Magyar Nemzet, 1982. február (38. évfolyam, 27-50. szám)

1982-02-10 / 34. szám

Szerda, 1982. február 10. Vélemények a felsőoktatásról Adjunktusok, docensek, tanárok E beszélgetéssorozatban már többször esett szó arról a mintegy 13 ezer oktatóról, akiket kissé patetikusan a felsőoktatás letéteményeseinek is szoktak nevezni. Am elnevezés ide, elnevezés oda, valóban nagymértékben tőlük függ, milyen is lesz a jövendő értelmiség felkészültsége. A felelősségük tehát óriási. De vajon miképpen tudnak eleget tenni az eléjük állított követelményeknek? Átfogó, széles körű vizsgálat egyelőre nem készült, így a kérdés dr. Horváth Lászlónak, a Művelődési Minisztérium egyetemi és főiskolai személyzeti osztály vezetőjének szól: — A főiskolákon és az egyetemeken az oktatók kétharmadának semmifajta pedagógiai végzettsége nincs. A fennmaradó égiharmad sem sokat hallott az andragógiáról, a felnőttoktatásról. Nem rejt ez veszélyeket magában? — Úgy gondolom, hogy ez valóban gond lehet, de meggyőződésem, hogy a felsőoktatásnak, s ezen belül az oktatói karnak nem ez a központi problémája. Kétségtelen, hogy az utóbbi két-három esztendőben ez a kérdés előtérbe került, nemcsak a közvéleményben, a felsőoktatási intézmények vezetésében is. Vita tárgya lehet, hogy ez az egyharmados pedagógiai végzettség elégséges-e vagy sem. Az én megítélésem szerint a tűrhetőség határán van, ezért fontos a neveléstudomány eredményeinek megismertetése. Tudunk próbálkozásokról, például továbbképzés keretében pedagógiai, pontosabban andragógiai ismereteket tanulnak a fiatalabb oktatók. De hát nem szabad elfelejteni: a felnőttoktatás módszertana sem teljesen kidolgozott, az andragógia tudománya még gyerekcipőben jár, a színvonal érdekében . Ezért lenne hát a sok panasz az oktatás színvonalára? Vannak hallgatók, akik a kisdedóvóra panaszkodnak, mások a szakmai szimpontonra való, megemészthetetlen előadásokat kifogásolják. — Ennek okát én inkább abban látom, hogy a felsőoktatás széleskörűvé válásával törvényszerűen nőtt azoknak az oktatóknak a száma, akik nem alkalmasak az egyetemeken, főiskolákon tanítani, ám ilyen-olyan meggondolások alapján mégis megtűrik őket. Nem hiszem, hogy abszolutizálni lehetne a pedagógiai felkészültséget, ami természetesen nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs rá szükség. Ám ahhoz, hogy valódi előrelépés történhessen, először az andragógiai kutatások tudományos bázisát kéne megteremteni, mert ez nagyon hiányzik. — Az elmondottakat hallva ismét megkérdem: a hiány nem rejt veszélyeket magában? — A veszély komolyságát nem merném hangsúlyozni, ismétlem: a felsőoktatás fő gondjai másutt keresendők. Például a követelmények és a teljesítés közötti eltérésekben. Úgy fogalmaznék, hogy az oktatók és a hallgatók között ma lazulás észlelhető. Ennek lehetnek pedagógiai indokai is, de a sor hosszan folytatható, és meg merem kockáztatni, helyenként számos mélyebben fekvő ellentmondásokat magába szívó generációs ellentétek is hatnak. — Beszélne ezekről az ellentétekről részletesebben is? — Kétségtelen, hogy a viszonyt önmagában az életkor nem határozhatja meg. Vannak 35—40 év körüli oktatók is, akik igen messzire kerültek a hallgatóktól. De ami a problémakör vizsgálatánál föltétlenül megemlítendő: a mai 50—60 év közötti oktatói gárdára nagyon jellemző, hogy az ötvenes években indult el a pályán. Egy sajátos politikai időszakban, a hatalomátvétel és a művelődési monopólium megszerzésének az éveiben választódott ki az oktatók ezen csoportja. Közülük sokan kiemelkedő tudományos eredményeket értek el, de egyrészük megrekedt az adjunktusi beosztásban, a docensi kinevezésig csak méltányossági alapon jutottak el. Ez az oktatói karon belül is bizonyos feszültségeket teremtett, a fiatalabb oktatók előrelépése megnehezült, rájuk hárul rengeteg teher, s a tudományos fokozatokért — helyesen - ma jóval nagyobb erőfeszítéseket kell tenniük. — Ha jól értem, a felsőoktatás színvonalát rontja, hogy sokan méltányossági alapon az egyetemeken, főiskolákon ragadtak? — A kérdést ketté kell választani. Tény, hogy létezik belső elnézés, méltányosság. Egy 56 éves adjunktus, akinek a nyugdíjig négy esztendeje van, s noha nincs meg a kis'doktorija."’mégis ‘docenssé lép’ ’Fréd’ de Ez egyért’elvhűen ’szem ítélhető'el. Hisit' az évtizedek alatt a tudomány közvetítésében megfelelő jártasságot szerzett, noha a tudományos grádicson nemigen sikerült előrelépnie. iskolateremtő személyiségek — A kettőnek nem kéne együtt járnia? — Úgy vélem, hogy itt érkeztünk el a legfontosabb kérdéshez. Hisz valaki csak akkor tud jól tanítani, ha van mit oktatnia. Ha körülnézünk, azt tapasztaljuk, a legújabb tudományos eredmények — amelyek az oktatásban alkalmazhatók, sőt feltétlenül ismertetni kellene — általában nem az egyetemeken és a főiskolákon születnek. Természetesen ennek nemcsak személyi okai vannak, hiányoznak a tárgyi feltételek is az elmélyült tudományos munkához. Hogy mást ne mondjak, az egész felsőoktatás égető teremgondokkal küzd, nem szólva ii kísérleti eszközök hiányáról. De hát ettől függetlenül a tény a tény: az oktatók zöme a legújabb tudományos eredmények létrehozásában nem vesz részt. Nem olyan régen megindult egy folyamat, hogy az alapkutatások intézményei ismét az egyetemek legyenek. Ez a tendencia remélhetőleg azt eredményezi majd, hogy a felsőoktatásban tanítók közül csak azok „élhetnek” meg, akik maguk is tudományos tevékenységet folytatnak, mégha csak egy nagyon kis részterületen is. — Hová tűntek el az egyetemekről az iskolát teremtő egyéniségek? Régebben, mintha gyakrabban esett volna róluk szó. Ez is jelez valamit? — A nosztalgián túl azt, amit már-már monomániásan hiszek: mindez összefügg a tudományos munkássággal. A tudományos élet nem kevés jelentős személyisége különböző intézetekben tevékenykedik. Érthető is, jobb dolog olyan helyen dolgozni, ahol sokkal kedvezőbbek a lehetőségek, több a fizetés, a külföldi út, talán kisebbek a belső érdekharcok is, s talán jobban érvényesíthető a tudás. — Természetesen ma is léteznek úgynevezett iskolateremtő személyiségek — csak hat gyakorta a felsőoktatáson kívül. Néhány egyetem és főiskola a legutóbbi időben megpróbálkozott, visszaszerzésükkel, ha másképp nem ment — meghívott előadóként. Az oktatás színvonalának érdekében rendkívül fontos, hogy a gyakorlati szakembereket bevonják, az oktatásbakn. Sajnos, kedvezőtlen tapasztalat, hogy a kívülről jöttekkel szemben gyakran működésbe lépnek a belső érdekek. — Mit kell ezen érteni? — Vegyünk például egy vidéki tanárképző főiskolát. Kívülről mondjuk docensnek bekerülni, roppant nehéz, noha a jelentkezőnek minden képessége, végzettsége és tapasztalata meglenne az állás betöltéséhez. A benn levők megmozdítanak minden követ a bekerülést megakadályozandó, még akkor is, ha a belső előrelépés nem biztosított. De hadd említsek egy friss példát is. A pécsi tudományegyetem és a tanárképző főiskola összevonása után az oktatókat át kell minősíteni az egyetemi nomenklatúrába. Vannak olyan oktatók, akiknél az egyéni érdek valamint az intézményi és az ágazatpolitikai érdek összehangolása nem lesz konfliktusok nélküli. Nehéz ügy ... Kívánatos mozgások — Az jelentené ez, hogy az egyetemen ,,benn lenni” kényelmessé lesz? — Ma a főiskolák és egyetemek utánpótlása 80—85 százalékban a benntartott tudományos ösztöndíjasokból verbuválódik.- Ez a gyakorlat nem biztosítja, hogy valóban a legrátermettebbekből lesznek oktatók. - Kísért- a. ,legteljesség veszélye •s*.--Mégis - Ivényszerű-rég J.nBűtahi.-egyszer -kiment az egyetemről, az már nehezen megy vissza. -Optimális arányt nemigen tudnék mondani, de ez az 80—85 százalék egészségtelenül magas. Feltétlenül változtatni kell ezen, s kialakítani egy olyan rendszert, amelyben a mozgás kifelé is, befelé is biztosított. Persze ehhez az oktatói pálya presztízsét feltétlenül emelni kell. — A felsőoktatásban ma szinte csak a természetes fluktuációról beszélhetünk. A kívánatos mozgást miképp lehetne elérni? — Ha valahol nagy a fluktuáció, az mindig súlyos bajt jelez. De ha alig-alig észlelhető mozgás, az is egészségtelen. Amikor azt mondjuk, hogy a mozgás kívánatos, azonban arról sem feledkezhetünk meg, hogy az oktatás fontos eleme a stabilitás. Mégis: a mindenáron való stabilitásra törekvés helyett elkerülhetetlen, hogy az oktatásba be kell vonni a gyakorlati szakembereket. Ám ez nem lehet egyoldalú folyamat. — Úgy értendő ez, hogy kívánatos lenne az is, hogy aki nem felel mieg az oktatókkal szemben támasztott követelményeknek, az kerüljön ki a felsőoktatásból? — Nem új elképzelés ez, csak a megvalósítás hiányzik. A meghatározott ideig való szerződtetés elvileg lehetőséget ad erre. Ha a meghoszszabbításra nem kerül sor, az az eset szinte mindig panaszként jelenik meg nálunk. A vizsgálat során pedig gyakran kiderül: objektív megméretés helyett személyi ellentét áll a dolgok mögött. Nehezíti e lehetőség érvényesítését, hogy a társadalmi megítélés szerint, akivel nem kötnek új szerződést, az bukott ember. Az egyetemek és főiskolák nem szívesen vállalják az „elbocsátás” ódiumát, hisz nincs kialakult intézményrendszere annak, hogy mihez kezdjen a felsőoktatásban eltöltött három, esetleg hat esztendő elteltével az oktatásra alkalmatlannak bizonyult ember. A fél évtizedes hátrány gyakorlatilag behozhatatlan. Murányi Gábor ISMERJE MEG A JOGAIT! .Segít a HIV/j .iiii. cím legújabb száma! | A TARTALOMBÓL: Hála a krimiknek?! — avagy mit is jelent a büntetőeljárás Vagyon, személyek, közrend és közlekedés terén elkövetett cselekmények és eljárások . Senki sem kötelezhető ártatlanságának bizonyítására! Nyomozás, bíróság, büntetés A jogi esetek novemberi adásának teljes szövege. Az új Házi Jogtanácsadó már kapható az újságárusoknál! Magvar Nemzet Gondolatok elődeinkről Helyes történelmi szemléletet tükröz Karacs Zsigmond írása (Magyar Nemzet, 1982. jan. 22.) a családkutatási kil A cikket néhány gondolattal, személyes élménnyel szeretném kiegészíteni. A cikkből különösen két meghatározás keltette fel figyelmemet. Az író ,,az elődök"-ről szólt, majd példaképpen rávilágított sajnálatos szemléletre is: ......a sikeres orvos házaspárnak immár kényelmetlen a paraszt szülő”. A családkutatásnak csak akkor van vagy lehet értelme, ha a történelemkutatást szolgálja. Érzelmileg érthető és tiszteletet érdemel, ha családokon belül kegyelettel őrzik a hagyományokat, de a közösség mindebből csak akkor nyer, ha az egyes személyek, családok vagy helységek stb. történelme kerül napvilágra. Évtizedek óta kutatom én is a múltat, publikálom az epizódokat, mert a családtagok egyéni sorsa beleágyazódott abba, amit úgy nevezünk. ..történelem''. Ezek a kis mozaikok nem változtatják meg mindazt, ami megtörtént, de színesebbé, érthetőbbé teszik a köznapi emberek magatartását és sorsát. Mert minden embernek van történelme! Többször felvetődött bennem, kiket tekinthetünk ősöknek? Én ezt úgy döntöttem el, hogy apámat, nagyapámat, dédapámat, ükapámat (akikkel idősebb családtagok még találkoztak) elődöknek nevezem, míg távoli szépapámtól az elődök már valóban az ősök körébe tartoznak. Karacs Zsigmond ennek a megkülönböztetésnek helyességében megerősített, mert előde, őse mindenkinek: munkásnak, parasztnak, értelmiséginek is van. /• • „• r • Őszintén be kell vallanom. Frögv éiz évekkel ezelőtt egy komor — bár némileg humorosnak tűnő — esemény tanulságaként határoztam el, hogy a családi történetekből igyekezem kihámozni a történelmi hátterét. Jogi doktorrá avatásom után, 1943. december 15- én kezdtem meg. Édesapám vidéki irodájában, ügyvédjelölti gyakorlatomat. Két nap múlva a szomszéd községbe kellett utaznom a végrehajtóval, aki ott árverést foganatosított. A ködös decemberi délelőttön, a tanya fagyott földjén, kapával kergettek meg a végrehajtást szenvedők Én huszonkét évesen gyorsan futottam, a végrehajtó bizony szuszogva követett. Az ügynek, szerencsére, nem lett hivatalos folytatása, de a diákévek után ekkor döbbentem rá arra, hogy valami más élet is van, nemcsak az, amit én gondoltam. Ez az élet pedig az emiberek sorsa, a történelem. Így indultam el a kutatások érdekes és kanyargós útján, s ha kezembe került például egy múlt századi árverési jegyzőkönyv, vagy perirat, akkor már annak társadalmi hátterét, a korszak történetét kerestem. A régi iratok, levelek, naplótöredékek adatait egybevetve, majd kiegészítve, gyakran olyan történelmi epizódokra lelhetünk, melyek mindmáig ismeretlenek a hivatásos történészek előtt is. A honismereti és családkutatás körében — származására és osztályhelyzetére tekintet nélkül — mindenkinek lehetősége van arra (talán ez kötelesség is), hogy ne hagyja feledésbe veszni mindazt, ami a társadalomnak hasznos tanulságot szolgáltathat. Így értelmezhetjük Karacs Zsigmond írásából az „orvos házaspár'' példázatát is, melyre — számomra megható — élménnyel válaszolhatok. 1974 júliusában családommal ismét látogatást tettünk finn barátainknál Kuopióban. Majd kirándultunk a sarkkörön túlra, a Lappföldre, ahol Salla városkában állatorvos barátunknál töltöttünk felejthetetlen napokat. Amikor beléptem a finn építőművészet minden szépségét felmutató családi házukba, a szalon falán függő olajportré előtt meglepődve álltam meg. Megdöbbenésemet — mert annak mondhatjuk — mindenki észrevette, és a szép háziasszony meg is kérdezte, hogy mi történt? Válaszként azt feleltem, hogy a fejkendős parasztaszszony képén a kendőt az áll alatt éppen, úgy kötötték, meg. mirjj. nálunk, _magyaroknál; íme, rokonságnak újabb jele! A háziasszony (aki ma Helsinkiben az egyik gyógyszerészszaklap szerkesztője) természetes hangon válaszolta: ..ő az Édesanyám. Mi büszkék vagyunk arra, hogy parasztok voltunk." És ugyanezt vallotta másik finn orvos barátom is! Az üres dicsekvés, a sznobizmus vadhajtás! A tárgyilagos és tiszteletteljes történelemszemlélet új múltunk feltárásához, melynek keretében meg kell őriznünk elődeink életéből emlékét mindannak, ami szép, jó, nemes és követésre méltó, de okulni is kell a hibákból, hogy elkerülhessük azokat! Dr. Kávássy Zoltán ✓ A Lilla-gyűrű sorsa Csokonai Lillájának, Vajda Júliának keserves életútjára, két elhibázott házasságára, Ferenczy Miklós almásneszmélyi főorvos kutatásai derítenek világosságot. Az 1968-ban közzétett Csokonai Lillája című monográfiájában — több, a környezetében megfordult személy meghallgatása után —• közöl • nagyrészt felderítetlen életadatot. Többször is jártam Dunaalmáson a mai Almásneszmélyen, amikor Ferenczy közölte, hogy Vajda Júlia sírjának feltárására készül a község. A tervezett sírbontás máig se történt meg. A legfőbb ellenérvet Szombathy Viktor tollából származó Ne bolygassák Lilla sírját című vitacikk szolgáltatta Az ismert író arra mutat rá, hogy Tompa Mihály sírját is exhumálták halála százéves évfordulóján, a régebbi Gömör megyei Hanva községben. A költő titkos végrendelete után kutattak. Az eredmény alig volt több a semminél. „Szétszórt csontok, a papi palást foszlánya s az ugyancsak mellé temetett kis Tompa Géza falovacskája került felszínre a kriptából. Épített kripta volt az a családi sírhely és nem egyszerűen hántolt sír, mint a Lilláé. Hogyan találhattak volna rá a költő búcsúlevelére és Lilla zsoltároskönyvébe helyezett első kézírású szerelmi verseire közel IS0 évvel Vajda Júlia halála után? Az írásos emlékeknek ennyi idő után meg kellett semmisülniük — így szól az érvelés. Ám a költő ajándékozta méregtartó gyűrű — a haldokló végakaratával ellentétben — nem került vele a sírba. Ferenczy Miklós így számol be erről: „A haldokló Lilla — Szendrei hírlap közlése szerint — a zsoltáros könyvét kérte, a benne őrzött Lilla-dalokkal, majd Csokonai gyűrűjét és búcsúlevelet is az ágya mellé hozatta .Ezeket velem temessétek!’ De a gyűrűt Végh Mihály főesperes (Lilla második férje) lehúzta a halott ujjáról és átadta Vajda Júlia egyetlen élő testvérének, Vajda Sámuelnek: .Tegye el, sógor, ez magát illeti.’ Ő azonmód Elek fiának ajándékozta tovább, aki Lilla koporsóját leszögezte. A többi ékszert és emléktárgyat fölosztotta egymás közt a kétféle rokonság.” Ennyi becsülete volt a halott végakaratának, s ezért nem válhattak közkinccsé rekvizitumai. „Sajnos a Csokonai Lillaemlékszobában semmiféle Lilla-rekvizítum nem található — mint közli Ferenczy a legutóbb hozzám intézett levelében. — Imakönyvét és az őt ábrázoló Egger-féle portrét a debreceni Déry Múzeum őrzi. ,A Lilla adományozta ezüstkehely,a dunaalmási eklézsia tulajdona.” Hunyadi István A Magas Taxa másik oldala Lapjuk január 6-i számában Magas Taxa címmel megjelent gloszszát olvasván elismeréssel kell adóznom szerzője szatíráiról képességeinek. Mégis, mint hogy évek óta jómagam is állandó látogatója vagyok a cikkükben említett turistaháznak, óhatatlanul felmerül bennem az aggály, hogy a rendkívül szellemes szerzőnek a Magas-Tax megmászásának (egyébként önmagában is , elismerésre méltó) teljesítménye után a tárgyilagos helyismeret elnyerésére már nem futotta energiájából. A Magas-Tax-t turisztka/.n.jc. az elmúlt évek során, cikkük helyenkénti túlzásai szellemében,csaknem több gondnoka mint látogatója volt. Alig két éve, hogya vasárnapi túra után szomjasan arra vetődő turista délután három és öt óra között zárt ajtókra talált, és érkezett bár „karonülő kisgyermekével”, még egy pohár vízhez sem juthatott, mivel, úgymond, a gondnoknak is jár pihenőidő. Azóta, hogy a jelenlegi „gazda” vette át a ház kezelését, alkalmam volt megfigyelni a ház külső és belső csinosodását, az éttermi választék bővülését és a kiszolgálás javulását. Ma már nem nézik ki az étteremből a turistát, ha saját elemózsiáját fogyasztva csak egy pohár teát rendel. Holott a szárazabb és a téli időszakokban a ház egyetlen kútjának jócskán a fenekére kell nézni még az ivóvíz érdekében is. "Többször voltam magam is tanúja, amikor a gondnok a messziről érkező szerelőre nem várva, maga javította az elavult és szétfagyott vezetéket és tisztította az eltömődött búvárszivattyút. Víz tehát van, illetőleg amikor nincs, azt nem a gondnok, a természet meri szökni arkúan. Ilyen körülmények között érthető, hogy a vízöblítéses W. C. sem működtethető. A szűkös vízellátás ellenére kell az ágyneműk mosását, a mosogatást és a ház tisztántartását a vendégek megelégedésére (hiszen ezekkel kapcsolatban a cikk igényes szerzőjének sem volt kifogása) biztosítani. Ami a „túl-Macás-Taxát”, az árakat illeti, nem érzem magam hivatottnak azok helyességét elbírálni. Csak azt tudom,amit saját hátizsákom cipelése révén magára is tapasztalok, hogy minden dekagrammot messziről kell felvinni. A ház ellátása hetenként két alkalommal, több mint tíz kilométer távolságból lovaskocsival, télen pedig szánnal történik. Jómagam végigjártam a kék-túrát. Meggyőződésem, hogy a kéktúra útvonala mentén fekvő ,(megszüntetett, más célra használt és netán működő) turistaházak viszonyaival megismerkedve a Magas-Taxi turistaházat az osztályon felüli kategóriába minősítené a cikk szerzője. És itt értünk el a dolog lényegéhez, amelyről egyébként lapjuk oldalain is több szó esett már: változatlanul hiányzik a magyar turistamozgalom fennmaradását elősegítő, a szomszédos országokban található turistaház-hálózathoz hasonló létesítmények sora, amelyekben nem a bevétel, hanem éppen „korunk civilizációtól eltunyult testű turistájának” felüdülése, mozgásigényének kielégítése és mindezek révén az egészsége jelenti az igazi hasznot. Biclek Tibor Budapest 1) A 16-os busz és a logika A budai várterület egyetlen tömegközlekedési eszköze a 16-os busz, amelyből kétféle van. Az egyik, az úgynevezett ,,hosszú” 16- os a Moszkva tér és az Engels tér között jár, csúcsfgig^lovihai* nagy kihagyásokkal, pilután út vonala a Lánchídon és a mindig ?^folt Roosevelt téren vezet keresztül. Tehermentesítésére a BKV évekkel ezelőtt megindította a reggel és délután közlekedő 16 A járatot a Moszkva tér és a Dísz tér közötti, alig négy megállót érintő vonalon. A logika azt diktálná, hogy ez utóbbit két ,,hosszú” a 16- os indulása között indítsák. A logika azonban nem erős oldala a BKV-nak, mert naponta megismétlődő jelenet a Dísz téren, hogy a „hosszú” 16-ost közvetlenül követő 16 A beáll a Dísz téri cukrászda elé és vár. Addig vár, amg nagy nehezen befut a város felől jövő 16-os. Az utasok valahogy felszállnak, a 16-os elmegy, és ekkor elindul a cukrászda felől a 16 A is, hogy szinte teljesen üresen kövesse zsúfolt társát. Ezalatt a Dísz térre ismét befut a Moszkva tér felől a „hosszú” és az őt szorosan követő, kisegítő 16 A. A többi ismét beáll a cukrászda elé és vár. Ez így megy nap nap után. Az utasok között van, aki dühöng (még mindig), van, aki mosolyog, és van, aki már csak legyint. Vérmérséklet dolga az egész. Mindegyikük tudja ugyanis, hogy a jelenet a következő reggelen, a Moszkva téri végállomáson abban a „változatban” ismétlődik meg, hogy innen is egyszerre indul úticélja felé a kétfajta 16-os. A logikának fittyet hányva, egymást 50 méteres távolságban követve. „Félnek egyedül” — mondja a népnyelv. H. E.