Magyar Nemzet, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1980-09-02 / 205. szám
A A RÁDIÓ MELLEIT Az iskola Valamikor így tanév kezdetén széplelkű magyar tanáraink— mert legtöbbjükben egy hallgatag költő rejtezett — föladták a sablonos lírai feladatot: Írjátok le nyári élményeiteket! Mi, akkori nebulók, irodalmiasra pödrött mondatokban, beszámoltunk izgalmasnak vélt kalandjainkról, ki erről, ki arról. De akármiről, egy elkoptatott mondat mindegyik dolgozatban visszatért. Az örömről szólt, melyet valamennyien, akkori állításunk szerint, éreztünk az agyonfaricskált iskolapadok láttán, a papagáj zsivajunkat boldogan visszhangzó folyosókon. A dolgozat, az élmény, a tanévkezdés izgalma annyira a miénk volt, hogy észre sem vettük, rajtunk kívül a kutyát sem érdekli. Fejünkbe se fért volna, máig is alig, hogy egyszer ez a zsivajgás, izgalom, lázas készülődés kikerül az iskolafalakon, öröme megérint szinte mindenkit, mintha az ország ült volna be az iskolapadokba. Hogy az oktatás a köztudatban is közügy lett, a tanórák majdhogynem nyilvánosak, a kicsinosított, szaktárgyak csábítók, ez több más közt korunk mind szervesebben életünkbe hatoló tömegkommunikációjának, fölöttébb a Rádiónak és a Televíziónak köszönhető. Nemcsak mint puszta eszköz, a mesebeli varázssipka utódaként — „hipphopp, ott legyek, ahol akarok!” —, hanem mint kollektíven kimunkált, társadalmilag felelős, tudatos program, az Iskolarádiótól az egyetemi szintű ismeretterjesztésig, a szülők tájékoztatásától a pedagógusok nevelési és oktatási tapasztalatcseréjéig, a tanulásban nyújtott segítségtől a tanár-szülő-diák közös gondjainak megtárgyalásáig. Az új tanév kezdetére lassan visszatérnek ezek a műsorok, részint talán új köntösben, részint megújított tartalommal. Hogy mennyi színt, élénkséget, érdekességet is jelentettek a hasznos tudnivalók mellett, azt most, lehetett érezni, hogy a nyáron jórészt hallgattak. Mi, szülők, valamikori diákok, bizony hátrányos helyzetben volnánk a Rádió fölbecsülhetetlen segítsége nélkül gyermekeinkkel szemben, s nemcsak a szaktárgyak tekintetében, hanem gondolkodásunk minőségében, látóhatárunk szélességében. Míg a pedagógus folytonos továbbképzésre kényszerül, hogy lépést tartson agyorsuló idővel, még a kötetlen osztálybeszélgetések témáit is jó, ha leméri a nevelés-oktatás mérlegén, hát még minőségét, irányát, mint azt a Martos Eta szerkesztette Katedra is mutatta az elmúlt héten, hogy mennyi munka, lelkiismeret, tudás képes csak tartalmassá és hasznossá tenni akár egy szabad osztályfőnöki órát is, addig a szülő mint nevelő minden elő-, utó- és továbbképzés kötelessége alól mentesül; ha ambíciója nem hajtja, nyugodtan ülhet szülői határain. De ez a babér nagyon hamar hervad. Csak az a szülő, csak az a felnőtt tud lépést tartani az idővel, aki őrzi szellemi kapcsolatát az iskolával, az ifjú nemzedék nevelésével; akik vallják, hogy kortársaink a gyerekek. Ezt a sokoldalú, élő kapcsolatot segítenek fönntartani a Rádió oktatási-nevelési témájú, színes műsorai. Dramaturgiai divatok Divat a századforduló, a stilizált érzelmesség, a színes mellényt viselő hősök, illatos zsebkendőjüket gyűrögető hölgyek, divat a szatirizált krimi, s bűnüggyel élénkített szatíra, divat az avantgarde és a szemiotikára utaló jelképdráma, divat a vad groteszk, a nonszensz, s mindenek fölött az eredetiség látszata filmben, könyvben, gyakran képernyőn, színpadon, de jut belőlük olykor a rádióba is. Ez magában csak ténymegállapítás, nem bírálat, csupán annak a jelzése, hogy autón rohanó, szakadt farmernadrágos korunk milyen érzelmi világot táplálgat képzeletében. De e divatokon belül és kívül, csak az egyes, konkrét alkotásokon lehet kimutatni értéket vagy értéktelenséget, így aztán a kritika mindig egyes konkrétumon veri el a port, a többi eközben egérutat nyer. Az alkotás szerzőjének fő célja tehát, hogy műve lényegét megfoghatatlanná tegye. Még pontosabban: egyszerre több lényeget tegyen megfoghatóvá. A Rádiószínház nemrégiben mutatott be egy ilyen divatmintapéldányt, Elfriede Jelinek hangjátékát (Szeredás András fordításában). Már a címe is félrevezetően divatos, így szól: Mikor a nap lenyugszik, sok helyen a munkaidő is véget ér; azt hihetni, valami értekezlet-dráma, vagy riport-dráma, pedig csak egy szimpla szerelmi történet, mese egy nagyáruház főrészvényesének és a bakfisosztály egyik csinos eladójának „szívbemarkoló” szerelméről. Igen ám, de ha Elfriede Jelinek lényegesen nem is jobb író, mint Georges Ohnet, valamit jobban tud: ugyanebben a történetben elmondani ennek ellenkezőjét is, a múlt divatjából is kikopott szerelemnek a gunyoros szatíráját. Bábok módjára rángatja figuráit, de mindig olyan háttér előtt, amely a drámát mélyíti. Ha a balsorsú kritikus azt állítaná, hogy ez szatíra, megkérdezhetni tőle, ugyan minek a szatírája? Vagy talán az író mégis komolyan gondolta a szentimentális történetet? Dehiszen végig gúnyolódik, s nem is szellemtelenül, fordulatosan, szórakoztatóan ír. S ez még nem minden. Az író egy narrátort is alkalmaz, aki talán ő maga, ki bejár hőseinek lelkébe, kommentálja gondolataikat, időnként szociológus-riporterré változik, aki számos, hősei társadalmi életszférájában mozgó interjúalanyt kérdez meg, félig tréfásan, de nem annyira, hogy ki ne rajzolódnék körülöttük egy kispolgári, józan, számító, fantáziátlan emberi közeg, mintha ez volna az író véleménye a világról. De aztán, hogy végképp ködbe burkolja, hogy mi volt eredeti szándéka, a hallgatót is manipulálja: a történet eresztékeibe, fordulataiba, szüneteibe dinamikus beategyüttesek muzsikáját iktatja, a brechti elidegenítő songok helyett. Ezek az össze nem illő szemléleti módok, ellentétes ítéletek végül is olyan ügyesen vannak egybebűvészkedve, hogy minden részlet fölkelti az érdeklődést a következő rész iránt, s ez megint a következő iránt, mintha abban volna a megoldás, hogy az író mi az ördögről beszél. A kérdésre a hallgató felel, óhaja szerint, mint egy tesztlapon. De ki bánja ezt, ha a színészek kedvüket lelik a játékban, Pál Sándorral, a rendezővel együtt? Gábor Miklós, Borbás Gabi, Szilágyi János ía riporter-narrátor szerepben) és a többiek mind hozzáadták azt a leheletnyi gúnyt, finom humort, ami nélkül Elfriede Jelinek kétéltű dramaturgiája aligha lett volna élvezhető. Hegedűs Zoltán Szlovák György festőművész rajzait, illusztrációit lapunkban rendszeresen megjelenő munkáiból jól ismerik olvasóink. Most a művész eddigi oeuvre-jének átfogóbb tárlata lesz látható a Nemzeti Galéria D épületének 111. emeletén ma megnyíló és szeptember 28-ig nyitva tartó műhelysorozat kiállításán.A öt magyar könyvet díjaztak a hét végén a lipcsei nemzetközi kiállításon. Negyvenkét ország és Nyugat-Berlin mintegy ezer könyve közöl az NDK UNESCO-bizottságának különdíjában részesült Castiglione László Pompei, Herculaneum című, a Kossuth Nyomdában nyomott, a Gondolat Kiadónál publikált könyve. Bronzérmet kapott Heiman György, A Kner család és a magyar könyvművészet című műve, amely a Corvina gondozásában jelent meg. Elismerő oklevelet kapott a Képzőművészeti Alap által közzétett Paizs László iparművészt bemutató mű, Lázár Ervin Berzsian és Dideki című, a Móránál publikált könyve és Shelley A Cendiek című műve, amelyet Würtz Ádám illusztrált és a Helikon jelentetett meg. A nemzetközi zsűri a kiállítás három aranyérmét egy-egy francia, japán és szovjet műnek ítélte. A nemzeti kultúrák bemutatásáért létesített arany különdíjat egy belga könyv kapta meg. A díjakat a jövő évi tavaszi lipcsei vásáron, 1981 márciusában adják át a kiadónak. A világ legszebb könyveinek szemléje szeptember 21-én zárul. A Az írószövetség szeptember 3-án délelőtt 11 órakor avatja fel Gereblyés László József Attila-díjas költő, író és műfordító emléktábláját egykori lakóházánál (Bp. II., Frankel Leó utca 96.). Magyar Nemzet A jobbik én kilencven éve született Reményik Sándor Egyrétűnek Reményik Sándor életműve igazán nem mondható — árnyalt értékelésére törekszik Imre László: Reményik Sándor utolsó korszaka. Fejezet a magyar humanista, antifasiszta költészet történetéből című tanulmány az Irodalomtörténet 1980. évi 2. számában. Ugyancsak említi Reményik Sándort E. Fehér Pál is, az Élet és Irodalom egyik utóbbi számában: „ő volt Végvári. 1918 és 21 között írta azokat a verseket, amelyek Erdélyben kéziratban terjedtek, S Magyarországon jelentek meg először ezzel az álnévvel. Trianon egyik rossz hatása volt ez a versciklus”. Reményik egyoldalú megítélésétől ő is óv. Pillantsunk be előbb a romániai magyar irodalom műhelyeibe, ahol a két világháború közti saját irodalmi termésüket mérlegelik, hogy az időtállókat továbbadhassák mai olvasóiknak, s a jövőnek, a diákoknak. Ezt igényelte Balogh Edgár is 1971-ben, a Korunkban: „mindannak kritikai átvételét, ami például a két világháború közt demokráciát, humánumot kereső polgári, kispolgári, egyházi sajtó-rengetegből máig értékesíthető”. Ennek az építő szándéknak eredménye Az Erdély Helikon Költői (1928—1944) című 1973-ban megjelent antológia, benne Reményik harmincnégy versével. Kísérő tanulmányában Szemlér Ferenc megállapítja, hogy a Helikon kezdő éveiben „Reményik már régen meghaladta egészen korai nacionalista hangvérelű gondolatvilágát”. A Végváriverseket maga a költő sem vette fel összes Versei közé, s amikor megkérdezték tőle: miért hallgatott el Végvári?” — így felelt: Nem a mi dolgunk igazságot tenni. A mi dolgunk csak igazabbá lenni. Szemlér Ferenc a továbbiakban megjegyzi, hogy a Helikon-korszak későbbi éveiben Reményik néhány versének jól kielemezhető antifasiszta színezete van. „Ez ösztönzi arra, hogy a népek általános békéjén kívül még különleges hangsúllyal is hirdesse a magyar és román nép közeledésének, megbékélésének és együttműködésének feladatát.” Említett tanulmányában Imre László a következő tájékoztatást adja: „1944—1945 után mind a magyar, mind a romániai magyar marxista irodalomtörténetírás átvette a polgári kritika megállapításait, azaz a Reményiket kisajátító, nacionalista hivatalos felfogást tekintette érvényesnek. Az utóbbi 10—15 év marxista Reményik-értékelései révén világossá vált, hogy élete végén szembefordult a nagyhatalmi törekvésekkel”. Arra is rámutat, hogy Reményik szembefordulása a fasizmussal „korántsem törés világnézeti és költői fejlődésében, hanem aszketikus életének és költői magatartásának logikus zárómozzanata”. Reményik életkörülményeinek, mondanivalói forrásvidékének feltárása még sok kutatómunkát igényel. Ezúttal — tekintettel születésének 90. évfordulójára — néhány apró fényt kívánok felvillantani indulásáról, az adottságokról, amiket magával hozott, az erőfeszítésekről, melyeket kitűzött célja érdekében tett. A családi körülmények Reményik számára meghatározók voltak. Szerencsére alaphelyzetéről vall apai nagyapja emlékének szentelt. Elődeim emberségből című versében: „Keményen éltek ők, / Keresvén a vassal, / Dolgoztak verejtékkel. / Ezt egybetéve nappal, / Raktak garast garasra, / Szereztek házat, telket, / Maguknak nyugodalmat, / Nekem független lelket. / Magam emberségéből ! Én senki se lennék. / Vasnak és verejtéknek / Dicséret és dicsőség” ... Anyai elődei révén a Pákhcsalád 48-as és költői hagyományai hatottak rá. Dédapja a szabadságharc után bebörtönzött Pákh Mihály iglói evangélikus lelkész, Reményik lány volt a felesége. Tíz gyermekük közül Albert fiúk Petőfi egyik legjobb barátja, lakótársa. Pákh Albert eevik leánytestvére egy felsőgömöri kis faluba ment férjhez Brocz Sándor erdő-mesterhez; lányuk, Mária lett a költő édesanyja. Talán az erdő-mester nagyapa rejtett öröksége, hogy Reményik rátalált élete legfőbb vigaszára: szülőföldje természeti világára. Vadvizek zúgása című kötetét a hegyeket vele járó jóbarátainak: Áprily Lajosnak és Mannsberg Árpádnak ajánlotta. Most elsüllyedt a nagyvilág. Csak e völgy van, s a vadvizek. Tőlük tanulok énekelni, Rájuk nézek, bennük hiszek. Hadd zúgjanak a vadvizek! Hogy a természet mit jelentett neki, arra jellemző, amit a Vadvizek zúgása kötetbe e sorok írójának jegyzett: „Ez a könyvecske a győzelmes magány könyve, a boldog magányé. Sokszor vágyom vissza nyugtalan és szomorú magányomból ebbe a szép és áldott magányba. A szépséggel és a Lélekkel együtt, egyed sem vagyunk egyedül”. Reményik Sándor magánélményét Babits Mihály is alapvetőnek tekintette. Mint a költő „egyik legrégibb olvasója” szólt a Reményik-verskötetekről. Az erdélyi költő című tanulmányában, a Nyugatban 1940-ben, leszögezte: „aki Erdélyben versel, ha igazi költő, több, mint csak erdélyi”. A Reményik költészetéből rá sugárzó kép: „egy halk, magányos, egyéni töprengésekben élő, inkább elmélkedő és szemlélődő, mint szenvedélyes vagy szónoki hajlamú ember szemei néznek ránk”. Úgy látja, hogy a „formai szegénység és igénytelenség” mélyen hozzátartozik a költő jelleméhez. Alapvető magányélményét több szempontból mérlegeli. Megállapítja, hogy történelmi sorsfordulókon más költő „visszahúzódhat egyéni életébe”, de neki „kisebb családja, szőkébb otthona nincsen”. Keresi tehát egy Ady-féle szóval: „a szerelmetlenség titkai”-t. Ezzel kapcsolatban — némileg talán önvallomásszerűen is — egyfajta sajátságos költői magányról szól: „Mennél mélyebb s bensőségesebb viszonyban vann lelke az egész világgal, annál kevésbé tud kielégülni s mintegy elveszni egyetlen lény igézetében”. Reményik levélben válaszolt: „Külön köszönöm, amit ,a szerelemtelenség titkairól, oly finom megértéssel és gyöngéd tapintattal írtál. Ezt velem kapcsolatban még senki nem mondotta”. Nyomatékul azt is hozzáfűzte: „Magasabb, ,szakszerűbb’ és súlyosabb bírája az én költészetemnek magyar nyelvterületen nem lehet". Bár Reményik magányos maradt, felszabadultan tudott együtt ösülni azokkal, akik párjukra találtak. Mindig szerette, figyelte a körében felbukkanó gyermekeket, fiatalokat, s játékosan vagy komolyan, de mindig mint egyenrangúakról írt róluk. Megénekelte, kötettel ajándékozta meg Sárika húga gyermekeit. A baráti kör gyermekei is versekre ihlették, így Áprily Lajos Márta lánya nem is egyre. A „Költő-barátom Költő-fiának” ajánlott költemény az akkor tizennyolc esztendős Jékely Zoltáné. A szépség Egy Isten nevében áldotta meg fölfedezettjét, Sándor Judit poétalányt. Joska című versét Lám Béla fiának írta „9. születésnapjára”. Az ő 90. születésnapján meleg csengést kapnak ezek a sorai: A jobbik énem tiszta lángja Ott ég mindenki asztalán. Dr. Sáfrán Györgyi Kernstock Károly festménye, az Úrvacsora a „hónap műtárgya” szeptemberben a Nemzeti Galériában, míg a Szépművészeti Múzeumban egy XV. századi Mária-szobor. Néhány nappal ezelőtt nyílt meg Karsay Judit keramikusművész kiállítása a debreceni Medgyessy-teremben. Munkái sok hazai és külföldi tárlaton szerepeltek már, a többi között Pécsett, Moszkvában, Frankfurtban és a valenciai formatervezési triennálén. Karsay Judit edényei, használati tárgyai, korongozással készített kerámiái szeptember 11-ig láthatók Debrecenben. -Kedd, 1980. szeptember 8. MI HOZZA ÖSSZE AZ ÜZLETET? használt autók vetele ES ELADASA AUTOAPOLASIEs felszerelési cikkei^AUTOSINFORMACIO CirrvlIMTltair |Mirll ERZSEBET KIRÁLYNÉ ÚTJA 135. M Shozzuk ÖSsZe AZ ÜZLETET! 11 KÖNYVESPOLC Mérték és mű Tüskés Tibor tanulmánykötete A kritikaírást szolgálatnak, az élő irodalom szolgálatának tekintem. Nincsenek mintáim, példaképeim, előítéleteim, föltételezéseim se az értékelésre, se a megírás módjára vonatkozóan; mindig a mű érdekel, a műből szeretnék kiindulni. E gondolat jegyében fűzte kötetbe munkásságának jelentős részét Tüskés Tibor. A könyv két évtizedet fog át: a tanulmányok felölelik az 1960-as és 70-es évek irodalmának java termését — a teljesség igénye nélkül. Minden ilyen kötet kicsit, a kritikus vizsgája is: a válogatásnak, a szelektálásnak tükröznie kell a szerző egyéniségét, személyes véleményét. Milyen egyéniség a Mérték és a mű szerzője? Szubjektív, mint minden igazi alkotó. Rendkívül erős a tájhoz, a városhoz való kötődése. Közismert, hogy Pécs és Dunántúl szellemi életének mentora; azt a helyet kezdi betölteni a város kulturális mozgásterében, amit hajdan Várkonyi Nándor, akitől a szellemi stafétabotot átvette. A Jelenkor szerkesztőjeként, majd a Baranya megyei Könyvtár munkatársaként több műve foglalkozott a várossal (A pécsi irodalom kistükre, Irodalmi emlékhelyek Pécsett), és leggyakrabban azokról a művészekről ír, akik itt élnek vagy innen származtak el: Csorba Győző, Weöres Sándor, Bertha Bulcsu. Ilyen tárgyú írásait az 1977-ben megjelent Pannóniai változatok című tanulmánykötete foglalta egybe. A most megjelent munka e kötet ellentétpárjának nevezhető: az egész magyar szellemi életről próbál átfogó képet adni. Tüskés Tibor ugyanakkor objektív is, mert kritikusi alapmércéje a mű, és nem az alkotó, személyisége, vizsgálandó anyaga maga az alkotás. Eszménye a korszerű tartalmakat felmutató realista irodalom. Ezt kutatja-rögzíti kortársi hűséggel. A könyv szerkezetében benne rejlik a teljes kortársi magyar irodalom keresztmetszete: a 45 előtt és után indulók, a 60-as évek felnőttjei és a 70-es évek ifjai. A tagozódás ennek megfelelően: a Mesterek, az Elődök, a Kortársak, nemzedéktársak és Az út kezdete. A mesterek a XX. századi magyar irodalom második nemzedéke, a Nyugat utáni korszak legjobbjai: Áprily Lajos, Kassák Lajos, Féja Géza, Tamási Áron, Veres Péter, Illés Endre, Keresztury Dezső. A róluk készült tanulmányok a személyes tisztelet hangján íródtak. Két írás is foglalkozik Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. Az egész kötet egyik legjelentősebb tanulmánya az Illyés színháza, amely Illyés teljes drámaírói munkásságát elemzi, kezdve a korai történelmi művektől egészen a hetvenes évek drámai terméséig. Helyet kap benne az író és a pécsi színház példamutatóan gyümölcsöző kapcsolata, és az itt bemutatott előadások ismertetése is. Az elődök — talán nem tévedünk — kicsit a kedvencek is. (A kötet ajánlása Rónay Györgynek szól.) Azok, akikről Tüskés a legtöbbet és a legtöbbször írt: Rónay György, Weöres Sándor, Csorba Győző, Pilinszky János, Károlyi Amy, Rákos Sándor. Találunk ebben a fejezetben néhány ritkaságot is: egy papköltő életútját és egy alig ismert költőnő gyermekverseinek méltatását. A kortársakról szóló fejezet érthetően a kötet legnagyobb terjedelmű része. Tüskés a kritikus kíváncsiságával és a mű iránti tisztelettel kíséri figyelemmel pályatársai útját. A kritikus mércéjének próbája e generáció indulásának rekonstruálása húsz év távolából. Kik maradtak meg, kik váltak érett, egyéni hangú íróvá, kik morzsolódtak le? 1959-ben két , prózai antológia jelent meg a Magvetőnél: az Ébredés és az Előjáték. Az utóbbi elsősorban a fiatal prózaírókat válogatta csokorba. A kötetben ma már jórészt ismeretlen neveket találunk, mindössze néhány cseng időtálló ismerősséggel: Hernádi Gyula, Galgóczi Erzsébet, Nyerges András, Sükösd Mihály, Kertész Ákos. A másik kötet a Tűztánc párja volt, az új magyar líra írótársait mutatta be: Csurka Istvánt, Gáli Istvánt, Szabó Istvánt, Fejes Endrét, Fekete Gyulát, Orsi Ferencet, Fábián Zoltánt. Igen tanulságos az induló értékeket számbavevő kritikus magatartás. Tüskés Tibor hű maradt önmagához: az értékre és az alkotásra figyelő szeme ritkán tévedt e két évtized alatt. Hangja ennél a korszaknál a legközvetlenebb: óvó szeretettel kíséri figyelemmel nemzedéktársai, barátai munkásságát. A kritikus felelősségtudata a legerőteljesebben az új nemzedék felkarolásában jelentkezik. Személyes felelősségének érzi a pályakezdők patronálását, és ezt kéri számon kritikustársaitól is. A magyar kritika felelőssége, hogy hiányzik a mai fiatal művészek megméretése és megítéltetése. Ezt vállalja fel Tüskés, amikor öt első kötetes költő munkáját elemzi és portréjukat mutatja be: Kiss Annát, Szepesi Attilát, Novotny Vilmost, Gábor Zoltánt, Oravecz Imrét. A Mérték és mű című kötet írásait a tematikai és műfaji sokszínűség jellemzi. Bár túlsúlyban van a próza és líra, helyet kap benne a szociográfia (Végh Antal: Erdőháton, Nyírségen), a riportkönyv (Fekete Gyula: Éljünk magunknak?), az emlékirat (Granasztói Pál: Vallomás és búcsú), a dráma (Illyés színháza), a tanulmánykötet (Hubay Miklós: Aranykor) és egy szokatlan műfajú könyv (tér és kapcsolat, Pilinszky János versei és Schaár Erzsébet szobrai). Bár Tüskés elsősorban a hazai szellemi élet mozgásterét kutatja, kötetében és inti az országhatáron kívüli magyar irodalom néhány képviselőjét is, például Kányádi Sándort Romániából és Holti Máriát Jugoszláviából. Valószínűleg a bőség zavara okozott gondot Tüskés Tibornak a kötet összeállításában, hiszen két évtized munkáját néhány évre szűkíteni, majdnem lehetetlen feladat. Előszavában mentegetődzik is a teljesség hiánya miatt, ezt azonban senki sem fogja számon kérni tőle. Valóban számos jelentős alkotója van még a mai magyar irodalomnak a felsoroltakon kívül. E kötet azonban kicsit a kritikus portréja is; Tüskés Tiborné, aki a magyar irodalomnak ezeket a jelenségeit tartotta nagyító alá. Könyve elsősorban kortársi tabló, de kivetíti a XX. század magyar irodalomtörténetét is. Ahogy ő fogalmazza: „A ma kritikája a holnap irodalomtörténete.” (Szépirodalmi) Ézsiás Erzsébet