Magyar Nemzet, 1980. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1980-06-01 / 127. szám

Magyar Nemzet «______________ _______________________"» Beszélgetéseink „jelképei „A szokássá váló félelem még egyetlen emberi közösségnek sem tett jót, már csak azért sem, mert ahogyan az egyszeri vagy elszigetelt félelem a félelem szokását, úgy a szokásossá vált félelem szükségképpen a hazugságot — a hazugság szokását — teremti meg.” . . Hankiss Ágnes írja ezt Az álcázás „geometriája” című tanulmányában, amely a Magyar Rádió és Televízió Tömegkommunikációs Központja új címet — és gazdagabb tartalmat — kapott folyóiratának, a Jel-Kép-nek első számában látott napvilágot. A szociálpszichológiával foglalkozó szerző — a kutatóközpont munkatársa — bizonyos rádióbeszélgetések elemzéséből vonja le azt a tapasztalati és elvi következtetést, hogy némely beszélgetések hibás kommunikációs mechanizmusai hatásukat illetően, mondhatni, „hatványra emelkednek”. Ezek a közártalmas mechanizmusok pedig akkor keletkeznek, ha a rádióban, a képernyőn, vagy a nyomtatott sajtóban az egymással beszélgetők feladják belső autonómiájukat, és — mint azt a szerző megfogalmazza — nem egy eredetileg tán köz- hasznú cél, hanem „az együttes célvesztés” jegyében figyelik egymást. Ugyanakkor az ilyesfajta — aszimmetrikus, túlzottan függő viszonyt tükröző, rejtőzködő — beszélgetések eredetileg nem a stúdióban, vagy egy magnetofon előtt születtek; lélektani gyökerük ott van a társadalomban, ahol élünk. Innen „visszük be” (és ide „hozzuk vissza”) különböző függéseinket és álcázásainkat. De a mii társadalmunk szül mást is, nem utolsósorban olyan helyzeteket, amelyekben értjük egymást, amelyekben nem rejtőzködünk egymás elől. Hankiss Ágnes tanulmányának abban áll az igazi jelentősége, hogy miközben rámutat a különböző kommunikációs csapdákra, azt is feltárja hogy mennyi módja lehet az őszinteségnek. A társadalmilag hasznos őszinteségnek, amelyet Az álcázás „geometriája" című írás éppen nem abszolutizál, mint ahogy határait jelzi például a Beszélgetés a demokráciáról című műsor is, amely eredetileg 1979 októberében hangzott el a tévében, a Tudósklub keretében, s amelynek anyagát most a kommunikáció elméletével és gyakorlatával foglalkozó Jel-Kép nyomtatásban rögzíti. Nyilvánvaló, hogy vannak dolgok, amiket a megkérdezett — legyen az miniszter vagy művezető, híres színész vagy egy problémákkal küzdő sportegyesület képviselője — nem mondhat el; a feltárulkozás sokát jogában áll mérlegelnie. (Nemcsak személyes érdeke, ennél nagyobb érdekek is megkövetelhetik, hogy ne legyen „parttalanul” szókimondó.) Azok a kommunikációs mechanizmusok, amelyekről szó esik Hankiss Ágnes cikkében, de a Tudósklub vitájában is, nem azért hibásak, mert kérdezők és kérdezettek nem mondanak el mindent, hanem mert azok — hogy a szociálpszichológust idézzük — „már nem csupán reális fenntartásokat, hanem fantomfélelmeket sűrítenek”. Ezekről a ,,fantomfélelmek”-ről, amelyeket bonyolult történelmi — és életrajzi — helyzetek szültek, és amelyeket szokássá vált, rossz beidegzések tartanak életben, nem lehet egyik napról a másikra „leszokni”. Fontos azonban, hogy minél világosabban lássuk, milyen helyzetekben és milyen hatásokra mosódik össze a jogos fenntartás az álcázás geometriájával (és algebrájával), a természetes érdekeinket védő magatartás azzal ,a mellébeszéléssel, amely aztán hazugságláncolattal kapcsol össze társainkkal, s végül már önmagukkal is. Kommunikáció az, ahogyan másokkal beszélünk vagy nem beszélünk, esetleg „beszélve hallgatunk”. A tömegkommunikáció pedig a társadalom nagy közösségének közlési kapcsolata a kisebb közösségekkel és az egyénekkel. S miután ezek tükrében nyilatkozik meg legmarkánsabban a társadalmi kapcsolatoknak — ha úgy tetszik — a grammatikája, vagyis az, hogy megfelelő-e a kölcsönösség az én és a mi, a te és a ti között, még sok és sokféle jelet és képet kell tanulmányozni ahhoz, hogy beszélgetéseink végül is tartalmasan konkrétak, a hazugság (és a hamis érzelmesség) szertartásaitól mentesek legyenek. A. G. Szanálni Ellenszenves szó, legalábbis nekem az. Sosem szerettem, ösztönösen idegenkedtem tőle. Nem a nyelvtisztogató szenvedély tiltakozott bennem elsősorban, mert nem hiszem, hogy idegen szavak nélkül egy nyelv — különösen korunkban — megélhetne. Más okból nem tudtam elfogadni ezt a kifejezést. Sokáig magam sem tudtam, miért. Talán a szó kifejezett csúnyasága taszított? A rossz hangzás? Valami kellemetlen hasonlóság? Azután rájöttem, mi a bajom vele. Nem nyelvtisztasági és zenei kifogásaim vannak ellene, hanem felháborítónak érzem, ahogy ez a szó a nyelvben viselkedik. Hogy annyiféleképpen és annyi mindenre lehet használni. Hogy alkalmazója azt csinál vele, amit akar. Hogy alkalmassá lett, mert alkalmassá tették, a tetszés szerinti színeváltozásra. Ezt is jelentheti meg azt is. Egyik jelentésének az ellenkezőjét vagy majdnem az ellenkezőjét, és viszont. Ez nem szinonima-kérdés, mert a szinonima árnyal és gazdagít, de nem vetemedik arra, hogy átcsapódják az ellentáborba. Miféle szó az, melynek mindegy, mire használják, odaadja magát bármilyen célra? Ha a nyelvnek van cédája, akkor a „szanálás” bízvást annak mondható. Érézzük csak a latin eredeti tíz Sanare: gyógyítani. Szép szó és szép a jelentése, szinte felemelő címe, innét indult mai csúfos karrierjére. Mert itt, eredeti helyén, még csupán egyfélét jelentett, körvonala volt és jelleme, nem lehetett vele manipulálni, legfeljebb még azt fejezhette ki e szóval képletesen a régi római polgár, hogy jóvátesz, észretérít, helyrehoz — ám ez mind a gyógyítás fogalomköre. Lássuk most, mi mindenre képes ez a szó mai nyelvhasználatunkban? Kövessük az idegen szavak szótárát. 1. Gyógyít, orvosol. Ez az eredeti értelme, persze így már alig találkozunk vele. 2. Valamilyen■ intézmény zilált pénzügyeit rendezi. Ez még rendben volna, hiszen orvoslásról — ha nem is ember, hanem intézmény gyógyításáról — beszél. 3. Ilyen intézkedés során állásból elbocsát. Ez már bizony céda dolog ettől a szótól. Mert hiába gyógyítja a művelet az intézményt, annak, akit elbocsátanak, nem éppen gyógyulás. A szanálás tehát itt már az egyik fél számára az ellenkezőjét jelenti, mint a másiknak. 4. Eltávolít, hogy másnak helyet csináljon. Ebben az értelmezésben már valóságos gumikifejezéssel van dolgunk. A szó szinte kelleti magát: azt csinálsz velem, amit akarsz! Hol van már itt érték, értékrend, értékítélet? Az értéktelent távolítsuk el, hogy helyet adjunk az értékesnek , vagy az értékest, hogy helyet adjunk a silánynak? Valamilyen képletes hullát távolítunk el, hogy helyet csináljunk az élőnek — vagy a fölösleges öregeket dobjuk képletes meszesgödörbe? Ki távolít el, mit kinek és miért? Mindegy. A „szanálás” kifejezés használatával mindez gyanús homályban hagyható. 5. Területet rendez, épületet lebont. Manapság ezzel az értelmezéssel találkozunk a leggyakrabban. Ez természetes egy olyan országban, ahol ekkora tömegű lakótelep épül. De a kifejezés kétértelműsége itt a legkirívóbb, mert nagy városépítészeti tettek és hatalmas tévedések egykalap alá kerülnek általa. Előfordul, hogy a szanálás, azaz „orvoslás”, épphogy nem gyógyít, hanem sebhelyet állandósít. Mert nyilvánvalóan nem mindegy, hogy egy rosszemlékű Mária-Valéria-telepet szanálnak (ez valódi orvoslás!) és helyére lakótelep épül — vagy olyan messzír, hibátlan, robbantással is alig lerombolható háztömböt semmisítenek meg (lám, ez is szanálás, mégse orvoslás!), mint például az Alpári Gyula — Arany János — Guszev utca határolta tömb. Helyén azóta is — lassan évtizede már — üres telek tátong és rondállik a város szívében, de akkor az új státus-székházat erőszakoló intézménynek sürgős volt töméntelen család és a többi között három szerkesztőség kiköltöztetése. Ilyenkor szakad el a szanálás valódi tartalmától és csak arra jó, hogy egy kaméleon-kifejezéssel elfogadhatóvá tegye az elfogadhatatlant. Ilyenkor a „szanáljuk” az a varázsige, mely előtt mindenkinek meg kell hátrálnia. Hallom és olvasom, hogy illetékeseknél mindmáig vitatott kérdés, milyen esetben helyes és kifizetődő nagyarányú bontással új lakótelepet építeni? Ezek szerint a vita elméletileg még nem dőlt el, a gyakorlatban azonban egyre többet bontanak. Nem volna helyesebb a vita summázatáig a bontásokat inkább csökkenteni? Mert a számok eléggé döbbenetesek. Durva számítással: az új lakások majdnem egyharmadába — mint olvasom — a lebontott házak lakóit kell beköltöztetni, ez pedig súlyos eredményvesztesége a lakásépítésnek. A statisztikák impozánsak, de a lakásra várakozók tömege mégsem csökken ugyanilyen mértékben. Azt is olvasom, hogy a halálra ítélt családi házak nagy része nem volt bontásra érett, másik részét pedig fel lehetett volna újítani, mégis a földdel egyenlővé tették mind. Ilyen gazdagok volnánk? Mért vitatkoznak még mindig a szakemberek olyan kérdésről, amit minden józan gondolkodású laikus el tud dönteni? Miért vitatéma az, ami nyilvánvaló: lakótelepet beépítetlen területen érdemes építeni! És bontani csak ott szabad, ahol az elavult, rossz épületek legyalulása valóban orvoslásnak nevezhető. Az állítom, hogy nevén kell nevezni a dolgokat és mindjárt tisztább lesz minden. Ezt a jellegtelen, steril szót — szanáljuk! — sokkal könnyebb kimondani, mint azt: ennyi és ennyi lakóházat lebontunk, felrobbantunk, lerombolunk, megsemmisítünk, legyalulunk, földdel egyenlővé teszünk. Sokszor van ez így a technicista tolvajnyelvvel: a kilúgozott, sivár szóhasználat eltakarja a netán tiltakozó és ellenszegülő valóság érzékletességét. Gyanakszom, talán éppen azért születnek ezek a kifejezések, hogy fedezéket nyújtsanak olyan műveletekhez is, melyeket nevén nevezve nem egykönnyen lehetne elfogadtatni. A szó nem éppen dicső karrierjéhez már csak az hiányzik, hogy a legújabb keszthelyi botránykrónikában is szerepet vállaljon. Tudjuk, valahol elhatározták, hogy a 71-es autóút új vonalát át kell vezetni a Helikon-kastélymúzeum ősparkján — hol másutt vezetnék, ugyebár! —, ami természetesen egyenlő a park pusztulásával. Várom, mikor jelenik meg a kommüniké: „Szanálják a keszthelyi kastélyparkot!” Csoda, ha megutáltam e céda szót? E morális kaméleont! Görgey Gábor Saját ház Kérem tisztelettel, maguk sem tudják már, hogy mi hiányzik a boldogságukhoz — csóválta a fejét barátom, az örök elégedetlen, midőn ismerősei megmutatták neki azt a telket, ahová családi házukat kívánják, felépíteni. Körbejárta a gazzal felvert területet, szemrevételezte a fonnyadt levelű fákat és az egyébként tűrhető kilátást, majd megint hümmögött: „Ejh, építeni ... önsanyargatás”. Sokan gondolkodnak így, nem vitás. Az is igaz, hogy a házépítéshez mindig is kellett elszántság, bátorság, ügyesség és jó adag optimizmus. Szerencse, ha valaki bőviben van ezeknek a tulajdonságoknak, de manapság már az „ügyetlenebbek” sikerrel foghatnak a házépítésbe. Időközben ugyanis jó néhány olyan intézkedés született, amely megkönnyíti az otthonteremtést, ahol eddig kiskaput kellett keresni, most — sok esetben — már az egyenes úton is célhoz lehet érni. Alig múlik el esztendő, hogy valamilyen könnyítő intézkedés ne születne. Az érintett minisztériumok széles körű támogatást adnak a telepszerű, több szintes családi házak építéséhez. Két kötetben megjelent az ajánlott tervek gyűjteménye, s hamarosan válogathatnak ez érdekeltek a sor- és láncházak ajánlott tervei között is. Az építőanyag-iparra sem lehet annyi panasz, mint korábban, az ellátás többnyire kiegyensúlyozott, csak a hirtelen fellángoló tömeges igényeket nem tudják kielégíteni. A házgyárak komolyan fontolgatják, hogy megteremtik a csoportosan telepített családi házak építésének feltételeit. Elemekből összerakott félkész épületet kapna a vevő, s a befejező munkálatokról ízlése szerint gondoskodhatna. Az állam az építési költségek emelkedését kedve, tőbb hitelfeltételekkel, a kölcsönösszegek emelésével ellensúlyozta. Négy év alatt 50,1 milliárd forint hosszú lejáratú és kedvezményes feltételű kölcsönökkel segítették a magánlakás-építkezéseket. A jelek szerint a lakosság okosan, beosztóan élt e kedvezményeikkel. A számok is a megnövekedett építési kedvről árulkodnak. Az ebben az ötéves tervben elkészülő 450 ezer új lakás kétharmada saját erőből épül! Az elmúlt négy évben 231 ezer magánlakásépítkezéssel elkészült lakásba költözhettek be tulajdonosaik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a lakásállomány bővítésének legfontosabb forrása éppen a magánépítkezés. Nem mondhatunk hát le róla, sőt, támogatása a továbbiakban is fontos politikai feladat. Megnyugtató, hogy végül is a legjobb úton vagyunk a felé, hogy az építkezés senki számára ne váljék „önsanyargatássá”. F. B. SIKERES FOGYÓKÚRA UTÁN — Első nap reggelire végy 20 deka gépsonkát és fél kiló paradicsomot ... (Brenner György rajza) Sx Libris ELSZÁLLOTT-E A SZÓ csakugyan, mielőtt az írás maradandóvá tette? Ámbár könyv volt régebben is, már a nyomtatás előtt. Kéziratos tekercs például, szorgosan másolt irat, bár éppen ezért ritkaság. Kevés, s még az is mennyire múlékony! De vajon amikor leégett az alexandriai könyvtár és elporladt megannyi könyv, szertefoszlott és megsemmisült-e az is, ami a könyvekben volt, elszállott-e a szót író-olvasó találkozó emlékét idézi föl vagy három évtized távolából Török Sándor, a Hazafias Népfront folyóiratában, az Olvasó népben. Nemzetközi rádiós ankét volt az, amire többek között Richard Hughes-tól — az első hangjáték szerzőjétől — is érkezett hozzászólás. „A beszéd tanítást jelent” — írta, de az emberi fejlődés nagyobb fordulatának tartotta, amikor az ember nyelvének segítségére sietett a keze: „Mert csak az írás tudja palackozni a tudást, a gondolatot és az érzést, palackozni úgy, hogy téren és időn át továbbadható legyen... Az írás tesz képessé minden nemzedéket arra, hogy ott kezdje, ahol az előző elhagyta”. AZ irÁs maradandó SAGA mégsem írott voltában rejlik igazán. Éltek az igék már akkor is, mielőtt írásba foglalták, könyvbe másolták őket: szájról-szájra szálltak, s öröklődtek szívről szívre, értelemről értelemre. Éltek, ha figyeltek rájuk, s ha megjegyezték, megszívlelték és továbbadták őket. A maradandóságot segíti az írás, de nem feltétele: a maradandóság titka a szellem ereje, amely a szót gondolattá nemesíti, s titka az, hogy a gondolatot befogadják, megfogadják, meggyökerezik, s élet forrása lesz. Az olvasás még nem élete a könyvnek, csupán az élet kezdete. Az írott betű elevensége láthatatlanabb: belerejtőzik az érzelmekbe és az értelembe. Népek műveltsége, életük emléke megmaradhat kővé formáltan is, de a kő elporladhat, a nemzedékről nemzedékre öröklődő gondolat sosem hal el. Amikor Itália műemlékekben gazdag tájain vándorolt az ifjú Lyka Károly, ráeszmélt, hogy népek nagy temetőjét járja. Etruszkok, ligurok, venetusok „honnan jöttek, hová tűntek?” — kérdezte. Életük jeleit keresve arra következtetett: a szellemiekben élnek tovább, s örökké, azok, akiket eltemetett ugyan a történelem, de akik örökül hagyták az emberiségre érzéseiket, gondolataikat, erkölcseiket, ismereteiket. SZELLEME ÉLTETI a könyvet is. Fontos a külleme, persze, hogy fontos a szerevaló szépsége, közbeillő alakja, s ennél is fontosabb, hogy legyen. Örömszerző számokat lehet idézni arról, mennyire jelenvaló, s életadó szellemi táplálékul kínálkozik manapság a könyv. A kultúra megnövekedett lehetőségeiről szólván Aczél György tavaly azt mondta: „Ezelőtt negyven évvel Magyarországon évenként átlagban egy könyv jutott egy emberre, most kilenc. Az akkori egy könyv a ponyvák, az értéktelenségek tömegét takarta, ma pedig — ha van is még jócskán felületes meg gyenge mű — alapvetően megváltozott az összetétel, a minőség”. „Hazánkban évente átlag 300 külföldi szerző könyvét fordítják le és jelentetik meg magas példányszámban... A felszabadulás óta Lev, Tolsztoj 106 kötetét adták közre a magyar kiadók 2 millió 420 ezer példányban. Ugyanezen idő alatt Gorkij műveinek 148 kiadását 2 millió 360 ezer, Thomas Mann műveinek 72 kiadását 1,2 millió, Solohov műveinek 48 kiadását 1, millió 175 ezer, Dickens műveinek 42 kiadását 1,2 millió példányban vásárolta meg a magyar olvasóközönség” Az a fejezet, amelyből ezek a sorok valók, ezt a címet viseli: „A kultúra növekvő lehetősége és felelőssége”. Könyvről, irodalomról szólván természetesnek tetszik a megosztás: az olvasóké a lehetőség, íróké és kiadóké a felelősség. Könyv és műveltség kapcsolatát elemezve Keresztury Dezső — azon az előadássorozaton, amelyet Szántó Tibor könyvművész életműkiállítása alkalmából rendeztek Debrecenben — azt mondta: „A könyv olyan, mint amilyen a társadalom, amely létrehozta és hozza”. Kifejti azt is, hogy „a mi korunkban újra átéltünk és átélünk két óriási robbanást. Átéltük és átéltük az ismeretanyag óriási robbanását, amely a gyorsuló idővel állandó növekedésben van ... De átéltük a másik robbanást is: a műveltségre vágyódó, a műveltséget megszerezni kívánó tömegek robbanását, tehát annak azigénynek az óriási megnövekedését, amely egyre több és több forrásból egyre több és több ismeretanyagot kíván elsajátítani”. Illő-e ezek után az olvasás hatalmasan gyarapodó lehetőségei mellett az olvasás növekvő felelősségére is inteni? A lehetőségek valóban tiszteletet érdemlők. Választási beszédében Kádár János a műveltség növekedésének egyik bizonyságaként említette, hogy a könyvek példányszáma három évtized alatt négy és félszeresére nőtt. Ezen az idei könyvhéten kilencvenöt új mű jelent meg három és fél millió példányban. Minden harmadik lakosra jut tehát ezen a héten egy-egy könyv, vagy talán több is, hiszen a boltokban és a sátrakban nemcsak az ünnepi hétre megjelent könyvek kaphatók. AZ OLVASÓ FELELŐSSÉGE most már, hogy jól válogasson és a könyvek legmélyebb rejtekeibe is eljusson. Nyissa föl a könyvet, olvassa el, szívlelje meg. Gyarapítsa ismereteit, de ne csak az ismereteit, gyarapítsa mindenekelőtt és mindenekfelett az emberségét. Valójában ezért nélkülözhetetlen eleme az életnek, a fejlődésnek, a jövendőnek irodalom és művészet: a több tudás meghatványozza az ember felelősségét, hogy ember módra éljen tudásával, lehetőségeivel. Annak pedig, hogy az ember valójában kiemelkedhessen az élőlények közül, a gondolat megtestesülése, a szálló szó és az írott könyv az egyik legfontosabb, mindenképp nélkülözhetetlen eszköze. Jövője nem lehet annak, kinek mindennapjaiban nincs jelen a könyv. „A könyvek barátaim” — mondta egykor Petrarca —, „társaságuk végtelenül kellemes. Minden korból, minden országból valók. Könnyű hozzájuk férni, mert bármikor rendelkezésemre állnak, és én akkor engedem őket magamhoz és akkor bocsátom el, amikor jólesik. Soha sincsenek terhemre, de azonnal megfelelnek minden kérdésemre. Némelyik letűnt korok eseményeit regéli el nekem, míg mások a természet titkait fejtik előttem föl. Egyesek megtanítják, miként éljek, mások, hogyan haljak meg. Vannak, akik élénkségükkel elűzik gondjaimat, és lelkemet felvidítják, mások ellenben megacélozzák akaraterőmet és megtanítanak arra a fontos leckére, miként fékezzem vágyaimat és támaszkodjam teljesen magamra. Megnyitják előttem, hogy röviden szóljak: a művészet és tudomány különböző útjait, és felvilágosításaik nyomán mindenkor nyugodtan elindulhatok”. Igazak a szavak, mégis hozzá kell tenni még valamit „Könnyű hozzájuk férni” — így Petrarca, s büszkén elmondható: egyre könnyebb a könyvekhez hozzáférni, hozzájutni. Csakhogy egyre könynyebb elfordulni is a könyvtől, parlagon hevertetni őket Csöndben várakoznak a könyvek az életünkben arra, hogy fölnyissuk őket magunkhoz engedjük, és ragaszkodjunk hozzájuk. Időtöltésül azonban egyre több minden kínálkozik, hangosabban, hatásosabban, mint a könyv. Ezért növekszik meg a felelősségünk: rajtunk áll, hogy mindaz, ami benne rejlik a könyvekben, kilépjen onnét, s el ne szálljon, hanem szíven találjon és életté váljon mibennünk. A VILÁG TELJESSÉGE tárul fel a könyvekből, ex libris kibontakozik népek múltja és jelene, mi több: a jövendő is. Ex libris, könyvekből miénk lehet évezredek emberiségének egész öröksége, érzelmek és gondolatok, ismeretek és tapasztalatok, erkölcsi tartás, szép tanulság, nemes emberség. Így legyen a könyvekből — élet Zay László