Magyar Nemzet, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-10 / 58. szám

Kedd, 198­1. március 10.. Az elmúlt hónapokban tíz­részes cikksorozatban tárgyal­tuk a lakásgazdálkodás buda­pesti kérdéseit. Befejezéskép­pen felkértük az e témával irá­nyítói vagy más minőségben foglalkozó szakemberek egy ré­szét, hogy néhány elvi és gya­korlati összefüggésben vitas­sák meg elgondolásaikat, ösz­szegezzük a tapasztalatokat. A vitán részt vett dr. Biró Fe­renc, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, Szilágyi Lajos építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes, dr. Haft Miklós, az MT Tanácsi Hivatal elnökhelyettese, Kelemen La­jos, a Fővárosi Tanács általá­nos elnökhelyettese, Gérnyi Kálmán, a Fővárosi Tanács el­nökhelyettese, dr. J­emes Ti­bor, a Fővárosi Tanács lakás­ügyi főosztályának vezetője, Barna Gábor, a Magyar Urba­nisztikai Társaság főtitkára Hörcher Ferencné, a VÁTI osz­tályvezetője, dr. Kovács Csa­ba, a Tervgazdasági Intézet kutatója, dr. Preisich Gábor építész, dr. Szűcs István, a BVTV osztályvezetője és Timár Márton építész. A vitát két altémára bontot­tuk: a lakásgazdálkodásra és a tőle ugyan nehezen elvá­lasztható lakásépítésre, -fenn­tartásra, és -felújításra. Ez utóbbira külön térünk még vissza. Új feltételek KELEMEN: Ha jól értettem, a lapban napvilágot látott so­rozat lényegét, alapvető mon­danivalóját négy pont köré csoportosíthatnám. A kor mai színvonalán álló, népgazdasá­gunk teherbíró-képességéhez igazodó, megfelelő minőségű lakásokat építeni, igazságosan elosztani a régi és az újonnan épü­lő lakásokat s végül: fel­tárni azokat a rejtett tartalé­kokat, amelyek a lakásigények minél jobb kielégítéséhez még rendelkezésre állnak. — Mi a kormány döntése után elhatároztuk, hogy a la­kásigényeket megnyittatjuk. Az igények — várakozásunk­nak megfelelően — csökken­tek. Elérkezettnek látjuk az idejét annak, hogy a lakás­­gazdálkodáson belül a lakás-, hoz juttatás feltételei közé új elemeket is vigyünk­. Az eddi­ginél nagyobb szerepet kap majd, hogy ki milyen régóta dolgozik és ebből milyen régen a fővárosban, hogy törzsgárda­­tag-e vagy vándormadár, egy­általán, milyen a munkához való viszonya. (Természetesen a népgazdasági érdekből más állásba kerülők jogfolytonos­nak tekintendők.) Figyelembe vesszük, hogy valaki szocialis­ta brigádtag-e, hogy milyen társadalmi megbízatása, vá­lasztói­ tisztsége van, milyen önzetlenül végzett tevékenysé­get vállal munkaidején túl. Új elem az is, hogy hátrányként jön számításba, ha valaki a családból munkaképes és nem dolgozik, leszámítva persze azokat, akik a több gyermek nevelése miatt maradnak ott­hon. ÚJSÁGÍRÓ: Mennyire lesz lehetőség egyes eddigi visszás­ságok megszüntetésére? Gon­dolok itt a társbérlőkre, főleg pedig azokra, akik túlzsúfoltan lak­nak és akiket eddig nem­egyszer megelőztek a kiutalási listán az albérlők vagy ágy­bérlők, noha esetleg jóval ke­vesebb ideje éltek a főváros­ban, de — nem lévén lakásuk — előnyt élveztek. Ez társa­dalmilag gyakran nagy feszült­ségeket teremtett. KELEMEN: Az új jogszabály alapján ezek oldására lesz le­hetőség. A tanács az egyedi el­bírálások során ezeket figye­lembe kell, hogy vegye. SZILÁGYI: Ide kívánkozik azért egy adat is. A hetvenes évek elején még 14 ezer társ­bérlet volt az országban, je­lenleg már csak hatezer. A társbérleti probléma tehát a többinek csak elenyésző töre­déke. ÚJSÁGÍRÓ: A túlzsúfol­tan élők szám­a azonban ennél jóval nagyobb. KOVÁCS CSABA: A való­ban fennálló zsúfoltság bizo­nyítására két adatot említenék. 1970-ben Budapesten mintegy százezer gyermekes család élt egyszobás lakásban. 1980-ban is még ötvenezer volt a szá­muk. Ez valóban sokkal jelen­tősebb arány, mint a társbér­lőké. KELEMEN: Budapesten — ha jól emlékszem — kereken 160 ezer tanácsi kezelésben áll ét szoba-konyhás lakás van. A felújítások előrehaladtával ezek száma fokozatosan csök­ken, s komfortosítjuk őket. Az az elképzelésünk, hogy ezeket a jövőben fiatal házasoknak átmeneti lakás céljára utaljuk ki, akik használatbavételi dí­jat sem fizetnek értük és mód­juk lesz nagyobb lakásra taka­rékoskodni. Az egyik cikkben felvetődött, bizonyos tekintet­ben joggal, hogy a kislakások építésével újratermeljük az igényeket. Ez igaz, mert ha a család szaporodik, máris be­adják az új igénylést. Ám az előző lakás mégiscsak vissza­kerül újraelosztásra a lakás­alapba. Ne felejtsük el, hogy az illetékes kormányzati szer­vek elvárják a gazdálkodó ta­nácsoktól, hogy az új lakások jelentős részét ne osszák szét ,egyből”, hanem bizonyos lépcsőzetesség alkalmazásával egy lakással több család igé­nyét elégítsük ki. Csak olya­noknak adhatunk nagyobb la­kást, akiknél ezt már­ a család­­nagyság indokolja. Az ő viss­zamaradó lakásuk viszont is­mét lakásként szolgálhat majd egy fiatal párnak. SZILÁGYI: Magyarországon a családok száma és az együtt­élő családok száma jelenleg körülbelül megegyezik a laká­sok mennyiségével. Tehát egy­re inkább gazdálkodási prob­léma az, ami jelentkezik. A lakásellátásban a cserék ösz­tönzése a fő cél. Erre kell az eddiginél jobban odafigyelni. A cserék ösztönzésével kell odahatni, hogy mindenki a családnagyságnak és jövedel­mi helyzetének leginkább meg­felelő otthonhoz jusson. Ezt se­gíti elő a lépcsőzetes csere, a lakáscserealap képzése, a nyugdíjasházak, a fiatalok gar­zonházának építése, az albér­lők háza, az, hogy ha valaki ki­sebb lakásba költözik, újabban a használatbavételi díj kétsze­resét kapja meg. Ez döntő for­dulatot hozhat a lakásellátás színvonalának javításában. HÖRCHERNÉ: Ez a ki­egyenlítődés, ezek a számok országosan, tehát makroszin­ten igazak. Ám ha lebontjuk régiókra, méginkább települé­sekre, akkor már erősen tor­zulnak. A hatvanas éveknek az igényekhez képest alacsonyabb lakásellátottsága éppen abból származott, hogy területileg nem ismertük eléggé a lezajló folyamatokat. Az 1. tizenöt éves lakásépítési terv végén mutatkozó kiegyensúlyozatlan­ságok is az országos és a helyi összefüggésrendszer hiányossá­gaiból fakadtak. A lakásellá­tásban is fel kell ismernünk azokat az időszerűségeket, amelyeket a gazdaságban fel­ismertünk, az intenzív fejlődés felé kell törekednünk. Kisebb szinteken kell mérleget vonni, jól felmérni az igényeket, a szükségleteket, és onnan fel­felé kialakítani a nagy számo­kat. Tehát ütköztetni kell fe­lülről lefelé és lentről felfelé egyaránt. Pesten és vidéken KOVÁCS: Csak néhány ada­tot mondok, amelyek azt bizo­nyítják, hogy Budapesten vala­hogyan nem mennek rendben a dolgok. A hetvenes évek vé­gén a nem kiemelt községek­ben a lakásépítésben 55—60 százalék volt a háromszobás lakás, a fővárosban átlagosan csak harminc százalék. A ma­gánerős építkezésekben viszont ötven százalék, Budapesten negyven, de az állami építke­zések terén országosan is csak húsz százalék. Ha úgy számo­lok, hogy a nyolcvanas évek­ben megismétlődik a hetvenes évek tendenciája, akkor a községekben negyven százalék lesz a háromszobás és az en­nél nagyobb lakások aránya, míg Budapesten csak 28. Ki az, aki ezt meg tudja indo­kolni a fővárosiaknak, annál is kevésbé, mert a községek­ben csak nyolc százalék a há­rom és több gyermekesek ará­nya, s a két, sőt egy gyerme­kesek is háromszobás lakást építenek maguknak. 1990-re egy főt irányoztunk elő egy szobára, ez hogyan fog a fő­városban teljesülni ? NEMES: De vajon szükség van-e ennyi háromszobás la­kásra? Nekem az a meglátá­som, hogy a tervezésben bizo­nyos képzett számokkal és nem valós, a gyakorlatban megjelenő igényekkel dolgo­zunk. ÚJSÁGÍRÓ: És van ezekre a valós igényekre nézve ada­tunk? NEMES: Sajnos, ez a soro­zat abban az időben született, amikor még éppen folyt az igények megújítása, s az ered­mények majd csak most ke­rülnek napvilágra. Eddig azonban ezekkel a valós igé­nyekkel a kelleténél keveseb­bet foglalkoztunk. Különben minek lehetne tulajdonítani,­ hogy elég szép számban ren­delkezünk három és többszo­bás lakással, s ezeket mégsem fogadják el; húsznak kell fel­kínálnunk, míg egy család be­költözik. De ugyanígy van ez az egyszobásokkal is. Az üres lakások problémája sem vé­letlen és egyáltalán nem biz­tos, hogy ez az igazgatás hibá­ja. Az viszont igaz, hogy a sza­bályozók belejátszanak a do­logba. Szilágyi Lajos említet­te,­ hogyha valaki egy na­gyobb lakást lead, most két­szer annyi ösztönzést kap. Ám a szabadpiacon ennek a több­szörösét is megkaphatja. És a tanácsoknál a csereigények összetétele olyan, hogy min­denki nagyobb lakást kér, aminek az a következménye, hogy ha a tanács az új, na­gyobb lakásokat kiadja, akkor „visszatermelésként” csak szo­ba-konyhát, félkomfortost vagy egyszobás lakást kap. A ta­nácshoz nem jön, de olyan ember, akinek értékes, zöld­övezeti nagylakása van és ki­sebbre lenne szüksége. Ösztönzőrendszer KELEMEN: Elérkeztünk te­hát oda, hogy egy olyan gaz­dálkodási rendszert alakítsunk ki, amely szerint mindenki a család nagyságának megfelelő lakással rendelkezzék. Ma vi­szont ezt a fennálló jogsza­bályok alapján nem lehet el­érni. Olyan anyagi ösztönző­rendszer tudniillik jelenleg nem működik, amellyel elér­hetnénk, hogy mondjuk, egy háromszobás lakásban egyedül élő valaki köteles legyen azt elcserélni egy egyszobásra vagy akár az igénye felső ha­tárát jelentő kétszobásra No­ha a lakások fenntartása egy­re drágább, ez sem ösztönöz ilyen irányú mobilitásra. RAFT: Azt hiszem, most érkeztünk végre a dolog lé­nyegéhez, amikor Kelemen Lajos az ösztönzőrendszert említette. Akkor, amikor a korszerű elvek érvényesítésé­ről beszélt az elosztásban, már az motosz­kált a fejemben, hogy ez bizony még mindig csak hiánygazdálkodás. Ha pedig hiány van, az nem is igazi gazdálkodás, csupán el­osztás. Ha pedig elosztás, ak­kor azt tökéletesítgetjük és a lehetőségekhez képest tökéle­tesítenünk is kell, de ezzel még nem jutunk el a problé­ma megoldásához.­­ Ami az ösztönzést illeti: mi­után, hosszú időn át követtük azt a gyakorlatot, hogy nem gazdálkodtunk, hanem elosz­tottunk, a társadalmi tudatba mélyen beépült mechanizmu-­­­sok munkálnak, és aligha le-­­­het egyik napról a másikra­­ áttérni egy olyan útra, ami-­­­lyen a piac törvényei érvé­nyesülnek. Tehát a lakáshoz még nem lehet olyan a vi­­­­szony, mint a többi szükség­let kielégítéséhez, vagyis, hogy a fizetésből mindenki egyfor­mán, egyenlő eséllyel, de csak addig költekezzék, ameddig a pénztárcája engedi. Valóban nehéz a szükségletek jogossá­gának határt szabni. A laká­sokkal szemben azért ugranak meg így az igények, mert elő­nyösebb ott tartani a markun­kat, ahol a nemzeti jövede­lemből nagyobb falatot ka­punk, még­hozzá olyan fala­tot, ami még tőkésíthető is a saját javunkra.­­ Én mégis azt mondom, hogy lakásgazdálkodásunk tö­kéletesítése keretében nekünk ezeket a pontokat összhangba kell hoznunk. Egyrészt töké­letesíteni az elosztási mecha­nizmust, de azt megtámogatni az érdekeltségi rendszerrel. És ha nem is haladhatunk máról holnapra afelé, hogy a kettő találkozzék, de nem mondhatunk le róla, hogy ez a stratégiai cél. Mert ha nem ezt csináljuk, akkor mindig kiváltságszerű marad a lakás­hoz jutás, nem pedig állam­­polgári jog, nincs azonos esély. A vita meghívójának az volt a mottója, hogy nyílt várospolitika. A nyíltságot már abban elértük, hogy tár­sadalmi ellenőrzés mellett osztunk és újra elosztunk, de az az igazi nyíltság, ha azo­nosak az esélyek. Akkor nyílt a lakásgazdálkodás, ha az azonos helyzetben levők azo­nos eséllyel indulnak a lakás megszerzésére.­­ Ebben nem tudunk előre haladni anélkül, hogy az anyagi érdekeltségben ne lép­jünk bátrabban előre. Én el­fogadom azt az intézkedésso­rozatot, amelyről Szilágyi La­jos beszélt, de azt ő is tudja, hogy aki a nagyobb lakásától ilyen úton szabadul meg, azt környezete kineveti. Olyan szabályozórendszert kell ki­alakítani, hogy aki a társa­dalom által indokolatlannak tartott mérték­ben részesül eb­ből a lehetőségből, az nagyobb terhet is viseljen. Meg most sem jutottunk el odáig, hogy valakit a körülményei sürges­senek arra, hogy túl nagy la­kásától megszabaduljon.­­ Tehát: az eddigieket nem szabad úgy tekinteni, hogy az érdekeltségi rendszerben már elértük azt a mértéket, ami folyamatosan megoldja a problémákat. Az eddigiek csak az első lépések olyan érdek­rendszer kialakítására, amely a lakáselosztásnál mindenkép­pen tökéletesebb mechaniz­must hoz létre. Nem lehet te­hát az elosztási viszonyok tö­kéletesítésével mindent meg­oldani. Sok múlik rajta, de a szabályozó-érdekeltségi rend­szer az, ami eldöntheti a kér­dést. NEMES: Szerepel a vita előzetes kérdései között olyan is, amely azt tudakolja, mi­lyen szervre bíznánk a lakás­gazdálkodást? A tanács len­ne a legboldogabb, ha ezzel nem kellene foglalkoznia, hi­szen a kerületi tanácsok ál­tal kiutalt cserelakások ará­nya már két év óta meghalad­ja az állampolgárok egymás között lebonyolított cseréje arányát. ÚJSÁGÍRÓ: És ez így jó? Nem ró ez elviselhetetlen és megoldhatatlan feladatokat a tanácsokra ? Túlterhelés NEMES: A tanácsoknál a lakásgazdálkodással foglalkozó szakembereknek már negyedik éve 170 százalékos a leterhe­lése. És ez nem csökken, ha­nem nő! S erről valamilyen okból sohasem beszélünk. Márpedig egy nagyon tervsze­rű, alapos lakásgazdálkodás­nak döntő követelménye a személyi feltételek biztosítá­sa. Ám erre a területre nem jönnek dolgozni, nem teszik magukat idegi­leg-fizikailag tönkre, nem teszik ki magu­kat annak, hogy nyilvánosan korruptnak bélyegezzék őket A fluktuáció olyan nagy, mint sehol másutt az apparátusban. ÚJSÁGÍRÓ: Viszont a la­kosság ügyei sem intéződnek el maguktól. Akkor maradja­nak ezek a feladatok a taná­csoknál vagy sem? RÁFT: Az elosztás tanácsi feladat, de attól még a gaz­dálkodást akár egy vállalat is folytathatja. KELEMEN: Elképzelhető az is, hogy a FIK, biztosítva a megfelelőbb feltételeket, azon túlmenően, amit most csinál, foglalkozzék a cserékkel. A napjainkban megszületett köz­ponti szabályozás szellemében azonban a központi lakáscse­realap létrehozására a fővá­rosi tanács jogosult. Nem ez lesz az első év, hogy a meg­üresedő lakásokat elvonjuk, majd újraelosztásra, bizonyos irányelvek szerint visszajut­tatjuk a kerületeknek. Követ­kezésképpen a lakások osztá­sára továbbra is a tanács jo­gosult.­­ Szeretnék azonban egy tévhitet eloszlatni. Ne gondol­ja senki, hogy a fővárosi ta­nács 1981-ben vagy 1982-ben odaad a FIK-nek bizonyos számú lakást, hogy azzal úgy gazdálkodjék, ahogyan éppen jólesik. Ha a FIK foglalkoz­nék ezzel a kérdéssel, azt csakis az igény­jogosultsági mutató és a fennálló szabá­lyozók szellemében teheti. Ak­kor meg miért forduljon az állampolgár a vállalathoz, amikor ott ugyanaz a lehető­sége, mint a tanácsnál. En­nél fogva, véleményem sze­rint, a gazdálkodás továbbra is jó helyen van a tanácsok­nál. BÍRÓ: Mint már a cikksoro­zatból és az eddigi vitából is kiderült, a lakáskérdésnek há­rom alapvető és erősen össze­tartozó oldala van: a lakás­építés, -fenntartás, -felújítás, a lakásgazdálkodás és a mobi­litás. Ezeket, ha együttesen és egymástól nem elszigetelten sikerülne megoldani, azt hi­szem, a lakáskérdés nem len­ne többé ilyen jelentős társa­dalompolitikai probléma Ma­gyarországon.­­ Kezdve a lakásépítés, a­­korszerűsítés és -fenntartás kérdésével: ma Magyarorszá­gon az épülő új lakások ará­nya semmivel sem rosszabb, mint általában Európában. Erről majd a másik kerekasz­­talvita keretében bővebben is szólunk, csakúgy, mi mint a fenn­tartás és felújítás kérdései­ről. A VI. ötéves terv adatait is ismerve, bízvást elmondhat­juk, hogy remélhetőleg minő­ségi­­ fordulat következik be e téren, belátható időn belül egyensúlyt tudunk elérni. Mondjuk azonban meg őszin­tén azt is, hogy 1960-ban, az I. tizenöt éves lakásépítési terv indításakor is ebben bíz­tunk, ez mégis elmaradt, mert a szükségletek gyorsabban nö­vekedtek, mint ahogyan mi számítottuk. És nagy a veszé­lye annak, hogy a II. tizenöt éves lakásépítési terv teljesí­tésével ez megismétlődik. Erre azért kell gondolnunk, mert a gazdálkodás, a mobilitás té­májában nem jutottunk előbb­re, és ennek megoldatlansága azzal is együttjárt, hogy a szükségleteket mesterségesen felsrófoltuk. Szerepet játszott ebben az a területi migráció is, amelyről Hörcher Ferencné szólt. KELEMEN: És szerepet ját­szik az is, hogy ma ebben az országban senki sem tudja megmondani ki a jogos lakás­­igénylő. BÍRÓ: Igen, mert más az, hogy mi kit tartunk jogos igénylőnek és megint más, hogy az állampolgárok miként ítélik meg, jogosultak-e, van-e lehetőségük lakást igényelni vagy a jelenleginél jobb la­káshoz jutni. Ez két különbö­ző kérdés Az volna a kívána­tos, ha a kettő egybeesne, de sajnos, nem így van, és ez a társadalmi feszültség egyik fő forrása. A­­ különbség elég nagy és ezt nem tudjuk ész­szerűen csökkenteni, mert olyan kényszerpályán moz­gunk, amit egyszerűen nem hagyhatunk figyelmen kívül.­­ A lakásgazdálkodás is szóba került, még­hozzá elég alaposan és sokoldalúan. Az a kérdés, hogyan lehetne ezen javítani, éspedig elsősorban, a budapesti állami lakások vo­natkozásában, mert a legtöbb probléma ezek körül élező­dik ki. Bár számunkra a ma­gánerős lakások ügye sem közömbös, hiszen hatással le­het az állami lakások bérlői­nek a helyzetére is. SZILÁGYI­: Léptünk már előre, hiszen most már taná­csi értékesítésű lakásokat is lehet az OTP útján cserélni. BIRÓ: Nagyon helyeslem azt a fővárosi döntést, hogy a lépcsőzetes lakáscsere lehető­ségeinek bővítésével, azonos mennyiségű új lakás építésé­vel minél több igényjogosult szükségletét elégítsük ki, hi­szen a lakásra várakozók na­gyon különböző igényekkel lépnek föl. Felmerül azonban a kérdés, hogyan valósítható ez meg a gyakorlatban a je­lenlegi jogszabályi keretek között, a jelenlegi érdekeltségi rendszerben. Nagyon nehezen. Megdöbbenve olvastam vala­hol, a Magyar Nemzet cikk­sorozata is utal rá, hogy még a fővárosban is vannak üres lakások, főleg komfortnélkü­liek. A fővárosban, ahol ren­geteg az igénylő,­­ és mégsem fogadják el a felajánlottat, in­kább fizetik az uzsora-albér­leti vagy ágybérleti díjat. Pe­dig nem hiszem, hogy egy komfortnélküli szoba rosz­­szabb volna, mint egy méreg­drága albérlet. Mitől félnek tehát? ÚJSÁGÍRÓ: Hogy ott felej­tik őket. BÍRÓ: Ügy van. Attól fél­nek, hogy elvesztik a lakás­igénylés jogát és újabb tíz­­tizenöt évet kell várniuk egy jobb otthonra. Ezen a gyakor­laton kellene hát változtatni: az ilyen komfortnélküli lakás elfogadását az igény elbírálá­sánál teljesen figyelmen kí­vül kellene hagyni. SZILÁGYI: Így van. A szegedi példa BÍRÓ: Ez már önmagában is elősegítheti a jobb lakás­gazdálkodást, azokat a cseré­ket, amelyekről beszéltünk. Ebből a szempontból figyel­met érdemel a szegediek kez­deményezése, akik ugyan nem ilyen üresen álló, de szintén alacsonyabb színvonalú laká­sokat adtak oda, de egyben kötelezettséget vállaltak arra, hogy bizonyos idő után ki­utalják a teljesen korszerű, megfelelő lakást. Szövetkeze­ti formában csinálják, de ez elképzelhető másképpen is. Tehát, ha ezeket a nagyszá­mú komfortnélküli lakásokat bevonnánk a körbe, már va­lamit léphetünk előre, de ter­mészetesen nemcsak erről van szó. .. ,‘ji — Felmerül a kérdés, ho­­gyan tudjuk a különböző ..elit­eseket, gondolok itt , a szociál­politikai szempontokra, az ér­tékviszonyokra, összeegyeztet­ni, mennyire elosztás és meny­nyire gazdálkodás az, amire szükség van. Az biztos, hogy csupán ösztönzéssel aligha tudjuk megnyugtató módon oldani a feszültségeket. Azért nem, mert a nagy lakással rendelkezők mind a fizető­vendégszolgálat, mind az al­bérlet útján sokkal nagyobb bevételre tesznek szert, mint amennyit akár a használatba­vételi díj többszörösével is kaphatnak, ha lemondanak a nagy lakásról. Ezért valószínű, hogy átmenetileg az igényt ténylegesen meghaladó nagy­ságú lakások esetén az ösztön­zés mellett gazdasági ráhatást, úgymond, negatív ösztönzést is kell­ gyakorolni. Sőt, lehet, hogy jogszabályi változtatásra is szükség lesz. Hangsúlyozom azonban, hogy ezeket együtte­sen kell alkalmazni, mert kü­­lön-külön aligha lesz foganat­juk.­­ Másik ellentmondás az, amely a lakáshoz jutás és a lakásfenntartás anyagi felté­telei között, tapasztalható, nem jó, hogy ilyen nagy az elté­rés. Ez sérti az emberek igaz­ságérzetét. Sajnos, az az elv, hogy állami lakáshoz azok jussanak, akik arra leginkább rászorulnak és akik nem tud­ják a más lakásformák költ­­ségterheit viselni, nem való­sul meg teljes következetes­séggel. Ezért én azt hiszem, hogy az állami lakások, de nemcsak az állami lakások körében bizonyos szociálpoli­tikai szemlélet érvényesítésé­re van szükség. A jelenlegi rendszerben ugyanis, ha kö­vetkezetesen végiggondoljuk a dolgokat, rádöbbenünk, hogy ezt hosszú távon nem lehet fenntartani, mert sok minden ellene szól a valódi szándé­kainknak. SZŰCS: Az nem is lehet vitás, hogy a szociálpolitikai szempontokat eg­y pillanatra sem szabad • figyelmen kívül hagynunk És abban látom Biró Ferenc igazát, hogy ha mi a piaci mechanizmust nem kezdjük el működtetni álla­milag szabályozott keretek kö­zött, akkor ebben az ország­ban a lakáskérdést soha az életben nem tudjuk megolda­ni. Komor Vilma Szerkesztőségi ankét A budapesti lakásgazdálkodásról GÖRÖG NAPOK március 12—23. között A FALACE SZÁLLÓBAN Bouzuki zenekar Görög táncosok Ételeinket görög szakács készíti Asztalfoglalás: 136-000, 142-812 rapirmn Magyar Nemzet 9

Next