Magyar Nemzet, 1981. július (37. évfolyam, 152-178. szám)

1981-07-29 / 176. szám

Szerda, 1981. július 29. Csoda-e az együttgondolkodás? FELTÉTELEZVE, hogy nemcsak elvi megállapodásokat felszínre hozó vitákra kíván ösztönözni Lőcsei Gabriella a hazai televíziózásról szóló cikkével, néhány gyakorlati javaslatot is igyekszem megfogalmazni. Abból indulok ki, hogy egyre többen vannak, akik számára — miközben Lőcsei Gabriella szóhasználatával csak „háttértévézést” folytatnak — a televízió lett az egyedüli és kizárólagos tömegkommunikációs csatorna, sőt az új művészeti alkotások, és szórakoztató műsorok között is csak azokról vesznek tudomást, azokat ismerik, amelyek, a képernyőre kerülnek. Nem olvasnak újságot, nem járnak moziba, színházba sem. Rájuk vonatkozóan a vitaindító cikk záró megállapítása, miszerint: „a televízió elvesztette varázsát és jelentőségét” csak részben helytálló. Az ő esetükben a varázs elvesztése önmagában legkevésbé sem jár együtt a televíziózás jelentőségének csökkenésével. A probléma ott van, és — úgy vélem — ez a vitaindító írás lényege: televíziónk mennyire teljesíti feladatát, a tömegek tájékoztatását, menynyire tud élni a tudatformálásra kínálkozó lehetőségekkel, és nem utolsósorban segíthetnek a lehetőségek kiaknázásában a tájékoztatás egyéb eszközei? AMI A KÖZVETLEN TUDATFORMÁLÓ tévéműsorokat illeti (pontosabban azokat, amelyek egyértelműen igényt tartanak a tudatformálásra), két fő problémát látok, amelyek helyes diagnosztizálása után talán változtatni lehetne a jelenlegi helyzeten. Az egyik, hogy a képernyőre kerülő jelentős társadalompolitikai műsorok nem elég sokoldalú szűrőn jutnak el az adásig. Erre kirívó (nem egyedülálló) példa volt a „Bűn” című sorozat, amelyről (éppen Lőcsei Gabriella menet közben megjelent veszélyjelzésén kívül) csak utólag fogalmazódott meg nyilvánosan a kritikusok csaknem egyhangú ítélete. Természetesen az igazi megoldás a jobb, a körültekintőbb szerkesztői-dramaturgiai munka, de segítene az egyes megkérdőjelezett műsorok „helyretételében”, ha a televízió teremtene lehetőséget fontosabb műsorainak kritikájára, értékelésére, méghozzá a képernyőre szervezett vitafórum keretében. Erre már volt néhány — csírájában pozitívnak tűnő — példa a Stúdió műsorban, amikor például a Petőfi-sorozat rendezőjét és bírálóját ültették le a kamera elé, vagy más műsorban is előfordult, hogy merészebb hangú (nálunk még szokatlanul nyíltnak tartott) gazdasági híradás után megadták a lehetőséget az ellentábor képviselőjének állásfoglalása kifejtésére. A MONOPOLHELYZETBEN MŰKÖDŐ hazai televízió egy ilyen vitafórummal nemcsak a legszélesebb társadalmi nyilvánosság előtt mutathatna példát a demokratizmusra, a párbeszédre, de az önkontroll erősítésével saját munkatársai körében is csökkenthetné a „miénk a kamera” álláspont ön- és közveszélyességét. „ A monopol helyzet veszélyét csak fokozza, hogy sajtóban, rádióban egyre többször olyanok értékelik a tv műsorait, akik maguk szerzőként, rendezőként, vagy más együttműködőként lekötelezettjei a tévének, és aligha engedhetik meg maguknak a luxust — akár tárgyilagos érvekkel —, hogy egyértelműen mondjanak kritikát, a volt vagy (remélhetőleg) majdani kollégák munkájáról, pláne hibáiról. A külföldi műsorok és a közvetített, átvitt adások esetében határozottabban, világosabban orientáló előzetesekkel teremthető meg, hogy a háttértévézés csökkenjen. Az ilyen „félfüllel” való műsornézésnek ugyanis egyik oka — úgy vélem — éppen az, hogy többnyire csak „beleszagolva” az adásba próbálja a néző (még a válogatósabb is) eldönteni: megnézze-e a műsort? Az ilyen esetlegességre bízott tájékozódás azzal a következménnyel jár, hogy a nehezen induló, hosszabb bevezetővel felfuttatott, de értékes műsorokat kapcsolják ki. Jelenleg inkább csak a Rádió és Televízió Újság szolgál a tartalomra vonatkozó előzetes tájékoztatással is, de ezek többsége az alkotóktól, közreműködőktől származik, nem várható el tőlük, hogy akárcsak viszonylagos tárgyilagossággal nyilatkozzanak saját munkájukról. ÚJABBAN A TÉVÉ — nagyobb lélegzetű magyar tévéjátékok esetében — készít filmelőzeteseket, amit aztán gyakran az adást megelőző napokban műsor közben ötször-hatszor is levetítenek. Ezek azonban a legrosszabb mozireklám-hagyományokat követik, és kiragadott, mellékes részletekkel többnyire félreinformálják a nézőt. Az igazsághoz tartozik, hogy bizonyos adásoknál (pl. a Czeizel-sorozat és a Kék túrát bemutató országjáró műsorsorozat) rendeznek a sajtó számára előzetes bemutató vetítést, ezeknek többnyire meg is van a megfelelő orientáló sajtóvisszhangja. Ha minden műsornál ezt a módszert nem is lehet és nem is kellene alkalmazni, de keresni kell a kívánt hatás elérésének különböző módjait. Természetesen úgy, hogy ne kötelezzen senkit a tájékoztatás mindenkori igénybevételére. Anélkül, hogy túlságosan felértékelnénk az úgynevezett nézettségi és tetszésindexeket (amivel hivatalból jelzik az egyes műsorok közönségreagálását), bizonyos általánosítható következtetésekre érdemes figyelmet, fordítani. A már említett „köznapi közvélemény'', és maszek” közvélemény-kutatásom szerint vannak bizonyos műsorok, amelyek közben ritkán „jönnek-mennek az emberek, gyereket fegyelmeznek, vendégeket fogadnak, szerelmeskednek, szenvednek és örülnek, s közben időnként figyelik a tévét is”. (Lőcsei Gabriellától idézve.) A KÉPERNYŐHÖZ KÖTŐ MŰSOROK közül említjük például a Delta, a Kék fény és a Nemzetközi Stúdió adásait. Ezek pedig igencsak különböző műsorok, az azonosság bennük, hogy többnyire újról, vagy — és ez sem mellékes — a megszokottnál felnőttebb hangnemben tájékoztatnak és kevésbé ismétlik önmagukat. Mint ahogy ez az önismétlés az utóbbi időben a tévéhíradóra már többször elmondható. Természetesen nem arról van szó, hogy a napi hírekből hagyják ki az ismétlődő témákat. Abban már lehetnének „önmegtartóztatóbbak”, hogy a kommentátor csak akkor tegyen hozzá a kötelezően leadott hírhez, ha van új, vagy legalább új szempontot adó mondanivalója. Az olyan riportnak, amelyekben ki tudja hányadszor arról van szó, hogy valahol ismét felbontották az útburkolatot, vagy a szövetkezeti áruház vállalat egy most nyíló egységében hány millió forintos a gazdag választék — inkább csak akkor lehet helye, ha képben vagy szövegben pluszt tudnak adni a közismert tényekhez. Ha ezt rendszeresen tapasztalná a néző, mármint azt, hogy valóban feszesebben szerkesztik a tájékoztató műsorokat — akkor ismét jobban figyelne oda a tévére, és bizonyára csökkenne az, hogy a ,,ládát” csak háttérinformátornak tekintse. A háttértévézésnek nevezett tünet, úgy vélem, nemcsak annak következménye, hogy „csodák pedig nincsenek”, hanem annak is, hogy, a nézők bizalma érthetően csökken. A bizalmat pedig megteremteni (a már érthetően elveszett kezdeti varázs helyébe) aligha csodákkal lehet, sokkal inkább sokszínű, minél tárgyilagosabb, a műsorokra okosan (nem okoskodóan), a nézővel együttgondolkodva, az empátiát, a beleérzés képességét sem nélkülöző tájékoztatással. Pálos Miklós Jóság Szentendrén, átszállóban buszról a Hbvf-re, mely szolalvazottságommal felkapom a tejem, nagy fülemet egy név megüti. Falusiak cserélnek hírt egy inassal. — Mikor temetik a Tóth Jóska tiszteletest? — kérdi az egyik. — Szombaton — felel a másik... — Máma érkezett két pap... — Kisorosziba? !— Oda. Csak nem az a Tóth Jóska? — itt meg a hír. Nincs más Tóth Jóska, Kisorosziban és tiszteletes. De hát ez lehetetlen! Minap utaztam vele a HÉV-en. Minap... Mikor is? Egy éve? Kettő? A nagy egészsége, testi ereje volt a téma; alázatosan emlegette csak, a krisztusi kegyelem sátrát lomboztatva föléje. Azóta nem láttam volna? Ocsúdván, keresem a hírhozó parasztokat, de eltűntek márvalamerre. Nekik is csak Tóth Jóska, így: Jóska — jár bennem a gondolat. A hinni nem akaró. De ha Jóskát régen is láttam, Arikéval igazán a minap utaztam együtt, a buszon. Az új buszon. Mert Arikát, a papfeleséget mindig úgy látom, a régi busz homályába veszve. De hát a buszokat is néhány éve már, hogy kicserélték, így ez a „minapom” se valami megbízható. Mégis egészen közel látom, ahogyan az új, fényes busz bársonyos, puha ülésébe süpped. Szép lelke, ezüst hajával koronázottan éppúgy ott ül az arcán. Ott ül, amióta ismerem. — Hogy vannak ? Mi van Jóskával ? ... Ugyanaz a helyzet, mint régen? — Semmi se változott — tudósít Arika. Arika korábban Szentendrére járt be Kisorosziból. De lelki szépségére és szép lelkességére az új, korszerű alapokra helyezett könyvtár nem reflektált — vagy ő futott el erőteréből, minthogy a magasabb követelményeknek megfelelően az embermeleget, mint használt, divatból kiment ruhát levedlette, s helyette templomi hűvös, sok hideg fényt és üvegrideg csillót öltött magára: embertől elidegenedett intézmény, kombinát lett. Így Arika a Műszaki Egyetem régi alapokon nyugvó budai könyvtárába kezdett Kisorosziból ingázni. Eleinte naponta. Négy órát tartott az út oda-vissza (változatos eszközökkel: komp, busz, HÉV, villamos). Sötéttel indult, koromsötéttel érkezett. Most bent alszik Pesten, a lányánál. Kétszer jár haza egy héten, az elárvult férjhez: a református paphoz. S ennyi utazás, törődés, nyolc- meg tízórás könyvtárosi munka mellett, a hétközben felgyűlt házi teendők (mosás, vasalás, főzés, takarítás) megőrlése mellett letette már a német nyelvvizsgát, s felvette mellé az angolt. Ötvenéves fővel, a papfeleségek vitalitásával. Arika mostoha napjait még a régi buszon ismertem meg. Ebben az áradó fényben, nesztelen, puha kényelemben, mit az új busz nyújt, talán nem is tűnnek olyan elviselhetetlennek. A régi buszban sötét volt és büdös, és embertelen zsúfoltság. Emberi beszédet túlharsonó, idegborzoló zaja a motornak. Arika arca lámpás volt a homályban, a mindeneken felülkerekedő, letörölhetetlen kezű rajta. A- 1edoncos rabban is a jót megtalálóké. Ily lámpa vitáinál — "az arcon derengő léleklámpa,' meg az árnyéknövesztő, gyér pislogású buszlámpa kontrasztja van. — Arisa napjainak hősiessége a talajra votuló arnyaahoz hasonlatosan fantasztikusra nőtt. A kerdést: „mi van Jóskával, hogy viseli ezt Jóska?” ott rajta, lebegtette nyelvemen gyér fényeivel együtt akkor is 4 busz, ennek a mostaninak idejét kiszolgált elődje. Onnan, az akkori beszélgetés-bozótból hajt ki a kérdés: — Vágja most is a fát? — Vágja — mosolyog Arika. Mert Jóska körül se változott semmi. Kutyagol a téli sárvízben a területileg messze ágazó egyházi körzetben, lelki szükségleteket ellátandó, beteg, magatehetetlen öregeket, törődötteket vigasztalandó. Arika szavai idehozzák a régi busz hangulatát, midőn a gyér lámpa alatt színesen ecsetelte a magáé mellett a tiszteletes férj napjait. Elválaszthatatlanul él bennem Arika elbeszélése az esti busz hosszú és mély árnyaival, s a magam akkori hangulatával, mely a varázsütés különösségével váltott a fásult közöny tompaságából vibráló érzékenységre. Valami papi konferenciára fordult a szó, a Mátrában, vagy hol, félig-meddig üdülés, ahonnan Jóska lemaradt, mert nem tudta itthon hagyni az öregeit. „Ki vágja fel a fájukat, ha én elmegyek” — dilemmázott Jóska tiszteletes, és maradt. Napra be volt osztva neki e téli kötelesség, az öregek már számítottak is rá. Egyszer magát Jóskát is megkérdeztem a téli favágások izgalmas cselekedete felől. Szerényen annyit szólt:. ..Belefér az időmbe.” Majd magyarázatul hozzáfűzte: „Ha a Teremtő megajándékozott fizikai erővel, bűn lenne haszontalan hevertetni. Meg aztán Krisztus is fűrészelt fát, mikor apjának, az ácsnak segített.” Ott, a félhomályos, zsúfolt buszon, ahogy Aritapol lassan elfogyott a szó, bennem izotópként vándorolva tovább sugárzott. Néztem tűnődve magam elé, ahogy ültő helyemben aprókat dobott rajtam a kiöregedett géperejű jószág, s körülöttem rázta, egymásra dobta az állva szorongókat, vastag, türelmes közönybe omlott hazatartókat. Ők ketten — merengtem —, különös házaspár, nem is illenek már a mai világba. Ahol lassan mindannyian eltompulunk. Ők ismerik még a jóságot. Míg mi lassan a jóságra is fáradtak vagyunk. S olthatatlan szomjúság támadt bennem, akárcsak egy icipici jótett után. Pirulát éreztem benne a társadalmi méretű ragály ellen, mely a mások iránti érzéketlenség tüneteivel éri el az embert, mielőtt a teljes eltompulás kitörne rajta. Icipici jótett, napi egy szem pirula — az immunitáshoz már talán elegendő is lenne. Lám — biztattam magam a félhomályos buszban —, az alkalom a földön hever. A padlón egy gyerek ült, iskolatáskáján, a lábak erdejének sötét mélyén. Egy könyvbe temetkezett, ott, hol csak sejteni lehetett a betűket. — Kerülj magasabbra. öcsig határoztam helyem átadása felől, hirtelen gondolattal. A gyerek felcihelődött, s helyemre ült, hol valamivel több fény hatolhatott a betűk közé, honnan arcát föl sem emelte, míg tanászkodott, addig se. Egy köszönömre se, nemhogy a jótett üzenetből valamit is felfogott volna, mely benne tovább gyűrűznék. Üres kútba hullott — könyveltem az elveszett holmik lajstromába, kicsit szomorkásan, kicsit haraggal magamra, miért várok a jótettért nyugtát. Szeberényi Lehel MaMPIU 7.tál 9 Nikolett és az idegen nyelvek MIÉRT NEM BESZÉLNEK a gyerekek idegen nyelveket? Ezt a kérdést vetette fel június 28-i számukban Radványi Tamás. Néhány okra szeretnék rávilágítani. Elsősorban azért nem beszélnek, mert a nyelvoktatás siralmas helyzetéről ugyan sorban jelennek meg panaszkodó, olvasói levelek vagy kitűnő cikkek (Vértessy Pétertől), de a bajok gyökeréről és a kiút lehetőségeiről már alig. Radványi Tamás a legfőbb okot a rossz tankönyv, unalmas óra, hiányos motiváció hármas egységében látja, amiről egyébként valóban „szakmaii berkekben elég sok szó esik”. Hadd védjem azonban a tankönyvszerzőket, akik olykor virtuóz technikával igyekeznek életet lehelni egy haldokló módszerbe. A KÖZÉPISKOLÁK tantervi és tankönyvírói felfogása olyan módszert erőltet, amely még azokban az országokban is heves vitákat kavart, amelyek a nyelvoktatás terén sokkal kedvezőbb adottságokkal rendelkeznek, mint mi. Általában rokon nyelveket tanítanak, hozzánk képest igen magas óraszámban. A tanulók célnyelvi környezetben élnek, vagy azzal szoros kapcsolatot tarthatnak fenn. Sokkal jobb a technikai felszereltségük. Nálunk viszont a heti öt órában oktatott nyelv esetében is négy év alatt egy tanulóra csak hat-, optimális esetben tizenöt órányi aktív beszédidő jut. A többi közismert körülmény ellenére sem igazítottuk módszerünket a sajátos magyar adottságokhoz és népgazdasági igényekhez. Ennek következtében tanulóink szókincsével legfeljebb egy ,,tanteremnyelvet'' lehet beszélni a negyedik év végén, de a beszélt köznyelvet megérteni vagy irodalmat olvasni már alig. A sikerélmény hiánya miatt a tanulók motivációja elsorvad, pedig sok más szaktanár irigyli azt a lelkesedést, amellyel olykor a tanuláshoz hozzákezdenek. Talán a német kivételével társalgás révén az iskolán kívül a nyelvet külföldön vagy itthon csak kivételes esetben gyakorolhatják, tehát tudásukat szinte kizárólag az olvasás révén őrizhetnék meg vagy fejleszthetnék tovább. Közismert, hogy a kötelező nyelvtanulás befejezése után diákjainkszinte mindent elfelejtenek a tanultakból. TERMÉSZETES, hogy a mérnök Krisztián, a kereskedő Brigitta, a közgazdász Yvonne a nyelvtanulást a körülmények, kényszerítő hatására újrakezdi, de ne okozzunk álmatlan éjszakákat egyetlen vezetőnek sem annak megközelítő becslésével, hogy ez a késleltetett újrakezdés hány milliárdjába kerül évente az országnak. A nyelvtan oktatásáról anynyit: a középiskolai tankönyvek többségének szerkesztése azt sugallja, hogy célnyelven magyarázzuk el a grammatikát, ami azt jelenti, hogy egy tagozatos osztályban kétszázháromszáz olyan szakkifejezés szükséges a megértéshez, mint például előidejűség, célhatározói mellékmondat. Biztos módszer ez a gyengék szelektálására és a maradék motiváció kiölésére. Jogos a kérdés, hogy mindezt nem látják-e a nyelvtanárok. A gyakorló pedagógusok túlnyomó többsége előtt ezek közhelyek, de a külföldi és hazai nyelvészektől is, egy disszertációra való ellen-, véleményt idézhetnénk. Sőt,azt is meg merném kockáz- tatni, hogy a szerzők közül sem mindenki ért egyet mindenben a megadott koncepcióval. Nem lennének jó tankönyveink? De vannak. Jobbnál jobbak, csak éppen nem a középiskolában használják őket, noha több helyen is jó eredménnyel próbálkoztak velük. Az igazság kedvéért tegyük hozzá, hogy ha vontatottan is, de egyre több iskolai tankönyv adja fel a letűnőben levő divathullám jegyében folytatott utóvédharcot, s a szerzők kétnyelvű szószedetekkel, anyanyelvi magyarázattal, az erőltetett párbeszédes forma helyett pedig cselekményes szöveggel teszik használhatóbbá, tehát korszerűbbé műveiket. Nincs lehetőség arra, hogy az óraszámok növelése, a laboratóriumi felszerelés fejlesztése, az idegen nyelvek korábbi elkezdése nélkül fel le-ehessen készíteni a tanulókat - a nyelvvizsga követelményeit a megközelítő szintre? Van olyan kisvárosi — tehát elit kiválogatására aligha képes — középiskola, ahonnan évek óta , két nyelvből is rendszeresen kerülnek be az országos tanulmányi verseny döntőibe fiatalok, több ízben egy-egy csoportból három fő is, az érettségizetteknek pedig harminc-ötven százaléka nyelv- vizsga-bizonyítvánnyal a zsebében távozik. NEM LEHET ezt a nyelvtanulási gyakorlatot általánosabbá tenni? Nem. Mert az in alkalmazott módszerek esetleg eredményesek, ámde nem modernek. Elvben ugyan talán volna lehetőség arra, hogy az illetékesek jobban odafigyeljenek: legalább két különböző módszerre épülő tankönyv közül választhassa- nak a szaktanárok, s aztán majd döntsenek az eredmények, dehát elvben eddig is megallgattuk a gyakorló szaktanárok véleményét. Elv .1. L.