Magyar Nemzet, 1982. november (38. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-24 / 276. szám

4 Emlékek a képernyőn Volt az elmúlt hét tévéműsorának egy remek mondata. Kellér Dezső fogalmazta meg „Kellérdezsős” fanyar könynyedséggel. Mindazonáltal súlyosabb filozófiát hordozott, és átgondoltabb, felelősebb életszemléletről tett tanúságot, mintha a filozófiatudományok nagydoktora tette volna közzé. Arról szólt a mondat (váratlansága úgy megbénította az embert, hogy szó szerinti lejegyzetelésre nem nyílt lehetőség), hogy a tegnapi múlt, a századelő és a két világháború közti múlt távolibbnak és hihetetlenebbnek tetszik, mint az űrbéli jövő. Mint a magvas megállapításoknak általában, ennek is sajátja az, hogy nem mond ki mindent. Teret hagy a gondolkodásnak, a továbbtöprengésnek, filozofálgatásnak. A hetvenesztendős Fényes Szabolcsot bemutató és felköszöntő Kellér Dezső okos kijelentése is ezernyi más, okos megállapítást sugallt és sejtetett. Televíziós közegről lévén szó, közvetve utalt például az a mondat a tévé múltőrző, emléktisztelő felelősségére is. És erre a tévés feladatra kiváltképp jó időben hivatkozott a televízió. Ugyanis két múltőrző és múlttiszteletre ébresztő adással is előállt az elmúlt hét tévéprogramja. Kezdjük mindjárt Fényes Szabolcs köszöntésével, ha már ott járnak a szavak a közelében. Csenterics Ágnes és Nemlaha György közös munkája (egyik rendezte, másik összeállította a szombat esti Fényes-műsort) szemmel láthatóan arra törekedett, hogy bebizonyítsa, a hetvenesztendős szerző korra és ízlésre való tekintet nélkül mindenkinek az életében szerepet játszik. Könnyű dalaival belelopja az operarajongónak és a botfülűnek, a sznobnak és a könnyedség megátalkodott hívének egyaránt az életébe érzelmes-tréfás fölfogását. Miről is? A múlhatatlanul fontos dolgokról. Úgymint: szerelem, elválás, szomorúság, vidámság, magány és boldogság, ragaszkodás a tájakhoz, városokhoz, házakhoz, kedves, rossz szokásokhoz, és így tovább. Fényes Szabolcs megváltoztathatatlanul jelen van immár ötven esztendeje dalaival a hazai valóságban, akár — nem ötven esztendeje — a Duna, melynek pesti szakaszáról ugyancsak tud érzelmeset dalolni Fényes Szabolcs. Úgy óhajtotta tudtára adni kedves — és nem is mindig melódiarajongó— nézőinek ezen igazságot az Egy Fényes est című összeállítás, hogy a zene minden égtájáról toborzott előadókat Fényes Szabolcs dalaihoz. Énekelte az immár névtelenül nevezetes kompozíciókat Öreg és fiatal, operaénekes és operettprimadonna, popsztár, humorista, prózai színésznő és táncos komikus. A muzsikával nem is volt hát semmi baj. Bebizonyosodott, hogy Fényes Szabolcs zenéje valóban mindenkié, azé is, aki esetleg nem tud e birtokviszonyról. A múlt azonban sajnálatosan ezúttal is a háttérbe szorult, mint annyi más jubileumi esten a televízióban. Háttérbe? Tán még onnan is tovább, a kulisszák mögé. Nem esett szó róla, nem esett elég szó róla, hogy mikor milyen szerepe volt ezeknek a mindenkihez írt daloknak. Pedig a Fényes-estnél ragyogóbb alkalom aligha adódhat arra, hogy elmondassék, könnyedén, elegánsan és igazul, hogy koronként miféle társadalmi szerepe volt, van és lellet a könnyű és csacska melódiáknak. A cigányzene viruló, nagy korszakáról, a múlt század utolsó harmadáról ma már történészek írnak. Rendre bebizonyítják, hogy az a sokat kárhoztatott sírva vigadós zene pontos társadalmi kifejezője volt annak a közhangulatnak, amelyet 1848 bukása, az önkény és a gyász keltett az országban. Társadalomlélektani vizsgálódásokra a mi századunkban jó lehetőségeket adnak az operettekben, a kabarékban, rádióadásokban, filmekben megszólaltatott dalocskák. Bizonyára akad majd egyszer tudós és bölcs ember, aki ezt a vizsgálódást el is végzi. Annyit azonban már most megtehetett volna a tévé, hogy az unalmasan egyhangú háttérsziporka helyett valamiképpen odavarázsolja azt a kort és azt a közeget, amely Fényes Szabolcs fülbemászó muzsikáit életre hívta. Vagy: ha már ilyen „háttér” megidézésére nincs módja a televíziónak, legalább a riporteri kérdések segítségével pásztázza körül a múltat. Amely, mint tudjuk, távolibb, mint a jövő ... Szilágyi János, a Fényes-est riportere azonban rádiós szokása szerint ezúttal is céltudatosság nélkül kérdezgetett. Nem a válaszoknak a hibája, hogy a beszélgetésből nem kerekedett ki érdemes tudnivaló, és a slágerekkel megírt múlt nem került a nézőkhöz közelebb. Sebaj, mondja dalszövegeken edzett könnyedséggel az ember, majd a nyolcvanadik születésnapon! Még nagyobb körét fogta be a múltnak a Fényes Szabolcsféle ötven esztendőnél az elmúlt hét másik ígéretes emlékműsora, a Dénes Zsófiával folytatott kétrészes tévébeszélgetés. Ez a televízióban nem túl szerencsésen hangzó Úgy, ahogy volt, és ... címet viselte. Zsuka asszony nagy hírű személyisége a magyar irodalomnak. Ami idehaza a századelő óta irodalmi, zsurnalisztikai berkekben történt, arról mind őriz valamiféle emléket a most kilencvenhét esztendős Dénes Zsófia. Gazdag ifjúságával és temérdek emlékével legfeljebb egy romantikus asszonyainkhoz hasonlítható ő, George Sandhoz. Annyival szerencsésebb azonban Sandnál, hogy hosszabb, békés öregséggel áldotta meg az ég, és emlékezései számára a televízió is a rendelkezésre áll. Dénes Zsófia elbeszélői erényeit, fiatalokat is megszégyenítő friss és eleven szellemiségét már néhány esztendeje, egy Vitray Tamással folytatott tévébeszélgetésben is megcsodálhatta az ember. Miként akkor, most is az derült ki, hogy az apró történetek remek megelevenítője ő. Szemléletesen, pontosan, láttatón tud mesélni a múlt magyar irodalmának kevésbé ismert személyeiről és epizódjairól. Ezúttal is feledhetetlen képet kaphatott tőle a televíziónéző Bölöni Györgyről és kis hitveséről, Papp Viktor hegedű játékáról, Reinitz Béláról, a „sümdisznó” magatartású emberről, Ady Endre verseinek megzenésítőjéről. Fojtogató szomorúságot érzett az ember, ha Dénes Zsófiának azokat a szavait hallgatta, amelyek a halottas ágyán magányosan maradt Ady Endrét írták le. Mégis, a sok kicsi emlékdarab hallatán is, az volt az ember érzése, Zsuka asszony történeteiből magasabbra, a lényeges régióiba is emelkedhetnék a szellemi múlt, ha ügyesebben, szelídebben és főleg gyakorlottabban vezetné a beszélgetést a szerkesztőriporter Belohorszky Pál. Bonyolult fogalmazásmódú és bonyolult gondolkodású tanulmányíróként ismerhette meg az utóbbi néhány év alatt Belohorszky Pált a folyóiratolvasó ember. Nehéz és tekervényes mondatai mögött aligha fedezhette föl bárki is a gyakorló televízióst, azt a szerkesztőt, aki a legnépszerűbb tévésorozatokat szokta gondozni, mindnyájunk örömére. Kétfajta szellemi munkakörét — úgy tetszik — a Dénes Zsófiával folytatott tévébeszélgetésben próbálta meg teremtő összhangba hozni. Egyszerre áhítozott irodalomtörténeti értékmentésre és általános népszerűségre. E „magasabb egység” érdekében erőszakos (és nem csupán hangos) kérdéseivel úgy terelgette a beszélgetést, hogy az a második részben a fölöslegesen fölemlegetett Csinszka-f egyhö kikanyarodott el. Az, hogy az irodalomtörténészek mint csatáznak Csinszka személye és szerepe fölött, az irodalomtörténészek ügye. Ám az, hogy az egykori kedves és jó barát miként emlékezik meg a hitvesről, a legnagyobb nyilvánosság előtt, ez már etikai kérdés. Erkölcs és jó ízlés kérdése már csak azért is, mert a „másik párt” meghallgatására immár nincsen mód. Csinszkának, szegénynek nagyon is nem adatott meg a hosszú, önvédelmezésre is lehetőséget nyújtó élet. A maga igazát nem bizonyíthatja tehát a kamerák veszedelmes látószögéből. Dénes Zsófiának, kit bölcs és higgadt embernek ismerhetitek meg a nézők, jó oka lehet arra, hogy Ady Endrét „múzsáitól” védelmezi. „Elvégeztem azt a feladatot, hogy a múzsákat nem helyezték fölébe" — mondotta beszélgetése végén. Ezek az „okok” azonban sejtető, narratív előadásmódban nemigen tartozhatnak a tévé nagyközönségére. A félig föltárt igazság — s ezt a televíziós szakembereknek, a riportereknek és a szerkesztőknek kellett volna tudnia, nem a beszélgetésre hívott idős asszonynak — a televízióban féligazságot teremt. Ezúttal is: a Csinszka emlékét körülharcoló szavak óhatatlanul dacos Csinszkapártivá tették még azt is, aki a kései pártoskodásoknak nem szokott híve lenni. Csinszka ugyanis szülői haraggal és átokkal mit sem törődve megtette azt a lépést, amire az édesanyját, családja kérő szavát mindennél előbbre valónak tartó Dénes Zsófia saját vallomása szerint megtenni nem tudott. Hitvesévé szegődött a nagybeteg, nehéz természetű Zseninek. Több ez, mint hirtelenjében előteremteni egy Csokonai-kötetet. Múzsa volt-e vagy ügyetlen feleség a szomorú szemű Boncza Berta, nem a televízió feladata eldönteni. Mindenesetre nem árt emlékezni reá, ha már szóba került, hogy a világirodalom egyik legszebb szerelmes versét neki írta Ady Endre: „Nem tudom, miért, meddig / Maradok meg még neked, / De a kezedet fogom / S őrizem a szemedet." Lőcsei Gabriella AZ ORSZÁGOS FILHARMÓNIA KONCERTAJÁNLATA A PESTI VIGADÓ HANGVERSENYTERMÉBEN. Három szólóhangverseny 1982. november 28-án: HERÉNYI ESZTER hegedűestje. Bach-, Sehollum-, Hindemith-, F. David-művek. 1982. december 6-án: KISS ANDRÁS hegedűestje. Tartini-, Bach-, Valla Schubert-művek. Közreműködik: Szűcs Lóránt. 1982. december 8-án: HORVÁTH ANIKÓ csembalóestje. Bach-, Kuhnan-művek. Közreműködik: Csengeri Adrienné. A hangversenyek este fél 8 órakor kezdődnek. Jegyek válthatók az Országos Filharmónia Vörösmarty téri jegypénztárában, az üzemi közönségszervezőknél és előadás előtt a helyszínen. Maojar Novizot Szerda, 1982. november 24. Kiállítási kör járat A Várpalotától Újpalotáig A MAGYAR NEMZETI GALÉRIA C-épületének földszintjén grafikáinak és néhány festményének kiállításával emlékeztek meg Vadász Endréről, azaz érzékeltették a veszteséget, ami ennek a komoly, tiszta művésznek az öngyilkosságával — öngyilkosságba hajszolásával — érte a magyar piktúrát. Negyvenhárom éves volt 1944-ben, már túl a munkaszolgálat testi-lelki megrázkódtatásain, talán már úgy vélte, hogy megúszta enynyivel, amikor megkapta az újabb behívót — és inkább a halált választotta. , Szegeden született, és az alföldi táj mindvégig meghatározó élménye maradt. Romantika nélkül szemlélte a világot, munkáin semmiféle megszépítő szándék nem érhető tetten. „... a szél, a sár” című rézkarcán például az alig jelzett sivár tájon két parasztember igyekszik egy tanya felé, szemmel láthatóan minden egyes lépésért megküzdve a süvítő széllel. A falusi élet olyan jeleneteit rögzítő rajzain, mint a Bajai halpiac vagy a Nagybányai vásár, de még festményein — Falu télen, Téli táj — sincs nyoma semmiféle kedélyes népieskedésnek, a látvány lakkozásának. Ellenkezőleg: a közvetlen élményt mindig valami enyhe szomorúság fátyolozza el. Képein humor rejtezik a színadásban, de ez a humor is tartózkodó (Téli mese). Mintha egy szemérmes, gátlásos lélek küzdene a kifejezésért, szerényen, s olykor mélabúsan — pedig pályája igazán ígéretesen indult, a harmincas években már külföldön is kezdett neve lenni... A tárlaton ceruzarajzai, rézmetszetei és néhány ex librise elsősorban a grafikussal ismertet meg, a festő háttérbe szorult. LEHETŐSÉG NYÍLT képzépművészeti bemutatók rendezésére az Építési és Városfejlesztési Minisztérium továbbképző központjának épületében (II., Csalogány utca 23.), mégpedig egy földszinti termet és a föléje boruló galériát is igénybe véve. Sáfár Péter festőművész, ki a meghívón annyit mond el magáról, hogy harminchárom éves, a főiskolát 1974-ben végezte és Bernáth Aurél, valamint Iván Szilárd voltak a mesterei, mindkét szintet benépesítette munkáival. Két tanulmányút anyagát helyezte el a földszinten: 1978-ban a Károlyi-alapítvány vendégeként dolgozhatott Vence-ban, az idei évben pedig régi orosz építészeti emlékeket „portretírozott” a Szovjetunióban. Sajátságos, hogy stílusa is változni látszik e két Út hatásában a Dél-Franciaországban készült tusrajzai (Károlyi-alapítvány parkja, Kaktuszok), vízfestményei (Agave, Elvirágzó yukka) Matisse-ös könnyedséget mutatnak, míg a Kolomenszkojesorozat aprólékosabb. Az emeleten részben korábbi munkái (az Apám című, biztos kezű szénrajz és a nagy jellemző erejű Anyám, mindkettő 1975) mellett figyelmet érdemel színészportré- vagy szereprajzsorozata is 1979-ből, továbbá színes kréta arcképeinek sora „mai fiatal”-típusokról (1982-ből), közbül pedig klasszikus finomságú kis rézkarcok, valamint szellemesen nagyvonalú papírmetszetek vonják magukra a tekintetet. Legeredetibbek azonban kerámiatálai — eredetiek abban az értelemben, hogy Antibes-ot idézik, az egyik ovális tálon elénk is hozva a fallal övezett, parányi városkát, de még inkább szellemét: a picassói kerámiatréfák keletkezésének helyszínét!... Egy szegletes formájú tál, a Szobám, alkalmasint ösztöndíjas idejének színterét örökíti meg, a kandallóval, régi faajtóval; egy másiknak a címe Ágyam, ez Van Gogh-idézet; a legszellemesebb talán a kerek síkba kiterített karosszékem. Olyasmit hozott haza ezekben a tájakban Sáfár Pál, amit érdemes volna folytatnia itthon is. Aztán még megnézzük holbeini érzékenységű Annáját, egy alvó kisgyermekről készült rajzát, tudomásul veszszük Mesterek című gobelinjének lefojtottan merész színadását és megállapíthatjuk, hogy zavarba ejtő fiatal művésszel ismerkedhetünk meg, akinek sokoldalúságából még minden lehet. KITŰNŐ FELKÉSZÜLTSÉGŰ grafikus Domokos Géza, akinek a Ferencvárosi Pincetárlat (IX., Mester utca 5.) mutatja be az utóbbi öt évben készült munkáit. Ironikus alaptermészetű művész, ha egy formás női testben gyönyörködik, akkor az élményt úgy adja tovább, mintha azok a formák egy börtönfalon rakódnának ki valóságos és képzeletbeli foltokból, a rab képzelgésének tárgya, a rab képzeletéből kivetítve. Karikaturisztikus szemléletére vall egy mellkasi röntgenfelvétel felhasználásának módja egy egész sorozaton él — kezdve az ”Átlátok rajtad” kézenfekvőbb ötletétől az absztraháltabb Pózig, melyen a röntgenképkivágat fölött egy rúzsos női ajklenyomat szokatlan összefüggést hoz létre. De úgy is jellemezhetnénk Domokos Gézát, mint polgárpukkasztó hajlandóságú művészt (Transzcendens etűdök című ciklusa egyik darabjának ez a címe: Űrkorszak, avagy hogyan szeretkezzünk a súlytalanság állapotában?; a problémát elénk táró színes rajza egyébként tökéletesen artisztikus, majdhogynem sterilen szép). És még talán azt is el kell mondani Domokos Gézáról, hogy a grafika műfaji lehetőségeinek végigpróbálása mellett — hisz a kis tárlaton szinte minden technikának szentelt lapot — olyan vicceket is tud, mint a poposan igazi tíz- és húszfilléresekkel nyomatékosított Anyagi ösztönzés, illetve a fordítva sokszorosított Epigonok: egy nyomat-figurát ceruzarajzzal, vagyis kézi munkával másol át újra meg újra ... A LILA ISKOLA aulájában, Újpalotán (XV., Kavicsos köz 4.) Mérei Árpád szobrászművész kiállítása látható. Megint egy fiatal művész, harminchárom éves; a főiskolán Vígh Tamás tanítványa volt. Kisplasztikái során előbb csak messziről végigtekintve, azt látjuk, hogy hullámzik a gipsz, fodrozódik az ólom, nagy lendületű, izgatott-izgalmas körvonalak rajzolódnak elénk. Közelebbről aztán: a Repülési kísérlet kis ólomfigurájában keménykalapos-pererines úriemberre ismerünk, aki két karját széttárva, nekifutásból felrepülni kíván. Lebeg rajta minden, karjai vállban elforgó gépalkatrészek lehetnének, mint Léger festményein. A romantikus öltözet és a groteszk mozdulat közt éppúgy belső ellentét feszül, mint a krúdys elegancia és a figura esetlen hengeridomai közt. A nekifutást már követi is a Zuhanás, ám ezek az alakok zuhanó angyalok, letaszítottak. Szárnyaik merevek és szokatlan szögből metszik a levegőt. Meglehet, hogy e szárnyszerkezetek, anyagi valójától ösztönözve hozta létre a művész az Angyalok harca című kompozíciót, immáron négy egymásba gabalyodott szárnyvitorlával, vitorlabárddal... És miközben körbejárjuk őket és további társaikat, figyelve, hogyan változik mindegyik, mint vetül egymásra szárny és pajzs, köpeny, dugósisak-fej, hogyan váltanak át fényre és árnyékra, rendkívüli képességű fiatal szobrász jelentkezésének örülhetünk. Hisz mozgalmassá tudja tenni még a Godotra verna-jelenet út menti árokpartját is, az elcsüggedt és bizalmatlan várakozókkal..., s talán itt, talán valamelyik másik szobra előtt fog eszünkbe jutni Boccioni, Umberto Boccioni, az ő szobrainak hullámzó dinamizmusa. S ha eddig nem vettük volna észre, hogy újfuturista művésszel van dolgunk, akkor majd meggyőz Mérei Árpád remek Macskája, ez az öntestéből majdhogynem kilépő, nagy, fekete állat, mely még a vasmacska-szimbólumot is megérteti velünk egyetlen szemvillanás alatt, és belátjuk azt is, hogy a macskaház gömbszerű, ezt sem tudtuk eddig, habár könnyelműen mondogattuk, hogy a macska „öszszegömbölyödik”.... Lám, még állatszobrot is lehet csinálni, ez a téma k sincs kimerítve, csak tehetség kell hozzá. Ember Mária NAPLÓ Befejeződtek kedden Kaposvárott a történelemszakos tanárok, népművelők, könyvtárosok, levéltárosok, honismereti szakkörök vezetői, valamint a múzeumok képviselői részvételével rendezett somogyi levéltári napok, ahol a honismerti munka helyéről és szerepéről, a történelemtanítás problémáiról hangzottak el előadások. ♦ Szabó István, Oscar-díjas filmjének, a Mephistónak ítélték az idei legjobb külföldi filmnek járó díjat az angol kritikusok. A Mephisto a negyedik magyar film, amely ebben a nagy szakmai elismerést jelentő díjban részesült. ♦ A nyomorultakból, Victor Hugó nagyregényéből négyórás tévéfilm, illetve háromórás filmváltozatot készít Robert Hossein, a francia színész és rendező, aki már tizenkét éve nem forgatott. Két premier-plán, két portré közé zárja filmjét. Mindkétszer felhangzik a mondat: „Valjean, ön szabad”, de először animális fegyenc--ábrázatot látni, másodszorra intelligens emberi arcot, amely már-már Victor Hugóéhoz hasonlatos. A főszerepet, Jean Valjean szerepét Livio Ventura alakítja, aki eddig sohasem játszott kosztümös filmbeli.♦ A Magyar Írók Szövetsége november 26-án, pénteken délelőtt 11 órakor Kahána Mózes, József Attila-díjas író születésének 85. évfordulója alkalmából koszorúzási ünnepséget tart a Mező Imre úti munkásmozgalmi panteonban, urnahelyénél. ♦ • Mit olvasott Liszt Ferenc? címmel Raics István tart előadást a Liszt Ferenc Társaság rendezésében november 26-án, pénteken délután hat órakor a Zeneművészeti Főiskola X. termében. Közreműködik Szerdahelyi Éva (ének), zongorán kísér Prunyi Ilona. Kedden délelőtt a Mikroszkóp Színpadon századik alkalommal indult útjára a Zűrhajó, hogy a nézőtéren helyetfoglaló gyermekek segítségével elővarázsolja a Napot egy sötétbe borult távoli bolygón. ♦ Háromszáz esztendeje született Amszterdamban Baruch — későbbi keresztnevén: Benedictus — Spinoza, a XVII. század egyik legnagyobb, de későbbi koroknak, a mának is fontos felismerésekkel „üzenő” gondolkodója. Kora leghaladóbb köztársaságának, a spanyol feudalizmus alól frissen felszabadult Hollandiának volt polgára, ám közelebbi születési helye és otthona az amszterdami zsidó gettó volt. Mint az igazság csendes, de kérlelhetetlenül következetes keresője, mint minden dogmától szabad lélek nem értette meg magát szűkebb vallási közösségével sem, mint ahogy a holland köztársaságban is csak átmenetileg lelt magas állású pártfogókra. Racionalizmusa, amelyet írásaiban kifejtett — könyveinek többsége különben csak halála után látott napvilágot nem engedte meg neki, hogy ne csak olyan barátai legyenek, akikkel elvileg egyetért. Így hát e nagy gondolkodó — akinek az emberirtelmet rehabilitáló filozófiai rendszeréről Marx jegyezte meg, hogy az „materializmus teológiai köntösben” — negyven esztendeig tartó életét főleg gyémántcsiszolással tartotta fenn. Ezért is állapította meg Goethe, aki mélyen tisztelte az „Etika” és a „Politikai tanulmány” alkotóját, s bámulta az élete és tanításai közötti összhangot, hogy Spinoza önmagát is gyémánttá csiszolta. „Spinoza olvasása közben olyan érzés fog el bennünket, mint a legéletteljesebb nyugalmú, nagy természet szemlélete közben” — vallotta Heine is arról az emberről, aki oly mélyen s ugyanakkor szemléletesen fejtette ki, hogy a Világ, a természet egysége, s ennek egy része, egy jelensége — „modusz”-a — az ember is. Olyan rész azonban, aki birtokba veheti az egészet. Az elmúlt években napvilágot láttak — Szemere Samu mesteri fordításából — Spinoza legfontosabb úf művei magyarul, s nemcsak a budapesti „Akadémiai”, de a bukaresti „Kriterion” kiadónál is. Tavaly megjelent magyarul egy olyan népszerűen orientáló mű is, mint V. V. Szokolov szovjet szerző könyve: „Spinoza filozófiája és a jelenkor.”