Magyar Nemzet, 1980. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)

1980-09-02 / 205. szám

A ­ A RÁDIÓ MELLEIT Az iskola Valamikor így tanév kezde­tén széplelkű magyar taná­raink­­— mert legtöbbjükben egy hallgatag költő rejtezett — föladták a sablonos lírai feladatot: Írjátok le nyári él­ményeiteket! Mi, akkori ne­bulók, irodalmiasra pödrött mondatokban, beszámoltunk izgalmasnak vélt kalandjaink­ról, ki erről, ki arról. De akármiről, egy elkoptatott mondat mindegyik dolgozat­ban visszatért. Az örömről szólt, melyet valamennyien, akkori állításunk szerint, éreztünk az agyonfaricskált iskolapadok láttán, a papagáj zsivajunkat boldogan vissz­hangzó folyosókon. A dolgo­zat, az élmény, a tanévkezdés izgalma annyira a miénk volt, hogy észre sem vettük, raj­tunk kívül a kutyát sem ér­dekli. Fejünkbe se fért volna, máig is alig, hogy egyszer ez a­ zsivajgás, izgalom, lázas ké­szülődés kikerül az iskolafala­kon, öröme megérint szinte mindenkit, mintha az ország ült volna be az iskolapadok­ba. Hogy az oktatás a köztu­datban is közügy lett, a tan­órák majdhogynem nyilváno­sak, a kicsinosított, szaktár­gyak csábítók, ez több más közt korunk mind szerveseb­ben életünkbe hatoló tömeg­kommunikációjának, fölöttébb a Rádiónak és a Televíziónak köszönhető. Nemcsak mint puszta eszköz, a mesebeli va­rázssipka utódaként — „hipp­­hopp, ott legyek, ahol aka­rok!” —, hanem mint kollek­tíven kimunkált, társadalmi­lag felelős, tudatos program, az Iskolarádiótól az egyetemi szintű ismeretterjesztésig, a szülők tájékoztatásától a pe­dagógusok nevelési és oktatá­si tapasztalatcseréjéig, a ta­nulásban nyújtott segítségtől a tanár-szülő-diák közös gond­jainak megtárgyalásáig. Az új tanév kezdetére las­san visszatérnek ezek a műso­rok, részint talán új köntös­ben, részint megújított tarta­lommal. Hogy mennyi színt, élénkséget, érdekességet is je­lentettek a hasznos tudniva­lók mellett, azt most, lehetett érezni, hogy a nyáron jórészt hallgattak. Mi, szülők, vala­mikori diákok, bizony hátrá­nyos helyzetben volnánk a Rádió fölbecsülhetetlen segít­sége nélkül gyermekeinkkel szemben, s nemcsak a szaktár­gyak tekintetében, hanem gon­dolkodásunk minőségében, látóhatárunk szélességében. Míg a pedagógus folytonos továbbképzésre kényszerül, hogy lépést tartson a­­gyorsu­ló idővel, még a kötetlen osz­tálybeszélgetések témáit is jó, ha leméri a nevelés-oktatás mérlegén, hát még minőségét, irányát, mint azt a Martos Eta szerkesztette Katedra is mutatta az elmúlt héten, hogy mennyi munka, lelkiismeret, tudás képes csak tartalmassá és hasznossá tenni akár egy szabad osztályfőnöki órát is, addig a szülő mint nevelő minden elő-, utó- és tovább­képzés kötelessége alól men­tesül; ha ambíciója nem hajt­ja, nyugodtan ülhet szülői ha­tárain. De ez a babér nagyon hamar hervad. Csak az a szü­lő, csak az a felnőtt tud lé­pést tartani az idővel, aki őrzi szellemi kapcsolatát az iskolá­val, az ifjú nemzedék nevelé­sével; akik vallják, hogy kor­­társaink a gyerekek. Ezt a sokoldalú, élő kapcsolatot se­gítenek fönntartani a Rádió oktatási-nevelési témájú, szí­nes műsorai. Dramaturgiai divatok Divat a századforduló, a sti­lizált érzelmesség, a színes mellényt viselő hősök, illatos zsebkendőjüket gyűrögető höl­gyek, divat a szatirizált krimi, s bűnüggyel élénkített szatíra, divat az avantgarde és a sze­miotikára utaló jelképdráma, divat a vad groteszk, a non­szensz, s mindenek fölött az eredetiség látszata filmben, könyvben, gyakran képernyőn, színpadon, de jut belőlük oly­kor a rádióba is. Ez magában csak ténymegállapítás, nem bírálat, csupán annak a jel­zése, hogy autón rohanó, sza­kadt farmernadrágos korunk milyen érzelmi világot táplál­­gat képzeletében. De e diva­tokon belül és kívül, csak az egyes, konkrét alkotásokon le­het kimutatni értéket vagy ér­téktelenséget, így aztán a kri­tika mindig egyes konkrétu­mon veri el a port, a többi eközben egérutat nyer. Az al­kotás szerzőjének fő célja te­hát, hogy műve lényegét meg­­foghatatlanná tegye. Még pon­tosabban: egyszerre több lé­nyeget tegyen megfogható­vá. A Rádiószínház nemrégiben mutatott be egy ilyen divat­mintapéldányt, Elfriede Jeli­nek hangjátékát (Szeredás András fordításában). Már a címe is félrevezetően divatos, így szól: Mikor a nap lenyug­szik, sok helyen a munkaidő is véget ér; azt hihetni, va­lami értekezlet-dráma, vagy riport-dráma, pedig csak egy szimpla szerelmi történet, me­se egy nagyáruház főrészvé­nyesének és a bakfisosztály egyik csinos eladójának „szívbemarkoló” szerelméről. Igen ám, de ha Elfriede Jeli­nek lényegesen nem is jobb író, mint Georges Ohnet, va­lamit jobban tud: ugyanebben a történetben elmondani en­nek ellenkezőjét is, a múlt di­vatjából is kikopott szerelem­nek a gunyoros szatíráját. Bá­bok módjára rángatja figu­ráit, de mindig olyan háttér előtt, amely a drámát mélyí­ti. Ha a balsorsú kritikus azt állítaná, hogy ez szatíra, meg­kérdezhetni tőle, ugyan minek a szatírája? Vagy talán az író mégis komolyan gondolta a szentimentális történetet? De­­hiszen végig gúnyolódik, s nem is szellemtelenül, fordu­latosan, szórakoztatóan ír. S ez még nem minden. Az író egy narrátort is alkalmaz, aki talán ő maga, ki­ bejár hősei­nek lelkébe, kommentálja gon­dolataikat, időnként szocioló­gus-riporterré változik, aki számos, hősei társadalmi élet­szférájában mozgó interjú­­alanyt kérdez meg, félig tré­fásan, de nem annyira, hogy ki ne rajzolódnék körülöttük egy kispolgári, józan, számító, fantáziátlan emberi közeg, mintha ez volna az író véle­ménye a világról. De aztán, hogy végképp ködbe burkolja, hogy mi volt eredeti szándé­ka, a hallgatót is manipulálja: a történet eresztékeibe, fordu­lataiba, szüneteibe dinamikus beategyüttesek muzsikáját ik­tatja, a brechti elidegenítő songok helyett. Ezek az össze nem illő szemléleti módok, ellentétes ítéletek végül is olyan ügye­sen vannak egybebűvészked­ve, hogy minden részlet föl­kelti az érdeklődést a követ­kező rész iránt, s ez megint a következő iránt, mintha ab­ban volna a megoldás, hogy az író mi az ördögről beszél. A kérdésre a hallgató felel, óhaja szerint, mint egy teszt­lapon. De ki bánja ezt, ha a színészek kedvüket lelik a já­tékban, Pál Sándorral, a ren­dezővel együtt? Gábor Miklós, Borbás Gabi, Szilágyi János ía riporter-narrátor szerep­ben) és a többiek mind hozzá­adták azt a leheletnyi gúnyt, finom humort, ami nélkül Elfriede Jelinek kétéltű dra­maturgiája aligha lett volna élvezhető. Hegedűs Zoltán Szlovák György festőművész rajzait, illusztrációit lapunk­ban rendszeresen megjelenő munkáiból jól ismerik olva­sóink. Most a művész eddigi oeuvre-jének átfogóbb tárlata lesz látható a Nemzeti Galéria D épületének 111. emeletén ma megnyíló és szeptember 28-ig nyitva tartó műhelysorozat ki­állításán.A öt magyar könyvet díjaztak a hét végén a lipcsei nemzetközi kiállításon. Negyvenkét ország és Nyugat-Berlin mintegy ezer köny­ve közöl az NDK UNESCO-bizott­­ságának különdíjában részesült Castiglione László Pompei, Her­­culaneum című, a Kossuth Nyom­dában nyomott, a Gondolat Kiadó­nál publikált könyve. Bronzérmet kapott Heim­an György, A Kner család és a magyar könyvművé­szet című műve, amely a Cor­vina gondozásában jelent meg. Elismerő oklevelet kapott a Kép­zőművészeti Alap által közzétett Paizs László iparművészt bemuta­tó mű, Lázár Ervin Berzsian és Dideki című, a Móránál publikált könyve és Shelley A Cendiek cí­mű műve, amelyet Würtz Ádám illusztrált és a Helikon jelentetett meg. A nemzetközi zsűri a kiál­lítás három aranyérmét egy-egy francia, japán és szovjet műnek ítélte. A nemzeti kultúrák bemu­tatásáért létesített arany különdí­­jat egy belga könyv kapta meg. A díjakat a jövő évi tavaszi lip­csei vásáron, 1981 márciusában adják át a kiadónak. A világ legszebb könyveinek szemléje szeptember 21-én zárul. A Az írószövetség szeptember 3-án délelőtt 11 órakor avatja fel Gereblyés László József Attila-díjas költő, író és mű­fordító emléktábláját egykori lakóházánál (Bp. II., Frankel Leó utca 96.). Magyar Nemzet A jobbik én kilencven éve született Reményik Sándor E­gyrétűne­k Reményik Sán­dor életműve igazán nem mondható — árnyalt értéke­lésére törekszik Imre László: Reményik Sándor utolsó kor­szaka. Fejezet a magyar hu­manista, antifasiszta költészet történetéből című tanulmány az Irodalomtörténet 1980. évi 2. számában. Ugyancsak em­líti Reményik Sándort E. Fe­hér Pál is, az Élet és Iroda­lom egyik utóbbi számában: „ő volt Végvári. 1918 és 21 között írta azokat a ver­seket, amelyek Erdélyben kéziratban terjedtek, S Ma­gyarországon jelentek meg először ezzel az álnévvel. Trianon egyik rossz hatása volt ez a versciklus”. Remé­nyik egyoldalú megítélésétől ő is óv. Pillantsunk be előbb a ro­mániai magyar irodalom mű­helyeibe, ahol a két világhá­ború közti saját irodalmi ter­mésüket mérlegelik, hogy az időtállókat továbbadhassák mai olvasóiknak, s a jövőnek, a diákoknak. Ezt igényelte Balogh Edgár is 1971-ben, a Korunkban: „mindannak kri­tikai átvételét, ami például a két világháború közt demok­ráciát, humánumot kereső polgári, kispolgári, egyházi sajtó-rengetegből máig érté­kesíthető”. Ennek az építő szándéknak eredménye Az Erdély Heli­kon Költői (1928—1944) című 1973-ban megjelent antológia, benne Reményik harmincnégy versével. Kísérő tanulmá­nyában Szemlér Ferenc meg­állapítja, hogy a Helikon kez­dő éveiben „Reményik már régen meghaladta egészen ko­rai nacionalista hangvérelű gondolatvilágát”. A Végvári­verseket maga a költő sem vette fel összes Versei közé, s amikor megkérdezték tőle: miért hallgatott el Végvári?” — így felelt: Nem a mi dolgunk igazságot tenni. A mi dolgunk csak­ igazabbá lenni. Szemlér Ferenc a továbbiak­ban megjegyzi, hogy a Heli­kon-korszak későbbi éveiben Reményik néhány versének jól kielemezhető antifasiszta színezete van. „Ez ösztönzi arra, hogy a népek általános békéjén kívül még különleges hangsúllyal is hirdesse a ma­gyar és román nép közeledé­sének, megbékélésének és együttműködésének feladatát.” Említett tanulmányában Imre László a következő tájé­koztatást adja: „1944—1945 után mind a magyar, mind a romániai magyar marxista irodalomtörténetírás átvette a polgári kritika megállapításait, azaz a Reményiket kisajátító, nacionalista hivatalos felfogást tekintette érvényesnek. Az utóbbi 10—15 év marxista Reményik-értékelései révén világossá vált, hogy élete vé­gén szembefordult a nagyha­talmi törekvésekkel”. Arra is rámutat, hogy Reményik szembefordulása a fasizmussal „korántsem törés világnézeti és költői fejlődésében, hanem aszketikus életének és költői magatartásának logikus záró­mozzanata”. R­eményik életkörülményei­nek, mondanivalói forrás­vidékének feltárása még sok kutatómunkát igényel. Ezúttal — tekintettel születésének 90. évfordulójára — néhány apró fényt kívánok felvillantani in­dulásáról, az adottságokról, amiket magával hozott, az erőfeszítésekről, melyeket ki­tűzött célja érdekében tett. A családi körülmények Re­ményik számára meghatározók voltak. Szerencsére alaphely­­zetéről vall apai nagyapja emlékének szentelt. Elődeim emberségből című versében: „Keményen éltek ők, / Keres­vén a vassal, / Dolgoztak ve­rejtékkel. / Ezt egybetéve nap­pal, / Raktak garast garasra, / Szereztek házat, telket, / Ma­guknak nyugodalmat, / Ne­kem független lelket. / Magam emberségéből ! Én senki­ se lennék. / Vasnak és verejték­nek / Dicséret és dicsőség” ... Anyai elődei révén a Pákh­­család 48-as és költői hagyo­mányai hatottak rá. Dédapja a szabadságharc után bebör­tönzött Pákh Mihály iglói evangélikus lelkész, Remé­­nyik­ lány volt a felesége. Tíz gyermekük közül Albert fiúk Petőfi egyik legjobb barátja, lakótársa. Pákh Albert eevik leánytestvére egy felsőgömöri kis faluba ment férjhez Brocz Sándor erdő-mesterhez; lá­nyuk, Mária lett a költő édes­anyja. Talán az erdő-mester nagyapa rejtett öröksége, hogy Reményik rátalált élete leg­főbb vigaszára: szülőföldje természeti világára. Vadvizek zúgása című kötetét a hegye­ket vele járó jóbarátainak: Áprily Lajosnak és Manns­­berg Árpádnak ajánlotta. Most elsüllyedt a nagyvilág. Csak e völgy van, s a vadvizek. Tőlük tanulok énekelni, Rájuk nézek, bennük hiszek. Hadd zúgjanak a vadvizek! Hogy a természet mit jelen­tett neki, arra jellemző, amit a Vadvizek zúgása kötetbe e sorok írójának jegyzett: „Ez a könyvecske a győzelmes ma­gány könyve, a boldog magá­nyé. Sokszor vágyom vissza nyugtalan és szomorú magá­nyomból ebbe a szép és ál­dott magányba. A szépséggel és a Lélekkel együtt, egyed sem vagyunk egyedül”. R­eményik Sándor magán­élményét Babits Mihály is alapvetőnek tekintette. Mint a költő „egyik legrégibb olvasó­ja” szólt a Remény­ik-verskö­­tetekről. Az erdélyi költő című tanulmányában, a Nyugatban 1940-ben, leszögezte: „aki Er­délyben versel, ha igazi köl­tő, több, mint csak erdélyi”. A Reményik költészetéből rá sugárzó kép: „egy halk, ma­gányos, egyéni töprengésekben élő, inkább elmélkedő és szemlélődő, mint szenvedélyes vagy szónoki hajlamú ember szemei néznek ránk”. Úgy lát­ja, hogy a „formai szegénység és igénytelenség” mélyen hoz­zátartozik a költő jelleméhez. Alapvető magányélményét több szempontból mérlegeli. Megállapítja, hogy történelmi sorsfordulókon más költő „visszahúzódhat egyéni életé­be”, de­ neki „kisebb családja, szőkébb otthona nincsen”. Ke­resi tehát egy Ady-féle szóval: „a szerelmetlenség titk­­ai”-t. Ezzel kapcsolatban — némileg talán önvallomásszerűen is — egyfajta sajátságos költői ma­gányról szól: „Mennél mé­lyebb s bensőségesebb vi­szonyban vann lelke az egész világgal, annál kevésbé tud kielégülni s mintegy elveszni egyetlen lény igézetében”. Reményik levélben vála­szolt: „Külön köszönöm, amit ,a szerelemtelenség titkairól, oly finom megértéssel és gyöngéd tapintattal írtál. Ezt velem kapcsolatban még sen­ki nem mondotta”. Nyomaté­kul azt is hozzáfűzte: „Maga­sabb, ,szakszerűbb’ és súlyo­sabb bírája az én költészetem­nek magyar nyelvterületen nem lehet". Bár Reményik magányos maradt, felszabadultan tudott együtt ös­ülni azokkal, akik párjukra találtak. Mindig sze­rette, figyelte a körében fel­bukkanó gyermekeket, fiatalo­kat, s játékosan vagy komo­lyan, de mindig mint egyen­­rangúakról írt róluk. Megéne­kelte, kötettel ajándékozta meg Sárika húga gyermekeit. A baráti kör gyermekei is versekre ihlették, így Áprily Lajos Márta lánya nem is egyre. A „Költő-barátom Köl­tő-fiának” ajánlott költemény az akkor tizennyolc esztendős Jékely Zoltáné. A szépség Egy­ Isten nevében áldotta meg fölfedezettjét, Sándor Ju­dit poéta­lányt. Joska című versét Lám Béla fiának írta „9. születésnapjára”. Az ő 90. születésnapján me­leg csengést kapnak ezek a sorai: A jobbik énem tiszta lángja Ott ég mindenki asztalán. Dr. Sáfrán Györgyi Kernstock Károly festmé­nye, az Úrvacsora a „hónap műtárgya” szeptemberben a Nemzeti Galériában, míg a Szépművészeti Múzeumban egy XV. századi Mária-szobor. Néhány nappal ezelőtt nyílt meg Karsay Judit keramikus­­művész kiállítása a debreceni Medgyessy-teremben. Munkái sok hazai és külföldi tárlaton sz­erepeltek már, a többi között Pécsett, Moszkvában, Frank­furtban és a valenciai forma­­tervezési­­ triennálén. Karsay Judit edényei, használati tár­gyai, korongozással készített kerámiái szeptember 11-ig lát­hatók Debrecenben. -Kedd, 1980. szeptember 8. M­I HOZZA ÖSSZE AZ ÜZLETET? használt autók vetele ES ELADASA AUTOAPOLASI­Es felszerelési cikkei^­AUTOSINFORMACIO CirrvlIMTltair |Mirll ERZSEBET KIRÁLYNÉ ÚTJA 135. M Shozzuk ÖSsZe AZ ÜZLETET! 11 KÖNYVESPOLC Mérték és mű Tüskés Tibor tanulmánykötete A kritikaírást szolgálatnak, az élő irodalom szolgálatá­nak tekintem. Nincsenek min­táim, példaképeim, előítéle­teim, föltételezéseim se az ér­tékelésre, se a megírás módjá­ra vonatkozóan; mindig a mű érdekel, a műből szeretnék ki­indulni. E gondolat jegyében fűzte kötetbe munkásságának jelen­tős részét Tüskés Tibor. A könyv két évtizedet fog át: a tanulmányok felölelik az 1960-as és 70-es évek irodal­mának java termését — a tel­jesség igénye nélkül. Minden ilyen kötet kicsit, a kritikus vizsgája is: a válogatásnak, a szelektálásnak tükröznie kell a szerző egyéniségét, személyes véleményét. Milyen egyéniség a Mérték és a mű szerzője? Szubjektív, mint minden igazi alkotó. Rendkívül erős a tájhoz, a vá­roshoz való kötődése. Közis­mert, hogy Pécs és Dunántúl szellemi életének mentora; azt a helyet kezdi betölteni a vá­ros kulturális mozgásterében, amit hajdan Várkonyi Nándor, akitől a szellemi stafétabotot átvette. A Jelenkor szerkesz­tőjeként, majd a Baranya me­gyei Könyvtár munkatársaként több műve foglalkozott a vá­rossal (A pécsi irodalom kis­tükre, Irodalmi emlékhelyek Pécsett), és leggyakrabban azokról a művészekről ír, akik itt élnek vagy innen származ­tak el: Csorba Győző, Weöres Sándor, Bertha Bulcsu. Ilyen tárgyú írásait az 1977-ben megjelent Pannóniai változa­tok című tanulmánykötete fog­lalta egybe. A most megjelent munka e kötet ellentétpárjá­nak nevezhető: az egész ma­gyar szellemi életről próbál át­fogó képet adni. T­üskés Tibor ugyanakkor objektív is, mert kritikusi alapmércéje a mű, és nem az alkotó, személyisége, vizsgá­landó anyaga maga az alkotás. Eszménye a korszerű tartal­makat felmutató realista iro­dalom. Ezt kutatja-rögzíti kor­társi hűséggel. A köny­v szer­kezetében benne rejlik a tel­jes kortársi magyar irodalom keresztmetszete: a 45 előtt és után indulók, a 60-as évek fel­nőttjei és a 70-es évek ifjai. A tagozódás ennek megfelelően: a Mesterek, az Elődök, a Kor­társak, nemzedéktársak és Az út kezdete. A mesterek a XX. századi magyar irodalom második nemzedéke, a Nyugat utáni korszak legjobbjai: Áprily La­jos, Kassák Lajos, Féja Géza, Tamási Áron, Veres Péter, Il­lés Endre, Keresztury Dezső. A róluk készült tanulmányok a személyes tisztelet hangján íródtak. Két írás is foglalkozik Németh Lászlóval és Illyés Gyulával. Az egész kötet egyik legjelentősebb tanulmánya az Illyés színháza, amely Illyés teljes drámaírói munkásságát elemzi, kezdve a korai törté­nelmi művektől egészen a het­venes évek drámai terméséig. Helyet kap benne az író és a pécsi színház példamutatóan gyümölcsöző kapcsolata, és az itt bemutatott előadások is­mertetése is. Az elődök — talán nem té­vedünk — kicsit a kedvencek is. (A kötet ajánlása Rónay Györgynek szól.) Azok, akik­ről Tüskés a legtöbbet és a legtöbbször írt: Rónay György, Weöres Sándor, Csorba Győző, Pilinszky János, Károlyi Amy, Rákos Sándor. Találunk ebben a fejezetben néhány ritkaságot is: egy papköltő életútját és egy alig ismert költőnő gyer­mekverseinek méltatását. A kortársakról szóló fejezet érthetően a kötet legnagyobb terjedelmű része. Tüskés a kritikus kíváncsiságával és a mű iránti tisztelettel kíséri fi­gyelemmel pályatársai útját. A kritikus mércéjének próbája e generáció indulásának rekonst­­ruálása húsz év távolából. Kik maradtak meg, kik váltak érett, egyéni hangú íróvá, kik morzsolódtak le? 1959-ben két , prózai antológia jelent meg a­­ Magvetőnél: az Ébredés és az­­ Előjáték. Az utóbbi elsősor­ban a fiatal prózaírókat válo­gatta csokorba. A kötetben ma már jórészt ismeretlen ne­veket találunk, mindössze né­hány cseng időtálló ismerős­­séggel: Hernádi Gyula, Gal­góczi Erzsébet, Nyerges And­rás, Sükösd Mihály, Kertész Ákos. A másik kötet a Tűztánc párja volt, az új magyar líra író­társait mutatta be: Csurka Istvánt, Gáli Istvánt, Szabó Istvánt, Fejes Endrét, Fekete Gyulát, Orsi Ferencet, Fábián Zoltánt. Igen tanulságos az induló értékeket számbavevő kritikus magatartás. Tüskés Tibor hű maradt önmagához: az értékre és az alkotásra fi­gyelő szeme ritkán tévedt e két évtized alatt. Hangja en­nél a korszaknál a legközvetle­nebb: óvó szeretettel kíséri fi­gyelemmel nemzedéktársai, barátai munkásságát. A kritikus felelősségtudata a legerőteljesebben az új nemzedék felkarolásában je­lentkezik. Személyes felelőssé­gének érzi a pályakezdők pat­­ronálását, és ezt kéri számon kritikustársaitól is. A magyar kritika felelőssége, hogy hiány­zik a mai fiatal művészek megméretése és megítéltetése. Ezt vállalja fel Tüskés, ami­kor öt első kötetes költő mun­káját elemzi és portréjukat mutatja be: Kiss Annát, Sze­pesi Attilát, Novotny Vilmost, Gábor Zoltánt, Oravecz Imrét. A Mérték és mű című kötet írásait a tematikai és műfaji sokszínűség jellemzi. Bár túl­súlyban van a próza és líra, helyet kap benne a szociográ­fia (Végh Antal: Erdőháton, Nyírségen), a riportkönyv (Fe­kete Gyula: Éljünk magunk­nak?), az emlékirat (Granasz­­tói Pál: Vallomás és búcsú), a dráma (Illyés színháza), a tanulmánykötet (Hubay Mik­lós: Aranykor) és egy szokat­lan műfajú könyv (tér és kapcsolat, Pilinszky János ver­sei és Schaár Erzsébet szob­rai). Bár Tüskés elsősorban a hazai szellemi élet mozgáste­rét kutatja, kötetében és inti az országhatáron kívüli ma­gyar irodalom néhány képvi­selőjét is, például Kányádi Sándort Romániából és Holti Máriát Jugoszláviából. Valószínűleg a bőség zava­ra okozott gondot Tüskés Ti­bornak a kötet összeállításá­ban, hiszen két évtized mun­káját néhány évre szűkíteni, majdnem lehetetlen feladat. Előszavában mentegetődzik is a teljesség hiánya miatt, ezt azonban senki sem fogja szá­mon kérni tőle. Valóban szá­mos jelentős alkotója van még a mai magyar irodalomnak a felsoroltakon kívül. E kötet azonban kicsit a kritikus port­réja is; Tüskés Tiborné, aki a magyar irodalomnak ezeket a jelenségeit tartotta nagyító alá. Könyve elsősorban kortár­si tabló, de kivetíti a XX. szá­zad magyar irodalomtörténetét is. Ahogy ő fogalmazza: „A ma kritikája a holnap irodalom­­története.” (Szépirodalmi) Ézsiás Erzsébet

Next