Magyar Nemzet, 1981. február (37. évfolyam, 27-50. szám)
1981-02-01 / 27. szám
KÖNYVSZEMLE Egy humanista pápa leveleiből Nem mindennapi vendége volt 1464 augusztusában az anconai püspöki palotának. II. Pius pápa várta itt a gyülekező kereszteshadakat. A török ellen készülődött, s az alatta hat év alatt, mióta Péter trónusán ült, ezt a hadjáratot szervezte, pénzzel, diplomáciával, s ha kellett, egyházi propagandával is. Bár még csak ötvenkilenc éves volt, súlyos betegségek gyötörték. Érezte, hogy földi pályafutása immár vége felé közeledik, s annál több szorongással tekintett ki a palota ablakaiból az Adriai-tengerre, várva a hadigályák érkezését. A hajók azonban csak nem érkeztek meg, s a pápa törékeny szervezete nem bírta a versenyfutást az idővel. Amikor 1464. augusztus 15-én meghalt, vele együtt a sírba szállt egy újabb európai vállalkozás Magyarország megsegítésére. A tudós pápa azonban nem elsősorban egyházi működése okán vonult be a történelembe és az irodalomtörténetbe. Világi nevén: Enea Silvio Piccolomini, képzett itáliai humanista volt, a latin nyelv finomságaira érzékeny író- Történeti és politikai jellegű műveiből elsősorban a bázeli zsinat történetéhez írt kommentárjait, Csehország történetét, III. Frigyes császár életrajzát, a római császárság keletkezéséről és hatalmáról írt munkáját tartják számon. A kortársak által leginkább olvasott művét, az Euryalusról és Lucretiáról szóló szerelmi históriát viszont még világi emberként, 1444-ben írta. Levelezése, amely szintén a kor jellegzetes irodalmi megnyilatkozásai közé tartozik, a későbbi kiadás négy nyomtatott kötetét teszi ki. Pályafutása és hirtelen emelkedése érdemes arra, hogy néhány mondatban megemlékezzünk róla. 1405. október 18-án született a Siena melletti Corsignanóban, középnemesi családból., Siena volt első iskolája, ahol az antik auctorokat tanulmányozta. Később Firenzébe került, ahol az ókori görög szerzők műveibe is belemélyedt. A humanista irodalmi tanulmányok folytatása azonban megakadt a szülői akarat következtében: a gondos atya nyilván a realitás talaján állva, szerette volna jogásznak kiképezni irodalmi babérokra áhítozó fiát. Ő aztán — a nem kívánt tanulmányok hatására — így festette le a jogászokat: „A poézist megveti, még az sem érdekelné, ha az istenek megáldanák az öszszes múzsával, és fennen hangoztatja, hogy nincs tudomány a fogászaton kívül. A költészetről azt állítja, hogy mélységesen haszontalan, hiszen sem kenyeret, sem ruhát nem hoz a konyhára ...” Enea Silvio Piccolomini sorsában akkor következett be változás, amikor Domenico Capranica bíboros, útban a bázeli zsinatra, Sienában titkárának szerződtette. Ezutántöbbször is kénytelen volt gazdát változtatni, végül a címéről lemondott Amadé szavojai herceg, vagyis V. Félix ellenpápa szolgálatába szegődött. Rátermettségét a diplomáciai pályára mi sem bizonyította jobban, hogy III. Frigyes császár figyelmét is magára irányította, aki előbb Frankfurtban költővé koszorúzta, majd egy évvel később végleg udvarában alkalmazta. Maga is részt vállalt a bázeli zsinat és a császár között folyó diplomáciai tárgyalásokban, s amikor ismét Itáliába ment, egyúttal megváltoztatva korábbi felfogását, pappá szenteltette magát. A magasabb tisztségek sem várattak magukra sokáig: 1447-ben trieszti, 1450-ben sienai püspök lett, 1456-ban perig elnyerte a bíborosi kalapot. Két évre rá választotta meg a konklávé pápának , III. Frigyes kancellistája, majd diplomatája lévén, Enea Silvio kapcsolatba került a magyar politikával is. Levelei, megnyilatkozásai fontos forrásai hazánk történelmének. Ezért is dicséretes vállalkozás, hogy a már közkedvelt Bibliotheca Historica sorozatban Boronkai Iván és Kapitánffy István tolmácsolásában széles körű válogatás látott napvilágot Piccolomini leveleiből A kötet címe: Pápa vagy zsinat? első pillanatra talán megzavarhatja az olvasót. Természetesen korántsem csak erről, a XV. század első felének egyik legfontosabb kérdéséről (ui. az egyetemes zsinat vagy a római pápa elsőbbségéről) van szó a levélgyűjteményben. Helyet kapnak különféle útleírások (Genova, Bázel vagy Bécs igen érdekfeszítő, kultúratörténeti vonatkozásban is jelentős ábrázolása), a sokszor saját tapasztalatok alapján megírt levél az udvaroncok sanyarú életéről, kiszolgáltatottságukról, majd a nagy politikai események, a bázeli zsinat, a magyarokra és lengyelekre végzetes 1444-es várnai ütközet, a huszitákkal folytatott hitviták. V. László magyar trónöröklésének kérdése, vagy az 1453-as regensburgi birodalmi gyűlés elevenedik meg gazdagon árnyalt tolla alatt. És végül a humanista költő Enea Silvio nem tagadja meg irodalmár önmagát: így születik meg a költészet védelmében írt levele, vagy az az írásműve, amely az olvasás hasznosságát ecseteli. Elvezetés a XV. század levelezését a XX. század távirati stílusában korrespondáló, telexező, telefonáló emberének olvasni ! Ezt az antik műfajt igazán a reneszánsz támasztotta föl: olyan írásművet teremtett, amely nem kizárólag a címzettnek szólt, mert az egyéni közléseken kívül általánosabb mondanivalót is tartalmazott. A humanista epistola nem rejtezett a címzett levelesládájába: másolták, terjesztettek, „sok kézbe eljutottak és mindenütt olvassák őket.. A kötetet gondozó Boronkai Iván fáradságos munkát végzett, amikor ezt a nehéz, ugyanakkor finoman cizellált stílust ültette át mai nyelvünkre. Igen szemléletesen foglalta össze utószavában a kor egyházpolitikájának legégetőbb kérdéseit, s ebbe ágyazta be Piccolomini életútját is. Nagy segítséget adott a hajdan még közismert, ma már csak kevesek által olvasott antik irodalmi idézetek pontosításával. Sajnos, egy valamivel adós maradt: a leírt események, elsősorban a magyarországi és cseh, meg lengyel vonatkozások történeti magyarázatával. Nyilvánvalóan terjedelmi okok kötötték meg kezét, azonban mégsem lehet az olvasót egyszerűen a ma már szinte hozzáférhetetlen, múlt századi (egyébként igen alapos) Pór Antal-féle II. Pius-életrajzhoz utalni. A tudományos kutató valóban hajlandó beülni a könyvtárakba, ha az általa izgalmasnak tartott mű szálait tovább akarja bogozni, ha azonban valakit pusztán az olvasás gyönyörűsége vezet, ezeket a szálakat kezébe kell adnunk. Segítenünk kell részletesebb magyarázattal, pontosabb névmutatóval, az egyébként igen szép, Enea Silvio műveihez kapcsolódó XV. századi fametszetek rövid elemzésével, forrásának megjelölésével (ahogy ez a Bibliotheca Historica másik kötetében, Zay Ferenc művének közreadásakor igen példaszerűen megtörtént). Hiszen az anyósa, Piccolomini gazdag levélgyűjteménye megéri! (Magyar Helikon) Petneki Áron A MAGYAR NEMZET olvasószolgálatinak (1074 Budapest, Dob u. 60.) fogadóórái: Jogi tanácsadás: Hétfőn 14—16 Szerdán 14—16 Pénteken 13—14.30 Építkezők tanácsadója: v-'nilm hó első és utolsó péntekén 16—17.30 Közérdekű beje!,'"*ések: csütörtökön 15.30—17.30 Eretnekek egykorú ábrázolása (Illusztráció a Pápa vagy zsinat című kötetből) Emlékirat Nándorfehérvár bukásáról A ,.Bibliotheca Historica’’ összefoglaló név alatt kiadott kötetek egyre több örömet szereznek az olvasóknak. Részben régebbi történetünk általában igencsak mostohán kezelt forrásainak „újrafelfedezésével”, részben a közreadás gondosságával. Anélkül, hogy megterhelnék az érdeklődőt a kritikai kiadások nélkülözhetetlen-nehézkes apparátusával , a szükséges felvilágosítások, kommentárok is mindig a helyükön vannak. A sorozat egyik legújabb kötetét forgatva (Zay Ferencnek a XVI. század közepén keletkezett írása az 1521-es török támadásról: „Az Nándorfejérvár ■ elveszésének oka e vöt és így esett”) a fenti ■erények mellé még a könyvecske külsőjének átlagon felüli ízlésességét, a papír, a nyomdatechnika sikerült összhangját is odasorolhatjuk. Az illusztrációk témához illő, korabeli címerképekből való öszszeválogatásának ötlete kiváló, s hogy még azok rövid magyarázatára is szorítottak egy kis helyet, a szakember, Érszegi Géza számára, az csak tovább dicséri a kötet szerkesztőjét, gazdáját. Ha viszont a történelemhez valamit értő, de a mű keletkezéstörténetét nem ismerő olvasó magát a szöveget kezeli szemügyre venni, alaposan meghökken. Nem a kiadás valamely fogyatékossága miatt — a hangzáshű átírás, Kovács István munkája, igen gondos —, hanem a szerző mondanivalójában hemzsegő durva hibák, elemi tévedések láttán. Az 1525-ös hatvani országgyűlés az 1521-es nándorfehérvári ostrom előzményeihez van sorolva: az 1525-ig jó viszonyban élő Szapolyai János és Báthori István született ellenségként szerepel; a szintén ez évben alakult Szapolyai - és Werbőczi-ellenes „kalandosok társasága” a nevezettek által szőtt összeesküvéssé változik (és szintén 1521 elé kerül); Piri pasa nagyvezír és Szulejmán szultán a harcok valódi menetéhez képest „helyet cserélnek”; a várat eláruló Móré Mihály összetévesztetik a várban helyébe lépő Morgay Jánossal — és így tovább, majdnem a végtelenségig. Az első pillantásra túlméretezettnek tűnő, a kötetnek közel felét kitöltő kísérő tanulmány, Szakály Ferenc munkája, azután — szükségképpen alapos — magyarázattal szolgál. A különös emlékirat valójában nem történetírói alkotás, hanem politikai propagandairat, amely „... történelmi forrásként csak a legnagyobb óvatossággal használható”. Méghozzá olyannyira, hogy a kommentátor — teljes joggal — szükségesnek látta, hogy tanulmánya nagyobbik felében az események igazi lefolyását próbálja rekonstruálni. Igen-igen rosszul ismert történetről lévén szó, az alapos, és a közelmúltban oly divatos szenvedélyességet kerülő magyarázat elkészítése a kötettől függetlenül is komoly, új eredményeket hozó nyeresége történeti kutatásunknak. Sommázatával egy ponton mégis vitatkoznom kell. Zay Ferenc írása (a szerzőség korábban vitatott kérdése a jelek szerint végleg eldőlt) Szakály Ferenc szemében minden hibája ellenére is 1521 „legfontosabb keresztény forrásának” minősül, mert a maga nemében egyedül álló. Az én megítélésem szerint viszont a kézirat pontatlansága oly mérvű, hogy Nándorfehérvár elestének kérdésében egyszerűen nem lehet történeti forrásként kezelni. Hiszen valójában csak egyetlen mozzanata van, amely úgy-ahogy megközelíti a valóságot: a Sulyok-testvérek alkudozása az udvarral Nándor birtokáról és védelméről. Azzal teljes mértékben egyet lehet érteni, hogy ez az írásmű a XVI. század közepének a Habsburg-országrészt a törökkel és a Szapolyai-dinasztia Erdélyével szembeállító harcaiban született, s a királypárti magyaroknak János Zsigmond iránti ellenszenvét akarta kifejezni, illetve fölszítani. Az ellenben már kérdéses, hogy ez a politikai gyökerű, de nagyon is mély k érzelem valóban átcsapott-e a hatalmat birtokló arisztokrácai belülről jövő, a harcoló nagyúr szájából hallatszó bírálatába. Az erre valló részletek minden esetben következetesen átfordulnak Szapolyai Jánosnak és híveinek szidalmazásába — azaz világosan jelzik, hogy a „bűnös urakon” változatlanul csakis a gyűlölt ellenpártot, s nem a főúri közösséget kell értenünk. Zay mondandójának másik oldalát a Nándorfehérvár feladásáról szóló, váratlanul bőbeszédű lapok vetítik ki a legtisztábban. A szöveg olvastakor némileg eufemisztikusnak tűnik a kommentátor sejtése, hogy a szerző talán túlélők elbeszéléseit is ismerte. Csakhogy másról lehet itt szó. Az utolsó harcok és alkudozások históriája megint csak távol áll a reális történettől — annál többet mond viszont a végvári katonák becsületéről, a végsőkig való halált megvető kitartás dicsőségéről és hasznáról, s végül a töröknek a magukat megadókkal szembeni hitszegéséről. Az „üzenet” e másik fele legalább oly hangsúlyos, mint az első. A hatvani országgyűlésnek a kézirat negyedét kitevő íi) Szapolyai-ellenes dörgedelme, kiegészítve a kisebb, hasonértelmű bekezdésekkel (a Sulyok-testvérek bújtogatása; az 1521 végi tehetetlenkedés) — pontos egyensúlyban van a Nándorfehérvár végnapjainak szintén majd 20 lapnyi részletével, valamint Szakács és Zimony ostromának azonos célú leírásával. Valóban propagandairat van tehát a kezünkben, olyan mű, amelyik a korszak két leglényegesebb kérdésében akarta befolyásolni az akkori embereket: Erdély és a végvári harcok kérdésében. 1521-re nézve, ismétlem, még jóindulattal sem minősíthető használható híradásnak — annál fontosabb forrása viszont az 1550—1560 as évek magyar politikai gondolkodásának. (Magyar Helikon) Barta Gábor A tatár rabszolgakereskedelem és a magyarok Tardy Lajos könyve A Körösi Csorna Kiskönyvtár legutóbb megjelent kötetében érdekes adatokat olvashatunk a magyarsággal több évszázadig érintkezésben álló tatárokról, és azok rabszolgakereskedelméről Tardy Lajos tollából. A tatárországi rabszolgakereskedelem és a magyarok a XIII—XV. században címmel. A középkori Európa egyes területein még a XVI—XVII. században is fennállott a rabszolgaság. A keleti rabszolgaságot a tatároktól, törököktől megszökött magyar, horvát vagy itáliai rabok leírásaiból ismerjük, viszont a nyugat- és dél-európairól keveset tudunk. Ez a keresztény szellem számára elvben elfogadhatatlan intézmény a XVII. század elejéig létezett — forrásokból kimutathatóan — Velencében és Genovában. A ránk maradt iratokból az is kiderült, hogy a rabszolgák a legtöbb esetben a Fekete-tenger partvidékéről származtak, amely a XIII. század közepe óta a tatárok uralma alatt állott. Az ázsiai birodalmakban a XIX. század elejéig mindenütt, s néhol a XX. századig is fennállott a rabszolgaság. A tatárok birodalmában éppenúgy nem korlátozta semmiféle törvény, mint az oszmánokéban. Talán meglepőnek tűnik az olvasó számára, de a XIII —XV. századi itáliai rabszolgaság szorosan összekapcsolódott a tatárok rabszolgaszerző hadjárataival és kereskedelmével. Vill. Paleologosz Mihály bizánci császár és az őt segítő genovaiak 1261-ben egy olyan szerződést kötöttek, amelyben lehetőségük nyílott a liguriai köztársaság lakóinak, hogy kereskedelmi kolóniákat hozzanak létre a Fekete-tenger partvidékén, amely az Aranyhorda, majd a nogaj és a krími tatárok birtokában volt. Így a genovaiak kénytelenek voltak jó kapcsolatokat kialakítani a tatár kánokkal. A két fél közötti szerződések garantálták a partmenti városok: Szudak, Karta, Tana, Akkerman stb. biztonságát. Névlegesen elismerték ugyan a tatárok fennhatóságát, de azok nem szóltak bele a kolóniák életébe. Ez persze nem jelentette azt, hogy a tatárok egyiketmásikat néha fel ne perzselték vagy meg ne sarcolták volna. A kolóniák közül a Krím félszigeti Kaffa — ma Feodoszij — vált a legjelentősebb kereskedelmi empóriummá. Az 1308. évi lerombolása után Özbeg kán engedélyével a genovaiak újból felépítették és nagy szerepe lett a keleti áruk Moldva és Galícia felé szállításában, s a Földközi-tenger keleti medencéjének rabszolgaellátásában. Kaffa a tatárokkal kialakított kapcsolatai révén vált az akkori világ legnagyobb rabszolgapiacává. A tatárok állandó portyázásaik során rengeteg kun, orosz, cserkesz, abház, grúz foglyot ejtettek. A foglyaikat Kaffába vitték, s ott eladták a rabszolgakereskedőknek. Ezt a sorsot néha még saját családtagjaik sem kerülték el, így találunk tatár rabszolgákat a cserkeszek és más rabok között. Kasrából a rabszolgákat továbbszállították Egyiptomba, Krétára vagy Itáliába. Az egyiptomi mameluk hadsereg — mint ahogyan a név eredeti jelentése is bizonyítja — teljes egészében rabszolgákból állt. Külön szerződések biztosították, hogy elegendő számban érkezzenek minden évben rabszolgák a kairói rabszolgapiacra. Krétán és Chiosz szigetén a velenceiek és a genovaiak a cukornád ültetvényeken dolgoztatták a rabszolgáikat. Végül sok rabszolga került Genovába és Velencébe is. A genovai levéltár nagy mennyiségű középkori iratanyagot őriz, amelyekből megtudhatjuk az egyes rabszolgák további sorsát. Ezekből a forrásokból kiderült, hogy több magyar rabszolga is dolgozott Genovában. Ezek a rabszolgák a tatárok és a törökök magyarországi beütései során kerültek fogságba. A Krím félszigeti vagy a balkáni rabszolgapiacokon adták őket tovább itáliai kereskedőknek, akik révén Genovába és valószínűleg Velencébe is elkerültek. A Genovában őrzött kaffai iratok között több olyan forrás került elő, amely a rabszolgakereskedelemre vonatkozik. Ezekből a számszerű adatokon túl — mivel a rabszolgák mellett mindig feltüntették a nemzeti hovatartozást — következtetéseket vonhatunk le az eredetüket illetően. Az egyes népek középkori elnevezésének a megfejtése néha komoly gondot okoz. A kaffai forrásokban az egyes rabszolgák neve mellett a natio megjelölésére a maniar név szolgál. Tardy Lajos új megoldást talált a név rejtélyére. Mivel a kaffai genovaiak liguriai nyelvjárást beszéltek, az ő kiejtésük szerint a maniar mandzsar-ként hangzott. A mandzsar név minden valószínűség szerint a magyarokat jelölte. Mivel a kárpát-medencei magyarok következetesen a hungarus névvel fordulnak elő, nem lehetnek azonosak a mamarokkal. A mamar nemzetiséggel bejegyzett rabszolgák valószínűleg a tatár támadás után Magna Hungáriából délre vonult, s a Ruma folyó partján levő — Marco Polo által is említett — Madzsar város környéki, keleten maradt magyarok. (Akadémiai) Hóvári János U. KÖNYVEK AKADÉMIAI KIADÓ: Benkő Lóránt: Az Árpád-kor magyar nyelvű szövegemlékei Juhász Gyula összes művei 9. kötet Kósa László: A burgonya Magyarországon Kovacsics József: Bevezetés az államigazgatási informatikába Lugossy Gyula: Az endogén uveitisek és általános orvosi vonatkozásaik Penyigey Dénes: Tessedik Sámuel A környezetvédelmi jogi szabályozás fejlesztésének egyes kérdései (Szerk.: Dr. Kilényi Géza és dr. Tamás András) GONDOLAT KIADÓ: Peter Baumann-Erwin Patzelt: Emberek az őserdőben Csillagászati évkönyv 1981. KOSSUTH KIADÓ: Jean Dautry: Az 1848-as francia forradalom és a köztársaság. H. Haraszi Éva: Békéltetők Wieslaw Kielar: A 290. számú auschwitzi fogoly Dimitro popovics: Küzdve küzdöttünk (Kárpáti Kiadóval) Iakszim Gorkij: Az anya Szoboszlai Margit: Bársonyban a barikádon KÖZGAZDASÁGI JOGI KIADÓ: Éliás—Sebők—Újhelyi: A mezőgazdasági és élelműiszeripari termékek az új világgazdasági helyzetben Inotai András: A regionális integrációk az új világgazdasági helyzetben Dr. Szabó András: Bűnözés — ember — társadalom. Káldyné Esze Magdolna: Nemzetközi kooperáció — nemzetközi vállalkozások. MEDICINA KIADÓ: Gergely Mihály: Kapirat az öngyilkosságról. Dr. Linczényi Adorján—dr. Radiva Béla—dr. Vikár György: A szexuális élet zavarai STATISZTIKAI KIADÓ : Belkereskedelmi és idegenforgalmi adatok 1980. I—III. Beruházási-építőipari adatok, 1980. Ipari termékek jegyzéke tartalmi meghatározásai VIII. kötet Nemzetközi statisztikai évkönyv 1981. MAGVETŐ KIADÓ: Bodor Ádám: Milyen is egy hágó? Dénes Zsófia: Élet helyett órák — Talán Hellasz, küldött Győri László: Tekintet Kabdebó Lóránt: Versek között Dávid Storey: Savile Szilágyi István: Kő hull apadó a fcútbá Szabó Magda: Mondják meg iokanak