Magyar Nemzet, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-15 / 39. szám
4 Altelevízió A televízió műsoratai •HuwnHiuiuiHiuiiiiimuiuHiiiiimuiiiuiimuiiiiHimuuiimuHiiiiiimuiuiHuiuiimuuiimuia 51 Júlia kisasszony Mi közünk ehhez a Júlia kisasszonyhoz? Úgyszólván semmi. Mindenesetre sokkal kevesebb, mint a néhány esztendeje színházaikban és filmgyárakban újra-újrafelfedezett Strindberg egyéb színpadi műveihez, mind közül a máig is legmodernebbnek ható Haláltánchoz például. Legföljebb annyi a közünk, hogy a „nőgyűlölet apostolának”, a „gyűlölet művészének” szívesen nevezett író eme egyfelvonásosa az általánosító hiedelmekkel ellentétben nem a nőgyűlölet drámája, nem is a nemek egymásnak feszülő harcáé, sokkal inkább a „lent” és a „fent”, a társadalmi rangkülönbség birkózásáé, a szokásos strindbergi módszerrel, a lélektani naturalizmus dramaturgiájával. Júlia kisasszony egy alkoholgőzös éjszakán szerelembe esik felkapaszkodni vágyó, számító inasával, majd józan őrületre ébredvén átlátja jövője lelátástalanságát és öngyilkos lesz éjszakai kedvese igyekvő biztatására. A drámai alaphelyzet, a társadalmi kasztrendszer reménytelen megváltoztathatatlansága idejétmúlt téma, kissé érdektelen összeütközés az 1970-es évek vége táján, midőn a modern embert másfajta társadalmi küzdelmek foglalkoztatják. Strindbergben egyébként sem darabjainak történése érdekelte a közönséget — vethetné ellen most a századforduló egész európai irodalmára kisugárzó hatású szerző védelmezője. Csakugyan nem, Strindbergnek a pszichoanalitikusokat is megelőző lélektani felfedezései hozták és hozzáír a sikereket, meg önnön szörnyűséges lelkének készséges mutogatása, őszinte kitárulkozása. Az őrület határán innen és túl elmondott magáról olyan furcsa igazságokat, amelyekkel nézőinek-olvasóinak legmélyebben titkolt tisztátalan ember volta elé tartott tükröt. A Júlia kisasszony megírása ■Idején, 1888-ban, csak a zordon Észak sajátos társadalmierkölcsi kötelékei között lehetett tükörkép. A párbeszédekkel pőrére vetkőződő nemesi kisasszony sorsa az Ibsen meghirdette női emancipációra adott válasz. Az egyenjogúsítás képtelenségét és koraiságát hirdeti egy olyan világban, ahol nemesi előítéletek és anyagi függelmek szorítják a nőt, nem kisebb kínnal, mint a pszichés gyengeségek, az ösztönélet tisztázatlan parancsai. Párja és ellenfele a darabban, az inas figurája is Strindberg eszmeifilozófiai leszámolásának, „pálfordulásának” kifejezője. A „szocialista” tanokat a nietzschei Übermensch-erkölccsel felváltó Strindberg teremtménye az inas szörnyeteg figurája, ez a sátáni lélekpecér, kihez képest Shakespeare III. Richardja legalábbis, jólelkű és lovagias férfiú. E két tanfigura közt egyedül a szakácsnő. Krisztin valódi hús-vér ember, becsületes és ostoba. Rajta kívül minden és mindenki tézis és antifizés a Júlia kisasszonyban, elavult vagy megcáfolt, Strindbergnél jobban cáfolt tanok gyűjteménye. Miért van mégis, hogy valahányszor Strindberg-reneszánsz támad a művészetekben, előkerül a Júlia kisaszszony is, a nagy művek haloványabb, s korhoz kötött társa? Elsősorban bizonyára a polgári drámairodalomban meglehetősen ritka lélegzetelállítón sűrített drámaiságáért. Igaz, hogy Strindberg e hőseihez nincs sok köze az embernek, az azonosulás, az együttjátszás élményét sem kínálja e színmű, nézője mégsem tudja hatása alól kivonni magát. A párbeszédek egyre mélyebb örvényeit tárják fel az emberi léleknek, s ezek a mélylélektani örvények úgy vonzzák a hallgatóságot, mint a valódi víztölcsérek: nincsen mód szabadulni tőlük, a mélybe húznak. kiváltképp, ha jelentős színészek alakításával kavarodnak föl a strindbergi dialógusáradatból. A színészi szereplehetőségekért nyúlhatott e kamaradrámához a Júlia kisasszony televíziórendezője, Zolnay Pál is, aki két tehetséges fiatal számára teremtett képességeikhez illő televíziós bemutatót. Jordán Tamást ritkán láthatni a képernyőn, főként versműsorok beugró részvevőjeként, Marsek Gabit úgyszólván sohasem, s a játék harmadik szereplőjét, Moór Mariannt sem mindig színészi kvalitásainak megfelelő szerepkörben. Hármójuk egymáshoz kapcsolódó, és egyenrangú, súlyos drámai játéka valami olyasféle felfedezést jelenthetett a rendszeres, kimunkált színészi játék tekintetében cseppet sem elkényeztetett tévénéző számára, mint mondjuk Strindberg legelső nézőinek az ő gyűlöletszámháza. Nagy színészelődök játékának emlékével küszködhetett a Júliát játszó Marsek Gabi és a Jean figuráját megelevenítő Jordán Tamás. E Strindbergdráma svéd filmváltozata is kísértett még, éppen a televízió révén, ahol néhány esztendeje műsorra tűzték. Zolnay Pál azonban elterelte kedvelt színészeit a hagyományos szerepfelfogásoktól. Marsek Gabival egy skizofrén Júliát formáltatott meg, oly tökéletes pontossággal, hogy akár az elemezavarokról tanuló orvostanhallgató szemléltető példája is lehetne — Strindberg szövegével együtt — ez az alakítás. Jordán Tamás Jean-ra hétköznapiságával válik emberfölöttien sátánivá. Aprólékosan pontos és kisszerű ez az inas, kiszámított minden mozdulatrezdülése, akár a gondolatai. Minden cselekedete és minden gondolata összefügg egymással, szándékolt ellentéteként lelki beteg ellenfelének, akire viszont a pszichikai folyamatok összefüggésének megbomlása a jellemző. Tenyeres-talpas józansággal táblából és egyensúlyoz közöttük Krisztin szerepében Moór Mariann. Magabiztos korlátoltsága nem hagy kétséget afelől, ő az élet, a valóság, s nem a feje fölött csatározó két sosem volt Strindbergteremtmény, kiket mára már csak úgy lehet elfogadni a nézőnek, ha a modern lélektan tudományos prizmáin át láttatja a rendezés, akár a Júlia kisasszony művészi tévéváltozata tette. Röviden Alighanem még nem élt át megrázóbb műsorcserét a tévé közönsége, mint amilyen a megígért Le -komédiát felváltó emlékműsor, a Nagy László portréfilm megjelenése volt a képernyőn. Kormos István és Nagy László tévébeszélgetését első bemutatkozása idején sem lehetett megrendülés nélkül nézni-hallgatni. Emberségről, határtalan művészi tisztaságról vallottak akkor a kérdések is, a válaszok is. Most a végérvényes múltidejűség tette szívszorító emlékműsorrá a két költő életében még bármikor jelenidejűnek felfogható vallomásos párbeszédet. A műsorfüzet komédiát ígérő programja helyett hirtelen előállt a nehéz felismerés a Nagy László portréfilm felidézése láttán: milyen nagyritkán jut élénkbe olyan humánumot sugárzó csendes vallomás, mint amilyent Nagy László szavai jelentettek a költészethez közel és távol élőknek egyaránt. Van a Nyitott könyvnek egy új érdeme: a kiadványok megjelenése előtt tájékoztatja a tévéközönséget a megismerni és megvásárolni érdemes művekről. A tájékoztatás fogalmát persze a műsor régi hagyományai szerint kell érteni: a szépirodalmi műből forgatott jelenetek úgyszólván semmi érdemlegeset nem mondattak a nézőknek az eredeti alkotásról, a tévéjeleneteket követő beszélgetések pedig a riporternek felcsapó irodalombarát kíváncsiságának mértéke szerint mutatják be a művet és alkotóját. A Sőtér István: Budai oroszlán című, tavasszal megjelenő könyvét be,mutató Nyitott könyv szerencsére kellően kíváncsi riportert kapott, e műsor szerkesztőjét, Katkó Istvánt. Beszélgetésük kellően felkelthette az érdeklődését a Budai oroszlán iránt az ötvenes évek értelmiségi megpróbáltatásait nem ismerő mai értelmiségi olvasóknak. Lőcsei Gabriella Madar Nemzet KÉT VENDÉGKIÁLLÍTÁS Merő véletlen, nyilvánvalóan, a két tárlat idős térbeli egymás mellé kerülése, a kapóra jött alkalmat mégis érdemes kihasználni. A Szépművészeti Múzeumban vendégeskedő jugoszláv szobrászati bemutató, s a görög művészek Budán, a Nemzeti Galéria palotájában megnyitott kiállítása ugyanis számos közös — és minekünk, magyaroknak, épp így és épp ezért érdekes — tulajdonsággal bír. Hisz mind a kettő — akárcsak a hazai szobrászat, festészet és grafika — a Közép-, illetve Délkelet-Európában élő, sorsát itt alakítani és kifejezni törekvő nép hírét hozza. És ez a feladatbeli azonosság sok minden egyebet is meghatároz: például a formálás útjait, lehetőségeit. Kétségtelen ugyanis (ezt mind a két kiállítás jól mutatja), hogy a jugoszláviai szobrászok és a görög művészek közt nem akadt egy sem a közelmúltban, aki az európai művészet beszédmódját befolyásoló formálási javaslatokkal állt volna elő , inkább fordítva állt a dolog: mind a két országban, s mind a három ismertetett művészeti ágban gyakori az adaptáció, a más területeken született eszközök asszimilálása. Ámde egy művészet nemzeti szerepét nem az határozza meg, hogy erős egyéniségeit hányan fogadják példaképül a „világpiacon”. A fontos az, hogy egy test lesz-e a kapott, adaptált, asszimilált, továbbalakított, az élő hazai hagyományokkal ötvözött, avagy éppenséggel velük szembeszegezett, végül egységbe soroló, vagy változatlanul széttartón fejlődő rendszerek sora az útján kifejezhető, s kifejezett otthoni valósággal. Mert végül is minden ezen áll vagy bukik. Ebbe a valóságba természetesen nagyon sok minden beletartozik az emberi élet köznapjaitól és sorsfordulóitól a társadalom jelenségein, mozgásain át a szellemi, a művészeti élet tényeiig. S nem is olyan könnyű, különösen nem a tényekkel vendégkiállításon kurta antológiáinak segítségével ismerkedő idegennek nem könnyű e valóság — imént korántsem kimerítő teljességgel felsorolt — részei, s vetületei közt valamiféle „igazságos sorrendet” megállapítani. Antigoné feladata a címük — nem olyan konkrétan fogalmaz, mint Zongolopulos plasztikai ciklusa. Ám a jelképek nyelvén ugyanazt mondja: a tiltakozás gesztusa mindahány, a semleges című három nagy lap éppen úgy, mint a kihívóan fogalmazó Antigoné feladata. Katraki és Zongolopulos azonban jelekben és jelképekben beszél Caniarishoz képest. Ő valódi tárgyakból épített environmentet (berendezett teret). Művének címe, Willkommen- Arrivederci sejteti, miről beszélnek a benne felhalmozott tárgyak: a vendégmunkások sorsáról, kiszakított, idegenben töltött, fogyasztói álmokkal spékelten is reménytelen, mert vacakokra áldozott életéről. Kétségtelen, Cannaris műve nem eléggé fegyelmezett, tárgyainak némely csoportja öszszehányt, másik csak egybehordottnak látszik. Szándéka azonban vitathatatlanul jó, a kérdés, melyről beszél, népe számára égető , s ha itt, Budapesten, azt is mondhatják, hogy „nem a mi dolgunk”, nekünk is eszméltető, hiszen emberi sorsok bicsaklásáról világosít föl hűségesen, tiszta indulatoktól fűtötten. Hármójuk kiemelése persze nem jelenti azt, hogy a görög művészek első budapesti bemutatkozását szemlélő látogató nyugodtan átsiklathatja pillantását a többiek munkája s eredménye fölött. Hiszen a maga módján kétségkívül figyelemre méltó Lili Arliott expresszív képciklusa, Alekos Fassianos három munkája, Achilles Droungas grafikusművészete, Gabriella Simossi erős szoborvilága, Costas Tsoclis remek mesterségbeli készséget és fantáziát mutató Fala is: a görög művészetről alkotott képünk az ő munkáik ismeretével válik árnyalttá és a — reménybeli — újabb hírek számára nyitottá. tt A görög művészek s közülük is elsősorban az idősebbek számára ugyanis nemcsak a társadalom ellentmondásainak számos külső vonása és belső törésvonala megkerülhetetlen tény. Legalább ilyen fontos dolog a görög művészet több ezer esztendős története, a remekművek öröksége, szomszédsága, s ráadásul mindaz a közhely és babona, amivel az európai köztudat a görög képzőművészet egységesen kezelt fogalmát körülveszi. Csoda-e hát, hogy sok mai görög művész kézzel-lábbal tiltakozik ellene, alkalmasint a szürrealizmus szamárfüleit mutatva hatalmas múltja előtt — mint Nikos Kagonopoulos teszi ? Persze a klasszikus stílus egyértelmű útmutatásával szemben az újabb művészeti irányzatok ugyancsak egyértelműen átvett eszközeit szegezni legföljebb átmenetileg jelenthet megoldást. A Parthenon árnyékából ugyan ez is kivezetheti az útkeresőt, ám a makacs tiltakozás legalább olyan rövid járszalaggal köti az átvenni nem kívánt örökséghez az elutasítót, mint a vállalt és bevallott alávetettség. A továbblépéshez másra van szükség a világ állapotjának komplex észlelésére és kifejezésére. Azaz arra a bázisra, amely — éppen a klaszszikus görög művészet megszületése óta — egyedül lehet szilárd alapja minden önálló alkotótevékenységnek, s a belőlük egybefonódó nemzeti művészetnek. A mai görög képzőművészet java erői — kétségkívül bizonyítja ezt a Nemzeti Galériában vendégeskedő tárlat anyagai vállalják is e nem könynyű hivatás teljesítését. Igaz, szemléletük, mellyel koruk és országuk valóságához közelednek, korántsem egységes, és még inkább eltér egymástól felfogásuk a föltárt valóság megmutatására alkalmas eszközök tekintetében. A műveikben megfogalmazott problémák azonban érdemesek a megértésre és a megjegyzésre. Nyilvánvaló, hogy ebben a sorban nekünk azokat a dolgokat a legkönnyebb befogadnunk és az élre állítanunk, amelyeknek közvetlen politikai töltése is van. Elvégre információink nagyobbik része a mai Görögországról politikai természetű pártok küzdelmeiről, katonák brutális uralmáról, politikai foglyok hősiességéről, gazdasági folyamatok alakulásáról hoz híreket az újság, a rádió, a televízió, a mindennapok gondjait látni, örömeiben megmerítkezni nem nagyon van módunk. Mindennek logikus következményeképpen a mi szemünkben Giorgos Zongolopulos, Vasso Katraki és Vlassis Caniaris kompozíciói a leginkább nyíltak, a leginkább befogadhatók. Hiszen hogy is ne volnának azok! Zongolopulos börtönélményeit dolgozta fel különös szobraiban: rácsok előtt imbolygó lencséi mintha egy klausztrofóbia emlékművei volnának. Művei azonban nem csupán a bezárt ember panaszai. Valóban tiltakozások, kétségkívül könnyebb helyzetben van a görögnél. Nem árnyékolja be a múltja, maga keresheti és teremtheti meg a maga hagyományát, formálhatja előrelépésének szellemi bázisát. S hogy ezen az önmagukkal bevetett, tehetségükkel termékenyített talajon milyen gazdag a jugoszláv szobrászok termése — nem ez a közös bemutatkozás tárja első ízben a magyar közönség elé. Hogy mást ne mondjunk: a most kiállító művészek egynegyede bemutatkozott már valamely régebbi alkalommal Budapesten — Kosta Angeli Radovani Ana Beslic és Branko Ruzic jugoszláv művészeti szemléken szerepeltette kompozícióit. Janez Boljka, Franco Rotar és Koloman Novak munkái a Kisplasztikai Biennálék vendégei voltak, Bosko Kucanski pedig egyenesen a második budapesti Kisplasztikai Biennálé nagydíjasa. S a többiek — Vojin Babics, Stojan Batic, Dragica Cadez Lapanne, Vasilije Cvetkovic, Tone Demsar, Ljubomir Denkovic, Josip Diminic, Dusan Dzamonja, Agim Gavdarbasha, Petar Hadzi Boskov, Drago Hrvacki, Ante Jakic, Stanko Jancic, Olga Jevric, Vasko Lipovac, Oto Logo, Zvonko Longaric, Stevan Luketic, Ratko Petric, Vjenceslav Richter, Aleksandar Srnec, Dusán Trsar, Venija Vucinic- Turinski, valamint Sime Vulas — sem hoznak csalódást: velük kiegészülve lesz teljessé, valóban, a mai jugoszláv szobrászat körképe. A mai jugoszláv művészet — jól tudhatjuk — a megszokottnál is kevésbé monolitikus fogalom: számtalan réteg, megannyi áramlat egyesül benne. Tükröződik ez az egységből ezúttal kiragadott műfaj, a szobrászat bemutatóján is, anyagában nem különíthetők ki az áramlatok sokaságából egyértelmű „iskolák”. Kézenfekvőnek gondolná ezek után az ember, hogy — mint ilyen esetben általában — a stilisztikai kategóriák rubrikáit használja mentsvárul. Vonulatokká azonban így is csak nagy nehézségek és kisebb-nagyobb erőszaktételek árán rendezhető a két teremben és egy benyílóban fölsorakoztatott anyag. Igaz, némely szobrász és némely munka — mint például Stanko Jancic két „hipernaturalista” színes műanyagszobra, A kádban és a Várakozás; azután Vojin Bakic konstruktív tendenciákat mutató munkái, Stevan Luketic, Ana Beslic, Petar Hadzi Boskov, Vasko Lipovac, Oto Logo, s Franco Rotar hasonló utakon haladó kompozíciói; vagy az Op Art leszármazottai közé sorolható művek, így Drago Hrvacki dolgai; továbbá Koloman Novak, és Aleksandar Srnec mobiljai; s végül Dusán Trsar fénykompozíciói besorolhatók valamely rubrikába. Ám hamarosan ki is kéredzkednek belőle, hogy új rendbe álljanak; egymáshoz húznak a kinetikus és a fénnyel-színnel operáló művek; széjjelugranak viszont a különböző „konstruktív tendenciák”, hisz mindnek más a célja is, a megvalósítása is. Más utat kell tehát keresnie az elemzésnek és a bemutatásnak, bár őszintén szólva itt is kompromisszumra kényszerül előbb-utóbb az ember: kevés is, meg sok is hozzá a bemutatott anyag. Két-három mű ugyanis bőven elegendő az ismerősöktől, hiszen ebből már pontosan tudható, hogy — például — Bosko Kucanski a budapesti nagydíj óta is következetesen halad a maga útján: faragott fatömbökből és kötelekből egybefont összerótt kompozíciói ugyanazzal a kemény lírával beszélnek a munkáról, a természetről, s az emberkézről, mint a régiek. De mit tegyen az ember a többiekkel? Telitalálatú jellemzésükre épp annyi a reménye mint a bosszantó félremagyarázásra. Jobb hát felhagyni vele, s elvetni a kategorizálást is, lévén mind a kettő buktatókkal terhelt, és megmaradni a bizonyságnál. Ez sem kevés. A felsorakoztatott anyagból ugyanis világosan látható, hogy a jugoszláv művészet az egyének és közösségek szabad társulásából épül egységgé. Színképében minden föllelhető a méltóságteli gesztustól a fürge kísérletig. S végül is minden feladatára talál, ki a komoly beszédben, ki a játékban, ki a dekoratív szépségek teremtésében lelve fel a maga számára a célt. Horváth György Azzá erősíti őket a mániákusan ismételt motívum fenyegetése, s az általa felébresztett rácstörő ingerek egyértelműsége. S ha e sorozat — a Tiltakozás — mellé még odaállítjuk a Zárka hasonló gondolatmenetű kompozícióját, s immár az egész kör világosságában szemléljük a frivol Baliet de Justice pontosan megcímzett fintorát, igazán nem lehet kétségünk sem Zongolopulos elkötelezettsége, sem elkötelezettségének töltése — és legkevésbé művészetének minősége — felől Vasso Katrakiríav lapja — Kompozíció, Fünvőleges kompozíció, Szituáció II. és A mai jugoszláv szobrászat ■Szerda, 1978. február 15. NAPLÓ Február 15 A londoni Times február 3-i számában megemlékezik Nagy László haláláról. A költő életrajzának rövid felvázolása után a cikk kiemeli, hogy „legnagyobb verseiben Nagy László megvalósította a “•bartóki szintézist■*, a magyar és keleteurópai népi hagyományoknak a modern művészettel való összeötvözését”. A Dávid Babe Bot és gitár című drámáját, amelyet Amerikán kívül eddig csak Moszkvában és Budapesten játszottak, most bemutatta a londoni New End színház is. „Nem hős voltam, csak áldozat” — ezt vallotta magáról a költ® Mária Béla, aki ma lenne 75 éves. Századunk betegsége, a szívtrombózis vitte el, legsűrűbb Irodalmi tevékenysége közepette. Kettős hivatása volt, az orvosi és a költői pálya. Nem rajta múltak a megtorpanások, az állástalanság, a publikációs terület beszűkülése — azt a mindenkori politikai helyzet szabályozta. A Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kényszerült. Új hazájául Olaszországot választotta. Megtanult Irodalmi fokon olaszul és nekilátott fordítani haladó olasz költők verseit. Fordításait szétküldte a lapoknak, legtöbbet közülük az erdélyi KORUNK közölt. A római egyetemen avatták orvosdoktorrá. Móra Ferenc azt mondja róla egyik recenziójában: „Mária Bélának földönfutóvá kellett lennie, hogy csészéjét megmárthassa az orvostudomány kútjában.” Ez a földönfutás nem is volt olyan egyszerű dolog, mert mikor már úgy látszott, stabilizálódott a léte, a fasizálódó Olaszországból 1939-ben haza kellett jönnie, de idehaza orvosi munkát már nem végezhetett. Ukrajnai, majd Jugoszláviai munkatáborba került. Együtt menetelt a bori haláltáborban Radnótival. Hogy életben maradt, az a partizánoknak köszönhető, akik mint orvost kiszabadították. Velük együtt vett részt a további harcokban. A fasizmus leverése után az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet igazgató főorvosa lett. 1948- ban megjelent negyedik verskötete, majd megjelentek a válogatott versei 1971-ben „Ritka varázslat” címmel. Ezután kezdett nagyobb lélegzetű regényeket is fordítani. Mint orvos új methodikát vezetett be, az úgynevezett „nyitott kapu”-t. Az arra alkalmas betegek szabadon járhattak, kelhettek, nem érezték rabnak magukat. Ezzel nagyon sok szenvedőnek segítette elő a gyógyulását. . (U. I.) 5 Nagy sikerrel szerepelt az NDK-ban Polgár László, az Operaház magánénekese, aki a zwickaui énekverseny győzteseként nagyon népszerű az NDK-ban. Polgár László Schubert Téli utazás című dalciklusát énekelte Berlinben és az NDK más városaiban. esi Franciaország 1977. évi filmdíját, a Caesart, Alain Resnais rendező kapta Providence című filmjéért. A színészek közül Simone Signoret érdemelte ki ezt az elismerést. po A kőbányai Patalky István Művelődési Központ a X. kerületi üzemek szocialista brigádjai számára színházi előadásokat szervez a művelődési ház színháztermében. Tavaszszal hat színielőadást tartanak a meghívott fővárosi és vidéki színházak, bemutatják Kőbányán a többi között Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása című színművét a szolnoki Szigligeti Színház előadásában, Örkény István Macskajátékát a Népszínház előadásában és H. Barta Lajos: Nemzetközi gyors című darabját, a Thália Színház játékát. A Berlin régi belvárosában, a Chausseestrasse 125. szám alatti bérház pincéjében megnyílt a ,,Kurázsi mama vendéglője", amelyet az NDK művészei új találkozóhelyének szántak. E házban lakott Bertolt Brecht feleségével és művésztársával, Helena Weigellel, és Kocsis István. Árva Bethlen Kata című monodrámáját Nyiredi Piroska tolmácsolásában nagy sikerrel mutatta be a szatmári Magyar Színház Gyöngyösi Gábor rendezésében. Az egykori Saigon lakosai közül csaknem nyolcvankétezer hallgatója van a kiegészítő iskoláiknak, amelyeket a közelmúltban nyitottak meg a kulturális elmaradottság felszámolására. Az iskolás korú gyermekek oktatásán kívül hat egész napos iskola működik felnőttek számára. Két spanyol képtár, a modern művészetek madridi múzeuma és a barcelonai Picasso-múzeum is igényt tart arra, hogy Picasso Guernicája falai között leljen végleges otthonra Spanyolországba való visszaszállítása után. E3