Magyar Nemzet, 1978. július (34. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-01 / 153. szám

í*_______ czenei jegyzetek A HÉT HANGVERSENYEI nem a tervezett szabadtéri környezetben, hanem a Zeneakadémia nagytermében, illetve a Marczibányi téri Ifjúsági Ház színháztermében zajlottak le. A változást a rádió közölte, de mivel eső nem esett, számos hallgató az eredeti helyszínre ment. Érdemes ezért tudni, hogy az előrejelzett hűvös idő is indokolja akár a dátum, akár a hely megváltoztatását. A takaróba burkolt, kabátos-kalapos-kesztyűs néző nem kívánhatja, hogy az előadóművészek dermedt kézzel, hideg és elhangolódó hangszereken szerezzék meg a közönségnek ígért művészi élményt. ERDÉLYI MIKLÓS vezényletével az Állami Hangversenyzenekar a főiskola nagytermében játszott. A hangversenyen — ritka eseményként — három Mendelssohn-van hangzott el. A nyitány — Szélcsend a tengeren és Szerencsés utazás — nem gyakran szerepel koncertjeink műsorán. Érdekes volt még.’ látni, érdemes volt megismi, a korai romantika egyik iramzenei kísérletét. De a gursdosióadás sem győzhette mag a hallgatót arról, hogy a?, eddigieknél gyakrabban ..tellene hallanunk. A Hegedűverseny ezzel szemben megkomponálása és bemutatása óta a művészek repertoárszáma, a hangversenyek mindig szívesen hallgatott műsorszáma. Versenyszólamát Kovács Dénes játszotta. Virtuóz igényű, melodikus fogantatása kifejezésében pedig romantikus érzékenységű a mű hegedűszólama. Hangszerelésben gazdag, sokféle effektust alkalmazó a zenekari kíséret. Nem könnyű ezért a hangzásegyensúly megteremtése, a harmonikus egység kialakítása. Kovács Dénes bravúrosan játszotta szólamát. Szépek voltak a bensőséges, meleg dallamok, finoman árnyaltak a romantikus színek, ittoégően könnyedek a romantikus álomvilágot idéző részletek. Mindezek az értékek nem könnyítették meg a karmester és a zenekar feladatát: a testebb, súlyosabb és összetettebb ,,kíséret” mégis hajlékonyan alkalmazkodott a szólista játékához. A hangverseny zárószáma a zeneszerző Skót-szimfóniája volt. Erdélyi Miklós vezénylése itt vált igazán meggyőző erejűvé: itt már nem kellett megküzdenie a mű teremtette nehézségekkel, mint a nyitányban, nem kellett alkalmazkodnia a szólista elképzeléseihez, mint a versenyműben, hanem őszintén, természetesen és közvetlenül tolmácsolhatta saját művészi vallomását. Úgy látszott, ezt elfogadta s nagyban-egészében meg is valósította a zenekar. Nagyban-egészében, mert néhány szólam mintha nem az együttmuzsikálás legjobb szintjén vett volna részt az előadásban. Az oboaszólam hangsúlyai a zárótételben — például — már-már ironikusnak és karikírozónak hatottak. A trombitahangzás pedig gyakran indokolatlanul túlharsogta a teljes együttest. Szép volt a vonósok, a fuvolisták, fagottosok és kürtösök játéka. SZEMJON SZNYITKOVSZKIJ, a Beethoven-mesterbérlet harmadik estjének főszereplője, most mutatkozott be a budapesti közönségnek. Húsz éve, hogy első nemzetközi nagydíját nyerte, csaknem húsz éve világszerte ismert hegedűművész. Kevesen tudják, hogy Sznyitkovszkij néhány éve a mi Zeneművészeti Főiskolánknak is állandó vendégtanára. Sznyitkovszkij jelentős s ellenállhatatlan művészegyéniség. Pódiumra lépésének első pillanatától magával ragadja a hallgatóságot a szépség és a fantázia, a természetes és a szokatlan világába. Játéka szinte sodorja magával a hallgatót, mert minden egyes hangjából, a hangok minden árnyalatából a zenébe vetett hit, a zenével kifejezhető humánus érzelmi tartalom, a zene igaz szépsége sugárzik. Bűvköréből kikerülve talán lehetne vitatkozni a részletmegoldások igazságán. Lehet vitatkozni azon, szabad-e enynyire hegedűcentrikusan megszólaltatni ezeket a zongorahegedűszonátákat. Lehet, hogy így kell. Csak ez esetben kellene olyan érzelmi telítettségű, olyan művészi kvalitású társ, mint maga Sznyitkovszkij. Leonóra Josztovics virtuóz, alkalmazkodókészségű zongoraművész, de nem mindenben egyenrangú kamarapartner. Játékát nem fűti át az a meggyőzni akaró művészi hit, mint, hegedűs társáét, nem élteti oly eleven kifejező erő, mint Sznyitkovszkijét. Így meg-megingott a szonáták belső egyensúlya: időnként akkor is a hegedűre kellett figyelni — éppen az intenzív és szuggesztív tolmácsolás miatt —, amikor a zongoraszólamé a főszerep. Beethoven G-dúr szonátája így gyönyörű hegedűprodukcióként, de nem teljes zongora-hegedűszonáta előadásként szólt. A Tavaszi szonáta interpretálása arányos, harmonikus és szép volt: a bravúros kamarajátékot, a világos tételformálást, a zene poézisét és az együttmuzsikálást egyképpen csodálhattuk. A C-moll szonáta előadása ismét elsősorban hegedűművészi teljesítményként volt kiemelkedően értékes. A zongoraszólamból főképp az inspirációgazdag elemek hiányoztak. A nagy sikert követő, ráadások sorából Brahms Scherzoja kelthette azt a kívánságot, jó lenne Sznyitkovszkijtól a nagy romantikus és későromantikus szonátákat, versenyműveket is meghallgatni. A CAMERATA HUNGARICA (művészeti vezető Czidra László) hangversenye is a Marczibányi téren zajlott le. A műsort a XVI. és a korai XVII. század európai világi zenéjéből válogatta az együttes. Ezúttal jobban sikerült a magukban zárt, de egymáshoz mégis szervesen kapcsolódó műsorblokkok kialakítása. Az egyes részek a francia, az olasz, a németalföldi, a magyar, a lengyel, az angol és a német hangszeres, illetve énekes zenét reprezentálták. Talán túlságosan is sokszínű volt ez a körkép, s az egyes színek értékét és mélységét inkább segíteni, mint érzékelni lehetett. Közrejátszhatott ebben az előadói stílus is. Az eredeti kottaképet gazdagító rögtönzött díszítések, variációk mindvégig csaknem ugyanazokból az elemekből formálódtak. Nem érződött tudatosan alakítottnak a hangszeres összeállítás megválogatása. Az együttes nyolc előadója közül csaknem valamennyi több hangszeren játszott. Az instrumentumok gyakori váltogatása gyakran csupán zsonglőr-ügyességével hatott. A különféle méretű, építésű és megfúvású hangszereket hangszépségük teljességében ilyen gyors egymásutánban megszólaltatni csaknem lehetetlen. A hangverseny kiemelkedő teljesítménye volt Sárközi Gergely lantszólója: játéka atmoszférát teremtett, karaktert rajzolt, s művészi elhitető erővel keltette életre a műveket. Figyelmet érdemlő Laczó András énekesegyénisége: nemcsak kitűnően érzi, hanem számos részletben meg is valósítja a zenei stiláris követelményeket. Technikai képzésére érdemes lenne megkülönböztetett gondot fordítani. Sz. Farkas Márta A MAGYAR NEMZET olvasószolgálatának (1074 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn lt—16 Szerdán 11—16 Pénteken 13—14.30 Építkezők tanácsadója: Minden hó első és utolsó péntekén 16—17.30 Közérdekű bejelentések: csütörtököt 15.30—17.30 Mao in N`Mir/~*t Telefontudósítás Veszprémből Vita a televízió-művészetről Van-e a televízióművészetnek esztétikája? — ezzel a címmel készített a VIII. veszprémi tévétalálkozóra rövid tanulmányt két tévékritikus, Benedek Miklós, az Észak- Magyarország és Galsai Pongrác, a Nők Lapja munkatársa, továbbá egy televíziós szakember, Békés Tamás, a Televízió irodalmi és drámai főosztályának vezetője. Ez volt a pénteki szakmai vita tárgya. Veszprémben szinte már hagyomány, hogy a tévétalálkozóra összegyűlt televíziósok, írók, újságírók, esztéták egyegy a közelmúltban és a jelenben gyakran emlegetett elvi kérdésről beszélnek. Szó esett már Veszprémben az elmúlt évek során az irodalom és a televízió kapcsolatáról, a televíziókritika szerepéről, a kitalált és valódi történetek viszonyáról stb. De az is hagyomány már Veszprémben, hogy a viták címéül és fő témájául megjelölt kétkedő és bizonytalankodó kérdésekre nem fogalmazódnak meg e szakmai tanácskozáson egyértelmű válaszok. Ezúttal is így történt. A három vitaindító előadás — sok tudományosötlettel és tiszteletreméltó esszéisztikus szellemességgel — a televízióművészet esztétikájának sajátosságait keresve háromféle választ adott a feltett kérdésre. Volt, aki azt állította: igenis létezik televízió-esztétika, amint filmesztétika is létezik, csak a televízió-esztétikáról nem tudjuk még, mi is az voltaképpen. Egy másik vélemény szerint nincs a televízióművészetnek esztétikája, de ideje volna már keresni. A harmadik álláspont szerint a televízióművészetnek nincs, de ne is legyen esztétikája. Nagyjából e három álláspont szerint csoportosíthatók a hozzászólók, rendezők, dramaturgok, újságírók véleménye is. A különböző vélemények is megegyeznek azonban nagyjából abban, hogy a televízióművészet esztétikáját — a létezőt avagy a nemlétezőt — afféle regularendszernek tekintik, amellyel értékelni, szabályozni és mérni lehet azt a sokféle, sokfajta művet és műsort, amely a televízió égisze alatt készül. Míg a szakmai tanácskozás résztvevői egy filozófiai diszciplína megtalálásán és megfogalmazásán fáradoztak, a külföldi vendégeknek szánt kereskedelmi bemutatók és versenyfilmek sokszínű tarkasággal követték egymást a képernyőn, bizonyítékául annak, hogy az alkotások élnek és hatnak, még mielőtt végleges megfogalmazást kaptak volna elméletek és esztétikai szabályok. A veszprémi találkozó utolsó versenynapján mutatták be a Bosszú című Dosztojevszkij - adaptációt, Fehér György nagy sikerű rendezését és a Rigoletto-kvartett Zebegényben című, zenei adást, a tévé zenei műsorainak egyik figyelemreméltó filmjét. A találkozó ma este ünnepélyes díjkiosztással fejeződik be. A záróünnepséget a tévé első műsora is közvetíti. L. G. NAPLÓ Im- H Szentágothai János profeszszort, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét az angol Royal Society csütörtöki ülésén a társaság külföldi tagjai közé iktatták. A Royal Society évente négy külföldi tagot választ. Sorukban jelenleg Szentágothai professzor az egyetlen magyar. A kitüntetést az emlősök központi idegrendszerének kutatásában elért eredményeiért kapta. Szentágothai akadémikus londoni látogatása alkalmával a két akadémia új csereprogramját is aláírták. Hét fiatal tipográfus: Ágoston Katalin, Bulla Judit, Barta Klára, Bíró Mari, Gaál Katalin, Horváth Péter és Seebauer Gabriella műveit mutatja be most a Helikon Galéria. S a hét debütáló — akik a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének könyvtervezői tanfolyamát végezték el a Könnyűipari Műszaki Főiskola égisze alatt — tárlata méltó a helyhez, a hazai tipográfia jeles műhelyének közvetlen szomszédságához. Dolgaik felkészültségről, gondos munkáról és nyomdászfantáziáról tanúskodnak: figyelembe veszik művészetté nemesült mesterségük törvényeit, ám nem hajlandók a megalkuvásokat objektív feltételnek elfogadni. Mernek hát álmodni is. Álmaik azonban reálisak. Amit elgondolnak, kivihető. Tervezői stílusuk — kissé ugyan még előlegezett kifejezéssel, hisz kézjegyük csak többé-kevésbé mondható kialakultnak — legnagyobb erénye a tisztaság, az áttekinthetőség és a betűkbe vetett föltélen bizalom. Legtöbb kompozíciójukon nem is szerepeltetnek egyebet, csak betűt, avval játszanak — a kép és a jelentés egyensúlyának merész, de sohasem vigyázatlan újra, s újrateremtésével építve folyton a maguk világát s a könyvekét. A hét fiatal tipográfus tárlata a dolgok természetéből eredően, ha nem is iskolásan megoldott dolgokat, de mindenképpen iskolai feladatokat mutat be. Van tehát a tervezett könyvtáblák, kötések, megadott szedésminták és betördelt oldaltükrök közt nagyon sok olyan, amelyik ismétlődik, többen is készítettek komplett tervsort például Homérőn nevére, s műveire, Seneca-kötetek burkolására, Shakespeare drámáinak kötésére és szedésére, egy „Csoda" rímmel képzelt magyar gyermekversantológiához, s még több más műhöz — amolyan ,,költői versenyben" mérve össze erőiket. Tárlatuk mégse monoton: a munkák csoportjaiban nincs két egyforma megoldás, mert a művekből indultak ki mind a heten, de egyéniségüket se féltek hozzáadni a kapott feladatokhoz. Igaz, életkorukból következően, mind a heten még ott mozognak otthonosabban, ahol nem kell messze távozniuk a klasszikus fés megtanulható szabályok szerint épülő) mértéktől: az avantgárd tipográfiája — értve ezen a már voltaképp ugyancsak klasszikusnak nevezhető kassáki konstruktivista tipográfiával kezdődő stílushulárnkat — még nem az ő nyelvük. De azzá lesz bizonnyal, hiszen amire most már szükségünk van, az az eredendő tudásukat csiszoló iskola befejezése után a készségeiket megformáló praxis. (m b.) Magyar etnográfiai filmek két hétig tartó fesztiválja kezdődött a minap Párizsban, a Musée de VHomme-ban, az ottani néprajzi múzeumban, a Trocaderón. AA moszkvai Csajkovszkij zenei verseny négy ágazatában — a zongoristák, hegedűsök, csellisták és énekesek körében — ötvenkét versenyző folytatja tovább a versenyt az eredeti több száz induló közül. Az utolsóforduló pénteken kezdődött el a moszkvai Konzervatóriumban és a Csajkovszkij-teremben. Operafilmeket készítettek Amerikában és Olaszországban: Alban Berg művét, a Lulit a némafilmek stílusában rendezte meg Ronald Chase, Mozart Varázsfuvolájának pedig rajzfilmváltozatát készítette el Giulio Gianini és Emanuele Luzzati. .Szombat, 1918. július 1. Szót érteni egymással Beszélgetés Janikovszky Évával A svájci Weltwoche a minap arról írt, hogyan változott meg a világ gyermekeknek szóló irodalma, hogyan alkalmazkodott bizonyos késedelemmel a mai gyerek érdeklődéséhez. Felsorolta a szerző a legsikeresebbnek tartott könyveket is, közöttük Janikovszky Éva műveit. Sikere átütő idehaza és határainkon túl is. Huszonhárom nyelvre fordították le egyéni hangú könyveit. Érthető, hogy amikor az IBBY, az International Board on Books for Young People, az ifjúsági könyvek nemzetközi bizottsága magyar szekciója megalakult, az írószövetség őt javasolta elnöknek. Janikovszky Éva előbb volt lektor, mint író. — Talán ettől megy olyan nehezen az én könnyed stílusom — feleli az első kérdésre. Nehezen? Én azt hittem, hogy talán gyorsírással jegyzi fel az otthoni szövegeket és aztán válogat közöttük. — Mondjuk, hogy gondolatban talán így kezdődik. De amikor már megírtam valamit, akkor átlényegülök lektorrá. Ha néhány nap múlva előveszem, amit írtam, már úgy olvasom el, mint egy vadidegen kéziratot, méghozzá egy olyan szerzőtől, akitől jobbat vártam. Nem tetszik! Darabokra szedem, megrágom, eltépem... — Egyszóval úgy bánik saját magával, ahogy a lektorok szokták mások műveivel? — Nem. Sokkal szigorúbban. Mert a lektori munkában is az a szép, hogy a szerkesztő azonosul az íróval, s megpróbálja tanácsaival, javaslataival kihozni belőle a maximumot. De ha az ember saját művének lektora, akkor saját magából szeretné kihozni a maximumot. Én mindent addig írok át, amíg azt nem érzem, ennél jobban már nem tudom kifejezni, amit szeretnék. Eredetileg is írónak készült? — Tulajdonképpen újságírónak, mint nevelőapám, Donászy Kálmán. Tudtam, hogy előbb tanulnom kell, ezért az egyetemre mentem. A szociológia érdekelt legjobban. Pszichológiára, filozófiára és politikai gazdaságtanra iratkoztam be. De voltaképpen gyanítom, hogy már akkor is a felnőttek és gyerekek közti kapcsolat érdekelt, méghozzá mindkét oldalról nézve. Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga jellegzetes életkora, mint ahogy mondjuk az ásványoknak specifikus keménység foka van. Ezek szerint Janikovszky Éva lényegében és alapvetően kamaszkorú? — Igen, és nem. Szerintem diák maradtam. Mindörökké. Egyetemi hallgató. Istenem, micsoda korszak volt az! A felszabadulás után azonnal. Amikor mi, akik akkor kerültünk érettségi után egyetemre és közben végigasszisztáltunk többé-kevésbé mindannyian valamiféle háborús poklot! És amikor megnyílt előttünk az egyetem, azt hittük, hogy most aztán igazán megváltjuk a világot! De legalábbis felforgatjuk! Ez egy bizonyos fokig meg is történt. — Igen. De akkor minden gyönyörű volt, gyönyörűbb, mint máskor. És én még úgy tudtam rajongani, ahogy a későbbi nemzedékek már nemigen. Ehhez kellett az is, hogy két különféle kultúra metszőpontján teljen el a gyerekkorom, hogy apám és anyám egymástól lényegileg különböző származása nekem rengeteg problémát és időnként megaláztatást is okozzon. Ha életveszélyt nem is, ami oly könnyen bekövetkezhetett volna! Tény, hogy azt hiszem, azért tudok kamaszul, mert a kamaszkor alapvető élményem. És a fiam nevelése közepette is tudtam erre emlékezni. És most, hogy ez a fiú is kinőtte a kamaszkort, nem nőtte-e ki Janikovszky Éva is ezt a korosztályt? — Nem tudom. Lehet. Én — szerencsére — ma is anyám lánya vagyok otthon. Mindenesetre írtam most egy felnőttkönyvet is. Most valamit az EBBY-ről — Az IBBY magyar bizottságára komoly feladatok várnak. Ennek a nemzetközi szervezetnek, mely az UNESCO védnöksége alatt áll, az a célja, hogy a jó gyerekkönyvek lefordítása és megismertetése révén közelebb hozza egymáshoz a különféle nemzetek ifjúságát, egymás jobb megértésére buzdítsa a jövő felnőttjeit. „Gyerekkönyvekkel egy jobb világért” — ez a jelszó, amit örömmel elfogadhatunk. Elő akarja mozdítani a fordítói tevékenységet, s ez a mi szűk nyelvterületű, de széles körű ■ gyermekirodalmunknak csak hasznára lehet. Janikovszky Éva könyvei már Európa-szerte ismertek, de hogyan kerültek a könyvek a külföldi kiadókhoz? — A szokott módon, de a véletlen is segített. Például egy Bronia Weierstahl nevű esseni tanárnő, akit nem ismertem. Magyarországon nyaralt. Valahogy a kezébe került a Ha én felnőtt volnék című könyvem. Valaki dicsérte neki és felkeltette érdeklődését. Ebből kezdett magyarul tanulni, ő ajánlotta egy kis nyugatnémet kiadó figyelmébe. Éppen csak azt tudták a könyvön kibetűzni, hogy Kossuth Nyomda. Annak írtak, németül persze. A nyomda viszont lelkismeretesen megkeresett engem. Így fordítottak le az NSZK-ban. Persze kevésbé regényes előtörténetű fordítások is adódtak, amelyek a Kultúra, a Szerzői Jogvédő közvetítésével indultak el. Az Akár hiszed, akár nem a Flammarion kiadásában Párizsban az év legjobb ifjúsági könyve diplomáját kapta meg tavaly decemberben. Tudom, hogy Réber László illusztrációinak nagyon komoly része van ebben a sikerben. Mint ahogy a gyerekirodalomban mindig is igen fontos szerepe volt a képeknek. Az IBBY is a gyerekkönyvek egyenrangú alkotójának tartja a grafikusművészeket. Ezért a magyar bizottság elnökhelyettese is grafikusművész: Reich Károly. Hogyan szerzi az információkat a gyerekvilágból? — Természetesen a fiami volt az első tolmácsom. De rengeteget járok író—olvasó találkozókra és a gyerekek mindig őszinték nyíltak, barátjukká fogadnak. É.s nem változott meg kissé a gyerek—felnőtt viszony az utóbbi évtizedekben? Nem a szülők az elnyomottabbak? — Erre néha magam is gyanakszom — felel Janikovszky Éva —, de aztán rájövök, hogy mindkét oldalon van igazság és az a fontos, hgy beszélni tudjunk róla, hogy törekedjünk egymás megértésére. A népek közti megértés is elérhetőbb akkor, ha itt, nálunk — és másutt — szót tudnak érteni egymással felnőttek és gyerekek. (fedor) Film a színházban Roger Planchon új Shakespeare-rendezései Ifjúkorában jobban kedvelte a filmet, mint a színházat Roger Planchon. Ezt mondotta el magáról a francia rendező. De hamarosan megismerkedett Jean Vilar avignoni, előadásainak élményével. Georges Wilson után, Patrice Chéreau és Robert Guilbert társaságában a Théatre national populaire — a Nemzeti népszínház — élén most ő az örököse az avignoni színházi hagyománynak. Első társulatát Lyonban alapította, amelynek külvárosában, Villeurbanneban telepedett meg a TNP, már öt esztendeje, éppen Planchon igazgatói kinevezésével egyidőben. Tehát, úgy tetszik, mintha Roger Planchon minden művészeti vonzalma, múltja és jelene egyesülne a TNP lyon—villeurbanne-i Shakespeare-bemutatónban — az Antonius és Cleopátra és a Pericles új, mindenképpen érdekes, meglehet.élményadó rendezésében. ..A játék kezdete előtt valamiféle moraj hallatszik, amelyből csak az idegen szavakat lehet megkülönböztetni” — írja a Le Nouvel Observateur az Antonius és Cleopátra előadásáról. — „E kifejezések értelme akkor világosodik meg, amikor felemelkedik a süggöny: filmstúdióban vagyunk, Hollywoodban vagy Cinecittában, ahol talán azt a Shakespeare-művet forgatják, amelyet látni fogunk. De nem egy szuperprodukciót, hanem egy olyan drámát, amely soksok film, átitatott és gomolyog az emlékezetünkben, mint Shakespeare kortársainak agyában a római történelem. A reflektorok fényében a rómaiak uniformisban állnak, angol—amerikai—spanyol minta szerint. Cleopátra és udvarhölgyei Chanel-modelleiket hordanak, pezsgőt isznak, fecsegnek és parádéznak, mint némelyek a bejrúti szalonokban. A csatákat pedig híradófilmek helyettesítik, amelyekben tankokkal és torpedórombolókkal harcolnak. Csupán néhány jelkép emlékeztet távolról az antik Rómára.” „Az antikvitásra utaló mozzanatok elég tétovák ahhoz, hogy a Pericles csupán mitikus térben és időben helyezkedjék el” — folytatja a Le Nouvel Observateur. — Az odüsszeuszi sorsú Pericles mediterrán körútja meglehetősen hasonlít a beatrikek és hippik csavargásaira napjainkban ... Mint az Antonius és Cleopátrában, itt is minden rögtönzöttnek látszik. Mintha a jelmezeket és a kellékeket is csak sebtiben válogatták volna össze valamelyik bolhapiacról, a mai fiatalok kedvenc böngészdéiből.” (bogácsi)