Magyar Nemzet, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-06 / 157. szám

10 Készül a népesség látlelete . Az újságok tájékoztatják az olvasókat, hogy hol tart ez vagy az a nagyüzem vagy lakótelep építkezése. Én ezúttal azért látogattam az OTKI egészségügyi szervezési intézetébe, hogy megkérdezzem dr. Pauka Tibort, aki a népesség egészségi állapotát számba vevő kutatást irányítja: miként haladnak a munkálatok? — A kutatás körébe vont mintegy 24 ezer embert egy teljes évig, 1978. április 1-től 1979. március 31-ig nyomon követtük. Vizsgáltuk életviszonyait, megbetegedéseit; az év folyamán volt-e orvosnál, kórházban — önszántából vagy berendelték —, ki kezelte, hogyan és meddig, végérvényesen ellátták, vagy tovább küldték? Voltak-e olyanok, akik nem egyeztek bele egy vizsgálatba, vagy elmaradtak a kezelésről? Utánanéztünk annak, hogy az egyes embereknek az elmúlt három évben milyen betegségük volt, nyilvántartásba vették-e és hol. Egyszersmind megfigyeltük a lakóhelyen a körzeti, az üzemi orvos, a kórház, a rendelőintézet betegforgalmát, ahová egyegy ember járt vagy járhatott. Mindazokat, akiket a kutatás körébe vontunk, havonta felkereste a körzeti ápolónő és kikérdezte, volt-e beteg az elmúlt hetekben, fordult-e orvoshoz, s ha nem, mi volt az oka? Az orvostól félt vagy az igazságtól? Mindenkit, akit a körzeti ápolónő meglátogatott, megkért, hogy mondjon véleményt az egészségügyi ellátásról. Végül mind a 24 ezer emberen egységes szűrővizsgálatot végeztünk. Ily módon kibukkantak a rejtett betegségek is, amelyek egyikemásika előbb is észlelhető lett volna, ha netán jobban utánanéznek azoknak a panaszoknak, amelyeket jó néhányan a vizsgálatot megelőző három évben elmondtak. — Kutattak-e külön egyes betegségcsoportokat? — Nem. Számos betegség előfordulásáról esztendőről esztendőre pontosan vezetett megbízható adataink vannak. Kötelező például a fertőző, a daganatos megbetegedések bejelentése, valamint a foglalkozási ártalmaké, az üzemi baleseteké, és a veleszületett fejlődési rendellenességeké. Sok más kórról is folyamatosan gyűjtik az adatokat. De nekünk minden betegségről tudnunk kell, hogy az ellátási szükségletet összehasonlíthassuk azzal, amit ma nyújtunk. Csak ha prognózisokat készítünk az egyes betegségek várható alakulásáról, terjedéséről, vagy fokozatos megszűnéséről, lehetnek megalapozott terveink az ellátás különböző szintjeinek a fejlesztéséről, az orvosképzésről és a szakorvosok megoszlásáról. Utazik a beteg — Melyek a vizsgálat tapasztalatai? — Az első: annak ellenére, hogy világszerte ritka egy ilyen kiterjedésű, mélységű felmérés, jobban sikerült, mint reméltük. Minthogy a magánembereknek nem kötelező az adatszolgáltatás, aggódtunk, hogy sokan nem tesznek eleget kérésünknek. Vidéken ez alig történt meg, a fővárosban viszont szükség volt a visszalépők utánpótlására. A begyűlt adatokból úgy tetszik, hogy egyetlen betegség sem sikkadt el, beérkeztek a vizsgálat időpontja előtti hároméves előzmények és a diagnózisok. A rejtett betegségek felderítése jól sikerült, a szűrővizsgálaton átlagosan 95 százalékos volt a részvétel, a budapestiek sem ódzkodtak tőlük. Ezt már tudjuk, a többiről még csak benyomásaink vannak. Az első tudományos értékű közleményeket ősszel bocsátjuk közre. — Kérem, beszéljen a benyomásairól. — Az orvosok hihetetlen sok olyan vizsgálatot, végeznek el, amelyeket rendeletek írnak elő. Ha egy embert két jogszabály érint, kétszer járhatja végig a szakrendelőket. Nemegyszer a beteget ide-oda utaztatják. Egy vidéki gyárban például banális nőgyógyászati betegséggel jelentkezett az üzemi orvosnál egy dolgozó, aki egy hét alatt két városban és két községben tizenhétszer volt orvosnál, holott az első sankrendelőben, ahol járt, azonnal előírhatták volna a szükséges kezelést. Még táppénzes állományba se kellett volna venni. Frissen, fiatalosan . Mit tudnak arról, hogyan minősítik a betegek az ellátást? — Az a benyomásom, hogy a gyógyíthatatlanok kötődnek a leginkább az orvoshoz. Ők nem elégedetlenek. Föltehetően a súlyos beteg függősége nagyobb. S ilyen esetekben nem rejtett az orvos embersége sem. — A szűrővizsgálatok után csak látleletet kaptak a betegek, vagy javallatot is? — Természetesen megmondták nekik, ha kezelésre volt szükségük. Arról is beszéltek velük, hogy gyógyulásuk vagy egészségük megőrzése életmódváltozást kíván meg. Hogy a tanácsokat megfogadják-e, azt nem tudhatom. — Olvastam, hogy azok az aggasztó keringési megbetegedések, amelyeket a 40—50 éves férfiakon most észlelünk, az Egyesült Államokban 10—15 esztendeje szintén jelentkeztek. Ekkor országos kampányt indítottak az egészséges életmód védelmében, még a cigarettás dobozokon is tájékoztattak a dohányzás ártalmairól stb. Úgy tetszik, az élethez való ragaszkodás ott nagyobb, mert a kampány sikerrel járt, és a 40—50 esztendős férfiak keringési megbetegedései lényegesen csökkentek. — Az Egyesült Államokat követően Angliában is megtámadták a férfiakat az említett betegségek, mielőtt hozzánk érkeztek. Kiegészítésül még annyit, hogy Magyarországon a hasonló korú nők légzőszervi megbetegedései egyre gyakoribbak. — Miért birkózott meg az Egyesült Államok ilyen hamar, és ilyen mértékben ezzel a fenyegetéssel? — Az egészségi kultúrának ott nagyobbak a hagyományai, mint nálunk. Talán az is közrejátszott, hogy az amerikaiak fiatalosak akarnak maradni az emberi kor legvégső határáig. Attól függ a megélhetésük is. — Én nálunk is látom, hogy egyre több idősebb ember igyekszik fiatalabbnak látszani, szintén egzisztenciális okokból. Talán rádöbbennek, hogy nemcsak a külsőségek, a kikészítés, az öltözködés dolga ez, hanem a táplálkozási (italozási) szokásoké, az érdeklődésé és az időtöltésé is. Kutyaharapás — A kutatástól nemcsak azt várjuk, hogy életkor és nem szerint tudjuk meg egyes betegségek jelentkezését és gyakoriságát, hanem azt is, hogy társadalmi okaikat felfedezzük, miután az életkörülményekről is lesznek ismereteink. A Központi Statisztikai Hivatal segítségével szereztünk adatokat a mintegy 24 ezer ember demográfiai viszonyairól, lakáshelyzetéről, jövedelméről stb. A fővárosban pedig a statisztikai adatfelvétellel, a körzeti orvosok és betegápolónők információgyűjtésével egyidejűleg szociológiai vizsgálatot is végeztünk. Itt megfigyelhetjük a rétegváltás hatását az egészségügyi állapotra. — Tömérdek adatot gyűjtöttek. — Igen. A körzeti orvosok és az ápolónők rengeteget dolgoztak. Az egyik körzeti ápolónő, miután többször hiába látoogatott meg egy tanyasi családot, míg végre találkozott velük, azt írta az adatlapra: „ők egytől egyig egészségesek, engem viszont megharapott a kutya". A hatvanas években Balassagyarmaton a szegedi Egészségügyi Szervezési Intézet, a Baranya megyei községekben pedig a pécsi egyetem intézete végzett morbiditási felméréseket. Ha a mostani eredményeket összehasonlítjuk a pécsi és a szegedi következtetésekkel, bizonyos irányzatok is kirajzolódnak. Összegezésül: meg akarjuk tudni, mit jelent a betegség az egyénnek, miként alakítja életét, valamint azt is, hogy milyen változást idéz elő a társadalomban, és milyet kell, hogy előidézzen az egészségügyi ellátásban. Kovács Judit Maga Nemzet A szintéziskereső C. P. Snow halálára HIÁBA keressük a hét közepén meghalt Lord Snow nevét Halász Gábor és Szerb Antal tanulmányköteteiben, rá sehol nem bukkanunk. Nem is találkozhatunk vele, hiszen amikor a huszadik századi magyar esszéirodalom két óriása fáradhatatlanul járta a kortárs regény tájait, Snow még ifjútudósreménységként a kísérletei fölé hajolt Cambridge-ben, a fizika és a vegytan csodáit kutatta. Harminc valahány éves volt akkor, és bár három regény állt már mögötte, nagy tervekkel indult neki az életnek, még maga sem hitte, hogy ekkora életművet hagy az utókorra. Halász Gábor, a Széchényi Könyvtár tudós búvára már régen protektorok után szaladgált, hogy mentesüljön a munkaszolgálattól. Szerb Antal is a sors elől igyekezett kitérni, amidőn Charles Percy Snow már elszakadt az egyetemi várostól, londoni minisztériumban ült és szervezett. Akkor aratta az első sikereit, amikor Balfon Halász Gábor már megette a végzetes vacsorát, amely váratlan bőségével, a szervezetét a végzetes kórba döntő gazdagságával a halálba kergette, és amikor talán már Szerb Antal sem élt nyugat-magyarországi rabságában. Miért tér vissza minduntalan ez a két magyar név, most, C. P. Snow-tól búcsúzván, holott nem ismerték, nem ismerhették egymást, hiszen annyi minden választotta el őket? Mert, ha úgy hozta volna a véletlen, hogy egymásra találnak, lett volna mondanivalójuk. A két magyar azt a szellemiséget hajszolta, kereste angol, francia és német irodalmi tájakon, amelyeknek Snow, ha nem is úttörője, de követője volt, a humanizmus érvényre juttatását, a respny lapjain. Folytatnia a húszas, harmincas évek nagív korszakának, ear Galsworthv. eav .Torce, Thomas Marin vagy Mauriac útkeresésének. ÚJÍTÓNAK nem nevezhetnénk, legalábbis az irodalom lankáin nem, hiszen konokul ragaszkodott a regény klaszszikus szabályaihoz. Tiszta, egyenletes, szabályosan megszerkesztett életutakat írt le, nem akarta fölbontani sem az időt, sem a pályákat. Magyarul elég későn megjelent első könyvének, „A reménység korának’’ a fordítója, Nagy Péter realistának nevezi, az utolsó nagy realisták egyikének. Utószavában az átültető Csehovhöz is hasonlítja. „Nem kétséges — írja Nagy Péter —, hogy az ő (Csehov) írói módszere, egyszerűsége, gondos, fel nem tűnő, de annál biztosabb hatású szóválasztása, kevés vonással pregnáns és elsősorban cselekvésben megnyilatkozó emberábrázolása elhatározó hatással volt Snow művészetére”. Óva int ugyanakkor attól, hogy Snow-t bárkinek is szolgai tanítványának tekintsük, hiszen a saját hangján beszél, a saját világáról. Való igaz, Snow regényeiben a huszadik századi Anglia szól hozzánk, az sem teljesen, csupán értelmiségi környezetében. Nem igyekezett kibújni a bőréből. Arról mesélt, amit ismert, ebben a körben kereste az ember útját, különösképpen a magányosét. „A reménység kora” ügyvédi irodákba kalauzol, a másik magyarul megjelent regény „A bölcsesség kora’’ főurak, lordok közé, és így adja a mai Anglia egyik szegletét. A bukás érdekli, a rendszer korhadása, amire — ha politikai időszerűségre törekednénk — talán a legjellemzőbb a konzervativizmus legmakacsabb, legfantáziátlanabb szárnyának a fölkerekedése, a múltat rombolva mentőé. Megérteni hogyne tudta volna Snow ezt a világot, a fűszeresek főurakat megszégyenítő konzervativizmusát, holott ő nem innen jött. De közeli környezetből. Kistisztviselő család nevelte, a szatócsok vevőköre, aztán hivatali párvája vitte közel a fantáziátlan politikusokhoz, míg végül a Lordok Házában kötött ki, a ‘gyakran szenilis, gondolkodásra kéntelen öresurak 1957öt. Vállalta a pá■ Igát, nem szegült szentbe, de amúgy angol Mikszáthként (hogy esetlenül még egy magyar hasonlatot keressünk), benne élve a közegükben nyomban kritikusan le is leplezte, így adhatott hűséges, eleven és igazolt képet. Fukar volt életében C. P. Snow-hoz a magyar könyvkiadás, mindössze két regényének a lefordíttatására tellett a roppant életműből. De ha zsugorian bánt az íróval, talán még szűkmarkúbb a tudóssal, az elmélkedővel. Rövid ismertetések, azok is csak folyóiratokban jelentek meg a nagy gondolatról, a két kultúra szintézisének a kereséséről. A huszadik század kárhozatának tartotta Snow, hogy abban a korban, amely emberiségmegváltó, és az emberiséget elkárhoztató fölfedezéseket adott ,a világnak, még mindig kettéválik a természettudományos és a társadalomtudományi ismeret. Nem is erre gondolt, még ennél is nagyobbra. Összeötvözni a fizikai, kémiai és matematikai tudományokat a humánummal, a természeti jelenségeket a művészettel. Szinte rögeszméje lett a nagy szintézis, az integrációs törekvés. A KEVESEK közé tartozott, aki eljuthatott erre a fölismerésre. Hogyne, hiszen a természettudományoktól jutott el az irodalomhoz. Az ifjú évek voltak az elhatározók. A cambridge-i kutatások, a fizikus és kémikus fölfedező izgalmai, és onnan a minisztériumi munka. Alighanem a háború tette Charles Percy Snow-t nagy humanistává. Holott a valóságban nem volt frontvonalban, hacsak nem tekintjük annak London megpróbáltatásait, a bombázások rettegéseit. Az ő tűzkeresztsége az volt, hogy minisztériumi íróasztal mögül kellett szerveznie a tudományos munkát, átállítania a kutatókat a hadipotenciál szolgálatába. És milyen tehetséggel meg buzgalommal! Ő volt az ellenkező előjelű „modern Pimpernel”. Leslie Howard csetlő-botló klasszika-filológia Smith professzora a tengerimalacok mellől mentette ki a nácik karmaiból a tudománynak élőket, Snow arra szervezte meg őket, hogy örökre lehetetlenné tegyék a rombolás fölülkerekedését. Ezért lett lovag, a fáradhatatlan mozgósító munkáért, de a lordság már íróként érte. Hogyan is lett volna nála alkalmasabb a két kultúra szintézisének a keresésére. Követője mind több akad, de talán még mindig nem elég. Bizonyosan ez a fáradhatatlan szintéziskeresés is alakította politikai meggyőződését. Snow munkáspárti volt, azoknak a múlt század végi, e század eleji fábiánusoknak a késői követője, akikhez annak idején George Bernard Shaw is tartozott. Hasonló elkötelezettséggel. A modern Angliáról már nem lehettek olyan elképzelései, mint a gunyoros írnek, hiszen egész világ választja el tőle. De glóbuszunkról igen. Ilyen szellemről, mint amilyen Snow volt, közhelyszámba menne azt a meghatározást leírni, hogy hitt és küzdött a békés egymás mellett élés érvényesüléséért, pedig ez a színtiszta igazság. Utazott, emberi kapcsolatokat keresett, járt a Szovjetunióban is. Azért emelt szót, hogy a két kultúra, amelynek bajnoka és lovagja volt, a megértésben öltsön testet. ..NAGY ÖREGNEK” nem mondhatjuk a most eltávozottat, mert hetvennégy életéve ellenére fiatalosan hitt abban amit csinált. Mint általában lenni szokott, a halál után döbbenünk rá arra, hogy mekkora az adósságunk. Tartozunk a nagy haladó írónak azzal, hogy az eddiginél bőkezűbben ismertessük meg életművét a magyar olvasókkal, lekötelezettjei "Vagyunk a tudósnak és gondolkodónak, hogy ne csupán regényeit gondozzuk, hanem az eszméit is. Mert gondolluk csak meg: hol vagyunk most attól, hogy a koskultúra szintézise, a természettudomány és a művészet integrálása a huszadik század génetáján akárcsak a fejekben is valóság legyen. Várkonyi Tibor Firul tükör Sok érzelmi szál köt bennünket a finnekhez. A testvériség érzése. Romantika is. Ám örök a vágy, megérteni egymást. Tanulni a másiktól. Bepillantani életébe. A megismerés azonban legendaromboló is lehet. Miként ez a kiállítás is, amely a Forma és struktúra címet viseli, és a konstruktivizmus szerepét van hivatva bemutatni a modern finn építészetben, képzőművészetben és a formatervezésben. Legendaromboló? Igen, mert hát mit ismerünk e három terep alkotásaiból? A képzőművészeti konstruktivizmusból édes-keveset. Az építészet világából legfeljebb az előfutárt, Lindqvistet. A helsinki pályaudvar masszívumát, Saarinen művei. Aztán Alvar Aalto és ifjú követői törekvéseit. És a finn dizájn bál is a jelent csupán. A ma már nemzetközi elismerést tükrözőket. De ismerjük a bukdácsolást? Az elmélet és a gyakorlat évtizedes birkózásait? Az Aalto vezette funkcionalisták ama törekvését például, hogy az ötvenes évek csökkentett pénzügyi eszközeivel is megoldják az újjáépítést, és enyhítsék a lakáshiányt? Tapiola, a kertváros példa rá, milyen eredménnyel tették. Tapiotát ismerjük, és a többit? És a finn dizájn? Ismerjük tán a korn cég készítette lámpákat, amelyek egy évtizeddel megelőzték a Bauhaust? A finn dizájn nemzeti karakterét, és európaiságát ugyanakkor? Harcát az iparral, küzdelmeit értetlenséggel, sikereinek összetevőit? Kaj Franck professzor véleményét? „Mindig veszélyes az, ha egy kultúrát idegen alapokra építenek. A problémák megoldása a formatervezők dolga, azonkívül a racionális környezettervezés egyik része.” A kiállítás, amely a Nemzeti Galéria termeiben várja látogatóit, mozaikjaival is az egészre utal. Tükrében problémáinkra ismerhetünk, tanulságaiban fogódzót lelhetünk. Munka A behemót narancsszínű autó végigdübörög az utcán, aztán megáll a sarkon. Szolgái szétszélednek a kapualjakban. Az óriási műanyag ládák dugig tömve várják a megkönnyebbülést. Szikár, magas férfi érkezik. Figyelő szemű. Sapkája a feje búbjára tolva, rikító átalvetőjét igazgatja. Föllép a kőküszöbre. Pillantása átfogja az óriási tartályokat. Egymás mellett állnak, szorosan. De a kapu keskeny, meg aztán ott a küszöb is. Meg kell tervezni a mozdulatokat. S máris cselekszik. Megragadja a jobb oldalit, és csuklója laposára billenti. Maguktól mozdulnak a kerekek, és a tartály egyetlen pillanat alatt átgördül a szűkületen. Rögtön utána a másik is. A küszöbről már szorosan összefogva, együtt koccannak a járdára. A járdaszegélyről az úttest mélyére. Olyan finoman csúsznak, akárha törékeny holmit rejtenének. A szikár férfi most a tartályok elé lép. Fádig tolta, most húzni kezdi őket. Néz balra, meg jobbra. Autók villámvizslatása. Kifordított alsókarján megfeszül az érköteg. Aztán megindul sebesen, és öt hatalmas lépéssel átlóbál az úttesten. Már ott is a narancsszínű behemótnál. Már magasban az egyik tartály. Pillanat múlva a másik is. Emberünk pillekönnyű játékszerként hurcolássza át autók között a fekete ládákat, és lerakja őket a kőküszöb aljára. Aztán öles léptekkel megindul a szomszédos ház kapuja felé. Csalódás Mindig szeretett volna vele találkozni. Beszélgetni. Csak úgy, cél nélkül. Faggatni életéről. A kezdet kezdetéről. A párizsi évekről. Mindenféle bolyongásairól. Művésztársakról. Örökös kereséséről. Vándorlásairól. „eltűnéseiről". Miért foglalkozott mással évtizedeken át, mint amit vártak tőle. És mit adtak neki ezek az esztendők. Honnan a makacsság az élet új és új térségeinek felkutatásához. Vagy nem is beszélgetni. Csak ülni vele szemben, és nézni őt. Nézni arcát, amelyre rávéste vonásait az élet. Sorsa, amely kevesekéhez fogható. De hát nem sikerült az a találkozás. Egyszer pedig már úgy volt, hogy sikerülni fog. Fotókiállítása nyílhatott meg akkor. Vagy a „madárkönyve” jelent meg. Már nem is emlékszik. Egyszóval a közös barát szobájában esett meg a kézfogás. És pár szó, mindössze. Erénybe futotta. Aztán egy nap plakátarca nézett szembe vele az utcán. A fölnagyított raszterek sem zilálták szét arcvonásait. Ő volt. Sors barázdálta okos arca. És a plakáton a felirat.: „Koffán Károly gyűjteményes kiállítása a Nemzeti Galériában — Május, június.” Nézte a plakátarcot, és fölrémlett benne a régi vágy, találkozni vele. Majd most gondolta, ha nem is személyesen. Hiszen együtt az életmű, soha ilyen szerencsét. De a május szigorú parancsolónak bizonyult. Zord őrzőnek. Még egy órácskát sem tudott kiszakítani belőle, nemhogy egy teljes délelőttöt. A június társánál is kegyetlenebb volt. Még nyolc nap van hátra, vigasztalta magát, amikor hirtelen szabaddá vált az út. Kedd volt, huszonnegyedikének reggele. Ment a várudvar macskakövein, a palánkok mentén, és már a szél zavarta föl a lépcsőkön. Kereste őt a plakátok között, de nem találta. Szorongás fogta el. Kérdezett. „A Koffán-kiállítás?” „Ó, azt már régen bezárták.” A válasz fejbe verte. Düh markolászta a torkát, az elkeseredés fojtogatta. „Ez képtelenség. És tulajdonképpen meddig tart itt a június? Hiszen a plakáton ...” De a kérdezett nem válaszolt. Valahonnan elővarázsoltak számára egy megmaradt katalógust. Ült az előcsarnok félhomályában, és nézte a címlapon a kezek erdejét. A kérő és könyörgő, a mutató és kapaszkodó, a pihenő és a magát megadó, a minden fajta kezek ága-bogár. Nézte a somfagyökerekből faragott szoborfejek fényképét. Dóra arcát és a főnővérét. A boltívek alatt ágáló, reménykedő árnyalakokat a „De profundis” egyik linómetszetén. A néhány rajzból is kitetsző pályaívet. A betekintés parányi ablakát. És lassan megnyugodott. Kislány Mi van a Jósika utcában? Szürke házak. Itt-ott málló vakolattal. Pinceműhelyek. Kopott telefonfülke. Törmelékkupac. Aszfalt. Kevéske zöld is. Árva akác bókol kókadó virágok fölött. Emeleti ablakban öregasszony muskátlit öntöz. Ácsorgó autók izzanak a déli verőfényben. És két autó közötti rés mélyéből cérnahang száll az égre. Egy kislány dalol ott önfeledten. Egy hatéves forma. Guggol a járda tövében. Előtte könyv kiterítve. Iskoláskönyv, ábrákkal, kottával. Nagy komolyan nézi, és vékony karját lóbázza a levegőben. Dirigál és énekel. „Ismered a kottát?” Nem válaszol, csak mosolyog. „Ezeket a jeleket itt, ismered?” Megszólal végre. „Nem ismerem.” „Akkor mit énekelsz, kicsim?” Nyelve megoldódik. És már sorolja a dalokat. Az óvodabélieket és az iskolában tanultakat. És meséli, hogy anya dolgozik és most nagymama gondjára bízták. „És hol van a nagymama?” „Odafent, főz.” „Nem félt téged?" ,,Ö tudja, hogy vigyázok.” ,,Vigyázz is, ne menj túl a járdaszélen.” Ígéri, hogy nem megy. És köszön, meg integet. És az autók közötti résből újra égnek száll a cérnahang, összekeveredik a cseperedő széllel, amely porfelhőt készít borítani a Jósika utca fölé. Csatár Imre Útközben Vasárnap, 1980. július 6.