Magyar Nemzet, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1980-08-20 / 195. szám
Szerda, 1980. augusztus 20.. ♦ Kívül a kerítésen Községi művelődés a főváros peremén — Mit akar? Kiszerkeszteni minket az újságban? Döglött dolog ez az egész, kár szót vesztegetni rá. Bajszos, átizzadt kalapú férfi szólít meg a dunaharaszti piacon. Paradicsomos rekeszek fölött trónol és amikor meghallja, hogy a könyvtárról kérdezősködöm, kifakad belőle a panasz. — Annak idején, ötvenhatban, amikor a földrengés volt, akkor igen, akkor az egész ország mind Dunaharasztinak akart segíteni. Aztán elég hamar lelohadt a lelkesedés. A romokat eltakarítottuk, a törmelékkel feltöltöttük az utcákat, ma is ott van az a sok tégla valahol, csak persze már lesüllyedt az autók alatt a sárban. Jó métert kéne lefelé ásni, mire megtalálja az akkori sittet az ember. Akkor állt le itt minden. Az akkori tanácsi vezetők még abban bíztak, hogy Harasztit Budapesthez csatolják és majd a főváros épít újat, járdát, mifenét. Budapestnek meg nem kellettünk, érthető is, van ott is baj éppen elég, így azóta is rostokol a község vagy tizenöt-húsz éves lemaradással. Télen dagasztjuk a sarat, nyáron nyeljük a port, kevés az üzlet is, a posta már négykor bezár, ha valamit el akar intézni az ember, be kell mennie Pestre. Mindenki befelé fordul Tíz évvel ezelőtt a népszámlálás húszezer lakost talált Dunaharasztin, közöttük sok az albérlő, az ágyrajáró. A község a főváros peremén fekszik, alighogy elhagyjuk a város végét jelző táblát, talán száz méterre kezdődik Dunaharaszti. Az emberek Budapestre járnak innen dolgozni, a csepeli és a Soroksári úti gyárakba, van, aki még meszszebb. Óbudára, Újpestre. Az ország minden részéből jönnek ide a bizakodók, itt próbálnak megkapaszkodni, ötéves budapesti munkaviszonnyal megszerezni a jogot ahhoz, hogy fővárosi polgárok lehessenek. Az idő szorításában él itt szinte mindenki: munka után ott a kert, az állatok, ott a másodállásban kiváltott ipar. Kell a pénz a házra, az autóra, a nagylány stafírungjára, mindig kell valamire. Szigorúak és általánosak az elvek: a kerítésen belül mindenütt példás a rend, a kert kigyomlálva, a kerti út lebetonozva, a pázsitot hetenként géppel nyírják — a kerítésen kívül azonban sár- és portenger, kátyús az út. Befelé fordul szinte mindenki: „az út és a járda a tanács dolga, miért nem csinálják meg már?” A tanács viszont szegény, itt nincsenek nagy üzemek, mint Szigetszentmiklóson, a szomszéd községben. A téesz is Dunavarsányban működik, onnan sem remélhető sok segítség meg kell hát fogni minden fillért. Nemrég az egyik orvos, aki kifűthetetlen, nedves szolgálati lakásban lakik, kinézett magának egy üresen álló tanácsi házat „Átköltözhet” — mondták neki —, „de nincs pénzünk a festésre, mázolásra, a rendbehozatalra. Ha saját költségen megcsináltatja, ám költözzön ...” Nehéz, pokolian nehéz ilyen körülmények között kulturális missziót teljesíteni. Könyvesbolt nincs a községben, valamikor az ABC áruház egyik polcán árválkodott néhány kötet, de onnan is hamar eltűntek. Manapság csak egy „maszek” papírkereskedés tart könyveket és a HÉV megállójánál az Utasellátó pavilonja, de itt is a hírlap és a cigaretta fogy jobban. Könyvek a mosdóban A „Községi könyvtár” feliratú épület zárva. Az épület életveszélyessé vált, a könyvtár polcai között oszlopok nyújtóztak a mennyezetig, a villanyvezeték bergmancsövein befolyt az esővíz. Ki kellett innen költözni, a könyvek java részét átvitték az „új”, varrodából átalakított könyvtárba. A többi itt várja sorsát. A könyvtárral egy fedél alatt vidáman üzemel egy italbolt, lépcsőjén félmeztelen, izzadó rakodómunkások ülnek a söröskorsók mellett. — Mit is mondhatok? — Csáki Illésné, a községi könyvtár vezetője tanácstalanul tárja szét a karját. — Jöjjön, nézzen körül. Ez a helyiség fele akkora, mint a régi könyvtárunk. Nem is férünk el, látja — és benyit egy ajtón. Másfélszer egy méteres helyiség tárul fel szemünk előtt, valaha mosdó lehetett, más könyvek hevernek benne egymáson, jó másfél méter magas a kupac. — Szanaszét van még minden — válaszol elképedt tekintetemre. — Két fiókkönyvtárunk és a nyolc letéti gyűjtemény között oszlik meg harmincnyolcezer kötetünk. Itt aztán művészet valamit is megtalálni. Nem panaszképpen mondom, mert már huszonkét éve vagyok itt, ezalatt tizenegyszer költöztünk. Hozzászoktam már az átmeneti állapotokhoz. Hogy mi lesz a jövőben, azt valójában senki sem tudja. Az egyes számú általános iskolában is működik könyvtár, itt helyeztek el hétezer kötetet a községi gyűjteményből, s nemsokára még ezer kötetet odavisznek. De ez átmeneti megoldás csak. — A legnagyobb bajunk a helyszűke — panaszolja a könyvtárvezető. — Már venni sem igen merek újabb könyveket, mert egyszerűen nincs hova tenni. Az éves vásárlási keretünk meglehetősen magas, sokkal több, mint más, hasonló nagyságú községekben, és még a mai könyvárak mellett is lehetne néhány szép kötetet vásárolni ebből a százhatvanezer forintból. Igen ám, de hová ? Jövő gyomok között Mintegy végszóra lép be az ajtón Csákiné férje, az egyik általános iskola igazgatója, aki mint a megyei tanács tagja, tájékozott a jövő terveiben. Meghallván, miről folyik a szó, kulcsot akaszt le egy szögről, kinyit egy ajtót és kitessékel az épület mögötti elhanyagolt, gizes-gazos telekre. Szemben emeletes, újonnan épült családi ház terpeszkedik, balra a posta, jobbra, a drótkerítésen és az embermagas gyomokon túl a főút. — Itt szeretnénk majd egy új, emeletes könyvtárat építeni — mondja Csáki Illés. Látva, hogy nemigen tudom az elhanyagolt telekre a könyvtárpalotát elképzelni, hozzáteszi: — Ez persze a jövő zenéje, önerőből nem is igen menne, meg kellene nyerni hozzá a megyét, talán egy-két vállalatot is. Itt igazán elférne a harmincnyolcezer kötet, lehetne egy kis zenesarok is, lemezekkel, ki lehetne tenni a hetilapokat, folyóiratokat. Végre együtt lenne minden, ami most a községben imitt-amott hever használatlan. Az általános iskolai kis könyvtárban lapul egy polcnyi német nyelvű kötet is. Dunaharaszti félig-meddig nemzetiségi községnek számít, az öregebbek még beszélnek svábul, de olvasni — pláne irodalmi németet — már nem tudnak. Szép az elképzelés, de a megvalósítás még a távolban lebeg hiszen annyi minden kellene. Új tantermek, üzletek, utak és járdák, szolgálati lakások ,orvosoknak, pedagógusoknak, csukott, az eső elől védő buszmegállók, szennyvízcsatorna, új bölcsőde. Vajon mikor jut pénz könyvtárra is? De kell-e egyáltalán könyvtár az ittenieknek? — Ugyan már, nincs nekem türelmem könyvet venni a kezembe — pattog Julika mérgesen. — Van éppen elég munka itt a ház körül, meg ott a két gyerek is. Lánykoromban még olvastam ezt-azt, de most, ki ér arra rá? Meg aztán unom is a könyveket már, inkább a tévét nézem, ha elfáradok. Julika GYES-en van otthon immár negyedik éve. Igaz, a két gyerekkel van éppen elég dolog, de Julika nem szakad bele: a kapuban trécsel félnapokat, a gyerekek meg fülig maszatosan csavarognak az utcán. Julikáéknál csak a gyerekeknek van egy-két könyvük. És mennyi, Julikáékhoz hasonló család él szerte az országban! Muesül az idő — Kétezerötszáz olvasónk van — világosít fel Csákiné. — A fele tizennégy évnél fiatalabb gyerek. Azt tapasztalom, a gyerekek még jobban kapnak a könyvek után, mint a húszon felüliek. Azok már építkeznek, dolgoznak hajnaltól estig. Az évi ötven-hatvanezer kölcsönzés nagy része gyerekkönyv és ifjúsági irodalom. De érdekes, hogy ezeket a mai gyerekeket már nemigen érdeklik a mesék, inkább az útleírásokat viszik, a technikai könyveket, meg a sportot. Nézze meg, szinte érintetlenek, újak a mesekönyvek. Voltaképpen eldönthetetlen, hogy jól dolgozik-e a községi könyvtár vagy rosszul, hogy a gyűjtemény nagyságához viszonyítva az évi kölcsönzések száma magas-e, avagy alacsony. Nehéz, mert Dunaharaszti lakói kétlaki életet élnek, falusi körülmények között laknak, nagyvárosi környezetben dolgoznak s szabad idejük java része hajnali vagy esti buszokon, villamosokon, HÉV-szerelvényeken telik el. Ez az életforma nem a könyvek megbecsülését állítja az emberi élet középpontjába, hanem az időét és — mint mindenütt — a pénzét. A szabad időben végzett munka pénzt szül, de a pénz nem fial szabad időt, olvasásra, kulturálódásra szolgálót. A gyerekek ezt a körforgást látják itt is — mint oly sok helyütt az országban — szüleiktől, s mire , kamaszkorba cseperednek, félreteszik a könyveket ők is. Haraszti munkásközségnek tekinthető, ezért is lenne létfontosságú, hogy lakóinak gazdag művelődési lehetőségeket nyújtson. Amit ma ad, az nem több egy mozinál, egy nem túl nagy pezsgést mutató művelődési háznál és a picinyke, túlzsúfolt könyvtárnál. Az igényeknek mindez ma megfelel. Hisz nincs, ami új igényeket támasztana. Vértessy Péter Massar Nemzet Emlékezés az alma materre A jó iskola az állandóság és a változás egysége Beszélgetés Sinkovits Imrével Különös, hogy csaknem három évtizedes távollét után, néhány esztendeje a szerencsés véletlen visszavezérelt erre a tájra, gyermekkorom színterére — mondja Sinkovits Imre, széttekintve Gugger-hegyi nyári lakásának teraszáról. — Itt, ezen a domboldalon, amely akkor még sűrű erdő és bozót volt, barangoltunk, rajcsúroztunk, cserkészkedtünk, számháborúztunk. Most itt lakom tavasztól őszig, és valahányszor feljövök ide Óbudán keresztül, feldereng bennem a boldog gyermek- és kamaszkor emléke, visszaidézem gimnáziumi éveimet. Ezek szerint a főváros ódon, patinás kerülete, ifjúkorának környezete fontos szerettet játszott el kerekkorában, nevelkedésében? — Nyolc évig jártam a II. kerületi Állami Árpád Gimnáziumba, ami túlzás nélkül meghatározó jelentőségű volt életemben. Valóban ez az alma mater látott el, táplált mindazzal az emberséged, műveltséggel, amely későbbi pályámon segített, irányított. A harmincas években, a negyvenes évek elején ezt az iskolát sokan „kültelkinek” tartották. — A „Rákócziánum” vagy a Toldy a budai gimnáziumok között valóban „előkelőbbnek" számított, de mi, a diákjai büszkék voltunk az „Árpád”ra. Különösen attól kezdve, hogy átköltöztünk a Nagyszombat utcai új épületbe. Akkor másodikos voltam. Addig egy Zsigmond téri épületbe jártunk, amelyet azonban életveszélyesnek nyilvánítottak. Csak zárójelben jegyzem meg: még ma is valamilyen „tanintézet” működik abban a házban. Mire voltak büszkék az „Árpád” diákjai? — Akkor ezt nem tudtam volna megfogalmazni. Talán csak azzal, hogy szerettük tanárainkat, az órák hangulatát, diáktársainkat, akikkel millió és egy szál kötött össze. Ma már egyértelműbben tudok erről beszélni, még akkor is, ha az, amit mondok, meglehet kissé kopottas közhelynek hangzik. De való: ez a polgári demokratikus szellemű, haladó iskola egy életre szóló humánummal „ajándékozta meg” azokat, akik erre fogékonyak voltak. Kik voltak azok a tanárok, akikről már az imént is szeretettel szólt? — Többnyire olyanok, akiket valamiféle büntetésből „vágtak ki a kültelki iskolába”. Szentkúthy Miklós, a kiváló író és műfordító, aki angolt tanított. A tankönyvet kihajította az ablakon és behozta Shakespeare összes műveit, azokból tanított. A Hamlet és a Macbeth egyes részleteit ma is fújom angolul, ezt neki köszönhetem. A szülői fogadóórákat „rendhagyó módon” Virág bácsi Arany Bárányhoz címzett vendéglőjében tartotta. Kunszery Gyula, akinek Csirke volt a beceneve, és németet tanított, kitűnő pedagógusként a világ legtürelmesebb emberének bizonyult. Erről elmesélnék egy történetet. Érettségiző diákok azzal ugratták az alsósokat, hogy felbiztatták őket: menjenek oda a folyosóügyeletet tartó Kunszervhez — akit persze még nem ismertek —, és kérdezzék meg tőle, hogy kell németre lefordítani a „kullogni” igét. Mivel ennek a szónak nincs pontos német megfelelője, „Csirke” tanár úr elkezdte ezt hosszasan magyarázni, míg a diák rá nem jött arra, hogy beugratták. Évről évre ez a jelenet megismétlődött; az egykori „áldozatok” immár vgratókká váltak, csak a tanár úr türelme nem fogyott el soha. Kiben testesült meg még az említett demokratikus szellem? Dr. Könözsi Lajos hittantanárom akkoriban végzett Rómában, tizenkét élő és négy holt nyelvet tudott, Serédiéknek túl modern volt. Ez a felvilágosult pap, egyszerű ember már akkor megvalósította az ökumenizmust: együtt tartott hittanórát valamennyi vallás és felekezet számára. És hogy mintegy másik végletként is említsek valakit: iskolánkban tanított tornát Iglói Náci, aki a felszabadulás után számos kiválót futó — Rózsavölgyi, Tábori, Iharos, Szentgáli — edzője volt. Beresztóczy György magyar tanárnak nagy része volt abban, hogy színész lettem. A háború utáni években úgy adta elő a XIX. és XX. századi irodalmat, hogy ma is ebből élek. Rajongott a Nyugatosokért, az irodalom szeretetét ő oltotta belém, mert későn érő típus, alkat voltam; naiv és őszinte. És ha éreztem valakiben ugyanezt az őszinteséget, életszeretetet, az nagy hatással volt rám. Tehát jó volt diákközérzete. Ez azonban valószínűig nemcsak az iskolai órákról táplálkozott. — Természetrajz tanárom, Karádi Károly született óbudai, egy hajógyári munkás fia, az „Árpád”-ba járt, aztán ott tanított és szervezett cserkészcsapatot. Sejtelmem sincs, miért szidták ezt a mozgalmat harminc évig, legalábbis minálunk, az Árpádban egészséges, tiszta lelkű, bajtársias, gerinces embereket nevelt, erkölcsi tartást adott. Mintha csak tudták volna a cserkészek: a gyermekkor meghatározza a felnőttkor tartalmas értékét. Szinte észre se vettük, ahogy játékosan előkészítettek az életre. Éltük boldog gyermekkorunkat, ugyanakkor foglalkozásainkon, kirándulásainkon, vízi túráinkon, mintegy figyelmeztető bójaként ott úszott mellettünk a kérdés: hogyan valósítható meg mindez az életben? Volt rá példa, hogy az élet valósága és a cserkészet öszszekapcsolódott? — Azon a napon, amikor a németek lerohanták Magyarországot, 1944. március 19-én, éppen Szőnyi G. Sándor osztálytársamnál (ma a tévé rendezője) matekórára készültünk. A Hunor utcából a Zápor utcába csak a németek által lezárt Vörösvári úton keresztül mehettem haza. De visszarohantam barátomhoz, és a szokásos láncon keresztül riadóztattuk az osztályt. Másnap az első óra német volt (már nem Kunszery tanította). Petőfi, Kossuth, Széchényi képeivel és piros-fehér-zölddel tapétáztuk ki az osztályt. A tanár még nem csinált volna botrányt, de negyed óra múlva megjelent a német szakfelügyelő és jelentette az esetet az igazgatónak. Attól tartottunk Szőnyivel, hogy kicsapnak bennünket. Egy óra múlva megjelent az igazgató, Gáldy Béla, immár egyedül, a padok mellett feszes vigyázzban álltunk, és vártuk a vihart. De a „diri” egészen halkan csak ennyit mondott: „Fiaim, az Isten áldjon meg benneteket, köszönöm.” Nem valószínű azonban, hogy e jobboldali korszakban csak ez lett volna jellemző az iskolára. — Ilyet én nem is mondtam. Ott volt például a leventeoktatás. Rettenet. Talán ezt keverik sokan a cserkészettel. Nekem is meggyűlt a bajom az oktatóval, egyik tornatanárommal. Állunk az iskola udvarán, tizenhat osztály. Kiszólít az oktató, kérdi, hogy hívnak? Mondom: Sinkovits Imre. Azt mondja erre, hangosabban, mert nem érti. Mondom újra: Erre ő: „Még hangosabban!” És ezt vagy hat-hétszer megismételteti. Amikor pedig már sírva ordítom a nevemet, gúnyosan így szól: „Halljátok, hát így hívnak egy jó magyar leventét!” Ez az eset annyira felzaklatott, hogy éppen ennek a hatására határoztuk el édesapámmal: nem magyarosítjuk meg a nevünket. Ezek után talán egy kényes kérdés: jó tanuló volt? — A háborúig biztosan tartottam jórendűségemet, de aztán — az ostrom alatti kitelepülés miatt is — sokat romlottam. Hadd tegyem hozzá: amikor ott szorongtam az érettségi tételek felett, bizony nem gondoltam, hogy egykor majd az iskola büszkeségei között tartanak számon. A mai „Árpád”-ban ott van kint a fényképem Fejes Tóth László matematikusé, Mádi Szabó Gáboré és Marton Endréé mellett. De szomorú is voltam pályám csúcsán, amikor szerettem volna eldicsekedni valamelyik volt kedves tanáromnak, mire vittem, és immár egyik sem volt az élők között. És fáj az is, hogy a gimnázium épületében számos oktatási intézmény működik, ma csak egy része a régi alma mater; nincs kihez és nincs hová visszajárni, pedig jó lenne a régi hagyományokat ápolni, az emlékeket feleleveníteni, hiszen sokan vagyunk, akik még ma is abból élünk, amit ott kaptunk útravalónak. Két felnőtt gyermekével kapcsolatosan milyen tapasztalatai voltak a mai iskoláról? — A kapcsolatom laza volt, a véleményem talán ezért nem sokat nyom a latban. Mégis elmondanám: úgy érzem, a mai középiskolákban kevés az állandóság. Oly gyorsan cserélődik a tanulnivaló és a tankönyv, hogy a könyveket talán már azért nyomják rossz papírra, mert tudják: hamar elavulnak. A jó iskola az állandóság és a változás olyan dialektikus egységét valósítja meg, amelyben a hagyomány megfér az új világ szellemi és technikai haladása által megkövetelt újdonsággal. Én úgy érzem, annak idején a mi iskolánk, a mi tanáraink megadták nekünk ezt, vagy legalább ennek érzetét. Barta András Szeretettel meghívjuk KISS ROÓZ ILONA isi MM 1 Érdemes művész, 1 «|íi t M Ém M Munkácsy-díjas keramikus„ KIÁLLÍTÁSÁRA a Budavári Iparművészeti m Nyitva: augusztus 22—30-ig fli Jaf BaA MÉM A kiállítás nyitásának napján t”Íti a művész személyesen 11