Magyar Nemzet, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-10 / 58. szám

Kedd, 1981. március 10. Kongresszusi küldött Felelősség a legapróbb értékig A hivatásáról beszél. A köz­­életiségről, amely Bánffy György szerint azóta jellemző­je a magyar színészetnek, hogy Déryné és társai felültek Thá­­lia ekhós szekerére. A magyar színészet azóta és mind a mai napig hordozza e gyönyörű terhet, hogy az elődök részt kértek és vállaltak a nemzeti ellenállás, a nemzetté válás gyötrelmes folyamatában. Sütő Andrást idézi: „Midőn a né­met még percente pirkött a gallérunk alá, nyelvünket ván­dorkomédiásaink szájába rej­tettük.’’ S mindjárt utána igy folytatja: — A színház nem szűnhet meg nagy kérdésekkel foglal­kozni, következésképp a szí­nész mun­kája sem szűkíthető le kizárólag a színpadi mes­terségre. Részt kell vállalnia, mond­ja, az egységes nemzeti tudat kialakításában, s ebben a ha­gyományok folytatójának vall­ja magát. Nem kell kérdeznem, miért vállalt közéleti munkát. Szá­mára ez éppoly természetes, mint az anyanyelv, amely oly szépen hangzik a szájából s amelyért színészként a szín­padon, az Akadémia nyelvmű­velő bizottságának tagjaként, s a munkásművelődés meg­szállottjaként harcol. — A II. kerület küldötteként vesz részt a kongresszuson. Mit mondana el az ország fóru­mán? — kérdezem. — A közömbösség, a nem­törődömség, a pazarlás ellen emelnék szót. Azt kutatnám, ami soha, sehol nem hagy nyugton: miért nem érezzük a maga teljes szépségében és valóságában, hogy annak, ami itt van és történik, köze van hozzánk. Több köze, mint volt a kapitalista rendszerben. Szólnék, hogy senki ne hagyja ebek harmincadjára azt, amit csinál és ne hagyja másoknak sem. Az „ugyan, mit törődsz vele” a legfelháborítóbb meg­jegyzés, a lemondó, fáradt le­gyintés a legrosszabb mozdu­lat. Megkérdezném, miért van az, hogy az egyik ember el­zárja a vízcsapot, nem dobja el a szemetet, a másik meg kineveti érte. Otthonosan, oko­san, beosztón, előrelátón kel­lene gazdálkodnunk, akkor nem, vagy kevesebbet lennénk kénytelenek a megváltozott gazdasági viszonyokra panasz­kodnunk. Saját példát mond, mert — vallja — az a meggyőző. Álta­lános gyakorlat, hogy filmfor­gatásnál a kész filmet sokszo­rosan túlforgatott anyagból kell összevágni. Feleslegesen kidobott milliókat jelent ez is. Hasonló a helyzet a tv-játé­­koknál. A célszerűség ürügyé­vel megszüntetett színházi mű­helyeket említi. Következmé­nyeként most egy-egy színpa­di ruha árának sokszorosát fi­zetik ki a jelmezkölcsönző­nek. És hány területről, az ország hány helyéről hozhatna fel ha­sonló példát. Egy-egy előadó­estje után csizmás, pufajkás emberekkel beszélik meg a közösség, a szűkebb pátria, az ország gondját. Velük közösen formálta meg közéleti munká­jának jelmondatát: „Felelősség mindenért, egészen a legap­róbb értékig.” — Az ezredfordulóra nem­csak kormányszinten, átfogó gazdaságpolitikai szinten kell felkészülnünk — mondja. — A kor hatására és követelmé­nyeinek megfelelően, nekünk is sok mindent át kell rendez­nünk önmagunkban és a kör­nyezetünkben. Azért megy szívesen mun­kásklubokba, előadóestekre, mert — mint mondja —, tán soha nem volt olyan nagy szükség a Széchenyi-féle ki­művelt emberfőkre, mint ma­napság. Éveken keresztül folytatott közművelődési mun­kájáért kapta meg a SZOT- díjat is és e kitüntetésére kü­lönösen büszke. A II. kerületi népfrontban a közművelődési bizottság tagjaként legelsőbb is a szocialista brigádklubot, aztán a művészklubot szervez­te meg. Mindkettővel azt kí­vánta elérni, hogy egy asztal­nál ülve egymást, egymás munkáját ismerjék meg az emberek. A népfront budapes­ti bizottságának tagjaként pe­dig az eddiginél még széle­sebb körben a munkásműve­lődésért akar dolgozni. Színé­szi hivatása mellett — vallja — ez a munka a szenvedélye. S.M. Korszerűsítik a zajszabványokat Folyamatosan korszerűsítik a zajszabványokat a Magyar Szabványügyi Hivatalban. Hazánkban jelenleg 37 zaj­szabvány van érvényben, kö­zülük harmincegyet az utóbbi öt évben dolgoztak ki, igazod­va két nagy szervezet, a KGST és a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet előírásaihoz. Magyarországon a lakó- és kommunális épületek csendvé­delmét már megfelelő vizsgá­lati módszerek szolgálják, a korszerűsítés elsősorban a munkahelyi épületek, berende­zések zajszint-előírásainak módszerére vár. A korszerűsí­tést a szabványügyi szakembe­rek az Egészségügyi Miniszté­rium, az Országos Környezet­és Természetvédelmi Hivatal és a SZOT illetékes szakembe­reivel együtt végzik. Vércsék - galambok VI. Cement 13. a helyszínen talált egy kedves pregurat, bizonyos Gar­dénia bácsit, aki szerepelt a tervezők névjegyzékében s csekélyke pénzért elvállalta a faház terveinek adaptálását, ugyanakkor azt is, hogy az egész tervdokumentációt bevi­szi az építési osztályra, ahol az illetékes előadót, Darvadi elv­­társat rábeszéli majd, hogy az építési engedélyt gyorsan vagy legalábbis a rendelet által sza­bályozott időhatáron belül ad­ja ki. E.­közben szerezzen be elegendő sódert és cementet, és gondoskodjon alapozásról és betonozó munkaerőről. Ugyan­akkor hősünknek még egy gondoskodni valója volt: fele­ségét elhelyezte egy klinikán, mivel a gyermek napvilágra jöttének ideje egyre jobban közelgett. Az elhelyezés után visszatért a Balaton-vidékre, hogy sódert és cementet vásároljon. Sóder helyett murva volt, megvette. A Tüzép még azon a napon becsülettel szállított. Cement azonban sem közel sem távol nem akadt, s azt mondták, nem is lesz egyhamar. B. visszatér­ve Budapestre, felkereste Szo­morút, hogy tanácsot kérjen, a betonozó munkaerővel és ce­­mentbeszerzéssel kapcsolatban. Szomorú a fogát szívta, és így szólt: „Persze nincs semmi összeköttetésed arrafelé . . „Nincs” — felelte B. „Pedig a cement az fránya dolog, ha egyszer nincs, akkor az atya­­íétisten kell ahhoz, hogy mégis tegyen” B. ezek után három héten keresztül minden reggel pont­ban hétkor felhívta egy Bala­­ton-környéki Tüzép vezetőjét, hogy van-e cement? Túlbuz­­galmában még vasárnap is telefonált.. . Tizennyolcszor kapta azt a választ Orosbáron, hogy egyelőre nincs. Közben a munkaerő-problé­ma megoldódott. B. hat fiatal kollégája vállalta, hogy eg­y adott szombat-vasárnapon át és betonoz, hozzájuk csatlako­zott két barátja és egyikük ti­zenöt éves fia, valamint Szo­morú Jenő mint szakember, maga B. és bátyja feleségével, fiával, lányával és annak fér­jével együtt, továbbá az após, aki a csákányforgatáshoz ugyan nem értett, de lelkes volt és elszánt. Tizenhét ember állt készen október 6­ 7-re, az emberi szolidaritás bizonyíté­kaként. Október 2-án éjjel megszü­letett a gyermek, egy kislány. B. a héten kétszer berohant hozzá, s azután indult is a tel­kére, hogy ott legyen, amikor a cement megérkezik. Igen­ ígéretet kapott rá, hogy pén­tek délután ott lesz a cement, apósa — megyei szintű — kap­csolatai hasznosnak bizonyul­tak. A közeli Tüzép vezetőjé­nek átszóltak a megyéből, mi­re kiderült, hogy csütörtökön célfuvarként Beremendről egy vagon cement érkezik — egy miniszterhelyettesi rangban levő személynek —, s ebből B. megkaphat harminc mázsát. Már csak az építési engedély hiányzott. B. két héttel előbb háromszor felhívta Orosbáron Darvadt elvtársat, csak egy­szer találta bent, akkor bizta­tó ígéretet kapott. A másik két alkalommal Darvadt kollégái nyugtatgatták, hogy a dolog menni fog, mert aktája légié­rül van az elintézendő ügyek iratcsomóján. Néhány nappal később B. személyesen leuta­zott, bement Darvadt irodájá­ba, az előadó most sem volt a helyén, és az iratcsomón B. aktái valóban légiérül helyez­kedtek el. Ez két dolgot bizo­nyított: 1. B valóban elsőbb­séget élvez, 2. Darvadt hat na­pig nem nyúlt az aktákhoz. Ekkor a hálátlan B. felke­reste a tanács panaszirodáját és szóvá tette, hogy másfél hó­napja leadott kérelme nem nyert elintézést, pedig harminc nap a törvényszabta terminus. Tapintatból nem említette az íróasztalon heverő aktacsomót, hiszen Darvadt — egyébként készséges — bár lusta — fiatal­embernek látszott és mindig udvariasan beszélt, szokása volt e megnyugtató fordulatot alkalmazni: „Időben elintéz­zük .. Az adaptáló tervező mulatott B. aggodalmain, s azt a taná­csot adta: nyugodtan kezdjék meg az alapozást. Pénteken délután megérkezett a minisz­terhelyettesi cement, ugyanak­kor Gardénia bácsi elvégezte a kitűzési munkát, amely cö­löpök leveréséből, zsinórok ki­­feszítéséből — azokon való ke­­resztülesésből — és derékszö­gelésből állt. Szeles, hideg, esős időre vir­radtak másnap, ám a munka­erő teljes létszámban megér­kezett, szervezettség jellemzett mindent. B. bátyjának felesé­ge és lánya főzött, a telek felső végén álló házban, amelyet az egykori eladó, az állatorvos bocsátott­­ rendelkezésükre. Ugyanitt nyer majd éjszakára elhelyezést nyolc fő, a további kilencet pedig Szomorú Jenő látja vendégül saját hajléká­ban. Reggel kilenckor csattogni kezdtek a csákányok, csikorog­tak a lapátok, s kiderült, hogy nincs zsaluzóanyag. Ezt Szomo­rú mint szakember derítette ki, abban a pillanatban, ami­kor hozzákezdett volna a zsa­luzáshoz. B. körbejárta a szomszédo­kat, s lám, nemcsak vércsék vannak a világon, hanem ga­lambok is: gyűlt a kölcsönkért deszka, a toldott-foldott zsalu­zóanyag, olyannyira, hogy Szo­morú kijelentette: bizonyos praktikákkal és mesterfogások­kal a kitűzött cél, a megfelelő magasságú betonalap megva­lósítható. B. kollégái és bará­tai, akik szellemi munkához szoktak, nagy ambícióval for­gatták a csákányt és lapátot. Gyorsabban dolgoztak, mint egy hivatásos kubikos, leg­alábbis nagyobb lendülettel, néhányan már az első tíz perc­ben négy-öt vízhólyagot sze­reztek, ez azonban lelkesedé­süket nem lohasztotta le. Öten egy óra alatt simán kiástak annyi sziklás földet és beke­vertek annyi betont, mint két képzett építőipari segédmunkás fél óra alatt.. Délután három­ra dögfáradtak lettek vala­mennyien, de kész volt az alap hetven centiméter mély árka, sőt ez az árok néhol már meg­telt betonnal, olyannyira, hogy Szomorú Jenő és B. bátyja — aki szintén amatőr szakember volt — zsaluzni kezdhetett. A mérnök barát pedig izgatottan mért, vízszintezett és derék­­szögezett, néha keresztülesett a madzagokon, arcán ilyenkor is roppant felelősség látszott, mert igaz ugyan, hogy nem­régiben tervezett meg egy fel­függesztett tetejű uszodát, egy NSZK-beli cég számára a gyakorlati építő munkában még sosem vett részt. A kép­­zetlen munkaerőt gondos és pontos munkára sarkallta, folyvást aggodalmaskodott a statika miatt, bár itt csak egy hétszer hét méter alapterületű építményről volt szó, nem pe­diglen csodapalotáról. Egyszó­val történetünk galambjai csil­logó tollakkal repdestek, sehol sem voltak a vércsék. Szomorú — buggyos és mész­­foltos nadrágjában — megté­vesztően hasonlított egy tönk­­remenés előtt álló igazi kőmű­veshez, B. kollégái pedig kül­sejüket tekintve elmehettek volna tráglizónak akármelyik nagy állami építkezéshez. Ők is tántorogtak, mint a szakma­beliek, de nem a piától, hanem a fáradtságtól. Egyszóval vasárnap kora délutánra elkészült az alap, el­­távolíthatóvá vált a zsaluzó­anyag, s kibontakoztak a jö­vendő ház körvonalai. Szomo­rú ránézett és azt mondta: „Na ..­­. belülről könnyes szemmel köszönte meg a közreműkö­dést, majd mielőtt valameny­­nyien hazaindultak volna, megkérte a tanácsi összekötőt, Jurisics bácsit, hogy locsolja meg olykor a betont, nehogy elégjen. Ám alighogy távoztak, zuhogni kezdett az eső és esett nyolc napon keresztül. Az ala­pok álltak és szilárdultak. B. pedig visszatért Budapestre s hazavitte a kórházból feleségét és tíznapos lányát. Most több hónapnyi ideje maradt, teljes erejét szellemi munkára fordíthatta, amíg a Javszer összeszereli a faházat, és elmúlik a tél. Addig csak időnként telefonált Darvadt elvtársnak az építési engedély ügyében, a földhivatalnak a telekátírás miatt. Egy-két hó­napos késéssel mindkét fontos iratot rendben megkapta. A te­lekre csak egyszer ment le, amikor már állt a ház, hogy a farészeket lefesse Szilamonnal és Sziladekorral, az azbeszt­cementlapokat pedig Tilatex­szel. Bizony most már a meg­felelő festékek nevét is ismer­te. Két napig forgatta a pemz­­lit, az utolsó ecsetvonásnál tört össze alatta a szomszédtól kölcsönkért létra, hat méter magasból esett le, de olyan puhán, hogy a festék se löt­­­tyent rá, kezét-lábát nem tör­te, úgy látszik, óvták az angya­lok. Mikor felment a ház eme­leti szobájába, s bámulta az alkonyi Balatont, boldog volt Nem tudta, mi vár még rá. Kristóf Attila Magyar Nemzet A sportnak ÁRA van (2.) Mire képes az egyesület? A központi szabályozás ti­zenhárom klubot — meghatá­rozót paraméterek alapján — „kiemelt” a magyarországi nagy tömegből, mondván, ná­luk jobbak a feltételek, ked­vezőbbek az adottságok az eredményességhez. Elsősorban az olimpiai sportágakban, mert nálunk az olimpiai sze­replés a mérce, akármi is tör­ténjék a nyári játékok közötti időszakokban. A négyévenkén­ti vizsga minősíti elsősorban a magyar sportot. A privilegizáltakat 1931-ben 132,5 millió forinttal támogat­ja az OTSH — ezt az összeget osztják el tizenhárom felé. Nem egyenlő arányban. A na­gyobb klubok (például az U. Dózsa, a Bp. Honvéd, vagy az FTC) többet, körülbelül kétszer annyit kapnak, mint a kisebbek (a Kecskemét, a Pé­csi MSC). Ha vállalat lenne... Jómagam a Ferencvárosi Torna Clubnál jártam infor­mációért. A legnépszerűbb magyar egyesületnek, akár­csak a többieknek, többre van szükségük, mint amennyit az OTSH szán nekik. Náluk kö­rülbelül egyharmad-egyhar­­mad arányban oszlik meg az évi költségvetés (1981: 24 mil­lió forint) a központi támo­gatás, a bázisszerv (a MÉM és a MEDOSZ) adománya­i és a saját bevétel között. A bázisszervek bejegyzett intézmények, így támogatásuk végeredményben ugyancsak állami dotációnak tekintendő. A helyzet persze korántsem ilyen egyszerű. Az egyesüle­teknek a jogszabályok szerint nem juttathat pénzt állami szerv, vállalatnak viszont igen, ezért az FTC-nél létrehozták az FTC Sportlétesítmények Vállalatot, amely a paragrafu­sok szerint bezsebelheti a do­tációt. A bázisszervnek — a gya­korlatban egy-egy népgazda­sági ágazatnak — nemcsak az a dolga, hogy pénzt adjon. Gondoskodnia kell a sporto­lók állásáról is, mert — lévén nálunk „amatőrizmus” — a versenyzők a klubbal nem áll­hatnak munkaviszonyban. Az FTC-ben a labdarúgók például a MÉM három vállalatánál kaptak állást, ám munkavég­zésre kihelyezték őket az egyesülethez. A kép itt tiszta, mert a futballista a klubban dolgozik, azaz edz, ott veszi fel a fizetését is, csak a kü­lönféle papírok tanúsítják, hol áll hivatalosan alkalmazásban. A többi sportágban a sport­állások rendszere az uralko­dó. Itt nincs kihelyezés, a ver­senyzőnek a munkahelyen kell átvennie járandóságát. Van aki pályafutása befejezése után is megmarad kedvezmé­nyezett állásában; dr. Stei­­metz János, a volt vízilabda­kapus például ma a Húsipari Tröszt jogásza. Mint mondják, közmegelégedésre. Ez utóbbi lényeges, mert a sportállást nyújtó munkahelyeken tényle­gesen dolgozók nem rajonga­nak a sportolókért. Több he­­lyütt éppen ezért megtiltották nekik, hogy bejárjanak: napi két-három órán át miért ront­sák a hangulatot semmittevé­sükkel. A Csepel egyik, hó­rukk-munkára beosztott aszta­­­liteniszezőjéről mesélték, hogy naponta bejárt és egy nyug­ágyból zsebrádiót hallgatva figyelte, kollégái hogyan cipe­­kednek. Az egyesületek a sportállá­sok miatt tulajdonképpen ki­szolgáltatottak a bázisszervek­nek. Ha ugyanis a társadalmi szervek ottani képviselői til­takoznának, hogy nem profil­szerű tevékenységért kell fi­zetniük és emiatt nem lehet nyereséget osztani, az igaz­gató, szeresse akármennyire a sportot, kénytelen lenne be­adni a derekát. Hasonló a helyzet akkor, ha egy sport­­rajongói, a • versenyek iránt közömbös • vezető vált fel a posztján. Létezik-e megoldás? A leg­egyszerűbb lenne — hallottam az FTC-ben —, ha a sporto­lók csak a klubbal állnának kapcsolatban. Munkaviszony persze nem létesíthető — az már bevallott profizmus len­ne —, ám a sportra szánt stá­tusok áttelepítése esetleg el­képzelhető. A Ferencváros­ban, ahogy mondták, körül­belül 100 státusra lenne szük­ség — az alkalmazottaknak és a sportolóknak. Egy ilyen megoldás egyértelműbb hely­zetet teremthetne és megszün­tethetné a bizonytalanságot. Prémium — colos üvegekből Az Üllői úton jelentős sze­repe van a saját bevételeknek. (Nyolcmillió forint volt ta­valy.) Az FTC esetében min­den kezdeményezésnek lehet anyagi haszna, éppen a ki­emelkedő népszerűség miatt. A sporttevékenységből tavaly (főként a labdarúgók, a kézi- és a vízilabdázók révén) 5,1 millió forint volt a klub bevé­tele. Ehhez jöttek még a kü­lönféle térítési díjak (például televízió) és a nem sportcélú ténykedésből származó össze­gek. Ez utóbbiakra nem sokat gondolnak, a már említett tár­sasági adó miatt. Az ilyen be­vételek 40 százaléka ugyanis nem az egyesületnek, hanem a nevével fémjelzett vállalat­nak jut. Újabb 40 százalékot jelentene az adó, a klubnak így csak a bevétel 20 száza­léka jutna. Jelentős pénzforrásnak szá­mít az FTC-ben a szurkolók pártoló­ tagdíjbefizetése is. Tíz forinttól 100 forintig terjedő összeggel támogathatják az egyesületet , tavaly 690 ezer forint került így a Ferenc­város pénztárába. Az összeg persze időről időre változó, elsősorban a labdarúgócsapat szereplésének függvényében. Újfajta bevételi forrás az egyesületeknél, ha egy-egy sportolójuk külföldre szerző­dik. Az Ü. Dózsa nemrég volt közgyűlésére készült elnökségi beszámoló szerint Fazekas László Belgiumba szerződé­séért az egyesület 70 ezer dollárt könyvelhetett el ha­szonként. Ide sorolható még a labdarúgócsapatok külföldi tú­rázása is , a sportág mai helyzetében nem ingyen fut­balloznak a határon túl a já­tékosok. És ha már a labdarúgásnál tartunk, Mende­mondák ke­ringenek a különféle, a költ­ségvetésben nem rögzített ösz­­szegekről, amelyek végül is a játékosokhoz vándorolnak. Bi­zonyíthatatlan, de hihető té­nyekről van szó. És frappáns ötletekről. Csak két példa mu­tatóba. Valahol a vezetők kitalál­ták, hogy aukciót rendeznek a város támogatott festői által felajánlott képekből. A kiállí­tott alkotásokat a helyi válla­latok vették meg — jó, ha lóg valami az irodaház falán — a vételárat pedig a festők fel­ajánlották a futballistáknak. Másutt másképp csinálták. Megkérték a szurkolókat, hogy a csapat valamelyik mérkő­zésére vigyenek magukkal két-két üveg coca-colát, s az üveget, hagyják a lelátón. Ti­zenötezer ember volt a mér­kőzésen. A palackokat vissza­váltották, s az érte kapott pénzt szétosztották a futballis­ták között. Az efféle manő­vereket, jelenlegi tudásom szerint, képtelen fülön csípni a jog. Osszák el a szakosztályokat! Most pedig a kiadásokról. Az FTC-ben az igazgatásra és a létesítmény fenntartásra 2,8 millió, a különféle sportágak­ra és az utánpótlás-nevelésre (elvégre ez a fő tevékenység), 19 millió 490 ezer forintot köl­töttek tavaly. Nem kis össze­get, tekintve, hogy tizenhárom szakosztály van az Üllői úton. A Bp. Honvédban (22 szak­osztály) 25 és fél millió, az Ú. Dózsában (16 szakosztály) 19 millió forint körüli ez az összeg. Természetesen szak­osztály és szakosztály között különbség van. Az FTC-ben a labdarúgóktól, a birkózóktól, a tornászoktól, a kézilabdá­zóktól és a vízilabdázóktól várják a legtöbbet — a nem­zetközi színvonalat. A töb­bieknek a szintentartás a ma­ximális feladatuk — az esé­lyek ismeretében. Ebből kö­vetkezően ésszerű lenne (és gazdaságos) a maradandót nyújtani nem tudó szakosztá­lyok megszünetése. E lépés el­len a különféle sportági szak­­szövetségek és az OTSH til­takozik, nem gazdasági, ha­nem presztízsokok alapján. Presztízsből viszont nem le­het megélni. Az FTC például már több­ször foglalkozott a gondolat­tal, hogy megszünteti jégko­rong szakosztályát. A válasz: „Az FTC nélkül meghal a jégkorong-bajnokság!” Ebben van némi igazság, ám az igaz­ság tényéből nehéz fenntarta­ni egy költséges szakosztályt. Hargitai Károly, a Ferenc­város elnökhelyettese érdekes ötlettel állt elő. Azt mondta, a legjobb lenne a kiemelt klubok között elosztani a fon­tos szakosztályokat a pénz- és létesítményszűke miatt. Az egyes sportágak oda kerülné­nek, ahol a legelőnyösebbek a feltételek, a legerősebbek a hagyományok. Mert szép do­log, ha egy kiemelt klubnak van úszószakosztálya, ám ne­hezíti az ügyet, ha nincs sa­ját uszodája. Medence nélkül ugyanis aligha lehet jól fel­készülni egy úszóversenyre. Ellentmond a gondolatnak a jelenlegi dotációs rendszer, amely — már volt szó róla —, az olimpiai sportágakra van elsősorban tekintettel. Ha egyet-egyet­­ megszüntetnek közülük, minden bizonnyal a támogatás is csökkenne az adott klubnál. Az FTC-ben ma tizenhárom szakosztály működik. Az elnökhelyettes szerint 8—10 lenne az ideális. Mert a klub bázisául rendelt iparágnak — az élelmiszer­­iparnak — korántsem korlát­lanok az anyagi lehetőségei. Megkérdeztem az FTC-ben, hogy­­képes lenne­ a klub fenntartani önmagát? A vá­lasz: Legfeljebb a labdarúgók tarthatnák el magukat, de ők is csak jó szereplés esetén Az általuk hozott pénz azonban még így is kevés lenne az őket szolgáló létesítmények fenntartására. Malonyai Péter 7

Next