Magyar Nemzet, 1978. szeptember (34. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-26 / 227. szám
8 . Mí®ar Nemzet _ Egy szabadalmi bíró emlékeiből APÁM a kicsiny erdélyi falu kálvinista papja nem tudott taníttatni. Korrepetálást vállaltam Szatmáron, ezért kaptam koszt-kvártélyt, így végeztem el a gimnáziumot. 18 éves koromban egy fillér nélkül jöttem át Magyarországra. 1925-ben Pestre kerültem, a festészet vonzott, de a rokonaim lebeszéltek, nem lehet abból megélni, mondták, tanuljak valami tisztességes szakmát. Beiratkoztam a jogi egyetemre, közben kifutóként dolgoztam egy jól menő ügyvéd Andrássy úti irodájában. Hatévi ügyvédbojtárkodás után 1936-ban tettem le az ügyvédi-bírói vizsgát, de rokoni kapcsolataim nem lévén csak három év múlva sikerült bejutnom a bíróságra gyakornoknak. Újabb három év után neveztek ki bírónak Balassagyarmatra,mrre nemsokára behívtak katonának. Maga biztosan tud írni, hiszen doktor, fogadott a századosom, maga vezeti majd a pénztárkönyvét." Már a viszszavonulás hónapjait éltük, hullottak a bornoak, műtárgyakat kellett aláaknáznunk, de igyekeztünk elszabotálni a parancsokat,az októberi Horthy-beszéd után pedig már csak színleg teljesítettük a németek utasításait. Azt mondta a százados, az a fontos, hogy együtt maradjunk és túléljük a háborút. A század nagyobb része együtt ismaradt, Csehszlovákiában kószáltunk teherautókkal, röviddel a kapituláció előtt átadtuk a fegyvereinket a partizánoknak, ott vártuk ki a háború végét. Prága alól gyalog jöttünk haza, kaptunk papírt, hogy együttműködtünk a partizánokkal, ezzel igazoltam magam itthon. Hamarosan kineveztek bírónak a pesti törvényszékre. A PAPÍROM MEGVOLT, mégsem léptem be a partizánszövetségbe, nem tartottam volna helyesnek, mivel ténylegesen nem harcoltam az erdőben a németek ellen. Nem léptem be a partba sem, pártulunkára nem lett volna időm, akkor meg minek a tagság, úgy gondoltam, az ember a munkájával úgy is megmutatja, hogy hol áll. Szakszervezeti funkciókat vállaltam, meg tagságot különböző bizottságokban az ötvenes években. A régi ügyek befejezését célul tűző mozgalomban például. Vagy egy másik: felülvizsgáltuk az iratminták nyelvének magyarosságát, nem sok eredménnyel, ma sem magyarosabbak, mint a múlt században. Az a furcsa, hogy a fiatalok is átveszik a régi jogi bikfanyelvet. Javasoltam például, hogy a bíróság ne beállítsa a határnapot, mondjuk helyette, hogy törli a határnapot. A német einstellen szót fordították így egy az egyben, pedig az megszüntetést is jelent. Nem tudom, miért nem fogadták el, tény, hogy még ma is így mondjuk.Hallgatom a finom vonási, udvarias, de határozott beszédű embert, dr. Bogdán Sándort, amint érzékletesen bizonygatja a jogi érzék létezését és szükségét: alkotó fantázia kell a jogalkalmazáshoz, mondja mély meggyőződéssel, egy hosszú bírói pályafutás tapasztalataival a háta mögött. Hallgatom, amint arról elmélkedik, hogy nem bíró az, aki a tényállást nem tudja megtölteni élettel. A rómaiakat idézi: ha betű szerint alkalmazom a törvényt, jogtalanságot követek el. Hallgatom, amint eleven szenvedéllyel háborog ma is egy-egy régenvált eseten, amikor hanyagságot, meggyőződés-nélküliséget tapasztalt bírótársainál, és szelid, ám magabiztos hányan bizonygatja, mennyire méltatlan egy bíróhoz, hogy verje az asztalt, kiabáljon az ügyfelekkel, hiszen úgy is ő mondja ki az utolsó szót, mi szükség hát a dölyfösségre.) 1957-ben a 38 1957. számú rendelet az újítási ügyeket bírósági hatáskörébe utalta. Én voltam az első a Fővárosi Bíróságon, aki ilyen ügyeket kezdett tárgyalni, s rögtön az elején kiderült, hogy a rendelet szövegezése nem mindenben megfelelő. Egy újító hatvanezer forintért perelte az egyik erdőgazdaságot, egy szellemes gödörfúrógépet kísérletezett ki facsemeték ültetésére, de a gazdaság nem akart fizetni, és kifogásolta a bíróság hatáskörét, hivatkozva az egyik paragrafusra, miszerint csak a szerződéskötés utáni vitás ügyek tartoznak hozzánk, köztük pedig nincsen írásos szerződés. Kérdezem a jogtanácsost, tudja-e, hogy nem feltétel az írásbeliség, ők megvalósítottak, alkalmazták az újítást, ez bizonyítja a szerződés létrejöttét. Kénytelen voltam így értelmezni a szabályt, hiszen éppen az volt a cél, hogy a bíróság is döntsön újítási ügyekben, így ez kijátszható lett volna könnyedén. Jó ideig a szakülnökeim a Találmányi Hivatal dolgozói közül kerültek ki, joggal kifogásolták a felek is, hogy ugyanannak a szervnek az emberei döntenek, csak most bírói talárban, amelyik szerv a szabadalmi bejelentést korábban elutasította. Arra a bíróság nem volt alkalmas, hogy egy találmány újdonságát, haladó jellegét megvizsgálja, ha valamit fel nem tártnak éreztünk, visszaadtuk a hivatalnak, vizsgálják meg alaposabban, mert sokszor talán kényelmesebb volt elutasítani egy bejelentést, mint megadni rá a szabadalmat. Ma ez már inkább fordítva van, általában megadják az engedélyt, ez sem teljesen jó.Feltaláló párti voltam, mindig, mondja, kicsit talán elfogult vagyok velük szemben, de annyi akadály emelkedik előttük. Az a baj, hogy az arra érdemes szabadalmakat gyakran nem valósítják meg, nem érdekeltek ebben a vállalatok. Felvetődik bennem a kérdés: mennyire tartja fontosnak a munkáját a szabadalmi bíró, amikor tudja: a találmányok sorsának ez az elmaradt megvalósítás a leglényegesebb pontja. És egyáltalán: milyen szerep jut a jogásznak, amikor műszaki megoldások új vagy nem új, haladó vagy jelentéktelen voltáról folyik a vita? HAZABESZÉLEK ? Lehet, de szerintem nagyon fontos a szerepe. Hogy valami találmány -e vagy sem, ahhoz bíró kell és páriatlanság. Sokszor tapasztaltam, hogy a műsza- kiás nem mindig képesek ráérezni, hol, miyen van adott esetben a feltalálói tevékenység. Többször érveltek azzal, hogy ismert elemeket rakott csupán egybe a feltaláló, nem volt nehéz rájönnie. Mondtam, ha olyan magától értetődő, kézenfekvő volt az ötlet, miért nem jött eddig senki más rá? A találmány éppen az sokszor, hogy valaki egy egyszerű gondolatra rájön; nem is nagyon lehet mghatározni, mi is a feltalálás, olyan irracionális elemei is vannak. A mi szabadalmi törvényünk burkoltan vállalkozott erre a definícióra, szerintem nem is tette jól, ellentmondást szült csak. Alapjában azonban a szabadalmi törvény jó, a hibák forrása nem ez, hanem az újítás-, találmányellenes gazdasági szabályozók és gyakorlat. A kockázatot nem merik vállalni, pedig enélkül nem megy. Olyannal is találkoztam, hogy a vállalat maga kezdeményezte a szabadalom megsemmisítési eljárást, csak azért, hogy ne kelljen fizetnie a feltalálónak. Korábban a jogszabály elismerte a közreműködő jogát a részesedésre, ez visszatélésekre is alkalmat adott, de valahogy talán vissza lehetne hozni, megfelelő garanciákkal, hiszen, ha valaki szakértésével segít és támogat egy találmányt, kardoskodik a bevezetése mellett, akkor megérdemel bizonyos összeget ezért. Persze, kérdés, mi felel meg jobban a közérdeknek, ha kifogásolható üzelmekre adunk lehetőséget, vagy ha érdektelenné tesszük a vállalat vezetőit az új, nagy jelentőségű megoldások alkalmazásában?! (Nem minden büszkeség nélkül említi azokat a jogi „újításokat”, amelyeket bírói tapasztalataiból leszűrve, ő javasolt és fogadtatott el a szakmában. A szolgálati találmány feltalálójának fellebbezési jogát az elutasítás ellen sokáig nem ismerte el a jog, mondván a bejelentési eljárásban csak a vállalat az ügyfél, a feltaláló nem. Több cikkben érvelt, bizonygatva: a vállalat örömmel belenyugszik az elutasításba, hiszen a találmány az övé, használhatja, fizetnie viszont így nem kell érte. Végül az ő nézete győzedelmeskedett. Nem fogadták el viszont azt a javaslatát, hogy a feltalálók helyzetének megkönnyítésére külön tanácsadó, ügyintéző, találmánygondozó szervezeteket kellene létrehozni. A KNEB megbízása alapján elnökként részt vett a szabadalmi ügyvivők tevékenységének megvizsgálásában is. Ezek az ügyvivők szabadúszóként foglalkoztak szabadalmi ügyekkel, meglehetősen magas jövedelemmel. A bizottság javasolta: szerveződjenek az ügyvivők is munkaközösségekbe, mint az ügyvédek. Nem így történt: néhány ügyvédi munkaközösség tagjaivá váltak, ő még ma is helyesebbnek tartaná a külön munkaközösségeket, márcsak az egészséges konkurrencia kedvéért is. ötletei, tudományos javaslatai tehát meg is valósultak, papíron is maradtak. Akárcsak az újítások. És a több mint harminc év alatt bíróként érték-e kudarcok, csalódások?) AZ ÖTVENES ÉVEKBEN főleg munkásbaleseti ügyeket tárgyaltam, a sérülések milyenségének nagy jelentősége volt az ítélet szempontjából, ennek eldöntésére orvos kellett. A bíróság elnöke körlevélben elrendelte, hogy egy bizonyos illetőt kell ezentúl alkalmazni orvosszakértőként. Igen ám, de ez az ember kórboncnok volt, nekem pedig sebész kellett. Kérdeztem az elnökhelyettest, kirendelhetek-e más szakértőt. Azt mondta, igen, hát én másokat kértem fel a véleményadásra. A bírói önérzetemet is sértette, hogy az elnök ilyenbe is beleszól, hogy én kit választok segítőtársamnak. Mikor sorozatban mást rendeltem ki, az elnök fegyelmit indíttatott ellenem, hogy pazarlom az állam pénzét a fix fizetéses szakértő mellőzésével és megszegem az ő utasítását. Elmarasztaltak és megbüntettek ötszáz forintra. Ezernégyszáz forintot kerestem akkor, két gyermekről és a feleségemről kellett gondoskodnom. Ez a fegyelmi azóta is nagyon fáj. Nem sokkal rá egyébként felhelyeztek a Legfelsőbb Bíróságra, majd másfél év múlva visszaküldték a fővárosba, mondván, most derült ki, hogy nekem fegyelmim volt! Más bajom, kellemetlenségem nem volt, mikor 53 májusában a nagy tisztogatás volt a bírók között, engem akkor sem bántottak. (Ha valami elkeserítette, fiatalkori szenvedélyében, a festészetben keresett menedéket. Javakorabeli emberként tanulni kezdett, a Dési Huberkörben. Néhány év múlva a képzőművészkörök országos kiállításán, a Műcsarnokban második díjat nyert képeivel. 1961-ben tagja lett a Művészeti Alapnak. 1966-ban nyugdíjba ment. Gondolta, ezután csak a festészetnek él. De hiányzott a jog, a bíróság. Reaktiválták, újra a szabadalmi tanács elnöke lett a Fővárosi Bíróságon. Négy évig tartott ez az újabb korszak. Másodszor is nyugdíjba ment. De még ma is feltámad benne a nosztalgia a jogi munka iránt.) Jaromiczky István Tompa Mihály „rejtélyes” végrendelete A Magyar Nemzet július 2 i és 13-i számában, Tompa Mihály halálának 110. évfordulója alkalmából Madarász László, illetve Szentmihályi János foglalkoztak Tompa Mihály végrendeletével. Ami Madarász László sorait illeti: a Végrendelet felbontásának élő tanúja vagyok. Tíz évvel ezelőtt a koporsónyitás színpadias aktus volt, annál is inkább, mert köztudomás szerint a nagynevű költő szerényen és beteg idegzettel élt utolsó éveiben. Egyébként megítélésem szerint a levéltárakban 1918-ban, az akkori politikai helyzetben már nem rettegtek Habsburg-spicliktől. Meglepett az a beállítás is, amely szerint bizonyos felekezeti irigységet észleltek annak kapcsán, hogy egy református pap egy római katolikus rend levéltárában helyezte el életének utolsó gondolatait, hiszen Tompa Mihályt bensőséges viszony fűzte a mindig hazafiasan gondolkodó jászóvári konvent tagjaihoz. Többször felkereste a felvidék eme legszebb egyházi intézményét, hogy ott felüdüljön a prépostságot körülvevő több ezer holdas erdőben, és vigasztalást keressen súlyos neuraszténiájában. Tény az, hogy bennünket, fiatal rendi növendékeket módszeresen oktattak Tompa Mihály költészetének lényeges vonásaira. A levéltárban kifüggesztettek egy róla készült festményt, bár fogalmunk sem volt róla, mit tartalmaz a 175 lapra terjedő végrendelet. Tompa Mihály tisztelete Jászon rendi hagyomány lett és mivel engem is irodalomtörténésznek szántak, magam is kíváncsiskodtam és igyekeztem megtudni azt, amit egykét öreg rendtag még személyesen tudott róla. jászóvári tartózkodása idejéről. Szentmihályi János kandidátusnak, a Magyar Nemzet- Ben július 14-én megjelent írása lényegében ugyanazt mondja el, amit én még személyesen átéltem. Tompa költészetével sokat foglalkoztam már akkor is, amikor Heinrich Gusztáv és Beöthy Zsolt vezetése alatt egyetemi tanulmányaimat végeztem. Harmincévig tanítottam Keszthelyen a premontrei reálgimnáziumban mint német—francia szakos tanár, ma magas koromban is foglalkozom irodalomtörténettel. Különböző folyóiratokban és kiadványokban mintegy 45 tanulmányom jelent meg. Magam mindig tisztában voltam Tompa végrendeletének értékével, de ehhez a mai olvasónak ismernie kell az öregúr lelkületét is. Ez adja a kulcsot a nagy csalódáshoz, melyet az ünnepségen a végrendelet okozott és amit Beöthy Zsolt leintő kézmozdulata is jelzett. Sokan azt gondolták, hogy nagyszerű irodalmi vagy költői termék fogja meglepetésben részesíteni a magyar közönséget. Nem így lett. Mi ezt sejtettük már akkor, különösen a gazdag levéltár vezetője, Kiss Kolos, a volt premontrei rozsnyói gimnázium igazgatója. Ismertem a Budapesti Szemle említett cikkét is. Nekünk, akkori ifjaknak a rendi hagyományból mentett tudásunk folytán is az volt a véleményünk, hogy Tompa Mihály szándékosan tette, midőn apró megjegyzésekkel köszöntötte az ünnepség résztvevőit. Mintha azt mondta volna. ..Nesztek és olvassátok titkaimat, melyek valamikor egy nagyobb mű előkészületeit alkották volna, de meghiúsította ezt a sors kegyetlen döntése. Most mosolygok butaságtokon, mert életem hanyatló éveiben ti mulattatok lelkem elgyöngülésén.” Az egykor tündöklő költő, A gólyához írt allegorikus vers szerzője most bosszút akart állni a kiegyezés idejében vígan dáridózó magyarság egyes társadalmi rétegein. Mi ezt éreztük akkor és nyilván ez volt az akkor megjelent irodalmi vezéregyéniségek benyomása is, amikor a díszebéd után Tompa Mihály sajátságos eljárásáról beszélgettek. Én magam is — akkori észjárással — csodálkoztam a virágregék alkotóján. Hiszen ezekben annyi finomság és zene van, a verssorok szinte muzsikálnak. ..a dallam pótolja a verstant”. Dr. Klempa Sándor egykori premontrei reálgimnáziumi tanár, püspök \ E |p|||jl az áruház földszintjén vásárolt Gardénia függönyöket B'INpI CENTRUM OTTHON .4RUHAZ I' |MLM| VIL’ Rákóczi út 74- Kedd, 1918. szeptember 16. Emlékezés Andersen Györgyre 1975. szeptember 25-én hunyt el a normandia Dreux városában a Budapesten 1897- ben született Andersen György. , Három évvel ezelőtt sajtónk nem emlékezett meg róla, s az Irodalmi Lexikonban sem szerepel. Ezt a hiányt kívánom némileg pótolni az évforduló alkalmával. Andersen György előbb a budapesti orvosi egyetemre járt, de csakhamar a költészet múzsája ragadta el a szigorú diszciplínától. Ígéretesen, finom, halk szavú poétaként indult 1920-as Tovább című kötetével, amelyhez Babits írt előszót. Ezt még három kötet követte: ölelés (1922), Csókok (1925) és Beszélgetés azÚristennel (1925, Aba-Novák címlapjával). Közben berekosolt az újságírásba, s aztán ez lett végleges foglalkozása. Előbb Itáliából tudósította a hazai lapokat (Világ, Magyar Hírlap), majd Franciaországban telepedett le. Innen írt többek közt az Új Időkbe. Itt szerzett oklevelet a Hautes Études Sociates nevű főiskolán, s megkezdte fordítói tevékenységét: Petőfi, Vörösmarty, Ady és Juhász Gyula verseit ültette át franciára. E költeményeket húga, Andersen Felicia szavalta a különféle rendezvényeken, amelyek közül kiemelkedik az az 1936. nyári költői est, amelyen André Salmon elnökölt, s amelyen Sauvageot professzor tartott előadást a magyar líráról. A háború után Andersen György a baloldali Combat napilap buzgó külpolitikai rovatvezetője lett. Camus főszerkesztő égisze alatt, egészen a lap megszűntéig, vagyis 1974. augusztus 30-ig. Közben a Magyar Függetlenségi Mozgalom magyar és francia kiadványaiba is írt. Tanulmányai, cikkei sűrűn jelentek meg a Spectacles du Monde, a Rente Politique et Parlementaire, s az Historama című folyóiratokban. Ő írta a magyar irodalomról szóló cikket a Grand Dictionnaire Larousse lexionba. Legnagyobb munkája az 1945-ben megjelent ,A második világháború története című könyve, mely a Pion kiadónál jelent meg. Első felesége Krúdy Ilona volt. A dreux-i temetőben nyugszik. Bajomi Lázár Endre Egy kirándulás 90. évfordulójára kilencven esztendővel ezelőtt, 1888. szeptember 24-én egy kis kiránduló társaság pihent meg a pilisszentkereszti Klastromkert kopaszodó fái alatt. Akkoriban vasárnaponként keresztül-kasul bejárták a Pilis hegység szebbnél szebb helyeit, és gyakran megpihentek itt, a Klastromkútnál. Szeptember 24-én hatan voltak együtt: Dr. Téry Ödön orvos, dr. Thirring Gusztáv fővárosi statisztikai hivatali tisztviselő, dr. Ballagi Aladár egyetemi tanár, Matyók Bencze járásbíró, Budaváry János szentkereszti plébános és Prokop Géza közalapítványi erdész. — Itt határozták el, hogy e szép vidék „turistai felkarolására” egyesületet alapítanak. A, új egyesületet a Magyarországi Kárpát Egyesület fővárosi osztályaként tervezték. Igaz, hogy a Kárpát Egyesületnek már 1876-ban, tehát több mint száz évvel ezelőtt létrejött egy fővárosi helyi bizottsága, amelynek helyét 1879-ben egy életképtelen fővárosi osztály foglalta el. Ez rövidesen feloszlott. A Téryék által 1888 őszén elindított munka eredményeként hamarosan csaknem 300 taggal megalakult a Budapesti Osztály. Első elnöke Eötvös Loránd, alelnöke a hírneves tudós Lóczy Lajos, ügyvezető alelnöke Téry Ödön, titkára, pedig Thirring Gusztáv lett. Ez volt az első fővárosi szervezett — és eredményes munkát végző — turista társulás, amely 50 éves jubileumáig nagyszerű eredményekkel teli egyesületi vándorutat tett meg. A Magyar Turista Egyesület élen járt a föltáró, szervező, alkotó turistamunkában. Nagynevű alapítói rendszerint megtalálták a kapcsolatot a többi turistaegyesülettel, így Az 1908- ban alakult Munkás Testedző Egyesület turistáival és a Természetbarátok 1910-ben alakult egyesületének tagjaival. A második világháborút megelőző esztendőkig egyenesen ívelt föl az egyesület alkotó útja. A fél évszázados jubileum őszi vasárnapján 1938- ban, a pilisszentkereszti Klastrom-kútnál hatalmas kőobenszken már felavatásra készen várta a vörös márványba vésett emlékeztető a hegyek összegyűlt vándorait, ezzel a felirattal: „A mai Pilisszentkereszt határában IV. Béla uralkodása idejében emelt kolostor állt. Ezt egyesek szerint a Ciszterci-rend mások szerint Özséb esztergomi kanonok, a Pálosrend megalapítója építtette. Ez volt ennek a rendnek első székhelye. A rendházat 1280 körül Kun László hadai felperzselték, de újra felépült s csak a törökök dúlták fel véglegesen. A Klastrom-kút forrása környékén talált néhány faragott kő őrzi emléket. 1888. szeptember 24-én dr. Téry Ödön vezetésével ide kirándult társaság ennél a forrásnál határozta el, hogy a vidék turistái felkarolására Budapest székhellyel egyesületet alakít. Ezt a táblát Szent István halálának 900. és az Egyesület fennállásának 50. évfordulója alkalmával a réem'f időkre való visszaemléke -és jeléül és a hazai építő tár’- - t a munka megindítóinak hálás, emlékéül emelte a Magyar Turista Egyesület, 1938-ban’’. Az emléktábla mellett a Klastrom-kutat is (eredeti évszázados foglalatát megtartva) gondosan rendbe hozatták. Még néhány pihenőpad is került a forrás mellé. Kilencven esztendővel ezelőtt a turistaság hazánkban nagyrészt még ismeretlen fogalmának lelkes hírvivői indultak el innen, hogy meghódítsák az egészségvédelem nemes eszméjének az egész országot. Az évfordulón érdemes visszaemlékezni az úttörőkre. Dr. Palócz Gyula