Magyar Nemzet, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-20 / 196. szám

8 • Vélekedések a foglalkoztatásról Korszakváltás munkanélküliséggel MEGJÓSOLNI sokan szok­ták manapság a tőkés gazda­ságok jövőjét. Ahányan, any­­nyiféleképpen. Előrejelzéseivel a legtöbbször a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) lép a nyil­vánosság elé. Huszonnégy fej­lett ipari állam állapotát vázolja fel az intézmény, s nemigen fordult meg elő, hogy derűs képet festett volna tagországainak a sorsáról. Utó­lag persze ritkán vetik össze elemzéseit a valósággal. Az inflációval, a munkanélküli­séggel, a növekedési ütemmel foglalkoznak a nemzetközi in­tézet szakemberei, s igyekez­nek alábecsülni a gazdaságok képességeit. Ha mégis bevál­na számításuk, akkor az érin­tett úgy sem dicsekszik vele, ha az eredmény jobb a vára­kozásnál, akkor pedig kézle­­gyintéssel elintézik a műgond­dal elkészített, komputeren is lejátszott programot. Előfordul az is, hogy az OECD ad ki ugyanarról a témáról több anyagot, egymásnak is ellent­­mondóakat. Mindenki más­képp látja a tőkés gazdaságok jelenlegi helyzetét, következés­képpen a vélekedések a jövő­ről is különbözőek. Érdekessége azonban a mos­tanában megjelent értékelé­seknek, hogy bőven taglalják a pénzromlásnak, a kereske­delmi háborúskodásnak, a dol­lár legyengülésének a veszé­lyeit, s csak ezután említik a munkanélküliséget. Pedig a nem foglalkoztatottak száma ismét emelkedik, a statisztikai adatok szerint: a Közös Piacon 5,7 millió, az Egyesült Álla­mokban 6,2 millió ember ke­res munkát. Nyilván számos oka van annak, hogy a foglal­koztatottság kérdését kissé háttérbe szorították, s egyéb gondokat ítéltek ijesztőbbnek EGYIK TÉNYEZŐJE e je­lenségnek talán éppen az le­het, amiről az OECD írt egy tanulmányt. Ebben három irányba vezeti vissza a mun­kanélküliség gyökereit. A Fi­nancial Timesban Samuel Brittan is alig észrevehető iró­niával számolt be a kísérletről. Eszerint létezik súrlódásokból fakadó, tőkehiányból eredi­k végül ciklikus munkanélküli­ség. Az első családi megfonto­lásokkal magyarázható és az­zal, hogy a szakképzettség nem felel meg a vállalkozók igé­nyeinek. Meglehetősen tágan értelmezhető ez a kategória, de a szerzők kimutatják, hogy a munkanélküliségnek ez a fajtája a leggyakoribb. Az ál­taluk felvázolt foglalkoztatási rátákat voltaképpen egysze­rűen számítják ki, csak azt nem tudni pontosan, hogy miért éppen úgy, ahogyan. A hivatalos közlönyökben szere­pel, keresni nem is kell, hogy hányan élnek segélyekből, vagy anélkül, s­­a foglalkozta­tottaknak hány százalékát képviselik. Nincs más hátra, mint megállapítani a,,súrlódás" fokát, majd hozzáadni a tőke­elégtelenséget, amely majdnem nulla az esetek többségében A kapott összeget pedig ki kell vonni az összmunkanélküli­ség százalékából, s máris elénk tárul a ciklikus fejlődés mun­kanélküliségi aránya. Bonyo­lult, s nehezen áttekinthető az OECD elmélete, aligha terjed ma­jd el széles körben. Figye­lemre méltó azonban, hogy a problémát egyéni döntések és elhatározások függvényeként érzékelteti, s az Egyesült Ál­lamok kivételével mindenütt elenyésző ciklikus munkanél­küliségeit jelzett a legutóbbi válság idejére. Igaz, a marxis­ta szerzők véleménye sem egyezik meg abban, hogy az 1973-as krízis ismétlődőnek, vagyis ciklikusnak tekinthe­tő-e, avagy összetettebb ese­­ményeknek vagyunk a szem­­tomji szerkezeti, világnak dn­­ séni váltás korszakába érkez­tünk, a folyamatok tehát, mée mélyebben vizsgálandók, az (''ECO számára mindez nem lehet reoítség arra. ho°v le­po-,’^-;ar’jq'tt't'p q dolgokqf s 3 interqrí szerosbqn cs^otzásoc megközelítésekről sem beszélt. Ezért is bírálta meg Brittan a tanulmányt, hozzátéve, hogy nem ártott volna kicsit bővebben fejtegetni a mun­kaerő árát, a keresletet, és a kínálatot, a fiatalok helyzetét, a szolgáltatási szektor külön­leges hatását, s a különböző „társadalmi megállapodások”, bérrögzítések gazdasági követ­kezményeit. A minimumbérek például nyújtanak bizonyos biztonságot, de a vállalkozó­kat arra serkentik, hogy a szak­képzetteket részesítsék előny­ben a felvételnél. S bár szám­talan szabályozó lépett életbe a teljesebb foglalkoztatás elő­mozdítására, nincs igazi ha­ladás ezen a téren. A szabá­lyozás persze önmagában még nem jelent szabályozottságot Sőt, még arról sem szólt az OECD, amit a The Economist bontott ki r­észletesebben a közelmúltban, hogy demográ­fiai kiugrás eredménye is a mai állapot, a gyárakat, válla­latokat ostromló rengeteg fia­talnak a rohama várható s ki­számítható lett volna, ha vé­gignézik a két-két és fél év­tizeddel ezelőtti népszaporulati adatokat. AZ OECD MUNKÁJA össze sem hasonlítható persze a pol­gári közgazdászok szellemi forrásának, John Maynard Keynesnek a tevékenységével. A nagy világválság után meg­jelent könyvében az angol pro­fesszor a foglalkoztatás kérdé­sét állította a középpontba. Az ő elméleti rendszere is bonyo­lult, de megérthető. A határ­haszon teóriára támaszkodva építkezett, de támadta a neo­klasszikus tanokat, amelyek szerint a tőkés gazdaság auto­matizmusai megoldanak min­dent, legjobb tehát nem be­avatkozni. Az 1929-es vissza­esés voltaképpen bebizonyí­totta ennek az ellenkezőjét, s Keynes ébredt rá, hogy a tel­jes foglalkoztatás biztosítása a társadalmi feszültségek csökkentése lerombolhat, nehéz akadályokat, a gazdasági nö­vekedés egyik zavaró körül­ménye iktatható ki. Polgári el­hivatottsággal közelített a kér­déshez természetesen, elkép­zeléseinek a valóra váltása, az állami költekezés felduzzasz­tása az új munkahelyek te­remtése érdekében, a korábbi­akhoz viszonyítva sima és egyenletes fejlődést nyújtott a tőkés országoknak, gyakorla­tilag az olaj árának a meg­­négyszerezéséi­g. A sokat vitatott válságban azután felgyorsult az infláció, amely a rendszer beépített eleme volt, s a munkanélkü­liség is ijesztő méreteket öl­tött. A gazdasági életet már kedvezőtlenül érintette a pénz­romlás, s az első számú köz­ellenséggé nőtte ki magát. A foglalkoztatásban bekövetke­zett változástól sem riadtak meg. Bíztak a segélyekben, az átképző iskolákban, a szakszer­vezetek segítségében. A há­ború utáni évtizedekben a tel­jes foglalkoztatás, ha nem is jött létre tökéletesen, de in­­tézményesítődött, így a figye­lem részben el is terelődött róla más sajgó pontokra. Az amerikai Milton Friedman ezért bírálhatta Keynest az olajfegyver bevetése előtt is, de kritikája a válság után ka­pott igazi erőre. A pénz bűvö­letében él a Nobel-díjas köz­gazdász, az infláció elszánt ellenfele, s úgy véli, hogy a munkanélküliségnek van egy természetes rátája, mert a gaz­daságban nem küszöbölhetők ki a kisebb-nagyobb súrlódá­sok. (Némileg összecseng a vé­leménye az OECD-vel.) Szin­tén Nobel-díjas Paul Samuel­­son, aki a keynesi elveket a neoklasszikusokkal vegyíti, s azt tartja, hogy a megfelelő jövedelempolitikára kellene rátalálni, s akkor a tőkés gaz­daság is rátalál önmagára. ENNEK ÉRTELMÉBEN le­het egyezkedni a szakszerveze­tekkel a bérekről, de nem le­het az árakról. S hatástalan­nak bizonyulhat a jövedelem-, a pénzügyi, a monetáris poli­tika és az együttműködés a dolgozókkal a válságos idők­ben, disszonáns hangok ve­gyülhetnek a közös muzsiká­lásba. Mert miért is sztrájkol­tak a nyomdászok az NSZK- ban? Nem a magasabb bére­kért. Egy valamiről ugyanis hall­gatnak a foglalkoztatási elmé­letek, arról nevezetesen, hogy miért nő a munkanélküliség a fellendülés szakaszában. Meglehet, vontatott a meg­élénkülés, de ha vontatottan is, fogyatkozniok kellene a munkáért sorbanál­lóknak. Tu­„Jön a farkas, jön a farkas” — kiáltják a tréfacsinálók, s aztán egyszer nem kiáltják, s akkor valóban megjelenik az ordas. Ez eddig csak a mesé­ben volt így, most azonban a valóságban is. Az Appenninek lejtőin már kevés farkas él, de az elvadult kutyák elszapo­rodtak. Ezek aztán a legelésző bárányok közül szereznek ma­guknak élelmet. Az olasz par­lament most törvényt készül hozni a kóbor ebek ellen. (La Republica) Hetenként legalább három­szor járjanak uszodába a le­endő kismamák, mert az úszás, a rendszeres sport erősíti az izmokat, serkenti a vérkerin­gést, s a japán orvosok sze­rint a szülést fájdalommen­tessé teszi. (Nisi-nisi Simbun) A Swissair légitársaság egyik gépe, egy DC—10-es több na­pon keresztül használhatatlan­ná vált, s még ma sem tudja senki, hogyan történhetett e „baleset”. A gép egy napon fokhagymaolajat szállított Kairóba. Másnap Zürichből Chicagóba tartott, s az utasok rettenetes fokhagymabűzt érez­tek. Olyan mértékben, hogy többen oxigénpalackot kértek. A tűzoltók már várták a gé­pet, hogy talán valamilyen tartály lyukadt ki, de ők nem tudták eldönteni, mi történt. Aztán minden alkatrészt meg­vizsgáltak, hibát azonban nem találtak. A feltételezések sze­rint a tartály, amelyben a fokhagymát szállították, meg­sérült, s az olaj kifolyt. Ez okozta a szagot. Azóta a gépet ismét használják, de kénytele­nek voltak szagelvonó beren­dezést felszerelni, mert a fok­hagymaillat megmaradt. (In­ternational Herald Tribüne) Sokat írnak a lapok a düs­seldorfi Ágnes Pauli kisasz­­szonyról, aki ugyan már 82 éves, de életének nagy részét egy kis vitorlás csónakon, a Rajnán tölti. A vitorlás majd­nem olyan öreg, mint a tulaj­donosa. S igen nehéz kezelni, sokkal nehezebb, mint a maia­kat. Pauli kisasszony mégis ragaszkodik hozzá, s ha láto­gatót kap, egy szekrényre való díjat mutat neki, amit kis ha­lójával nyert. (Süddeutsche Zeitung) Hét viking múmiát fedeztek fel Grönlandon. Ruháik után ítélve mintegy 350 évesek, s hasonlítanak egy olyan fest­ményre, amelyet 1654-ben fes­tettek. A holttestek — öt fel­nőtt és két gyermek — a hi­deg és a szárazság következté­ben maradt meg szinte érintet­len állapotban. (Svenska Dag­bladet) Az írek nem vetik meg az italt. A legnagyobb baj az, hogy a gépkocsivezetők is sze­retnek a pohár fenekére nézni, aminek következtében a vér átlagos alkoholtartalma Íror­szágban a legmagasabb. Most az ír rendőrség harcot hirdet az alkoholizmus ellen, s a zár­órán túl nyitva tartó ven­déglőket súlyosan megbírsá­golja. Közbelépett a szakszer­vezet is, amely megengedhe­tetlennek tartja, hogy naponta 12 órát vagy még többet is dol­gozzon a vendéglők személy­zete. (Sunday Telegraph)­­ Két népszerű és élelmezési szempontból nagyon hasznos növénnyel dán kertészek kü­lönös kísérleteket folytattak. Burgonyát és paradicsomot kereszteztek. A kísérleteket már több éve folytatták és most — szerintük — sikerült az új növény előállítása A neve elég franciásan hangzik: töm­pémmé. (Le Dauphiné) A hullámvitorlázás — amely egy vitorlával ellátott deszka — egyre inkább elterjed a vi­lágon. Ugyancsak sokan gyako­rolnak egy másik sportot, amely szintén a szelet fogja be, s amelyet sárkányrepülésnek neveznek. Mindkét sportnak egyre több a híve, de amíg a hullámvitorlázás meglehetősen veszélytelen, legfeljebb náthás lesz, aki gyakorolja, a sárkány­­repülés egyre több áldozatot szed. (Le Point) Az utolsó 50 évben sohasem volt olyan nagy értéke a gyé­mántnak, mint napjainkban. Legalábbis ez a véleményük a nyugati ékszerészeknek. ..A gyémánt örökké tart” — mond­ják, — s úgy látszik, igazuk van. A drágakő szerintük az állandóságot, a jómódot szim­bolizálja, értéke tartós, és emelkedik. (Financial Times) (hvg) hat alatt rátapintott egy lénye­ges mozzanatra az OECD je­lentése. A vállalkozóknak va­lóban nem tetszik a szakkép­zetteknek az összetétele. Aka­dozva is, de fellendülőben van a tőkés világ, a befektetések, a beruházások azonban nem a munkaerőigényes ágazatokat érik, hanem a modern techno­lógiát befogadókat. Az elektro­nika térhódítása nyugtalaní­totta a nyugatnémet nyomdá­szokat, a harmadik ipari for­radalom, s valójában nem tet­tek mást, mint annak idején a géprombolók. Pedig a tech­nikai fejlődés nem tartóztat­ható föl, a munkaigényes ipar­ágak a fejlődő államokba ke­rülnek át. Tőkés keretek kö­zött aligha van jobb megoldás mint ragaszkodni Keyneshez, az állami szabályozáshoz De mi lesz akkor az inflációval? Megmarad közellenségnek. Beke Miklós érdekességek A NAGYVILÁGBÓL Mu­.u \mtM\ Az igazság órája Hogyan kerül az indián sá­tor a Capitóliu­m elé, s egyál­talán, ez az izgatott tömeg, amelyről az átlag amerikai is úgy tudta, békésen pipázgat a kijelölt rezervátumokban, issza a tüzes vizet, ha hozzá­jut, s szívesen áll bizonyos dollárok ellenében a szenzá­ciót vadászó turisták fényké­pezőgépe elé. Mi hát a baj velük? Hiszen a „helyükön" vannak, éhezniük nem kell, mivel annyit hoz a konyhára az idegenforgalom, sőt, kivé­teles helyzetük miatt a mun­kában sem kell feltétlenül megszakadniuk. Elgondolha­tó-e ennél ideálisabb állapot? A modern kor őrlő malmától mentesülve, ősi szokásaiknak élhetnek gyönyörű fák és fo­lyók között. A manipulált gondolkodás egy pontig jut el, s akár irigységet is kelthetne, ha a Washingtonban sátrat vevők nem harsognak a fülekbe: az „utolsó mohikánnal” eltemet­ték az észak-amerikai indiá­nok természetes életformáját is, azóta csak űzött vadak. Menekültek a fehérek puska, elől, búvóhelyet kerestek, amíg végleg be nem kerítet­ték őket, s a maradékot — felismerve abban is az üzleti lehetőséget — kiállítási tárgy­­gyá nem tették. Ezek a le­származottak azonban már­­nem hordanak tolltíiszt, és nem festenek törzsi jeleket maguk­ra, mint ahogy nem is egymás ellen "ásták ki a csa­tabárdot” az apacsok és a sziúk, hanem a hivatalos kor­mányzat ellen. Szerintük ez az igazságosztás órája. Indián „lázadás" Divatos téma ma az Egye­sült Államokban az indiánuser­­dás, és sokan hajlamosak is amolyan „szezonális problé­maként” kezelni. Új hullám ez, vélekednek, amely vala­melyest zajt csap, de majd kifárad, s elül, mint annyi más társadalmi mozgás. Eb­ben lehet igazság; az indiá­nok szórtsága és csekély szá­ma miatt nem nyerhetik meg most sem az egyenlőtlen har­cot, főleg, hogy a fegyver el­lenük többé nem az elöl töl­tás puska. Egy-két száz éve az aranyért, a művelhető föl­dért pusztították a hódítók az ősi tulajdonosokat, ma a „stratégiai” ásványokért, az urániumért, a kobaltért és az olyan fontos olajért zsugorít­ják a területüket. A nagy válalkozók érdekei mellett el­törpül e kis etnikai csoport sérelme. A valóság ezen eleme és annak ellenére, hogy a Fehér Ház nem­­ vette át a Washing­tonba sereglő tüntetők tilta­kozó kiáltványát, az indiánok „lázadására" nem lehet oda nem figyelni. Akciójukkal a polgárjogi mozgalom erősö­dött, az elégedetlenkedők tá­bora nőtt. Másfelől a világ figyelmét is felhívták maguk­ra és arra, hogy a „jóléti társadalomban” a kisebbsé­geknek semmivel sincsenek jobb körülményeik, mint a kifejezetten fajüldöző rend­szerekben. Még a form­ák és a módszerek sem különböz­nek sokban, ha az utóbbi év­tizedben a „csak fehéreknek" táblák eltünedeztek is. And­rew Young, a színes bőrű vá­lasztók megnyerésére magas tisztségbe helyezett ENSZ- diplomata nem véletlenül „szólta el” magát, hogy az Egyesült Államoknak diszkri­mináció tekintetében bizony, van söprögetnivalója a saját háza táján. A wilmingtoni tí­zek, a néger polgárjogi moz­galom tagjaihoz hasonlóan ez­rek tiltakozását nyerik el a börtönfalak. A fekete párdu­cok, az amerikai négerek po­litikai szószólói és kezdetle­ges „biztonsági őrei” nem az indulatokból fogytak ki, mód­szeresen számolták fel a szer­vezetet. Apartheidellenes év Ha az Egyesült Államok­ban a hatvanas évek a feke­téké volt, napjaink a „latino­ké”. A chikaók, a spanyol nyelvű amerikaiak, a Puerto Ricó-iak, a mexikói beván­dorlók kezdtek harcot nem­csak magukért, azért, hogy munkához, lakáshoz jussanak, s megnyíljanak előttük az elit iskolák, hanem a Latin- Amerikában élő társaikért is. A chilei, nicaraguai, guate­­malai többségért, amelyet az amerikai pénzen kitartott ki­sebbség kormányoz. A feke­ték gettóinak és az ázsiaiak városnegyedeinek panasza el­jutott a nemzetközi fórumok­ra is. Az ENSZ-közgyűlés 32 ülésszakán megkülönböztetési politikájáért az Egyesült Ál­lamokat csakúgy elítélték, mint Izraelt és a dél-afrikai fehér kormányt. Ez a köz­vetlen oka amiért a most Genfben tanácskozó apart­­heidellenes világkonferenciá­ra sem Washington, sem Tel Aviv nem küldte­ el képvise­lőit, Pretoria pedig eleve esélytelen, hogy bármilyen el­fogadható érvet is felhozhat­na a fajüldöző magatartásra A világszervezet égisze alatt évente megrendezendő talál­kozók, amelyeken kimondták: az 1973-tól 1983-ig terjedő időben központi kérdéssé kell tenni mindenfajta diszkrimi­náció felszámolását, kísérlet arra, hogy a szavakat és a cselekedeteket közelítse, s a­ nemzetközi jog erejével, szankciókkal, politikai nyo­mással jobb belátásra bírják az érintett kormányokat. A faji megkülönböztetés évtize­dén belül 1978-at külön is kiemelték, s apartheidellenes évvé nyilvánították, össztü­zet jelenthetne ez sok millió ember érdekében, nemcsak a harmadik világban, hanem a fejlett, tőkés országokban is, ahol függetlenül a bőre szí­nétől, minden bevándorló ki­szolgáltatott. E világtalálko­zók éppen ezért élénk vita­fórumok, amelyeken néha szikrázva ütköznek a vélemé­nyek. A „demokráciák” baj­vívói jogtalan beavatkozásnak tekintik, hogy bármiféle esz­közzel nyomást gyakorolja­nak a fajüldöző rendszerek­re, így bukott meg részben az az ENSZ-javaslat, hogy az egyes országok rádióadói kü­lön műsorokban ismertessék a diszkriminációs bűnöket. Titkos támogatás Formális ugyan a nyuga­tiaknak ez az ellenzése, hi­szen ha a sajtó reálisan akar foglalkozni mondjuk Dél-Af­­ri­kával, meg sem kerülheti, el sem hallgathatja, még csak nem is szépítheti az ott tör­ténteket. Más kérdés, hogy a Nyugat egyéb vonatkozásúan fittyet hányhat az ENSZ-tilal­­maknak, s üzleti haszonért, politikai célokért továbbra is támogatják a fajüldözőket. A morális kontrollt ezekben az esetekben mindig elnyomja az, hogy saját etnikai, nem­zetiségi vagy más kisebbségi csoportjaikkal hasonlóan bán­nak. Az ilyenfajta „megértés" pedig lerövidíti az utat akár Pretoriához, akár Tel Aviv­­hoz. Az elvi viták másik köre, hogy bizonyos fogalmakat mi­ként értelmeznek. Tipikus pél­dája ennek a megszállt arab területeken élők és az onnan el­üldözöttek helyzetének a megítélése. A palesztin kér­dést így egyesek megpróbál­ják a faj­i megkülönböztetés témájától elkülöníteni, és egy­szerű menekültproblémává át­minősíteni, hogy ha lehet, Justi­­tia szemét ne csak bekössék, hanem ki is szúrják. Jog se legyen, így­ bán­it is köve­telni, de kétely se arra, hogy a fajüldözés­­ legrosszabb em­lékű form­á­ja ismétlődik meg Ciszjordániában és a Gázai övezetben. A történelem a politikai célokhoz alkalmankint kivá­ló ,,alapanyag", magyarázva olyanná lehet formálni, ami­lyennek éppen fel akarják tüntetni, így is forgatható, meg amúgy is. Izrael az ősi földre hivatkozik. Dél-Afrika saját vonatkozásában tagadja ezt az elméletet. Szerintük minden talpalatnyi terület a fehérek birtoka, amelyen csu­pán megengedik, hogy a szí­nes bőrűek megteleped­jenek. Ottlétüket, bár bennszülött a nevük, ideiglenesnek fogják fel, ezért bármikor átterelhe­tik őket az ország más tá­já­ra, lehetőleg a számukra ki­­jelölt tenyérnyi övezetekbe. Pretoria e miniállamok meg­teremtésétől még hasznot is vár, bizonyítani akarja, hogy magától is képes elrendezni a színes bőrű többség sorsát. Dél-afrikai beismerés Sok mindent megkerülhet­nek a nyugatiak a faj­üldözés­sel kapcsolatban,, Dél-Afrika, Namíbia és Rhodesia kérdését azonban nem. Olyannyira, hogy idővel előnyükre is igye­keztek azt beállítani: egyéb, kellemetlennek érzett ügyet ezzel próbáltak elütni, s az apartheidet egészében Dél- Afrikára húzni. Ez a taktika feledtetné, hogy az eszkimók­tól az ausztráliai őslakossá­gig, s Lat­in-Amei­kától Dél- Ázsiáig hogyan és hányféle panasszal vádolhatják a faj­ megkülönböztetés gyakorlóit, nem egyszerűsítve azt le ter­mészetesen a fehérek és szí­nes bőrűek szembenállására. Az apartheid ma a szegény és gazdag ellentétének kísérő jelensége. A lényeg ez. A dél-afrikai külügyminisz­ter a zürichi Die Weltwoche „sarokba szorító” kérdéseire kénytelen volt beismerni: a világgal nem lehet szem­be­fújni. Ezért a kormányzata — ha nehezére is esik — enged­ményekre kényszerül. Ők is meg­ritkít­ják a­ „színes bő­­rűeknek” feliratú, rendre uta­sító táblákat. A hazájukban hontalanok azonban már ott is többet akarnak. Zsigovits Edit — A Süddeutsche Zeitung rajza a portugál helyzetről Vasárnap, 1978. augusztus 26.

Next