Magyar Nemzet, 1978. augusztus (34. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-20 / 196. szám
8 • Vélekedések a foglalkoztatásról Korszakváltás munkanélküliséggel MEGJÓSOLNI sokan szokták manapság a tőkés gazdaságok jövőjét. Ahányan, anynyiféleképpen. Előrejelzéseivel a legtöbbször a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) lép a nyilvánosság elé. Huszonnégy fejlett ipari állam állapotát vázolja fel az intézmény, s nemigen fordult meg elő, hogy derűs képet festett volna tagországainak a sorsáról. Utólag persze ritkán vetik össze elemzéseit a valósággal. Az inflációval, a munkanélküliséggel, a növekedési ütemmel foglalkoznak a nemzetközi intézet szakemberei, s igyekeznek alábecsülni a gazdaságok képességeit. Ha mégis beválna számításuk, akkor az érintett úgy sem dicsekszik vele, ha az eredmény jobb a várakozásnál, akkor pedig kézlegyintéssel elintézik a műgonddal elkészített, komputeren is lejátszott programot. Előfordul az is, hogy az OECD ad ki ugyanarról a témáról több anyagot, egymásnak is ellentmondóakat. Mindenki másképp látja a tőkés gazdaságok jelenlegi helyzetét, következésképpen a vélekedések a jövőről is különbözőek. Érdekessége azonban a mostanában megjelent értékeléseknek, hogy bőven taglalják a pénzromlásnak, a kereskedelmi háborúskodásnak, a dollár legyengülésének a veszélyeit, s csak ezután említik a munkanélküliséget. Pedig a nem foglalkoztatottak száma ismét emelkedik, a statisztikai adatok szerint: a Közös Piacon 5,7 millió, az Egyesült Államokban 6,2 millió ember keres munkát. Nyilván számos oka van annak, hogy a foglalkoztatottság kérdését kissé háttérbe szorították, s egyéb gondokat ítéltek ijesztőbbnek EGYIK TÉNYEZŐJE e jelenségnek talán éppen az lehet, amiről az OECD írt egy tanulmányt. Ebben három irányba vezeti vissza a munkanélküliség gyökereit. A Financial Timesban Samuel Brittan is alig észrevehető iróniával számolt be a kísérletről. Eszerint létezik súrlódásokból fakadó, tőkehiányból eredik végül ciklikus munkanélküliség. Az első családi megfontolásokkal magyarázható és azzal, hogy a szakképzettség nem felel meg a vállalkozók igényeinek. Meglehetősen tágan értelmezhető ez a kategória, de a szerzők kimutatják, hogy a munkanélküliségnek ez a fajtája a leggyakoribb. Az általuk felvázolt foglalkoztatási rátákat voltaképpen egyszerűen számítják ki, csak azt nem tudni pontosan, hogy miért éppen úgy, ahogyan. A hivatalos közlönyökben szerepel, keresni nem is kell, hogy hányan élnek segélyekből, vagy anélkül, sa foglalkoztatottaknak hány százalékát képviselik. Nincs más hátra, mint megállapítani a,,súrlódás" fokát, majd hozzáadni a tőkeelégtelenséget, amely majdnem nulla az esetek többségében A kapott összeget pedig ki kell vonni az összmunkanélküliség százalékából, s máris elénk tárul a ciklikus fejlődés munkanélküliségi aránya. Bonyolult, s nehezen áttekinthető az OECD elmélete, aligha terjed majd el széles körben. Figyelemre méltó azonban, hogy a problémát egyéni döntések és elhatározások függvényeként érzékelteti, s az Egyesült Államok kivételével mindenütt elenyésző ciklikus munkanélküliségeit jelzett a legutóbbi válság idejére. Igaz, a marxista szerzők véleménye sem egyezik meg abban, hogy az 1973-as krízis ismétlődőnek, vagyis ciklikusnak tekinthető-e, avagy összetettebb eseményeknek vagyunk a szemtomji szerkezeti, világnak dn séni váltás korszakába érkeztünk, a folyamatok tehát, mée mélyebben vizsgálandók, az (''ECO számára mindez nem lehet reoítség arra. ho°v lepo-,’^-;ar’jq'tt't'p q dolgokqf s 3 interqrí szerosbqn cs^otzásoc megközelítésekről sem beszélt. Ezért is bírálta meg Brittan a tanulmányt, hozzátéve, hogy nem ártott volna kicsit bővebben fejtegetni a munkaerő árát, a keresletet, és a kínálatot, a fiatalok helyzetét, a szolgáltatási szektor különleges hatását, s a különböző „társadalmi megállapodások”, bérrögzítések gazdasági következményeit. A minimumbérek például nyújtanak bizonyos biztonságot, de a vállalkozókat arra serkentik, hogy a szakképzetteket részesítsék előnyben a felvételnél. S bár számtalan szabályozó lépett életbe a teljesebb foglalkoztatás előmozdítására, nincs igazi haladás ezen a téren. A szabályozás persze önmagában még nem jelent szabályozottságot Sőt, még arról sem szólt az OECD, amit a The Economist bontott ki részletesebben a közelmúltban, hogy demográfiai kiugrás eredménye is a mai állapot, a gyárakat, vállalatokat ostromló rengeteg fiatalnak a rohama várható s kiszámítható lett volna, ha végignézik a két-két és fél évtizeddel ezelőtti népszaporulati adatokat. AZ OECD MUNKÁJA össze sem hasonlítható persze a polgári közgazdászok szellemi forrásának, John Maynard Keynesnek a tevékenységével. A nagy világválság után megjelent könyvében az angol professzor a foglalkoztatás kérdését állította a középpontba. Az ő elméleti rendszere is bonyolult, de megérthető. A határhaszon teóriára támaszkodva építkezett, de támadta a neoklasszikus tanokat, amelyek szerint a tőkés gazdaság automatizmusai megoldanak mindent, legjobb tehát nem beavatkozni. Az 1929-es visszaesés voltaképpen bebizonyította ennek az ellenkezőjét, s Keynes ébredt rá, hogy a teljes foglalkoztatás biztosítása a társadalmi feszültségek csökkentése lerombolhat, nehéz akadályokat, a gazdasági növekedés egyik zavaró körülménye iktatható ki. Polgári elhivatottsággal közelített a kérdéshez természetesen, elképzeléseinek a valóra váltása, az állami költekezés felduzzasztása az új munkahelyek teremtése érdekében, a korábbiakhoz viszonyítva sima és egyenletes fejlődést nyújtott a tőkés országoknak, gyakorlatilag az olaj árának a megnégyszerezéséig. A sokat vitatott válságban azután felgyorsult az infláció, amely a rendszer beépített eleme volt, s a munkanélküliség is ijesztő méreteket öltött. A gazdasági életet már kedvezőtlenül érintette a pénzromlás, s az első számú közellenséggé nőtte ki magát. A foglalkoztatásban bekövetkezett változástól sem riadtak meg. Bíztak a segélyekben, az átképző iskolákban, a szakszervezetek segítségében. A háború utáni évtizedekben a teljes foglalkoztatás, ha nem is jött létre tökéletesen, de intézményesítődött, így a figyelem részben el is terelődött róla más sajgó pontokra. Az amerikai Milton Friedman ezért bírálhatta Keynest az olajfegyver bevetése előtt is, de kritikája a válság után kapott igazi erőre. A pénz bűvöletében él a Nobel-díjas közgazdász, az infláció elszánt ellenfele, s úgy véli, hogy a munkanélküliségnek van egy természetes rátája, mert a gazdaságban nem küszöbölhetők ki a kisebb-nagyobb súrlódások. (Némileg összecseng a véleménye az OECD-vel.) Szintén Nobel-díjas Paul Samuelson, aki a keynesi elveket a neoklasszikusokkal vegyíti, s azt tartja, hogy a megfelelő jövedelempolitikára kellene rátalálni, s akkor a tőkés gazdaság is rátalál önmagára. ENNEK ÉRTELMÉBEN lehet egyezkedni a szakszervezetekkel a bérekről, de nem lehet az árakról. S hatástalannak bizonyulhat a jövedelem-, a pénzügyi, a monetáris politika és az együttműködés a dolgozókkal a válságos időkben, disszonáns hangok vegyülhetnek a közös muzsikálásba. Mert miért is sztrájkoltak a nyomdászok az NSZK- ban? Nem a magasabb bérekért. Egy valamiről ugyanis hallgatnak a foglalkoztatási elméletek, arról nevezetesen, hogy miért nő a munkanélküliség a fellendülés szakaszában. Meglehet, vontatott a megélénkülés, de ha vontatottan is, fogyatkozniok kellene a munkáért sorbanállóknak. Tu„Jön a farkas, jön a farkas” — kiáltják a tréfacsinálók, s aztán egyszer nem kiáltják, s akkor valóban megjelenik az ordas. Ez eddig csak a mesében volt így, most azonban a valóságban is. Az Appenninek lejtőin már kevés farkas él, de az elvadult kutyák elszaporodtak. Ezek aztán a legelésző bárányok közül szereznek maguknak élelmet. Az olasz parlament most törvényt készül hozni a kóbor ebek ellen. (La Republica) Hetenként legalább háromszor járjanak uszodába a leendő kismamák, mert az úszás, a rendszeres sport erősíti az izmokat, serkenti a vérkeringést, s a japán orvosok szerint a szülést fájdalommentessé teszi. (Nisi-nisi Simbun) A Swissair légitársaság egyik gépe, egy DC—10-es több napon keresztül használhatatlanná vált, s még ma sem tudja senki, hogyan történhetett e „baleset”. A gép egy napon fokhagymaolajat szállított Kairóba. Másnap Zürichből Chicagóba tartott, s az utasok rettenetes fokhagymabűzt éreztek. Olyan mértékben, hogy többen oxigénpalackot kértek. A tűzoltók már várták a gépet, hogy talán valamilyen tartály lyukadt ki, de ők nem tudták eldönteni, mi történt. Aztán minden alkatrészt megvizsgáltak, hibát azonban nem találtak. A feltételezések szerint a tartály, amelyben a fokhagymát szállították, megsérült, s az olaj kifolyt. Ez okozta a szagot. Azóta a gépet ismét használják, de kénytelenek voltak szagelvonó berendezést felszerelni, mert a fokhagymaillat megmaradt. (International Herald Tribüne) Sokat írnak a lapok a düsseldorfi Ágnes Pauli kisaszszonyról, aki ugyan már 82 éves, de életének nagy részét egy kis vitorlás csónakon, a Rajnán tölti. A vitorlás majdnem olyan öreg, mint a tulajdonosa. S igen nehéz kezelni, sokkal nehezebb, mint a maiakat. Pauli kisasszony mégis ragaszkodik hozzá, s ha látogatót kap, egy szekrényre való díjat mutat neki, amit kis halójával nyert. (Süddeutsche Zeitung) Hét viking múmiát fedeztek fel Grönlandon. Ruháik után ítélve mintegy 350 évesek, s hasonlítanak egy olyan festményre, amelyet 1654-ben festettek. A holttestek — öt felnőtt és két gyermek — a hideg és a szárazság következtében maradt meg szinte érintetlen állapotban. (Svenska Dagbladet) Az írek nem vetik meg az italt. A legnagyobb baj az, hogy a gépkocsivezetők is szeretnek a pohár fenekére nézni, aminek következtében a vér átlagos alkoholtartalma Írországban a legmagasabb. Most az ír rendőrség harcot hirdet az alkoholizmus ellen, s a zárórán túl nyitva tartó vendéglőket súlyosan megbírságolja. Közbelépett a szakszervezet is, amely megengedhetetlennek tartja, hogy naponta 12 órát vagy még többet is dolgozzon a vendéglők személyzete. (Sunday Telegraph) Két népszerű és élelmezési szempontból nagyon hasznos növénnyel dán kertészek különös kísérleteket folytattak. Burgonyát és paradicsomot kereszteztek. A kísérleteket már több éve folytatták és most — szerintük — sikerült az új növény előállítása A neve elég franciásan hangzik: tömpémmé. (Le Dauphiné) A hullámvitorlázás — amely egy vitorlával ellátott deszka — egyre inkább elterjed a világon. Ugyancsak sokan gyakorolnak egy másik sportot, amely szintén a szelet fogja be, s amelyet sárkányrepülésnek neveznek. Mindkét sportnak egyre több a híve, de amíg a hullámvitorlázás meglehetősen veszélytelen, legfeljebb náthás lesz, aki gyakorolja, a sárkányrepülés egyre több áldozatot szed. (Le Point) Az utolsó 50 évben sohasem volt olyan nagy értéke a gyémántnak, mint napjainkban. Legalábbis ez a véleményük a nyugati ékszerészeknek. ..A gyémánt örökké tart” — mondják, — s úgy látszik, igazuk van. A drágakő szerintük az állandóságot, a jómódot szimbolizálja, értéke tartós, és emelkedik. (Financial Times) (hvg) hat alatt rátapintott egy lényeges mozzanatra az OECD jelentése. A vállalkozóknak valóban nem tetszik a szakképzetteknek az összetétele. Akadozva is, de fellendülőben van a tőkés világ, a befektetések, a beruházások azonban nem a munkaerőigényes ágazatokat érik, hanem a modern technológiát befogadókat. Az elektronika térhódítása nyugtalanította a nyugatnémet nyomdászokat, a harmadik ipari forradalom, s valójában nem tettek mást, mint annak idején a géprombolók. Pedig a technikai fejlődés nem tartóztatható föl, a munkaigényes iparágak a fejlődő államokba kerülnek át. Tőkés keretek között aligha van jobb megoldás mint ragaszkodni Keyneshez, az állami szabályozáshoz De mi lesz akkor az inflációval? Megmarad közellenségnek. Beke Miklós érdekességek A NAGYVILÁGBÓL Mu.u \mtM\ Az igazság órája Hogyan kerül az indián sátor a Capitólium elé, s egyáltalán, ez az izgatott tömeg, amelyről az átlag amerikai is úgy tudta, békésen pipázgat a kijelölt rezervátumokban, issza a tüzes vizet, ha hozzájut, s szívesen áll bizonyos dollárok ellenében a szenzációt vadászó turisták fényképezőgépe elé. Mi hát a baj velük? Hiszen a „helyükön" vannak, éhezniük nem kell, mivel annyit hoz a konyhára az idegenforgalom, sőt, kivételes helyzetük miatt a munkában sem kell feltétlenül megszakadniuk. Elgondolható-e ennél ideálisabb állapot? A modern kor őrlő malmától mentesülve, ősi szokásaiknak élhetnek gyönyörű fák és folyók között. A manipulált gondolkodás egy pontig jut el, s akár irigységet is kelthetne, ha a Washingtonban sátrat vevők nem harsognak a fülekbe: az „utolsó mohikánnal” eltemették az észak-amerikai indiánok természetes életformáját is, azóta csak űzött vadak. Menekültek a fehérek puska, elől, búvóhelyet kerestek, amíg végleg be nem kerítették őket, s a maradékot — felismerve abban is az üzleti lehetőséget — kiállítási tárgygyá nem tették. Ezek a leszármazottak azonban márnem hordanak tolltíiszt, és nem festenek törzsi jeleket magukra, mint ahogy nem is egymás ellen "ásták ki a csatabárdot” az apacsok és a sziúk, hanem a hivatalos kormányzat ellen. Szerintük ez az igazságosztás órája. Indián „lázadás" Divatos téma ma az Egyesült Államokban az indiánuserdás, és sokan hajlamosak is amolyan „szezonális problémaként” kezelni. Új hullám ez, vélekednek, amely valamelyest zajt csap, de majd kifárad, s elül, mint annyi más társadalmi mozgás. Ebben lehet igazság; az indiánok szórtsága és csekély száma miatt nem nyerhetik meg most sem az egyenlőtlen harcot, főleg, hogy a fegyver ellenük többé nem az elöl töltás puska. Egy-két száz éve az aranyért, a művelhető földért pusztították a hódítók az ősi tulajdonosokat, ma a „stratégiai” ásványokért, az urániumért, a kobaltért és az olyan fontos olajért zsugorítják a területüket. A nagy válalkozók érdekei mellett eltörpül e kis etnikai csoport sérelme. A valóság ezen eleme és annak ellenére, hogy a Fehér Ház nem vette át a Washingtonba sereglő tüntetők tiltakozó kiáltványát, az indiánok „lázadására" nem lehet oda nem figyelni. Akciójukkal a polgárjogi mozgalom erősödött, az elégedetlenkedők tábora nőtt. Másfelől a világ figyelmét is felhívták magukra és arra, hogy a „jóléti társadalomban” a kisebbségeknek semmivel sincsenek jobb körülményeik, mint a kifejezetten fajüldöző rendszerekben. Még a formák és a módszerek sem különböznek sokban, ha az utóbbi évtizedben a „csak fehéreknek" táblák eltünedeztek is. Andrew Young, a színes bőrű választók megnyerésére magas tisztségbe helyezett ENSZ- diplomata nem véletlenül „szólta el” magát, hogy az Egyesült Államoknak diszkrimináció tekintetében bizony, van söprögetnivalója a saját háza táján. A wilmingtoni tízek, a néger polgárjogi mozgalom tagjaihoz hasonlóan ezrek tiltakozását nyerik el a börtönfalak. A fekete párducok, az amerikai négerek politikai szószólói és kezdetleges „biztonsági őrei” nem az indulatokból fogytak ki, módszeresen számolták fel a szervezetet. Apartheidellenes év Ha az Egyesült Államokban a hatvanas évek a feketéké volt, napjaink a „latinoké”. A chikaók, a spanyol nyelvű amerikaiak, a Puerto Ricó-iak, a mexikói bevándorlók kezdtek harcot nemcsak magukért, azért, hogy munkához, lakáshoz jussanak, s megnyíljanak előttük az elit iskolák, hanem a Latin- Amerikában élő társaikért is. A chilei, nicaraguai, guatemalai többségért, amelyet az amerikai pénzen kitartott kisebbség kormányoz. A feketék gettóinak és az ázsiaiak városnegyedeinek panasza eljutott a nemzetközi fórumokra is. Az ENSZ-közgyűlés 32 ülésszakán megkülönböztetési politikájáért az Egyesült Államokat csakúgy elítélték, mint Izraelt és a dél-afrikai fehér kormányt. Ez a közvetlen oka amiért a most Genfben tanácskozó apartheidellenes világkonferenciára sem Washington, sem Tel Aviv nem küldte el képviselőit, Pretoria pedig eleve esélytelen, hogy bármilyen elfogadható érvet is felhozhatna a fajüldöző magatartásra A világszervezet égisze alatt évente megrendezendő találkozók, amelyeken kimondták: az 1973-tól 1983-ig terjedő időben központi kérdéssé kell tenni mindenfajta diszkrimináció felszámolását, kísérlet arra, hogy a szavakat és a cselekedeteket közelítse, s a nemzetközi jog erejével, szankciókkal, politikai nyomással jobb belátásra bírják az érintett kormányokat. A faji megkülönböztetés évtizedén belül 1978-at külön is kiemelték, s apartheidellenes évvé nyilvánították, össztüzet jelenthetne ez sok millió ember érdekében, nemcsak a harmadik világban, hanem a fejlett, tőkés országokban is, ahol függetlenül a bőre színétől, minden bevándorló kiszolgáltatott. E világtalálkozók éppen ezért élénk vitafórumok, amelyeken néha szikrázva ütköznek a vélemények. A „demokráciák” bajvívói jogtalan beavatkozásnak tekintik, hogy bármiféle eszközzel nyomást gyakoroljanak a fajüldöző rendszerekre, így bukott meg részben az az ENSZ-javaslat, hogy az egyes országok rádióadói külön műsorokban ismertessék a diszkriminációs bűnöket. Titkos támogatás Formális ugyan a nyugatiaknak ez az ellenzése, hiszen ha a sajtó reálisan akar foglalkozni mondjuk Dél-Afrikával, meg sem kerülheti, el sem hallgathatja, még csak nem is szépítheti az ott történteket. Más kérdés, hogy a Nyugat egyéb vonatkozásúan fittyet hányhat az ENSZ-tilalmaknak, s üzleti haszonért, politikai célokért továbbra is támogatják a fajüldözőket. A morális kontrollt ezekben az esetekben mindig elnyomja az, hogy saját etnikai, nemzetiségi vagy más kisebbségi csoportjaikkal hasonlóan bánnak. Az ilyenfajta „megértés" pedig lerövidíti az utat akár Pretoriához, akár Tel Avivhoz. Az elvi viták másik köre, hogy bizonyos fogalmakat miként értelmeznek. Tipikus példája ennek a megszállt arab területeken élők és az onnan elüldözöttek helyzetének a megítélése. A palesztin kérdést így egyesek megpróbálják a faji megkülönböztetés témájától elkülöníteni, és egyszerű menekültproblémává átminősíteni, hogy ha lehet, Justitia szemét ne csak bekössék, hanem ki is szúrják. Jog se legyen, így bánit is követelni, de kétely se arra, hogy a fajüldözés legrosszabb emlékű formája ismétlődik meg Ciszjordániában és a Gázai övezetben. A történelem a politikai célokhoz alkalmankint kiváló ,,alapanyag", magyarázva olyanná lehet formálni, amilyennek éppen fel akarják tüntetni, így is forgatható, meg amúgy is. Izrael az ősi földre hivatkozik. Dél-Afrika saját vonatkozásában tagadja ezt az elméletet. Szerintük minden talpalatnyi terület a fehérek birtoka, amelyen csupán megengedik, hogy a színes bőrűek megtelepedjenek. Ottlétüket, bár bennszülött a nevük, ideiglenesnek fogják fel, ezért bármikor átterelhetik őket az ország más tájára, lehetőleg a számukra kijelölt tenyérnyi övezetekbe. Pretoria e miniállamok megteremtésétől még hasznot is vár, bizonyítani akarja, hogy magától is képes elrendezni a színes bőrű többség sorsát. Dél-afrikai beismerés Sok mindent megkerülhetnek a nyugatiak a fajüldözéssel kapcsolatban,, Dél-Afrika, Namíbia és Rhodesia kérdését azonban nem. Olyannyira, hogy idővel előnyükre is igyekeztek azt beállítani: egyéb, kellemetlennek érzett ügyet ezzel próbáltak elütni, s az apartheidet egészében Dél- Afrikára húzni. Ez a taktika feledtetné, hogy az eszkimóktól az ausztráliai őslakosságig, s Latin-Ameikától Dél- Ázsiáig hogyan és hányféle panasszal vádolhatják a faj megkülönböztetés gyakorlóit, nem egyszerűsítve azt le természetesen a fehérek és színes bőrűek szembenállására. Az apartheid ma a szegény és gazdag ellentétének kísérő jelensége. A lényeg ez. A dél-afrikai külügyminiszter a zürichi Die Weltwoche „sarokba szorító” kérdéseire kénytelen volt beismerni: a világgal nem lehet szembefújni. Ezért a kormányzata — ha nehezére is esik — engedményekre kényszerül. Ők is megritkítják a „színes bőrűeknek” feliratú, rendre utasító táblákat. A hazájukban hontalanok azonban már ott is többet akarnak. Zsigovits Edit — A Süddeutsche Zeitung rajza a portugál helyzetről Vasárnap, 1978. augusztus 26.