Magyar Nemzet, 1978. november (34. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-01 / 258. szám
4 A 11 elevízió műsoráról Mire a levelek lehullanak... Ha léteznék csakugyan külső szépség, amely a tartalomtól teljesen függetlenül hat a szemlélőre, ha léteznék, ha létezik, amint azt egyes esztéták feltételezik, akkor a Mire a levelek lehullanak című műről nyugodtan elmondható, hogy a legszebb tévéfilm, amelyet a Magyar Televízió valaha is bemutatott, a leggyönyörűbb tévéalkotás, amely idehaza valaha is készült. Hajdufy Miklós képzőművész módjára megszerkesztett, harmonikus képeit lírai lágysággal fotografálta Czabarka György operatőr. Boldog lehet az a néző, aki színes készülékén láthatja az effajta, szemet gyönyörködtető tévéadásokat... Nemcsak az erdő és a béke-oázis a kastély szép ebben a tévéfilmben, de szép a háborútól megtépázott kisváros, az ócska zugszálloda, a mizantróp-anarchista szerb hazafi is. Emelkedett, érzelmek szülőhelye ebben a filmben a kábáré, és gyönyörű itt még a ramaty szerelem is. Nem lehetne csodálni, ha némi roszszallással fogadná valaki e sokfajta külső szépség láttán, a film kiváltotta lágy hangulatban, hogy a képi szépségek mögött olykor-olykor elhangzanak nem túlságosan szép párbeszédek, a világháborús fordulatot magyarázó, megkérdőjelező, súlyos tartalmú diskurzusok. (A tévéfilmben, eredeti terjedelme szerint, jóval több történelemi magyarázó szöveg hangzott el, mint a képernyőn látott, megkurtított, néha már-már az érthetetlenség határáig kirostált jelenetsorban.) Miként, kerülhettek ezek ide? — kérdezhetné joggal bármely álmataggá lett néző — hiszen ezúttal arról mesél a televízió, hogy a háborús borzalmakat is kizárhatni olykor az életből. Világfordulások, világégések idején is megőrizheti ki-ki magánemberi benső sértetlenségét, egyéni, történelmen és koron kívüli, belső világát, ahol nagyobb gond jut, mondjuk, a szerelmi választásnak, mint a nemzeti önállósulásnak. Erről szólt-e csakugyan Szabó György és Hajdúy Miklós filmje? Kettejük, az író és a rendező korábbi közös munkáinak ismeretében aligha feltételezhető ez. Eddig, ha ők ketten tévéfilm készítésére szövetkeztek, mindig a történelemről beszéltek elsősorban és nem a szubjektumról, amely vagy vergődik vagy hánykolódik vagy menti magát a történelmi forgatagból. Ez utóbbi téma más szerzők és más rendezők oeuvre-jébe tartozik manapság az irodalomban is, és a televízióban is. Az ilyesfajta műveket ráadásul nem is történelmi munkáknak, hanem — ha csakugyan jól szerkesztettek — lélektani drámáknak szokás nevezni. A korábbi művek persze önmagukban nem érvelhetnének semmifajta új mondandó, vagy új rendezői szándék mellett vagy ellen. Kihámozható azonban ebből az első világháborús filmből magából is, hogy ezúttal sem változott a szerzőpár alkotói szándéka. A történelemről szólnak most is ők s nem lélektani drámát gyúrnak. A Mire a levelek lehullanak című film is tudatosan beillesztett fejezete annak a magyar történelmi „olvasókönyvnek”, amelyet Hajdufy Miklós tévéfilmjei „írnak” csaknem a magyarság történelmi kezdeteitől a második világháború végnapjaiig. Éppen azok — a film hangulata, nyugodt képi szépsége miatt tán joggal nehezményezett párbeszédek (azok is, amelyek a filmben sértetlenül megmaradtak, és azok is, amelyeksajnálatos módon kihullottak) — igazolják, hogy ezúttal is a magyar történelem egy kevéssé ismert, a közgondolkodásban felemás felfogásban rögzült korszakáról szól munkátok. A Monarchia széthullásáról, a vesztett háború, a szétzilált államforma zűrzavarában, az öntudatosodó nemzetiségek országalapító bátorsága közepette sem önmagát, sem országa európai helyét nem találó népről elmélkednek. Az érthetetlen, de legalábbis nehezen megérthető történelmi pillanatot — nem éppen újszerű, de szellemesen és hatásosan alkalmazott írói fogás ez — egy szemlélődő ember magatartásának fokozatos átalakulásával mutatja be a film. A Mire a levelek lehullanak Zoltánja — orvosi hivatása révén is egyeneságú irodalmi utóda Paszternák világhírnévnek örvendő orvoshősének. — éppen olyan, kontemplatív lény a maga világában, mint mi valamennyien, akiit a képernyő előtt helyet foglalva, történetét figyeljük. Amiként ő — akarata ellenére — egyre gyakrabban ütközik neki a történelmi valóság mindenfajta jellemző megnyilvánulásának, és eme öszszeütközések révén kénytelen magatartásán is, gondolkodásmódján is, felfogásán is változtatni, akként ütközik új történelmi ismeretekbe a néző, akként sodródik egyre beljebb a történelmi megismerésbe a közönség, az a publikum, amely a hivatalos történelemírástól csak meglehetősen felszínes és sommás tudást kapott erről a korról. Azaz csak sodródnék, ütköznék, ha a film eredendő szándéka ellenére nem kapná meg figyelmét és érzelmeit a látvány következetes szépsége, az a lírai szépség, amelyet Aldobolyi Nagy György lágy zenéje olykor kifejezetten szentimentális szépséggé formál. Demagóg, s e helyen kiváltképp haszontalan tett volna most tartalom és forma esztétikai együvétartozásáról szólni e tartalmával ,is, külső megformálásával is mást és mást mondó tévéfilm láttán. Jó alkalom e tévéfilm mégis arra, hogy eltűnődjék rajta néző és alkotó, miféle művészi hátrány nagyfilmrendezői mindentudással és mindentakarással a televízió sajátos közegében rendezni filmeket. Hajdufy Miklós az egyik leggondosabb és leginkább mindentudó mestere ma a nem mai témájú filmrendezésnek. Hallatlanul tudatosan komponálja meg az egyes képeket és a képsorok egymásutánját. Ihletett alakítást csikar ki munkatársaiból, színészeiből egy olyan közegben — a televízióban —, ahol inkább a mesterségbeli tudás, mint az Ihlet dominál a szerepformáláskor. Nem lehet véletlen, hogy Hajdufy Miklós történelmi filmjeiben mindig a legnőiesebb nő Bordán Irén, s a leghihetőbben férfias hős, a szó romantikus értelmében is, Lukács Sándor. Élő szereplői Hajdufy filmjeinek a hátterek is, a gondosan kiválaszott helyszínek, a berendezési tárgyak. Minden mozzanatnak mondandója van e filmekben, az újságoknak éppúgy, mint az italmárkáknak, a bútorok stílusának. Rendezői, berendezői, díszlettervezői és színészvezetői tudatossága azonban a képernyő méretűvé zsugorított nagyfilmeken vagy észrevétlen marad, vagy — ha túl erőszakosan hat e komponálási tudatosság, mint legutóbbi filmjében is — az elhangzó szöveget penderíti a figyelem hátterébe, öncélúvá, önmagáért valóvá lesz a televízióban a hangsúlyozott szakmai műgond. Mozivásznon bizonyára mindez természetesen, saját formai rendeltetésének megfelelően hatna. Tévéfilmen azonban — úgy tetszik, a televíziós rendezésnek ez is egyik paradoxiája ■— olykor az okos mondanivaló ellenkezőjét hiteti el a rendezés a közönséggel. Nem csodálhatni például, ha egyikmásik idősebb néző a sok snájdig, bokacsattogtató fiatalember láttán, a békeidő utolsó harmonikus kis szigetének megidézése közben Monarchia-siratót vélne fölfedezni a Mire a levelek lehullanak című tévéfilmben. Röviden Nem tudni miért, az ördögök napja volt az elmúlt csütörtök a televízióban. Középkori ördögöt szolgáltatott a második műsor, modernet az első. Mi tagadás, a modern ördög bizonyult e kettő közül ijesztőbbnek. No, nem külső formája miatt, Tomanek Nándor elegáns nagyvonalúsággal jelenítette meg John Wyndham novellájának pokolról jött hősét. Nem, az Ördögi szerencse című tévéjáték mint művelődési jelenség hatott ijesztőnek. Semmitmondóbb, értéktelenebb, unalmasabb elbeszélést nehéz találni annál, mint eme ördögi tévéjáték irodalmi alapanyaga. A televízió mégis érdemesnek tartotta arra, hogy nézőit ezzel szórakoztassa fél óránál is tovább. És érdemesnek tartotta egy rendező — Doboi Vilmos —, hogy munkakedvét, ötleteit pazarolja e nyilvánvaló anti-irodalomra antiszórakozásra, és érdemesnek tartották színészek, hogy művészi vagy akár mesterségbeli képességeiket közrebocsátsák egy semmi játék kedvéért. Mindez alighanem a pokol kénköves füstjeinél — jutott belőlük elég a tévéjátékba is — sokkalta rémületesebb, a tévé könnyed szórakozásainak jövője szempontjából. " Bezzeg az a másik sátán a második műsorban, bezzeg ő kedves kópésággal kísértett, táncolt, mókázott Orff zenéjére, a Carmina Burana-ra. Ez a kantáta egyre több rendezőt és egyre több koreográfust ihlet meg, hogy történetté, mozgássá alakítsák azt, amiről a középkori versfüzér és a hozzá komponált modern muzsika mesél. Jean- Pierre Ponnelle a versek korát álmodta a képernyőre, középkori farsangi mulatságot, hittel, religióval dacoló diákos szabadosságot teremtett Orff zenéje köré, sok kedvességgel, játékossággal, humorral, régebbi, világunknál romlatlanabbul romlott korok iránti nosztalgiával. No de ez is egyik fajtája a Carmina Burana képi értelmezésének. Egyik, de nem egyedüli formája. A Pécsi Balett egy másfajta Carmina Burana-t táncol mostanában Eck Imre k koreográfiája szerint. E tánc filmváltozatát érdemes lenne megörökíteni a televíziónak is. Jócskán megkönnyíthetné e munkát, hogy Eck Imre tévérendezőként is kiválóan mutatkozott be nemrégiben, Uhrik Dóráról forgatott, televíziós rövidfilmjével. Lőcsei Gabriella Magyar Nemzet Ötéves a Szovjet Kultúra és Tudomány Háza Öt esztendővel ezelőtt nyílt meg Budapesten, a Kossuth Lajos utca és a Semmelweis utca sarkán a szovjet kulturális centrum. A Szovjet Kultúra és Tudomány Háza hamar népszerű lett, az óvodáskorú gyerekektől a diákokon át a nyugdíjasokig évente hathétszázezer látogatót fogad. Az évforduló alkalmából kedden délelőtt I. V. Szalimon, abudapesti szovjet nagykövetség tanácsosa, a szovjet baráti társaságok magyarországi képviselője és F. I. Oszolkov, a Szovjet Kultúra és Tudomány Házának igazgatója sajtótájékoztatón beszélt az ötéves intézet munkájáról. Elmondták, hogy a kulturális centrum 22 munkatársának szervezésében évente mintegy 900 tájékoztató műsoron, 800 filmvetítésen, 100 könyv- és 30 képzőművészeti és technikai kiállításon ismertetik meg a magyar közönséggel a Szovjetunió kultúrájának, tudományának, politikai életének legfrissebb eredményeit. Az épületiben elhelyezett két, egyenként körülbelül húszezer kötetes könyvtár szépirodalmi és tudományos könyvei díjtalanul kölcsönözhetők. A Szovjet Kultúra és Tudomány Házában sokszínű klubélet folyik; a szocialista brigádok klubjának, az ifjúság Barátság-klubjának, a nyelvi klubnak, a zenebarátok klubjának életét választott elnökség irányítja. Budapesten a bukaresti Nottara színház A román főváros egyik legnépszerűbb színháza, a Nottara november 1. és 7. között Budapesten vendégszerepel. A színház igazgatója, Horia Lovinescu, a román írószövetség alelnöke kedden délelőtt a Fészek Klubban elmondotta a sajtó képviselőinek, hogy a színház négy színművel érkezett magyarországi vendégszereplésére. A Nattara művészei bemutatják Shakespeare Athéni Timon című drámáját, Örkény István Tóték című színművét és két mai román darabot. Az Én is voltam Árkádiában, szerzője Horia Lovinascu. A nyolcadik nap hajnalán című drámáé Radu Dumitru. A színház igazgatója elmondotta, hogy rendszeresen, évente-kétévente szerepel a bemutatók között egy-egy Shakespeare-dráma hiszen e színművek a szépen mondható, verses szövegeken kívül a színészek számára a legjobb iskolát jelentik. A színház a kortárs szerzők darabjai mellett a klasszikusok bemutatását is fő feladatának tartja, s ezek az előadások azok, amelyeket a közönség is nagy érdeklődéssel vár. A színháznak két kamaraszínpada is van, Radu Dumitru színművét is Itt mutatták be A Nottara színház nemrég irodalmi színpadot hozott létre a mai és a klasszikus román líra kiemelkedő műveinek bemutatására Ugyancsak friss kezdeményezés az egyszemélyes show-műsorokból álló sorozat. A Nottara színház föllép a Thália a Mikroszkóp Színpad, és a Veszprémi Petőfi Színház színpadán. v. P. Melódia—Hungaroton közös lemezek Kedd délelőtt a Vörösmarty téri Hungaroton-hanglemezszalonban rendezett reprezentatív kiállítással megkezdődtek a szovjet hanglemezhetek. Az idei lemezvásárnak külön jelentőséget ad — amint a Zeneművészek Klubjában tarsajtótájékoztatón , elmondták, hogy a szovjet Melódia céggelközösen adnak ki zeneműveket. A szovjet és a magyar vállalat közötti jó együttműködést példázza egyébként, hogy az idén április negyedikén Bakuban nyitottak meg kiállítást magyar lemezekből. Elsőként hat kiadvány jelenik meg szovjet felvételről, magyar készítésű borítóval és kísérőszöveggel. Két lemez a négy évvelezelőtt elhunyt Dávid Ojsztrah emlékét idézi; a felvétel azon az ünnepi koncerten készült, amelyet a világhírű szovjet hegedűművész tiszteletére rendeztek Moszkvában. Az egyik lemezen Ojsztrah Csajkovszkij hegedűversenyét játssza, a másikon Csajkovszkij VI. Patetikus szimfóniáját vezényli a moszkvai Állami Filharmónia Szimfonikus Zenekara élén. Ugyancsak Csajkovszkij művét, a b-moll zongoraversenyt adja elő Szvjatoszlav Richter azon a lemezen, amelyen a Bécsi Szimfonikus Zenekar dirigense Herbert von Karajon. Másik lemezén Richter Grieg és Schumann versenyműveit játssza, a karmester a Montecarlói Operaház zenekara élén Lovro von Matach. A nálunk is sokszor és nagy sikerrel vendégszerepeit kiváló szovjet basszista, Jevgenyij Nyesztyerenko Muszorgszkij két dalciklusát és két dalát énekli a Melódia és a Hungaroton közös lemezén. A közös kiadványokon kívül az idei szovjet hanglemezhetek választékát sok új értékes Melódia-lemez gazdagítja. Köztük van a Mozart Requiem felvétele Arvid Janszensz vezényletével, több Richter-lemez, valamint Leonyid Kogan játékában, Lórin Manzel vezényletével Bruch g-moll, és Mendelssohn e-moll hegedűversenye. A sajtótájékoztatón elmondták, hogy a Melódia Vállalat, amelyet 1934-ben alapítottak, ma már évenként kétszázmillió lemezt ad ki, és ezzel a világ legnagyobb cégei közé került. Lemezei közül több elnyerte a párizsi Charles Cross Hanglemezakadémia nagydíját. A Melódia 82 országba exportálja lemezeit, a szocialista országokon kívül a világ nagy tőkés államaiba is. ■r .Szerda, 1978. november 1. Fiatal táncművészek az Operaházban és az Erkel Színházban Sorozatosan követték egymást az új évadban az ifjú táncművészeik bemutatkozásai főszerepekben, vagy egyéb jelentékeny szerepekben. A legnehezebb klasszikus balett, A hattyúk tava az évadból eltelt rövid időszak ellenére több szereposztásban került színre. Pongor Ildikó és Keveházi Gábor tavaly eltáncolták ugyan egyszer a darab romantikus főalakjait, de igazán „beéretten” a szeptember végi második fellépésükön láthattuk őket. Pongor Odette-Odilia alakításából eltűntek a hangulati átkötések zökkenős, átgondolt és érzelmileg is tisztázott hattyúlányt formált. Fehér hattyúja — alkati adottságainak megfelelően — a drámai kifejezésmód irányába tolódott, mely a szerep lírai karakterétől eltér ugyan, de azért lehetséges és meggyőző. A „fekete felvonás” Odiliája továbbra is megtartotta dinamikus, éles vonásait, mégis szerencsésen közelebb került a varázslat alatt álló törékeny lányalak jelleméhez. Ezen a ponton érdemes egy kis kitérőt tenni, mivel a darab dramaturgiája szempontjából kényes kérdés a kettős szerep alakjainak viszonylata egymáshoz. A varázsló lánya, Odilia ugyanis Odette küllemét ölti magára, hogy eltérítse a herceget megszabadító szándékától. Ha teljesen elütő karaktert formál, érthetetlenné válik a herceg amúgy is szinte gyermekmesei hiszékenysége. Nálunk a régi főszereplők, elsősorban Kováts Nóra és Lakatos Gabriella, divatba hozták a nagyon temperamentumos, nagyon jól forgó fekete hattyút, s ennek követése úgyszólván kötelező hagyománynyá lett Operaházunkban, holott azóta sok minden módosult. Így például változott a darab stílusa és lényegesen átalakult a klasszikus, illetve karakter-, félkaraktertánchoz való szemléleti viszony. Visszatérve az előadáshoz: Pongor Ildikó pontosan, szépen táncolt és tündökölt a II. felvonás nagy kettősében. Keveházi Gábor Siegfried herceget letisztult, mértéktartó játékkal formálta meg és ahol a szerep erre lehetőséget ad, a tőle megszokott pompás technikai kivitelezést nyújtotta. Elérkezett arra a szintre, amikor a pantomim-mozzanatokat éppúgy, mint az akción kívüli színpadi „álldogálásokat” is a szerep részeként tudja kezelni. Október közepén Szőnyi Nóra mutatkozott be a mű nehéz női főszerepében, s méltán mondható, hogy személyében az Operaház közönsége nagy klasszikus lírai táncosnőt ünnepelhetett. Tartózkodó és mégis szívhez szóló érzelmi hatóerővel formálta meg Odette szerepét. A mese építményén belül szóhoz jutott a magasztos költészet is, pontosan úgy, ahogy ezt a stílus megkívánja. Ifjú balerinánk hosszú, szépen ívelt karjaival bensőséges harmóniákat hozott létre, s biztos technikája természetesen oldódott fel a kifejezésben. A „fekete felvonás” Odiliájának megformálásában az említett hazai tradícióhoz képest líraibb megoldást választott, s a másféle Személyiség jellemét kis kacér vidámsággal érzékeltette. A nagykettős iródájában tisztán és szépen oldotta meg a bravúr-feladataikat, ezt is a megszokottnál kevésbé dinamikusan. Mészáros László a herceg szerepében elfogadott indítás után jó partneri munkát végzett, és variációit is megfelelő szinten adta elő. Neki még nem sikerült kitölteni a táncon kívül eső részleteket. A Pas de trois-ban másodszor fellépő, Szakály György rendkívül jól szerepelt. Színpadkészsége, férfias és elegáns megjelenése eleve klasszikushősi szerepekre predesztinálják. A kitűnő Metzger Mártával és Menyhárt Jacquelinenal együtt összhatás tekintetében e verzió minden eddigi szereposztásánál kiegyenlítettebb s esztétikusabb előadását nyújtotta. Ugyancsak új szereplő alakította a Bohócot: Erényi Béla. Nagyon szépen mozgó, harmonikus alakot formált. Elődeivel okvetlenül versenyképes még akkor is, ha az I. felvonás attraktív forgássorozata bemutatkozásán nem sikerült tökéletesen. A Nagy hattyúk közé beálló Szabadi Edit feltétlenül nyeresége a produkciónak, bár magas mércéje által még jobban szemeit szúr a szereposztás másik három hattyújának (Bán Teodóra, Neumann Ilona, Gulácsy Ágnes) alacsonyabb színvonala. Szinte teljesen új szereposztásban játszották az Erkel Színház új magyar balettestjén Dohnányi—Seregi Változatok egy gyermekdalra című balettjét. A fiatalok közül Gábor Zsuzsa, Szabadi Edit, Musitz Ágnes, illetve Kutin Róbert álltak be, de az „idősebb” művészek legtöbbje is először lépett fel ebben a darabban, így Nagy Katalin, Erdélyi Sándor és Nagy Zoltán. A hirtelen előadói megújulás sokat ártott a balettnek. Egy ennyire atmoszférikus darab, mely ráadásul meghatározott típusokra épül, ali£ viselhet el egymás után többszöri szereplőváltozást. A Lendvay—Barkóczy jelenetnek viszont jót tett a két nagyon ifjú táncos: Szakály György és Lőcsei Jenő kedves, gyermekes közvetlensége. „Csak” jól érezték magukat, s ez illett a naiv balettműhöz. Lőcsei Jenő nagyszabású szerepe a Spartacus Crassusa volt az Operaházban. Túlságosan fiatalos külseje itt nem találkozott a szerep igényével. Tavaly lépett fel benne először, s az idén másodszorra ugyan valamivel felnőttebbnek látszott, de semmi szín alatt nem hitette el, hogy ő a győztes római hadvezér. Sokkal inkább emlékeztet egy polgári család elkényeztetett gyermekére: olyan bájos és enervált, mintha Thomas Mann Walsungvérjéből lépett volna elő. Természetesen fiatalsága miatt nem lehet Lőcsei Jenőt elmarasztalni. Lírai adottságait azonban egyelőre más irányban kellene értékesíteni. Amikor alkalma nyílik a táncolásra, főleg a II. felvonás társasági jelenetében, igazán szépen táncol. Ugyancsak a Spartacusbanlépett fel két szerepben is Bán Teodóra. Egyszer Júlia volt, Crassus kedvese, másodszor pedig az aréna Táncosnője. Mindkettőben rendkívül mutatós, de még egyikben sem jelentékeny. Az utánpótlásból több fontos feladatot oldott meg színvonalasan Szabó Judit. Elsősorban Seregi új balettjének egyik nőalakja sikerült, s a Concertino virtuóz játékos szerepe. És bár az idén sérülése miatt csak az évadnyitó Csodálatos mandarinban szerepelt Harangozó Gyula, de tavalyi kiugrása és folyamatosan magas szintű teljesítménye miatt kiemelést érdemel. Ebben az évben megkapta a címzetes magántáncosi kinevezést is. Visszapillantva az évad nem is egészen két hónapjára joggal állapítható meg, hogy a társulat ifjú tagjai változatos feladatokat kaptak, melyek többségét biztató eredménnyel oldották meg. Fontos jelenség ez, az egész társulat fejlődését szolgálja és gyorsabb érésre serkenti az ifjú előadókat. Gelencsér Ágnes SZÍNHÁZAK mai műsora Magyar Állami Operaház: Az ajtón kívül, Clorinda és Tankréd párviadala (H. bér. 2.) (7) — Erkel Színház: Coppélia (bér. szünet) (7) — Nemzeti Színház: Az a szép, fényes nap (7) — Várszínház: Cserepes Margit házassága (7) — Madách Színház: Pygihalion (K. béri.) (7) — Madách Kamara Színház: Utójáték Euripidészhez, vadászat az erdészházban (C/l. béri.) (7) — Vígszínház: Kakukkfészek (7) — Pesti Színház: Utazás az éjszakába (7) — József Attila Színház: Villon és a többiek (7) — Fővárosi Operettszínházi Nebáncsvirág (7) — Thália Színház: a bukaresti Nottara Színház Vendégjátéka: Athéni Timoti (7) — Mikroszkóp Színpad: Csillagjáró, 10. szimfónia (de. 10 ill. 7) — Vidám Színpad: Kölcsönlakás (7) — Radnóti Színpad: Candide (7) — zeneakadémia: Baranyay László zongoraestje (Zongorabérl. I/I.) (fél 8) — Budapest! Gyermekszínház: Óz, a nagy varázsló (du. 3) — Állami Bábszínház: Népköztársaság útja, A titokzatos jóbarát (de. 10), Jókai tér: A pagodák hercege (du. 3) — Játékszín: Hamlet (8) — Fővárosi Nagycirkusz: a Mongol Állami Cirkusz vendégjátéka (fél 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban.