Magyar Nemzet, 1980. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)

1980-08-20 / 195. szám

Szerda, 1980. augusztus 20.. ♦ Kívül a kerítésen Községi művelődés a főváros peremén — Mit akar? Kiszerkeszteni minket az újságban? Döglött dolog ez az egész, kár szót vesztegetni rá. Bajszos, átizzadt kalapú fér­fi szólít meg a dunaharaszti piacon. Paradicsomos rekeszek fölött trónol és amikor meg­hallja, hogy a könyvtárról kérdezősködöm, kifakad belő­le a panasz. — Annak idején, ötvenhat­ban, amikor a földrengés volt, akkor igen, akkor az egész ország mind Dunaharasztinak akart segíteni. Aztán elég ha­mar lelohadt a lelkesedés. A­­ romokat eltakarítottuk, a tör­melékkel feltöltöttük az utcá­kat, ma is ott van az a sok tégla valahol, csak persze már lesüllyedt az autók alatt a sárban. Jó métert kéne lefelé ásni, mire megtalálja az ak­kori sittet az ember. Akkor állt le itt minden. Az akkori tanácsi vezetők még abban bíztak, hogy Harasztit Buda­pesthez csatolják és majd a főváros épít újat, járdát, mi­fenét. Budapestnek meg nem kellettünk, érthető is, van ott is baj éppen elég, így azóta is rostokol a község vagy ti­zenöt-húsz éves lemaradással. Télen dagasztjuk a sarat, nyá­ron nyeljük a port, kevés az üzlet is, a posta már négykor bezár, ha valamit el akar in­tézni az ember, be kell men­nie Pestre. Mindenki befelé fordul Tíz évvel ezelőtt a népszám­lálás húszezer lakost talált Dunaharasztin, közöttük sok az albérlő, az ágyrajáró. A község a főváros peremén fek­szik, alighogy elhagyjuk a vá­ros végét jelző táblát, talán száz méterre kezdődik Duna­haraszti. Az emberek Buda­pestre járnak innen dolgozni, a csepeli és a Soroksári úti gyárakba, van, aki még mesz­­szebb. Óbudára, Újpestre. Az ország minden részéből jönnek ide a bizakodók, itt próbálnak megkapaszkodni, ötéves buda­pesti munkaviszonnyal meg­szerezni a jogot ahhoz, hogy fővárosi polgárok­ lehessenek. Az idő szorításában él itt szinte mindenki: munka után ott a kert, az állatok, ott a másodállásban kiváltott ipar. Kell a pénz a házra, az autó­ra, a nagylány stafírungjára, mindig kell valamire. Szigorúak és általánosak az elvek: a kerítésen belül min­denütt példás a rend, a kert kigyomlálva, a kerti út lebe­tonozva, a pázsitot hetenként géppel nyírják — a kerítésen kívül azonban sár- és porten­ger, kátyús az út. Befelé for­dul szinte mindenki: „az út és a járda a tanács dolga, miért nem csinálják meg már?” A tanács viszont sze­gény, itt nincsenek nagy üze­mek, mint Szigetszentmikló­­son, a szomszéd községben. A téesz is Dunavarsányban mű­ködik, onnan sem remélhető sok segítség meg kell hát fog­ni minden fillért. Nemrég az egyik orvos, aki kifűthetetlen, nedves szolgálati lakásban la­kik, kinézett magának egy üresen álló tanácsi házat „Át­költözhet” — mondták neki —, „de nincs pénzünk a fes­tésre, mázolásra, a rendbeho­zatalra. Ha saját költségen megcsináltatja, ám költöz­zön ...” Nehéz, pokolian nehéz ilyen körülmények között kulturális missziót teljesíteni. Könyves­bolt nincs a községben, vala­mikor az ABC áruház egyik polcán árválkodott néhány kötet, de onnan is hamar el­tűntek. Manapság csak egy „maszek” papírkereskedés tart könyveket és a HÉV megálló­jánál az Utasellátó pavilonja, de itt is a hírlap és a ciga­retta fogy jobban. Könyvek a mosdóban A „Községi könyvtár” fel­iratú épület zárva. Az épület életveszélyessé vált, a könyv­tár polcai között oszlopok nyújtóztak a mennyezetig, a villanyvezeték bergmancsö­­vein befolyt az esővíz. Ki kel­lett innen költözni, a könyvek java részét átvitték az „új”, varrodából átalakított könyv­tárba. A többi itt várja sorsát. A könyvtárral egy fedél alatt vidáman üzemel egy italbolt, lépcsőjén félmeztelen, izzadó rakodómunkások ülnek a sö­­röskorsók mellett. — Mit is mondhatok? — Csáki Illésné, a községi könyv­tár vezetője tanácstalanul tár­ja szét a karját. — Jöjjön, nézzen körül. Ez a helyiség fele akkora, mint a régi könyvtárunk. Nem is férünk el, látja — és benyit egy aj­tón. Másfélszer egy méteres helyiség tárul fel szemünk előtt, valaha mosdó lehetett, más könyvek hevernek benne egymáson, jó másfél méter magas a kupac. — Szanaszét van még min­den — válaszol elképedt te­kintetemre. — Két fiók­­könyvtárunk és a nyolc letéti gyűjtemény között oszlik meg harmincnyolcezer kötetünk. Itt aztán művészet valamit is megtalálni. Nem panaszkép­pen mondom, mert már hu­szonkét éve vagyok itt, ezalatt tizenegyszer költöztünk. Hozzá­szoktam már az átmeneti álla­potokhoz. Hogy mi lesz a jövőben, azt valójában senki sem tudja. Az egyes számú általános iskolá­ban is működik könyvtár, itt helyeztek el hétezer kötetet a községi gyűjteményből, s nem­sokára még ezer kötetet oda­visznek. De ez átmeneti meg­oldás csak. — A legnagyobb bajunk a helyszűke — panaszolja a könyvtárvezető. — Már venni sem igen merek újabb köny­veket, mert egyszerűen nincs hova tenni. Az éves vásárlási keretünk meglehetősen magas, sokkal több, mint más, ha­sonló nagyságú községekben, és még a mai könyvárak mel­lett is lehetne néhány szép kötetet vásárolni ebből a száz­hatvanezer forintból. Igen ám, de hová ? Jövő gyomok között Mintegy végszóra lép be az ajtón Csákiné férje, az egyik általános iskola igazgatója, aki mint a megyei tanács tagja, tájékozott a jövő terveiben. Meghallván, miről folyik a szó, kulcsot akaszt le egy szög­ről, kinyit egy ajtót és kites­sékel az épület mögötti elha­nyagolt, gizes-gazos telekre. Szemben emeletes, újonnan épült családi ház terpeszke­dik, balra a posta, jobbra, a drótkerítésen és az emberma­gas gyomokon túl a főút. — Itt szeretnénk majd egy új, emeletes könyvtárat építeni — mondja Csáki Illés. Látva, hogy nemigen tudom az elha­nyagolt telekre a könyvtár­palotát elképzelni, hozzáteszi: — Ez persze a jövő zenéje, ön­erőből nem is igen menne, meg kellene nyerni hozzá a megyét, talán egy-két vállala­tot is. Itt igazán elférne a har­mincnyolcezer kötet, lehetne egy kis­ zenesarok is, lemezek­kel, ki lehetne tenni a hetila­pokat, folyóiratokat. Végre együtt lenne minden, ami most a községben imitt-amott hever használatlan. Az általános iskolai kis könyvtárban lapul egy polc­nyi német nyelvű kötet is. Du­naharaszti félig-meddig nem­zetiségi községnek számít, az öregebbek még beszélnek svá­bul, de olvasni — pláne iro­dalmi németet — már nem tudnak. Szép az elképzelés, de a megvalósítás még a távolban lebeg hiszen annyi minden kellene. Új tantermek, üzletek, utak és járdák, szolgálati la­kások ,orvosoknak, pedagógu­soknak, csukott, az eső elől védő buszmegállók, szennyvíz­­csatorna, új bölcsőde. Vajon mikor jut pénz könyvtárra is? De kell-e egyáltalán könyv­tár az ittenieknek? — Ugyan már, nincs nekem türelmem könyvet venni a kezembe — pattog Julika mér­gesen. — Van éppen elég mun­ka itt a ház körül, meg ott a két gyerek is. Lánykoromban még olvastam ezt-azt, de most, ki ér arra rá? Meg aztán unom is a könyveket már, in­kább a tévét nézem, ha elfá­radok. Julika GYES-en van otthon immár negyedik éve. Igaz, a két gyerekkel van éppen elég dolog, de Julika nem szakad bele: a kapuban trécsel fél­napokat, a gyerekek meg fülig maszatosan csavarognak az utcán. Julikáéknál csak a gye­rekeknek van egy-két köny­vük. És mennyi, Julikáékhoz hasonló család él szerte az országban! Mu­­esü­l az idő — Kétezerötszáz olvasónk van — világosít fel Csákiné. — A fele tizennégy évnél fiata­labb gyerek. Azt tapasztalom, a gyerekek még jobban kap­nak a könyvek után, mint a húszon felüliek. Azok már építkeznek, dolgoznak hajnal­tól estig. Az évi ötven-hatvan­­ezer kölcsönzés nagy része gyerekkönyv és ifjúsági iro­dalom. De érdekes, hogy eze­ket a mai gyerekeket már nemigen érdeklik a mesék, in­kább az útleírásokat viszik, a technikai könyveket, meg a sportot. Nézze meg, szinte érintetlenek, újak a meseköny­vek. Voltaképpen eldönthetetlen, hogy jól dolgozik-e a községi könyvtár vagy rosszul, hogy a gyűjtemény nagyságához vi­szonyítva az évi kölcsönzések száma magas-e, avagy ala­csony. Nehéz, mert Dunaha­raszti lakói kétlaki életet él­nek, falusi körülmények kö­zött laknak, nagyvárosi­­ kör­nyezetben dolgoznak s szabad idejük java része hajnali vagy esti buszokon, villamosokon, HÉV-szerelvényeken telik el. Ez az életforma nem a köny­vek megbecsülését állítja az emberi élet középpontjába, hanem az időét és — mint mindenütt — a pénzét. A sza­bad időben végzett munka pénzt szül, de a pénz nem fial szabad időt, olvasásra, kultu­­rálódásra szolgálót. A gyere­kek ezt a körforgást látják itt is — mint oly sok helyütt az országban — szüleiktől, s mire , kamaszkorba cseperednek, fél­reteszik a könyveket ők is. Haraszti munkásközségnek tekinthető, ezért is lenne lét­­fontosságú, hogy lakóinak gaz­dag művelődési lehetőségeket nyújtson. Amit ma ad, az nem több egy mozinál, egy nem túl nagy pezsgést mutató művelő­dési háznál és a picinyke, túl­zsúfolt könyvtárnál. Az igé­nyeknek mindez ma megfelel. Hisz nincs, ami új igényeket támasztana. Vértessy Péter Massar Nemzet Emlékezés az alma materre A jó iskola az állandóság és a változás egysége Beszélgetés Sinkovits Imrével Különös, hogy csaknem há­rom évtizedes távollét után, néhány esztendeje a szeren­csés véletlen visszavezérelt er­re a tájra, gyermekkorom színterére — mondja Sinkovits Imre, széttekintve Gugger-he­­gyi nyári lakásának teraszá­ról. — Itt, ezen a domboldalon, amely akkor még sűrű erdő és bozót volt, barangoltunk, raj­­csúroztunk, cserkészkedtünk, számháborúztunk. Most itt la­kom tavasztól őszig, és vala­hányszor feljövök ide Óbudán keresztül, feldereng bennem a boldog gyermek- és kamasz­kor emléke, visszaidézem gim­náziumi éveimet. Ezek szerint a főváros ódon, patinás kerülete, ifjúkorának környezete fontos szerettet ját­szott el kerekkorában, nevelke­désében? — Nyolc évig jártam a II. kerületi Állami Árpád Gim­náziumba, ami túlzás nélkül meghatározó jelentőségű volt életemben. Valóban ez az al­ma mater látott el, táplált mindazzal az emberséged, műveltséggel, amely későbbi pályámon segített, irányított. A harmincas években, a negyvenes évek elején ezt az iskolát sokan „kültelkinek” tartották. — A „Rákócziánum” vagy a Toldy a budai gimnáziumok között valóban „előkelőbbnek" számított, de mi, a diákjai büszkék voltunk az „Árpád”­­ra. Különösen attól kezdve, hogy átköltöztünk a Nagy­szombat utcai új épületbe. Akkor másodikos voltam. Ad­dig egy Zsigmond téri épület­be jártunk, amelyet azonban életveszélyesnek nyilvánítot­tak. Csak zárójelben jegyzem meg: még ma is valamilyen „tanintézet” működik abban a házban. Mire voltak büszkék az „Ár­pád” diákjai? — Akkor ezt nem tudtam volna megfogalmazni. Talán csak azzal, hogy szerettük ta­nárainkat, az órák hangulatát, diáktársainkat, akikkel millió és egy szál kötött össze. Ma már egyértelműbben tudok erről beszélni, még akkor is, ha az, amit mondok, megle­het kissé kopottas közhelynek hangzik. De való: ez a polgá­ri demokratikus szellemű, ha­ladó iskola egy életre szóló humánummal „ajándékozta meg” azokat, akik erre fogé­konyak voltak. Kik voltak azok a tanárok, akikről már az imént is sze­retettel szólt? — Többnyire olyanok, aki­ket valamiféle büntetésből „vágtak ki a kültelki iskolá­ba”. Szentkúthy Miklós, a ki­váló író és műfordító, aki an­golt tanított. A tankönyvet ki­hajította az ablakon és behoz­ta Shakespeare összes mű­veit, azokból tanított. A Ham­let és a Macbeth egyes rész­leteit ma is fújom angolul, ezt neki köszönhetem. A szülői fogadóórákat „rendhagyó mó­don” Virág bácsi Arany Bá­rányhoz címzett vendéglőjében tartotta. Kunszery Gyula, aki­nek Csirke volt a beceneve, és németet tanított, kitűnő pe­dagógusként a világ legtürel­mesebb emberének bizonyult. Erről elmesélnék egy törté­netet. Érettségiző diákok azzal ugratták az alsósokat, hogy felbiztatták őket: menjenek oda a folyosóügyeletet tartó Kunszervhez — akit persze még nem ismertek —, és kér­dezzék meg tőle, hogy kell né­metre lefordítani a „kullogni” igét. Mivel ennek a szónak nincs pontos német megfele­lője, „Csirke” tanár úr elkezd­te ezt hosszasan magyarázni, míg a diák rá nem jött arra, hogy beugratták. Évről évre ez a jelenet megismétlődött; az egykori „áldozatok” immár vgratókká váltak, csak a ta­nár úr türelme nem fogyott el soha. Kiben testesült meg még az említett demokratikus szel­lem? Dr. Könözsi Lajos hittanta­nárom akkoriban végzett Ró­mában, tizenkét élő és négy holt nyelvet tudott, Serédiék­­nek túl modern volt. Ez a fel­világosult pap, egyszerű em­ber már akkor megvalósítot­ta az ökumenizmust: együtt tartott hittanórát valamennyi vallás és felekezet számára. És hogy mintegy másik véglet­ként is említsek valakit: is­kolánkban tanított tornát Iglói Náci, aki a felszabadulás után számos kiválót futó — Rózsa­völgyi, Tábori, Iharos, Szent­­gáli — edzője volt. Beresztóczy György magyar tanárnak nagy része volt abban, hogy színész lettem. A háború utáni évek­ben úgy adta elő a XIX. és XX. századi irodalmat, hogy ma is ebből élek. Rajongott a Nyugatosokért, az irodalom szeretetét ő oltotta belém, mert későn érő típus, alkat voltam; naiv és őszinte. És ha éreztem valakiben ugyan­ezt az őszinteséget, életszere­­tetet, az nagy hatással volt rám. Tehát jó volt diákközérzete. Ez azonban valószínűig nem­csak az iskolai órákról táplál­kozott. — Természetrajz tanárom, Karádi Károly született óbu­dai, egy hajógyári munkás fia, az „Árpád”-ba járt, aztán ott tanított és szervezett cser­készcsapatot. Sejtelmem sincs, miért szidták ezt a mozgal­mat harminc évig, legalábbis minálunk, az Árpádban egész­séges, tiszta lelkű, bajtársias, gerinces embereket nevelt, er­kölcsi tartást adott. Mintha csak tudták volna a cserké­szek: a gyermekkor meghatá­rozza a felnőttkor tartalma­­s értékét. Szinte észre se vet­tük, ahogy játékosan előkészí­tettek az életre. Éltük boldog gyermekkorunkat, ugyanakkor foglalkozásainkon, kirándulá­sainkon, vízi túráinkon, mint­egy figyelmeztető bójaként ott úszott mellettünk a kérdés: hogyan valósítható meg mind­ez az életben? Volt rá példa, hogy az élet valósága és a cserkészet ösz­­szekapcsolódott? — Azon a napon, amikor a németek lerohanták Magyar­­országot, 1944. március 19-én, éppen Szőnyi G. Sándor osz­tálytársamnál (ma a tévé ren­dezője) matekórára készültünk. A Hunor utcából a Zápor ut­cába csak a németek által le­zárt Vörösvári úton keresztül mehettem haza. De visszaro­hantam barátomhoz, és a szo­kásos láncon keresztül riadóz­­tattuk az osztályt. Másnap az első óra német volt (már nem Kunszery tanította). Petőfi, Kossuth, Széchényi képeivel és piros-fehér-zölddel tapétáz­tuk ki az osztályt. A tanár még nem csinált volna bot­rányt, de negyed óra múlva megjelent a német szakfel­ügyelő és jelentette az esetet az igazgatónak. Attól tartot­tunk Szőnyivel, hogy kicsap­nak bennünket. Egy óra múl­va megjelent az igazgató, Gál­­dy Béla, immár egyedül, a pa­dok mellett feszes vigyázzban álltunk, és vártuk a vihart. De a „diri” egészen halkan csak ennyit mondott: „Fiaim, az Isten áldjon meg benneteket, köszönöm.” Nem valószínű azonban, hogy e jobboldali korszakban csak ez lett volna jellemző az is­kolára. — Ilyet én nem is mondtam. Ott volt például a leventeok­tatás. Rettenet. Talán ezt ke­verik sokan a cserkészettel. Nekem is meggyűlt a bajom az oktatóval, egyik tornataná­rommal. Állunk az iskola ud­varán, tizenhat osztály. Ki­szólít az oktató, kérdi, hogy hívnak? Mondom: Sinkovits Imre. Azt mondja erre, han­gosabban, mert nem érti. Mondom újra: Erre ő: „Még hangosabban!” És ezt vagy hat-hétszer megismételteti. Amikor pedig már sírva ordí­tom a nevemet, gúnyosan így szól: „Halljátok, hát így hívnak egy jó magyar leven­tét!” Ez az eset annyira fel­zaklatott, hogy éppen ennek a hatására határoztuk el édesapámmal: nem magyaro­sítjuk meg a nevünket. Ezek után talán egy kényes kérdés: jó tanuló volt? — A háborúig biztosan tar­tottam jórendűségemet, de aztán — az ostrom alatti ki­település miatt is — sokat romlottam. Hadd tegyem hoz­zá: amikor ott szorongtam az érettségi tételek felett, bizony nem gondoltam, hogy egykor majd az iskola büszkeségei között tartanak számon. A mai „Árpád”-ban ott van kint a fényképem Fejes Tóth László matematikusé, Mádi Szabó Gáboré és Marton End­réé mellett. De szomorú is vol­tam pályám csúcsán, amikor szerettem volna eldicsekedni valamelyik volt kedves taná­romnak, mire vittem, és im­már egyik sem volt az élők között. És fáj az is, hogy a gimnázium épületében számos oktatási intézmény működik, ma csak egy része a régi alma mater; nincs kihez és nincs hová visszajárni, pedig jó len­ne a régi hagyományokat ápol­ni, az emlékeket feleleveníte­ni, hiszen sokan vagyunk, akik még ma is abból élünk, amit ott kaptunk útravalónak. Két felnőtt gyermekével kap­csolatosan milyen tapasztalatai voltak a mai iskoláról? — A kapcsolatom laza volt, a véleményem talán ezért nem sokat nyom a latban. Mégis elmondanám: úgy érzem, a mai középiskolákban kevés az állandóság. Oly gyorsan cse­rélődik a tanulnivaló és a tankönyv, hogy a könyveket talán már azért nyomják rossz papírra, mert tudják: hamar elavulnak. A jó iskola az ál­landóság és a változás olyan dialektikus egységét valósítja meg, amelyben a hagyomány megfér az új világ szellemi és technikai haladása által meg­követelt újdonsággal. Én úgy érzem, annak idején a mi is­kolánk, a mi tanáraink meg­adták nekünk ezt, vagy leg­alább ennek érzetét. Barta András Szeretettel meghívjuk KISS ROÓZ ILONA isi MM 1 Érdemes művész, 1 «|íi t M Ém M Munkácsy-díjas keramikus„ KIÁLLÍTÁSÁRA a Budavári Iparművészeti m Nyitva: augusztus 22—30-ig fli Jaf BaA MÉM A kiállítás nyitásának napján t”Íti a művész személyesen 11

Next