Magyar Nemzet, 1982. január (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-19 / 15. szám
« Bölöni Farkas Sándor eleven emlékezete Emlékházat Németh Kálmánnak! A Magyar Nevzet 1981. dec. 16-i számában a Tudományos Figyelő rovatban Szakonyi Péter rövid ismertetést közölt Bölöni Farkas Sándorról Egy székely nemes Amerikában címmel. „Neve, utazása, tevékenysége a feledés homályába süllyedt”, állítja róla. A valóság ezzel szemben az, hogy a reformkor nagyjain kívül kevés magyarnak oly nagy az irodalma, éspedig nemcsak magyar nyelven, hanem a világnyelveken is. Külön kötetet lehetne írni a nagy székely hazafi és világpolgár utóéletéről és hatásáról a reformkorban és a szabadságharc alatt, de attól fogva is az Észak- Amerika iránt egyre nagyobb és, sajnos egyre tömegesebb érdeklődést mutató emberöltőkben. Modern felfedezése Hatvany Lajos érdeme, aki külön kötetet áldozott radikális demokrata mivoltának ismertetésére. (Egy székely nemes, aki felfedezte a demokráciát, 1934.) Ennek legjobb ismertetését Cs. Szabó László írta A Tollban, még abban az évben és a Nagyvilág tavalyi évfolyamában Dickensről írva, kettőjük amerikai útinaplóit hasonlította össze, Bölöni Farkas javára. Az első kiadás centenáriumára kolozsvári diákok rossz papíron, de nagy példányszámban újra kiadták a reformkori ifjúság kézikönyvét. Már a II. világháború idején adta ki a budapesti Officina nyomda Remenyik Zsigmond bevezetésével zseb alakban a híres művet. Jancsó Elemér, a vezető erdélyi irodalomtörténész, az Erdélyi Tudományos Intézet Évkönyvében 1942-ben levéltári adatok alapján írta meg először részletekbe menően Bölöni Farkas életrajzát. Ugyanő számtalan folyóiratcikkben közölte a hagyaték egy részét, sőt ,Erdélyi Irodalmi Ritkaságok című sorozatában a kéziratos franciaországi naplót is közzétette. (Bármily hihetetlenül hangzik is ma, ugyanő a náci megszállás alatt, 1944. május 7-én a Pester Lloydban közölt terjedelmes tanulmányt róla.) Ez azonban nem volt az első idegen nyelvű ismertetés a nagy magyar utazóról. A Hungarian Quarterlyben 1936-ban Szász Zsombor írt róla angolul. Ennek társlapjában, a Nouvelle Revue de Hongrie-ban Jancsó adott rövid arcképet róla. Magyar tanulmány, kéziratközlés és összehasonlító irodalomtörténeti értekezés -számos irodalmi és történeti folyóiratban jelent meg. (Erdélyi Helikon, Korunk, Könyvtári Szemle, Magyar Csillag, Magyar Könyvszemle, Pásztortűz, Tükör, Utunk.) 1945 után azonban megindult Bölöni Farkas Sándor amerikai útleírásának részletes ismertetése ottani folyóiratokban és kiadványokban. Lukinich Imre, a pesti egyetem kelet-európai professzora 1948-ban a Journal of the Central European Affairs-ben ismertette elsőnek az amerikai történészek előtt Farkas Sándor alakját és szerepét. Lukács János, a philadelphiai egyetem profeszszora a Pensylvania Magazine of History and Biography hasábjain már az amerikai szakirodalomba építette be életművét. Reisch Alfréd, a Library of Congress magyar szakértője, a Columbia Egyetemen doktorált Bölöni Farkasnak a magyar reformkorhoz való viszonyát feldolgozó 500 oldalas, és sajnálatos módon mindmáig kéziratban levő disszertációjával. Francis S. Wagner, a New York-i Hungarian Quarterly-ben az amerikai és magyar tudományos társaságok közötti fáradozását ismertette. A legkiválóbb amerikai román szakértő, Keith Hitchins professzor Tocqueville és Bölöni Farkas művét állította párhuzamba. Közben a debreceni Hungarian Studies in Englishkiadta angolul Bölöni Farkas angliai útinaplóját és ugyanitt Katona Anna az amerikai útinapló jelentőségét mérte föl a későbbi magyar Amerika-leírások között. 1977-ben és 1978-ban az amerikai útinapló két, egymástól független fordításban és kiadásban jelent meg az Egyesült Államokban. Az American Philosophical Society, a legrégibb amerikai tudós társaság Philadelphiában 120. tagilletményeként tette közzé Schoenman Tivadar és Benedek Helén fordításában. A kaliforrniai egyeterm bibliográfiai központja az oxfordi egyetemi nyomdával közösen publikálta Kadarkay Árpád külön kötetnek beillő tanulmányával, az ő fordításában, a 20 dolláros könyvet. Ez az első magyar könyv, amely az amerikai egyetemek történész hallgatóinak kötelezőolvasmány-jegyzékére fölkerült. A budapesti Corvina könyvkiadó német nyelven bocsátotta közre idén nemcsak az amerikai, hanem az európai és angliai útinaplót együttesen, amely így együtt még magyarul sem jelent meg. Erdélyben is valóságos Bölöni Farkas-kultusz indult meg 1966-ban. Benkő Samu az egykorú magyar és román útikönyvekkel állította párhuzamba és adta ki bőséges jegyzetekkel. Jancsó Elemér kolozsvári naplóját adta ki újra. A legjelentősebb történetfilozófiai tanulmányt Mikó Imre írta róla, aki egyúttal kitűnő történeti regényben hozta közel alakját a széles körű olvasóközönséghez. Gál István Sóhaj - hiányzó cikkek után A hiányzó cikkek állandó listájáról ezúttal csak hármat ragadunk ki, hangoztatva ama meggyőződésünket: nemcsak hármat, hanem háromszázharminchármat is tudott volna említeni a karácsonyi üzletek labirintusaiban keringő ember. Hónapok óta nem kapható a fővárosban egyszerű fehér, vagy bélelt boríték, olyan ugyanis, amelyikre nem nyomtatták rá a posta által szorgalmazott piros vonalakat és kockákat. Nem minden levelet illik e rossz minőségű, szürke papirosból ragasztott, tulipiros vonalkákkal tarkított borítékban elküldeni. De még ez a tarkafajta is hiányzik. Akad azonban — most ez a dömping — mindenféle nagyméretű boríték, ami viszont máskor tündöklik távollétével. S ha már a PiftRT s az APISZ birodalmában bolyongunk, számtalanszor hiányzik az indigó, s még többször a másolásra használatos szénpapír. A fekete vagy a kék. Újabban nem kapható úgynevezett fatartalmú papiros sem, amellyel pedig nemrégen még Dunát leírt volna rekeszteni. Nincs gép, amely gyártja? Zsebnotesznek is csak a bélésszaggató drótcsavarost kaphatjuk; a szöggel rögzített, csinos és könnyű zsebbéli notesz már a múlté. Nyár óta szerepel a hiányzók listáján a háromnegyed s egész literes alumínium teafőző edény is. Az edényboltok csak háromlitereset kínálnak, de hát melyik kis háztartásnak van szüksége ekkora kondérra? Sikerült azonban meggyőződnünk afelől, hogy az Alumíniumgyár (Erzsébet királyné útja) változatlanul gyártja ezeket a kisebb, jó formájú teás edényeket is — csak, úgy látszik, az érdekelt kereskedő cégek nem rendelik meg. Hiányzó cikk —■ amely él, s megvan, csak éppen saját hibáján kívül rejtőzködik. Harmadikul az oly nélkülözhetetlen vászonredőny rugós tengelyét — az ablakkeretek közé illesztendő fahengert — említsük. Évek óta hiányzik. A JAVSZER vállalat — amelynél általában keresni szokták ezt az egyszerű szerkezetet — nem tud ilyet felszerelni, nincs neki. Nem is szeret ilyen „kis, érdektelen” munkával foglalkozni. Maradnak tehát az ablakokon a tarka, szögre akasztott, lebegő kartonfüggönyök; eleinte ideiglenesen, később aztán véglegesen. Amíg aztán egy erre illetékes szemlélőnek meg nem akad a napszítta vásznon, sárga-kék virágjain a tekintete és a szépséges városkép okából le nem parancsolja az ablakból a rolót helyettesítő tarka függönyt. szv Magyar Nemzet A Magyar Nemzet 1981. július 28-i számában örömmel olvastam Vörösmarty Géza írását Németh Kálmán szobrászművészről. Élő és általam is fájlalt ügyet említ meg soraiban. Németh Kálmán még életében fölajánlotta házát és minden alkotását egy majdani emlékház számára. A művész két éve halott, de még nem született megnyugtató megoldás, s a cikk megjelenése óta eltelt hónapokban sem tudok róla. Németh Kálmánt több mint két évtizede ismertem, így lehet véleményemben némi megbocsátható elfogultság is, de én úgy érzem, hogy művészetének eredetiségével kevés kortársa vetekedhet, szobrainak népi egyszerűsége, kevéssel sokat mondóan bölcs humora, nem hervadó érték a magyar képzőművészetben. De különös varázsa van a környezetének is: a fatálba vésett szentenciák, a saját készítésű bútorok, műveinek galériája, a műteremből nyíló borospince (ahol valaha Berda József, Kónya Lajos is időzött), a házat teljesen befutó szőlő, a sok-sok madáretető sajátos harmóniát alkotnak. Mindezek hű tükrözői Németh Kálmán emberszeretetének, békevágyának. Ebből a harmonikus együttesből nem lenne szabad kiszakítani a műveket, útját kéne állni szétszóródásuknak, mert így hatnak, így képeznek egységes és teljes életművet. Alkotásainak utóéletét az nehezíti meg, hogy a művész igen ritkán jelentkezett kiállításokon, mivel a Szépművészeti Múzeum főrestaurátoraként megélt e tevékenységéből, így nem kényszerült a képzőművészet napi versenyfutásaiban részt venni. Főiskolai végzettsége ellenére — tudomásom szerint — még a Művészeti Alapnak sem volt tagja. Ugyanakkor sokan emlékezünk ritka jelentkezéseinek egyikére: az Iparművészeti Múzeumban 1965-ben rendezett önálló kiállítására, így a „papírforma” és művészetének valóságos értéke sajátos ellentétbe került egymással, a művész szerénysége, félrehúzódása nagyban hozzájárult, hogy kirekesztődött, vagy legalábbis végvidékre szorult sokak tudatában. Itt lenne az idő, hogy igazságot tegyünk ebben a kérdésben, és Németh Kálmán munkássága megkapja azt az elismerést, amit méltán megérdemel. Ehhez nyújtana segítséget a munkásságát őrző és bemutató emlékház. Nagy Előd festőművész, a HNF budapesti bizottsága elnökségének tagja Az ideiglenes nemzetgyűlés születésnapja A Magyar Nemzet 1981. október 14-i számában sok tanulsággal és nagy egyetértéssel olvastam a Nehéz esztendők című írást: Józsa György Gábor beszélgetését Balogh Sándor történésszel, a második világháborút közvetlenül követő évek Magyarországáról. 1944. december 21-ét valóban méltán nevezhetjük az új társadalom születésnapjának, hiszen akkor ült össze Debrecenben az ideiglenes nemzetgyűlés, mely hazánkat elindította a néphatalom, a demokratikus fejlődés útján, létrehozva mindjárt másnap az ideiglenes nemzeti kormányt is. Nagyon igaza van Balogh Sándor történész, egyetemi tanárnak, amikor sajnálattal állapítja meg: „Hajlamosak vagyunk erről a dátumról megfeledkezni, s későbbre tenni a népi demokrácia születését, pedig ezzel kétségbe vonjuk, hogy a magyar nép valóban élni tudott-e a kedvező nemzetközi helyzet adta lehetőségekkel, s olyan demokratikus vívmányaitól fosztjuk meg a nemzetet, amelyeket az a felszabadulás idejére már kidolgozott és létrehozott.” Büszkének kellene lennünk a nemzeti demokratikus öszszefogásra, amely hazánkat és népünket kiemelte a mély süllyedésből. Sok mai fiatal nem tudja, mi is történt Magyarországon 1944. december 21-én, pedig hálával kellene gondolnia erre a napra annak is, aki akkor még nem élt. Nagy utat tettünk meg azóta, de úgy tűnik, nem ismerjük és nem értékeljük eléggé nemzeti újjáéledésünk ésszerveződésünk első, nehéz, küzdelmes napjait, hónapjait. Mind a mai napig őrzök diákkorom emléktárgyai között egy megsárgult röplapot, az ideiglenes nemzetgyűlés előkészítő bizottságának felhívását a magyar néphez. Nincs rajta dátum, de minden bizonnyal 1944. december közepén nyomtatták. Idézem néhány mondatát, amelyek híven tükrözik, honnan és hogyan indultunk el a nemzeti újjászületés útján: „Az ideiglenes nemzetgyűlés egybehívását — széles, demokratikus alapon — lehetővé teszi az, hogy a Vörös Hadsereg már felszabadította az ország háromnegyed részét a gyűlölt német elnyomók és nyilas bérenceik uralma alól. Felhívjuk a városok és községek önkormányzati testületeit, a nemzeti bizottságokat, a szakszervezeteket, az ipari, mezőgazdasági és kereskedelmi szervezeteket, a kulturális és egyéb egyesületeket, hogy demokratikusan válasszák meg küldötteiket az ideiglenes nemzetgyűlésbe. Az ideiglenes nemzetgyűlés kifejezésre fogja juttatni a magyar nép akaratát: összefogni párt- és társadalmi különbség nélkül a német rablók kiűzésére, az országnak a romokból való feltámasztására, erős, független, demokratikus Magyarország megteremtésére.” 1944. december 21-én a debreceni kollégium oratóriumában ült össze az ideiglenes nemzetgyűlés, abban a teremben, ahol 1849 januárjától májusáig — Kossuth Lajos vezetésével — a szabadságharc országgyűlése is ülésezett. Pásztor Emil főiskolai docens Filmforgatás, zavarokkal Utcánkban — a Népszínház utca 36. és 42. között — karácsony előtt jó két héttel filmet kezdtek forgatni. A kukákat, zsinórral összekötve, az úttestre vitték, és a parkoló autókat is máshová irányították. A házakat átszámozták és azokra Teréz körút című táblát helyeztek. Nem filmeztek mindennap, így ez az állapot minden kényelmetlenségével két hétig tartott. Minthogy a világítást kikapcsolták, este sötétben kellett botorkálnunk. Nemcsak az utcán, a házakon belül is korlátozva voltunk a közlekedésben, ugyanis a lépcsőházban szintén folytak olykor felvételek. Helyes lett volna, ha a gyártásvezető értesíti a lakókat, meddig kell a kényelmetlenségekkel számolni, és egyben az okozott kellemetlenségért elnézésüket kérni. E sorokat január 6-án, tehát egy hónappal a filmezés megkezdése után írom, és utcánknak, a Vay Ádám utca sarkán lévő tábla szerint neve még ma sem Népszínház utca, hanem Teréz körút, persze a házszám sem helyes. Elképzelhetik, hogy az ünnepek alatti vendégjárás folyamán hányan keresgéltek félórákig, míg a helyes címre — a rossz utcatábla és házszám által félrevezetve — rátaláltak; de akadt olyan — külföldi — ismerős is, aki a reményt feladva, visszafordult. Dr. D. Gy. Borítékszabvány Nemrég igen tetszetős, borítékos levélpapírt vásároltam a Mártírok úti ÁPISZ-boltban. Annál is inkább örültem a szép levélpapíroknak, mert hónapokig szinte semmiféle levélpapír nem volt kapható. A fentiek „Tél” és „Kovács Margit Múzeum” elnevezéssel kerültek forgalomba, örömöm azonban nem sokáig tartott, ugyanis a levelek feladásakor a postán kiderült, hogy a borítékok nem felelnek meg a jelenleg érvényes szabványnak, ezért csak büntető portával vehetik fel azokat. Gondolatom szerint a gyárak megkapják a hivatalos szabvány adatait; nem tudom, hogy — ennek ellenére — mi lehet az oka annak, hogy kikerülnek a forgalomba szabványon kívüli termékek, amelyek a vásárlót megkárosítják. Dr. Koch Ernő Pirtó Kedd, 1982. január 19. Pesti örömök — óbudai kényelmetlenségek Amikor a tévében évzáróként lepergett a híradó riportja az új metróvonal átadásáról, Bokodi Béla beszámolója végén a metróépítők köszönetét tolmácsolta a felvonulási és építkezési terület, tehát a Váci út környéke lakóinak. A köszönet valahogy úgy hangzott, hogy az építők megköszönik azt a türelmet, amellyel a környék lakói elviselték a sok zűrzavarral és bonyodalommal járó kényelmetlenségeket, közlekedési korlátozásokat, a gyalogosok akadályoztatását stb. Nagyon emberi szavak voltak ezek. E sorok írójának, és vele együtt sok ezer óbudai lakosnak is jólesnék, ha az Árpád-híd nagyszabású átépítésében részt vevők — főleg a szellemi munkásokra, mérnökökre, technikusokra, általános tervezőkre gondolunk — már most megköszönnék nekünk a tengernyi kényelmetlenség elviselését, tűrését. Mert már a munkák derekán is sokkal több türelemre van szükség, mint amennyivel felkészültünk. Néhány példa: 1. Helyes, hogy átmenetileg külön utat építettek a Flórián téri keresztforgalom számára, a Római-fürdő és a KorvinOttó utca között, hogy a tömegközlekedés simábban bonyolódjék az eddiginél. De még helyesebb lenne, ha itt, ezen a kanyargós úton, csak az autóbuszok közlekednének. 2. Az viszont már sérti az eddig sem nagy közlekedési kényelmünket, hogy például az új közlekedési rend szerint a 6-os buszok a régi végállomás, a Deák tér helyett, csak a Marx térig, a Nyugati pálya-, udvarig közlekednek. Ez, azt jelenti, hogy nem juthatunk el a Belvárosba közvetlenül, többszöri átszállás nélkül. Át kell szállni vagy a Vígszínháznál, vagy, ha például valaki az Arany János utcáig megy, akkor a Nyugati pályaudvarnál. Egyelőre elsietett intézkedés volt. Helyes lenne, ha most még csak a rózsadombi és a margitszigeti járatok közlekednének a Nyugati pályaudvarig. 3. Súlyos gond Óbudán a környezet irtása, amely a Főkert jóvoltából (és egy bizonyos közművesítési mulasztás miatt) már 1981 tavasza óta rendszeresen folyik. Hihetetlen, hogy nyolc—tíz évvel ezelőtt nem tudták: a Korvin Ottó utcában épített zöldterület, a rózsabokrok, tamariszkuszok és más sűrű növényzet tíz éven belül feleslegessé válik. Tudtunkkal nyolc—tíz millió forintba került a betonjárda csak a Dévai Biró Mátyás tér sarkától a Flórián térig. Az elmúlt tavaszon aztán elkezdődött a bontás. Rendben van, hogy felfedezzék a majd megszépülő római kori romvárost. De miért nem tudták tíz évvel ezelőtt, hiszen tervek voltak róla, hogy ki kell majd cserélni az új járda alatt megépített vadonatúj víz-, villany- és más közmű kábeljeit. összevissza bontották a Korvin Ottó utca járművonalát is. Megszűnt a villamosjárat, de a kátyúk megmaradtak, a legkisebb esőzés után a csatornák nem nyelik el a vizet, és a gyalogosok arcukba kapják a szennyes levet. Kiirtották a gyönyörű rózsabokorsort, azóta is hegyek völgyek, sárdombok, hóhegyek, sőt az elmúlt hetekben jéghegyek tornyosultak az út mentén. A közvilágítás pedig egyenesen gyalázatos. Egyik laptársunk még új év előtt beszámolt arról, amire környékünkön még nem volt példa —, hiszen a közelben van a Timár utcai rendőrkapitányság! —, hogy valakit este kilenc óra tájban leütöttek. Most szakszerűen megkezdődött a valóban szép Szőlőközi park „megújítása”. Ez annyit tesz, hogy a kertészek tisztes munkával ritkítják a parkot, földlabdástól elvisznek korábban már virágzó lombos fákat. Ennek most van az ideje. A kertészek brigád vezetője mondotta, hogy ő csak parancsot teljesít, minthogy ilyen sűrűvé lombosodott a park: néhány fa nem tud fejlődni a szomszédjától... Láttunk már parktelepítést Budapesten és vidéken. Nehezen érthető, hogy ahol eleve sűrű parkot kívántak ültetni, miért nyomja el egyik fa a másikat a fejlődésben? Most beljebb viszik a járdát négy méterrel, de mi lesz a gyönyörű rózsabokorsorral, amely eltűnt? Mi lesz a tervezett parkosítással? Sok ezer óbudai személyes és levélpanasza nyomán lejegyezte: Szabó József Mr. Privát Nemrég jelent meg lapjukban a Postásbumeráng című írás, ehhez szeretném hozzáfűzni a következő esetet, amely nagy derültséget feltett ismerőseim körében. Az ismerős házaspár egy idegen nyelvű képes folyóiratot vagy lapot kért egyik külföldi cégtől. Levelükben azt is kérték, hogy a küldeményt ne a vállalati, hanem a privát címre küldjék. A nevet és a lakcímet — természetesen — feltüntették. A küldemény hamarosan megérkezett, a címzett Mr. Privát volt. De minthogy a lakcím stimmelt, az ötemeletes bérházban — a kézbesítő jóvoltából — a címzett hiánytalanul átvette csomagját. Ilyen kézbesítők is dolgoznak a postánál! Farkas Györgyné Budapest Az elhanyagolt Erkel Színház Elszomorító az Erkel Színház külső és belső állapota. Igen szőkék a közönség rendelkezésére álló folyosók, hiszen a második emeleten a ruhatár áthelyezésével alig maradt hely. A mosdók elhanyagoltak, nincs szappan, sem törülköző, gyakran használhatatlan a kézszárító is. Az épület kívülről sem nyújt kedvező képet: törött ablakok, hulló vakolat. Most az Operaház rekonstrukciója alatt operaelőadásaink színhelye jó pár évig az Erkel Színház lesz. Több külföldi operaházat ismerek, mind szocialista, mind nyugati országokban — valamennyi különb, mint az Erkel Színház. —hogy