Magyar Nemzet, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-10 / 58. szám
Kedd, 1981. március 10. Kongresszusi küldött Felelősség a legapróbb értékig A hivatásáról beszél. A közéletiségről, amely Bánffy György szerint azóta jellemzője a magyar színészetnek, hogy Déryné és társai felültek Thália ekhós szekerére. A magyar színészet azóta és mind a mai napig hordozza e gyönyörű terhet, hogy az elődök részt kértek és vállaltak a nemzeti ellenállás, a nemzetté válás gyötrelmes folyamatában. Sütő Andrást idézi: „Midőn a német még percente pirkött a gallérunk alá, nyelvünket vándorkomédiásaink szájába rejtettük.’’ S mindjárt utána igy folytatja: — A színház nem szűnhet meg nagy kérdésekkel foglalkozni, következésképp a színész munkája sem szűkíthető le kizárólag a színpadi mesterségre. Részt kell vállalnia, mondja, az egységes nemzeti tudat kialakításában, s ebben a hagyományok folytatójának vallja magát. Nem kell kérdeznem, miért vállalt közéleti munkát. Számára ez éppoly természetes, mint az anyanyelv, amely oly szépen hangzik a szájából s amelyért színészként a színpadon, az Akadémia nyelvművelő bizottságának tagjaként, s a munkásművelődés megszállottjaként harcol. — A II. kerület küldötteként vesz részt a kongresszuson. Mit mondana el az ország fórumán? — kérdezem. — A közömbösség, a nemtörődömség, a pazarlás ellen emelnék szót. Azt kutatnám, ami soha, sehol nem hagy nyugton: miért nem érezzük a maga teljes szépségében és valóságában, hogy annak, ami itt van és történik, köze van hozzánk. Több köze, mint volt a kapitalista rendszerben. Szólnék, hogy senki ne hagyja ebek harmincadjára azt, amit csinál és ne hagyja másoknak sem. Az „ugyan, mit törődsz vele” a legfelháborítóbb megjegyzés, a lemondó, fáradt legyintés a legrosszabb mozdulat. Megkérdezném, miért van az, hogy az egyik ember elzárja a vízcsapot, nem dobja el a szemetet, a másik meg kineveti érte. Otthonosan, okosan, beosztón, előrelátón kellene gazdálkodnunk, akkor nem, vagy kevesebbet lennénk kénytelenek a megváltozott gazdasági viszonyokra panaszkodnunk. Saját példát mond, mert — vallja — az a meggyőző. Általános gyakorlat, hogy filmforgatásnál a kész filmet sokszorosan túlforgatott anyagból kell összevágni. Feleslegesen kidobott milliókat jelent ez is. Hasonló a helyzet a tv-játékoknál. A célszerűség ürügyével megszüntetett színházi műhelyeket említi. Következményeként most egy-egy színpadi ruha árának sokszorosát fizetik ki a jelmezkölcsönzőnek. És hány területről, az ország hány helyéről hozhatna fel hasonló példát. Egy-egy előadóestje után csizmás, pufajkás emberekkel beszélik meg a közösség, a szűkebb pátria, az ország gondját. Velük közösen formálta meg közéleti munkájának jelmondatát: „Felelősség mindenért, egészen a legapróbb értékig.” — Az ezredfordulóra nemcsak kormányszinten, átfogó gazdaságpolitikai szinten kell felkészülnünk — mondja. — A kor hatására és követelményeinek megfelelően, nekünk is sok mindent át kell rendeznünk önmagunkban és a környezetünkben. Azért megy szívesen munkásklubokba, előadóestekre, mert — mint mondja —, tán soha nem volt olyan nagy szükség a Széchenyi-féle kiművelt emberfőkre, mint manapság. Éveken keresztül folytatott közművelődési munkájáért kapta meg a SZOT- díjat is és e kitüntetésére különösen büszke. A II. kerületi népfrontban a közművelődési bizottság tagjaként legelsőbb is a szocialista brigádklubot, aztán a művészklubot szervezte meg. Mindkettővel azt kívánta elérni, hogy egy asztalnál ülve egymást, egymás munkáját ismerjék meg az emberek. A népfront budapesti bizottságának tagjaként pedig az eddiginél még szélesebb körben a munkásművelődésért akar dolgozni. Színészi hivatása mellett — vallja — ez a munka a szenvedélye. S.M. Korszerűsítik a zajszabványokat Folyamatosan korszerűsítik a zajszabványokat a Magyar Szabványügyi Hivatalban. Hazánkban jelenleg 37 zajszabvány van érvényben, közülük harmincegyet az utóbbi öt évben dolgoztak ki, igazodva két nagy szervezet, a KGST és a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet előírásaihoz. Magyarországon a lakó- és kommunális épületek csendvédelmét már megfelelő vizsgálati módszerek szolgálják, a korszerűsítés elsősorban a munkahelyi épületek, berendezések zajszint-előírásainak módszerére vár. A korszerűsítést a szabványügyi szakemberek az Egészségügyi Minisztérium, az Országos Környezetés Természetvédelmi Hivatal és a SZOT illetékes szakembereivel együtt végzik. Vércsék - galambok VI. Cement 13. a helyszínen talált egy kedves pregurat, bizonyos Gardénia bácsit, aki szerepelt a tervezők névjegyzékében s csekélyke pénzért elvállalta a faház terveinek adaptálását, ugyanakkor azt is, hogy az egész tervdokumentációt beviszi az építési osztályra, ahol az illetékes előadót, Darvadi elvtársat rábeszéli majd, hogy az építési engedélyt gyorsan vagy legalábbis a rendelet által szabályozott időhatáron belül adja ki. E.közben szerezzen be elegendő sódert és cementet, és gondoskodjon alapozásról és betonozó munkaerőről. Ugyanakkor hősünknek még egy gondoskodni valója volt: feleségét elhelyezte egy klinikán, mivel a gyermek napvilágra jöttének ideje egyre jobban közelgett. Az elhelyezés után visszatért a Balaton-vidékre, hogy sódert és cementet vásároljon. Sóder helyett murva volt, megvette. A Tüzép még azon a napon becsülettel szállított. Cement azonban sem közel sem távol nem akadt, s azt mondták, nem is lesz egyhamar. B. visszatérve Budapestre, felkereste Szomorút, hogy tanácsot kérjen, a betonozó munkaerővel és cementbeszerzéssel kapcsolatban. Szomorú a fogát szívta, és így szólt: „Persze nincs semmi összeköttetésed arrafelé . . „Nincs” — felelte B. „Pedig a cement az fránya dolog, ha egyszer nincs, akkor az atyaíétisten kell ahhoz, hogy mégis tegyen” B. ezek után három héten keresztül minden reggel pontban hétkor felhívta egy Balaton-környéki Tüzép vezetőjét, hogy van-e cement? Túlbuzgalmában még vasárnap is telefonált.. . Tizennyolcszor kapta azt a választ Orosbáron, hogy egyelőre nincs. Közben a munkaerő-probléma megoldódott. B. hat fiatal kollégája vállalta, hogy egy adott szombat-vasárnapon át és betonoz, hozzájuk csatlakozott két barátja és egyikük tizenöt éves fia, valamint Szomorú Jenő mint szakember, maga B. és bátyja feleségével, fiával, lányával és annak férjével együtt, továbbá az após, aki a csákányforgatáshoz ugyan nem értett, de lelkes volt és elszánt. Tizenhét ember állt készen október 6 7-re, az emberi szolidaritás bizonyítékaként. Október 2-án éjjel megszületett a gyermek, egy kislány. B. a héten kétszer berohant hozzá, s azután indult is a telkére, hogy ott legyen, amikor a cement megérkezik. Igen ígéretet kapott rá, hogy péntek délután ott lesz a cement, apósa — megyei szintű — kapcsolatai hasznosnak bizonyultak. A közeli Tüzép vezetőjének átszóltak a megyéből, mire kiderült, hogy csütörtökön célfuvarként Beremendről egy vagon cement érkezik — egy miniszterhelyettesi rangban levő személynek —, s ebből B. megkaphat harminc mázsát. Már csak az építési engedély hiányzott. B. két héttel előbb háromszor felhívta Orosbáron Darvadt elvtársat, csak egyszer találta bent, akkor biztató ígéretet kapott. A másik két alkalommal Darvadt kollégái nyugtatgatták, hogy a dolog menni fog, mert aktája légiérül van az elintézendő ügyek iratcsomóján. Néhány nappal később B. személyesen leutazott, bement Darvadt irodájába, az előadó most sem volt a helyén, és az iratcsomón B. aktái valóban légiérül helyezkedtek el. Ez két dolgot bizonyított: 1. B valóban elsőbbséget élvez, 2. Darvadt hat napig nem nyúlt az aktákhoz. Ekkor a hálátlan B. felkereste a tanács panaszirodáját és szóvá tette, hogy másfél hónapja leadott kérelme nem nyert elintézést, pedig harminc nap a törvényszabta terminus. Tapintatból nem említette az íróasztalon heverő aktacsomót, hiszen Darvadt — egyébként készséges — bár lusta — fiatalembernek látszott és mindig udvariasan beszélt, szokása volt e megnyugtató fordulatot alkalmazni: „Időben elintézzük .. Az adaptáló tervező mulatott B. aggodalmain, s azt a tanácsot adta: nyugodtan kezdjék meg az alapozást. Pénteken délután megérkezett a miniszterhelyettesi cement, ugyanakkor Gardénia bácsi elvégezte a kitűzési munkát, amely cölöpök leveréséből, zsinórok kifeszítéséből — azokon való keresztülesésből — és derékszögelésből állt. Szeles, hideg, esős időre virradtak másnap, ám a munkaerő teljes létszámban megérkezett, szervezettség jellemzett mindent. B. bátyjának felesége és lánya főzött, a telek felső végén álló házban, amelyet az egykori eladó, az állatorvos bocsátott rendelkezésükre. Ugyanitt nyer majd éjszakára elhelyezést nyolc fő, a további kilencet pedig Szomorú Jenő látja vendégül saját hajlékában. Reggel kilenckor csattogni kezdtek a csákányok, csikorogtak a lapátok, s kiderült, hogy nincs zsaluzóanyag. Ezt Szomorú mint szakember derítette ki, abban a pillanatban, amikor hozzákezdett volna a zsaluzáshoz. B. körbejárta a szomszédokat, s lám, nemcsak vércsék vannak a világon, hanem galambok is: gyűlt a kölcsönkért deszka, a toldott-foldott zsaluzóanyag, olyannyira, hogy Szomorú kijelentette: bizonyos praktikákkal és mesterfogásokkal a kitűzött cél, a megfelelő magasságú betonalap megvalósítható. B. kollégái és barátai, akik szellemi munkához szoktak, nagy ambícióval forgatták a csákányt és lapátot. Gyorsabban dolgoztak, mint egy hivatásos kubikos, legalábbis nagyobb lendülettel, néhányan már az első tíz percben négy-öt vízhólyagot szereztek, ez azonban lelkesedésüket nem lohasztotta le. Öten egy óra alatt simán kiástak annyi sziklás földet és bekevertek annyi betont, mint két képzett építőipari segédmunkás fél óra alatt.. Délután háromra dögfáradtak lettek valamennyien, de kész volt az alap hetven centiméter mély árka, sőt ez az árok néhol már megtelt betonnal, olyannyira, hogy Szomorú Jenő és B. bátyja — aki szintén amatőr szakember volt — zsaluzni kezdhetett. A mérnök barát pedig izgatottan mért, vízszintezett és derékszögezett, néha keresztülesett a madzagokon, arcán ilyenkor is roppant felelősség látszott, mert igaz ugyan, hogy nemrégiben tervezett meg egy felfüggesztett tetejű uszodát, egy NSZK-beli cég számára a gyakorlati építő munkában még sosem vett részt. A képzetlen munkaerőt gondos és pontos munkára sarkallta, folyvást aggodalmaskodott a statika miatt, bár itt csak egy hétszer hét méter alapterületű építményről volt szó, nem pediglen csodapalotáról. Egyszóval történetünk galambjai csillogó tollakkal repdestek, sehol sem voltak a vércsék. Szomorú — buggyos és mészfoltos nadrágjában — megtévesztően hasonlított egy tönkremenés előtt álló igazi kőműveshez, B. kollégái pedig külsejüket tekintve elmehettek volna tráglizónak akármelyik nagy állami építkezéshez. Ők is tántorogtak, mint a szakmabeliek, de nem a piától, hanem a fáradtságtól. Egyszóval vasárnap kora délutánra elkészült az alap, eltávolíthatóvá vált a zsaluzóanyag, s kibontakoztak a jövendő ház körvonalai. Szomorú ránézett és azt mondta: „Na ... belülről könnyes szemmel köszönte meg a közreműködést, majd mielőtt valamenynyien hazaindultak volna, megkérte a tanácsi összekötőt, Jurisics bácsit, hogy locsolja meg olykor a betont, nehogy elégjen. Ám alighogy távoztak, zuhogni kezdett az eső és esett nyolc napon keresztül. Az alapok álltak és szilárdultak. B. pedig visszatért Budapestre s hazavitte a kórházból feleségét és tíznapos lányát. Most több hónapnyi ideje maradt, teljes erejét szellemi munkára fordíthatta, amíg a Javszer összeszereli a faházat, és elmúlik a tél. Addig csak időnként telefonált Darvadt elvtársnak az építési engedély ügyében, a földhivatalnak a telekátírás miatt. Egy-két hónapos késéssel mindkét fontos iratot rendben megkapta. A telekre csak egyszer ment le, amikor már állt a ház, hogy a farészeket lefesse Szilamonnal és Sziladekorral, az azbesztcementlapokat pedig Tilatexszel. Bizony most már a megfelelő festékek nevét is ismerte. Két napig forgatta a pemzlit, az utolsó ecsetvonásnál tört össze alatta a szomszédtól kölcsönkért létra, hat méter magasból esett le, de olyan puhán, hogy a festék se löttyent rá, kezét-lábát nem törte, úgy látszik, óvták az angyalok. Mikor felment a ház emeleti szobájába, s bámulta az alkonyi Balatont, boldog volt Nem tudta, mi vár még rá. Kristóf Attila Magyar Nemzet A sportnak ÁRA van (2.) Mire képes az egyesület? A központi szabályozás tizenhárom klubot — meghatározót paraméterek alapján — „kiemelt” a magyarországi nagy tömegből, mondván, náluk jobbak a feltételek, kedvezőbbek az adottságok az eredményességhez. Elsősorban az olimpiai sportágakban, mert nálunk az olimpiai szereplés a mérce, akármi is történjék a nyári játékok közötti időszakokban. A négyévenkénti vizsga minősíti elsősorban a magyar sportot. A privilegizáltakat 1931-ben 132,5 millió forinttal támogatja az OTSH — ezt az összeget osztják el tizenhárom felé. Nem egyenlő arányban. A nagyobb klubok (például az U. Dózsa, a Bp. Honvéd, vagy az FTC) többet, körülbelül kétszer annyit kapnak, mint a kisebbek (a Kecskemét, a Pécsi MSC). Ha vállalat lenne... Jómagam a Ferencvárosi Torna Clubnál jártam információért. A legnépszerűbb magyar egyesületnek, akárcsak a többieknek, többre van szükségük, mint amennyit az OTSH szán nekik. Náluk körülbelül egyharmad-egyharmad arányban oszlik meg az évi költségvetés (1981: 24 millió forint) a központi támogatás, a bázisszerv (a MÉM és a MEDOSZ) adományai és a saját bevétel között. A bázisszervek bejegyzett intézmények, így támogatásuk végeredményben ugyancsak állami dotációnak tekintendő. A helyzet persze korántsem ilyen egyszerű. Az egyesületeknek a jogszabályok szerint nem juttathat pénzt állami szerv, vállalatnak viszont igen, ezért az FTC-nél létrehozták az FTC Sportlétesítmények Vállalatot, amely a paragrafusok szerint bezsebelheti a dotációt. A bázisszervnek — a gyakorlatban egy-egy népgazdasági ágazatnak — nemcsak az a dolga, hogy pénzt adjon. Gondoskodnia kell a sportolók állásáról is, mert — lévén nálunk „amatőrizmus” — a versenyzők a klubbal nem állhatnak munkaviszonyban. Az FTC-ben a labdarúgók például a MÉM három vállalatánál kaptak állást, ám munkavégzésre kihelyezték őket az egyesülethez. A kép itt tiszta, mert a futballista a klubban dolgozik, azaz edz, ott veszi fel a fizetését is, csak a különféle papírok tanúsítják, hol áll hivatalosan alkalmazásban. A többi sportágban a sportállások rendszere az uralkodó. Itt nincs kihelyezés, a versenyzőnek a munkahelyen kell átvennie járandóságát. Van aki pályafutása befejezése után is megmarad kedvezményezett állásában; dr. Steimetz János, a volt vízilabdakapus például ma a Húsipari Tröszt jogásza. Mint mondják, közmegelégedésre. Ez utóbbi lényeges, mert a sportállást nyújtó munkahelyeken ténylegesen dolgozók nem rajonganak a sportolókért. Több helyütt éppen ezért megtiltották nekik, hogy bejárjanak: napi két-három órán át miért rontsák a hangulatot semmittevésükkel. A Csepel egyik, hórukk-munkára beosztott asztaliteniszezőjéről mesélték, hogy naponta bejárt és egy nyugágyból zsebrádiót hallgatva figyelte, kollégái hogyan cipekednek. Az egyesületek a sportállások miatt tulajdonképpen kiszolgáltatottak a bázisszerveknek. Ha ugyanis a társadalmi szervek ottani képviselői tiltakoznának, hogy nem profilszerű tevékenységért kell fizetniük és emiatt nem lehet nyereséget osztani, az igazgató, szeresse akármennyire a sportot, kénytelen lenne beadni a derekát. Hasonló a helyzet akkor, ha egy sportrajongói, a • versenyek iránt közömbös • vezető vált fel a posztján. Létezik-e megoldás? A legegyszerűbb lenne — hallottam az FTC-ben —, ha a sportolók csak a klubbal állnának kapcsolatban. Munkaviszony persze nem létesíthető — az már bevallott profizmus lenne —, ám a sportra szánt státusok áttelepítése esetleg elképzelhető. A Ferencvárosban, ahogy mondták, körülbelül 100 státusra lenne szükség — az alkalmazottaknak és a sportolóknak. Egy ilyen megoldás egyértelműbb helyzetet teremthetne és megszüntethetné a bizonytalanságot. Prémium — colos üvegekből Az Üllői úton jelentős szerepe van a saját bevételeknek. (Nyolcmillió forint volt tavaly.) Az FTC esetében minden kezdeményezésnek lehet anyagi haszna, éppen a kiemelkedő népszerűség miatt. A sporttevékenységből tavaly (főként a labdarúgók, a kézi- és a vízilabdázók révén) 5,1 millió forint volt a klub bevétele. Ehhez jöttek még a különféle térítési díjak (például televízió) és a nem sportcélú ténykedésből származó összegek. Ez utóbbiakra nem sokat gondolnak, a már említett társasági adó miatt. Az ilyen bevételek 40 százaléka ugyanis nem az egyesületnek, hanem a nevével fémjelzett vállalatnak jut. Újabb 40 százalékot jelentene az adó, a klubnak így csak a bevétel 20 százaléka jutna. Jelentős pénzforrásnak számít az FTC-ben a szurkolók pártoló tagdíjbefizetése is. Tíz forinttól 100 forintig terjedő összeggel támogathatják az egyesületet , tavaly 690 ezer forint került így a Ferencváros pénztárába. Az összeg persze időről időre változó, elsősorban a labdarúgócsapat szereplésének függvényében. Újfajta bevételi forrás az egyesületeknél, ha egy-egy sportolójuk külföldre szerződik. Az Ü. Dózsa nemrég volt közgyűlésére készült elnökségi beszámoló szerint Fazekas László Belgiumba szerződéséért az egyesület 70 ezer dollárt könyvelhetett el haszonként. Ide sorolható még a labdarúgócsapatok külföldi túrázása is , a sportág mai helyzetében nem ingyen futballoznak a határon túl a játékosok. És ha már a labdarúgásnál tartunk, Mendemondák keringenek a különféle, a költségvetésben nem rögzített öszszegekről, amelyek végül is a játékosokhoz vándorolnak. Bizonyíthatatlan, de hihető tényekről van szó. És frappáns ötletekről. Csak két példa mutatóba. Valahol a vezetők kitalálták, hogy aukciót rendeznek a város támogatott festői által felajánlott képekből. A kiállított alkotásokat a helyi vállalatok vették meg — jó, ha lóg valami az irodaház falán — a vételárat pedig a festők felajánlották a futballistáknak. Másutt másképp csinálták. Megkérték a szurkolókat, hogy a csapat valamelyik mérkőzésére vigyenek magukkal két-két üveg coca-colát, s az üveget, hagyják a lelátón. Tizenötezer ember volt a mérkőzésen. A palackokat visszaváltották, s az érte kapott pénzt szétosztották a futballisták között. Az efféle manővereket, jelenlegi tudásom szerint, képtelen fülön csípni a jog. Osszák el a szakosztályokat! Most pedig a kiadásokról. Az FTC-ben az igazgatásra és a létesítmény fenntartásra 2,8 millió, a különféle sportágakra és az utánpótlás-nevelésre (elvégre ez a fő tevékenység), 19 millió 490 ezer forintot költöttek tavaly. Nem kis összeget, tekintve, hogy tizenhárom szakosztály van az Üllői úton. A Bp. Honvédban (22 szakosztály) 25 és fél millió, az Ú. Dózsában (16 szakosztály) 19 millió forint körüli ez az összeg. Természetesen szakosztály és szakosztály között különbség van. Az FTC-ben a labdarúgóktól, a birkózóktól, a tornászoktól, a kézilabdázóktól és a vízilabdázóktól várják a legtöbbet — a nemzetközi színvonalat. A többieknek a szintentartás a maximális feladatuk — az esélyek ismeretében. Ebből következően ésszerű lenne (és gazdaságos) a maradandót nyújtani nem tudó szakosztályok megszünetése. E lépés ellen a különféle sportági szakszövetségek és az OTSH tiltakozik, nem gazdasági, hanem presztízsokok alapján. Presztízsből viszont nem lehet megélni. Az FTC például már többször foglalkozott a gondolattal, hogy megszünteti jégkorong szakosztályát. A válasz: „Az FTC nélkül meghal a jégkorong-bajnokság!” Ebben van némi igazság, ám az igazság tényéből nehéz fenntartani egy költséges szakosztályt. Hargitai Károly, a Ferencváros elnökhelyettese érdekes ötlettel állt elő. Azt mondta, a legjobb lenne a kiemelt klubok között elosztani a fontos szakosztályokat a pénz- és létesítményszűke miatt. Az egyes sportágak oda kerülnének, ahol a legelőnyösebbek a feltételek, a legerősebbek a hagyományok. Mert szép dolog, ha egy kiemelt klubnak van úszószakosztálya, ám nehezíti az ügyet, ha nincs saját uszodája. Medence nélkül ugyanis aligha lehet jól felkészülni egy úszóversenyre. Ellentmond a gondolatnak a jelenlegi dotációs rendszer, amely — már volt szó róla —, az olimpiai sportágakra van elsősorban tekintettel. Ha egyet-egyet megszüntetnek közülük, minden bizonnyal a támogatás is csökkenne az adott klubnál. Az FTC-ben ma tizenhárom szakosztály működik. Az elnökhelyettes szerint 8—10 lenne az ideális. Mert a klub bázisául rendelt iparágnak — az élelmiszeriparnak — korántsem korlátlanok az anyagi lehetőségei. Megkérdeztem az FTC-ben, hogyképes lenne a klub fenntartani önmagát? A válasz: Legfeljebb a labdarúgók tarthatnák el magukat, de ők is csak jó szereplés esetén Az általuk hozott pénz azonban még így is kevés lenne az őket szolgáló létesítmények fenntartására. Malonyai Péter 7