Magyar Nemzet, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-19 / 15. szám

« Bölöni Farkas Sándor eleven emlékezete Emlékházat Németh Kálmánnak! A Magyar Nev­zet 1981. dec. 16-i számában a Tudományos Figyelő rovatban Szakonyi Péter rövid ismertetést közölt Bölöni Farkas Sándorról Egy székely nemes Amerikában címmel. „Neve, utazása, tevé­kenysége a feledés homályá­ba süllyedt”, állítja róla. A va­lóság ezzel szemben az, hogy a reformkor nagyjain kívül kevés magyarnak oly nagy az irodalma, éspedig nemcsak magyar nyelven, hanem a vi­lágnyelveken is. Külön kötetet lehetne írni a nagy székely hazafi és világpolgár utóéleté­ről és hatásáról a reformkor­ban és a szabadságharc alatt, de attól fogva is az Észak- Amerika iránt egyre nagyobb és, sajnos egyre tömegesebb érdeklődést mutató emberöl­tőkben. Modern felfedezése Hatvany Lajos érdeme, aki külön kö­tetet áldozott radikális de­mokrata mivoltának ismerte­tésére. (Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát, 1934.) Ennek legjobb ismerte­tését Cs. Szabó László írta A Tollban, még abban az évben és a Nagyvilág tavalyi évfo­lyamában Dickensről írva, kettőjük amerikai útinaplóit hasonlította ö­ssze, Bölöni Farkas javára. Az első kiadás centenáriumára kolozsvári diákok rossz papíron, de nagy példányszámban újra kiadták a reformkori ifjúság kézi­könyvét. Már a II. világhá­ború idején adta ki a buda­pesti Officina nyomda Reme­­nyik Zsigmond bevezetésével zseb alakban a híres művet. Jancsó Elemér, a vezető erdé­lyi irodalomtörténész, az Er­délyi Tudományos Intézet Év­könyvében 1942-ben levéltári adatok alapján írta meg elő­ször részletekbe menően Bö­löni Farkas életrajzát. Ugyanő számtalan folyóiratcikkben közölte a hagyaték egy részét, sőt ,Erdélyi Irodalmi Ritkasá­gok című sorozatában a kéz­iratos franciaországi naplót is közzétette. (Bármily hihetet­lenül hangzik is ma, ugyanő a náci megszállás alatt, 1944. május 7-én a Pester Lloydban közölt terjedelmes tanulmányt róla.) Ez azonban nem volt az első idegen nyelvű ismer­tetés a nagy magyar utazó­ról. A Hungarian Quarterly­­ben 1936-ban Szász Zsombor írt róla angolul. Ennek társ­lapjában, a Nouvelle Revue de Hongrie-ban Jancsó adott rö­vid arcképet róla. Magyar tanulmány, kézirat­közlés és összehasonlító iroda­lomtörténeti értekezés -számos irodalmi és történeti folyóirat­ban jelent meg. (Erdélyi Heli­kon, Korunk, Könyvtári Szemle, Magyar Csillag, Ma­gyar Könyvszemle, Pásztortűz, Tükör, Utunk.) 1945 után azonban megindult Bölöni Farkas Sándor amerikai útle­írásának részletes ismertetése ottani folyóiratokban és kiad­ványokban. Lukinich Imre, a pesti egyetem kelet-európai professzora 1948-ban a Jour­nal of the Central European Affairs-ben ismertette elsőnek­ az amerikai történészek előtt Farkas Sándor alakját és sze­repét. Lukács János, a phi­ladelphiai egyetem profesz­­szora a Pensylvania Maga­zine of History and Biography hasábjain már az amerikai szakirodalomba építette be életművét. Reisch Alfréd, a Library of Congress magyar szakértője, a Columbia Egye­temen doktorált Bölöni Far­kasnak a magyar reformkor­hoz való viszonyát feldolgozó 500 oldalas, és sajnálatos módon mindmáig kéziratban levő disszertációjával. Francis S. Wagner, a New York-i Hungarian Quarterly-ben az amerikai és magyar tudomá­nyos társaságok közötti fára­dozását ismertette. A legkivá­lóbb amerikai román szakértő, Keith Hitchins professzor Toc­­queville és Bölöni Farkas művét állította párhuzamba. Közben a debreceni Hunga­rian Studies in English­­kiadta angolul Bölöni Farkas angliai útinaplóját és ugyanitt Kato­na Anna az amerikai útinap­ló jelentőségét mérte föl a ké­sőbbi magyar Amerika-leírá­­sok között. 1977-ben és 1978-ban az amerikai útinapló két, egy­mástól független fordításban és kiadásban jelent meg az Egyesült Államokban. Az American Philosophical So­ciety, a legrégibb amerikai tudós társaság Philadelphiá­ban 120. tagilletményeként tette közzé Schoenman Tiva­dar és Benedek Helén fordítá­sában. A kaliforrniai egyeterm bibliográfiai központja az ox­fordi egyetemi nyomdával kö­zösen publikálta Kadarkay Árpád külön kötetnek beillő tanulmányával, az ő fordí­tásában, a 20 dolláros köny­vet. Ez az első magyar könyv, amely az amerikai egyetemek történész hallgatóinak kötele­zőolvasmány-jegyzékére fölke­rült. A budapesti Corvina könyvkiadó német nyelven bo­csátotta közre idén nemcsak az amerikai, hanem az euró­­pai és angliai útinaplót együt­tesen, amely így együtt még magyarul sem jelent meg. Erdélyben is valóságos Bö­löni Farkas-kultusz indult meg 1966-ban. Benkő Samu az egykorú magyar és román útikönyvekkel állította párhu­zamba és adta ki bőséges jegyzetekkel. Jancsó Elemér kolozsvári naplóját adta ki új­ra. A legjelentősebb történet­filozófiai tanulmányt Mikó Imre írta róla, aki egyúttal kitűnő történeti­­ regényben hozta közel alakját a széles körű olvasóközönséghez. Gál István Sóhaj - hiányzó cikkek után A hiányzó cikkek állandó lis­tájáról ezúttal csak hármat ra­gadunk ki, hangoztatva ama meggyőződésünket: nemcsak hár­mat, hanem háromszázharminc­hármat is tudott volna említe­ni a karácsonyi üzletek labirin­tusaiban keringő ember. Hónapok óta nem kapható a fővárosban egyszerű fehér, vagy bélelt boríték, olyan ugyanis, amelyikre nem nyomtatták rá a posta által szorgalmazott piros vo­nalakat és kockákat. Nem min­den levelet illik e rossz minő­ségű, szürke papirosból ragasz­tott, tulipiros vonalkákkal tarkí­tott borítékban elküldeni. De még ez a tarkafajta is hiányzik. Akad azonban — most ez a dömping — mindenféle nagyméretű borí­ték, ami viszont máskor tündök­­lik távollétével. S ha már a PiftRT s az APISZ birodalmában bolyongunk, számtalanszor hiány­zik az indigó, s még többször a másolásra használatos szénpa­pír. A fekete vagy a kék. Újab­­ban nem kapható úgynevezett fa­tartalmú papiros sem, amellyel pedig nemrégen még Dunát l­­­eírt volna rekeszteni. Nincs gép, amely gyártja? Zsebnotesznek is csak a bélésszaggató drótcsava­rost kaphatjuk; a szöggel rög­zített, csinos és könnyű zseb­béli notesz már a múlté. Nyár óta szerepel a hiányzók listáján a háromnegyed s egész­ literes alumínium teafőző edény is. Az edényboltok csak három­litereset kínálnak, de hát me­lyik kis háztartásnak van szük­sége ekkora kondérra? Sikerült azonban meggyőződnünk afelől, hogy az Alumíniumgyár (Erzsé­bet királyné útja) változatlanul gyártja ezeket a kisebb, jó for­májú teás edényeket is — csak, úgy látszik, az érdekelt keres­kedő cégek nem rendelik meg. Hiányzó cikk —■ amely él, s meg­van, csak éppen saját hibáján kívül rejtőzködik. Harmadikul az oly nélkülözhe­tetlen vászonredőny rugós ten­gelyét — az ablakkeretek közé illesztendő fahengert — említsük. Évek óta hiányzik. A JAVSZER vállalat — amelynél általában keresni szokták ezt az egysze­rű szerkezetet — nem tud ilyet felszerelni, nincs neki. Nem is szeret ilyen „kis, érdektelen” munkával foglalkozni. Maradnak tehát az ablakokon a tarka, szög­re akasztott, lebegő kartonfüg­gönyök; eleinte ideiglenesen, ké­sőbb aztán véglegesen. Amíg az­tán egy erre illetékes szemlélő­nek meg nem akad a napszít­ta vásznon, sárga-kék virágjain a tekintete és a szépséges város­kép okából le nem parancsolja az ablakból a rolót helyettesítő tarka függönyt. szv Magyar Nemzet A Magyar Nemzet 1981. jú­lius 28-i számában örömmel olvastam Vörösmarty Géza írá­sát Németh Kálmán szobrász­­művészről. Élő és általam is fájlalt ügyet említ meg sorai­ban. Németh Kálmán még életében fölajánlotta házát és minden alkotását egy majdani emlékház számára. A művész két éve halott, de még nem született megnyugtató megol­dás, s a cikk megjelenése óta eltelt hónapokban sem tudok róla. Németh Kálmánt több mint két évtizede ismertem, így le­het véleményemben némi megbocsátható elfogultság is, de én úgy érzem, hogy művé­szetének eredetiségével kevés kortársa vetekedhet, szobrai­nak népi egyszerűsége, kevés­sel sokat mondóan bölcs humo­ra, nem hervadó érték a ma­gyar képzőművészetben. De különös varázsa van a környezetének is: a fatálba vésett szentenciák, a saját ké­szítésű bútorok, műveinek ga­lériája, a műteremből nyíló borospince (ahol valaha Ber­­da József, Kónya Lajos is idő­zött), a házat teljesen befutó szőlő, a sok-sok madáretető sa­játos harmóniát alkotnak. Mindezek hű tükrözői Né­meth Kálmán emberszereteté­­nek, békevágyának. Ebből a harmonikus együttesből nem lenne szabad kiszakítani a mű­veket, útját kéne állni szét­szóródásuknak, mert így hat­nak, így képeznek egységes és teljes életművet. Alkotásainak utóéletét az nehezíti meg, hogy a művész igen ritkán jelentkezett kiállí­tásokon, mivel a Szépművésze­ti Múzeum főrestaurátoraként megélt e tevékenységéből, így nem kényszerült a képzőmű­vészet napi versenyfutásaiban részt venni. Főiskolai végzett­sége ellenére — tudomásom szerint — még a Művészeti Alapnak sem volt tagja. Ugyanakkor sokan emléke­zünk ritka jelentkezéseinek egyikére: az Iparművészeti Múzeumban 1965-ben rende­zett önálló kiállítására, így a „papírforma” és mű­vészetének valóságos értéke sajátos ellentétbe került egy­mással, a művész szerénysége, félrehúzódása nagyban hozzá­járult, hogy kirekesztődött, vagy legalábbis végvidékre szorult sokak tudatában. Itt lenne az idő, hogy igaz­ságot tegyünk ebben a kérdés­ben, és Németh Kálmán mun­kássága megkapja azt az elis­merést, amit méltán megérde­mel. Ehhez nyújtana segítsé­get a munkásságát őrző és be­mutató emlékház. Nagy Előd festőművész, a HNF budapesti bizottsága elnökségének tagja Az ideiglenes nemzetgyűlés születésnapja A Magyar Nemzet 1981. ok­tóber 14-i számában sok ta­nulsággal és nagy egyetértés­sel olvastam a Nehéz esztendők című írást: Józsa György Gá­bor beszélgetését Balogh Sán­dor történésszel, a második vi­lágháborút közvetlenül követő évek Magyarországáról. 1944. december 21-ét való­ban méltán nevezhetjük az új társadalom születésnapjá­nak, hiszen akkor ült össze Debrecenben az ideiglenes nemzetgyűlés, mely hazánkat elindította a néphatalom, a de­mokratikus fejlődés útján, lét­rehozva mindjárt másnap az ideiglenes nemzeti kormányt is. Nagyon igaza van Balogh Sándor történész, egyetemi ta­nárnak, amikor sajnálattal ál­lapítja meg: „Hajlamosak va­gyunk erről a dátumról meg­feledkezni, s későbbre tenni a népi demokrácia születését, pe­dig ezzel kétségbe vonjuk, hogy a magyar nép valóban élni tu­­dott-e a kedvező nemzetközi helyzet adta lehetőségekkel, s olyan demokratikus vívmá­nyaitól fosztjuk meg a nemze­tet, amelyeket az a felszaba­dulás idejére már kidolgozott és létrehozott.” Büszkének kellene lennünk a nemzeti demokratikus ösz­­szefogásra, amely hazánkat és népünket kiemelte a mély süllyedésből. Sok mai fiatal nem tudja, mi is történt Ma­gyarországon 1944. december 21-én, pedig hálával kellene gondolnia erre a napra annak is, aki akkor még nem élt. Nagy utat tettünk meg azóta, de úgy tűnik, nem ismerjük és nem értékeljük eléggé nemzeti újjáéledésünk és­­szer­veződésünk első, nehéz, küz­delmes napjait, hónapjait. Mind a mai napig őrzök di­ákkorom emléktárgyai között egy megsárgult röplapot, az ideiglenes nemzetgyűlés előké­szítő bizottságának felhívását a magyar néphez. Nincs rajta dátum, de minden bizonnyal 1944. december közepén nyom­tatták. Idézem néhány mon­datát, amelyek híven tükrö­zik, honnan és hogyan indul­tunk el a nemzeti újjászületés útján: „Az ideiglenes nemzetgyűlés egybehívását — széles, demok­ratikus alapon — lehetővé te­szi az, hogy a Vörös Hadse­reg már felszabadította az or­­­szág háromnegyed részét a gyűlölt német elnyomók és nyilas bérenceik uralma alól. Felhívjuk a városok és köz­ségek önkormányzati testüle­teit, a nemzeti bizottságokat, a szakszervezeteket, az ipari, mezőgazdasági és kereskedel­mi szervezeteket, a kulturális és egyéb egyesületeket, h­ogy demokratikusan válasszák meg küldötteiket az ideiglenes nem­zetgyűlésbe. Az ideiglenes nemzetgyűlés kifejezésre fogja juttatni a ma­gyar nép akaratát: összefogni párt- és társadalmi k­ülön­bség nélkül a német rablók kiűzésé­re, az országnak a romokból való feltámasztására, erős, független, demokratikus Ma­gyarország megteremtésére.” 1944. december 21-én a deb­receni kollégium oratóriumá­ban ült össze az­ ideiglenes nemzetgyűlés, abban a terem­ben, ahol 1849 januárjától má­jusáig — Kossuth Lajos veze­tésével — a szabadságharc or­szággyűlése is ülésezett. Pásztor Emil főiskolai docens Filmforgatás, zavarokkal Utcánkban — a Népszínház utca 36. és 42. között — karácsony előtt jó két héttel filmet kezdtek forgat­ni. A kukákat, zsinórral összeköt­ve, az úttestre vitték, és a parko­ló autókat is máshová irányítot­ták. A házakat átszámozták és azokra Teréz körút című táblát helyeztek. Nem filmeztek minden­nap, így ez az állapot minden ké­nyelmetlenségével két hétig tar­tott. Minthogy a világítást kikap­csolták, este sötétben kellett bo­torkálnunk. Nemcsak az utcán, a házakon belül is korlátozva vol­tunk a közlekedésben, ugyanis a lépcsőházban szintén folytak oly­kor felvételek. Helyes lett volna, ha a gyártásvezető értesíti a la­kókat, meddig kell a kényelmet­lenségekkel számolni, és egyben az okozott kellemetlenségért elné­zésüket kérni. E sorokat január 6-án, tehát egy hónappal a filmezés megkezdése után írom, és utcánknak, a Vay Ádám utca sarkán lévő tábla sze­rint neve még ma sem Népszínház utca, hanem Teréz körút, persze a házszám sem helyes. Elképzelhe­tik, hogy az ünnepek alatti ven­dégjárás folyamán hányan keres­géltek félórákig, míg a helyes cím­re — a rossz utcatábla és házszám által félrevezetve — rátaláltak; de akadt olyan — külföldi — ismerős is, aki a reményt feladva, vissza­fordult. Dr. D. Gy. Borítékszabvány Nemrég igen tetszetős, borítékos levélpapírt vásároltam a Mártírok úti ÁPISZ-boltban. Annál is in­kább örültem a szép levélpapírok­nak, mert hónapokig szinte sem­miféle levélpapír nem volt kapha­tó. A fentiek „Tél” és „Kovács Margit Múzeum” elnevezéssel ke­rültek forgalomba, örömöm azonban nem sokáig tartott, ugyanis a levelek feladá­sakor a postán kiderült, hogy a borítékok nem felelnek meg a je­lenleg érvényes szabványnak, ezért csak büntető portával vehetik fel azokat. Gondolatom szerint a gyárak megkapják a hivatalos szabvány adatait; nem tudom, hogy — en­nek ellenére — mi lehet az oka annak, hogy kikerülnek a forga­lomba szabványon kívüli termé­kek, amelyek a vásárlót megkáro­sítják. Dr. Koch Ernő Pirtó Kedd, 1982. január 19. Pesti örömök — óbudai kényelmetlenségek Amikor a tévében évzáró­ként lepergett a híradó riportja az új metróvonal átadásáról, Bokodi Béla beszámolója vé­gén a metróépítők köszönetét tolmácsolta a felvonulási és építkezési terület, tehát a Vá­ci út környéke lakóinak. A kö­szönet valahogy úgy hangzott, hogy az építők megköszönik azt a türelmet, amellyel a kör­nyék lakói elviselték a sok zűrzavarral és bonyodalommal járó kényelmetlenségeket, köz­lekedési korlátozásokat, a gya­logosok akadályoztatását stb. Nagyon emberi szavak vol­tak ezek. E sorok írójának, és vele együtt sok ezer óbudai lakosnak is jólesnék, ha az Árpád-híd nagyszabású átépí­tésében részt vevők — főleg a szellemi munkásokra, mérnö­kökre, technikusokra, általá­nos tervezőkre gondolunk — már most megköszönnék ne­künk a tengernyi kényelmet­lenség elviselését, tűrését. Mert már a munkák derekán is sokkal több türelemre van szükség, mint amennyivel fel­készültünk. Néhány példa: 1. Helyes, hogy átmenetileg külön utat építettek a Flórián téri ke­resztforgalom számára, a Ró­mai-fürdő és a Korvin­­Ottó ut­ca között, hogy a tömegközle­kedés simábban bonyolódjék az eddiginél. De még helye­sebb lenne, ha itt, ezen a ka­nyargós úton, csak az autóbu­szok közlekednének. 2. Az viszont már sérti az eddig sem nagy közlekedési kényelmünket, hogy például az új közlekedési rend szerint a 6-os buszok a régi végállomás, a Deák tér helyett, csak a Marx térig, a Nyugati pálya-, udvarig közlekednek. Ez, azt jelenti, hogy nem juthatunk el a Belvárosba közvetlenül, többszöri átszállás nélkül. Át kell szállni vagy a Vígszínház­nál, vagy, ha például valaki az Arany János utcáig megy, akkor a Nyugati pályaudvar­nál. Egyelőre elsietett intézke­dés volt. Helyes lenne, ha most még csak a rózsadombi és a margitszigeti járatok közleked­nének a Nyugati pályaudva­rig. 3. Súlyos gond Óbudán a környezet irtása, amely a Fő­kert jóvoltából (és egy bizo­nyos közművesítési mulasztás miatt) már 1981 tavasza óta rendszeresen folyik. Hihetet­len, hogy nyolc—tíz évvel ez­előtt nem tudták: a Korvin Ottó utcában épített zöldterü­let, a rózsabokrok, tamarisz­­kuszok és más sűrű növényzet tíz éven belül feleslegessé vá­lik. Tudtunkkal nyolc—tíz mil­lió forintba került a betonjár­da csak a Dévai Biró Mátyás tér sarkától a Flórián térig. Az elmúlt tavaszon aztán el­kezdődött a bontás. Rendben van, hogy felfedezzék a majd megszépülő római kori rom­várost. De miért nem tudták tíz évvel ezelőtt, hiszen ter­vek voltak róla, hogy ki kell majd cserélni az új járda alatt megépített vadonatúj víz-, vil­lany- és más közmű kábel­­jeit. összevissza bontották a Kor­vin Ottó utca járművonalát is. Megszűnt a villamosjárat, de a kátyúk megmaradtak, a­ legki­sebb esőzés után a csatornák nem nyelik el a vizet, és a gya­logosok arcukba kapják a szennyes levet. Kiirtották a gyönyörű rózsa­­bokorsort, azóta is hegyek völ­gyek, sárdombok, hóhegyek, sőt az elmúlt hetekben jéghegyek tornyosultak az út mentén. A közvilágítás pedig egyenesen gyalázatos. Egyik laptársunk még új év előtt beszámolt ar­ról, amire környékünkön még nem volt példa —, hiszen a közelben van a Timár utcai rendőrkapitányság! —, hogy valakit este kilenc óra tájban leütöttek. Most szakszerűen megkez­dődött a valóban szép Szőlő­­­közi park „megújítása”. Ez annyit tesz, hogy a kertészek tisztes munkával ritkítják a parkot, földlabdástól elvisznek korábban már virágzó lombos fákat. Ennek most van az ide­je. A kertészek brigád vezető­je mondotta, hogy ő csak pa­rancsot teljesít, minthogy ilyen sűrűvé lombosodott a park: néhány fa nem tud fejlődni a szomszédjától... Láttunk már parktelepítést Budapesten és vidéken. Nehe­zen érthető, hogy ahol eleve sűrű parkot kívántak ültetni, miért nyomja el egyik fa a másikat a fejlődésben? Most beljebb viszik a járdát négy méterrel, de mi lesz a gyönyö­rű rózsabokorsorral, amely el­tűnt? Mi lesz a tervezett par­­kosí­tással­? Sok ezer óbudai személyes és levélpanasza nyomán leje­gyezte: Szabó József Mr. Privát Nemrég jelent meg lapjukban a Postásbumeráng című írás, ehhez szeretném hozzáfűzni a következő esetet, amely nagy derültséget fel­tett ismerőseim körében. Az ismerős házaspár egy idegen nyelvű képes folyóiratot vagy la­pot kért egyik külföldi cégtől. Le­velükben azt is kérték, hogy a küldeményt ne a vállalati, hanem a privát címre küldjék. A nevet és a lakcímet — természetesen — feltüntették. A küldemény hama­rosan megérkezett, a címzett Mr. Privát volt. De minthogy a lak­cím stimmelt, az ötemeletes bér­­házban — a kézbesítő jóvoltából — a címzett hiánytalanul átvette csomagját. Ilyen kézbesítők is dolgoznak a postánál! Farkas Györgyné Budapest Az elhanyagolt Erkel Színház Elszomorító az Erkel Színház külső és belső állapota. Igen sző­kék a közönség rendelkezésére ál­ló folyosók, hiszen a második eme­leten a ruhatár áthelyezésével alig maradt hely. A mosdók elhanya­goltak, nincs szappan, sem törül­köző, gyakran használhatatlan a kézszárító is. Az épület kívülről sem nyújt kedvező képet: törött ablakok, hulló vakolat. Most az Operaház rekonstrukciója alatt operaelőadásaink színhelye jó pár évig az Erkel Színház lesz. Több külföldi operaházat ismerek, mind szocialista, mind nyugati országok­ban — valamennyi különb, mint az Erkel Színház. —h­ogy

Next