Magyar Nemzet, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-18 / 194. szám

Maaar Nemzet Személyiség — színészet ELŐADÓMÍVÉSZET? Már ezzel a kérdőjellel szeretném kétségeimet megmutatni az előadóművészettel, mint önálló műfajjal kapcsolatban. Nem hiszem, hogy a pódium művészete más lenne, mint a színpad művészete. Szerintem a színészet része éppen úgy, mint a színpadi színészet, a filmszínészet, a televíziós színészet is. Természetesen másféle stílust követel, színészi eszköztárunkat másként veszi igénybe. Van, aki szereti és műveli, van, aki nem. Nagyon sok kitűnő színészünk van, aki nem vállalkozik versmondásra, viszont nem hiszek olyan előadóművészben, aki nem nagyszerű színpadi színész is egyben. A mi kis országunkban — szerencsére — nem különültek el a színházi és filmszínészek. Egyaránt játszunk színházban, filmen, televízióban, pódiumon, rádióban. Ez hol panasznak, hol dicsekvésnek hangzik. Gyakran mint hátrányt szokták emlegetni: szétforgácsolódunk, elfáradunk, nem tudunk figyelni egy-egy munkára. Én legalább annyi előnyét látom ennek a helyzetnek: a sokféle körülmény ösztönzőleg hat ránk, a játék többféle lehetősége talán konzerválja színészi rugalmasságunkat, az önkifejezés az önmegvalósulás más és más alkalmait adja. A választás lehetőségét. Verset vagy prózát pódiumon például az ehhez tehetséget és kedvet érző színészek mondanak. A VERSMONDÁS IS egy élethelyzet, vagy lelkiállapot kifejezése, a gondolat születése, jellemábrázolás — csupa ismerős fogalom a színházból és egyáltalán: a művészetből. Latinovits Zoltán mondta egyszer: miért nem tartják színészetnek, ha én Ady Endre szerepét játszom két órán át egy önálló esten? Minden költő, sőt minden vers egy-egy szerep. Mégpedig olyan, amit mindenki másként olvas, másként képzel el. Tehát pódiumon annyi József Attila van, ahányan vállalkoznak versei elmondására; a verset ő írta és én mondom. A „költőhöz hűséges, versmondás” éppen úgy semmitmondó, mint mikor egy színházi előadás „csak magát a darabot” akarja eljátszani. Melyik darabot? — kérdezhetnénk viszsza, amit én olvastam belőle, vagy amit te? Én mást olvasok ugyanabban a költőben, mint te, másként hat rám, és természetesen csakis másként tudom kifejezni. Egy kritika kifogásolta egy Radnóti-est után, hogy zsebredugott kézzel mondtam verset és előadás közben levettem a ballonkabátomat, zakómat, sőt a nyakkendőmet is. Ez miféle kihágás? Szabály írja talán elő, hogy verset csak mereven kihúzott derékkal lehet mondani a közönség homloka fölé függesztett illedelmes tekintettel? És természetesen az érettségi öltönyünkben! Véleményem szerint egy jól rendezett irodalmi műsorban, költői esten (vagy nevezzük végre nevén!), előadáson lehet verset mondani ülve, térdelve, háttal állva, szmokingban vagy tréningruhában, gyönyörűen kifestve vagy szándékosan izzadtan, csengő hangon vagy suttogva, népiesen kántálva vagy modernül motyogva. Csak igaz legyen! HÁNYFÉLE LEHET ez a bizonyos „pódium!” Részt veszünk egy megrendezett irodalmi esten, nemzeti ünnepen harsogunk egy gyár ebédlőjében, protokollműsoron feszítünk az Operában, halkan dünnyögünk a Televízió stúdiójában szigorúan a kamerába nézve, szoborleleplezéskor százak szemét keressük egy köztéren, vagy egy községi művelődési ház színpadán, esetleg könyvtárszobájában vallunk önmagunkról — egy önálló est alakjában. Az előadás véleményem szerint igazi egyszemélyes színház, ahol egy színész műveltsége, világnézete, ízlése, orgánuma, teste, kifejezőkészsége együttesen hat. Ez pedig nem egyéb, mint a személyisége! Személyiség-színészet ez, az a fajta közvetlen, emberi jelenlét, amire napjaink sokszor rideg és nagyképű, gyakran embertelenül laboratóriumi színháza mellett nagyon is szükség van. AZ ÖNÁLLÓ ESTEK, az utóbbi években el is terjedtek, talán túlságosan is. Van olyan műsor, amelyen egy nagy színész híres szerepeiből idéz, kedvenc verseit mondja — tehát az életéről vall. Van, aki egy kiválasztott költőt mutat be, és őáltala beszél saját magáról. Van, aki egy bizonyos vitatéma köré csoportosítja az anyagot, tehát saját gondjait tárja fel. Van, aki önéletrajzot mond — mások szavaival. Egy biztos: nem szabad sebtében összehányt, még a gimnáziumban vagy a főiskolán megtanult versekkel kiállni, és ledarálni azokat, bízva népszerűségünkben. Ne felejtsük el: a legkisebb faluban is ugyanazt a televíziót nézik, az érdeklődő és értő közönség mindenhol meg tudja különböztetni a rosszat a jótól. Koncentrált emberség, szenvedélyes közlési vágy süt a jó műsorból! Mensáros László példaadó és méltán híres, XX. század című estje több mint ezer előadást ért meg tíz év alatt. Nagyobb szériát, mint a Bolond lány, a legtöbbet játszott pesti elő A GONDOSAN ELŐKÉSZÍTETT, igazi műsorok kettős hatást tesznek: élő színházzal látnak el klubokat, könyvtárakat, presszókat, egyetemeket, kisebb művelődési házakat és ugyanakkor színészetünket frissítik fel új feladatokkal. A színház, filmgyár, tévé között rohangálóknak lehetőséget ad az önvizsgálatra, befelé fordulásra, a minőségi munkára, az éppen szélcsendben élő színésznek pedig jó munkát, tehát örömet ad. Sajnos, egymás műsorait nagyon ritkán látjuk. Csak hallomásból ismerjük ezeket, a művelődési házak vendégkönyveiben találkozunk egymás aláírásával. Kritika ritkán foglalkozik estjeinkkel, a szakmai közvélemény előtt szinte titokban maradnak, és a vidéki műsorok szervezése sem kerül mindig tisztességes hozzáértők kezébe. Gyakran maga a meghívó fél, a vidéki népművelő sem nagyon ismerheti ki magát az ajánlkozók és ajánlók dzsungelében. EZEN IGYEKSZIK SEGÍTENI egy újabb kezdeményezés: a Színházművészeti Szövetség indítani kíván egy sorozatot Portrészínpad néven. Nagyon jó cím, jó ötlet! Hétfői napokon, a Várban, a Nemzeti Galériában mutatná be mindig valaki más a műsorát, ha úgy tetszik, önmagát. Semmiféle formai kötöttség nem lenne, lehet egyedül vagy párosával föllépni, zenével vagy anélkül, ingben vagy akár jelmezben. Megismerhetnénk egymás műsorait, a kritikusok érdeklődését is remélhetjük és a vidéki művelődési igazgatók is jobban tájékozódhatnának. A terv nagyszerű — csak el ne felejtsük! Bálint András Lóránt Zsuzsa szobrai a Helikon Galériában A kisplasztika a magyar szobrászatban mindig túlzsúfolt műfaj volt. Hajlandóság vagy kényszer űzte ide a művészek nagy részét, ez most közömbös a mi számunkra. A lényeg az, hogy nemcsak nagy művek, de nagy életművek emlékével is kell birkóznia annak, aki itt akar pályára lépni. És Ferenczy Béni, Bokros Birman Dezső, Schaár Erzsébet árnyékában nem is oly egyszerű mozogni, növekedni. Még annak sem, aki képes rá, hogy tehetségét, s szándékát az övékétől eltérő utakra vezesse, s magából új és érdekes plasztikai világot építsen. Annál kedvesebb dolog azonban felmutatni e bonyolult műfaj friss eredményeit. Most éppen Lóránt Zsuzsa szobrait, melyeknek egy kisebb kamarakollekcióját a Helikon Galéria tárja vendégei elé. Kiállítása ugyanis meglepően jó. Erős és egységes, annak ellenére, hogy sem az ötletekben, sem a megoldásokban nem volt fukar, aki összeállította, hisz tett a művek közé klasszikus kisbronzot, hűséges-karakteres portrét, fába faragott groteszket, s az újmódi naturalizmus szeleitől is meglegyintett színes terrakottát. Lóránt Zuzsa kiállításának ilyetén sokszínűsége ugyanis most már megengedheti magának akár azt is, hogy többfelé nyúljon, nem kell ragaszkodnia sem az iskolásán fegyelmezett mintázáshoz mint néhány esztendeje még — sem a szobor tömeghatásának feltétlen érvényre juttatásához — mint régebbi portréin és kisbronzain. Megengedheti, mert először is nincsenek immár technikai nehézségei, tehát szabadon formálhat; és mert másodszor, úgy tetszik, szobraiban is vállalni meri teljes emberi egyéniségét, a szomorúságra, tragédiaérzékenysége mellett a groteszkség és a vidámság iránti hajlamát is. Időben jött nagyon is ez a merészség Lóránt Zsuzsa számára. Az utóbbi időben látott dolgai — mindenekelőtt a Stúdió-tárlatokon és a magyar szobrászati kiállításon, valamint a Ferencvárosi Pincetárlat helyiségében másfél éve rendezett önálló bemutatón szerepelt szobrok — ugyanis túlontúl szűk körben járónak mutatták tehetségét, attól lehetett tartani, valahogy még gúzsba köti magát. Most azonban kétségtelen a fordulat minden műfajban — jelzi az önarckép üveggömbbel, az Élettársak, a Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva, a Kalapos és A művésznő. És ez a fordulat, szerencsére, nem Lóránt megállapodását hozta magával, hanem szobrászaténak gyors kinyílását. Ez a folyamat pedig — a Helikon Galériában bemutatott munkák így mutatják — még az elején tart. A látott művekben mindenesetre már a következő kompozíciók jó ígérete is bennfoglaltatott. .. NAPLÓ Z. Gács György emlékkiállítása ma délben 12 órakor nyílik meg a Bartók Béla út 32. alatti galériában. Megnyitó beszédet mond Pogány Ö. Gábor. 4. Kiállítással emlékeztek meg az államosított magyar filmgyártás 30 évéről csütörtökön Győrött, a Rába filmszínházban: fotók, filmkivágások és újságcikkek idézik fel a legjobb filmeket.# Hallgass Jenő Zoltán Olaszországban élő magyar származású szobrászművész kiállítása csütörtökön nyílt meg a Kulturális Kapcsolatok Dorottya utcai kiállítótermében. 4* Egész estét betöltő dokumentumfilmet készített a moszkvai központi tudományos filmstúdió Lev Tolsztoj születésének 150. évfordulójára. A film nemcsak a meglevő fényképek, emlékek alapján idézi fel az író életét, hanem bemutatja azt is, hogyan őrizte meg művészetét és emlékét a világ. Augusztus I. Ilja Ehrenburg Versek című gyűjteményes kötetét a leningrádi Szovjet Írók Kiadója megjelentette. Az 500 oldalas kötetben 332 vers látott napvilágot, melyek 1910 és 1971 között íródtak. A London Aréna néven a világ legnagyobb hangversenytermét 1981 karácsonyán nyitják meg a brit fővárosban. A hatalmas zenecsarnok 24—33 ezer nézőt fogad be. Megnyitása óta 35 országból 15 ezren látogatták meg a berlini Brecht-házat. Hollywoodban, a „hírességek sétányán” megörökítik Paul Robeson világhírű amerikai néger énekes nevét. Csütörtöki számunkban a Kardos Lászlót köszöntő cikk egyik bekezdésének végéről technikai okok miatt lemaradt az alábbi sor: ......ezzel és lényegében 1946-tal zárul a kötet.” Péntek, 1918. augusztus 18. A népzene pazarló művésze Vujicsics Tihamér félbemaradt gondolatai Utolsó munkája Vujicsics Tihamérnak az a gyűjtemény, amely a Magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének kiadványaként, a Tankönyvkiadónál most jelent meg A magyarországi délszlávok zenei hagyományai címmel. Sajtó alá rendezte és szerkesztette Sztevanovity Milutin. A hazánk területén élő és dolgozó délszlávok nem egységes nép, egymástól meglehetősen elkülönült népcsoportok alkotják, így a Rába menti szlovének, a Mura menti horvátok, a nyugati határ mentén élő horvátok — az ő „kapitányuk” volt Jurisich Miklós —, a Dráva menti horvátok (a baranyai bosnyákok, a dél-baranyai és mohácsi sokácok, a bácskai sokácok, valamint bunyevácok, rácok és dalmátok). Valamennyi népcsoport katolikus vallású, eltérően az 1690-ben, teljes görögkeleti egyházi és katonai szervezettel érkező szerbektől, akiknek települési központjuk Szentendre lett, s maradt is mindaddig, míg végül a kulturális centrum áttevődött Újvidékre, s ezzel Szentendre, sőt Buda jelentősége is megcsappant. Így csak a köznép kötődött továbbra is lakóhelyéhez, a felsőbb osztályok megfogyatkoztak, vagy beolvadtak, netán délre szivárogtak vissza, bár korábban Mária Teréziától, illetve II. Lipót császártól privilégiumokat nyertek. Társadalmi tudatuk a közelmúltig épp csak eljutott a népi-nemzeti érzület határáig, jószerivel csak regionális etnikai öntudatuk volt. A gyűjtött zenei anyagot Vujicsics a különböző területek dialektusai szerint közli, műfajonként elkülönítve. Rövid elemzést nyújt a műfajok, a hangszeres zene (tisztán hangszeres; hangszeres-énekes; dalkíséret) fő jellegzetességeiről, rámutat a rokon népekkel való kapcsolatokra, ismerteti az alaktani tudnivalókat, szöveg, verselés, dallam összefüggéseit. A kötet alapján megtudható, hogy verselési elvként a szótagszám kerül előtérbe — túlnyomórészt kötött szótagszámúak a dalok —, érdekes módon a hangsúly teljes mellőzésével; a soron belül a sormetszet a rendező elv. A hangkészlet három hangtól a teljes hangtartományig terjedhet; egy dallamon belül a dúr és moll, sőt bővített szekundos moll is váltakozhat. A táncokról természetszerűleg kevés szó esik, s a terjedelem is határt szab ennek; csak terület szerinti felsorolásukra vállalkozik a szerző — nem mintha maga nem lett volna kiváló táncos, de mert könyvből tanulni táncolni, bármilyen nemes kedv és buzgalom vezérel valakit, képtelenség. A közhasználatú népi és népies zene mai állapotát értékelve megállapítja: a tánczenék tovább élnek, azonban a tempók általános felgyorsulása figyelhető meg. Az alkalomhoz nem kötött régebbi dalok helyét egyre inkább a rádióban vagy lemezen hallható, főként dalmát, boszniai, részben makedón, de leginkább a szerbiai eredetű „népies” dallamok foglalják el, gyakran szabad utat engedve dilettánsok bravúroskodásának. Kivétel szerencsére adódik, ami igazán életképes, igen gyorsan folklórrá válik, a kollektív ízlés segítségével. Mindenesetre meglepő, hogy a tisztán hangszeres zene, kivált a harmonikazene, mily serkentően hatott a fiatalokra. Hosszú volt az út, a szerb „nemzeti irányú” zeneszerzés és egyházi zene-, valamint népdalkutatás első kezdeményezője, a budai születésű Sztankovics Kornél (1831— 1865) munkásságától Vujicsics Tihamérig. Az anyagközlés és -kutatás azonban még az egyes szláv népeknél külön-külön sem mondható teljesnek, még kevésbé arányosnak — bár az etnomuzikológiai kutatások egyre több helyütt indultak meg. Óhatatlanul számolniuk kell hátrányukkal a többi, így a néprajz- vagy nyelvtudománnyal szemben. A szintézistől még igen távol vannak a tudósok, de néhány szembeszökő azonosságra, feltételezett hasonlóságra vagy különbözőségre már ma is szükséges felhívni a figyelmet. Ezt a célt szolása a kétnyelvű kötet végén található két függelék. Az elvik a tágabb értelemben vett déli szlávok, a másik a többi szláv rokonáén zenéjéből ad ízelítőt az érdeklődőknek, sajnos csak szerb nyelven. Az okos szerkesztésből kitűnik, a hangszeres és ének+ hangszeres lejegyzéseket a tényleges hangfekvésben közli a kötet, amely „nem tekinthető szigorúan tudományos célúnak, hisz feladata elsősorban gyakorlati, muzsikáláshoz való közlés. A részletes, szigorúan tudományos feldolgozás az elkövetkező évek feladata lesz.” De vajon ki fogja vállalni? Vujicsics Tihamér jól tudta: a nemzet legsajátabb kulturális-művészi értékeinek elsősorban a nép a letéteményese — ez jele a nemzet élniakarásának, „kulturális azonosságának”. A dalkincs századokon át képződött, kifinomult, végül kikristályosodott egy és oszthatatlan művészet, életfunkció. „Ez egyelőre a legtökéletesebb zenei kifejezése a nemzeti léleknek” — írja Kodály a Magyar népzene című tanulmányában. — „Nemzeti és nemcsak népi, mert valaha az egész nemzeté volt és ha szerves zenekultúrát akarunk, minél előbb újra azzá kell lennie.” Pazarlóan bánt tehetségével Vujicsics, sem Árgirus operája, sem zongoraversenye nem készült el. Vitányi Iván emlegette föl elsőnek, tíz évvel ezelőtt, hogy lassan elfeledkezik Vujicsics igazi terveiről. Juhász Előd, a jóbarát kétkedve kérdezte: „Vajon aki ennyire önzetlenül, ennyire a mások érdekeit, a mi érdekeinket nézi, az megkapott-e minden ösztönzést, biztatást, támogatást?” Vargha Balázs is aggódott a hagyatékért: lesz-e avatott kéz, amely végső formát talál a félbemaradt gondolatoknak? Kezdettől foglalkoztatták a magyar—balkáni—keleti zenei összefüggések, főként a motívumvándorlások............ készülődöm. Augusztus huszadikán indulok oda, ahová már régóta vágyódom: Iránba, a perzsák közé, a Rákóczi-induló nyomába, mivel eredetének nyomai ide vezetnek.” Három évvel ezelőtt indult el , és a repülőgép-katasztrófa félbeszakította életét, életművét, gondolatait. K. B. FÁBRI PÉTER ' (29) folytatásos regény A Metró mindannyiuknak megfelel, hosszú percekkel nyúlik meg tehát a bizakodás ideje. Minden a Deák téren múlik el, egyszerre. Amint a vonat megáll, Éva sietősen elköszön, itt ő át tud szállni a kisföldalattira. Ádámnak az ijedtségről eszébe sem jut, hogy ő is pont itt tudna villamosra szállni. Tovább megy Zsoltékkal, csüggedten és szomorúan, az Astoriáig. Itt ő is elbúcsúzik. A két Zso pedig, akiknek még nincsen kedvük hazamenni, ezért is nem szálltak ki Évával együtt, az Emkéig utazik. De ez már az ő estéjük, nekünk és Ádámnak mi keresnivalónk volna benne? Hősünk meggondolja magát, s gyalog indul a Kálvin tér felé. Esélyein tűnődik. Visszagondol a ma történtekre, végigszálazza a nap eseményeit, és megpróbál egy kis regényt kicsiholni belőlük. Végül arra az eredményre jut, hogy ez így nem mehet tovább, ez a kínlódás. Meg kell emberelnie magát, és véget kell vetnie az egésznek. De hogyan lehet ezt megcsinálni? Most nincs kivel szakítania, azt már Éva elintézte fél évvel ezelőtt. A saját érzéseivel kéne szakítania, mert teljesen értelmetlenek. Na igen, de hát itt van a baj, hogy mi köze az érzéseknek az értelemhez? Talán semmi. De hátha mégis. Hiszen, ha arra gondol, hogyan szeretett bele Évába, nem tagadhatja, hogy az értelmével is! Szóval, hogy úgymond meggondolta a dolgot, mielőtt egészen nekivágott. Éva odaköltözése előtt ismét meggondolta. És tessék, mit ért vele? Mindegy, a lényeg az, hogy kiverjem őt a fejemből. Sétált a föltúrt városban, hazafelé. Építik az új Metrót. Most a villamos valami végső ideiglenességben szenved, érezni rajta, hogy már csak egy átmeneti ideig közlekedik, de Metró még nincs helyette. Úgy látszik, az egész város olyan van is, nincs is állapotban van, mint ő. Hat órára már haza is ér, pedig nemhogy gyalog ment, de közben még egy kávét is ivott. Ingét agyonizzadta, nadrágja csupa por — levetkőzik hát, lezuhanyozik, és mert fél az estétől, újra fölöltözik, tiszta ruhába. Épp azon gondolkodik, hová kéne menekülnie maga elől, amikor csörög a telefon. Anyja az. A hangja szokatlanul vidám és kedves. Meghívja a fiát vasárnap délutánra, mivelhogy kisebb társaság jön majd össze, és reméli. Ádám is jól fogja érezni magát. Hősünk örül a meghívásnak: a holnap délutánnal nem lesz gondja. Kitölteni az időt, kitölteni ! Ez a legfontosabb. Megkérdezi, milyen italt vegyen, TOKAJI SZÁRAZ SZAMORODNI, képzeli maga elé az üveg címkéjét, képzeli szájába a bor ízét, amikor megegyeznek. Tehát holnap ötkor. Kösz, mama. Holnap ötkor — odáig rendben van, de odáig mit csináljon? Illetve most mit csináljon. Mert holnap délelőtt úgyis aludni fog, a délután meg szerencsésen elintéződött. Megint csörög a telefon. Mi van itt? Albert hangjára ismer. Bátyja sietősen, sürgősen kéri, találkozzanak valahol egy fél órácskára. Ádám jóindulatúbb annál, hogysem azt felelje, úgyis tudja,miről lesz szó, minek erről beszélni. Semhogy megsértse bátyját, inkább beleegyezik: találkozzanak azonnal. Pedig amennyire el akart menni otthonról még öt perce is, annyira nem akar most, annyira jól érzi magát hirtelenjében a kedves, megszokott szobában, az unalmon is túl ismert dolgok, tárgyak között. Azért most mégis ő a nagyfiú: Albert jöjjön ide vala- Új filmek az Iskolatelevízióban Új tanév kezdődik szeptemberben az Iskolatelevízióban is: az idén 12 ezer perc oktató-, illetve pedagógus-továbbképző műsort sugároznak. Először jelentkezik az ITV a második csatornán, csütörtök délutánonként itt ismétlik meg a világnézeti műsorokat, továbbá a pedagógusoknak szánt továbbképző műsorokat. Új filmek gazdagítják az általános iskolások tantervét: ilyen például a Szórakaténusz című műsor, amelynek tízperces fejezetei jól illeszthetők be a magyar nyelv- és irodalomórák keretei közé. Elsősöknek készült a környezetismerő tanulmányokat segítő filmsorozat is; a felső tagozatos tanulók közül a hatodikosok számára tizennégy részből álló sorozatot készítettek, amely a fizikai fogalmakat magyarázza. Új műsor segíti az orosz nyelv oktatását is, ebben szovjet vendégművészek működnek közre. Az Iskolatelevízió ezután jobban figyelembe veszi, hogy feladata segíteni a pedagógusok munkáját. A pécsi Uránvárosban egy japán képzőművészcsoport hatalmas betonplasztikát formál az új városnegyed főterén.