Magyar Nemzet, 1981. szeptember (37. évfolyam, 204-229. szám)

1981-09-01 / 204. szám

i(?cku MfcGYi * BÉKÉS, ff.: U. 5601 &Magyar Nemzet A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA Nem itt­tattttt kítbér Már tudjuk, hogy a munkabér mértéke ösztö­nöz. Nem óvatosan rebegik, hanem realista módra ki­mondják munkaadók és munkavállalók, hogy aki dolgozik, azt érdekeltté kell tenni. Anyagilag. A jól dol­gozót legelőször keresettel kell megbecsülni. Munkája reális bér-egyenértékén méri egyelőre a dolgozó ember, hogy mennyit dol­gozott, és jól-e, anyagi ere­jén méri az emberi erejét, lehetőségein a lehetőségeit. Kapcsolódnék ezért a „Diákmunkán” című cikk mondanivalójához. Nevelő munkabérről ugyanis még nem esik szó. Az egyik dolgozó nemze­dék abban fárad, hogy föl­neveljen egy következőt, dolgozót. A nevelendők előtt már gyerekkorban igencsak megnyílik a világ: nyitogatja iskola, könyv, mozi, tévé, utazás. A neve­lendők felnőttek, függetle­nek akarnak lenni. Fejlő­désük élettanilag fölgyor­sult, horizontjuk megtágult és megdúsult. A türelmetlen nevelendőkkel ismereteket kell közölni, magatartás­törvényekre kell nevelni őket. Mit kell még tenni? Felnőtté nevelni őket, azaz dolgozó emberré. Munka­bérrel is. Kihasználatlan ez a nevelő ösztönző­ség. Ezernyi diákgyerek megy ősszel szüretelni. Munká­jáért munkabért kap. De ebbe nincs beleszámítva az ő sajátos ösztönzője: álta­lában a téesz-gyümölcsszü­­retelők darabbérét keres­heti meg, pedig ő nem téesz-gyümölcsszüretelő. S feltehető: nem is akar majd az lenni. Ha a téesz­­gyümölcsszüretelő darab­bére szerinti javadalma­zást kapja, tapasztalatlan­sága keserű tapasztalatok forrásává lesz. Pedig azt kapja. A minapi sajtótájé­koztatóban olvashattuk: 130 millió forint munka­bért fizetnek a csaknem félmilliós diákhadnak. A munkabért az adott gazda­ság fizikai dolgozóira meg­állapított bérezés alapján, a munka mennyiségének, nehézségének és minősé­gének figyelembevételével állapítják meg. Pedig a diák nem téesz-gyümölcs­­szüretelő. Esetleg (vagy sűrűn) föl­kerekíti a bérét kedvesség, apás-felnőttes jóindulat, ami még rosszabb, mert megtévesztő jóság. Nincs beszámítva az sem, hogy bizony kellemetlenül, meg­­zavaróan egyidejű minden tanévkezdet és minden szü­ret kezdete. A nevelendő­­ket tanévkezdetkor a fődol­guk érdekli, az iskola, de ez a fődolguk avval kez­dődik, hogy almát mennek szedni. Vagy szőlőt szüre­telni, amikor már épp be­lejön az osztály a tanulás­ba. Filozófiára, hídterve­zésre, összehasonlító nyel­vészetre programozott agyú egyetemista is szüret­re megy: nem elizkedik, de azt kérdi, hogy vajon mennyit fog keresni, holott gyakorlata nincs, holott ügyetlen a keze (nem szé­gyen ez). És ami feszélye­zi, zavarja, az mind nincs beszámítva a munkabérbe, amely ily módon aligha le­het nevelő. Zsebpénz, amit sok ezren kapnak. Csakhogy ma egy cseperedő iskolás is ponto­san meg tudja mondani, mi fagyipénz, mi zsebpénz, mi munkabér. Nem rideg­anyagias kisöreg az isko­lás, valóság-információk zuhatagában él, hamar megsejti a valóságot, ha­mar tudja. Ha munkára buzdítják, de sajátos fölté­teleire nem figyelve, és fő­leg nem figyelve arra, hogy a munkabér nevel, akkor vagy kényszer neki a szüret szeptemberben­­októberben, vagy hecc. Ha hecc, akkor eleve célját té­veszti az egész szüretbe­­besegítés, sőt, ha így fog­ja fel, akkor demoralizál. Szemet hunyó jóindulattal elszámolt pénz korrumpál, szigorúan elszámolt felnőtt­órabér pedig elkedvetlenít. Az egyikből arra következ­tet, hogy lógva is csurran­­csöppen valamicske, a má­sikból, hogy a munkaadók a felnőtteknek előírt telje­sítményt várják tőle is. Gondolkozni kellene ezen. Gyerekeket és diákokat munkára serkenteni, nevel­ni alkalmas munkabér — valahány millió — most aligha van fölöslegesen az oktatási-nevelési költség­­vetés keretében, de gondol­kozni kellene. Kényszer mozgósíttat munkára sok ezer serdülőt és korán fel­nőttet, de ezt a kényszert hasznos iskolává lehetne tenni, ha az első munkáért nevelő bér járna. Azt jelző bér, hogy különleges (vagy sajátos, rendkívüli) erőfe­szítésért ezzel arányos bér jár, vagyis minden mun­káért reális egyenértéke jár mindig. B. mesélte: — Srác koromban átvit­tem egy embert csónakon Nagymarosról Visegrádra. Lemaradt a kompról, na­gyon idegesen futkosott a parton, elmegy a busza, hadonászott, nagy kára lesz ebből. Aztán megveregette a vállam, és tíz fillért adott fagyira. Apám, amikor el­meséltem ezt, először azt mondta: „Az első kerese­ted, fiam.” Fene, mondtam én, fagyipénz. Adott volna húsz fillért, mondtam. Adott volna harmincat, ak­kor holnap kiállnék a part­ra, hordanám át a Dunán a kirándulókat. Negyvenért expressz hordanám őket, ötvenért azt, akinek na­gyon sürgős, mert elmegy az utolsó busz Pest felé. „Igazad lehet, te kölyök”, derült az apám. Hát ilyen, anyagias voltam én már srác koromban. B. ma termelési főosz­tályt vezet egy gépgyárban. Munkájáért magas kitünte­tésben részesült. Nagyon megbecsüli a pénzt. Újítá­sainak és két találmányá­nak a díjait keményen be­szedi, az utolsó fillérig. Szívósan látni kívánja és ellenőrizni a megtakarítás­elszámolásokat. Baráti tár­saságban olykor derűsen megjegyzi, hogy sok pénzt lapátolt be már az állam- és népkasszába. Gondolkozni kellene azon, hogy milyen eszközökkel biztosítandó a munka és a tisztes bére közötti össz­hang a sajátos feltételek között dolgozó és munka­bérrel is nevelendő gyere­kek, fiatalok esetében. Bor Ambrus Több százezres tömeg az iráni vezetők temetésén Ideiglenes elnöki tanács az állam élén A külpolitikai helyzet PÁRIZSI SAJTÓNYILATKOZATÁBAN kulcsemberekként nevezte meg a közelmúltban Baniszadr leváltott iráni államfő az utódját és a miniszterelnököt, valamint a Khomeini-rend­szer három másik vezetőjét, kijelentve: ha ők távoznának a színről, a jelenlegi rezsim sem tarthatná magát. A vasárnapi teheráni merénylet kettejüket áldozatául ejtette, s annyi két­ségkívül minden korábbinál nyilvánvalóbb, hogy a Khomeini irányította Irán vezető személyiségeinek, illetve az ellenfelei­nek a soraiban megfigyelhető mind gyorsabb ütemű erőszakos megfogyatkozás nem a helyzet megszilárdulásának az irányába mutat. Baniszadr egyébként hétfői nyilatkozatában előre lát­hatónak nevezte a most történteket, „természetes dolognak mondta, hogy az erőszak szervezői maguk is erőszak áldoza­taivá válnak”. Kijelentette a korábbi elnök, hogy a merénylet előkészítésében semmiféle szerepet nem játszott. A száműze­tésben élő politikus az eseményhez megjegyzéseket fűzve ki­fejtette, hogy szerinte külső hatalmaknak nem szabad beavat­kozniuk Irán ügyeibe, hozzátéve: „akár Washingtonról, akár Moszkváról” legyen is szó. Közvetlenül az Egyesült Államokat vádolta azzal, hogy politikájával hozzájárult „a­ diktatúra visz­­szaállításához” Iránban, azaz elősegítette Khomeininek és az Iszlám Köztársaságnak a radikalizálódását. Teheránban időközben ismét az ideiglenes elnöki tanács vette át a hatalmat — három hónapon belül immár másodszor. A legutóbb akkor bízták meg ezt a testületet az ország irányí­tásával, amikor Baniszadrt leváltották. A tanács alkotmányo­san a törvényhozás elnökéből és a legfelső bíróság vezetőjéből, valamint a miniszterelnökből állna — a kormányfő halála miatt tehát ezúttal csak kéttagú. Az Iszlám Köztársasági Párt hivatalos lapja közvetve Washingtont tette felelőssé a merény­letért, a hírügynökségek viszont azt adták hírül: a Modzsahedin Khalk szervezethez közel álló ,,muzulmán diákok szövetsége” vállalta magára az akciót. Ezt bejelentő közleményük szerint a merénylet „az iráni nép természetes válasza volt Khomeini bűntetteire és a sorozatos kivégzésekre”. AZ OSZTRÁK FŐVÁROS volt a színhelye szombaton annak a robbantásnak, amelyért az izraeli kormány a Palesztinai Fel­szabadítási Szervezetet próbálta felelőssé tenni. Jeruzsálemben a kormányszóvivő azt állította, hogy „az izraeli vagy zsidó célpontok elleni támadásokat különböző, a PFSZ-hez kötődő, de hivatalosan ahhoz nem tartozó terrorista csoportok követik el”. Megjegyzendő, hogy a PFSZ korábban határozottan elítélte a merényletet, közönséges bűncselekménynek minősítve azt. Kreisky kancellár kifejezte azt a meggyőződését, hogy a PFSZ ártatlan az ügyben. A kormányfő egyszersmind elmarasztalta az izraeli kormányt, amely — mondta — a békülékenységet el­vető politikájával közvetve bátorítja az arab mozgalom szélső­séges elemeinek a tevékenységét. A Közel-Kelettel összefüggő diplomáciai hírek közül az élre kívánkozik, hogy a látogató körúton levő Cheysson francia kül­ügyminiszter Damaszkuszba érkezett. Repülőtéri nyilatkozatá­ban kifejtette, hogy Párizst nyugtalanítja a közel-keleti fe­szültség, s méltatta Szíriának a térségben betöltött szerepét. A francia diplomácia vezetője ezt megelőzően Libanonban járt, ahol az ország vezetőin kívül találkozott Jasszer Arafattal, a PFSZ elnökével is. Arafat egyébként bejrúti megbeszéléseit követően hétfőn Líbiába érkezett. Kisom­cini ajatollah közvetve Baniszadrt vádolja Teheránból jelenti az AFP és a UPI. Mohammad Ali Radzsai iráni elnök és Mo­hammad Dzsavad Bahonar miniszterelnök életét vesztet­te. A két magas rangú tiszt­viselő annak a merényletnek esett áldo­zatul, amely vasár­nap történt a teheráni mi­niszterelnöki hivatalban. A merényletet a kormányzat el­lenségei nagy erejű pokolgép­pel hajtották végre. A hírt hétfőn hajnalban hozták nyil­vánosságra teherá­­i hivatalos források, köztük a Pars hír­­ügynökség szóvivője és az Iszlám Köztársasági Párt hi­vatalos lapja. Az AFP jelen­tette, hogy a merényletet a Modzsahedin Khalkr nevű szer­vezet­ vállalta magára. A rohanás pillanatában tíz személy tartózkodott a minisz­­­­terelnöki irodában. A merény­­­­letnek — a Pars szerint — hét halálos áldozata és tizenhá­rom sebesültje volt azokkal együtt, akik más, közeli helyi­ségekben voltak. A robba­nás áldozatainak holtteste el­szenesedett, s így nehéz volt pontosan felismerni őket. Az elnök és a miniszterelnök holttestét a fogsoruk alapján sikerült azonosítani. Az iráni ideiglenes elnöki tanács, amely Radzsai elnök és Bahonar miniszterelnök ha­lála miatt átvette az államfői teendők intézését, hétfőn hi­vatalos közleményben szólí­totta fel a kormány tagjait: továbbra is lássák el tisztsé­gükből fakadó feladataikat az új miniszterelnök kinevezéséig. A fővárosban több százezres tömeg gyűlt össze a Medzslisz (parlament) előtt, hogy részt vegyen a két meggyilkolt iráni vezető temetési szertartásán. A két államférfit a Teherán közelében levő „mártírok te­metőjében” helyezték örök nyugalomra. Az iráni főváros főútvonalain Radzsai és Ba­honar arcképei alatt felvonu­ló hatalmas tömeg Amerika­­ellenes jelszvakat hangoztatott és a két hónapja hivatalából menesztett Baniszadr volt el­nök halálát követelte. Khomeini ajatollah, Irán válási és politikai vezetője a temetés után mondott és a teheráni rádió által sugárzott beszédében közölte: Radzsai és Bahonar meggyilkolása nem állítja meg az iszlám forra­dalmat, az irániak készek mártírhalált halni a forrada­lomért. A főpap közvetve je­lezte, hogy elnökválasztást rendeznek, s mindenkit rész­vételre szólított fel. Az al­kotmány értelmében az új ál­ lamfőt 50 napon belül kell megválasztani. Khomeini utalt arra, hogy „a pokolgé­pes merényletek még nem je­lentik azt, hogy az ellenzék erős lenne, hiszen — mint mondotta — egy 12 éves gyer­mek is el tud helyezni egy pokolgépet”. Anélkül, hogy neveket említett volna, vádol­ta azokat, akik „azért mene­kültek el Iránból, hogy poli­tikai erőszakot szítsanak az országban”. Agostino Casaroli vatikáni bíboros, államtitkár 11. János Pál pápa nevében táviratot küldött Khomeini ajatollah­­hoz, s ebben mély részvétéről biztosította az iráni népet. Párizsi MTI-hír: „A vasár­napi merénylet előre látható volt, természetes dolog, hogy az erőszak szervezői erőszak áldozatává válnak” — jelen­tette ki hétfőn az Europe—1 rádióban Baniszadr, a fran­ciaországi emigrációban élő volt iráni államfő. Hozzáfűzte azonban, hogy a merénylet előkészítésében semmiféle szerepet nem játszott A volt elnök azt hangoztat­ta, hogy külső hatalmaknak nem szabad beavatkozniuk Irán ügyeibe, akár Washing­tonról, akár Moszk­váról van szó. Az iráni politikus az Egyesült Államokat vádolta azzal, hogy magatartásával hozzájárult „a diktatúra visz­­szaállításához”, azaz elősegí­tette Khomeini és ,az Iszlám Köztársaság radikalizálódását. Baniszadr közölte, hogy „mi­nél kevesebb ideig” kíván Franciaországban maradni, de nem szólt arról, vajon ezzel Iránba való visszatérésére utal-e, vagy pedig arra, hogy más országba teszi át műkö­désének színterét. Az AFP francia hírügynök­ség jelentette, hogy a Modzsa­­hedin Khalk szervezet vállalta magára a merényletet. A részletesebb jelentésekből ki­tűnt, hogy a szervezethez közel álló „muzulmán diákok szö­vetsége” közölte a hírügynök­ség londoni irodájával: a me­rénylet „az iráni nép termé­szetes válasza volt Khomeini bűntetteire és a sorozatos ki­végzésekre”. Nagy-B­ritannia luandai képviselőjének beszámolója a dél-afrikai támadás következményeiről Luandából jelenti a Reuter és az AFP. „Dahama városát teljesen lerombolták” — kö­zölte Frank Kennedy, Nagy- Britannia luandai nagykövete, miután visszatért Luandába a harcok sújtotta országrészből, ahol az angolai kormány fel­kérésére a francia, a nyugat­német, az olasz és a román nagykövettel együtt láthatta a dél-afrikai agresszió következ­ményeit. A lakosságot kitele­pítették, csak a helyi milícia és a hadsereg tagjai maradtak a városban — folytatta beszá­molóját a nagykövet. Angolai közlések szerint to­vábbra sincs semmi jele an­nak, hogy a dél-afrikai csapa­tok kivonulóban lennének. Az inváziós erők Xangango és Ngiva, Cunene tartomány székhelye körül megerősítették állásaikat. Pieter Willem Botba, a Dél­afrikai Köztársaság miniszter­elnöke vasárnap úgy nyilatko­zott, hogy „pillanatnyilag nem áll fenn egy Angola elleni ha­gyományos háború veszélye”. Az ENSZ Biztonsági Taná­csa hétfőn folytatta a vitát az Angola elleni dél-afrikai ka­tonai támadás ügyében. Az ülésre másfél órás késéssel ke­rült sor, miután a diplomaták nem hivatalos konzultációkat tartottak arról a határozatter­vezetről, amelyet a tanács hat el nem kötelezett tagja ter­jesztett elő. Megfigyelők sze­rint biztosra vehető, hogy az Egyesült Államok, Nagy-Bri­­tannia és Franciaország vétó­jával megakadályozná a Dél- Afrikát határozott hangon el­marasztaló tervezet elfogadá­sát, ha azt szavazásra bocsá­tanák. Kiküldött munkatársunk telefinjelentése Apartheidellenes értekezlet Berlinben Berlin, augusztus 31. Nemzetközi konferencia kez­dődött hétfőn délelőtt a ber­lini sajtóközpontban, amely arra kíván feleletet adni, hogy mi a szerepe, illetve a felelős­sége a tömegtájékoztatási esz­közöknek az apartheidellenes küzdelemben. A világszervezet különbizottságának, valamint az NDK kormányának és szo­lidaritási szervezetének a meghívására negyven ország képviselői vesznek részt az értekezleten, valamint az AESZ, az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) és a SWAPO delegációja. Hazánkat a Magyar Szolidaritási Bizott­ság képviseli.A küldöttek sorá­ban foglalnak helyet a világ­sajtó munkatársai, köztük szovjet, csehszlovák, kubai, amerikai, finn és holland új­ságírók. A tanácskozást az elnöklő ghánai ENSZ-nagykövet, Ja­mes Victor Gbedo nyitotta meg. A pretoriai fajüldöző rendszert elítélő határozatnak a tervezetét terjesztette a kongresszus elé. Hangsúlyoz­ta, hogy a háromnapos berli­ni véleménycsere célja rávilá­gítani arra: a dél-afrikai kor­mányzat bel- és külpolitikáját az erőszak fokozódása jellem­zi. A diplomata hangsúlyozta, hogy Dél-Afrika olyan látsza­tot akar kelteni néhány „re­form” bevezetésével, mintha az országban a társadalmi fe­szültség enyhülését kívánná elérni. Ugyanakkor a legutób­bi napok eseményei — az Angolát ért támadás — bebi­zonyították, hogy Pretoria nem riad vissza a nyílt provokáció­tól sem. Ghedo végezetül ki­fejezte azt a véleményét, hogy a hírközlésben dolgozókra vár a feladat: a valódi pretoriai politika bemutatása. Emellett fel kell tárni azokat az össze­függéseket, amelyeknek az is­merete nélkül a közvélemény kevéssé érti, miként kaphat „szabad kezet” akcióiban a dél-afrikai kormány. A ghánai diplomata után Bernhard Neugebauer, az NDK külügyminiszter-helyet­tese szólalt fel. Ismertette kormányának az álláspontját a fajüldöző dél-afrikai rend­szerrel szembeni fellépés te­rén. Ezt követően a tanácsko­zás plenáris üléssel folytatta, a munkáját.

Next