Magyar Nemzet, 1978. február (34. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-15 / 39. szám

4 Alt­elevízió A t­elevízió műsoratai •HuwnHiuiuiHiuiiiiimuiuHiiiiimuiiiuiimuiiiiHimuuiimuHiiiiiimuiuiHuiuiimuuiimuia 51 Júlia kisasszony Mi közünk ehhez­­ a Júlia kisasszonyhoz? Úgyszólván semmi. Mindenesetre sokkal kevesebb, mint a néhány esz­tendeje színházaikban és film­gyárakban újra-újrafelfede­­zett Strindberg egyéb színpa­di műveihez, mind közül a máig is legmodernebbnek ha­tó Haláltánchoz például. Leg­följebb annyi a közünk, hogy a „nőgyűlölet apostolának”, a „gyűlölet művészének” szíve­sen nevezett író eme egyfel­­vonásosa az általánosító hie­delmekkel ellentétben nem a nőgyűlölet drámája, nem is a nemek egymásnak feszülő har­cáé, sokkal inkább a „lent” és a „fent”, a társadalmi rangkülönbség birkózásáé, a szokásos strindbergi módszer­rel, a lélektani naturalizmus dramaturgiájával. Júlia kisasszony egy alko­­holgőzös éjszakán szerelembe esik felkapaszkodni vágyó, számító inasával, majd józan őrületre ébredvén átlátja jö­vője lelátástalanságát és ön­gyilkos lesz éjszakai kedvese igyekvő biztatására. A drá­mai alaphelyzet, a társadalmi kasztrendszer reménytelen megváltoztathatatlansága ide­jétmúlt téma, kissé érdektelen összeütközés az 1970-es évek vége táján, midőn a modern embert másfajta társadalmi küzdelmek foglalkoztatják. Strindbergben egyébként sem darabjainak történése érdekel­te a közönséget — vethetné el­len most a századforduló egész európai irodalmára kisugárzó hatású szerző védelmezője. Csakugyan nem, Strindberg­­nek a pszichoanalitikusokat is megelőző lélektani felfedezései hozták és hozzáír a sikereket, meg önnön szörnyűséges lelké­nek készséges mutogatása, őszinte kitárulkozása. Az őrü­let határán innen és túl el­mondott magáról olyan fur­csa igazságokat, amelyekkel nézőinek-olvasóinak legmé­lyebben titkolt tisztátalan em­ber­ volta elé tartott tükröt. A Júlia kisasszony megírása ■Idején, 1888-ban, csak a zor­don Észak sajátos társadalmi­erkölcsi kötelékei között le­hetett tükörkép. A párbeszé­dekkel pőrére vetkőződő ne­mesi kisasszony sorsa az Ib­sen meghirdette női emanci­pációra adott válasz. Az egyenjogúsítás képtelenségét és koraiságát hirdeti egy olyan világban, ahol nemesi előítéletek és anyagi függel­mek szorítják a nőt, nem ki­sebb kínnal, mint a pszichés gyengeségek, az ösztönélet tisztázatlan parancsai. Párja és ellenfele a darabban, az inas figurája is Strindberg eszmei­filozófiai leszámolásának, „pál­­fordulásának” kifejezője. A „szocialista” tanokat a nietz­schei Übermensch-erkölccsel felváltó Strindberg teremtmé­nye az inas szörnyeteg figu­rája, ez a sátáni lélekpecér, kihez képest Shakespeare III. Richardja legalábbis, jólelkű és lovagias férfiú. E két tan­­figura közt egyedül a szakács­nő. Krisztin valódi hús-vér ember, becsületes és ostoba. Rajta kívül minden és min­denki tézis és antifizés a Júlia kisasszonyban, elavult vagy megcáfolt, Strindbergnél job­ban cáfolt tanok gyűjteménye. Miért van mégis, hogy vala­hányszor Strindberg-rene­­szánsz támad a művészetek­ben, előkerül a Júlia kisasz­­szony is, a nagy művek halo­­ványabb, s korhoz kötött tár­sa? Elsősorban bizonyára a polgári drámairodalomban meglehetősen ritka lélegzetel­állítón sűrített drámaiságáért. Igaz, hogy Strindberg e hősei­hez nincs sok köze az ember­nek, az azonosulás, az együtt­­játszás élményét sem kínálja e színmű, nézője mégsem tud­ja hatása alól kivonni magát. A párbeszédek egyre mélyebb örvényeit tárják fel az emberi léleknek, s ezek a mélylélek­tani örvények úgy vonzzák a hallgatóságot, mint a valódi víztölcsérek: nincsen mód sza­badulni tőlük, a mélybe húz­nak. kiváltképp, ha jelentős színészek alakításával kava­rod­nak föl a strindbergi dialó­gusáradatból. A színészi szereplehetősége­­kért nyúlhatott e kamaradrá­mához a Júlia kisasszony te­­levíziórendezője, Zolnay Pál is, aki két tehetséges fiatal számára teremtett képessé­geikhez illő televíziós bemuta­tót. Jordán Tamást ritkán lát­hatni a képernyőn, főként versműsorok beugró részvevő­jeként, Marsek Gabit úgyszól­ván sohasem, s a játék harma­dik szereplőjét, Moór Ma­­riannt sem mindig színészi kvalitásainak megfelelő sze­repkörben. Hármójuk egymás­hoz kapcsolódó, és egyenran­gú, súlyos drámai játéka va­lami olyasféle felfedezést je­lenthetett a rendszeres, ki­munkált színészi játék tekin­tetében cseppet sem elkényez­tetett tévénéző számára, mint mondjuk Strindberg legelső nézőinek az ő gyűlöletszámhá­­za. Nagy színészelődök játéká­nak emlékével küszködhetett a Júliát játszó Marsek Gabi és a Jean figuráját megelevenítő Jordán Tamás. E Strindberg­­dráma svéd filmváltozata is kísértett még, éppen a tele­vízió révén, ahol néhány esz­tendeje műsorra tűzték. Zol­nay Pál azonban elterelte ked­velt színészeit a hagyományos szerepfelfogásoktól. Marsek Gabival egy skizofrén Júliát formáltatott meg, oly tökéle­tes pontossággal, hogy akár az elemezavarokról tanuló orvos­­tanhallgató szemléltető példá­ja is lehetne — Strindberg szö­vegével együtt — ez az ala­kítás. Jordán Tamás Jean-ra hétköznapiságával válik em­berfölöttien sátánivá. Aprólé­kosan pontos és kisszerű ez az inas, kiszámított minden moz­dulatrezdülése, akár a gondo­latai. Minden cselekedete és minden gondolata összefügg egymással, szándékolt ellenté­teként lelki beteg ellenfelé­nek, akire viszont a pszichikai folyamatok összefüggésének megbomlása a jellemző. Te­nyeres-talpas józansággal táb­lából és egyensúlyoz közöt­tük Krisztin szerepében Moór Mariann. Magabiztos korlá­toltsága nem hagy kétséget afelől, ő az élet, a valóság, s nem a feje fölött csatáro­­zó két sosem­ volt Strindberg­­teremtmény, kiket mára már csak úgy lehet elfogadni a né­zőnek, ha a modern lélektan tudományos prizmáin át lát­tatja a rendezés, akár a Júlia kisasszony művészi tévéválto­zata tette. Röviden Alighanem még nem élt át megrázóbb műsorcserét a tévé közönsége, mint amilyen a megígért Le -komédiát fel­váltó emlékműsor, a Nagy László portréfilm megjelenése volt a képernyőn. Kormos István és Nagy László tévébe­szélgetését első bemutatkozá­sa idején sem lehetett meg­rendülés nélkül nézni-hallgat­­ni. Emberségről, határtalan művészi tisztaságról vallottak akkor a kérdések is, a vála­szok is. Most a végérvényes múltidejűség tette szívszorító emlékműsorrá a két költő éle­tében még bármikor jelenide­jűnek felfogható vallomásos párbeszédet. A műsorfüzet ko­médiát ígérő programja he­lyett hirtelen előállt a nehéz felismerés a Nagy László port­réfilm felidézése láttán: mi­lyen nagyritkán jut élénkbe olyan humánumot sugárzó csendes vallomás, mint ami­lyent Nagy László szavai je­lentettek a költészethez közel és távol élőknek egyaránt. Van a Nyitott könyvnek egy új érdeme: a kiadványok megjelenése előtt tájékoztat­ja a tévéközönséget a megis­merni és megvásárolni érde­mes művekről. A tájékoztatás fogalmát persze a műsor régi hagyományai szerint kell ér­teni: a szépirodalmi műből forgatott jelenetek úgyszólván semmi érdemlegeset nem mon­dattak a nézőknek az eredeti alkotásról, a tévé­jeleneteket követő beszélgetések pedig a riporternek felcsapó irodalom­barát kíváncsiságának mérté­ke szerint mutatják be a mű­vet és alkotóját. A Sőtér Ist­ván: Budai oroszlán című, ta­vasszal megjelenő könyvét be­,­mutató Nyitott könyv szeren­csére kellően kíváncsi ripor­tert kapott, e műsor szerkesz­tőjét, Katkó Istvánt. Beszél­getésük kellően felkelthette az érdeklődését a Budai oroszlán iránt az ötvenes évek értelmi­ségi megpróbáltatásait nem is­merő mai értelmiségi olvasók­nak. Lőcsei Gabriella Madar­ Nemzet KÉT VENDÉGKIÁLLÍTÁS Merő véletlen, nyilvánvalóan, a két tárlat idő­­s térbeli egy­más mellé kerülése, a kapóra jött alkalmat mégis érdemes kihasználni. A Szépművészeti Múzeumban vendégeskedő ju­goszláv szobrászati bemutató, s a görög művészek Budán, a Nemzeti Galéria palotájában megnyitott kiállítása ugyanis számos közös — és minekünk, magyaroknak, épp így és épp ezért érdekes — tulajdonság­gal bír. Hisz mind a kettő — akárcsak a hazai szobrászat, festészet és grafika — a Kö­zép-, illetve Délkelet-Európá­­ban élő, sorsát itt alakítani és kifejezni törekvő nép hírét hozza. És ez a feladatbeli azo­nosság sok minden egyebet is meghatároz: például a formá­lás útjait, lehetőségeit. Kétség­telen ugyanis (ezt mind a két kiállítás jól mutatja), hogy a jugoszláviai szobrászok és a görög művészek közt nem akadt egy sem a közelmúltban, aki az európai művészet be­szédmódját befolyásoló formá­lási javaslatokkal állt volna elő , inkább fordítva állt a dolog: mind a két országban, s mind a három ismertetett művészeti ágban gyakori az adaptáció, a más területeken született eszközök asszimilálá­­sa. Ámde egy művészet nem­zeti szerepét nem az határoz­za meg, hogy erős egyénisé­geit hányan fogadják példa­képül a „világpiacon”. A fon­tos az, hogy egy test lesz-e a kapott, adaptált, asszimilált, továbbalakított, az élő hazai ha­gyományokkal ötvözött, avagy éppenséggel velük szembesze­­gezett, végül egységbe soroló, vagy változatlanul széttartón fejlődő rendszerek sora az út­ján kifejezhető, s kifejezett otthoni valósággal. Mert végül is minden ezen áll vagy bukik. Ebbe a valóságba természe­tesen nagyon sok minden bele­tartozik az emberi élet köz­napjaitól és sorsfordulóitól a társadalom jelenségein, moz­gásain át a szellemi, a művé­szeti élet tényeiig. S nem is olyan könnyű, különösen nem a tényekkel vendégki­állításon kurta antológiáinak segítségé­vel ismerkedő idegennek nem könnyű e valóság — imént ko­rántsem kimerítő teljességgel felsorolt — részei, s vetületei közt valamiféle „igazságos sor­rendet” megállapítani. Antigoné feladata a címük — nem olyan konkrétan fogal­maz, mint Zongolopulos plasz­tikai ciklusa. Ám a jelképek nyelvén ugyanazt mondja: a tiltakozás gesztusa mindahány, a semleges című három nagy lap éppen úgy, mint a kihívóan fogalmazó Antigoné feladata. Katraki és Zongolopulos azon­ban jelekben és jelképekben beszél Caniarishoz képest. Ő valódi tárgyakból épített envi­­ronmentet (berendezett teret). Művének címe, Willkommen- Arrivederci sejteti, miről be­szélnek a benne felhalmozott tárgyak: a vendégmunkások sorsáról, kiszakított, idegenben töltött, fogyasztói álmokkal spékelten is reménytelen, mert vacakokra áldozott életéről. Kétségtelen, Cannaris műve nem eléggé fegyelmezett, tár­gyainak némely csoportja ösz­­szehányt, másik csak egybe­­hordottnak látszik. Szándéka azonban vitathatatlanul jó, a kérdés, melyről beszél, népe számára égető , s ha itt, Budapesten, azt is mondhat­ják, hogy „nem a mi dolgunk”, nekünk is eszméltető, hiszen emberi sorsok bicsaklásáról vi­lágosít föl hűségesen, tiszta indulatoktól fűtötten. Hármójuk kiemelése persze nem jelenti azt, hogy a görög művészek első budapesti be­mutatkozását szemlélő látogató nyugodtan átsiklathatja pil­lantását a többiek munkája s eredménye fölött. Hiszen a maga módján kétségkívül fi­gyelemre méltó Lili Arliott expresszív képciklusa, Alekos F­assianos három munkája, Achilles Droungas grafikus­művészete, Gabriella Simossi erős szoborvilága, Costas Tsoc­­lis remek mesterségbeli kész­séget és fantáziát mutató Fal­a is: a görög művészetről alko­tott képünk az ő munkái­k ismeretével válik árnyalttá és a — reménybeli — újabb hírek számára nyitottá. t­t A görög művészek s közülük is elsősorban az idő­sebbek számára ugyanis nem­csak a társadalom ellentmon­dásainak számos külső vonása és belső törésvonala megke­rülhetetlen tény. Legalább ilyen fontos dolog a görög mű­vészet több ezer esztendős tör­ténete, a remekművek öröksé­ge, szomszédsága, s ráadásul mindaz a közhely és babona, amivel az európai köztudat a görög képzőművészet egysége­sen kezelt fogalmát körülve­szi. Csoda-e hát, hogy sok mai görög művész kézzel-lábbal tiltakozik ellene, alkalmasint a szürrealizmus szamárfüleit mutatva hatalmas múltja előtt — mint Nikos Kagonopoulos teszi ? Persze a klasszikus stí­lus egyértelmű útmutatásával szemben az újabb művészeti irányzatok ugyancsak egyértel­műen átvett eszközeit szegez­ni legföljebb átmenetileg je­lenthet megoldást. A Parthe­­non árnyékából ugyan ez is ki­vezetheti az útkeresőt, ám a makacs tiltakozás legalább olyan rövid járszalaggal köti az átvenni nem kívánt örök­séghez az elutasítót, mint a vállalt és bevallott alávetett­ség. A továbblépéshez másra van szükség­ a világ állapot­­jának komplex észlelésére és kifejezésére. Azaz arra a bá­zisra, amely — éppen a klasz­­szikus görög művészet meg­születése óta — egyedül lehet szilárd alapja minden önálló alkotótevékenységnek, s a be­lőlük egybefonódó nemzeti művészetnek. A mai görög képzőművészet java erői — kétségkívül bizo­nyítja ezt a Nemzeti Galériá­ban vendégeskedő tárlat anya­ga­i vállalják is e nem köny­­nyű hivatás teljesítését. Igaz, szemléletük, mellyel koruk és országuk valóságához közeled­nek, korántsem egységes, és még inkább eltér egymástól fel­fogásuk a föltárt valóság meg­mutatására alkalmas eszközök tekintetében. A műveikben megfogalmazott problémák azonban érdemesek a meg­értésre és a megjegyzésre. Nyilvánvaló, hogy ebben a sorban nekünk azokat a dol­gokat a legkönnyebb befogad­nunk és az élre állítanunk, amelyeknek közvetlen politikai töltése is van. Elvégre infor­mációink nagyobbik része a mai Görögországról politikai természetű­ pártok küzdelmei­ről, katonák brutális uralmá­ról, politikai foglyok hősiessé­géről, gazdasági folyamatok alakulásáról hoz híreket az újság, a rádió, a televízió, a mindennapok gondjait látni, örömeiben megmerítkezni nem nagyon van módunk. Mind­ennek logikus következménye­képpen a mi szemünkben Giorgos Zongolopulos, Vasso Katraki és Vlassis Caniaris kompozíciói a leginkább nyíl­tak, a leginkább befogadha­­tók. Hiszen hogy is ne volná­nak azok! Zongolopulos bör­tönélményeit dolgozta fel kü­lönös szobraiban: rácsok előtt imbolygó lencséi mintha egy klausztrofóbia emlékművei vol­nának. Művei azonban nem csupán a bezárt ember pana­szai. Valóban tiltakozások, kétségkívül könnyebb helyzet­ben van a görögnél. Nem ár­nyékolja be a múltja, maga keresheti és teremtheti meg a maga hagyományát, formál­hatja előrelépésének szellemi bázisát. S hogy ezen az önma­gukkal bevetett, tehetségükkel termékenyített talajon milyen gazdag a jugoszláv szobrászok termése — nem ez a közös be­mutatkozás tárja első ízben a magyar közönség elé. Hogy mást ne mondjunk: a most kiállító művészek egynegyede bemutatkozott már valamely régebbi alkalommal Budapes­ten — Kosta Angeli Radovani Ana Beslic és Branko Ruzic jugoszláv művészeti szemléken szerepeltette kompozícióit. Ja­­nez Boljka, Franco Rotar és Koloman Novak munkái a Kis­plasztikai Biennálék vendégei voltak, Bosko Kucanski pedig egyenesen a második buda­pesti Kisplasztikai Biennálé nagydíjasa. S a többiek — Vo­­jin Babics, Stojan Batic, Dra­­gica Cadez Lapanne, Vasilije Cvetkovic, Tone Demsar, Lju­­bomir Denkovic, Josip Dimi­­nic, Dusan Dzamonja, Agim Gavdarbasha, Petar Hadzi Bos­­kov, Drago Hrvacki, Ante Ja­kic, Stanko Jancic, Olga Jev­­ric, Vasko Lipovac, Oto Logo, Zvonko Longaric, Stevan Lu­­­ketic, Ratko Petric, Vjenceslav Richter, Aleksandar Srnec, Dusán Trsar, Venija Vucinic- Turinski, valamint Sime Vulas — sem hoznak csalódást: ve­lük kiegészülve lesz teljessé, valóban, a mai jugoszláv szob­rászat körképe. A mai jugoszláv művészet — jól tudhatjuk — a megszo­kottnál is kevésbé monolitikus fogalom: számtalan réteg, megannyi áramlat egyesül benne. Tükröződik ez az egy­ségből ezúttal kiragadott mű­faj, a szobrászat bemutatóján is, anyagában nem különíthe­tők ki az áramlatok sokaságá­ból egyértelmű „iskolák”. Kézenfekvőnek gondolná ezek után az ember, hogy — mint ilyen esetben általában — a stilisztikai kategóriák rubrikáit használja ments­várul. Vonulatokká azonban így is csak nagy nehézségek és kisebb-nagyobb erőszak­tételek árán rendezhető a két teremben és egy benyílóban fölsorakoztatott anyag. Igaz, némely szobrász és némely munka — mint például Stan­ko Jancic két „hipernatura­­lista” színes műanyagszobra, A kádban és a Várakozás; az­után Vojin Bakic konstruktív tendenciákat mutató munkái, Stevan Luketic, Ana Beslic, Petar Hadzi Boskov, Vasko Lipovac, Oto Logo, s Franco Rotar hasonló utakon haladó kompozíciói; vagy az Op Art leszármazottai közé sorolható művek, így Drago Hrvacki dol­gai; továbbá Koloman Novak, és Aleksandar Srnec mobiljai; s végül Dusán Trsar fénykom­pozíciói­­ besorolhatók vala­mely rubrikába. Ám hamaro­san ki is kéredzkednek belő­le, hogy új rendbe álljanak; egymáshoz húznak a kinetikus és a fénnyel-színnel operáló művek; széjjelugranak viszont a különböző „konstruktív ten­denciák”, hisz mindnek más a célja is, a megvalósítása is. Más utat kell tehát keresnie az elemzésnek és a bemutatás­nak, bár őszintén szólva itt is kompromisszumra kényszerül előbb-utóbb az ember: kevés is, meg sok is hozzá a bemuta­tott anyag. Két-három mű ugyanis bőven elegendő az ismerősöktől, hiszen ebből már pontosan tudható, hogy — például — Bosko Kucanski a budapesti nagydíj óta is kö­vetkezetesen halad a maga út­ján: faragott fatömbökből és kötelekből egybefont­ összerótt kompozíciói ugyanazzal a ke­mény lírával beszélnek a mun­káról, a természetről, s az em­berkézről, mint a régiek. De mit tegyen az ember a töb­biekkel? Telitalálatú jellemzé­sükre épp annyi a reménye mint a bosszantó félremagya­rázásra. Jobb hát felhagyni vele, s elvetni a kategorizálást is, lévén mind a kettő bukta­tókkal terhelt, és megmarad­ni a bizonyságnál. Ez sem kevés. A felsorakoz­tatott anyagból ugyanis vilá­gosan látható, hogy a jugo­szláv művészet az egyének és közösségek szabad társulásá­ból épül egységgé. Színképé­ben minden föllelhető a mél­tóságteli gesztustól a fürge kí­sérletig. S végül is minden fel­adatára talál, ki a komoly beszédben, ki a játékban, ki a dekoratív szépségek terem­tésében lelve fel a maga szá­mára a célt. Horváth György Azzá erősíti őket a mániáku­san ismételt motívum fenye­getése, s az általa felébresztett rácstörő ingerek egyértelmű­sége. S ha e sorozat — a Tilta­kozás — mellé még odaállítjuk a Zárka hasonló gondolatme­netű kompozícióját, s immár az egész kör világosságában szemléljük a frivol Baliet de Justice pontosan megcímzett fintorát, igazán nem lehet két­ségünk sem Zongolopulos el­kötelezettsége, sem elkötele­zettségének töltése — és leg­kevésbé művészetének minősé­ge — felől Vasso Katraki­ríav lapja — Kompozíció, Fünvőle­­ges kompozíció, Szituáció II. és A mai jugoszláv szobrászat ■Szerda, 1978. február 15. NAPLÓ Február 15 A londoni Times február 3-i számában megemlékezik Nagy László haláláról. A költő élet­rajzának rövid felvázolása után a cikk kiemeli, hogy „leg­nagyobb verseiben Nagy Lász­ló megvalósította a “•bartóki szintézist■*, a magyar és kelet­európai népi hagyományoknak a modern művészettel való összeötvözését”. A Dávid Babe Bot és gitár című drámáját, amelyet Ame­rikán kívül eddig csak Moszk­vában és Budapesten játszot­tak, most bemutatta a londoni New End színház is.­­ „Nem hős voltam, csak áldozat” — ezt vallotta magáról a költ® Mária Béla, aki ma lenne 75 éves. Századunk betegsége, a szívtrom­bózis vitte el, legsűrűbb Irodalmi tevékenysége közepette. Kettős hi­vatása volt, az orvosi és a költői pálya. Nem rajta múltak a meg­torpanások, az állástalanság, a publikációs terület beszűkülése — azt a mindenkori politikai helyzet szabályozta. A Tanácsköztársaság bukása után emigrációba kénysze­rült. Új hazájául Olaszországot választotta. Megtanult Irodalmi fo­kon olaszul és nekilátott fordítani haladó olasz költők verseit. Fordí­tásait szétküldte a lapoknak, leg­többet közülük az erdélyi KO­RUNK közölt. A római egyetemen avatták orvosdoktorrá. Móra Fe­renc azt mondja róla egyik recen­ziójában: „Mária Bélának földön­futóvá kellett lennie, hogy csészé­jét megmárthassa az orvostudo­mány kútjában.” Ez a földönfutás nem is volt olyan egyszerű dolog, mert mikor már úgy látszott, sta­bilizálódott a léte, a fasizálódó Olaszországból 1939-ben haza kel­lett jönnie, de idehaza orvosi mun­kát már nem végezhetett. Ukraj­nai, majd Jugoszláviai munkatá­borba került. Együtt menetelt a bori haláltáborban Radnótival. Hogy életben maradt, az a parti­zánoknak köszönhető, akik mint orvost kiszabadították. Velük együtt vett részt a további har­cokban. A fasizmus leverése után az Országos Ideg- és Elmegyógy­intézet igazgató főorvosa lett. 1948- ban megjelent negyedik versköte­te, majd megjelentek a válogatott versei 1971-ben „Ritka varázslat” címmel. Ezután kezdett nagyobb lélegzetű regényeket is fordítani. Mint orvos új methodikát vezetett be, az úgynevezett „nyitott ka­pu”-t. Az arra alkalmas betegek szabadon járhattak, kelhettek, nem érezték rabnak magukat. Ezzel na­gyon sok szenvedőnek segítette elő a gyógyulását. . (U. I.) 5 Nagy sikerrel szerepelt az NDK-ban Polgár László, az Operaház magánénekese, aki a zwickaui énekverseny győz­teseként nagyon népszerű az NDK-ban. Polgár László Schu­bert Téli utazás című dalciklu­sát énekelte Berlinben és az NDK más városaiban. esi Franciaország 1977. évi filmdíját, a Caesart, Alain Resnais rendező kapta Provi­­dence című filmjéért. A szí­nészek közül Simone Signoret érdemelte ki ezt az elismerést. po A kőbányai Patalky István Művelődési Központ a X. ke­rületi üzemek szocialista bri­gádjai számára színházi elő­adásokat szervez a művelődési ház színháztermében. Tavasz­­szal hat színielőadást tartana­k a meghívott fővárosi és vidéki színházak, bemutatják Kőbá­nyán a többi között Dürren­­matt: Az öreg hölgy látogatá­sa című színművét a szolnoki Szigligeti Színház előadásában, Örkény István Macskajátékát a Népszínház előadásában és H. Barta Lajos: Nemzetközi gyors című darabját, a Thália Színház játékát. A Berlin régi belvárosában, a Chausseestrasse 125. szám alatti bérház pincéjében meg­nyílt a ,,Kurázsi mama ven­déglője", amelyet az NDK művészei új találkozóhelyének szántak. E házban lakott Ber­­tolt Brecht feleségével és mű­vésztársával, Helena Weigel­­l­el, és Kocsis István. Árva Bethlen Kata című monodrámáját Nyiredi Piroska tolmácsolásá­ban nagy sikerrel mutatta be a szatmári Magyar Színház Gyöngyösi Gábor rendezésé­ben. Az egykori Saigon lakosai közül csaknem nyolcvankét­ezer hallgatója van a kiegészí­tő iskoláiknak, amelyeket a kö­zelmúltban nyitottak meg a kulturális elmaradottság fel­számolására. Az iskolás korú gyermekek oktatásán kívül hat egész napos iskola működik felnőttek számára.­­ Két spanyol képtár, a mo­dern művészetek madridi mú­zeuma és a barcelonai Picas­­so-múzeum is igényt tart ar­ra, hogy Picasso Guernicá­ja falai között leljen végle­ges otthonra Spanyolországba való visszaszállítása után. E3

Next