Magyar Nemzet, 1979. július (35. évfolyam, 152-177. szám)
1979-07-29 / 176. szám
Vasárnap, 1979. július 29. Huszonkét falu gondja Belvizek a Bodrogközben A sajátosság párhuzamai Beszélgetés Kányádi Sándorral Nézzük a térképet. Fölül a Bodrog, alul a Tisza, arrébb a Zempléni hegység és a Hegyalja, emitt a Nyírség és a Tiszahát. Egyik végén a Tokajihegy, másikon az országhatár ... Szép vidék. A földrajzkönyvek rendszerint így jellemzik: mélyen fekvő, vizenyős sülylyedék, ártéri lerakódásokkal, homokbuckákkal. Igen termékeny. Sok itt a rét, jelentős a gyümölcstermelés, virágzó az állattenyésztés. „Kívül” Sátoraljaújhely, Sárospatak, Tokaj, „belül” meg... 22 község, 26 ezer ember. S mint akik benn szorultak, nekifeszülnek és erőlködnek, küzdenek a természettel, a folyókkal és a patakokkal, az áradásokkal, lápokkal, belvizekkel. Mert itt az éltető víz néha pusztító ellenség. Mindmáig megoldatlan... Évszázados nagy csata ez. A vízkár itt mindennapos szóhasználat , s tavasszal a gazdáknak már az okoz meglepetést, ha kibújhat a földből az elvetett mag. Vagy egyáltalán munkához láthatnak, elbírja csizmájukat-gépeiket a százszor kilúgozott talaj. A Bodrogköz ármentesítése a múlt század közepén kezdődött. Addig mostoha volt itt az élet, sás és víz földte a folyóköz nagy részét, esetleg néhány falu volt a magaslatokon, egy-egy ártéri szigeten. De azért előbb-utóbb birtokba vette az ember, mert hát jó itt a föld, bő a termése, ha éppen engedi a természet. S olykor megengedte. Ám amikorra igazán megszerette volna az ember a helyet, jött a víz és elmosott vagy kiáztatott mindent: jószágot, házat, életet. Mint az 1888-as, amikor is csaknem egybefolyt itt széltében-hosszában a Bodrog és a Tisza. Az első nagy vízszabályozást ez a nagy-nagy megrázkódtatás váltotta ki. Akkor építették meg a folyóparti töltéseket ,s akkor létesítették a belvizek átemelésére az első szivattyútelepeket Törökéren, Tiszakarádon, Felsőbereckin, Ricsén... Azóta bizony sok víz lefolyt a Tiszán, de a belvízrendezés a Bodrogközben mindmáig megoldatlan. Utoljára 1930- ban készült erre átfogó terv, s annak alapján épült ki a negyvenes évek elején az a csatornahálózat, ami a mostani vízvédelemnek is a gerince. S ami azóta sem igen változott. Ha csak annyiban nem, hogy — rosszabb lett. Később ugyanis — a nagyüzemi táblák kialakításakor — egybeszántották a korábbi kisparcellákat: a szántót a legelővel, a magasabbat a mély fekvésűvel, a művelhetetlent a művelhetővel. S beszántották a mezsgyéken húzódó árkokat, vízelvezető csatornákat — az elvekhez igazítva a természetet. Egy tanulmányban olvasom: az üzemi csatornák hossza ma 250 kilométer, csak negyven százaléka a szükségesnek. A vízszabályozó művek korszerűtlenek, a vízszintszabályozó berendezések hiányosak, az öblözetek kiépítettsége rossz, mindezek következményeként a belvizek kártétele tűrhetetlen mérvű. Gazdag vidék lehetne Mégis mekkorák ezek a károk? Stefán Mártonnal, az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság igazgatóhelyettesével keressük rá a választ — vagy inkább a kiutat. A károkat ugyanis errefelé nem kell bizonygatni, azokat mindenki látja: 1977-ben például több mint 11 ezer hektár termőföld állt itt víz alatt majdnem három hónapig. A megművelt földek egyötöde. Sajnos a másik négyötödén is csak amígy amúgy lehetett gazdálkodni — ahogy a vizek között a gépek dolgozhattak. Ilyen esztendőkben a kár bizony csak százmillióban mérhető. Nem beszélve arról a pusztulásról — közösségi és egyéni kárról —, amit nem tart nyilván a biztosító. A vízügyi szakemberek már fölvázolták a kiutat. Abból indultak ki, hogy a belvízrendezés nem lehet egyenlő a kárelhárítással: tervszerű, folyamatos megelőzés, karbantartás szükséges ahhoz, hogy biztonságos legyen a termelés, a gazdálkodás. Mert mára a nagyüzemek odáig jutottak, hogy tarthatatlan a helyzetük: magasak a költségeik, nagyok a káraik, felhalmozódtak az adósságaik — a Bodrogközben csaknem minden téesz veszteséges. Az igazgatóhelyettes mondja: a korszerű nagyüzemeket, a termelési rendszereket, a fejlett technikát felelőtlenség, vétek kitenni ilyen mértékben az időjárás szeszélyeinek. Ha már megteremtettük mindezt megfelelő vízgazdálkodási előkészítés nélkül, most mielőbb pótolnunk kell a mulasztást, mert ellenkező esetben még nagyobb veszteség éri a vidéket, a megyét, a népgazdaságot... Minden kérdés újabbakat szül: tényleg népgazdasági mértékű ez a gond? Tényleg. Ha csak az az egyetlen érv szólna emellett, hogy itt 66 ezer hektár termőföldről van szó, ez önmagában indokolná a társadalmi méretű figyelmet. De mellétehetjük, hogy ennek kétharmada nagyüzemi művelésre alkalmas szántóterület — méghozzá jól termő vidék. Riese, Cigánd, Kenézlő határa kifejezetten gazdag lehetne, az itteni termésátlagok — ha nem szól közbe a víz — messze meghaladják az országos szintet. Sárospatakon almát, Győrtarlón körtét, Tiszakarádon burgonyát termelnek nagyszerű eredményekkel: Tiszacsermelyről fűszer- és édesköményt, Rleséről uborkamagot szállítanak még exportra is. A kukorica és a cukorrépa termésátlagok is nagyok, nem szólva a rét- és legelőgazdálkodás lehetőségeiről. S az ezzel összefüggő állattenyésztésről: sietős autósok már a KPM-hez fordultak panasszal, amiért errefelé lépten-nyomon tehéncsordák és juhnyájak miatt vesztegelnek az országúton __ Mi lesz a döntés? A bodrogköziek mondják: jók lennének itt a feltételek. De csak lennének — ahogy erről dr. Németh Pál országgyűlési képviselő is vélekedett a közelmúltban: itt a víz az utóbbi időben átokká vált. Néhány éve elláposodás megy végbe, romlanak a terméseredmények, nőnek a veszteségek, pedig az itt élő emberek rendesen gazdálkodnak. A víztől hódították el őseink a területeket — mondta a képviselő —, de most ezeket a természet visszaköveteli__ A következtetés kézenfekvő: ne engedjük. Szerencsére a Bodrogköz sorsa, jövője nemcsak a folyók ölelésébenszorításában élők gondja: az itteni vízgazdálkodási helyzetet május végi ülésén megvitatta a Borsod megyei képviselőcsoport is. Áttekintették azt a hosszú távú tervet, amely a Bodrogköz vízgazdálkodásának teljes felújítását tartalmazza , s amelyre negyven esztendeje várnak az itt élő emberek. Az átfogó fejlesztés tíz-tizenkét évre szóló program. Egyik legfontosabb része, hogy kijelöli azokat az öblözeteket, ahol a belvizek összegyűjthetők, s ezáltal a szántóföldi kultúrák mentesíthetők a károsodástól. Korszerű, új csatornahálózat kiépítése szerepel benne, magassági zónák szerint, két-három kilométerenként megépített gyűjtőrendszerrel. Több mint kétszáz zsilip, 12 szivattyúállomás és ezer úgynevezett műtárgy megépítése szükséges. Újra jelölnék a táblákat, útmelletti árkokat húznának, a mély fekvésű tömbökbe dréncsöveket helyeznének. Csak a realitás igazolására említik a vízügyi szakemberek: ez a belvízrendezés még mindig nem lenne olyan színvonalú — s főként annyira költséges —, mint amit Szlovákiában, a Bodrogköz folytatását jelentő földek védelmében északi szomszédaink végeztek. Ott minden kis és nagy vízfolyást szabályoztak, beton burkolatú csatornákat építettek, csaknem mindenütt melioráltak (alagcsöveztek), a fajlagos vízelszállító képesség ott háromszorosa a miénknek. A bodrogközi tervben mindennek csak részéről — az elodázhatatlan tennivalókról — s nem valamiféle luxusberuházásról van szó. A hátramaradt kérdés ugyanis, hogy — mennyibe kerülne? A terv megvalósításához egymilliárd 370 millió forint kellene 1990-ig. S talán fölösleges is mondani, hogy a bodrogközi gazdaságok jelenleg nincsenek abban a helyzetben, hogy ennek tetemes részét vállalni tudnák — jó, ha az egymilliárd fölötti milliókat képesek lesznek kiszakítani erre a tíz esztendő alatt. Bizony gondba ejtő mérleg. Évi 130 millió az egyik oldalon — 22 község, s majdnem hetvenezer hektár termőföld a másikon. Az országos és megyei szervek szeptemberben tárgyalnak majd a megoldásról, a Bodrogköz megmentéséről. Bizonyára tükröződnek a nagyon várt döntésben Lázár György szavai — a kormány elnöke, a megye képviselője mondta ehhez szólva a Borsod megyei képviselőcsoport ülésén: „Érzem,, hogy kezd kritikussá válni a helyzet. De nehogy valami kiszolgáltatottsági érzés honosodjon meg az itt élő, dolgozó emberekben, mert biztos, hogy nem marad el az állam támogatása sem. De ez is csak úgy érheti el a célját, ha valamit valamiért alapon adják ... Be kell kalkulálni, hogy mindazok, akik ennek végrehajtásában közreműködnek, tudásuk és szorgalmuk legjavát adják a munkához.” Tóth Gábor Fekete-piros versek című kötetét ezidén adta közre a Magvető. Tüstént el is fogyott Újranyomását most határozta el a kiadó. Kányádi Sándor verseskötetei szűkebb hazájában, Erdélyben is nagy példányszámban jelennek meg, legutóbbi kötetét, a Szürkületet tizennégyezer, s Legszebb verseit huszonötezer példányban adták közre. Költészetének nemcsak a romániai magyarság körében, idehaza is sok híve van. Írásainak rendszeresen helyet adnak folyóirataink, ötvenéves. Indulásáról szólva, így emlékezik: — A megkésett háborús nemzedékhez tartozom. Huszonegy évesen érettségiztem, első versem a bukaresti Ifjúmunkás című lapban jelent meg. Éppen az érettségi napján, az akkor alig tizennyolc esztendős Páskányi Géza jóvoltából, aki egy faliújságvers alapján fedezett föl Székelyudvarhelyen. Szűkebb szülőhazáját, a fölnevelő tájat hol keressük? — A hajdani Udvarhely megyéhez tartozó Nagygalambfalván születtem, a Nagyküküllő mentén, Székelyudvarhely és Székelykeresztúr között. A falu most az egyesített Hargita megyéhez tartozik. Irodalomtörténeti érdekessége, hogy 25—30 kilométerre van a nevezetes fehéregyházi síkhoz, ahol Petőfi Sándor elesett. A község mintegy 1600 lelket számlált gyermekkoromban, s igencsak annyian lehetünk akkor is, ha olykor hazatérünk mindahányan, akik elszármaztunk onnét. A XVI. század elején Kányádi őseim már Nagygalambfalván éltek, az 1600-as évek elején készült lustra is említi őket. A névadó Kányád légvonalban hétnyolc kilométerre lehet tőlünk, régi székely falu, eléggé félreesik a főutaktól. De a földgolyón élő kányádiak voltaképpen két faluból eredtek: Nagygalambfalváról s a valamikori háromszéki, most Kovászna megye, Nagyborosnyó környékéről. Innen rajzottunk fel. Milyen falu Nagygalambfalva? — A falu iskolájáról már egy 1562-ből való följegyzés tanúskodik: Pál mester volt az egyik tanító, s ebből az is nyilvánvaló, hogy akkor már legalább három értelmiségi volt a faluban. Vagyis ott volt a másik tanító is, valamint a pap, akinek jelen voltáról a hétszáz esztendős templom is tanúskodik. Templomunk románkori és gótikus elemeket őriz, s egyik zárókövén Anjoukliom díszeleg. Az erdélyi művelődésről tudnunk kell, hogy például a szászoknak, őshazájuk tanügyét és a reformációk korát megelőzve minden lakott helyen volt iskolájuk. Valószínűleg ennek a jótékony kisugárzásnak köszönhető, hogy az én szülőfalumban is, és általában a székelység körében mindenütt, azt hiszem, már a XVI. század vége felé az írás-olvasás megtanulása kötelező volt. Az én falumban a könyvtári hagyomány eredetét is valahol a XVII. század végén kellene keresni, de az ottani színjátszás is több mint száz esztendős. Tavaly, az otthoniak javaslatára összegyűltek a Nagygalambfalváról elszármazott értelmiségiek. Nem jött el mindenki, de így is vagy százan lehettünk. Mindenkit, aki tovább lépett az érettséginél, értelmiséginek tekintettünk, azt is, aki éppenséggel szakmunkásként dolgozik. A magyar művelődés története szempontjából sem érdektelen, hogy Feleky Miklós színművész, a Nemzeti Színház örökös tagja, Munkácsi Flóra férje, ugyancsak nagygalambfalvi volt, ugyanabban a székelyudvarhelyi református kollégiumban kezdte, ahol százegynéhány évvel később, 1941- ben én. Papi pályára szánták, de húszéves korában megszökött és játékszín zsebkönyvet adott ki, társulatot szervezett, majd Petőfi Sándornak is dirrektora volt. A szabadságharcbán kapitányi rangig vitte. Amikor meghalt, Jászai Mari érdemesnek tartotta följegyezni róla: pótolhatatlan űr támadt Petúr bán szerepkörében. Ennyit tudunk az én falum első, országos hírű szülöttéről. Kanyarodjunk a mai valósághoz. Halottak napja című verse nekünk, mai magyaroknak Budapesten és Bukarestben, Bécsben és Nagygalambfalván, bárhol a nagyvilágban egyaránt hatályos mondandót jelent. Mikor, s hogyan született ez a vers? — Nehéz rá válaszolni. Én örülök, ha olyasmiket emlegetnek róla a kritikusok és irodalomtörténészek, hogy valami szintézis, összegezésféle van benne. A vers tíz éve keletkezett, s elég nehezen. Csak olyan dolgokról tudok verset írni, amiket átéltem, megéltem, megértem vagy megéreztem. A vers címe valóban a halottak napján, 1967-ben ötlött föl bennem Bécsiben, ahol teljesen idegenül álltam. Valóban összegezés, s egyben antológia is ez a vers. Van benne parafrázis, , a Mozart- Rekviemre feleselő, van benne egy modern Tiborc panaszai, az én édesapámról, moldvai csángó zsánerkép, regős-ének, Balassi-sorok intarziája, román költőbarátom verse és a szász népköltészetből is néhány sor. Első kötetére hogyan tekint? — Annyi idős koromban jelent meg, 1955-ben, amikor már a legtöbb valamire való magyar költő meghalt. Abban az életkoromban kezdtem előállni a zsengéimmel, amikor Petőfi Sándor útja már Segesvár felé kanyarodott. E kötet. Virágzik a cseresznyefa, érdekessége, hogy viszonylagos könyvsiker volt. Pedig zsengekötet volt, mégis elfogyott egy hét alatt. Most azon humorizáltam, éppen a Feketepiros versek megjelenésekor, amikor valaki elvitt egy nagyon szép zugligeti kertbe, ahol láttam egy csodálatos cseresznyefát, megrakva fekekete-piros cseresznyével. Azt mondtam: negyedszázadnak kellett eltelnie, hogy az én cseresznyefám, ami egykor kivirágzott, most valamennyire beérett. Talán túl olcsó költői kép, de sok igazság van benne. Visszatérve a Halottak napja Bécsben versemhez, valahol talán ez a lényeg benne. Szerettem volna, hogy a cseresznye ropogóssá érjen. Indulásomkor nálunk is az volt a jelszó: Lobogónk Petőfi ! Én ezt most sem tartom olyan rossz jelszónak. Úgy érzem, olyanformán kellene nekünk a XX. század vége felé verset írni, ahogyan Petőfi Sándor tenné ma. Az ő nyomán indultam el, s az ő útján szeretnék járni ezután is. Születési helyem is erre kötelez. Láttuk és tapasztalhattuk, hogy a Lobogónk Petőfi !** jelszavával milyen sokszor és sokan visszaéltek ... — Az volt a baj, amikor a zászló rúdját is kezdték használni. Amikor az elmélázókat, távolabb állókat, nem olyan lelkeseket a zászló rúdjával kezdték térítgetni, jobb belátásra bírni. Ez, a kizárólagosság elve sem a költészethez, sem Petőfihez nem méltó. Szász népköltési kötete hogyan készült? — Műfordító is vagyik, az ötvenes években kezdtem. Azt tartom, amit egyik kedves tanárom román órákon tanított a székelyudvarhelyi református kollégiumban: „Kedves gyermekeim, századok óta együtt élünk, együtt kell élnünk, meg kell tanulnunk egymás nyelvét, hogy megismerhessük egymás kultúráját, hogy minél hosszabb ideig békességben éljünk ezen a földön.” Ehhez igyekszem hű lenni. Ezt tanultam zsenge koromban, s ezt akkor se feledhetem, amikor a népek és nemzetek egymásra uszultak. Éppen ezért, mint erdélyi magyar költő, becsületbeli ügyemnek is tartom a hídverés eszméjét. Idézőjelek között: Legszebb hódításnak tartom a műfordítás imperializmusát, amelyik a szomszéd népek művelődéséből igyekszik valamit bekebelezni. Ennél gyönyörűbb hódítást képzelni sem lehet. A nagyon fiatalon elhunyt Labis kiváló román költő kötetét én fordítottam magyarra, s ugyancsak a tragikusan elhunyt költőtársam, A. E. Bacomsky kötetét is. Ennek gazdagabb változata most van megjelenőben az Európánál. Szívesen ajánlom a magyar olvasók, figyelmébe, s nemcsak azért, mert irodalmunk nagy barátját, de mert egy európai rangú költőt is veszítettünk vele. Mint műfordító is jelentőset alkotott: művében, a XX. századi világköltészet antológiájában tisztes teret kapott a modern magyar líra, s előszavában arra is volt gondja, hogy bocsánatot kérjen azoktól, akiket nem tudott lefordítani. Olyasforma ez a kötet, mint Szabó Lőrinc Örök barátaink-ja, azzal a különbséggel, hogy Bacomsky kötetében kizárólag a XX. századi modern költők vonultak föl. Nemcsak barátságunk emlékének, de áldozni szeretnék a két nép közötti hídverés eszméjének is. Hogyan áll ez a hídverés? — Nem áll rosszul, a hídverő soha nem mondhatja, hogy rosszul áll. Sokan elmarasztalólag is föltették már a kérdést, hozzátéve, minek kell egyoldalúan verni a hidat. Ezzelnem értek egyet. Épül s egyszer nyilván összeér. Persze az is nagyon jó dolog, ha gyors és miinél hamarabb áll. Műfordítói munkájában örömét leli-e? — Most egy jiddis népköltészeti antológiát készítek elő. Érdekessége, hogy egy elpusztult és szétszóródott, tragikus sorsú népközösség költészetét szeretném föltárni, fölmutatni. A jámbor máramarosi haszszid zsidóság — favágók, földművesek, kiskereskedők népe —a fasizmus idején úgyszólván teljesen elpusztult. Akik megmaradtak, szétszóródtak a nagyvilágban. A szász antológia munkálatai közben támadt a gondolatom, hogy ezt az alig ismert népi kultúrát is jó lenne fölmutatni. Az etnikum kipusztult, s költészete szinte a semmiből kezd előkerülni. Munkám alapjául szolgált Eizikovics Mihály jeles temesvári tanár és zeneszerző korábbi gyűjtése. Közben megszereztem a keleten és nyugaton megjelent különböző zsidó népköltészeti gyűjteményeket, s ezzel egészítettem ki a máramarosi törzsanyagot, amelynek olyan darabjai vannak, amelyek most látnak először napvilágot. — Nem a történeti összehasonlító folklórkutatás igényével foglalkozom e népek költészetével. Engem nem is anynyira a történeti-régészeti, de a költészettel igazolható igazság és valóság érdekel egyegy nép életében. A Romániában élő szláv népek folklórjából is szeretnék egy-egy lírai antológiát összeállítani. Mondom, nem folklórista szemmel nézem a dolgot, nem a hatások érdekelnek, nem is az összehasonlítás. Éppen a sajátosságokat szeretném hangsúlyozni, azt, ami megkülönböztet bennünket. Amelyről mégis minduntalan kiderül sorspárhuzamunk, sorsközösségünk. A sajátosság párhuzamai, de mindenekelőtt a szép versek. Itt van például egy kis altatódait, ami azt hiszem, a világfolklórban is páratlan, a máramarosi asszonyka így ringatta kicsiny fiát: „Aludj, leslegényecske / Bölcsőd alatt kis kecske / Aranyszőrű kiskecske / A kiskecske mazsolával / Kereskedik mandulával / De legtöbbet azon nyerhet / Hogyha tanul a kisgyermek , írást, írást fog tanulni / Könyvet, könyvet fog ő írni / Hogy hitében meg tudjon maradni.” Kiss Károly ÉRTESÍTJÜK TISZTELT VEVŐINKET, HOGY TARNASZENTMIKLÓSI telepünk műanyag raktárában 1979 július 30-tól augusztus 10-ig LELTÁROLUNK A leltározás idején az árukiadás és az áruátvétel szünetel. A többi telepünkön a kiszolgálás zavartalan FÉMIPARI ÉS TERMELŐESZKÖZKERESKEDELMI VÁLLALAT Vevőszolgálat: Budapest XIII., Dózsa György út 57 Telefon: 401-321 .Magyar Nemzet 9 IZGALOM, KALAND, FESZÜLTSÉG TRANSZSZIBÉRIAI EXPRESSZ VÖRÖS CSILLAG, TÁTRA, ALKOTMÁNY és TÁNCSICS mozikban délután, a PUSKIN moziban délelőtt!