Magyar Nemzet, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-26 / 227. szám

8 . Mí®ar Nemzet _ Egy szabadalmi bíró emlékeiből APÁM a kicsiny erdélyi fa­lu kálvinista papja nem tudott taníttatni. Korrepetálást vál­laltam Szatmáron, ezért kap­tam koszt-kvártélyt, így vé­geztem el a gimnáziumot. 18 éves koromban egy fillér nél­kül jöttem át Magyarországra. 1925-ben Pestre kerültem, a festészet vonzott, de a roko­naim lebeszéltek, nem lehet abból megélni, mondták, ta­nuljak valami tisztességes szakmát. Beiratkoztam a jogi egyetemre, közben kifutóként dolgoztam egy jól menő ügy­véd­ Andrássy úti irodájában. Hatévi ügyvédbojtárkodás után 1936-ban tettem le az ügyvédi-bírói vizsgát,­ de ro­koni kapcsolataim nem lévén csak három év múlva sikerült bejutnom a bíróságra gyakor­noknak. Újabb három év után neveztek ki bírónak Balassa­gyarmatra,mrre nemsokára be­hívtak katonának. Maga biztosan tud írni, hi­szen doktor, fogadott a száza­dosom, maga vezeti majd a pénztárkönyvét." Már a visz­­szavonulás hónapjait éltük, hullottak a bornoak, műtár­gyakat kellett aláaknáznunk, de igyekeztünk elszabotálni a parancsokat,­­az októberi Horthy-beszéd után pedig már csak szín­leg teljesít­ettük a németek utasításait. Azt mond­ta a százados, az a fontos, hogy együtt maradjunk és túléljük a háborút. A század nagyobb része­ együtt is­­maradt, Cseh­szlovákiában kószáltunk te­herautókkal, röviddel a kapi­tuláció előtt átadtuk a fegy­vereinket a partizánoknak, ott vártuk ki a háború végét. Prá­ga alól gyalog jöttünk haza, kaptunk papírt, hogy együtt­működtünk a partizánokkal, ezzel igazoltam magam itthon. Hamarosan kineveztek bíró­nak a pesti törvényszékre. A PAPÍROM MEGVOLT, mégsem léptem be a partizán­­szövetségbe, nem tartottam volna helyesnek, mivel tény­legesen nem harcoltam az er­dőben a németek ellen. Nem léptem be a partba sem, párt­ul­unkára nem lett volna időm, akkor meg minek a tagság, úgy gondoltam, az ember a munkájával úgy is megmutat­ja, hogy hol áll. Szakszervezeti funkciókat vállaltam, meg tagságot különböző bizottsá­gokban az ötvenes években. A régi ügyek befejezését célul tűző mozgalomban például. Vagy egy másik: felülvizsgál­tuk az iratminták nyelvének magyarosságát, nem sok ered­ménnyel, ma sem magyaro­sabbak, mint a múlt század­ban. Az a furcsa, hogy a fia­talok is átveszik a régi jogi bikfanyelvet. Javasoltam pél­dául, hogy a bíróság ne beál­lítsa a határnapot, mondjuk helyette, hogy törli a határna­pot. A német einstellen szót fordították így egy az egyben, pedig az megszüntetést is je­lent. Nem tudom, miért nem fogadták el, tény, hogy még ma is így mondjuk.­­Hallgatom a finom vonási­, udvarias, de határozott beszé­dű embert, dr. Bogdán Sán­dort, amint érzékletesen bi­zonygatja a jogi érzék léte­zését és szükségét: alkotó fan­tázia kell a jogalkalmazáshoz, mondja mély meggyőződéssel, egy hosszú bírói pályafutás tapasztalataival a háta mögött. Hallgatom, amint arról elmél­kedik, hogy nem bíró az, aki a tényállást nem tudja meg­tölteni élettel. A rómaiakat idézi: ha betű szerint alkal­mazom a törvényt, jogtalan­ságot követek el. Hallgatom, amint eleven szenvedéllyel há­­borog ma is egy-egy régen­­­vált eseten, amikor hanyag­ságot, meggyőződés-nélkülisé­get tapasztalt bírótársainál, és szelid, ám magabiztos hányan bizonygatja, mennyire méltat­lan egy bíróhoz, hogy verje az asztalt, kiabáljon az ügyfelek­kel, hiszen úgy is ő mondja ki az utolsó szót, mi szükség hát a dölyfösségre.) 1957-ben a 38 1957. számú rendelet az újítási ügyeket bírósági hatáskörébe utalta. Én voltam az első a Fővárosi Bí­róságon, aki ilyen ügyeket kezdett tárgyalni, s rögtön az elején kiderült, hogy a rende­let szövegezése nem minden­ben megfelelő. Egy újító hat­vanezer forintért perelte az egyik erdőgazdaságot, egy szellemes gödörfúrógépet kísér­letezett ki facsemeték ülteté­sére, de a gazdaság nem akart fizetni, és kifogásolta a bíróság hatáskörét, hivatkozva az egyik paragrafusra, miszerint csa­k a szerződéskötés­­ utáni vitás ügyek tartoznak hozzánk, köztük pedig nincsen írásos szerződés. Kérdezem a jogta­nácsost, tudja-e, hogy nem fel­tétel az írásbeliség, ők meg­valósítottak, alkalmazták az újítást, ez bizonyítja a szer­ződés létrejöttét. Kénytelen voltam így értelmezni a sza­bályt, hiszen éppen az volt a cél, hogy a bíróság is döntsön újítási ügyekben, így ez ki­játszható lett volna­­ könnye­dén. Jó ideig a szakülnökeim a Találmányi Hivatal dolgo­zói közül kerültek ki, joggal kifogásolták a felek is, hogy ugyanannak a szervnek az em­berei döntenek, csak most bí­rói talárban, amelyik szerv a szabadalmi bejelentést koráb­ban elutasította. Arra a bíró­ság nem volt alkalmas, hogy egy találmány újdonságát, haladó jellegét megvizsgálja, ha valamit fel nem tártnak éreztünk, visszaadtuk a hi­vatalnak, vizsgálják meg ala­posabban, mert sokszor talán kényelmesebb volt elutasítani egy bejelentést, mint megadni rá a szabadalmat. Ma ez már inkább fordítva van, általában megadják az engedélyt, ez sem teljesen jó.­­Feltaláló párti voltam, min­dig, mondja, kicsit talán elfo­gult vagyok velük szemben, de annyi akadály emelkedik előttük. Az a baj, hogy az arra érdemes szabadalmakat gyakran nem valósítják meg, nem érdekeltek ebben a vál­lalatok. Felvetődik bennem a kérdés: mennyire tartja fon­tosnak a munkáját a szabadal­mi bíró, amikor tudja: a talál­mányok sorsának ez­ az elma­radt megvalósítás a leglénye­­gesebb pontja. És egyáltalán: milyen szerep jut a jogász­nak, amikor műszaki megoldá­sok új vagy nem új, haladó vagy jelentéktelen voltáról fo­lyik a vita?­ HAZABESZÉLEK ? Lehet, de szerintem nagyon fontos a szerepe. Hogy valami talál­mány -e vagy sem, ahhoz bíró kell és páriatlanság. Sokszor tapasztaltam, hogy a műsza-­ kiás nem m­indig képesek­ rá­érezni, hol, mi­yen van adott esetben a feltalálói tevékeny­ség. Többször érveltek azzal, hogy ismert elemeket rakott csupán egybe a feltaláló, nem volt nehéz rájönnie. Mondtam, ha olyan magától értetődő, kézenfekvő volt az ötlet, miért nem jött eddig senki más rá? A találmány éppen az sok­szor, hogy valaki egy egyszerű gondolatra rájön; nem is na­gyon lehet mghatározni, mi is a feltalálás, olyan irracioná­lis elemei is vannak. A mi sza­badalmi törvényünk burkoltan vállalkozott erre a definícióra, szerintem nem is tette jól, ellentmondást szült csak. Alapjában azonban a szaba­dalmi törvény jó, a hibák for­rása nem ez, hanem az újítás-, találmányellenes gazdasági szabályozók és gyakorlat. A kockázatot nem merik vállal­ni, pedig enélkül nem megy. Olyannal is találkoztam, hogy a vállalat maga kezdeményez­te a szabadalom megsemmisí­tési eljárást, csak azért, hogy ne kelljen fizetnie a feltalá­lónak. Korábban a jogszabály elismerte a közreműködő jo­gát a részesedésre, ez visszat­élésekre is alkalmat adott, de valahogy talán vissza lehetne hozni, megfelelő garanciákkal, hiszen, ha valaki szakértésé­vel segít és támogat egy talál­mányt, kardoskodik a beveze­tése mellett, akkor megérde­mel bizonyos összeget ezért. Persze, kérdés, mi felel meg jobban a közérdeknek, ha ki­fogásolható üzelmekre adunk lehetőséget, vagy­ ha érdekte­lenné tesszük a vállalat ve­zetőit az új, nagy jelentőségű megoldások alkalmazásában?! (Nem minden büszkeség nél­kül említi azokat a jogi „újí­tásokat”, amelyeket bírói ta­pasztalataiból leszűrve, ő ja­vasolt és fogadtatott el a szak­mában. A szolgálati találmány feltalálójának fellebbezési jo­gát az elutasítás ellen sokáig nem ismerte­ el a jog, mond­ván a bejelentési eljárásban csak a vállalat az ügyfél, a feltaláló nem. Több cikkben érvelt, bizonygatva: a vállalat örömmel belenyugszik az el­utasításba, hiszen a találmány az övé, használhatja, fizetnie viszont így nem kell érte. Vé­gül az ő nézete győzedelmes­kedett. Nem fogadták el vi­szont azt a javaslatát, hogy a feltalálók helyzetének meg­könnyítésére külön tanácsadó, ügyintéző, találmány­gondozó szervezeteket kellene létrehoz­ni. A KNEB megbízása alap­ján elnökként részt vett a sza­badalmi ügyvivők tevékeny­ségének megvizsgálásában is. Ezek az ügyvivők szabadúszó­ként foglalkoztak szabadalmi ügyekkel, meglehetősen magas jövedelemmel. A bizottság ja­vasolta: szerveződjenek az ügyvivők is munkaközösségek­be, mint az ügyvédek. Nem így történt: néhány ügyvédi mun­kaközösség tagjaivá váltak, ő még ma is helyesebbnek tar­taná a külön munkaközössé­geket, márcsak az egészséges konkurrencia kedvéért is. öt­letei, tudományos javaslatai tehát meg is valósultak, pa­píron is maradtak. Akárcsak az újítások. És a több mint harminc év alatt bíróként ér­ték-e kudarcok, csalódások?) AZ ÖTVENES ÉVEKBEN főleg munkásbaleseti ügyeket tárgyaltam, a sérülések mi­lyenségének nagy jelentősége volt az ítélet szempontjából, ennek eldöntésére orvos kel­lett. A bíróság elnöke kör­levélben elrendelte, hogy egy bizonyos illetőt kell ezentúl alkalmazni orvosszakértőként. Igen ám, de ez az ember kór­­boncnok volt, nekem pedig se­bész kellett. Kérdeztem az el­nökhelyettest, kirendelhetek-e más szakértőt. Azt mondta, igen, hát én másokat kértem fel a véleményadásra. A bírói önérzetemet is sértette, hogy az elnök ilyenbe is beleszól, hogy én kit választok segítő­társamnak. Mikor sorozatban mást rendeltem ki, az elnök fegyelmit indíttatott ellenem, hogy pazarlom az állam pén­zét a fix fizetéses szakértő mellőzésével és megszegem az ő utasítását. Elmarasztaltak és megbüntettek ötszáz forintra. Ezernégyszáz forintot keres­tem akkor, két gyermekről és a feleségemről kellett gondos­kodnom. Ez a fegyelmi azóta­­ is nagyon fáj. Nem sokkal rá egyébként felhelyeztek a Leg­felsőbb Bíróságra, majd más­fél év múlva visszaküldték a fővárosb­a, mondván, most de­rült ki, hogy nekem fegyelmim volt! Más bajom, kellemetlen­ségem nem volt, mikor 53 má­jusában a nagy tisztogatás volt a bírók között, engem akkor sem bántottak. (Ha valami elkeserítette, fia­talkori szenvedélyében, a fes­tészetben keresett menedéket. Javakorabeli emberként ta­nulni kezdett, a Dési Huber­­körben. Néhány év múlva a képzőművészkörök országos ki­állításán, a Műcsarnokban má­sodik díjat nyert képeivel. 1961-ben tagja lett a Művésze­ti Alapnak. 1966-ban nyugdíj­ba ment. Gondolta, ezután csak a festészetnek él. De hiányzott a jog, a bíróság. Reaktiválták, újra a szabadal­mi tanács elnöke lett a Fővá­rosi Bíróságon. Négy évig tar­tott ez az újabb korszak. Má­sodszor is nyugdíjba ment. De még ma is feltámad benne a nosztalgia a jogi munka iránt.) Jaromiczky István Tompa Mihály „rejtélyes” végrendelete A Magyar Nemzet július 2­ i és 13-i számában, Tompa Mihály halálának 110. évfor­dulója alkalmából Madarász László, illetve Szentmihályi János foglalkoztak Tompa Mi­hály végrendeletével. Ami Madarász László sorait illeti: a Végrendelet felbontá­sának élő tanúja vagyok. Tíz évvel ezelőtt a koporsónyitás színpadias aktus volt, annál is inkább, mert köztudomás sze­rint a nagynevű költő szeré­nyen és beteg idegzettel élt utolsó éveiben. Egyébként megítélésem szerint a levél­tárakban 1918-ban, az akkori politikai helyzetben már nem rettegtek Habsburg-spicliktől. Meglepett az a beállítás is, amely szerint bizonyos feleke­­zeti irigységet észleltek annak kapcsán, hogy egy református pap egy római katolikus rend levéltárában helyezte el éle­tének utolsó gondolatait, hi­szen Tompa Mihályt bensősé­ges viszony fűzte a mindig ha­zafiasan gondolkodó jászóvári kon­vent tagjaihoz. Többször felkereste a felvidék eme leg­szebb­­ egyházi intézményét, hogy ott felüdüljön a prépost­­ságot körülvevő több ezer hol­das erdőben, és vigasztalást keressen súlyos neuraszténiá­jában. Tény az, hogy bennünket, fiatal rendi növendékeket módszeresen oktattak Tompa Mihály költészetének lényeges vonásaira. A levéltárban ki­függesztettek egy róla készült festményt, bár fogalmunk sem volt róla, mit tartalmaz a 175 lapra terjedő végrendelet. Tompa Mihály tisztelete Já­szon rendi hagyomány lett és mivel engem is irodalomtörté­nésznek szántak, magam is kíváncsiskodtam és igyekez­tem megtudni azt, amit egy­két öreg rendtag még szemé­lyesen tudott róla. jászóvári tartózkodása idejéről. Szentmihályi János kandi­dátusnak, a Magyar Nemzet- Ben július 14-én megjelent írása lényegében ugyanazt mondja el, amit én még sze­mélyesen átéltem. Tompa köl­tészetével sokat foglalkoztam már akkor is, amikor Hein­­rich Gusztáv és Beöthy Zsolt vezetése alatt egyetemi tanul­mányaimat végeztem. Harminc­­évig tanítottam Keszthelyen a premontrei reálgimnázium­ban mint német—francia sza­­kos tanár, ma magas korom­ban is foglalkozom irodalom­­történettel. Különböző folyó­iratokban és kiadványokban mintegy 45 tanulmányom je­lent meg. Magam mindig tisztában voltam Tompa végrendeleté­nek értékével, de ehhez a mai olvasónak ismernie kell az öregúr lelkületét is. Ez adja a kulcsot a nagy csalódáshoz, melyet az ünnepségen a vég­rendelet okozott és amit Beöthy Zsolt leintő kézmozdu­lata is jelzett. Sokan azt gon­dolták, hogy nagyszerű iro­dalmi vagy költői termék fog­ja meglepetésben részesíteni a magyar közönséget. Nem így lett. Mi ezt sejtettük már ak­kor, különösen­­ a gazdag le­véltár vezetője, Kiss Kolos, a volt premontrei rozsnyói gim­názium­ igazgatója. Ismertem a Budapesti Szemle említett cikkét is. Ne­künk, akkori ifjaknak a ren­di hagyományból mentett tu­dásunk folytán is az volt a véleményünk, hogy Tompa Mihály szándékosan tette, mi­dőn apró megjegyzésekkel kö­szöntötte az ünnepség résztve­vőit. Mintha azt mondta vol­na. ..Nesztek és olvassátok tit­kaimat, melyek valamikor egy nagyobb mű előkészületeit al­kották volna, de meghiúsította ezt a sors kegyetlen döntése. Most mosolygok butaságto­kon, mert életem hanyatló éveiben ti mulattatok lelkem elgyöngülésén.” Az egykor tündöklő költő, A gólyához írt allegorikus vers szerzője most bosszút akart állni a kiegyezés idejé­ben vígan dáridózó magyar­ság egyes társadalmi rétegein. Mi ezt éreztük akkor és nyil­ván ez volt az akkor megje­lent irodalmi vezéregyénisé­gek benyomása is, amikor a díszebéd után Tompa Mihály sajátságos eljárásáról beszél­gettek. Én magam is —­ akko­ri észjárással — csodálkoz­tam a virágregék alkotóján. Hiszen ezekben annyi finom­ság és zene van, a verssorok szinte muzsikálnak. ..a dal­lam pótolja a verstant”. Dr. Klempa Sándor egykori premontrei reálgimnáziumi tanár, püspök \ E |p|||jl az áruház földszintjén vásárolt Gardénia függönyöket B'IN­pI CENTRUM OTTHON .4RUHAZ I­' |MLM| VIL’ Rákóczi út 74- Kedd, 1918. szeptember 16. Emlékezés Andersen Györgyre 1975. szeptember 25-én hunyt el a normandia Dreux városában a Budapesten 1897- ben született Andersen György. , Három évvel ezelőtt sajtónk nem emlékezett meg róla, s az Irodalmi Lexikon­ban sem szerepel. Ezt a hiányt kívánom némileg pótolni az évforduló alkalmával. Andersen György előbb a budapesti orvosi egyetemre járt, de csakhamar a költé­szet múzsája ragadta el a szi­gorú diszciplínától. Ígérete­sen, finom, hal­k szavú poéta­ként indult 1920-as Tovább című kötetével, amelyhez Ba­bits írt előszót. Ezt még há­rom kötet követte: ölelés (1922), Csókok (1925) és Be­szélgetés az­­Úristennel (192­5, Aba-Novák címlapjával). Köz­ben berekosolt az újságírásba, s aztán ez lett végleges fog­lalkozása. Előbb Itáliából tu­dósította a hazai lapokat (Vi­lág, Magyar Hírlap), majd Franciaországban telepedett le. Innen írt többek közt az Ú­j Időkbe. Itt szerzett okle­velet a Hautes Études Socia­­tes nevű főiskolán, s meg­kezdte fordítói tevékenységét: Petőfi, Vörösmarty, Ady és Juhász Gyula verseit ültette át franciára. E költeményeket húga, Andersen Felicia sza­valta a különféle rendezvé­nyeken, amelyek közül ki­­emelkedik az az 1936. nyári költői est, amelyen André Sa­lmon elnökölt, s amelyen Sauvageot professzor tartott előadást a magyar líráról. A háború után Andersen György a baloldali Combat napilap buzgó külpolitikai ro­vatvezetője lett. Camus főszer­kesztő égisze alatt, egészen a lap megszűntéig, vagyis 1974. augusztus 30-ig. Közben a Magyar Függetlenségi Mozga­lom magyar és francia kiad­ványaiba is írt. Tanulmányai, cikkei sűrűn jelentek meg a Spectacles du Monde, a Re­nte Politique et Parlemen­­taire, s az Historama című folyóiratokban. Ő írta a ma­gyar irodalomról szóló cikket a Grand Dictionnaire La­rousse lexionba. Legnagyobb munkája az 1945-ben megje­lent ,A második világháború története című könyve, mely a Pion kiadónál jelent meg. Első felesége Krúdy Ilona volt. A dreux-i temetőben nyugszik. Bajomi Lázár Endre Egy kirándulás 90. évfordulójára kilencven esztendővel ez­előtt, 1888. szeptember 24-én egy kis kiránduló társaság pi­hent meg a pilisszentkereszti Klastromkert kopaszodó fái alatt. Akkoriban vasárnapon­ként keresztül-kasul bejárták a Pilis hegység szebbnél szebb helyeit, és gyakran megpihentek itt, a Klastrom­­kútnál. Szeptember 24-én ha­tan voltak együtt: Dr. T­éry Ödön­­ orvos, dr. Thirring Gusztáv fővárosi statisztikai hivatali tisztviselő, dr. Ballagi Aladár egyetemi tanár, Ma­tyók Bencze járásbíró, Buda­­váry János szentkereszti plé­bános és Prokop Géza köz­­alapítványi erdész. — Itt ha­tározták el, hogy e szép vi­dék „t­uristai felkarolására” egyesületet alapítanak. A­, új egyesületet a Magyarországi Kárpát Egyesület fővárosi osz­tályaként tervezték. Igaz, hogy a Kárpát Egyesületnek már 1876-ban, tehát több mint száz évvel ezelőtt létrejött egy fővárosi helyi bizottsága, amelynek helyét 1879-ben egy életképtelen fővárosi osztály foglalta el. Ez rövidesen fel­oszlott. A Téryék által 1888 őszén elindított munka ered­ményeként hamarosan csak­nem 300 taggal megalakult a Budapesti Osztály. Első elnö­ke Eötvös Loránd, alelnöke a hírneves tudós Lóczy Lajos, ügyvezető alelnöke Téry Ödön, titkára, pedig Thirring Gusztáv lett. Ez volt az első fővárosi szervezett — és ered­ményes munkát végző — tu­rista társulás, amely 50 éves jubileumáig nagyszerű ered­ményekkel teli egyesületi ván­­dorutat tett meg. A Magyar Turista Egyesület élen járt a föltáró, szervező, alkotó tu­ristamunkában. Nagynevű alapítói rendszerint megtalál­ták a kapcsolatot a többi tu­ristaegyesülettel, így Az 1908- ban alakult Munkás Testedző Egyesület turistáival és a Ter­mészetbarátok 1910-ben ala­kult egy­esületének tagjaival. A második világháborút megelőző esztendőkig egyene­sen ívelt föl az egyesület alko­tó útja. A fél évszázados jubi­leum őszi­ vasárnapján 1938- ban, a pilisszentkereszti Klastrom-kútnál hatalmas kő­­obenszken már felavatásra ké­szen várta a vörös márványba vésett emlékeztető a hegyek összegyűlt vándorait, ezzel a felirattal: „A mai Pilisszentkereszt ha­tárában IV. Béla uralkodása idejében emelt kolostor állt. Ezt egyesek szerint a Ciszter­ci-rend mások szerint Özséb esztergomi kanonok, a Pálos­rend megalapítója építtette. Ez volt ennek a rendnek első székhelye. A rendházat 1280 körül Kun­ László hadai fel­­perzselték, de újra felépült s csak a törökök dúlták fel vég­legesen. A Klastrom-kút for­rása környékén talált néhány faragott kő őrzi emléket. 1888. szeptember 24-én dr. Téry Ödön vezetésével ide ki­rándult társaság ennél a for­rásnál határozta el, hogy a vidék turistái felkarolására Budapest székhellyel egyesü­letet­ alakít. Ezt a táblát Szent István halálának 900. és az Egyesü­let fennállásának 50. évfordu­lója alkalmával a réem'f időkre való visszaemléke -­és jeléül és a hazai építő tár’- - t a munka megindítóinak hálás, emlékéül emelte a Magyar Turista Egyesület, 1938-ban’’. Az emléktábla mellett a Klastrom-kutat is (eredeti év­százados foglalatát megtartva) gondosan rendbe hozatták. Még néhány pihenőpad is ke­rült a forrás mellé. Kilencven esztendővel ezelőtt a turistaság hazánkban nagy­részt még ismeretlen fogal­mának lelkes hírvivői indul­tak el innen, hogy meghódít­sák az egészségvédelem ne­mes eszméjének az egész or­szágot. Az évfordulón érdemes visszaemlékezni az úttörőkre. Dr. Palócz Gyula

Next