Magyar Nemzet, 1981. március (37. évfolyam, 51-76. szám)
1981-03-10 / 58. szám
Kedd, 1981. március 10.. Az elmúlt hónapokban tízrészes cikksorozatban tárgyaltuk a lakásgazdálkodás budapesti kérdéseit. Befejezésképpen felkértük az e témával irányítói vagy más minőségben foglalkozó szakemberek egy részét, hogy néhány elvi és gyakorlati összefüggésben vitassák meg elgondolásaikat, öszszegezzük a tapasztalatokat. A vitán részt vett dr. Biró Ferenc, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, Szilágyi Lajos építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes, dr. Haft Miklós, az MT Tanácsi Hivatal elnökhelyettese, Kelemen Lajos, a Fővárosi Tanács általános elnökhelyettese, Gérnyi Kálmán, a Fővárosi Tanács elnökhelyettese, dr. Jemes Tibor, a Fővárosi Tanács lakásügyi főosztályának vezetője, Barna Gábor, a Magyar Urbanisztikai Társaság főtitkára Hörcher Ferencné, a VÁTI osztályvezetője, dr. Kovács Csaba, a Tervgazdasági Intézet kutatója, dr. Preisich Gábor építész, dr. Szűcs István, a BVTV osztályvezetője és Timár Márton építész. A vitát két altémára bontottuk: a lakásgazdálkodásra és a tőle ugyan nehezen elválasztható lakásépítésre, -fenntartásra, és -felújításra. Ez utóbbira külön térünk még vissza. Új feltételek KELEMEN: Ha jól értettem, a lapban napvilágot látott sorozat lényegét, alapvető mondanivalóját négy pont köré csoportosíthatnám. A kor mai színvonalán álló, népgazdaságunk teherbíró-képességéhez igazodó, megfelelő minőségű lakásokat építeni, igazságosan elosztani a régi és az újonnan épülő lakásokat s végül: feltárni azokat a rejtett tartalékokat, amelyek a lakásigények minél jobb kielégítéséhez még rendelkezésre állnak. — Mi a kormány döntése után elhatároztuk, hogy a lakásigényeket megnyittatjuk. Az igények — várakozásunknak megfelelően — csökkentek. Elérkezettnek látjuk az idejét annak, hogy a lakásgazdálkodáson belül a lakás-, hoz juttatás feltételei közé új elemeket is vigyünk. Az eddiginél nagyobb szerepet kap majd, hogy ki milyen régóta dolgozik és ebből milyen régen a fővárosban, hogy törzsgárdatag-e vagy vándormadár, egyáltalán, milyen a munkához való viszonya. (Természetesen a népgazdasági érdekből más állásba kerülők jogfolytonosnak tekintendők.) Figyelembe vesszük, hogy valaki szocialista brigádtag-e, hogy milyen társadalmi megbízatása, választói tisztsége van, milyen önzetlenül végzett tevékenységet vállal munkaidején túl. Új elem az is, hogy hátrányként jön számításba, ha valaki a családból munkaképes és nem dolgozik, leszámítva persze azokat, akik a több gyermek nevelése miatt maradnak otthon. ÚJSÁGÍRÓ: Mennyire lesz lehetőség egyes eddigi visszásságok megszüntetésére? Gondolok itt a társbérlőkre, főleg pedig azokra, akik túlzsúfoltan laknak és akiket eddig nemegyszer megelőztek a kiutalási listán az albérlők vagy ágybérlők, noha esetleg jóval kevesebb ideje éltek a fővárosban, de — nem lévén lakásuk — előnyt élveztek. Ez társadalmilag gyakran nagy feszültségeket teremtett. KELEMEN: Az új jogszabály alapján ezek oldására lesz lehetőség. A tanács az egyedi elbírálások során ezeket figyelembe kell, hogy vegye. SZILÁGYI: Ide kívánkozik azért egy adat is. A hetvenes évek elején még 14 ezer társbérlet volt az országban, jelenleg már csak hatezer. A társbérleti probléma tehát a többinek csak elenyésző töredéke. ÚJSÁGÍRÓ: A túlzsúfoltan élők száma azonban ennél jóval nagyobb. KOVÁCS CSABA: A valóban fennálló zsúfoltság bizonyítására két adatot említenék. 1970-ben Budapesten mintegy százezer gyermekes család élt egyszobás lakásban. 1980-ban is még ötvenezer volt a számuk. Ez valóban sokkal jelentősebb arány, mint a társbérlőké. KELEMEN: Budapesten — ha jól emlékszem — kereken 160 ezer tanácsi kezelésben áll ét szoba-konyhás lakás van. A felújítások előrehaladtával ezek száma fokozatosan csökken, s komfortosítjuk őket. Az az elképzelésünk, hogy ezeket a jövőben fiatal házasoknak átmeneti lakás céljára utaljuk ki, akik használatbavételi díjat sem fizetnek értük és módjuk lesz nagyobb lakásra takarékoskodni. Az egyik cikkben felvetődött, bizonyos tekintetben joggal, hogy a kislakások építésével újratermeljük az igényeket. Ez igaz, mert ha a család szaporodik, máris beadják az új igénylést. Ám az előző lakás mégiscsak visszakerül újraelosztásra a lakásalapba. Ne felejtsük el, hogy az illetékes kormányzati szervek elvárják a gazdálkodó tanácsoktól, hogy az új lakások jelentős részét ne osszák szét ,egyből”, hanem bizonyos lépcsőzetesség alkalmazásával egy lakással több család igényét elégítsük ki. Csak olyanoknak adhatunk nagyobb lakást, akiknél ezt már a családnagyság indokolja. Az ő visszamaradó lakásuk viszont ismét lakásként szolgálhat majd egy fiatal párnak. SZILÁGYI: Magyarországon a családok száma és az együttélő családok száma jelenleg körülbelül megegyezik a lakások mennyiségével. Tehát egyre inkább gazdálkodási probléma az, ami jelentkezik. A lakásellátásban a cserék ösztönzése a fő cél. Erre kell az eddiginél jobban odafigyelni. A cserék ösztönzésével kell odahatni, hogy mindenki a családnagyságnak és jövedelmi helyzetének leginkább megfelelő otthonhoz jusson. Ezt segíti elő a lépcsőzetes csere, a lakáscserealap képzése, a nyugdíjasházak, a fiatalok garzonházának építése, az albérlők háza, az, hogy ha valaki kisebb lakásba költözik, újabban a használatbavételi díj kétszeresét kapja meg. Ez döntő fordulatot hozhat a lakásellátás színvonalának javításában. HÖRCHERNÉ: Ez a kiegyenlítődés, ezek a számok országosan, tehát makroszinten igazak. Ám ha lebontjuk régiókra, méginkább településekre, akkor már erősen torzulnak. A hatvanas éveknek az igényekhez képest alacsonyabb lakásellátottsága éppen abból származott, hogy területileg nem ismertük eléggé a lezajló folyamatokat. Az 1. tizenöt éves lakásépítési terv végén mutatkozó kiegyensúlyozatlanságok is az országos és a helyi összefüggésrendszer hiányosságaiból fakadtak. A lakásellátásban is fel kell ismernünk azokat az időszerűségeket, amelyeket a gazdaságban felismertünk, az intenzív fejlődés felé kell törekednünk. Kisebb szinteken kell mérleget vonni, jól felmérni az igényeket, a szükségleteket, és onnan felfelé kialakítani a nagy számokat. Tehát ütköztetni kell felülről lefelé és lentről felfelé egyaránt. Pesten és vidéken KOVÁCS: Csak néhány adatot mondok, amelyek azt bizonyítják, hogy Budapesten valahogyan nem mennek rendben a dolgok. A hetvenes évek végén a nem kiemelt községekben a lakásépítésben 55—60 százalék volt a háromszobás lakás, a fővárosban átlagosan csak harminc százalék. A magánerős építkezésekben viszont ötven százalék, Budapesten negyven, de az állami építkezések terén országosan is csak húsz százalék. Ha úgy számolok, hogy a nyolcvanas években megismétlődik a hetvenes évek tendenciája, akkor a községekben negyven százalék lesz a háromszobás és az ennél nagyobb lakások aránya, míg Budapesten csak 28. Ki az, aki ezt meg tudja indokolni a fővárosiaknak, annál is kevésbé, mert a községekben csak nyolc százalék a három és több gyermekesek aránya, s a két, sőt egy gyermekesek is háromszobás lakást építenek maguknak. 1990-re egy főt irányoztunk elő egy szobára, ez hogyan fog a fővárosban teljesülni ? NEMES: De vajon szükség van-e ennyi háromszobás lakásra? Nekem az a meglátásom, hogy a tervezésben bizonyos képzett számokkal és nem valós, a gyakorlatban megjelenő igényekkel dolgozunk. ÚJSÁGÍRÓ: És van ezekre a valós igényekre nézve adatunk? NEMES: Sajnos, ez a sorozat abban az időben született, amikor még éppen folyt az igények megújítása, s az eredmények majd csak most kerülnek napvilágra. Eddig azonban ezekkel a valós igényekkel a kelleténél kevesebbet foglalkoztunk. Különben minek lehetne tulajdonítani, hogy elég szép számban rendelkezünk három és többszobás lakással, s ezeket mégsem fogadják el; húsznak kell felkínálnunk, míg egy család beköltözik. De ugyanígy van ez az egyszobásokkal is. Az üres lakások problémája sem véletlen és egyáltalán nem biztos, hogy ez az igazgatás hibája. Az viszont igaz, hogy a szabályozók belejátszanak a dologba. Szilágyi Lajos említette, hogyha valaki egy nagyobb lakást lead, most kétszer annyi ösztönzést kap. Ám a szabadpiacon ennek a többszörösét is megkaphatja. És a tanácsoknál a csereigények összetétele olyan, hogy mindenki nagyobb lakást kér, aminek az a következménye, hogy ha a tanács az új, nagyobb lakásokat kiadja, akkor „visszatermelésként” csak szoba-konyhát, félkomfortost vagy egyszobás lakást kap. A tanácshoz nem jön, de olyan ember, akinek értékes, zöldövezeti nagylakása van és kisebbre lenne szüksége. Ösztönzőrendszer KELEMEN: Elérkeztünk tehát oda, hogy egy olyan gazdálkodási rendszert alakítsunk ki, amely szerint mindenki a család nagyságának megfelelő lakással rendelkezzék. Ma viszont ezt a fennálló jogszabályok alapján nem lehet elérni. Olyan anyagi ösztönzőrendszer tudniillik jelenleg nem működik, amellyel elérhetnénk, hogy mondjuk, egy háromszobás lakásban egyedül élő valaki köteles legyen azt elcserélni egy egyszobásra vagy akár az igénye felső határát jelentő kétszobásra Noha a lakások fenntartása egyre drágább, ez sem ösztönöz ilyen irányú mobilitásra. RAFT: Azt hiszem, most érkeztünk végre a dolog lényegéhez, amikor Kelemen Lajos az ösztönzőrendszert említette. Akkor, amikor a korszerű elvek érvényesítéséről beszélt az elosztásban, már az motoszkált a fejemben, hogy ez bizony még mindig csak hiánygazdálkodás. Ha pedig hiány van, az nem is igazi gazdálkodás, csupán elosztás. Ha pedig elosztás, akkor azt tökéletesítgetjük és a lehetőségekhez képest tökéletesítenünk is kell, de ezzel még nem jutunk el a probléma megoldásához. Ami az ösztönzést illeti: miután, hosszú időn át követtük azt a gyakorlatot, hogy nem gazdálkodtunk, hanem elosztottunk, a társadalmi tudatba mélyen beépült mechanizmu-sok munkálnak, és aligha le-het egyik napról a másikra áttérni egy olyan útra, ami-lyen a piac törvényei érvényesülnek. Tehát a lakáshoz még nem lehet olyan a viszony, mint a többi szükséglet kielégítéséhez, vagyis, hogy a fizetésből mindenki egyformán, egyenlő eséllyel, de csak addig költekezzék, ameddig a pénztárcája engedi. Valóban nehéz a szükségletek jogosságának határt szabni. A lakásokkal szemben azért ugranak meg így az igények, mert előnyösebb ott tartani a markunkat, ahol a nemzeti jövedelemből nagyobb falatot kapunk, méghozzá olyan falatot, ami még tőkésíthető is a saját javunkra. Én mégis azt mondom, hogy lakásgazdálkodásunk tökéletesítése keretében nekünk ezeket a pontokat összhangba kell hoznunk. Egyrészt tökéletesíteni az elosztási mechanizmust, de azt megtámogatni az érdekeltségi rendszerrel. És ha nem is haladhatunk máról holnapra afelé, hogy a kettő találkozzék, de nem mondhatunk le róla, hogy ez a stratégiai cél. Mert ha nem ezt csináljuk, akkor mindig kiváltságszerű marad a lakáshoz jutás, nem pedig állampolgári jog, nincs azonos esély. A vita meghívójának az volt a mottója, hogy nyílt várospolitika. A nyíltságot már abban elértük, hogy társadalmi ellenőrzés mellett osztunk és újra elosztunk, de az az igazi nyíltság, ha azonosak az esélyek. Akkor nyílt a lakásgazdálkodás, ha az azonos helyzetben levők azonos eséllyel indulnak a lakás megszerzésére. Ebben nem tudunk előre haladni anélkül, hogy az anyagi érdekeltségben ne lépjünk bátrabban előre. Én elfogadom azt az intézkedéssorozatot, amelyről Szilágyi Lajos beszélt, de azt ő is tudja, hogy aki a nagyobb lakásától ilyen úton szabadul meg, azt környezete kineveti. Olyan szabályozórendszert kell kialakítani, hogy aki a társadalom által indokolatlannak tartott mértékben részesül ebből a lehetőségből, az nagyobb terhet is viseljen. Meg most sem jutottunk el odáig, hogy valakit a körülményei sürgessenek arra, hogy túl nagy lakásától megszabaduljon. Tehát: az eddigieket nem szabad úgy tekinteni, hogy az érdekeltségi rendszerben már elértük azt a mértéket, ami folyamatosan megoldja a problémákat. Az eddigiek csak az első lépések olyan érdekrendszer kialakítására, amely a lakáselosztásnál mindenképpen tökéletesebb mechanizmust hoz létre. Nem lehet tehát az elosztási viszonyok tökéletesítésével mindent megoldani. Sok múlik rajta, de a szabályozó-érdekeltségi rendszer az, ami eldöntheti a kérdést. NEMES: Szerepel a vita előzetes kérdései között olyan is, amely azt tudakolja, milyen szervre bíznánk a lakásgazdálkodást? A tanács lenne a legboldogabb, ha ezzel nem kellene foglalkoznia, hiszen a kerületi tanácsok által kiutalt cserelakások aránya már két év óta meghaladja az állampolgárok egymás között lebonyolított cseréje arányát. ÚJSÁGÍRÓ: És ez így jó? Nem ró ez elviselhetetlen és megoldhatatlan feladatokat a tanácsokra ? Túlterhelés NEMES: A tanácsoknál a lakásgazdálkodással foglalkozó szakembereknek már negyedik éve 170 százalékos a leterhelése. És ez nem csökken, hanem nő! S erről valamilyen okból sohasem beszélünk. Márpedig egy nagyon tervszerű, alapos lakásgazdálkodásnak döntő követelménye a személyi feltételek biztosítása. Ám erre a területre nem jönnek dolgozni, nem teszik magukat idegileg-fizikailag tönkre, nem teszik ki magukat annak, hogy nyilvánosan korruptnak bélyegezzék őket A fluktuáció olyan nagy, mint sehol másutt az apparátusban. ÚJSÁGÍRÓ: Viszont a lakosság ügyei sem intéződnek el maguktól. Akkor maradjanak ezek a feladatok a tanácsoknál vagy sem? RÁFT: Az elosztás tanácsi feladat, de attól még a gazdálkodást akár egy vállalat is folytathatja. KELEMEN: Elképzelhető az is, hogy a FIK, biztosítva a megfelelőbb feltételeket, azon túlmenően, amit most csinál, foglalkozzék a cserékkel. A napjainkban megszületett központi szabályozás szellemében azonban a központi lakáscserealap létrehozására a fővárosi tanács jogosult. Nem ez lesz az első év, hogy a megüresedő lakásokat elvonjuk, majd újraelosztásra, bizonyos irányelvek szerint visszajuttatjuk a kerületeknek. Következésképpen a lakások osztására továbbra is a tanács jogosult. Szeretnék azonban egy tévhitet eloszlatni. Ne gondolja senki, hogy a fővárosi tanács 1981-ben vagy 1982-ben odaad a FIK-nek bizonyos számú lakást, hogy azzal úgy gazdálkodjék, ahogyan éppen jólesik. Ha a FIK foglalkoznék ezzel a kérdéssel, azt csakis az igényjogosultsági mutató és a fennálló szabályozók szellemében teheti. Akkor meg miért forduljon az állampolgár a vállalathoz, amikor ott ugyanaz a lehetősége, mint a tanácsnál. Ennél fogva, véleményem szerint, a gazdálkodás továbbra is jó helyen van a tanácsoknál. BÍRÓ: Mint már a cikksorozatból és az eddigi vitából is kiderült, a lakáskérdésnek három alapvető és erősen összetartozó oldala van: a lakásépítés, -fenntartás, -felújítás, a lakásgazdálkodás és a mobilitás. Ezeket, ha együttesen és egymástól nem elszigetelten sikerülne megoldani, azt hiszem, a lakáskérdés nem lenne többé ilyen jelentős társadalompolitikai probléma Magyarországon. Kezdve a lakásépítés, akorszerűsítés és -fenntartás kérdésével: ma Magyarországon az épülő új lakások aránya semmivel sem rosszabb, mint általában Európában. Erről majd a másik kerekasztalvita keretében bővebben is szólunk, csakúgy, mi mint a fenntartás és felújítás kérdéseiről. A VI. ötéves terv adatait is ismerve, bízvást elmondhatjuk, hogy remélhetőleg minőségi fordulat következik be e téren, belátható időn belül egyensúlyt tudunk elérni. Mondjuk azonban meg őszintén azt is, hogy 1960-ban, az I. tizenöt éves lakásépítési terv indításakor is ebben bíztunk, ez mégis elmaradt, mert a szükségletek gyorsabban növekedtek, mint ahogyan mi számítottuk. És nagy a veszélye annak, hogy a II. tizenöt éves lakásépítési terv teljesítésével ez megismétlődik. Erre azért kell gondolnunk, mert a gazdálkodás, a mobilitás témájában nem jutottunk előbbre, és ennek megoldatlansága azzal is együttjárt, hogy a szükségleteket mesterségesen felsrófoltuk. Szerepet játszott ebben az a területi migráció is, amelyről Hörcher Ferencné szólt. KELEMEN: És szerepet játszik az is, hogy ma ebben az országban senki sem tudja megmondani ki a jogos lakásigénylő. BÍRÓ: Igen, mert más az, hogy mi kit tartunk jogos igénylőnek és megint más, hogy az állampolgárok miként ítélik meg, jogosultak-e, van-e lehetőségük lakást igényelni vagy a jelenleginél jobb lakáshoz jutni. Ez két különböző kérdés Az volna a kívánatos, ha a kettő egybeesne, de sajnos, nem így van, és ez a társadalmi feszültség egyik fő forrása. A különbség elég nagy és ezt nem tudjuk észszerűen csökkenteni, mert olyan kényszerpályán mozgunk, amit egyszerűen nem hagyhatunk figyelmen kívül. A lakásgazdálkodás is szóba került, méghozzá elég alaposan és sokoldalúan. Az a kérdés, hogyan lehetne ezen javítani, éspedig elsősorban, a budapesti állami lakások vonatkozásában, mert a legtöbb probléma ezek körül éleződik ki. Bár számunkra a magánerős lakások ügye sem közömbös, hiszen hatással lehet az állami lakások bérlőinek a helyzetére is. SZILÁGYI: Léptünk már előre, hiszen most már tanácsi értékesítésű lakásokat is lehet az OTP útján cserélni. BIRÓ: Nagyon helyeslem azt a fővárosi döntést, hogy a lépcsőzetes lakáscsere lehetőségeinek bővítésével, azonos mennyiségű új lakás építésével minél több igényjogosult szükségletét elégítsük ki, hiszen a lakásra várakozók nagyon különböző igényekkel lépnek föl. Felmerül azonban a kérdés, hogyan valósítható ez meg a gyakorlatban a jelenlegi jogszabályi keretek között, a jelenlegi érdekeltségi rendszerben. Nagyon nehezen. Megdöbbenve olvastam valahol, a Magyar Nemzet cikksorozata is utal rá, hogy még a fővárosban is vannak üres lakások, főleg komfortnélküliek. A fővárosban, ahol rengeteg az igénylő, és mégsem fogadják el a felajánlottat, inkább fizetik az uzsora-albérleti vagy ágybérleti díjat. Pedig nem hiszem, hogy egy komfortnélküli szoba roszszabb volna, mint egy méregdrága albérlet. Mitől félnek tehát? ÚJSÁGÍRÓ: Hogy ott felejtik őket. BÍRÓ: Ügy van. Attól félnek, hogy elvesztik a lakásigénylés jogát és újabb tíztizenöt évet kell várniuk egy jobb otthonra. Ezen a gyakorlaton kellene hát változtatni: az ilyen komfortnélküli lakás elfogadását az igény elbírálásánál teljesen figyelmen kívül kellene hagyni. SZILÁGYI: Így van. A szegedi példa BÍRÓ: Ez már önmagában is elősegítheti a jobb lakásgazdálkodást, azokat a cseréket, amelyekről beszéltünk. Ebből a szempontból figyelmet érdemel a szegediek kezdeményezése, akik ugyan nem ilyen üresen álló, de szintén alacsonyabb színvonalú lakásokat adtak oda, de egyben kötelezettséget vállaltak arra, hogy bizonyos idő után kiutalják a teljesen korszerű, megfelelő lakást. Szövetkezeti formában csinálják, de ez elképzelhető másképpen is. Tehát, ha ezeket a nagyszámú komfortnélküli lakásokat bevonnánk a körbe, már valamit léphetünk előre, de természetesen nemcsak erről van szó. .. ,‘ji — Felmerül a kérdés, hogyan tudjuk a különböző ..eliteseket, gondolok itt , a szociálpolitikai szempontokra, az értékviszonyokra, összeegyeztetni, mennyire elosztás és menynyire gazdálkodás az, amire szükség van. Az biztos, hogy csupán ösztönzéssel aligha tudjuk megnyugtató módon oldani a feszültségeket. Azért nem, mert a nagy lakással rendelkezők mind a fizetővendégszolgálat, mind az albérlet útján sokkal nagyobb bevételre tesznek szert, mint amennyit akár a használatbavételi díj többszörösével is kaphatnak, ha lemondanak a nagy lakásról. Ezért valószínű, hogy átmenetileg az igényt ténylegesen meghaladó nagyságú lakások esetén az ösztönzés mellett gazdasági ráhatást, úgymond, negatív ösztönzést is kell gyakorolni. Sőt, lehet, hogy jogszabályi változtatásra is szükség lesz. Hangsúlyozom azonban, hogy ezeket együttesen kell alkalmazni, mert külön-külön aligha lesz foganatjuk. Másik ellentmondás az, amely a lakáshoz jutás és a lakásfenntartás anyagi feltételei között, tapasztalható, nem jó, hogy ilyen nagy az eltérés. Ez sérti az emberek igazságérzetét. Sajnos, az az elv, hogy állami lakáshoz azok jussanak, akik arra leginkább rászorulnak és akik nem tudják a más lakásformák költségterheit viselni, nem valósul meg teljes következetességgel. Ezért én azt hiszem, hogy az állami lakások, de nemcsak az állami lakások körében bizonyos szociálpolitikai szemlélet érvényesítésére van szükség. A jelenlegi rendszerben ugyanis, ha következetesen végiggondoljuk a dolgokat, rádöbbenünk, hogy ezt hosszú távon nem lehet fenntartani, mert sok minden ellene szól a valódi szándékainknak. SZŰCS: Az nem is lehet vitás, hogy a szociálpolitikai szempontokat egy pillanatra sem szabad • figyelmen kívül hagynunk És abban látom Biró Ferenc igazát, hogy ha mi a piaci mechanizmust nem kezdjük el működtetni államilag szabályozott keretek között, akkor ebben az országban a lakáskérdést soha az életben nem tudjuk megoldani. Komor Vilma Szerkesztőségi ankét A budapesti lakásgazdálkodásról GÖRÖG NAPOK március 12—23. között A FALACE SZÁLLÓBAN Bouzuki zenekar Görög táncosok Ételeinket görög szakács készíti Asztalfoglalás: 136-000, 142-812 rapirmn Magyar Nemzet 9