Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-20 / 16. szám

4 Ez volt a dzsessz Ez zene volt. Nagyszerű dallamok, vérpezsdítő ritmusok. Dzsessz, ragtime, blues, meg a többi. Ezért lelkesedni kellett, órákig tekergetni az ősrégi faláda-rádiót, amíg valahonnan fölnyekergett egy melódia, amelyből sikerült lejegyezni néhány taktust. A többi már a fantázia dolga, tehetséges zenészek fantáziájáé. Negyedszázad múltán tér vissza Lódzba Törnek, az egykori zeneművészeti főiskolás, akit annak idején épp azért csaptak ki, mert titkon „az imperialisták zenéjét” játszotta, azért rajongott. Törnek, a zongorista, útközben felidézi magában a régi, nehéz éveket. A rengeteg küzdelmet, amelyet együttesével folytatnia kellett, hogy egyáltalán játszhassanak valahol, hiszen mindenütt becsukódtak előttük az ajtók, mihelyst kiderült, miféle muzsikát is szeretnének előadni. Csak semmi „háború előtti”, csak semmi „nyugati, dekadens”. .. Pénzkeresés gyanánt aztán iskolabálokon lehet nyekergetni a tangóharmonikát, indulókat, ál-tömegdalokat puffogtatni. Az egyetlen kiút a ravaszkodás: Tomekék azonban nem akarják „kifigurázni” az „elfajzott” zenét, hogy így csempésszék be mégis az emberek fülébe. Az együttes egyik tagja, rádiós zenei szerkesztő, az „elnyomott és kizsákmányolt amerikai néger rabszolgák egyetlen vigaszaként, Afrikából magukkal hozott ősi dalamkincsként” forgat le műsorában egy számot — ily módon kerülve a „hanyatló kapitalizmus uszályába”. A fegyelmi és a megalázó önbírálat procedúrája nem is marad el. A dzsessz volt az, ami körül Tomekék számára a világ forog. Szinte kizárólag a zenéért való kemény harc jelenti számukra a „nehéz esztendőket”, mintha mást észre se vennének, máson el sem gondolkodnának. Pedig csak menedék ez a muzsika, ha megint elmarad egy koncert, ha egyiküket elbocsátják, kizárják a pártból, ha a szomszédban lakó veterán kommunistát letartóztatják — nincs más menekvés, csak az önfeledt zenélés. Ám a hiábavaló harc felőrli a csapatot, s amikor Törnek végre egyszer termet szerezhet, már csak nehezen tudja összetrombitálni elfásult, megalkuvásokba menekült barátait. Nem igazán jó film Feliks Faiké. Ugyanakkor igazi profi munka, a rendező és operatőre, Witold Sobocinski finom meleg színekkel, remek szubjektív kameraállásokkal, ötletes gépmozgatásokkal örvendezteti meg nézőjét. Alig hihető konfliktusokkal egyoldalúan ábrázol egy nehéz korszakot úgy, hogy annak ellentmondásos lényegét nem retusálja meg igaz módon. Nem éppen eredeti és fölösleges is a keretes szerkezet, az öreg Törnek narrátorként való szerepeltetése. Kiváló viszont egy „személytelen” főszereplő: maga a zene, a dzsessz. (Józsa) Akit Bulldózernek hívtak Ez már a mélypont? Vagy adja meg Bud Spencer, e kiérdemesült úszóbajnokból és vízilabdacsillagból lett olasz filmsztár alább is a nívót? Akkor, amikor először megláttuk, azonnal megszerettük. Különösen azokban a filmekben — iskolapéldája ezeknek a televízióban karácsonykor vetített Különben dühbe jövünk —, amelyekben Terence Hill-lel a klasszikus időket felidéző komikuspárt formázták meg. Valami utolérhetetlen báj tette vonzóvá kettetjük játékát, jóízű, mulatságos párbeszédek és utolérhetetlenül megkoreografált verekedések vitték sikerre közös filmjeiket. Aztán, szétválásuk után, még jó ideig tartott a lendület, a Steno rendezte Piedone-filmekben Bud Spencer még tudta új vonásokkal gazdagítani az egyre behemótabb rendőrfelügyelő portréját. Bár a kifáradás jelei már akkor is mutatkoztak. Mostanra azonban már mindez kiapadt. Az új „opusz”, a Michele Lupo rendezte Akit Bulldózernek hívtak már csak halvány árnyéka a korábban oly sikeres olasz vígjátékoknak. Nincsenek benne meglepő fordulatok, jó poénok, hiányzik a helyzetekből és a jellemekből táplálkozó komikum, még a hagyományos csúcspontokat jelentő nagy verekedések minden mozzanatát is előre, csukott szemmel megjósolhatja a film nézője. Bud Spencer is fölszedett már magára annyi súlyfölösleget, hogy mozgásának elnehezülése leplezhetetlenné váljék, mintegy jelképeként a nevéhez fűződő műfaj kiürülésének. (v. p.) Szemben a világgal Elkötelezetten baloldali film a Gerard Blainé , s ez az egyetlen pozitívum, amit el lehet róla mondani (mégha ez nem is éppen esztétikai kategória). Pierre húszéves, apját üzemi baleset folytán kiskorában elvesztette, s most anyja is meghal. Egyedül marad kishúgával, akit el kell tartania, ha nem akarja, hogy állami gondozásba vegyék. Munkája nincs, állami lopásokból él. Mindinkapu meggyőződik arról, hogy a kapitalizmus farkastörvényei között nincsen számára hely. Egy szomszédja kommunista gyűlésre hívja, ám az ott hallottak sem ragadják magukkal, nem hisz a szebb jövőben, cselekedni szeretne, lázadni. Megismerkedik egy anarchistával, arról meg kiderül, hogy csak szájhős. Találkozik a gyűlölt felső tízezer képviselőjével is (épp a kocsiját akarja feltörni), a nagyiparos — nyilván osztálya rothadását és dekadenciáját jelképezendő — homoszexuális, aki azonnal meg akarja rontani az ártatlan ifjút, így már a társadalmi elkeseredést személyes indokok is motiválják ... Kár folytatni a film langyos fantáziával kiagyalt ötlettelen történetét, a kis Pierre útját az értelmetlen tettig, a gyilkosságig. Vérszegény agitkára sikeredett a Szemben a világgal, amely neosematizmusa okán még arra sem képes, hogy különösképpen megrázzon nagynak szánt társadalmi mondanivalójával. (j. gy.) Maow Nemzet Vajda Péter emlékezete AZON A TAVASZON, 1833 márciusában a pozsonyi diéta ifjai is lazábbra kötötték ny.-ikravalójukat, kigombolták kabátjukat, s a pesti korzó hölgyei is megsétáltathatták szezonhoz illő új kalapjukat. Az egyik pipafüstös pest-budai redakció mélyén pedig egy ifjú hírlapíró talányos, tavaszt dicsőítő cikkbe kezdett. Imigyen: „Soká bajlódtunk a téllel, fáztunk, midőn melegedést reménylettünk, s némely agyvilágunk hátramaradást szenvede. De végre tavaszulni kezd. Sokan bosszankodtak a hidegre, kikeltek a fagy ellen, kárhoztatták az északi, szelet — mind hasztalan. Beleszoktunk utóbb, mint a nyugatindiai szerecsenek, vagy az afrikai nők a korbácsba, s ám midőn nem vártuk, a fergetegező április meleg napfénynyel végződik ...” A virágnyelven írt tavaszdicsérő természeti képek mögé bújtatott üzenetét még másfél évszázad távolából sem nehéz megfejtenünk. A reformkor első éveit éljük. Az egyre jobban világosodó szellemi és politikai égbolton még nem gyülekeznek a reformmozgalom sorsát később beárnyékoló fellegek. A Hasznos Mulatságok cikkírója joggal oszthatta nemzedéke jövőbe vetett hitét, amikor azt írta: „a téli fagy kötelei megszakadoznak, hideg leple alól felszabadul a természet, a szabadultságot ezer ének, ezer hang, dalzaj hirdeti... a sólymok villámibban repülnek, a pacsirta magasabbra leng, a szarvas büszkébben sétál a völgyön, a medves farkaskény (önkény) törve van.” A SZERZŐ, az akkor mindössze huszonöt esztendős Vajda Péter egyike volt a színes egyéniségekben nem szűkölködő reformkor legsokoldalúbb tehetségeinek. 175 évvel ezelőtt egy féltelkes jobbágy gyermekeként látta meg a napvilágot, s a szarvasi evangélikus főiskola igazgatójaként fejezte be életét. Halálakor Petőfi „a függetlenség bajnok férfid”-t gyászolta benne: „Ki e hajlongó, görnyedő időkben / Meg nem tanuló térdet hajtani .. Vajda Péter a kunyhótól a főiskolai katedráig vezető rövid élete során — mindössze harmincnyolc éves volt, amikor meghalt — több mint félszáz tanulmányt és könyvet, megszámlálhatatlan újságcikket írt, s a legkülönbözőbb műfajokkal próbálkozott. Történelmi regényei, keleti tárgyú elbeszélései mellett írt költeményeket prózában és versben, foglalkozott a nyelvtudománynyal, lefordította Shakespeare Hamletjét, az Othellót, a III. Richárdot, a Lear királyt, magyarított Dumas-regényt és Scribe-vígjátékot, kiadott méhészeti szakkönyvet és pedagógiai regényt, füvészkönyvet és orvosi tanácsadót, ábécés könyvet „az írás és olvasás iskolán kívüli elsajátítására” és tanácsadót „a szépítés mesterségéről hölgyeknek”. E páratlan s kissé gyanús sokoldalúságot részben az magyarázza, hogy Vajda Péter eredetileg orvosnak készült, s egyetemi stúdiumainak csak az 1831. évi kolerajárvány következményeként kitört pesti diákzendülés — amely után társai felbujtásával vádolták — vetett véget. De nemcsak ez. Az író, aki haláláig nem feledte, hogy egy Veszprém megyei jobbágyfalu szülötte, igazi nemzetnevelő volt. Egész életében töretlenül hitt a népművelés, az ismeretek terjesztésének társadalmi egyenlőtlenségeket megszüntető, különböző osztályokat egy nemzetté kovácsoló hatásában. Először „a tudás szentházában egyesülnek előjogosak a hiányos jogúakkal” — írja 1341- ben. IGEN JELLEMZŐ, hogy a természettudományi társulat későbbi megszervezője, a majdani pedagógus már első európai útjáról egy hasznos ismereteket terjesztő, a társadalom szegényebb rétegeihez is eljutó újság — a Garasos Tár — tervét hozza magával, s e vállalkozását újabb és újabb népnevelő szándékú kiadványok követték. E nemzetnevelő szolgálat mellett Vajda mégis megmaradt írónak, s ha szépirodalmi művei — néhány korai versét leszámítva — nem tartoznak a magyar irodalom maradandó alkotásai közé, van egy olyan irodalmi műfaj, a publicisztika, amelyben maradandót alkotott. A Hasznos Mulatságok, az Életképek, az Athenaeum, a Világ hasábjain megjelent tárcái, vezércikkei nemcsak zsurnalisztikai tehetségét bizonyítják, de ennél jóval többet. Vajda Péter nemcsak ismeretterjesztő célú írásaiban, hanem újságcikkeiben is a kor uralkodó eszméinek, politikai alapfogalmainak tisztázását tekintette fő feladatának, s ez tette képessé arra, hogy a modern magyar újságírás megteremtői között tartsuk számon a nevét Vikol Katalin MEGJELENT Azagyitú JANUÁRI SZÁMA! BÚTORKÁRPITOK _ TESZT SZÁNKÓK TESZT Olcsóbban fehérben (Olcsóbb a fehér termékek, és a minőségük?) Táska — test — teszt (Az iskolatáskák és a használati szempontok.) Elhagyott hagyatékok Riasztók — Párizsban Vásáron láttuk — Bukarestben A NAGYÍTÓT, A FOGYASZTÓK LAPJÁT KERESSE A HÍRLAPÁRUSOKNÁL! A Három kiállítás Az Alföld visszfénye A VILÁG ELŐL sokáig elbújva dolgozó festőművész, Tóth Menyhért műveiből 1976- ban rendeztek nagy sikerű kiállítást a Műcsarnokban. Az azóta elhunyt alkotó magángyűjteményekben őrzött műveit viszi közönség elé a Gödöllői Galéria e havi kiállítása. Fehér izzás — e szavakkal szokták jellemezni Tóth Menyhért késői periódusát. Valóban, utolsó festői korszakának domináns színe a vakító fehér; tárgyakat és tájakat, embereket és minden más élőlényt utóbb már csak ezzel a lüktető, vibráló, több rétegű fehérséggel jellemzett. A kvalitásos műveket felsorakoztató gödöllői kiállításon egyetlen festmény, az igen jelentősnek tartható keletkezés jelzi azt, hová ért el a kifejezés tisztaságában Tóth Menyhért. Ez a mű önmaga keletkezéséről is számot ad: a fehér felület felfelfeslik, megmutatva, hogy e szín valóban minden színek összefogása kíván lenni, ahogy a mindent elborító, hullámzó forma a formák összege. Ez az egyikfajta végpont. A másik egy ceruzarajz (akár szobor is lehetne), 1975-ből. Két tömböt körülfogó körvonal alig észrevehető hullámzással hozza tudtunkra, hogy egységként tökéletes mozdulatlanságba merevítve a két pólust, a két nemet fordította itt egymás felé a festő. Tóth Menyhért művészi életpályája bizonyítja, hogy ő ugyanazt az ívet kísérelte meg felrajzolni a világ lényeinek impresszionisztikus érzékelésétől lényegük megértéséig és festői megragadásáig. A gödöllői kiállítás nem jelöli ki pontról pontra ennek az útnak a nyomvonalát, erre nem is vállalkozhatott volna. De jó érzékkel válogatott. Néhány fontosabb „mérföldkövet” behozott, mint a Vaszary-féle hagyományokhoz kapcsolódó Madonna a gyermekkel című képet, a vad színhasználatú Kertészlányt, egy sorozatot parasztportréiból, egészen a már említett, az alföldi magányban készült végső keletkezésig. A KISEBB FORMÁK FELÉ fordult Szabó Iván, ahogy haladtak az évek. A most hetvenesztendős szobrászművész utoljára több mint tizenöt éve állt ki jelentősebb kollekcióval a Műcsarnokban. Mostani önálló tárlatán a Vigadó Galériában csupa érmet, plakettet, kisbronzot láthatunk, a legutóbbi időszak termését. A motívumok a kis formák ellenére változatlanok: pontosan körülrajzolt lovak, nőalakok, az alföldi táj egy-egy eleme, s a témák is ugyanazok, mint korábban: madarak röpte, asszonyok táncos mozdulatai, zenei fordulatok és költői sorok plasztikus megfelelőinek keresése. Új Medgyessy-reliefje mutatja, hogy Szabó Iván a grafikai értelemben vett kompozíciós szigorúságot, amit épp nagy elődjétől, Medgyessy Ferenctől vett át, ma már nem tartja annyira fontosnak. Az ujjhegy formáról formára tapintó nyomhagyásának spontán folyamatosságát őrzik bronzba öntve Szabó Iván „őszikéi”. A FESTŐK KÖZÉPNEMZEDÉKÉNEK jól ismert tagja Vecsési Sándor; tőle is évek óta vártuk már az új művek egymás mellé rendezését; erre most ugyancsak a Vigadó Galériában került sor. A képelemek nyersesége jellemezte a hatvanas évekbeli képeit, melyek alapján akkor a művészt a vásárhelyi iskolához sorolták. Valóban megfigyelhető volt munkáin a monumentalitás igénye, ám eszközei annak idején kevésnek bizonyultak hozzá; nem volt mérhető ebben az értelemben Németh Józsefhez, és koloritja is kevésbé volt kifejező, mint mondjuk Szalay Ferencé. A keret változatlan — az a jellegzetes vásznazott keret, melyet akkortájt előszeretettel használtak —, ám e keretben a kép sokkal közelebb került annak az időszaknak a céljaihoz (miközben a többiek, ki merre, eltávolodtak már). Megértése annak, ami lezajlott, ami épp lezárul, tisztességes rögzítése, kis, emberi rezdüléseinek érzékeltetése, ez volt, s ma is ez Vecsési Sándor szándéka. Mindehhez mára meg is találta a számára alkalmas eszközöket: megtanulta, hogyan kell ma ikont festeni, azaz elkerülni az olcsó zsánerbeállításokat, s rájött a visszafogott színek élettel telítésének, ellenpontozásának módszerére is. Így ajtókban, ablakokban álló, csodát váró merev öreg parasztfigurái valóban arról beszélnek csendesen, konokul, amiről Vecsési Sándor szólni akar. HÁROM MŰVÉSZ, három kiállítás — a véletlen időbeli összeesés felnagyítja a tényt, hogy mindhármuk sorsa, így vagy amúgy, az Alföldhöz kapcsolódik. Ám mindhármuk művészete más-más módon veti föl a hagyomány és a helyi karakter kérdését. Bán András Méltó otthont kap az Országos Széchényi Könyvtár A Budavári Palota nyugati, Krisztinavárosi szárnyának felújítása a befejezéséhez közeledik. Ezzel lezárult az építkezésnek két évtizednél is régebbi szakasza és a nemzet könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár végre gyűjteményéhez méltó otthonba költözhet. A Budavári Palota épületének átadása az Állami Tervbizottság döntése alapján, december végén lesz. Óvári Sándor, a Széchényi Könyvtár költözéssel-építéssel fogalkozó igazgatója elmondta, hogy jelenleg százan dolgoznak az épületben. A napokban készült el a restaurátor laboratórium, ebben elsőként az Egyetemi Könyvtár rossz állapotú corvináinak restaurálását kezdik el február elején. A könyvtár kidolgozta az átköltözés részletes tervét. A költözés tíz hónapot vesz igénybe, közben azonban gondoskodnak a legfontosabb olvasói igények — a tudományos kutatók munkájának — a szolgálatáról is. Az új székhelyen alaposan megváltozik az Országos Széchényi Könyvtár olvasószolgálati munkája. A Várban ugyanis hétszáz ember ülhet majd le az olvasótermekben. Hetvenezer kötetet helyeznek el szabadpolcon, és máris megkezdték ezeknek a könyveknek a bekötését és címkézését. A központi segédkönyvtárban a kutatómunkában nélkülözhetetlen kiadványokat gyűjtik öszsze egy helyen, így a jelenlegi két-háromnapos várakozási idő is elkerülhető lesz majd a könytárlátogatók számára. A Budavári Palotában Könyvmúzeum is lesz. A központi díszlépcsőn állandó és ideiglenes kiállításokat is rendeznek. A tervek szerint a Dózsa György tér felől három gyorslift viszi fel a látogatókat az épület ötödik szintjén nyíló főbejárathoz. Innen gyalog lehet eljutni a kiállítótermekbe és lifttel a hetedik szinten található, tágas és világos olvasóterembe. Természetesen a hagyományos módon is megközelíthető lesz a könyvtár, a Várban közlekedő autóbuszokkal. NAPLÓ Villányi András Portrék és ünnepek című fotókiállítása január 28-án nyílik meg a Fiatal Művészek Klubjának Fekete-fehér kiállítótermében. Lázár Ervin nemzetközi diplomával is kitüntetett meseregényének, a Berzsián és Dideki címűnek a bábjátékváltozatát mutatja be a Bábszínház január 22-én a színház Jókai téri épületében. Az előadást Lengyel Pál rendezi, a bábokat és a díszleteket Koós Iván tervei alapján készítették. Az előadás érdekessége, hogy a paraván nélküli, úgynevezett fekete bábszínház és a japán eredetű bunkraku-bábtechnika elegyítéseként mutatják be a gyermekek kedvenc meséjét. A filmkészítés műhelytitkaiba vezet be Tizenöt filmlecke című, (s a Műszaki kiadónál megjelent) könyvével Féjja Sándor. Amatőrfilmeseknek szólnak leckéi, de valójában értő művészet-barátokat nevel, hiszen a szerkezet, az ábrázolásmód, a hatás sokoldalú megvilágításával az esztétikai értékelés megalapozásához is hozzájárul. (7) A lengyel Tátrát mutatja be az a fotókiállítás, amely szerdán nyílt meg a Lengyel Tájékoztató és Kulturális Központban. A Tátra természetvédelmi területének fotográfusa Tadeusz Olszewki. A miskolci filmfesztiválra, amelyet május elején rendeznek meg, hatvan filmet neveztek be. A fesztiválvetítéseket ez alkalommal is a Szakszervezetek Borsod megyei Tanácsának miskolci székházában tartják. Az alkotások híradó-, animációs, dokumentum-, népszerű-tudományos és hosszúfilm-kategóriában versenyeznek. A fesztiválnak külföldi vendégei is lesznek, az ő munkáikat éjszakai vetítéseken mutatják be a közönségnek. Miskolcon emlékeznek majd meg a hazai oktatófilmgyártás hetvenéves jubileumáról.♦ Country-klub nyílik január 26-án a Károlyi Mihály utcai Eötvös Klubban. Ezt követően kéthetente lesz itt country-műsor. Csütörtök, 1983. január 20. st. Harminc évvel ezelőtt, 1953 januárjában kezdte meg adásait Győrben a Rádió második vidéki stúdiója. A győri rádió napjainkban öt megye politikai, társadalmi, művelődési és sporteseményeit kíséri figyelemmel. Nemcsak magyar területeken, de a szlovákiai Csallóközben és az ausztriai Burgenlandban is sokan hallgatják, éppen ezért a győri rádió vasárnaponként anyanyelvükön szól a körzetében levő német és szlovák ajkú nemzetiségekhez. Szerdán jubileumi ünnepségen köszöntötték a győri stúdió legrégibb dolgozóit.