Magyar Nemzet, 1980. április (36. évfolyam, 77-100. szám)

1980-04-01 / 77. szám

4 A RÁDIÓ MELLETT Dezorzi kisasszony csókja Az a szemérmes, mégis fölhevült csók, mit a fiatal énekesnő az öreg ■ Verdi ajkára lépa velencei Rossini-színház egy páholyának mélyén, elégtételül szolgált a regény írójának, Branz Werfelnek, kínzó kétségeiért. Úgy érezhette, , hogy Dezozzi kisasszony heves csókja, melyet talán, csak futó szeszély, vagy még inkább mértéktelen önimádat szült a pillanat hatása alatt, nem is annyira regényének hősét, Verdit békítette meg nagy zenei ellenfelének, Wagnernek muzsikájával, mint inkább őt, a német költőt azzal, amit magában nem-németnek, lágynak, dallamosnak, déliesnek érzett; ami az expresszionizmus wagneri kürtjeiből nála igen gyakran érzelmes fuvolahangokat csalt ki. S ami kürtkéntszólt, az is erőtlenebb volt, halkabb, semhogy a német expresszionizmus dinamikus hangerejéből távolabb is kivehető lett volna. Modern költőink, akik szinte lelkiismereti kötelességüknek tartják, hogy a világ valamennyi számottevő költőjét megszólaltassák magyarul, őt másodrendűnek ítélik; színpadi műveivel sincs másképp A magyar olvasók előtt két regénye, a Verdi és A Musza Dagfi negyven napja képviseli lényegében egész életművét, melynek utolsó szakasza vallásos miszticizmusba hajlik. Mintha Dezozzi kisaszszony csókja mégsem tudta volna tartósan összeforrasztani Werfelben a két ellentétes pólust! De a Verdiben — melyet a Rádió az elmúlt hónapban mutatott be négy részben, vasárnaponként,, Szili Leontin lényeget értő, írói rangú feldolgozásában— meg eleven az illúzió, hogy ez az összeforrás lehetséges, nemcsak a művelődéstörténetben, az életben is létezhet együtt, egy lélekben, „egy csillagzat alatt született nemzedékben” Verdi és Wagner: Werfel, aki e kettőben keresi a maga költői arcát. Ez az egyre izzó, háborogó személyes motívum vonul végig a regényen, teszi annak olaszos „operaszínpadját” drámaivá, az öreg Verdi kitűnően megrajzolt alakját bentről, a szüntelenül vergődő lélek felől, mégis oly . wagnerivé. A regény — történeti oldalról nézve, — arra a ritka esetre épül, hogy a zenében, nevezetesen az opera fejlődésében, a régit és az újat, a harmonikusan kidolgozottat és az ösztönösen kirobbanót, stílusban, ízlésben a gyors nemzedékváltást a múlt század második felében két egykorú ember, Verdi és Wagner jelentette. Az ifjúság, wagneri „szertelenséggel”, az új muzsikáért rajong, új divatot csinál, új eszméknek tapsol, elfordul a régitől. Az öreg Verdi még azzal sem vigasztalódhat, hogy ennek az újnak, ennek a „muzsikátlan zenének” egy éretlen ifjonc volna a zászlóbontója. Wagner egykorú vele, s a forradalmi „csillagzat alatt született nemzedék” mégis a „másik öreggel” tart. Az ő fülét mért borzasztja el hát ez a Zene? (még kotta alakban is fölháborítja!) Miért? Mi történt a világban? Mi ez a wacneri titok, amit nem ért meg? Erre keres feleletet Werfel Verdije, önmagában. Pályája emlékeiben, így hát a regény külső cselekményben szegény, s ez is a főtémához epizodikusan kapcsolódik, annál gazdagabb belső cselekményben, a lélek ábrázolásában, melynek Franz Werfel különben is mestere, s itt eleve olyan szituációt teremt hőse számára, amelyben a belső történés szabja meg a regény menetét Akivel Verdi küzd, hogy elfogadja, megértse Wagnert (ha számára érthető), az ugyan ő, aki borzad Wagnertől. Mintha az író azt az idealista tételt kívánná igazolni, mely szerint „igaz történetünk nem életünk története”. Verdié sem. Der Werfel szubjektív élmmvei igazzá teszik. Ez az ábrázolási mód, mely ritkán tesz különbséget az író és hőse gondolatai közt, elmossa a határt monológ és dialógus közt, tárgyi emlékezés és vágykép színezte álom közt, amelyben az író minduntalan kiveszi hőse szájából a szót, hogy az ő maszkjában maga folytassa a beszédet önmagával; tehát mindaz, ami oly hitelessé, izgalmassá — s itt jó értelemben véve —kellemesen műveltté teszi Werfel regényét, csupa láthatatlan csapda a rádióra átdolgozás, a dialogizálás munkája számára. S ha ehhez még hozzávesszük Werfel különösen csillogó, lírai tárgy- és környezetrajzát, mely itt nemcsak hangulatot és atmoszférát szolgál, de a figurák találó lélekrajzát is, nem is szólva néhány operarészlet remek zenei hatáselemzéséről; előttünk áll mindaz a nehézség, amely e négyórás rádióprodukció megalkotói előtt, elsősorban a forgatókönyvíró Szili Leontin, a rendező Vadász Gyula, s a kulcsszerepeket játszó színészek álltak (helyesebb volna azt mondani: toronyosultak). Szili Leontin, akinek a Rádió már előadta régebben egy eredeti Verdi-hangjátékát, olyan biztonsággal, arányérzékkel, világossággal szerkesztette át a regényt epikus dráma formába, mintha saját rokonélményeit idézné fel, s talán éppen ezért tudott hű maradni Werfelhez ott is, ahol szükségből hozzá kellett nyúlnia, főleg dialógusban, s néhány, kissé átalakított vagy megkurtított jelenetben. Werfel Verdijét hallottuk a hanghullámokon, s ha a rádió nem minden szépségét, lírájának nem egész melegét tudta is” közvetíteni, de drámáját, az ember küzdelmét önmagával, önmaga elfogadásáért, hiánytalanul. S mert ez volt a darab vezérmotívuma, éreztük fölöslegesnek a befejező részben — még ha csak képzeletben, vágy szerint történik is —, Verdi és Wagner találkozását. (Werfel tapintatosan elkerüli). Ugyan mit is mondhattak mást egymásnak, ami nem hatott volna, banalitásnak, azután a hosszú lelki válság után, ami Verdit, bár már késve (Wagner halott), a Palazzo Vemdramilit lépcsőire viszi? Kár volt Dezozzi kisasszony csókjának jelképiségét elmosni." Kállai Ferenc Verdije a lelki történések sokféle árnyalatával, érzelmi színeivel tűnt ki, nemcsak lélekkel, hanggal is bírta a megerőltető művészi feladatot, s ha olykor a lélek szenvedése helyett a szenvedély hangját szólaltatta meg, a pátosszal Verdi alakjának passzivitását akarta talán elkendőzni. A hűséges barát, a Szenátor sokkal egyszerűbb, egyértelműbb szerepében Tomanek Nándor alakított kitűnő figurát. Dezozzi kisasszonyt talán jobb lett volna énekesnővel játszatni, hiszen a páholybeli csókjelenetén kívül döntő szerepe a darabban, ahonnan meg lehet érteni igazi lényét — az „Eurydiké” szerep és Italo csak epizód —: fönn van a „színpadon”, a Leonóra dala a Végzet hatalmából. Jobb hatást tett volna, ha nem más hangjával, lemezről halljuk. Talán meg lehetett volna oldani. Hogy megérte volna, az biztos. Hegedűs Zoltán Emlékezés Szabó Lőrincre Szabó Lőrincre emlékeztek születésének 80. évfordulója alkalmából hétfőn, a Kerepesi temetőben levő sírjánál. A Magyar Írók Szövetsége nevében Illyés Gyula és Fodor András helyezett el koszorút. A sírt megkoszorúzták a Kulturális Minisztérium, a Petőfi Irodalmi Múzeum, a Művészeti Alap irodalmi szakosztálya és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság képviselői, valamint a költő hozzátartozói, tisztelői. A miskolci Herman Ottó Múzeum képtárában kiállítás nyílt, amely felsorakoztatja Szabó Lőrinc pályafutásának főbb dokumentumait. A városi Bartók Béla teremben Szabó Lőrinc-emlékestet tartottak. Balassagyarmaton, a Palócligetben, megkoszorúzták a költő mellszobrát, s koszorút helyeztek el annak a háznak a falán is, amelyben gyermekéveit töltötte. Pásztón könyvkiá! Utassal tisztelegtek a költő emléke előtt Magyar Nemzet Angyalok városa Seebenn András fotókiállítása Az útibeszámolók mindig gyanakvással töltenek el. Leggyakrabban két nagy csoportra oszthatók. Az országnév hallatán automatikusan felötlő felületes sztereotípiák igazolására vagy cáfolatára törekszik az első csoport. Ezek általában így kezdődnek: Megnéztem, tényleg igaz-e.... és ettől reménytelenül útikönyv-íze van mindegyiknek. A másik típus az „itn bizony nem olvastam előre semmit...” kezdetinek. Ezeket a „nagy felfedezők” mesélik. Bár nem unalmasak, mégis csak azoknak nyújtanak információt, akik jól ismerik a „nagy utazó” értékrendszerét, s tudják, mik a kedvenc tájékozódási pontjai egy idegen városban. E két nagy csoport mellett szerénykedik ama soványka kis harmadik, amelyben a külföldet járt valóban meg tudja osztani élményét mással is, érdekesen, egyszóval jól. Ilyen ritka örömben lehet része annak, aki megnézi Szebeni András fotókiállítását a Néprajzi Múzeumban. A tárlat Európában ismert nevén Bangkokot, thai nyelven Krung Thepet, vagyis az Angyalok városát mutatja be mintegy száz fotón, és sok-sok diák. Szándékosan említettem külön a képeket és a diákat. Talán még egy kiállításon sem tetszett ki ennyire a két műfaj közötti különbség, s nem volt még tárlat, ahol ilyen nagyszerűen egészítették volna ki egymást. Egy városról, egy nekünk ismeretlen világról tudósít mindkét sorozat, s bár a szétválasztás abszurd, de mintha a Szebeni Andrásban élő fotóművész a falon lógó és az ugyancsak benne élő fotóriporter pedig a vászonra vetített képeket készítette volna. Holott van kép, amely teljesen megegyezik, és mégis más. A diavetítő kattogó képváltása, a vásznon megjelenő figurák majd emberi méretei és a fotók egymásutánjának kompozíciója, ritmusa, elevenebb, teljesebb arcát mutatja egy nagyváros lüktetésének, fájdalmakkal, örömökkel teli életének, siető és andalgó embereinek, őrjítő csúcsforgalmának és álmodó csendes óráinak. A várost tudom magam elé képzelni, ezernyi részletével, épületeinek bámulatos stílusgazdagságával, tarka emberáradatával. Hogy milyen is ez az élettel, dinamikával teli távoli város, melyek legjellemzőbb figurái, legjellegzetesebb üzletei, milyenek az utcán siető emberek — ennek megismerésében pedig a fotók vannak a nézők segítségére. Kitűnő érzékkel bánik Szebeni a színes filmmel. S bár a keleti világ erős tónusú, meleg színei bizonyára segítségére voltak, jó színlátását, kombinatív készségét feltétlenül meg kell említeni. Zárt kompozíciói gyakorlatra és fegyelemre vallanak. Művészi erejük nem szélsőséges témájukban, hanem pontos, tiszta fogalmazásukban keresendő. Ez is egyik erénye a kiállításnak. Messziről jött ember azt mond, amit akar — tartja a mondás. Ezt a magyar látogató számára ismeretlen, meszszi világot elképesztő végletein keresztül is megmutathatta volna: láthattunk volna féllábú, félkarú, legyek borította, éhező koldust, és láthattunk volna modern kényelemmel és évszázados tisztelettel övezett dúsgazdag királyi családtagot. De szívesen hisszük el Szebeni Andrásnak, hogy Bangkokot, a várost nem ez jellemzi, hanem az, amit ő a kiállításon megmutat: a sosem látott gyümölcsöket árusító utcai árus, a hófehér öltözetben fekete reklám nylon szatyorral igyekvő buddhista papok, a napfényben fürdő gyönyörű templomok mellett kopottan és tömötten csörömpölő villamosok, a gépfegyverük biztonságában a világon mindenhol egyforma mosolyú katonák látványa, a zsúfolt kikötő. Erényeihez képest elenyészően kis számú hibája van a kiállításnak, hármat mégis közülük meg kell említeni. Az eeyik a válogatás rovására, s így valószínűleg magának a művész rovására, kettő azonban a rendezőére írandó. Az elsőt alighanem csak idős korban, bölcs fejjel lehet kikerülni, s Szebeni még nem idős. Ez pedig nem más, mint az, hogy a fény és a víz lélegzetei lrtóan szép játékát ritka kivétellel csak saját használatra szabad megörökíteni. Mert a tér, a táj atmoszférája, az ember feltoluló érzelmei és a látvány szépsége együttesen nyújtja azt az élményt, amitől a fotós keze önkéntelenül is gépéhez nyúl. E kiállítás Nap és fény című, két fotóból álló darabja sem kelti a látogatóban azt az érzést, ami a kép készítőjében — gondolom — valahányszor végigtekint rajtuk, fölelevenedik. A legtisztességesebb szándék mellett is hatásvadászathoz, a giccshez közelít a kép. Az említett két rendezői hiba közül az egyik a fotóknak a túlságosan didaktikus, indokolatlanul elkülönített csoportokra tagolása. Fölösleges volt a színes fotókat tizenkét „tematikus egységre” osztani, s ilyen mosolyogtató címmel ellátni. Gyerekek, hogy aztán négy, gyermekeket ábrázoló fotó következzék. S végül az, ami bosszúságot is okozott, s nem egy látogatót fosztott meg a kiállítás teljes megtekintésének élményétől, a diavetítővászon ügyetlen elhelyezése. Több lámpa fénye vetődik rá, s szántja keresztül-kasul; a kétszemélyes (!) pad, amelyről nézni lehetne a képeket, szerencsétlen módon egy átjáróban van elhelyezve. Így a sétáló nézők minduntalan elállják a rálátást a vászonra. Ezen nem késő változtatni még most sem. A tárlat kétségkívül legnagyobb művészi értékű feketefehér sorozatáról, amelynek címe: Kábítószer kórház, szándékosan nem ejtettem szót. Ezt a sorozatot már láthattuk máshol is, s elemzése túlmutat egy napilap lehetőségein. Szebeni András izgalmas, érdekes útibeszámolóját jól egészítik ki Mitók Zsuzsának tárgyszerű, évszámokat, neveket, adatokat felsorakoztató, Thaiföldről szóló ismertetései a képek mellett, Hajdú Éva NAPLÓ Maurice Bejárt negyedszázados brüsszeli tartózkodás után ismét Párizsban dolgozik, éspedig a Pompidou Központban Kleist szövegére készült Casta díva című táncjátékát mutatja be. Közben a Champs- Elysées Színház híres Rimbaud-balettjét tűzi műsorára, ötletes módját választották Szegeden, a Somogyi-könyvtár ifjúsági képzőművészeti könyvtárában a kisgrafikák bemutatásának. Háromhavonként váltott gyűjteménnyel az asztalokon elhelyezett üveglapok alatt állítják ki a fekete kartonra rögzített metszeteket. , Nemcsak helytakarékos megoldás ez, hanem az értékes anyag így önkéntelen szemlélőkre is talál. A kiállítást rendező Kopasz Márta docens, grafikusművész a Kisgrafika Barátok Körének szegedi titkáraként rendezi a tárlatokat, elsőként Diskay Lenke, Fery Antal és a szlovák Nadija Rappensbergerova lapjaiból mutatva be. ák Plasztikus képek, képszerű plasztikák címmel kiállítás nyílt meg a pécsi Színház téri kiállítóteremben, Barabás Márton, Bodóczky István, Kéri Adám, Klimó Károly, Szkok Iván és Záborszky Gábor műveiből. Magyar témák lengyel plakáton címmel április 2-án, szerdán délután 5 órakor kiállítás nyílik a budapesti Lengyel Kultúra Nagymező utcai helyiségeiben. A kiállítást Romonalda Niekrasz, a Központi Kiállító Iroda főmunkatársa nyitja meg. Pátzay Mária keresztútját vasárnap adták át a győri Bencés-templomban. -ATöbb évig tartó betegség után vasárnap, 74 esztendős korában meghalt. Annunzio Paolo Mantovani olasz származású zenekarvezető és zeneszerző. A Miskolci Nemzeti Színház április 4-én mutatja be Moliere komédiáját, a Tartuffe-ot, Major Tamás vendégrendezésében. április 1 Szerb-horvát szépkiejtésű versenyt rendeztek hétfőn Mohácson, általános iskolás diákok számára. A felszabadulás évfordulójára rendezett versengést ezután minden tavasszal megismétlik. A A párizsi televízió bemutatta a Zola regényéből készült Rougonék szerencséje című tévéjátékot, amelyben Madeleine Robinson volt az egyik főszereplő. , Kedd, 1980. április 1. Violetta Bemutató a Fővárosi Operettszínházban Történelmi időkbe vezet Nyikolaj Sztrebny mórnak, a seningradi konzervatórium hajdani professzorának operettje, a Violetta. I. Pál cár uralkodása idején játszódik a kissé szövevényes meséjű mű, amelynek bemutatója ötven évvel ezelőtt zajlott le Leningrádban. Zeneszerzője nem tagadhatja le azt a hatást, amelyet Kálmán Imre melódiái tettek rá; köztudott, hogy a Szovjetunióban már a huszas években nagyon népszerűek voltak a magyar operettszerző munkái. Egy-egy dallamfoszlány csalhatatlanul az emlékezetbe idézi Kálmán Imrét, bár a kor divatjának megfelelően orosz népi vagy népies motívumokkal is kicsipkézete a zenét a szovjet komponista. A sodró lendületű cigánytáncban ismerős melódia csendül föl: a magyar közönség fölfigyelhet benne egy nálunk is nagyon népszerű orosz dal melódiájára. A Violetta, amely egy Párizsból Oroszországba került énekesnő és egy jobbággyá lett nemes ifjú kalandjáról szól, librettójában meglehetős pontossággal követi az akkori idők operettjeinek bevált fordulatait. A műfaj minden rekvizitora megtalálható benne, egy régi párizsi epizód emléke, amely orosz főidőn Violetta és Andrej szerelmévé érik, félreértés a második felvonás végén, majd valamennyi szereplő találkozása a csikorgó télben, egy elhagyott kunyhóban. Van benne természetesen szubrett és táncoskomikus, primadonna és bonviván, szerelemre szomjas öregúr — Sir Bazil rokona is lehetne — és ádáz indulatú intrikus. A történetet a két librettisita, J. Gerken és V. Rappapport kibővítette szociális motívumokkal is: a jobbágyfelszabadítás kérdését ugyancsak az operett középpontjába állította, lakájlelkű elnyomóval és a jobbágyság intézménye ellen lázadó fiatalokkal. A kissé bonyolult meséjű, de a nagyoperett hagyományaihoz ragaszkodó művet, amelynek szövegét Dalos László fordította és Romhányi József dolgozta át magyar színpadra — ő írta hozzá a verseket is —, a Fővárosi Operettszínház a szovjet drámák magyarországi ünnepségei alkalmából fényes külsőségeik között mutatta be. Szovjet vendéget hívott meg a Violetta megrendezésére. Grigorij Szpektor, a Moszkvai Kamaraopera rendezője teljes felelősséggel vállalta e műfajnak eredeti jogaiba való visszaállítását. Ezzel vállalta a szerelmet és a romantikát a naivitást és az érzelmek szentimentális áradását, de vállalta mindenekelőtt a hatásosságot.. A nagyoperett nem a szegény színház divatos műfaja; a Violetta előadása is alig képzelhető el kopár környezetben, sivár díszletek között. A kitűnő szovjet rendező szemmel láthatóan nagy súlyt helyezett a kedvező összhatásra — ezt nagymértékben elősegítették Forray Gábor látványos színpadképei és Kemenes Fanny ülje színekben tarkálló, folkionsztikus jellegű dekoratív jelmezeit, de figyelmét ez olykor el is vonta az apróbb részletekről. Ezért a színészek egy része a rutinra támaszkodva játssza szerepét, régebbi alakítások emlékeiből élve. Az előadás hatásosságát nagymértékben növelte az ugyancsak moszkvai vendég, Lilia Talankina látványos koreográfiája, amely a balettkarral szemben jelentős igényeket támasztott, és aminek ez a szépen fejlődő, ügyes együttes mindenben megfelelt Ez most kevésbé mondható el a kórusról; a zenei pontatlanságok leküzdésére bizonyára még több próbával kellett volna törekedni. Két szereposztásban mutatta be a színház Gyulai-Gaál Ferenc, illetve Orosz István vezényletével Sztrelnyikov operettjét. A címszerepet Gallay Judit és Tiboldi Márta énekelte; az előbbi rendkívül kulturált, operai színvonalú hang birtokában, de olykor kissé mereven, az utóbbi inkább a játékra figyelve és az éneklés biztonságát némileg elhanyagolva. Andrej alakítói, Gárday Gábor és Virágh József közül az előbbi énekel szebben, és játékában is kevesebb a sablon. Polenyka szubrett-szerepét Oszvald Marika és Kovács Zsuzsa alakította. Mindketten sok kedvességgel játszották, de Kovács Zsuzsa egyéniségében több a hagyományostól eltérő, groteszk elem, míg Oszvald Marikánál a líra sem hiányzik, és hangja is iskolázottabb. Mitrusz Németh Sándor és Rácz Tibor előadásában látható, az előbbi közkedvelt tánckomikusi erényeit jó művészi képességekkel együtt érvényesíti, az utóbbi pedig a darab drámai vonulatát igyekezett megerősíteni. Suka Sándor, a színház népszerű művésze ezúttal is kitűnt csiszolt színészi játékával, eredeti komikumával — Benkóczy Zoltán még nem mutatkozott be ebben a szerepben. Ugyancsak mindkét előadáson Kertész Péter alakította a jellegzetes intrikus figuráját, figyelemreméltó tehetséggel. Marik Péter, illetve Farkas Bálint egyaránt jól megfelelt meglehetősem hálátlan feladatának; mindketten daliás megjelenésükkel és hatásosan előadott énekszámukkal hívták föl magukra a figyelmet. Mednyinszky Ági, illetve Halász Aranka kedves alakítása gazdagította meg az előadást, amely színes látvány és gazdag színpadi kiállítás romantikus ötvözeteként remélhetően a Fővárosi Operettszínház kedvelt repertoárdarabjává válik. (g. i.) Április 2-án nyílik mej a Vigadó Galéria Holnap, április 2-án, első kiállításának ünnepélyes megnyitásával megkezdi működését az újjáépült Duna-parti épületben a Vigadó Galéria. Kezelője a Művészeti Alap lesz, melynek nevében Borbély Károly igazgatóhelyettes tájékoztatta héfőn a megjelent újságírókat, művészeti kritikusokat az új intézmény első évadára kidolgozott tervekről. Mint megtudtuk, az első grafikai kiállítástmájusban iparművészeti bemutató követi, majd Martyn Ferenc 150 rajza. Tóth Menyhért életmunkájának összefoglalása, magyar fotóművészek közös bemutatója, érmek és kisplasztikák tárlata és Hincz Gyula műveinek kiállítása következik. Tervezik még Vajda Ernő növényfotográfiáinak, Kiss Nagy András szobrainak és érmeinek, Bartha László gouache-amnai bemutatását is. A cél, mint megfogalmazódott: kulturális műhellyé, kultúrpolitikai fórummá tenni a Vigadó Galériát, mely négy termével 700 négyzetméternyi alapterületével a legnagyobb galéria a Belvárosban, s a Nemzeti Szalon lebontása óta a vizuális művészetek első lényeges térnyerése a főváros szívében. Ami az új galéria első bemutatóját, a Mesterségünk krónikája című grafikai kiállítást illeti — értékelésére természetesen visszatérünk — fórumán negyvennégy művész harminckilenc grafikai technikát mutat ki a tárlatra készített kompozíciókon. Kósa György Halálfúga és Buzay Attila Papírszeletek című művét énekelte nagy sikerrel a Mihály András vezette Budapesti Kamaraegyüttes szólistájaként Csengery Adrienné a nyugat-berlini rádió itt-as stúdiójának nyilvános koncertjén, amit egyenes adásban közvetítettek. A kortárs magyar zenét bemutató rádióskoncert szerzői: Szöllősy András, Székely Endre, Láng István, Maros Rudolf.