Magyar Nemzet, 1980. január (36. évfolyam, 1-25. szám)

1980-01-03 / 1. szám

2 AFP úgy tudja, hogy a tűz­szünetet eddig száz esetben sértették meg. Megkezdődött a februárra kiírt választások előtti kam­pány­. A Hazafias Front egyik szóvivője­­hivatalosan bejelen­tette, hogy Mugabe szomba­ton, Joshua Nkomo, a front társelnöke pedig vasárnap tér vissza Rhodesiába Egyúttal cáfolta azokat a jelentéseket, amelyek szerint Nkomo és a front másik társelnöke, Muga­be külö­n-külön lépnének föl a választásokon. A választási taktikával kap­csolatban a ZANU bejelentet­te, hogy Mugabe vezetésével különállóan, s nem a front keretén belül indít választási kampányt. Ezzel­ kapcsolatiban Nkomo kijelentette, hogy szer­vezete, a ZAPU Hazafias Front néven vesz részt a sza­vazáson, hacsak nem jön lét­re más megállapodás közte és Mugabe között. Nkomo hozzá­fűzte: Mugabe döntése csak annyit jelent, hogy külön vá­lasztási listán indulnak. Állást foglalt a hazafias erők egysé­ge mellett, s emlékeztetett rá: a Mugabe vezette Zimbabwe Afrikai Nemzeti Unió soha­sem beszélt arról, hogy ki akarna válni a két mozgalom szövetségéből alakult Hazafias Frontból. Carter telrfonon tárgyalt Szadattal és Beginnnel A UPI jelentette, hogy Car­ter amerikai elnök telefonon beszélt Anvar Szadat egyip­tomi elnökkel és Menahem Begin izraeli kormányfővel. Mindkettővel megvitatta a je­lenlegi közel-keleti helyzetet, és sikereket kívánt a jövő he­ti asszuáni csúcstalálkozóhoz. Begin ugyanaznap tanács­kozott az Egyesült Államok­ból hazatért Ezer Weizman hadügyminiszterrel. Az izraeli lapok sikertelennek minősítik Weizman útját, amiért a há­rommi­lliárd dolláros amerikai segélycsomagnak „csak” 200 millió dolláros növelését tudta elérni. Az MTI jelenti, hogy Egyip­tom januárban feloldja az Izraellel szemben a többi arab országgal közösen érvénybe léptetett korlátozó intézkedé­seket, nevezetesen a gazdasá­gi embargót, az izraeli hajókat egyiptomi kikötőkből kitiltó határozatot, valamint a két ország közti közúti forgalom tilalmát. Ezekre az intézkedé­sekre az egyiptomi—izraeli békeszerződés előírásainak megfelelően az izraeli csapa­toknak a Sinai-félsziget két-, harmad részéről való kivonu­lása után kerül sor — mon­dotta szerdán Kairóban Taha Magdub tábornok, a két or­szág közti kapcsolatok norma­lizálásával foglalkozó egyip­tomi tárcaközi bizottság el­nöke. A­arao Szingh aggodalmai­t Pakisztán felfegyverzése miatt Új-Delhiből jelenti a TASZSZ. Komoly aggodalmat áltott ki India hivatalos kö­rben és közvéleményében az Egyesült Államoknak az a döntése, hogy sürgősen nagy­­mennyiségű fegyvert — kö­zöttük páncélozott szállító jár­műveket, tüzérségi lövegeket, harckocsi- és légelhárító ra­kétákat, valamint lőszert­­ szállít Pakisztánnak. Csaran Szingh, India mi­niszterelnöke egy Harvana államban tartott gyűlésen e döntéssel kapcsolatos aggodal­mának hangot adva kijelen­,­tette, hogy a Pakisztán részé­re történő bármiféle fegyver­szállítás automatikusan a fe­szültség éleződéséhez vezet Dél-Ázsiában. .A PTI indiai hírügynökség hangsúlyozza, hogy a Pakisz­tánba irányuló amerikai fegy­verszállítások felújítása a dél­ázsiai szubkontinens országai­val kapcsolatban a Carter­­adminisztráció katonapoliti­kájának átértékelését jelenti. A pakisztáni kormány „mély sajnálatának” adott hangot, amiért India úgy véli, hogy a Ziaul Hak rendszernek szánt amerikai fegyvereket India ellen fogják felhasználni. India iszlamabadi nagy­­követét egyúttal bekérették a pakisztáni külügyminiszté­riumba és ott tudomására hozták: „Pakisztán javítani kívánja Indiához fűződő kap­csolatait és a továbbiakban is hű marad ehhez a politiká­hoz”. Az AP tudni véli, hogy az Egyesült Államok indiai nagy­követe konzultációkra Wa­shingtonba utazott. Az Új- Delhiben levő amerikai nagy­­követség­­egyik munkatársa kijelentette: a nagykövet wa­shingtoni útjáról „már koráb­ban döntés született”. . A TASZSZ Strauss kijelentéseiről ■ Bonnból jelenti a TASZSZ. A nyugatnémet szövetségi kancellári poszt ellenzéki je­löltje, Strauss, a CSU elnöke szerint nem elegendő, hogy néhány nyugati ország kor­mánya aggodalmát fejezte ki az afganisztáni­­eseményekkel kapcsolatban. A bajor párt­vezér lényegében arra­­ szólí­totta fel a NATO-t, hogy köz­vetlenül avatkozzon be az eseményekbe. Ilyen módon Strauss nyíltan kiállt a wa­shingtoni tervek mellett, ame­lyek már hosszú ideje szor­galmazzák az afgán belügyek­­be való fegyveres beavatko­zást. Az MTI jelentése szerint az amerikai kormány vezetői szerdán tanácskozások során mérlegelték, milyen ,,ellen­lépéseket” hozzanak azzal kap­csolatban, hogy a Szovjetunió támogatást nyújt az afgán népi rendszernek. Warren Christopher ameri­kai külügyminiszter-helyettes Londonban hosszú megbeszé­lést folytatott nyugatnémet, brit, kanadai, francia és olasz kollégájával A külügyminisz­ter-helyettesek tanácskozásuk­ról közleményt adtak ki. Ez azt hangoztatja, hogy a Szov­jetunió lépése ,,súlyos helyze­tet” idézett elő a térségben. A Zsenmin Zsipao szerkesz­tőségi cikket szentelt az afgar­nisztáni eseményeket. Mint ugyancsak a TASZSZ meg­állapítja, a cikk nem tesz em­lítést sem az afgán forrada­lomról, sem arról, hogy az im­perialisták — beavatkozva Af­ganisztán belügyeibe — csak­nem másfél éven át akadá­lyozták az afgán népet a for­radalmi átalakításokban és az új demokratikus társadalom ékesében. Új-Delhiből származó AFP- hír szerint mintegy hatvan afgán diák elfoglalta Afga­nisztán új-delhi nagykövetsé­gét. A támadók lefegyverezték a két indiai őrt és foglyul ejtettek két diplomatát. Az akció idején a nagykövet nem tartózkodott az épületben. Szerdán délelőtt hasonló esemény szinhelye volt Afga­nisztán bonni nagykövetsége: az épületibe harminc, egyes források szerint ismeretlen nemzetiségű személy, más je­lentések szerint afgán diák hatolt be. A támadók elbari­­k­ád­ozták magukat a nagykö­vetség helyiségeiben de a nyugatnémet rendőrség eltá­volította az épületből és őri­zetbe vette őket. A rendőrség szóvivője később bejelentette, hogy igazoltatásuk után sza­badlábra helyezték a támadó­kat. M­eghalt ,Pietro Sennt Rómából jelenti a Reuter­ Hétfőn éjjel szívroham követ­keztében elhunyt Pietro Senni Nemzetközi Lenin-békedíjas olasz politikus. Nyolcvannyolc éves volt. Hatvan évig vezet­te az Olasz Szocialista Pártot, s pártelnöki tisztéről 1969- ben mondott le. A 30-as évek­ben részt vett a­­spanyol pol­gárháborúban, tevékenykedett az Avanti főszerkesztőjeként, a Szocialista Internacionálé vb-tagjaként. A nácik 1942- ben Franciaországban letar­tóztatták és kiadták Olaszor­szágnak.­ Internálták, majd 1943-ban kiszabadult. A nem­zeti felszabadítási bizottság tagja lett, 1945-től 1947-ig mi­niszterelnök-helyettes, tárca nélküli miniszter, illetve kül­ügyminiszter. 1946-ban az olasz alkotmányozó nemzet­­gyűlés tagja, 1948-ban parla­menti képviselő, a szocialista parlamenti csoport elnöke, 1963-ban miniszterelnök-he­­helyettes, 1968—69-ben kül­ügyminiszter. Nemzetközi Le­­nin-békedíjjal 1951-ben tün­tették ki. . Magyar Nemzet _ A Pravda cikke az afganisztáni esem­ényekről A Pravda hétfői számában Az afganisztáni eseményekről címmel Alekszej Petrov cik­két közölte. A cikk a többi között megállapítja: A demokratikus Afganisz­tán ellenségei rájöttek arra, hogy az új élet építésének út­ján megtett minden lépés, az ország felszabadulása az el­nyomatás alól mindinkább ki­látástalanná teszi az elvesztett pozíciók visszaszerzésébe ve­tett reményeket Külső impe­rialista erők összeesküdtek a belső ellenforradalmi erőkkel. A belső ellenforradalom és a külső reakció abban a re­ményben ringatta magát, hogy az áprilisi forradalom nem birkózik meg a rázúduló csa­pásokkal. Annyira bíztak eb­ben, hogy megjelölték a na­pot és a hónapot amikor dia­dalmasan­ bevonulnak Kabul­ba, időnként pedig nem is titkolták, hogy banditatáma­dásokat készítenek elő az or­szág egyik vagy másik térsé­ge ellen. Annál is inkább, hi­szen ezek a reakciósok lénye­gében az­­ Egyesült Államok imperialista köreinek, a pe­kingi vezetőknek, egyes más országok kormányainak kor­látlan támogatását élvezték, az ellenforradalmi bandák számolatlanul kapták a fegy­vert, a felszerelést és a pénzt. Pakisztáni területen tucat­nyi központ létesült, amelyet formálisan menekülttábornak neveznek. Ezekben a közpon­tokban fegyveres alakulatokat képeznek ki, amelyeket átdob­nak Afganisztán területére. Nem szükséges túl nagy tá­jékozottság ahhoz, hogy az ember tisztán lássa az Egye­sült Államok eljárásának in­dítékait. Washingtonban akad­nak személyiségek, akik az iráni sah bukása következté­ben elvesztett pozíciók helyett makacsul új pozíciókat keres­nek. Az imperialista erők sem­mivel sem igazolható beavat­kozása Afganisztán belügyei­be, az állandó külső fegyve­res betörések nagy veszélyt hoztak az országra. Az afgán kormány 1978—79-ben több­ször kért támogatást a Szov­jetuniótól, a többi között ka­tonai segítséget­, válaszul, az imperialista erők fegyveres beavatkozására. A Szovjetunió feltételez­te, hogy az imperialista erők — miután meggyőződtek az Afganisztánban történt válto­zások visszafordíthatatlansá­gáról — nem lépnek túl bizo­nyos határon, számolni fog­nak a realitásokkal. Mind­azonáltal országunk nem tit­kolta: nem engedi meg, hogy Afganisztánt felvonulási terü­letté tegyék a Szovjetunió el­leni imperialista agresszió elő­készítésére. Egyszer s min­denkorra letűnt az az idő, amikor Afganisztán bázisul szolgálhat azoknak a Vasmá­koknak, akik rablótámadáso­kat intéztek a közép-ázsiai szovjet köztársaságok ellen. A népi Afganisztán ellensé­gei azonban nem szüntették be az ellene folytatott fegyve­res harcot. Az imperialista beavatkozás kezdett az afgán nép szempontjából mind át­fogóbb és veszélyesebb formá­kat ölteni. A reakció, népellenes elkép­zelései megvalósításához, a demokratikus Afganisztán ve­zetőségén belül cinkostársra lelt.­­Ez volt. Haszullih Amin. Csalással és intrikákkal kéz­ben tartotta az állam irányí­tását, majd megdöntötte Tara­ki törvényes elnököt és fizi­kailag megs­e­m­mi­sí­tettte őt. Amin bűnös cselekedeteivel, a törvényesség és a jogrend durva megsértésével, kegyet­lenségével és a hatalommal való visszaélésével befeketítet­te és aláásta az áprilisi forra­dalom eszményképeit. Amikor a külső beavatkozás és az országon belül az Amin által kibontakoztatott terror reálisan veszélyeztette a de­mokratikus rendszert, Afga­nisztánban­ akadtak olyan ha­zafias erők, amelyek felléptek nemcsak a külső agresszió, ha­nem az önkényúr ellen. Ezek az erők — a népre támasz­kodva — eltávolították Amint. Az országban helyreállították a forradalmi törvényességet és jogrendet. Az afgán kormány a rend­kívüli körülmények folytán ismét a Szovjetunióhoz fordult azzal a sürgető kéréssel, hogy nyújtson haladéktalan segítsé­get és működjön közre a külső agresszió elleni harcban. A Szovjetunió úgy döntött, eleget tesz ennek a kérésnek, s Afganisztánba irányít egy korlátozott létszámú csapat­­kontingenst, amelyet kizáró­lag kívülről jövő fegyveres beavatkozás visszaverésében való együttműködésre hasz­nálnak. A szovjet kontingenst teljes egészében vissza fogják vonni Afganisztánból, amint az akciót elkerülhetetlenné tevő okok megszűnnek. A szovjet—afgán szerződés 4 cikkelye kimondja: „A ma­gas szerződő felek a hagyomá­nyos barátság és jószomszéd­ság, valamint az ENSZ alap­okmánya szellemében, a köl­csönös biztonság, a független­ség és a területi sérthetetlen­ség szavatolása céljából kon­zultációkat folytatnak, és köl­csönös egyetértésben megfelelő lépéseket foganatosítanak. A magas szerződő felek védelmi képességének szilárdítása ér­dekében továbbfejlesztik az együttműködést katonai sí­kon.” Az afganisztáni vezetés ké­rése és a Szovjetunió erre adott kedvező válasza , az Egyesült Nemzetek Szervezete alapokmányának 51. cikkelyé­ből is fakad, amely rögzíti az államok elidegeníthetetlen kollektív és egyéni önvédelmi jogát az agresszió visszaveré­sére és a béke helyreállítására. Az imperialista propaganda­­eszközök által e napokban terjesztett koholmányok —­­ Afganisztán szovjet katonai megszállásáról”; szovjet kato­nai személyzet részvételéről az ország belső eseményeiben; a nemzetközi békét fenyegető „szovjet beavatkozásról” — semmi közük sincs a valóság­hoz. Elárulják visz­ont egyes — mindenekelőtt az óceánon túli — körök szándékait, ame­lyek ellenségesen szemben áll­nak a népeknek a szabad­ságért és a függetlenségért ví­vott harcával. Az Afganisztánnak nyújtott szovjet segítség nem irányul ■ egyik vele szomszédos ország ellen sem­mely országok a mi szomszédaink is. A Szov­jetunió érdekeit abban, hogy vel­ük rendezett baráti kapcso­latokat tartson fenn, amelyek az egyenjogúság, a kölcsönös tisztelet és a belügyekbe való be nem avatkozás elveire épülnek. Ezen országok érde­kei is nyernek vele, ha innél előbb­­ véget vetnek azon erők mesterkedéseinek, ame­lyek politikája a viszályok fenntartására, új konfliktusok kiprovokálására, a népiek és államok összeütközésére irá­­n­yul A katou­i kormány nyilatkozata Kabulból jelenti a TASZSZ. Az afgán kormány nyilatkoza­tot tett közzé, amelyben han­goztatja, hogy az országnak nyújtott szovjet katonai segít­ség szükségessége abban a pillanatban megszűnik, amint véget érnek a külföldről indí­tott fegyveres beavatkozások és provokációk. A kormány­­nyilatkozat Pakisztánt jelöli meg, mint a demokratikus Af­ganisztán ellen irányuló ame­rikai fegyveres felforgató ak­ciók kiinduló pontját. Az új afgán kormány nyi­latkozatában m­egbélyegzi az imperializmus és a nemzetkö­zi reakció rágalomhadjáratát, amelyet a bátran harcoló afgán nép ellen kezdett. E kampány ürügyéül az szolgál — mutat rá —, hogy az afgán kormány az 1978. december­­ 5-én aláírt afgán—szovjet "szerződés alapján, segítségért fordult a Szovjetunióhoz. A szerződés lehetővé teszi, hogy a Szovjetunió hathatós politi­kai, erkölcsi, gazdasági és ka­tonai segítséget nyújtson Af­ganisztánnak, és a kormány ilyen irányú kérésének eleget is tett. Az afgán kormány bírálja Carter amerikai elnököt, mert támogatta Hafizullah Amint, aki „visszaélt a hatalommal, összeesküvéssel döntötte meg Nur Mohammed Tarakit, , a forradalom vezetőjét, és véres diktatúrát vezetett be Afga­nisztánban”. O (London, UPI) Az újév­­első üzleti napján az aranyár ismét rekordot döntött a lon­doni tőzsdén: egy nap alatt még soha nem emelkedett ilyen mértékben és elérte az 567,5 dollárt. Csütörtök, 1980. január 3. Washingtoni tudósítónk hírmagyarázata A Chrysler csillaga Detroit, január 2. AZ AUTÓVÁROSBAN a Chrysler sorsa iránt tanúsított közérdeklődés még az iráni fejleményeket is lekörözi. Má­sutt az Egyesült Államokban fordított a sorrend. Abban vi­szont megegyezik Detroit az ország többi részével, hogy e két tárgyon (s újabban Afga­nisztánon) kívül egyéb figye­lemre méltót lámpással sem talál a világban. Igaz, nem is nagyon keresgél Végső soron persze megérthető, hogy eb­ben a metropolisban úgy lát­ják: ha a Chrysler gyár sze­kerét sikerül helyrebillenteni, akkor újból szép napok jön­nek, ha viszont a tizedik leg­nagyobb iparvállalkozást el­nyeli a mocsár, akkor úgyis minden mindegy. Három autóóriástól — a General Motorstól, a Porától és a Chryslertől — függ ez a város, belőlük táplálkozik, ve­lük emelkedik és velük bukik. S mint az Európában is köz­keletű bölcsességek hirdetik, e hármaknak az egészsége nem közömbös az amerikai gazda­ság egészének, de más tenge­rentúli üzleti és kormányzati köröknek sem. Detroit tenyér­nyi „Manhattan”-én, kis fel­hőkarcoló központján ismét a romlás venné át a hatalmat, megsemmisítvén a megújulás­ra az elmúlt néhány évben tett erőfeszítések eredményeit, ha a Chrysler csődöt jelente­ne. S a kiterjedt, kevéssé elő­kelő elővárosokban több mint évtizedes szünet után megint felforrósodna a levegő. Szinte mindenki szerint az itt a kér­dés, hogy a Detroit-folyóra és Kanadára lepillantó rene­szánsz központ futurista üveg­tornyai­ jelképezik-e pontosan a város jövőjét, avagy inkább annak a társadalmi nyugta­lanságnak egy ú­j válfaja je­lenhet-e meg ismét a bekö­szöntő évtizedben, amelyet a hatvan évek detroiti gettó­égése szimbolizál. ORSZÁCIOS politikai esé­lyek és tétek , sorsát befolyá­solja,­ hogy e két kérdésre mi­lyen válasz születik. A téli törvényhozási szünet előtti pillanatokban a kongresszus megszavazta a Chrysler-se­­gélyt, s ennek a részletei vi­lágosan megmutatják az ügy­­gyel kapcsolatos súlyos wa­shingtoni aggodalmakat. A Chrysler védjegycsillagát ket­tős tükörben szemlélte:a kor­mányzat, a törvényhozás és minden más érdekelt erőcso­port, a nyolcvanas évek gaz­dasági kilátásainak, illetve a közelgő elnökválasztásoknak (s persze részleges kongresz­­szusi választásoknak) a szem­pontjából. Nehezen elválasztható ez a két megközelítés. Az össze­omló Chrysler romjai alatt az első pillanattól kezdve száz­ezernél több munkanélküli he­verne, s a rengésnek tovagyű­rűző hullámai további több százezer amerikai munkavál­laló alkalmaztatását veszé­lyeztetnék. Ennek az esetleges eseménysornak a nemzetgaz­dasági hatásai világosak , de legalább ennyire jelentős, hogy a választások évében a demokrata többségű törvény­hozás, a demokrata kézen le­vő Fehér Ház, az egész de­mokrata párt­gépezet politi­kai okokból sem engedhet meg magának ilyen hordere­jű gazdasági katasztrófát. Emiatt történt, hogy a Chrys­ler segély­törvény megszüle­tése jelentősen különbözik a szövetségi válságbeavatkozás­­nak korábbi fő példájától, a Lockheed-repülőgépgyárat a Bajból kirántó központi men­tőakciótól. A csaknem tíz évvel ezelőtt a Lockheednek megszavazott 250 millió dolláros hitelbizto­sítékot a törvényhozásban a republikánusok vitték keresz­tül csekély demokrata támo­gatással. A külső segéderőt főként a hadiiparban közvet­­ve­ közvetlenül érdekelt pénz­ügyi és ipari csoportok adták , s minden rendű-rangú li­berális hevesen ellenezte a repülőkonszern megm­en­tését. Makacsul támadták viszont a Chryslernek nyújtandó köz­ponti hitelbiztosítékokat a törvényhozás republikánusai, s kevés lelkesedést mutattak iránta a nagy bankházak, ál­talában pedig a vállalkozói körök — arra hivatkozván, hogy a kormány és a törvény­­hozás ne nyúlháljon bele a­­ magáncégek fazekába. Az autógyárnak reménysugarat jelentő másfél milliárd dollá­ros hitelgaranciát — igaz, sú­lyos feltételekkel és megszo­rításokkal —t végül a képvise­lőház és a szenátus demokra­tái vitték keresztül. Alaposan eltért a Lockheed­­pártfogókétől a Capitoliumot szorongató Chrysler-lobby is, amely eléggé különös képet mutatott. Maga Jimmy Carter állt e lobby élén, aki aligha­­nem pontosan mérte föl, hogy a Chrysler alkonya a sűrűn lakott, iparosodott amerikai közép-nyugatnak a választási elvesztését, s ezzel az ő poli­tikai búcsúját jelentené. Nem vitás, hogy Carter most — amidőn eddigi fáradozásai eredményre vezettek — leg­alább annyira érdekelt a Chrysler-akció végső sikeré­ben, mint Lee Iacocca, a tár­saságnak bajba jutott elnöke. Ha ugyanis az autógyár a kincstári adódollárok kocká­zatára felvehető hitellel se menekül meg, akkor a nega­tív politikai visszahatás leg­alább annyira káros lehet a demokratákra, különösen pe­dig Carterra, mintha a sorsá­ra hagyták volna a Chryslert. HATALMAS t­z tátong a Fehér Ház és az autógyárat pártfogolni igyekvő többi erő között. Sokáig sehol, senki, semmi, csak a fanyalgó pénz­es üzletemberek, amíg föl nem­ tűnik a képen az autómunká­­soknak elszántan hadakozó szakszervezete, amely mellé az autókereskedők érdekszö­vetsége és Detroit városi kor­mányzata csatlakozott. Az autóipari szakszervezet (UAW) már korábban felvállalta, hogy a következő három év­ben lemond összesen 200 mil­lió dollárnyi fizetésemelésről , úgy vélekedvén, hogy a romló kereset még mindig jobb, mint a Ch­rysler csődje esetén igen valószínű száz­ezres állásta­lanság. Ezért cse­rébe egy­ezett bele az autó­gyár, hogy az UAW elnöke bekerüljön a Chrysler igazga­tó tanácsába. (A lépés néhány hónappal ezelőtt jelentős fel­zúdulást keltett vállalkozói berkekben.) A kongresszus most,további 250 milliós „lemondást” köve­tel a szakszervezet tagjaitól a Chrysler­­ kisegítése fejében, ellensúlyként azt róva ki a gyárra, hogy a munkaválla­lóinak adjon át­ a részvényei­ből egy 160 millió dollár érté­kű köteget. A kongresszus egyébként a Chrysler nem szervezett „fehérgalléros” al­kalmazottait sem kíméli: ne­kik 125 milliós fizetéscsök­kentést kell lenyelniük a gyár hibáiért. NEM BIZTOS még egyelőre viszont, hogy a Chrysler mun­kásai elfogadják a kongresz­­szus által megkettőzött anya­gi terhet. A korábbi szerző­dést az UAW és a Chrysler között újra kell tárgyalni, s az eredményt a tagságnak el kell fogadnia. Jelenleg inkább csak ellenkező mozgás hall­ható. A fejlemények éles sze­mű követői viszont azt mond­ják, hogy az egyéb választási lehetőségektől megfosztott munkavállalók ebbe is beletö­rődnek majd. Bizonyságul föl­említik Detroitban, hogy a Chrysler-segély kongressszusi megszavazását követő napok­ban három százalékkal fel­szöktek a városban a vásárlá­­­­sok. Vagyis, addig az embe­rek tartalékoltak a szükség esetére, a washingtoni döntés viszont megnyugtatta őket. A Chrysler-ügynek fölso­rolt és itt eléggé közismert vonatkozásai helyenként két­ségkívül érdekesek, de való­jában csak az ügynek, szinte már elsöprő „politizálódását” képesek megmutatni. Arról viszont gyakorlatilag egyetlen szó sem esik errefelé, ami ta­lán a legfontosabb: vakbuzga­­lommal ügyködtek a politikai érdekek bűvöletében élő ille­tékesek­ az autóóriás megmen­tésén, az ellenzők viszont is­mét csak „a kormány piszkos kezének” a régi képével hoza­kodtak elő. Alternatívákon — legalábbis hangosan — senki sem gondolkozott. Futász Dezső

Next