Magyar Nemzet, 1981. május (37. évfolyam, 101-126. szám)

1981-05-06 / 104. szám

4 A televízió műsoráról Májusi mulatságok Akármint is fordul a naptár, bármiként alakul is a munkarend hivatalosan, a magyar állampolgár, ha csak teheti, meghosszabbítja az ünnepnapokat. Ez történt az idei május 1-gyel is. A közemberek számára már csütörtök délután elkezdődött általában a munkaszüneti szabadság, és eltartott bizony az hétfő reggelig — rendületlenül. Az intézmények — mást mit is tehetnek — tudomásul veszik, sőt készséggel szolgálják is az általános ünneplő kedvet. Szolgálta a tévé is csütörtök délutántól vasárnap estig a május eleji felszabadultságot — szolgálta szórakoztató műsoraival. Ahogy tudta, ahogyan szokta. Panaszra ezúttal egyetlen ■házéi rétegnek sem lehet oka. A televízió ugyanis — mert oly sokszor, s oly sokan tanácsolták neki — igazi rétegműsorokkal állt elő. Rétegműsorokkal az ízlésrétegek számára. Valamennyi mulatságban a tradíció volt a legfőbb úr, így azután mindenki kedvére lubickolhatott megálmodott avagy megszokott szórakozási állóvizében. Az operettkedvelőknek csillogó (s nemesebb feladatokra méltó) hangján Kincses Veronika úgy énekelt híres operettdalokat, ahogyan azt operettprimadonnáktól várja az ember. Azaz: habbfüggönyök, kristálycsillárok, megtaposott férfiak között dundi kis kacsokkal gesztikulálva, édes rózsaszínségben. Bodnár István, A primadonna című adás rendezője, fiatal korát meghazudtoló ódonsággal lett mestere a televíziós operett műfajának. Ugyanolyan mestere, mint a profi könnyűzenei műsorok rendezésének. Elölgondolkodhat azon a szemlélő, Bodnár István rendezői pályáját figyelemmel kísérvén, hogy vajon milyen erők késztetik az ifjú lázadókat (mert Bodnár István „technikai rendező” korában, történetesen egy népzenei műsorsorozatban még szépreményű lázadónak mutatkozott), hogy egy idő után megelégedjenek a professzionizmus biztonságos kilátástalanságával? Aki az operettre az orrát húzza, kaphatott maibb könynyűzenét, mesteri fölvétellel ugyancsak. Don Lurio karján és Csenterics Ágnes rendezői segédletével Szűcs Judit száguldott a képernyőn a nagy lehetőség felé: ezegyszer lepipálni, de legalábbis utolérni a „nagymenő” showsztárokat. (Nem rajta múlott, hogy ez nem sikerült. De múlott a dalokon, a fantáziátlan rendezési ötleteken, a szegényes ízléssel kápráztató kosztümökön és díszleteken, valamint a nem táncra, de mozgásjavító gyakorlatokra emlékeztető koreográfián.) Régi és modern könnyű muzsika. Mi marad még a szórakoztatóipari hagyományok közül? A kabaré természetesen. E műfaj hívei is megkapták a magukét a háromnapos televíziós ünnepen. Kiváló kabarészerzőt választott magának a tévé; maga sem volt vele tisztában, hogy milyen kiválót, Fehér Klárát. Fehér Klára kabarészínházának az a megkülönböztető nevezetessége, hogy kis jelenetei, tréfás szösszenetei mindig vaskosan, sőt terebélyesen valóságosak. Az szolgál bennük legfőbb mulatságul, hogy valamennyiünkkel előforduló kicsinyke bosszúságok, fonákságok emelkednek irodalmi szintre. A hiba nem az almában van című tévéjáték forgatókönyvírója Bogáti Péter gondosan elválasztotta Fehér Klára jeleneteit evilági realitásuktól és a hagyományos, azaz csillogó-villogó, meztelenkedő, ripacskodó kabaréfundamentumra süllyesztené őket. A műfaj hívei ezáltal persze roppant jól jártak. Dobai Vilmos rendezői közreműködése jóvoltából éppen azt kapták, amit a kabaréműfajtól évtizedek óta várhatni: hülyéskedő, semmi értelme nincs kisszínházat. Az intellektuális igényű nézőnek jutott továbbá e három napon G. B. Shaw-i kesernyés humor - NSZK tévéfilm formáiban, a gyermekeknek új rajzfilmsor, Pityke őrmester címen, a mókás-tréfás riportok, dokumentumok kedvelőinek kétes hevületű szakmai himnusz a mikrofonról (mely — mint megtudtuk — némely esetben poloskának is nevezhető és használható, még mifelénk is.) És valamennyi társadalmi és ízlésbeli rétegnek jutott végül egy monstrekívánságműsor, paródiával, verssel, könnyű- és komolyzenével, fricskákkal a honi előadóművészek felé és fricskákkal a televízió felé, aranyosan bakizó riportokkal, humorosan semmitmondó kérdezősködéssel, a tömegöröm jól-rosszul elkapott jelenetkéivel. A Felvonulók kérték című hatalmas adás készítői feltehetően embertelenül nagy munkát végeztek. A láthatók és a láthatatlanok egyaránt. . Nem erőfeszítéseik lebecsüléseként, hanem egyszerű ténymegállapításként el kell azonban mondani, hogy sem ez a fő adás, sem a többi május eleji tévészórakoztatás nem tudott emelkedett vidámságot adományozni a nézőknek. Úgy mondják, régente, midőn még csak gondolatcsíraként volt meg az a társadalom, amelynek ma egyik legerősebb tömegkommunikációs jellemzője a televízió; akkor május első napján rétegekre és ízlésbeli eltérésekre, képzettségekre és műfaji hagyományokra való tekintet nélkül tudtak mulatni az emberek. Mulatságukat úgy hívták: majális. Volt benne szabadtéri színház — Moliere-t játszották —, versmondás és avantgarde bábjáték, társas tánc és mozgásművészeti előadás. Jó volna megtudni azoktól, akik e majálisokon részt vettek, akik szervezték azokat, hogyan is állt össze egy-egy emlékezetes nagyréti, városligeti, gödi délután május elsejékre. Talán meg lehetne tanulni tőlük még a televíziónak is, hogy miként kell egy közösséget szellemi arculatához méltó módon mulattatni ünnepnapokon. Mert, ha a televízió május első napjaiban sugárzott szórakoztató műsorait az adásfolyamból kiemelve, steril körülmények között látná viszont egy idegen, aligha gondolná, hogy ezek 1981-ben, s éppen a világnak ebben a szögletében segítettek örülni a munka ünnepén országnyi közönségnek. Viddoll Még nem lenne öreg, ha élne Sarkadi Imre. Még semmiképpen sem lenne annyira öreg, hogy ne tiltakoznék az ellen, hogy drámatöredékét olyan mondandók felidézésére használják föl, amilyeneket kész művek, kerek művek, remekművek egyszer s mindenkorra, végérvényesen és művészi megfellebbezhetetlenséggel már megtárgyaltak. A Viadal című tévéjáték, Szőnyi G. Sándor rendezése voltaképpen ugyanarról beszél, mint tizenhét esztendeje Fábri Zoltán filmje, a Húsz óra: a paraszti lét embert, jellemet, közösséget roppantó nagy változásáról. Ugyanarról, de nem oly elemző és elhitető erővel. Fábri Zoltánnak — mondhatnánk — könnyebb dolga volt, mint a tévé rendezőjének, hiszen kész művel a kezében. Sánta Ferenc riportkötetével látott munkához, míg Szőnyi G. Sándor befejezetlen írást egészíttetett ki Dévényi Róberttel. A valóság azonban az, hogy sem Fábri filmjének erényeit, sem a tévéjáték hibáit nem lehet az eredendő írás jellemzőivel magyarázni. A Húsz óra azért lehetett nemzetközi elismerésekre is érdemes, nagy film, mert a filmdráma erejével láttatott meg bizonyos társadalmi és közösségi változásokat. A Viadal viszont azért lett fényesen elszürkült játék, mert ugyanezen változásokról csak drámaiatlan közhelyigazságokat ismételgetett. Többszörösen is sajnálatos, hogy ez a tévéjáték elkészült, s hogy éppen most be is mutatta a tévé. Sajnálatos, mert nagy szárnyalásokra érdemes művészeket — így Kovács Jánost és Szirtes Ádámot — tett szárnyszegetté, és sajnálatos, mert Sarkadi Imre világlátását és drámaépítő tehetségét keverte méltatlan hírbe. Sarkadi Imréét, kinek a születése napját készül megünnepelni a modern klasszikusok előtt tisztelgő köztudat. Lőcsei Gabriella Magyar Nemzet Tavaszi tárlat Salgótarjánban Bármely tájegység kiállítását tekinti meg a krónikás, a bejáratig minden bizakodó. Érdeklődése, figyelme a küszöbhöz visszaérve azonban fokozatosan lanyhul: a felsorakozott műtárgyak közül évről évre egyre több köszön rá ismerősen. Derekasnak nevezhető az az igyekezet, ami Szegedtől Miskolcig, Debrecentől Salgótarjánig utaztatja a frissen vagy régebben készült alkotásokat — kitéve a sérülés, a rongálódás állandó veszélyének. Mintha egy országos kiállítás-szereplési verseny lenne kialakulóban képzőművészeink között, ám ez a csillapíthatatlannak tűnő láz nem a művekben, hanem mindenekelőtt a jelenlétben demonstrálódik. A most második évtizedébe lépő salgótarjáni Tavaszi tárlat figyelmeztet újólag erre a veszélyre. A nagyszámú részvevő (49 festő, 62 grafikus, 51 szobrász) ugyanazt a képet mutatja fel itt is, mint nyáron Szeged, ősszel Vásárhely, télen Miskolc. Elmaradt a szellemi izgalom, az életélmény a kiállítótermek falain kívül reked. Meglehet, a tarjáni tárlatra is rá lehet fogni, hogy sokszínű, ám akkor csak önnön múltjával vetjük öszsze — és ki kell rekesztenünk az országos körképből. A salgótarjáni Tavaszi tárlatot nem a hely múltja és szelleme tette vonzóvá, hanem a helyi igény és az a mecenatúra, amely nemcsak képzőművészeket kötött ide és tett érdekeltté, hanem közben várost épített, környezetet teremtett. Országossá válásában azonban — mint minden hasonló területi társánál — a nagy nemzeti kiállítások öszszegező hiánya is megfogalmazódik. Csakis ezzel magyarázható, hogy a húsz esztendeje sikert sikerre halmozó grafika jelesei éppúgy jelen vannak Nógrádban, mint Szegeden, Miskolcról már nem is beszélve. Van viszont egy hátrányuk ezeknek a minjd gyakoribbá váló szerepléseknek: már nem új tüzet csiholok, hanem önmaguk eredményeibe belefeledkezők. A műhelygond, a mívesség emelkedik egyre nagyobb magasságokba. A névsorolvasásban Feledy Gyula, Czinke Ferenc, Almássy Aladár, Somogyi Győző, Banga Ferenc, Szabados Árpád, Sáros András Miklós munkássága mindenütt garancia arra, hogy a kiállítási grafika nincs a véletlenre bízva. Az idén viszont egyedül Bálványos Huba ad feleletet arra, hogy egy helyi tárlat mitől válik országossá. Vagyis milyen mondanivalója is van a szakma és a nagyközönség számára. Bálványos kilencrészes — a makói grafikai művésztelepen készült — ofszetsorozata az emberi kivagyiság pózait köti össze az ipari átlós formákkal. Olyan kapcsolódásokat teremt, amelyek provinciális rezdülésekben is tetten érhető országos magatartásformákra utalnak. Tudja ezt tenni azért, mert nem vendég a salgótarjáni acélgyárban. A dolgozók egyéniségén keresztül — a szociografikus tényfeltárás lehetőségeivel — új érdekviszonyokat rajzol meg. A festészet itt is éppúgy vajúdik, mint a szobrászat. Sok-sok ötlet marad kibontatlanul a képeken. Lóránt János sötétbe feledkező színvilága a tárlat egyik meglepetése: önmarcangoló ez a befelé fordulás, tele bizalmatlansággal, küszködéssel. A plasztikai anyag meghatározó értékét Tornay Endre András munkái jelentik. Népi hagyományokból eredeztethető fakompozíciói és érmei az átlényegítés sajátos példáját mutatják. A tavalyi nagydíjas, Borbás Tibor kamaratárlaton mutatkozik be harmonikus, érzékeny „kamaraműveivel”. A második évtizedébe lépő tárlat átlagos képet nyújt. Művészeti és közművelődési célján túl érdemes lenne markánsabban meghatározni profilját. A napjainkban gyakori „minden fogyasztás” ugyanis előbb-utóbb étvágytalansághoz vezethet. M. Zs. Művészeti főiskolások találkozója Szentendrén Május első napjai Szentendrén a szokásosnál hangosabban teltek. Fiatalok százait vonzotta hét végén a művészeti főiskolák harmadik országos találkozója, amelynek ez évi rendezője az Iparművészeti Főiskola volt. Az ötlet, a rendszeres találkozás gondolata a színház- és filmművészeti főiskolások fejében született meg hat évvel ezelőtt, ők voltak az első kezdeményezők. A kétévenként megtartott hétvége azóta nevet, rangot kapott a rendezvények sorában, olyan programot állítottak össze a résztvevők és a szervezők, amire nemcsak az érdekelteknek, de a nagyközönségnek is érdemes volt odafigyelni. A cél: közel hozzák egymáshoz a művészeti főiskolákat, diákok, a jövendő művészei megismerkedjenek egymással. De nem ez a találkozó egyetlen célja. A legfontosabb az, hogy bárcsak kétévenként, a különböző művészeti ágak jövendő alkotói, előadói együtt készüljenek fel az előadásokra, olyan közös produkciók jöjjenek létre, amelyek a szentendrei három nap nélkül soha nem születhetnek meg. Az első találkozó a hőskor volt, a próbálkozások, az ismerkedések ideje. A másodikon, két évvel ezelőtt, már megindult a közös munka. Ezzel a közös munkával lett baj ezen a harmadikon. Az idén a képzősök és az iparosok kiállítási anyaga erre a rendezvényre készült, a balettosok és a színművészetisek csak vizsgadarabjaikat, régebbi előadásaikat hozták el Közösen összeállított műsorok szervezési gondok és időhiány miatt nem jöttek létre. Így aztán minden főiskola saját erejére hagyatkozott. Újdonsága volt a találkozónak, hogy először szerepelt a meghívottak között az Állami Artistaképző Intézet. Előadásainak nagy sikere, sok nézője volt. Idén először állítottak össze újságokat a részt vevő főiskolák és intézetek, amelyben sok képpel és kevés szöveggel, diákosan komoly iróniával panaszolták el egymásnak pillanatnyi gondjaikat, a jövő aggodalmait. Egy kicsit borongós volt az időjárás, talán ezért volt borongósabb az idei találkozó hangulata is. Lehet, hogy túl sok volt az érdeklődő, és csak ezért tűnt kevesebbnek a program, ezért bolyongtak többen az utcán vagy ültek a vendéglőkben, mint az előző szentendrei napokon. h.k. Szerda, 1981. május 6. Bemutatók a Budai Táncfórumon A Corvin téri bemutatóteremben egyre otthonosabban lépnek fel tánctársulataink, s áprilisi műsoraikban egy-két ősbemutatót is találni. Két együttes egy színpadon címmel két vezető amatőr együttesünk, a HVDSZ Bihari János Táncegyüttes és a Fáklya nemzetiségi táncegyüttes szövetkezett fellépésre. Gondosan szerkesztett programjuk első és utolsó harmadában válogatást adtak sikeres táncaikból, a középső harmadot pedig premiereknek szentelték. A Bihari együttesnél Kovák elsőül Bartók Táncszvitjének koreográfiai megfogalmazására vállalkozott, a jelek szerint nem teljesen kiérlelt eszmeileg és formailag. Különösen a kompozíció eleje statikus, holott a zenében tektonikus erők dübörögnek, s a csoporttáncok mozdulatköre később is erősen szűkreszabott. Kár, hogy a kompozíció ilyen vázlatosan került a közönség elé, nemcsak Bartók miatt, hanem azért is, mert a darab folyamán később csakugyan megjelenik egy helytálló koreográfiai elgondolás, amely — kellő kidolgozással! — méltóképp csatlakozott volna a zenéhez. A néző kárpótlását így főképp Bangó Erzsébet kivételes líraiságú táncai szolgálták. Novák másik műve, a Passió már több figyelmet, sőt elismerést érdemel. Ezt a táncot nagyon érdemes megnézni, éppen gazdag eszmevilága és hatékony formái miatt. Bárki zavarba jönne, ha megpróbálná műfajilag beskatulyázni a kompozíciót. Paraszti színjátéknak vélnénk, de viseli a középkori misztériumjátékok távoli visszfényét is, miközben korproblémáinkat is harsogva közvetíti. Táncjáték lenne, ha Rossa László kitűnő zenéje és a nem mindig szerencsés szövegmegoldások hallatán nem éreznénk a Gesamtkunstwerkkel, az összművészettel való kacérkodást. A mű a biccenések ellenére is megragadó. Az eszméket táncba transzponáló Novák dráma teremtő ereje legtöbbször igen szuggesztíven kamatozott az árulás és a pilátusoskodás jeleneteiben, a farizeusság és a Jézusra ráruházott idegengyűlölet színpadi megelevenítésében. A naiv játékkal Nováknak sikerült századunk nem is egy kínzó problémáját kikiáltania, s új kompozíciójának hatását szereposztásának telitalálatai is elősegítették. Korniss Edit Máriája mellett kivált Kloska László személye adott megdöbbentő élményt, a kiközösített, megdicsőítésre és meghurcoltatásra ítélt Jézus alakjában. A Fáklya együttes vezetője, Kricskovics Antal a Jób koreográfiájával csak látszólag indult ki az Ótestamentumból, igazi ihletője Mestrovic szobra. Nem a szemétdombon vakaródzó türelmes pátriárkát látjuk hát, hanem az embert, aki kiszáll sorsa ellen és átkot szór mestiprójára. A lázadás gondolatát Kricskovics egyszer már megfogalmazta a Sziszüphosz táncképében, s akkor is, most is a delejes hatású Papavasziliu Filinász alakította a kulcsfigurát. Feladatköre most gazdagodott: nem magányos lázadó többé, hanem „hazanénének” szervezőié. S az önkény ellenpólusa ugyancsak motiváltabb, épp azáltal, hogy a színpadon uralkodó titkosfélelmetes monstrum, két durva erődemonstráció közt, még hazug illúziókat is hint Jób népének. Az expresszív hatású, kifejező gesztusokban gazdag kompozíció különösen a nyitékén tablóiéval és a közös ellenállás sodró zárótáncával nyújt maradandó élményt. A Pécsi Balett immár második programját mutatta be a Budai Táncfórumon, a húsvéti ünnepeken, szép ház előtt. Az érdeklődésben valószínűleg az is közrejátszott, hogy Eck Imre két balettjével áprilisban találkozhatott először a budapesti közönség. A Stabat Mater koreográfiája nemcsak súlyos, hanem kissé ezoterikus is. Vajon miért? Önmagában respektálható a koreográfusnak az a célja, hogy ezúttal „szabad asszociációkat” fűz a zenéhez, az egyes tételekben táncba fogalmazva „a melankólia” vagy „az emelkedettség” érzéseit. A hangulatokat kifejező mozdulatok rendjét azonban gyakran „gyanús” elemek, konkrétabb mondanivalót sejtető gesztusok tarkítják, s a néző máris tanácstalan: hátha a koreográfus, más, „külön mondanivalót” is tartogat? Ez a helyzet végül is távolságot teremt a mű és nézője közt, sőt Patonai Magdolna, Hajzer Gábor, Körmendy László és Kuli Ferenc táncának hűvös fogadtatásához vezet. Ami nem teljesen méltányos, hiszen a velük együttműködő Bretus Máriával és Hetényi Jánossal együtt igen plasztikus alakzatokat formáltak meg. Kétségtelen azonban, hogy hosszadalmas koreográfia közegében, amely fölött Pergolesi muzsikája maradt az igazi úr. Kellemes meglepetéssel szolgál viszont az Egy kiállítás képei, melyhez Eck a japán Tomita szintetizátoros átiratában alkalmazta Muszorgszkij zenéjét. Koreográfiája már azzal is feltűnést kelthet, hogy milyen sokoldalú feladatkörben mutatja be a Pécsi Balett élgárdáját — Bretus Mária és Hetényi János mellett Uhrik Dórát és Lovas Pált —, tudatosan építve az előadók játékkedvére. De még fontosabb Eck nyíltan megmutatkozó játékhajlama, amelyet — állíthatjuk — huszonöt éves koreográfusi pályája után sem ismer eléggé a közönség. Ő is tehet róla, mirtdig is inkább „komoly” darabjait állította előtérbe, kishíján eltitkolva groteszk karcolatait. Most, az Egy kiállítás képeivel ízelítőt kaptunk az élettel és halállal játszadozó Eck miniatűrjeiből az áhítat, a spirituális vagy vaskos humor táncnyelvén, miközben a könnyednek látszó táncfüzér a koreográfus teljességigényét, egy „comédie humaine” körképét is kirajzolta. Maácz László Bartók és a közvélemény címmel rendeznek nyilvános fórumot dr. Káldor János zenetörténész részvételével május 6-án, pénteken délután 3 órakor a Hazafias Népfront budapesti bizottságának Népköztársaság útja 125. szám alatti székházában. ♦ A Magyar Nemzet szerkesztőségében hosszú időn át dolgozott egy munkatérs, aki nem elsősorban „száguldó riportereként, hanem az írásművészet, a stílus mestereként, az élet érzékeny tollú megfigyelőjeként tette híressé nevét. Bródy Lili a két világháború között a Pesti Naplóban, a baloldali liberális sajtó e tekintélyes orgánumában írt tárcákat, életképeket, novellákat. Kollégája volt Bálint Györgynek, akihez mély barátság fűzte, és Tóth Aladárnak, a neves zenekritikusnak. A Pesti Naplónak könyvtárakban föllelhető, elsárgult lapjai még őrzik emlékezetes cikkeit. A harmincas években néhány könnyed hangvételű, de a társadalmi kérdések iránt is fogékony regényére figyelhetett föl az olvasó, köztük a két legnépszerűbbre, a „Maifoi”-ra és „A felesége tartja el” címűekre, mindkettő 1932-ben jelent meg. Ezeket a munkáit a saját írásaival szemben mindig elégedetlen író, újságíró, költő, műfordító később nem sokra becsülte, sőt, baráti társaságban meg is tagadta, de a mai olvasó ámulva fedezheti föl, hogy milyen sok bennük a lektűrön átsütő pontos, friss, megfigyelés, 194) után a felszabadult magyar sajtó lelkes és változatlanul igényes munkása lett, aki most is, mint korábban, örökké kételkedett tehetségében. Nem volt a nyomdászok kedvence, mert noha nagy műgonddal írt, szíve szerint valamennyi cikkét az utolsó pillanatban még átírta volna. S dicsérni írását másnap aligha lehetett, mert Bródy Lili sohasem volt megelégedve önmagával. Annál szívesebben ismerte el a még dadogó hangú, kezdő pályatársai munkáit is: azok írásait, akiknek mindig örömmel ajánlotta föl segítségét. Melegszívű, nagy tehetségű munkatársunk, kollégánk és barátunk ma lenne hetvenöt éves fájdalom, már hosszú ideje nincs köztünk, mert fiatalon, 1962 őszén meghalt. (g. i.)