Magyar Nemzet, 1978. április (34. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-09 / 83. szám
Vasárnap, 1978. április 9. Magyar Nemzet ANYANYELVÜNK Szerkeszti: RÁCZ ENDRE Versek próza-kosztümben Ha valaki Ady stílusával kíván foglalkozni, elsősorban költői stílusára gondol. Ez természetes is. Mindenekelőtt és mindenekfölött költő volt. Maga sem tekintette magát másnak. De hogy a többi, amit írt, amit prózában hagyott ránk, mind csak melléktermék lenne? A tengernyi újságcikk, a több mint háromszáz novella? Ady mindenben zseniális, amihez hozzányúl. Prózája is nagy jelentőségű. Fontos fejezet a magyar prózastílus történetében. Hogyan viszonyult a prózaíró Ady a költő stílusához? „A kettő — nyelv és stílus — lényegileg összefügg, sőt azonosnak mondható. A nyelv konkrét alakba öltözése már stílus, és a stílust determinálja fátumszerűen a nyelv szókészlete és alaktana, amelyek kész formákat adnak a beszélő és az író mondanivalójának” — írja Zolnai Béla. (Pillanatnyilag ne térjünk el ettől a meghatározástól, ha nagyobb jelentőséget tulajdonítunk is a mondat stílusalakító szerepének.) Mindezt szem előtt tartva, hasonlítsuk öszsze a Harc a Nagyúrral utolsó előtti versszakát egy novellási könyvéből felütött szemelvénnyel: „És összecsaptunk. Rengett a part, / Húsába vájtam kezemet, / Téptem, cibáltam. Mindhiába. / Aranya csörgött. Nevetett. / Nem mehetek, nem mehetek.” És egy részlet a Lőrinc és a nóta című novellájából: „Iszonyú lármával megszólalt a zongora. Lőrinc kétségbeesve meresztette ki szemeit. Mindjárt felugrik, s tébolyodottan kiabálnia kell. Aludni, aludni akar. A szomszédból pedig zúgva, harsogva, dühösen jön be a nóta, mely éjszakáit éberekké és szépekké szokta tenni.” Ilyen szinte találomra kiragadott példát bárki sokat találhat. Ady tiszántúli anyanyelve és hallatlan nyelvérzéke — amelyet a XVI. századi régiség olvasásával, különösen a Károli-biblia hatalmas ízeivel állandóan erősített — nem tűr meg mást, csak a legtisztábban zengő magyar kifejezésmódot. (Hozzájárul ehhez hihetetlen igényessége. A legterméketlenebb munkák egyike lenne, ha valaki Ady életművében nyelvi hibákat akarna bogarászni.) De ez a hasonlóság sok mindent takar. Egy kételyt, amely valahogy így hangzik: a versstílus soha nem lehet azonos a prózastílussal, még a végletekig leegyszerűsített szabad vers stílusa sem. A versben mindig emelkedettség van: pátosz, a tömörítés erőfeszítése, hangulatsikzítés. Mikor és hol ér össze az Ady-vers és az Ady-novella stílusa a jelzők meglepő használatában, a sok utójelzős szerkezetben, ami olyan módosító és nyomatékosító értelmet ad, a váratlan fordulatokban és a hirtelen rácsapó, megfordító értelmű lezárásokban ? Ezek érdekes szempontjai lehetnek a részletes és alapos kutatásnak. Megtalálhatók-e novelláinak stílusában is a nagy, elvont szimbolista képek, és vajon milyen módon simulnak, és egyáltalán be tudnak-e illeszkedni a próza szövegébe? A kutatás sok érdekes azonosságot és bizonyára sok eltérést is fedez majd fel költői és prózai stílusa között. Olyan párhuzamokat, amelyek a nyelv és a stílus „fátumszerű” egymásrautaltságából is egyértelműen adódnak. Eltéréseket, amelyek a költői nyelvnek a legjobb prózánál is választékosabb, töményebb képekben gazdagabb formáját feltétlenül bizonyítják. A legszembetűnőbb jellemvonás, ami a költő prózáját illeti, novelláit, cikkeit és tanulmányait egyaránt, a rövid mondatok kalapácsszerűen csattanó ritmusa. Senki nem írt nála következetesebben rövid mondatokat a magyar szépprózában. Talán még Gárdonyi sem. Kemény vasbeton mondatok ezek — hasonlatot keres, ve, mindig ez a kép tolul szemünk elé. Szinte minden szó hangsúlyos. Minden mondatára erős ütem esik, például: „A vonat robogott. Tavaszi holdas éj integetett be az ablakon. Ismét egymás karjában voltak. A férfi sóhajtott.. (Balogh). Mit jelent a szilárdan öszszemarkolt mondatoknak ez a csattogó, döngő, robbanó üteme? Ténymondatok. Négy cselekmény tényét közük, szinte parancsszerű rövidséggel. És ha ebből a négy mondatból kettőt csinálunk? Ha a pontok helyébe vesszőket rakunk? Nem sok lesz a változás, az egésznek a hangulata mégis érdekesen átalakul. Lágyabb lesz valamivel, mert a mondathatárok elmosódottabbak. A pont éles mondathatár. Schöpflin Aladár — bizonyára személyes érintkezéseikből is fakadó emlékek alapján — így ír erről: „Ady a legjobb magyar prózaírók közé tartozik. Szemmel láthatólag megvolt a maga ítélete a magyar próza követelményeiről. Érezni, hogy mondatai tudatosan rövidek — ő is, mint Gárdonyi, azt tartotta, hogy a rövid, lehetőleg kevéssé összetett mondat felel meg a magyar nyelv és a magyar gondolkodás természetének.” (Válogatott tanulmányok, 394.) Ez biztosan így is volt. Ady rendkívül tudatos művész. De a rövid mondatos stílus, a közvetlen, gyors mozgású, gyorsan áttekinthető mondatok a nyolcvanas évektől kezdve egyre általánosabbá válnak a magyar irodalomban. Egyre kevésbé érezhető, ha a korabeli átlagos pózai műveket olvassuk — és ebből a szempontból az átlag az irányadó — a bonyolultan szerkesztett körmondatok hömpölygése. Több eredője is van ennek a természetesebb hangvételű stílusáramlatnak, amelynek a rövid mondatok megjelenése és széles körökben terjedése az egyik szembetűnő jegye. Társadalmi: a népnyelv egyre inkább érezteti hatását. Petőfi és Arany óta program a népiesség — legalábbis az irodalomban. A sajtó: a modern szabású, nagy és szélesebb rétegződésű olvasótáborra számító hírlapok, a gyors és sokoldalú hírközlés stb. Ez a fejlődés a XX. századra érik be, mondhatjuk így: diadalmasan. Ady áll ennek a fejlődésnek a csúcsán. Ady mondataiban már moodern ritmusok, a XX. század felgyorsult ritmusai élnek. „A kitagadott, Coriolanként Párizsba bujdosó Ady újjáteremti a magyar líra stílusát: egyik legnépiesebb költőnk” — mondja Zolnai Béla. Ami azt jelenti, hogy nemcsak modern, hanem a legerősebben éli is át a magyar hagyományokat. Valószínű, hogy Ady a magyar prózai hagyomány folytatását is látta a rövid mondat stílusában a németes közmondatokkal szemben. De a francia style coupé-t és a francia mondatok gyorsabban pergő ritmusát szintén jól ismerte. És az is igaz, hogy verseiben olykor egészen nagy hömpölygésű versszakmondatok is indáznak. Például A türelem, bilincse című versében két tizenegy soros mondatot is találunk. Természetesen Ady-világossága és Ady-tisztasággal szerkesztett mondatokat. Érdekes összefüggést mutatnak novellái és újságcikkei. Ady szerepe nemcsak a magyar költészet fejlődésében kimagasló, hanem a publicisztika történetében is nagy hatású. Az újságcikk amolyan középműfaj a szépirodalmi mű és az értekezés közelében, a különbség és a közelítés számtalan árnyalatával. Ennek megvannak a stiláris jellemzői is. Általában, ha írói szemmel és írói tollal ír valaki újságot, azt mindig szívesen olvassák. Az újságcikknek érdekesnek, fordulatosnak, hangulatosnak, csattanósnak kell lennie. Nem is szükséges nagyon messzire menni, hamarosan világossá válik előttünk: Ady újságcikkeit és novelláit ugyanabban a formában öntötték ki. „Selypítő, nyögő, szomorú és fiatal beszédét most is hallom a jó Lujzának. Valahol túl a Szajnán__ Levegőtlen, emberpárás, zsibongó teremben, júliusi estén sokan voltunk együtt. Furcsa lelkű, izzó fejű, nyugtalan emberek mind.” így kezdi Michel Lujzára emlékező cikkét. Sok tucatnyi más újságcikkét is elsorolhatnánk, ilyen novellisztikus ráhangolását. Ennek az azonos öntőtégelynek megvannak a maga stiláris párhuzamai: a mondatok frapráns, csattanós, erősen összefogott rövidsége, a kifejezések érzékletes pontossága, a jelzők telitalálatai, a markáns emelveket néha nagy, víziószerű, szimbolikus képek is követnek, hatásukban azonosak Ady nagy szimbólumaival, de a próza közegében köznapibb ruházatúak. És publksztikáiban, kritikáiban, tanulmányaiban, tehát — mondjuk fgy — értekező prózáiéban kiaknázza a stiushuman minden lehetőségét: a szatírát, a komikumot,, az egyszerű, csabanós tréfát, utolérhetetlen biztonsággal találva el a legrobbanóbb, legszikrázóbb kifejezéseket, fordulatokat. A novellákban ellenben mindent sötztre, tragikusra hangol. Noneláinak alig vannak doi-és nülaupjai. Szír-mnt a sötét színekkel fecsárják is bámulatos nyelvi árnyalatait fedezi fel. Harsány Zoltán Vegyél vagy végy? Városaink utcáin megjelent a következő felírás: „Vegyél részt az edzett ifjúságért mozgalomban!” A vegyél igealak használatával kapcsolatban egy vitatkozó társaság „két pártra” szakadt. A vegyél, illetőleg a végy forma mellett kardoskodók nem jutottak egyetértésre, és levelükben arra kértek, döntsük el, melyik a „helyesebb” igealak. Hogy kérdésükre megnyugtató választ tudjunk adni, szükséges néhány fontos nyelvtani ismeret tanúul hívása is. A nyelvtanórákon úgy tanultuk, hogy az ikes és iktelen igék ragozásának keveredése folytán az alanyi ragozás egyes szám második személyében alaki kettősség fejlődött ki: vegyél — végy, várjál — várj, tegyél — tégy, kérjél — kérj stb. Azt is megtanultuk, hogy a második személyben az -ál, -és ma már eléggé ritka ikes rag, s ugyanakkor mai nyelvhasználatunkban az iktelen igék gyakran ezt a ragot kapják. Az iszik és az eszik ikes igék felszólító módú igyálegyél alakjainak a mintájára halljuk és olvassuk az írját, várjál, mondjál alakváltozatokat is. Vannak, akik azt tartják, hogy ezek a rágós alakok a kevésbé igényes beszélt nyelvben jutnak csak szerephez, a művelt nyelvhasználat tudatosan kerüli őket. A vitatkozó felek arra a kérdésre is választ várnak, van-e sajátos jelentéstani, hangulati különbség a két igealak között. Erre vonatkozólag is megoszlanak a vélemények. A címbeli vegyel és végy igealakokkal kapcsolatban sokan a végy alakváltozatot tartják „helyesnek”, a vegyes formát pedig „vidékiesnek”. A két alakváltozat használati értékével kapcsolatban van olyan vélemény is, hogy azál -és rágós fonnák az enyhébb, az udvariasabb, a családiasabb hangulatú kérést, felszólítást közvetítik; a rövidebbek a szigorúbb parancsot fejezik ki. Valóban, a kérdéses felhívásban olvasható „vegyél részt” nyelvi forma sem felszólításképpen szól hozzánk, hanem udvarias kérésként, s éppen ezért a vegyél ige a szövegben jobban teljesíti szerepét, mint a kemény parancsot kifejező végy igealak. Bakos József KÖNYVESPOLC KÜSZÖBÖK Tamás Menyhért költeményei A változatlanul a fiatal költők között számon tartott Tamás Menyhért már korábban is pontosan érzékelte és értékelte alkotáslélektani helyzetét: nem tud tovább lépni, „míg rendezetlen / bennem / az ősi sor”. Az idő- és térbeli távolság növekedésével is a szülői otthonhoz, a „családi ház”-hoz, az indító közeghez erősen kötődő önmagát faggatja. Lírikusi ambíciója mostani második verskötetében megint csak az emlékezet és az emlékezés megtartó erejével teljes. Jellegzetes, ahogyan epikus mozdulattal versbe fogalmazza költői módszerét, egyben magatartásának lényegét: „A szülőföld párolgásában (megtalált magaslatról) megközelítem rejtekes messzeségeimet.” Tamás Menyhért sorshatározó élménye a gyermekévek sokkoló hatású eseménye: a bukovinai székelyeknek, ennek a mintegy húszezres töredéknépcsoportnak a második földöntfutása a világháborúban. A fiatal költőnek volt alkotói ereje ennek megidézésére, s a Beszegzett ég alatt „lírai szőttese” a maga drámai intenzitásával előző kötetének szép teljesítménye. Csak tájékoztatásul, eme „mádéfalvi bolynak”, a Dunántúlon végül is megkapaszkodott székely rajnak későbbi sorsáról olvashatunk Tamási Áron egyik varázslatos könyvében is. Most Tamás Menyhért ugyancsak megírta oratóriumszerűen ennek a „népnek országlását”. A Tövises talppal ciklus puritán őszinteséggel szól , voltaképp ezoterikus világ belső megújulásáról, de az ötvenes évek ellentmondásairól is. Ahogy ezek a balladásan rusztikus poémák az élménylírának, a sajátlagos tapasztalat-felhalmozódásnak közvetlen produktumai, úgy a rejtőzködő, a lírai áttétellel feltárulkozó indulat és sporalitás sugárzása a költő másik emlékezetes korábbi költeménye, a Versek édesanyám, Kiss Emerencia sosem volt kapcsos könyvéből. Tamás Menyhértnek most megint van egy hasonló invenciózus szerepvállalása: a fiktív Zágoni levelek. Ebben a mélyen átlelkesített imitációban is egyszerre érzékelhetjük a társadalmi valóságismeret és a szubjektív vallomás hitelét. Ha Tamás Menyhért továbbra is meg tudja kerülni az önismétlés veszélyeit, akkor ez az etnográfiai alaposság, tudatos naivitás és lírikusi leleményesség újabb lehetőségekkel biztat. Igaz, mostani verskönyvének anyaga csak részben ad megnyugtatást azokra az aggodalmakra, melyek korábban nem látták a továbbfejlődés pontos irányát. De egy biztos:" Tamás Menyhért egyre következetesebb tudatossággal és költői fegyelemmel igyekszik megteremteni a régi és a korszerű egységének eszményét. Kísérletei arra utalnak, hogy maga is érzi a néphagyomány nyilvánvaló termékenyítő hatása mellett a folklorizálás keresettségének, modorosságainak problémáit, ezzel együtt a máris föl-fölsejlő lapos empirizmus hibáját. A varázsszövegek idézésével, a kabatisztikus számok ismétlésével, a szóval kuruzslás ritmusaival meg a zsoltározással, a virágénekek hangulatának másolásával csak ott erősíti igazán értékteremtően kifejezésmódját, ahol a „Tegnap erejével / Mának reményével” a népdal egyszerűségű igazságok, a korunk bonyolultságától kevésbé érintett evidenciák hangsúlyozódnak. Legtöbbször azonban a manír fölé tudja emelni elsőrendűen formai-nyelvi folklór indítékait lírai természetrajzaiban is. Az élményközlés modellje ismert: kiemeli és általánosítja a látványból azt, ami hangulatát, emócióit leginkább érzékelteti. Nem a táj általában igézi meg, hanem mindig a flórához való közelhajlásból merít ihletet. Egyenként látja és láttatja „a megriadt fák”-at, most utóbb már részleteiben a „halódó tisztás”-t. Újabban sajnálatosan elvékonyodó szerelmi költészete is nem egy alkalommal szépen egybe tudott fonódni a természet-képzetekkel, „a kék égből / tenyérnyit” szakító bensőségességgel. Tamás Menyhért lírai alkata alapjában véve kontemplatív. Kezdetben világos vonalvezetéssel a gondolatiság és a természetképek egységbe fogásával építette poézisét. Mostanság kívülről egyre inkább befelé halad, némileg már a bezártság felé, a „Végnélküli benső tájakra”. Mindig is tusrajzokat készített, hol lágy, szelíd szavakkal, de jobbára fekete színekkel dolgozott. Kiváltképp jellemzőek a „csont” anyagnévi minőségjelzős szóösszetételei. De amíg korábban a városi magány megpróbáltatásai enyhülést kaptak egy-egy cikluson belül a paraszti, kétkezi munka embert formáló megerőltetéseinek Egy neves angol kritikus olyan sűrű erdőhöz hasonlította a nagy írók műveit, amelyben a reggeli, déli és alkonyi napsugár mindig mást világít meg — illetve vet homályba, különböző szögből eső fényéve. A példák hosszú sorát idézhetnénk arra, milyen különféleképpen magyarázták, értékelték még a legnagyobb szellemeik is a világirodalom nagy alkotásait. Azokat a titkokat rejtő műveket, amelyeket — mint Goethe vagy Shakespeare esetében — még egy könyvtárnyi irodalom sem tudott a maga teljességében föltérképezni. A mi klasszikusainkról pedig bizony nem áll „könyvtárnyi” irodalom rendelkezésünkre, sőt többnyire az alapvető kérdések egy része sincs még tisztázva. Ebben a tekintetben Csokonai Vitéz Mihálynak különösen nagy balszerencséje van. Vörösmarty, Ady és még sok más költő lelkes tisztelete mellé nehezen lehetne a költői teljesítményhez méltó magyarázófelfedező irodalmat sorolni. Szomorú tény, hogy Csokonai költészetének elemzése a — különben zseniális — Kölcsey nem szerencsés megközelítésével kezdődött. A folytatás — Toldy Ferenc életrajza a múlt század negyvenes éveiben — pedig jószándékú munka ugyan, de szerzőjét távolról sem tekinthetjük zseniálisnak. A balszerencse sorozat, úgy látszik, napjainkig tart, hiszen a könyörtelen sors két reménybeli monográfusát — Juhász Gézát és Szauder Józsefet — is idő előtt megfosztotta munkájuk befejezésének lehetőségétől. S míg az újabban fellendült Csokonai-kutatás — elsősorban Julow Viktor, Szilágyi Ferenc és Vargha Balázs munkája nyomán — jelentős eredményeket ért el Szauder nagyszabású és átfogó vállalkozása alighanem folytathatatlan. Ráadásul a költő életművének értelmezéséhez már Kölcsey idején egy olyan szempont kapcsolódott, ami — miközben sok értékes gondolatot vetett föl — azóta is gyakran félreviszi a kritika figyelmét. Ez a szempont Csokonai debrecenisége. A debreceniség volt Juhász Géza Csokonai-tanulmányainak első számú ösztönzője. Az ismert költő és kritikus a debreceni egyetem tanáraként kezdett behatóbban foglalkozni Csokonaival. Sürgős és nem csupán Debrecen lelkiismeretét égető feladatot vállalt ezzel. A hajlamaiból és érdeklődéséből természetesen fakadó megközelítési lehetőségeket félretéve látott munkához. Az újabb Csokonai-kutatás alapkérdése ugyanis lényegében megegyezett azzal, amivel minden klasszikusunknál újra és újra szembe kell néznünk: hiányoznak azok a forráskutaemlékeitől, ezúttal „függőjátszma” jelzi lélekállapotát. Ezt a költői létérzést csak ott képes feloldani, ahol a megszaporodott én-elemzések társulni tudnak a már korábban megfogalmazott szándékával: „Áldozom, elhagyom arcomról mindazt, ami másé.” Emlékszünk, ezért térdepelt epész nemzedékével, a „Beesettmellű fiúk seregé”-vel a „forradalmak forrásköveire”, ezért zengette Dózsa György búcsúját, hitet téve a „meghívott emberi juss” érzése mellett És ilyenformán érthető és motivált az a mohóság, amellyel a „teljességhez” tér. Az itthonlevés érzése, a haza iránti elkötelezettség, a „Sorsa-enyém föld” szeretete, a „Sorsaenyém, mezőkkel-anyaggal egytörvényű nép” tisztelete, szolgálata ars poeticájának eddig is megvallott lényege. Intellektuálisan és érzelmileg egyaránt mélyebben megszenvedve, aggódva és félve, ezt ismétli és tartja most is: „Mindig mélyen / soha-fennen / hűségemmel / egy kereszten.” (Szépirodalmi) Borbély Sándor tások, amelyeket szerencsésebb országokban az irodalomtörténetírás pozitivista korszaka elvégzett Ezért kellett Juhász Gézának főleg filológiai kérdések tisztázására vállalkoznia. Kötetbe most először összegyűjtött Csokonai-tanulmányaiban számos fontos kérdés tisztázásához járult hozzá. Olyan területen dolgozott, amit elődei elhanyagoltak, s ahol eredményeit tudóó utódai közül senki sem kerülheti meg. Kutatásai olyan adatok, összefüggések sorát tisztázták, amelyek nélkül semmiféle korszerű szintézis sem képzelhető el Sokat tett a kritikai kiadás előkészítéséért. Különösen a költői művek helyes időrendjének kialakítása érdekében végzett lényegbevágó filológiai kutatómunkát Érzékeny figyelemmel tanulmányozta Csokonai első korszakának művészi jellegzetességeit, s közben érdekes megfigyelésekkel gazdagította a XVIII. század végének magyar verseléséről kialakult képünket. A Csokonaiversek szövegváltozatait vizsgálva híres művekről is tudott újat mondani, így például A Reményihez című költemény keletkezéséről. Halála 1968-ban félbeszakította Csokonai-kutatásait így sem eredményeinek összegezését, sem mások kutatásainak tanulságait sem tudta átfogóan hasznosítani, könyve csupán részeredményeket foglal magában. Ma, amikor az alapkutatások olyan kevéssé divatoznak, s a fiatal irodalomtörténészek szívesebben írnak „elvi” tanulmányokat, különös figyelemre méltó, hogy e kötet értékét a forráskutatási eredmények teremtik meg. Juhász Gézának az aktualizáló szándékú, publicisztikus eszmefuttatásai, „tanulságai”, párhuzamai ma már többnyire csak tudománytörténeti érdekességűek. Elgondolkodhatunk azon is, milyen tékozlása a szellemi erőknek az, hogy az irodalomtörténeti kutatások eredményei gyakran öt-, tíz-, tizenöt éves késéssel kerülnek csak a szélesebb nyilvánosság elé. Lám, Juhász Géza kötete is mennyivel több ösztönzést adhatott volna a kutatásnak, ha nem halálának tizedik évfordulójára jelenik meg. Örüljünk persze, hogy megjelent, hiszen ez annak a jele, hogy végső soron semmilyen kutatási eredmény sem veszhet kárba. Dicséret illeti a kötet jól tájékoztató, tárgyilagos utószavának szerzőjét, Szuromi Lajost, valamint a tanulmányokat gondozó és a bibliográfiát összeállító Juhász Izabellát — a férje munkájában is sokat segítő J. Gulyás Margittal együtt. (Akadémiai Kiadó) * T. T. E. Csokonai-tanulmányok Juhász Géza irodalomtörténeti írásai ia