Magyar Nemzet, 1982. július (38. évfolyam, 152-178. szám)

1982-07-01 / 152. szám

4 Hárman a slamasztikában Nyár van, a vízi sportok, a néhány hetes szerelmek és a kertmozifilmek ideje. Ha az előbbi kettő nem is jut mindenkinek osztályrészéül, az utóbbiból az idén is kedvére válogathat a kemény kertmoziülőkéket és viszketős szúnyogcsípéseket hősiesen elviselő közönség. Néha bizony türelem és hősiesség kell magukhoz a filmekhez is, amelyeket langymeleg estéken a parázsló cigaretták bogaraival bepöttyözött szabadtéri mozikban láthatunk, hiszen a nyárra szánt filmek kliséépítkezése túlontúl ismerős már régóta. Ne ítéljük el ezeket a habkönnyű bolondságokat mégsem, rugalmas ízlésű ember ugyanúgy kedvelheti őket, mint Fellinit, Bergmant vagy Godard-t. Mindegyiket a maga helyén és értéke szerint. Jellegzetesen kertmoziflm a Hárman a slamasztikában című amerikai vígjáték is. Ha a néző előre értesül arról, hogy a forgatókönyvet korunk legsikeresebb vígjátékszerzője, Neil Simon írta, nyugodtan vállalhatja akár a pénztár előtti tülekedést is; a szerző bizonyosan azt az árut szállítja majd, amelyre a néző számít. Szokták Neil Simont bulvárszerzőnek tartani, szoktak lebecsülően nyilatkozni róla, mintha bizony „előre megfontolt szándékkal, különös kegyetlenséggel” elkövetett mulatta is megbocsáthatatlan bűn lenne. Mert Neil Simon ez esetben sem akart mást, csak mulattatni. Nagyon egyszerű, mondhatni ősi vígjátéki elemeket használ fel ehhez. A cselekményt a véletlenre bízza, azaz az eredményeket egy véletlennel indítja: a film egyik hőse — akaratán kívül, sőt, tiltakozása dacára — belekeveredik egy bankrablási ügybe. Újabb véletlen: az ellene kiadott körözés épp annak a leendő államügyésznek kezébe kerül, akinek felesége e botcsinálta bankrabló, Nick első — s eleddig egyetlen — neje volt. További véletlen: Glenda, az „ex” és a jelenlegi feleség sikeres védőügyvéd, mi sem természetesebb hát, hogy a pácba került Nick tőle kér oltalmat. Máris előállt tehát az a klasszikus vígjátéki helyzet, amely egy egész film — vagy színpadi játék — hajtómotorja lehet. Nick ott bujkál a leendő államügyész házában, ahová épp a kormányzót várják vacsorára. Azt a kormányzót, akitől a kinevezés függ, az a kinevezés, amelyből nem lehet semmi sem, ha kiderül, hogy a reménybeli köztisztviselő körözött bűnözőt rejteget. Márpedig Nick kénytelen előbújni rejtekéből, s kénytelen az elázott pincér helyett saját kezűleg felszolgálni a vacsorát a kormányzó asztalánál ... Ennyi tehát a szerkezet, s hogy sikeresen működik, arról meggyőződhetnek majd Jay Sandrich filmjének nézői. Meglehet, az élvezetesen könnyű „társalgási” vígjáték sokakat Molnár Ferenc vagy Feydeau színpadi műveire emlékeztet majd. A gondolattársítást nem kell feltétlenül elhessenteni, Simon Sokat tanult a műfaj klasszikus mestereitől, s noha a forma és szerkezet megújítása tekintetében túlontúl sok újat nem akar elmondani, a történet mélyebb megfontolások nélkül is magáért beszél. Mint ahogy korábbi, nálunk is sikert aratott vígjátékai. A névsugár fiúk vagy A kaktusz világa. A se füle, se farka bolondozáshoz kitűnő színészek adták a nevüket. Elsősorban is tán az a Goldie Hawn, akinek színészi — tragikai — képességeiről legelőször Steven Snielberg Sugarlandi hajtóvadászatából győződhettünk meg, komikaként pedig az Óvakodj a törpétől című limonádéban mutatkozott be. V. P. „Az én múzeumom” Egy sorosatról A könyvesboltokba került egy régi sorozat újabb kötete, Urbach Zsuzsa munkája: XV. és XVI. századi németalföldi k képek a Szépművészeti Múzeumban. A sorozat összefoglaló címe: Az én múzeumom, de ez alatt a cím alatt mintha kétfajta széria jelenne meg? — Valahogy így alakult — mondja Szvoboda Gabriella, felelős szerkesztő. — Az én múzeumom tán legrégebbi folyamatosan megjelenő sorozata a Képzőművészeti Alap Kiadó Vállalatának. Az első kötet 1963-ban került a boltokba, s ezt az évek során 43 további követte. A tematika megengedte, sőt csábított is rá, hogy egy-egy közgyűjtemény anyagát is könyvbe foglaljuk. Így alakult ki ez akettősség: egyrészt önállóan összeállított, a hazai és az egyetemes művészettörténet egy-egy fejezetének a feldolgozása, illetve kötődés egy-egy múzeum anyagához. — Megmaradnak ennél a kettősségnél? — Nem, jövőre lezárjuk a Sorozatot. Ebben az esztendőben három kötetet adunk még ki. Egyiket a pécsi Csontváry Múzeumról, a másodikat a többi pécsi gyűjteményről, a harmadikat pedig, Barkóczi István munkáját, a Szépművészeti Múzeum spanyol képeitől. -V, ‘ — Több kötet jelent meg s van előkészületben,a Szépművészeti Múzeumról. Elképzelhető, hogy ezzel a módszerrel feldolgozzanak egy teljes múzeumi gyűjteményt? Ez nagy segítség lenne a közönség számára,, hiszen könnyen forgatható, néhány illusztrációval ellátott múzeumi kalauzt lelhetne, nem utolsósorban olcsó áron. — Ha beígért könyvét Cziffka Péterné is megírja a Szépművészeti Múzeum XIX. századi képeiről, akkor ennek a gyűjteménynek már csak a szoboranyaga hiányzik. — A többi múzeumot nem érdekli ez a lehetőség? — Úgy tetszik, nem nagyon, mert nem is hiszi, milyen szerzői gondokkal küszködünk. Mi érezzük, s másod-, harmadkiadásaink jelzik is, hogy szükség van a több száz forintos, reprezentatív albumok, illetve a csak egy-egy művet bemutató művészeti képeslapok között egy ilyen rövid összefoglalóra. De ha a múzeumok nem produkálnak nekünk szerzőt — hiszen egy anyag legalaposabb ismerője a gyűjtemény gondozója maga —, mi tehetetlenek vagyunk. — Teljesen megszüntetik a sorozatot? — Nem, de új formát szeretnénk találni. A jelenlegi kötetekben a rövid ismertető, összefoglaló után mintegy húsz oldalon egy-egy kép elemzése áll, s a felette levő üres helyre a könyv végére illesztett tasakban, de összekeverve található illusztrációk közül kell kikeresni, beragasztani az oldalakat az idevaló képekhez. Ez játék, ugyanakkor figyelmet is igénylő elfoglaltság, hiszen a műelemzésből kell kitalálni, melyik képnek hol a helye. De a forma és a tartalom nem talált egymásra. Ez a ragasztgatás a tíz év körüli gyermekek számára tette vonzóvá a kötetet, de a szöveg ritkán sikeredett „gyermekivé”, azaz e korosztály számára emészthetővé. Az utolsó, múzeumokat bemutató köteteknél pedig éppenséggel nem. Ezért változtatunk majd a sorozaton. A formán még gondolkodunk, de tudjuk, a gyerekeknek, a fiataloknak tartozunk könnyen érthető, ám igényes művészeti könyvekkel, hiszen nem úri huncutság a művészet, hanem életünk, teljes emberi létünk része. (hajdú) Magyar Nemzet NAPLÓ Az Opera bensőséges házi ünnepségen köszöntötte szerdán Mikó András főrendezőt 60. születésnapja alkalmából. Az intézményvezetősége nevében Mihály András igazgató gratulált először az ünnepeltnek, és adta át, a közvetlen munkatársak ajándékát. ♦ Kétszázötven esztendeje, 1732. július 1-én született a felvidéki Liptószentmiklósok Cornides Dániel könyvtáros, egyetemi tanár és történetíró. Pozsonyban Bél Mátyás tanítványa volt, majd az erlangeni egyetemen folytatta tanulmányait. Hazatérése után előbb báró Wesselényi István családjánál volt nevelő, majd a kolozsvári református kollégiumban lett a német nyelv tanára. Jó ideig gróf Teleki József titkáraként tevékenykedett, majd 1784- től haláláig a pesti egyetem diplomatika és heraldika tanára, egyben az Egyetemi Könyvtár őre. A göttingai akadémia levelező tagjaként fölolvasott székfoglaló előadása, a pogány magyarok hitvilágáról írott Commentatio de religione veterum Hungarorum (Bécs, 1791) című műve a kor legjobb tudományos eredményeit őrzi, s úttörő munkának számít a magyar néprajzi irodalomban. Cornides kivált a történelmi tanulmányok iránt érdeklődött, forráskritikai elemzései jórészt ma is helytállóak. Az Anonymus-kérdéssel foglalkozó posztumusz nagy művében (Vindiciae Anonymi Belae regis notarii, Buda, 1802) hatalmas anyagismeretről, s remek történetkritikai érzékről tett tanúságot. Az Anonymus korára vonatkozó érvek egyik legalaposabb föltárója volt, jellemző, hogy a későbbi kutatás által napjainkig tartó vita kérdésfölvetéseit, érveit és ellenérveit jószerivel Cornides Dániel is kitűnően ismerte. Előbb III. Béla kora mellett érvelt, de tanulmányainak későbbi változatában módosította a véleményét, miszerint a Gesta Hungarorum II. Béla idejében keletkezett. Történelemszemlélete és módszere tekintetében Cornides Anonymus-tanulmányát Pray György munkájával kell említenünk. A Windisch-féle Ungarisches Magazin évfolyamaiban történeti tanulmányokkal igyekezett bizonyítani a kocsi magyar eredetét. Cornides közel állt a fölvilágosodás eszméjéhez, s abban is nagy szerepe volt, hogy Széchényi Ferenc megalapította a Nemzeti Múzeumot. Nevét viseli egyik XVI. századi írott nyelvemlékünk, a Ráskai Lea által másolt Cornides-kódex. Gazdag kéziratos hagyatékát Fejér György is fölhasználta a Codex Diplomaticusban. Cornides Dániel fiatalon, 1781. október 4-én halt meg Pesten. A különböző könyvtárakban őrzött teljes szellemi öröksége föltárásra és nagyobb megbecsülésre vár. K. K. ♦ A Recherches de psychologie sociale című franciatudományos folyóirat új számában Les paradoxes de la catégorisation sociale (A társadalmi kategorizáció paradoxona) címmel közli — a jelenleg vendégprofeszszorként a nizzai egyetemen működő ■— Garai László tanulmányát. Les paradoxes classificatores de Garai (Garai osztályozási paradoxona) címmel pedig Robert Pagés, a párizsi egyetem ismert kutatója, a folyóirat szerkesztője közli tanulmányát Garai László cikkéről és munkásságáról. ♦ Tavaly öt, az idén tíz Olvasótábort rendeznek a Hazafias Népfront budapesti bizottsága védnöksége alatt a fővárosi gyerekek és fiatalok részére. Az Őrségben és a Szigetközben sátortábor, Hollókőn régi parasztházak, másutt — Velencén, Károlyréten és Száron — ifjúsági táborok adnak szállást a csaknem ötszáz fiatalnak. A kétszeresére növekedett létszám anyagi támogatása széles körű összefogásból született meg.♦ Eger nyári színháza, az Agria játékszín szerdán délután megkezdte nyári évadját. Az egri vár romkertjében berendezett téren bemutatták az ,,Iphigeneia a taurusok földjén" című színművet, amelyet Euripidész és Goethe drámájának felhasználásával Valló Péter, az Agria játékszín művészeti vezetője állított színpadra. ♦ Békés város hetedszer várja alkotótáborba az ország amatőrfilmeseit. Az augusztus 6-tól 20-ig tartó nyári műhelyben szakmai előadásokat hallhatnak, s filmeket készíthetnek a részvevők. A színházak csütörtöki műsora Fővárosi Operettszínház: Boccaccio (7). — Körszínház: Vissza Matuzsálemhez (nyilvános főpróba — fél 8). — Budai Parkszínpad: A Guineai táncegyüttes műsora (fél 9). — Hilton Szálló: A hálás,lányok (fél 9). — Zenélő udvar: Takács vonósnégyes (Beethoven bérlet, 2. — 8). — Fővárosi Nagycirkusz: ,,Bűvös kör” (du. fél 4). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban. Csütörtök, 1982. július 1. Veszprémi tévéfesztivál Ami a Híradó után jön... „A tv-dráma és a közönség találkozásának esélyei” Ez volt az alcíme annak a szakmai tanácskozásnak, amelyet a veszprémi Tévétalálkozó keretében tartottak az elmúlt héten. Mondjuk meg rögtön, ez az összejövetel nem volt a legsikerültebb, a vitaindítónak szánt előadást — a kitűnő fiatal szociológus szövegét — a hozzászólók nem tartották (nem is tarthatták) valóban vitára inspirálónak. Már csak azért sem, mert — ahogyan azt a talán legfrappánsabb hozzászóló, Gáspár Margit megfogalmazta — az előadás egy kissé „szociológusul” és nem eléggé „tévéül” (vagy a magunk kiegészítésével, nem eléggé „közönségül”) szólt. Ugyanakkor felvetette, s a maga módján bizonyította is azt, hogy a mai magyar társadalomban — közönségben, közösségben, közvéleményben — lényegesen több most az új értékeket kereső, „jövőre orientált” dinamizmus, mint tegnap. Vannak olyan „mélytengeri áramlások”, amelyeket az alkotóműhelyeknek mindinkább figyelembe kell venniük, és amelyek sodrása segítheti azt, aki konkrétan újat — s nemcsak általában ,,újszerű”-t — létrehozni akar. Csak néhány mondattal utalt e felemás, de azért néhány mai (tehát kisbetűs) igazságot kimondó tanácskozásra a Találkozó zárszavában Szinetár Miklós, amikor arról is szólt, hogy a tévénéző a tévéjátékot — drámát, komédiát, operát, operettet — a híradó után látja. Könyvtárnyi — gyakran túlságosan „tudományul”, gyakran meg túlságosan „tévéül” megfogalmazott — irodalma van már annak, hogy a televízió „magánéletünk második valósága”, amely úgy függ össze az elsővel, hogy hol ,elnyomja annak egy sor tegnap még nem csupán normálisnak, de feltétlenül szükségesnek tartott megnyilatkozást, hol meg a tévénézés degradálódik „háttér (vagy előtér?) látvány ”-nyá, otthoni viharaink bajaink, vagy akár örömeink hatására. A televízió elnökhelyettese azonban azzal folytatta az ország nyilvánossága előtt érdekes felszólalását a veszprémi Dimitrov Művelődési Ház intimitásában, hogy amikor a tévéhíradó egy problémákkal, ellentmondásokkal küzdő világról ad hírt, amikor a frissen fényképezett és „vágatlanul” sugárzott képsorok a valóság oly gyakori irrealitásáról zárnak tükröt, a művi úton készült — művészi — játékok nyújtsák a nézőnek a stabilitás képzetét. Néhány mondat közegében is sikerült éreztetnie Szinetárnak az általa óhajtott — és egyben ígért — stabilitás kettős értelmét. Egyfelől azt, hogy a híradókból, hírekből, kerekasztalvitákból gyakran a „cseppfolyósság” érzetét kapó tévénéző a különböző műfajú magyar tévéjátékokból is az otthonosságot és folytonosságot érezze ki. Azt, hogy itthon van ebben az országban, ennek az országnak a világában. Másfelől meg azt, hogy a tévéjátékok „anyaga” — a látszólag könnyű komédiáké is — legyen tartós: műgond, odafigyelés, szakmai tudás hozza létre. Hogy a magyar tévéjátékok mind nagyobb számban bírjanak nemcsak rendezőkkel, de igazi belső renddel is; olyan szerkezettel, amely biztonságosan hordozza a „kényes” témákatis. Miután említett szakmai tanácskozáson — és a Veszprémi Találkozó zárszavaiban — nem esett külön szó a kényes témákról (amelyekről, rájöttünk, nyugodtan levehetők az idézőjelek), érdemes egy kicsit elmeditálni azon: vajon összefér-e a valóban annyira szükséges stabilitás azzal, hogy ne csak a híradókban, de a tévédrámákban is szeretheljen például az agresszió? Gáspár Margit vetette fel azt is, hogy túl sok az agresszió a mi békésnek mondható hazánk fiataljainak magánéletében is: csúful, kopik többek mellett a szerelmi élet gesztus- és szókészlete is. Hogyan adhat segítséget, hogyan valóban szuggesztív példát — kérdezte —, a sokak által nézett tévéjáték? De nemcsak a fiatalok, mi, „felnőttek” is, segítségre szorulunk a „híradó” ellen, de például az alkohol, a népbetegséggé lett neurózis, vagy a riasztó öngyilkossági statisztikák ellen is. Gyógyító erőre van szükségünk, s nemcsak akkor, amikor bennünket ér igazságtalanság, hanem amikor a szó és tett esetleg egyéni sérelmünk nélkül válik széjjel. Fájhat az is, és nagyon, ha nem a mi kertünk fájába, hanem valamelyik szomszédéba csap be a villám. Szabad-e, kell-e ilyen, látszatra éppen nem az otthonosságot, a jó közérzetet védelmező témákról beszélni a tévéművészetnek, kipécéznie olyan eseteket — esetleg „trendek”-et, amelyek bizony, riasztóak? Úgy gondoljuk, hogy igen. A tévéhatás szociálpszichológiával kapcsolatban hivatkozhatnánk (a nemrég elhunyt) Mac- Luhanra, a „drámai világ drámai ekvivalensé”-t illetőleg pedig, mondjuk, George Steinerre. Inkább azonban azt mondjuk el, hogy a szakmai tanácskozáson, de néhány „ősbemutató”, vagyis nemrég elkészült és majd csak később képernyőre kerülő magyar tévéjátékok — vitáján is felmerült: a közönség legértőbb rétege sem igényli a „negatív apológiát”, vagyis az olyan műveket, amelyek kizárólag rossz közérzetről tanúskodnak. Arról, hogy a hős vagy hősök „mindent” utálnak, anélkül, hogy a mű érzékeltetni tudná, hogy mitől ilyenek ezek a fiatal (vagy máris nem fiatal) emberek? Hogy mi helyett vannak más korosztályok, más nemek, más szakmák, esetleg az egész világ ellen? Ám, ha a rossz közérzet jelzése nem elég sem a művészethez, sem a tartós művészi hatáshoz, nem lehet elégséges fokmérő a jó közérzet sem! Tudniillik, amennyiben csak közérzet — vagyis pillanatnyi és mesterséges, olyasmi, ami holnapra elmúlik ... .Egy másik hivatkozási alapunk, hogy az idei tévétalálkozó legfontosabb díját A hét főbűn című harmincöt perces produkció, Bert Brecht és Kurt Weill (sajátos) operájának magyar tévéváltozata nyerte. Ahogy a pofon, úgy a díj sem érv — legalábbis önmagában nem. Lehet az kompromisszumok eredménye is. A hét főbűn-t azonban egyrészt olyanok is végignézték, nem elzárva közben a készüléket, akik még mindig nem szoktak ehhez a műfajhoz, másrészt olyasvalaki is, mint például e sorok írója —, aki harmadszor látta a játékot — újra megdöbbent, ugyanakkor újra katarzist élt át. És éppen nem olyasmitől, ami megnyugtatta volna, hogy íme, otthon van boldog hazájában, hanem egy olyan műtől, amely— szinte már túlozva —, azt mondja, hogy sok az emberellenes veszély, s nem csupán benne és benned, hanem bennem is. És amely — közvetve — arról is szól, hogy nemigen lehet boldog sziget az ellentmondások tengerében. De mert mind az „alapmű”, mind — s ezen hangsúly van! — a tévés feldolgozás „tartós anyag”-ból készült, s ezért a produkció nem a bűnökbe és bajokba való belenyugvást sugallja, hanem lázadást ellenük. A hét főbűn kényes és nem is hazai témája többet mond az itt és most-ról, mint — mondjuk — egy olyan alkotás, ami csak — rossz vagy jó — közérzetet sugall, még akkor is, ha az 1982- ben játszódik, s hazánkban. A művészi stabilitást nem hirdetik, nem sugallják —élésünk adja azt. A mű nem a témájától, nem a cselekményétől, sőt nem is a műfajától függ, hanem az igazságától, az — ismételjük — korszerűen kisbetűs igazságoktól. Ennek kellő kifejezéséhez hozzátartozhat például az elektronika okosan adagolt részvétele az „ügy”-ben, de például az is, hogy ismert és új színészarcokat megfelelő arányban lássunk. (Csak műkedvelők szerepeltetése éppen úgy csökkentheti a jó értelemben vett hatást, mint sztárok tint parádéja). Kell a folytonosság, az otthonosság stabilitása — enélkül nehezebben törhetnek fel azok az új dinamizmusok, amelyekről a veszprémi tévétalálkozó szakmai tanácskozásán is szó esett, s ezért a stabilitás közérdek. Ám sem a képernyőn, sem a színházban, sem az irodalomban nem sokat ér a „rövidre zárt” otthonosság. Nem a témakört, s nem is a műfajokat kell szűkíteni, inkább a módszereket gazdagítani ahhoz, hogy a művészet hegedűhangja — ha kell — hangosabban szóljon, mint a híradó ágyúdörgése. Antal Gábor Tengeri szellő A guadeloupe-i táncosok műsora Igaz, ami igaz, a Karib-tenger vidékéről a kubai folklóregyüttesek már elkényeztettek bennünket vitalitásukkal és koreográfiai pompájukkal, sőt, fel is csigázták érdeklődésünket az Antillák más országainak táncfolklórja iránt. Most a Guadeloupe szigetéről érkezett együttes a Budai Parkszínpadon ezt a „kubai mércét” még nem közelítette meg. Személyes megjelenésében rokonszenves a kis társulat, különösen állóképessége miatt (legkevesebb húsz táncszámot adtak elő!), kompozícióik lépésanyaga azonban feltűnően szűkös, s a legtöbb tánc igénytelenül azonos formálású. A program címével jelzett Tengeri szél helyett ezért inkább csak langyos szellők simogatását érezhettük, de hadd mentsük a táncosokat: helyükben felkészültebb előadók is csak nehezen vihettek volna feszültséget az agyonismételt lépésekbe. Nyilván történelmi okok is közrejátszhattak az együttes túlontúl szelíd összképének kialakulásában, hiszen míg a brazil vagy kubai folklórt a korai portugál,spanyol és néger hatások elementáris keveredése határozta meg, Guadeloupe-ban már inkább a polgárosultabb francia kultúra elemei szálltak át a fekete rabszolgákra. „Bonjour, Mama!” — hallgattuk a behízelgő kísérődalt, dübörgő dobzenekarral párosítva, miközben a színpadon fekete táncosnők ide-oda hajlongtak, forogtak legyezőstáncukban. Ugyanígy egy napernyős táncban is megjelent az egykori gyarmatosítók „puccparádéjának” emléke, de hát a kedves képi ötlet megmaradt ötletnek, kibontakozás vagy variáció nélkül, ezúttal is tanúsítva, hogy az együttes vezetése beéri egy egyszerű vázlat ismételgetésével. Eltekintve a csípőriszálások, csavarások és biccenések gazdag változataitól — s ebben a stíluskörben aztán a táncosok csakugyan nagy mesterek, férfiak és nők egyformán — erőteljesebb folklorisztikus ízt a Nádvágás című jelenet mutatott, valószínűleg azért is, mert a kompozíció szövete egy kevés rusztikus komédiázásra is módot adott, a táncosok pedig, élve az alkalommal, mókázásaikban rögtön megmutathatták egyénibb, hitelesebb arcukat. Egy szcenikai melléfogás következtében erőfeszítésük sajnos már jóval kevesebb sikerrel járhatott A tengeri szörny táncában. Csak el kell képzelni: a fekete táncosok álcázásból tetőtől talpig fekete trikóba bújtak, ide-oda vonulásukhoz pedig a világítást is teljesen kikapcsolták. A közönség a legjobb indulattól fűtve készülődött a borzongásra, de erre egyszerűen nem nyílt módja, nem volt mit látnia. (maácz) Nemzetiségi nevelők részére kéthetes országos nyári továbbképzés kezdődött hétfőn Békéscsabán. A százhat szlovák, délszláv és német pedagógus felkészítését 12 csehszlovákiai, jugoszláviai és NDK-beli szakember segíti.