Magyar Nemzet, 1980. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1980-05-01 / 101. szám

2 litikai háttere éppúgy számí­tásba vett tényező Carter ré­széről, mint az a tény, hogy a szenátor katolikus — történe­tesen mindkét szempontból Edward Kennedyvel egye­zően.) A Fehér Házból az or­szágos tévéhálózatok által közvetített sajtókonferenciát a továbbiakban szinte maradék­talanul — még az adott körül­mények között is meglepő és nyomasztó egyoldalúsággal — az iráni helyzetre vonatkozó kérdések és válaszok határoz­ták meg. A túszok kiszabadítására tett sikertelen akcióról Car­ter nem tárt fel újabb érdem­leges részleteket. Ismételten igyekezett igazolni a művele­tet­­elrendelő, majd leállító döntését. Válogatottan erős ki­­­fejezésekkel ítélte el a tehe­­ráni kormányzatot, amiért hozzájárult az akcióban életü­ket vesztett amerikaiak köz­szemlére tételéhez. A belátha­tó jövőre az Egyesült Államok és szövetségesei részéről fo­ganatosítandó gazdasági és diplomáciai „büntető” szánk­ótokat, nevezte meg a foglyok kiszabadítására alkalmazandó eszközként. Kitartott amel­lett, hogy Vance távozásának az egyetlen oka a túszakcióra vonatkozó ellenvéleménye volt. Mint kijelentette, a volt külügyminiszter a további „vá­rakozást” minden körülmé­nyek között elébe helyezte bármiféle katonai akcióként értelmezhető lépésnek. F. D. A túszok kiszabadítása érdekében „békés erőfeszítéseket" várnak a Teh­ér Háztól a kilencek Washingtonból jelenti a WPI. Az Egyesült Államok és nyu­gat-európai szövetségesei köl­csönösen tájékoztatták egy­mást arról, hogy hogyan kép­zelik el a meghiúsult ameri­kai katonai akció után a tehe­­ráni túszválság megoldását. A nyugat-európai kilencek — mint az amerikai külügymi­nisztérium szóvivője közölte — Washington tudomására hoz­ták, hogy „hangsúlyozottan előnyben részesítik” a túszok kiszabadítását, célzó „békés erőfeszítéseket”. A szóvivő szavaiból kitűnt, hogy a nyu­gat-európai országok jelezték: helytelenítenék, ha Washing­ton ismét katonai lépésre szán­ná el magát a túszok kisza­badítása érdekében. A szóvi­vő ugyanakkor hangoztatta, hogy a szövetségesek kifejez­ték szolidaritásukat az Egye­sült Államokkal, s­­ Wa­shington megelégedésére — megerősítették az Irán elleni, május közepére tervezett gaz­dasági megtorló intézkedések tervét. Az Egyesült Államok arról tájékoztatta a nyugat-európai­akat, hogy a maga részéről szin­tén a „békés eszközöket” — a diplomáciai és gazdasági nyo­mást — részesíti előnyben, de leszögezte, hogy ezek ered­ménytelensége esetén újabb katonai akció sem zárható ki. A szóvivő szavaival élve Wa­shington „fenntartja magának a további akciók szabad meg­választási jogát”. Miközben az Egyesült Álla­mok és nyugat-európai szö­vetségesei a köztük támadt bizalmi válságban a jelek sze­rint egymást próbálják nyug­tatgatni, az egyik legismer­tebb amerikai publicista, Jack Anderson olyan értesüléseket tett közzé lapjában, hogy Franciaország és Irán 1979 no­vemberében — nem sokkal az amerikai nagykövetség elfog­lalását és a túszok foglyul ej­tését követően — „titkos meg­állapodást” kötött volna egy­mással. Anderson szerint az amerikai titkosszolgálatok­­most vizsgálják az értesülés valódiságát. A francia külügy­minisztérium szóvivője hatá­rozottan cáfolta és „minden alapot nélkülözőnek” nevezte az állításokat. Brown hadügyminiszter saj­tóértekezletén elismerte, hogy a meghiúsult kommandóakció katonai irányítói között nézett­­eltérések voltak a végrehajtás módozatait illetően, a parancs­nokok abban azonban egyet­értettek, hogy az akciót — a gépek meghibásodása miatt — le kellett fújni. A szenátus külügyi bizottsá­ga úgy határozott, hogy köte­lezi a kormányt: a jövőben minden Irán vagy más ország ellen irányuló katonai akció előtt tájékoztassa a bizottsá­got. A DPA közli: Ausztrália kormánya úgy döntött, hogy „szolidaritásként” az Egyesült Államokkal, kereskedelmi em­bargót léptet életbe Irán el­len, ami addig érvényes, amíg az amerikai túszokat szaba­don nem engedik. A svájci kormány kedden bejelentette, hogy nem kíván csatlakozni az Irán ellen ter­vezett közös piaci megtorló intézkedésekhez. A döntést Svájc semleges nemzetközi jogállásával, és azzal indokol­ták, hogy Svájc az amerikai- iráni diplomáciai kapcsolatok megszakítása után csak így képviselheti az amerikai ér­dekeket Teheránban, miután Washington felkérte Svájcot, hogy képviselje Teheránban. 4­niPh­hid Mu­lt merénylet ellenére (■lioíbr.titl«‘li fulitatja körútját a Perz.Ka­»böl országaiban Kuvaitból jelenti a UPI. Szadegh Ghotbzadeh iráni külügyminiszter Kuvaitban tartott sajtókonferenciáján ki­jelentette, hogy az ellene meg­kísérelt merénylet ellenére is folytatja körútját a Perzsa­­öböl menti országokban. Az iráni külügyminiszter egy bizonyos „bűnös orszá­got emlegetett, amely — sza­vai szerint — „a merénylet mögött áll”.­­Saj­tókonferenciá­ján a külügyminiszter úgy vélekedett, hogy sokan „fél­reértették” Khomeini ajatol­­lahnak az iszlám forradalom kiterjesztésére vonatkozó sza­vait. Khomeini nem az iráni forradalom „exportjáról”, ha­nem az iszlám küldetéséről beszélt — hangoztatta Ghatb­zadeh, s ezzel összefüggésben leszögezte: Irán elutasítja a más országok belügyeibe va­ló mindenfajta beavatkozást. Végezetül a külügyminisz­ter megerősítette, hogy az Iránban fogva tartott ame­rikai túszok sorsáról az irá­ni parlament­­ fog dönteni. A teheráni rádió bejelen­tette, hogy május 10—12-re az iráni fővárosba meghív­ták az ENSZ képviselőjét, az el nem kötelezett, valamint az iszlám országok külügymi­nisztereit, az Európai Parla­ment küldöttségét és a nem­zeti felszabadító mozgalma­kat, hogy eléjük tárják az amerikai katonai beavatkozás bizonyítékait. A Kurd Demokrata Párt kedden éjféltől tűzszünetet hirdetett a kormánycsapatok­kal szemben hetekkel ezelőtt kiújult harcokban. A kor­mány erői és a „forradalmi gárdisták” hozzájárultak­­ a tűzszünethez. Sajtó­jelentések szerint a hét elején Szanan­­dadzsban lezajlott csaták több száz halottat követeltek, és a legsúlyosabbak voltak azóta, hogy az autonómiát kö­vetelő kurdok fegyvert ra­gadtak a kormány erőivel szemben. Londonból jelenti az MTI. Fegyveres akció zajlott le szerdán Irán londoni nagykö­vetségén. Déltájban egy pus­kával felfegyverzett férfi je­lent meg a nagykövetség ka­pujánál, és arra kényszerítet­te a fegyvertelenül posztoló rendőrt, hogy bemenjen vele a nagykövetség területére. A Scotland Yardnak a dip­lomáciai testület védelmét el­látó osztaga nyomban lezár­ta a Kensington park közelé­ben levő épület környékét. A rendőrök golyóálló mellénnyel felszerelve körülvették a nagykövetséget. A Scotland Yard közlemé­nye szerint három arab fegy­veres mintegy húsz iráni nagykövetségi túszt és egy brit rendőrt tart fogva az iráni nagykövetségen. A túszul ej­tett rendőr, Trevor Lock ma­ga is a diplomáciai testület védelmét ellátó osztag tagja. A fegyveresek több mint 90 arab fogoly szabadon bocsátá­sát követelik az iráni börtö­nökből. Angliától egy repülő­gépet követelnek, hogy tú­szaikkal egy „Irántól délre fekvő független arab államba” repülhessenek. Missív Nemzet Tiltakoz nsi h­ón­a­dog­szerve# máju­sban a BVT Helsinkiből jelenti­ a TASZSZ. Az amerikai fegy­veres erők Irán elleni táma­dása megmutatta, hogy­ milyen nagy veszély fenyegeti a bé­k­ét napjainkban — mondotta Romesh Chandra, a Béke-vi­­lágtanács elnöke Helsinkiben tartott sajtókonferenciáján.­­ Amerikai katonai alegységek bevetése egy el nem kötelezett országban már önmagában is durva agresszió, a nemzetközi jog és az ENSZ alapokmányá­nak megsértése. Ezt az akciót a világ valamennyi népe, kö­zöttük az­ amerikai állampol­gárok milliói is veszélyes, pro­vokatív lépésnek tekintik, olyannak, ami konfrontációhoz­ vezethet.­­ A BVT-t rendkívül ag­gasztja Carter amerikai elnök­nek az a kijelentése, amely szerint továbbra sem tesz le az erőszak alkalmazásáról­ Iránnal szemben, vagy a világ, bármely más térségében, ahol­ szerinte amerikai érdekeket veszélyeztetnek — jelentette, ki Ramesh Chandra. — A Pentagon folytatja nukleáris csapásmérő erők összevonását az Indiai-óceán és a Perzsa­öböl térségében, új támasz­pontokat létesít Egyiptomban, Kenyában, Ománban, Szomá­liában és Bahreinben. — A BVT felszólítja a vi­lág valamennyi kormányát, politikai pártját, békemozgal­mát és tömegszervezetét, hogy tegyenek közös erőfeszítéseket az enyhülés védelmében. A BVT májusban a háborús ve­szély ellen tiltakozási hóna­pot szervez. Ennek keretében gyűléseket, tüntetéseket, alá­írásgyűjtő kampányokat tar­tanak a fegyverkezési verseny ellen, a békéért és az enyhü­lésért ■— mondotta végezetül Romesh Chandra. ­Trónra léptek a k­liji h­ollamd királyn­ő Amszterdamból jelenti az MTI. Szerdán délelőtt 10 óra­kor Julianna holland király­nő lemondott a holland trón­ról leánya, a 42 éves Beatrix hercegnő javára. A lemondá­si ceremóniára az amszter­dami királyi palota egyik ter­mében került sor. Julianna rövid beszédében rámutatott: a trónváltozásra rendkívül ne­héz időszakban kerül sor, és az új királynőre nehéz fel­adatok várnak. Ezután a királyi kabinet­­iroda főnöknője felolvasta a hivatalos lemondási okiratot, amelyet sorban aláírt Julian­na, Beatrix, Bernhard her­ceg, a lemondott királynő fér­je, Claus von Amsberg her­ceg, Beatrix férje, valamint a holland kormány minden tagja, a parlament két házá­nak elnöke, a Holland An­tillák kormányzója és Amsz­terdam város polgármestere. Az új királynőt hivatalosan az amszterdami Nieuwe Kerk templomban iktatták be. Az ünnepség alkalmából soha nem látott biztonsági intéz­kedéseket foganatosítottak. Amszterdam belvárosát 10 ezer rendőr és katona zárta le, s csak különleges meghí­vóval lehetett a templom kör­nyékét megközelíteni. Az ün­nepségre érkezett mintegy 900 újságíró sem mozdulhat el helyéről a több óráig tartó ceremónia alatt. A holland televízió 23 kamerát helye­zett el, hogy a lakosság a ce­remónia minden részletét láthassa. A nagyarányú rendőri ké­szültség ellenére kisebb inci­densekre került sor, amikor a lemondott és a trónra lé­pett királynő megjelent a pa­lota erkélyén, hogy köszöntse az ünneplő tömeget: néhány füstbombát dobtak a palota elé, és az éljenzés mellett Beatrix elleni jelszavak is hallhatók voltak. A rendőrség az egyik füst­­bombadobálót letartóztatta. Három újságírót is őrizetbe vettek, amikor megpróbáltak az ügybe beleavatkozni. . * 1­­ , , A m 1­u­niku­s|iar( larlu/kixlasaval a b­rit alsóiul#. jórál­a»itti a korm­ány hadi községjvetési terveit Londonból jelenti az MTI. A brit alsóház a Konzervatív és a Liberális Párt támogatá­sával, a Munkáspárt tartózko­dásával, illetve 74 tagjának ellenszavazata mellett jóvá­hagyta a kormány hadügyi költségvetési terveit. Ezek az idén 3,5 százalékkal, a kö­vetkező négy évben pedig évente legalább 3,3 százalék­kal növelik Anglia fegyverke­zési kiadásait. A Munkáspárt vezetése azért ajánlott tartózkodást csoport­jának, mert a kormány tervei szerinte meghaladják az or­szág gazdasági erejét, és Ang­lia­ nemzeti jövedelméhez ké­pest­ máris a legnagyobb had­ügyi költségvetést viseli szö­vetségesei közül. Az ellenzék arra is panaszkodott, hogy az úgynevezett fehér könyv nem fejt ki reális katonapolitikai koncepciót a 80-as évekre, amikor a brit fegyveres erők már nyilván képtelenek lesz­nek ellátni a NATO-ban vál­lalt légi, haditengerészeti és szárazföldi funkcióik teljessé­gét. A kormány pedig elmu­lasztotta kijelölni, milyen fel­adatokra fogja összpontosítani katonai erejét az ország. A jii^«»N#láv *#ahd jin­ár* elnöke a kollektív vr/rli-srol Belgrádból jelenti az MTI. Alaptalan az a vélemény, hogy a jugoszláv szakszerve­­zetek elsiették Tito elnök kol­lektív vezetésre és munkára vonatkozó kezdeményezésének gyakorlati megvalósítását. A szaktanács a kongresszusunk határozatát váltotta valóra. Mint ismeretes, kongresszu­sunkon 440 felszólaló közül négyszáz azt kérte, hogy a titói kezdeményezést azonnal érvényesítsük. Tehát nemcsak párt- és államelnökünk kez-­­ deményezése kötelezett ben­­­­nünket, hanem a szakszerve- s zeti kongresszus határozata is, s ezeket tétovázás nélkül va­lóra váltottuk — mondotta Mika Spiljak, a Jugoszláv Szaktanács elnöke, május 1-i nyilatkozatában. — Kollektív munkára és vezetésre van szükségünk. Kollektíven kell dolgoznunk, fellépnünk, vállalnunk a fe­lelősséget, egyöntetűen kell küzdenü­nk álláspontunk meg­valósításáért. Nincs rendjén, ha csak egy ember áll előt­­t­tünk, és nem az egész fórum , vagy vezető testület­i hang-­­ súlyozta Mi­ka Spiljak. A külpolitika hírei­ r0 (Moszkva, TASZSZ) Leo­­nyid Brezsnyev, az SZKP KB főtitkára, a Szovjetunió Leg­felső Tanácsa Elnökségének elnöke táviratban üdvözölte Ali Nasszer Mohammed Hasz­­szanit, a Jemeni Szocialista Párt KB főtitkárát, miniszter­­elnököt, a Jemeni NDK Leg­felső Népi Tanácsa elnöksége elnökévé, való megválasztása alkalmából.­­ (Belgrád, MTI) A jugo­szláv államelnökség Lázár Kolisevszki alelnök elnökleté­vel kibővített ülésén­ megtár­gyalta az országnak a Szov­jetunióhoz és a közvetlenül szomszédos államokhoz fűző­dő kapcsolatainak időszerű kérdéseit.­­ (Moszkva, MTI) öt ki­magasló személyiséget tüntet­tek ki nemzetközi Lenin-bé­­kedíjjal. A magas kitüntetést a bizottság Urho Kekkonen finn köztársasági elnöknek, Le Hunnak, a Vietnami Kom­munista Párt KB főtitkárá­nak, Miguel Otero Silva vene­zuelai írónak. Hervé Bazin francia írónak és Abdurrah­­man al Ham­izi egyiptomi író­nak ítélte oda.­­ (Varsó, MTI) Edward Babiuch, a­­Lengyel Miniszter­­tanács elnöke fogadta Ber­­thold Beitzet, a Krupp művek felügyelő bizottságának Len­gyelországban tartózkodó el­nökét. .Csütörtök, 1980. május 1. Washingtoni tudósítónk hírmagyarázata Hangulat Washington, április 30. TÍZ ESZTENDEJE. 1970 ko­ra májusában vezényelték ki Ohio nemzeti gárdáját, hogy a Kent állami egyetemen le­törjön egy készülődő tüntetést. A vietnami háborút ellenző diákmegmozdulások ideje volt ez. Néhány­ napja múlt, hogy amerikai egységek — feltétele­zett utánpótlási vonalakat és titkos táborokat lerombolandó — behatoltak a semleges Kam­bodzsába. A még alelnök Spi­­ro Agnew­ és Richard Nixon ekkortájt használta a legke­vésbé szalonképes kifejezése­ket az országszerte tiltakozó diákok jellemzésére. Ohio kor­mányzója pedig az automata fegyverek nyelvére fordította le a washingtoni hatalmasok szavait. Négy diák meghalt, kilenc megsebesült. A Kent egyetemen történtek a háború­ellenes mozgalomnak máig a legelevenebb jelképévé váltak. Hírértéke van az évfordu­lónak , s feltehetően nem­csak a jelképes tartalom miatt, hanem mert ismét nyugtalan­­ságot érlelnek az idők. Meg­érezte ezt a Newsweek, ami­dőn április végén megemléke­zett, Kentről. Egyéb célokat is követett azonban a milliós ma­gazin, mint azt, hogy megfe­leljen a hírközlő szakma köve­telményeinek. A visszatekintés ferdít, egyszerűsít — a dolgo­kat összefüggéseikből kiragad­va valójában az események el­­homályosítására törekszik. Mások — mint például az Inquiry című értelmiségi-bal­oldali folyóiratnak a szerkesz­tői — a Newsweeknél többet és mást vélnek kiolvashatónak 1970 májusából. Egyebek kö­zött azt, hogy míg az állam 15 —15 ezer dolláros „jóvátétel­lel” megválthatónak vélte a halottakat, senkinek nem volt — miért lett volna — erköl­csi bátorsága arra, hogy a megbánásnak, de legalább az enyhe sajnálkozásnak a hang­ját hallassa. Ohio államnak­­­még hivatalban levő kormány­zója, miként az annak idején mögötte és fölötte állt poli­tikusok mindegyike felejteni akar. Pedig — írja az Inquiry — talán már csak a hetvenes évek elejének az ébren tartott emlékezete segíthet, hogy Amerika „bele ne keveredjék egy újabb, félelmetes külföldi beavatkozásba”, mert „Nixon ment ugyan, de egy újravá­lasztásán ügyeskedő másik ci­nikus elnök ül a Fehér Ház­ban, aki látnivalóan bármit megtenne a győzelemért”. ILYEN GONDOLATOKAT idéz az évforduló, a Newsweek közönségénél sok ezerszer vé­konyabb olvasóréteg okulásá­ra. Nem valószínű egyelőre, hogy a fiatalok tömegesen kezdjenek töprengeni itt az újabb keletű ésszerűtlen poli­tikai döntések hátterén és a szűkülő távlatoknak, zsugoro­dó anyagi lehetőségeknek az okain. Elsősorban az amerikai egyetemeken van azonban va­lami a levegőben. Tavaly tavasszal Ann Ar­­borban, a Michigan egyetemen — amely az első tíz között van az­­ „előkelőségi listán”, ám vezető szerepet játszott a hatvanas-hetvenes évek diák­­mozgalmaiban is — a régi időket idéző módszerekkel igyekezett fellépni egy vi­szonylag kis létszámú csoport az intézmény dél-afrikai gaz­dasági érdekeltségeinek a felszámolásáért. Tüntető fel­vonulások, jelszavak, megszállt dékáni tanácsterem — az egyetem nem vonta ugyan ki a beruházásait Dél-Afrikából, de a felfokozott érdeklődés sokszázas hallgatóságot von­zott olyan előadásokra, ame­lyek az Egyesült Államoknak és a fejlődő országoknak nem egészen egyenrangú viszonyát feszegették. A múlt év márciusi, Penn­sylvania állambeli atomerő­mű-baleset terelte össze a Vietnam utáni esztendőknek a legnépesebb washingtoni tün­tetését 1979 májusában. Igaz lehet, hogy tízezrek mentek a vezérszónok színésznő Jane Hondát nézni, másik tízezrek azért, mert szép volt az idő, s a maradéknak a fele az „iga­zi” tüntetőket bámulni masí­rozott a Capitolium lépcsői­hez. A „hangulattüntéseknek” az a gyenge oldaluk, hogy alkal­manként és változó célokért szerveződnek meg, nincs mö­göttük egységes mozgató erő. Mocorog a „csinálni kellene valamit” érzése, mégpedig ok­kal, mert az amerikai külpo­litikai és stratégiai-katonai irányvonalváltásnak, illetve az anyagi és gazdasági fejlődés körül összeszűkült határok­nak az eredményeként feltehe­tően mihamar lesz kellő ok kifejezni az elégedetlenséget. Eddig az lehetett a fő hajtó­ereje a helyenként és időként kinyilvánított tiltakozásnak, hogy — mint Michael Har­­rington írja a The New Re­­publicban — sok fiatal úgy érezte, a hetvenes évek má­sodik felének a mozdulatlan­sága megfosztotta őket az „örökségüktől”, attól a tevé­kenységtől, amelyre a náluk nyolc-tíz évvel idősebbeknek bőségesen módjuk nyílott. TÚL FOG NŐNI Harrington szerint a nyolcvanas évtized­nek az érlelődő diáknyugta­lansága a nukleáris energia­kérdésen és a hasonló leszűkí­tett gondokon, s „társadalmi, illetve politikai problémáknak a széles körével foglalkozik majd”. A jelenleg még meg­határozó szerepű nosztalgia és idealizmus tovatűnhet, ha az új mozgalmak a mindennapi élet realitásaiban lesznek kénytelenek meglátni a nem­tetszésre okot adó tényeket. Harrington — aki az ötvenes évektől kezdve részese volt a különféle diákmozgalmak tün­döklésének és elfakulásának — úgy gondolja, hogy a mostani fiatal nemzedéknek néhány fontos ok miatt a korábbiak­nál több esélye van arra, hogy áttörje a mozgalmat a társa­dalom egészétől elválasztó fa­lakat. Meredeken szöknek az égre Harrington várakozásai, bár nem vitatható, hogy a „korlá­tozott lehetőségek Ameriká­ja” szállítani fogja az erjesz­tő matériát az általa ecse­telt átfogó társadalmi nyugta­lansághoz. Van azonban az amerikai politikai életnek egy olyan részterülete, ahol az egyetemi diákok — amolyan próbaképpen — még ebben az esztendőben számottevő szere­pet játszhatnak. A dolgoknak jelenlegi állása mellett elkép­zelhető, hogy a republikánus elnökjelöltségnek búcsút mon­dó, függetlenként induló John Andersont zavaró, sőt a vá­lasztások sorsát meghatározó tényezővé emelik azok a fia­talok, akiknek „nem számít, hogy mit mond” új bálványuk, mert „azt szeretik, ahogyan mondja”. (Egy Anderson kam­pányát támogató egyetemista fogalmazott így, néhány héttel ezelőtt.) Szó sincs arról, hogy Ander­sen nézetrendszere vagy poli­tikai múltja valóban megfe­lelne a személyéhez hirtelen hozzáfűzött várakozásoknak. Sok jel mutat arra: az illinoi­­si képviselő legalább annyira az amerikai establishmentnek, a „tartalék jelöltje”, miként George Bush alternatívának volt szánva a kudarcot vallott és lecserélendő Jimmy Carter helyett. Arra viszont semmi sem utal egyelőre, hogy An­derson diákhívei fel akarnák ismerni: január vége óta a keleti partvidék vezető lapjai és tévéállomásai voltak azok az erők, amelyek fokozatosan és következetesen „felépítet­ték” a képviselőt mint életké­pes, mérsékelten liberális és hangsúlyozottan intellektuális választási lehetőséget. A HAGYOMÁNYOK isme­retében nem lenne szabad esélyt adni Anderson függet­len indulásának. Ez az eszten­dő azonban egészben rácáfol a hagyományos elnökválasztási folyamatra. Nem biztos per­sze, hogy szaporodó számú hí­vei — ha úgy fordulna a koc­ka — Andersonnal megütnék a főnyereményt, de hát a diák­­mozgalmak ritkán szokták el­vinni a politikai nagydíj­akat. A szerepük és jelentőségük nem ebben áll, hanem hogy megszerveződnek, küzdenek valamiért, egy lépéssel tovább mozdítják világukat. S ha le­tűnnek is, a mozgalmak tagjai és rokonszenvezői akarva-aka­­ratlan tovább visznek elveket, tapasztalatokat, emlékeket, amelyek összeköthetik őket a nyomukban feléledő új törek­vésekkel. Futás­ Dezső

Next