Magyar Nemzet, 1983. január (39. / 46. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-20 / 16. szám
! FIGYELEM! AmIEMI telepeken és átvevőhelyeken JANUÁR 1-TŐL jelentősen felemelt áron vásároljuk meg a lakóterületről származó vashulladékokat. Cs Régi átvételi árak temezhulladék 0.Sl Ft kg 0.70 Ft kg egyéb szénacélhulladék 1.20 Ft kg 1.00 Ft kg öntvényhulladék 2.80 Ft kg 1.30 Ft kg 1 2000 éves alkalmazkodás Változatlanul alapvető („standard”) munkának számít angolszász nyelvterületen Paul Johnson A History of Christianity (Kereszténységtörténet) című, hat éve megjelent munkája a londoni Weidenfeld and Nicolson kiadásában, 556 nagy oldalon, 15 oldal bibliográfiával, 22 oldal név- és tárgymutatóval. Fogásra is súlyos munka. Időrendi beosztása sem a megszokott. Az egymást követő fejezetek címe: A Jézusszekta keletkezése és átmentése; Vértanúktól az inkvizítorokig; Apáturak és ikonok istene; Totális kereszténység; A harmadik erő: a reneszánsz; A hit, az értelem és a lázadás kora; A mintegy kiválasztott keresztény népek és — végül — A hódító egyház hanyatlása. Mindegyik fejezet — átfedésekkel — ötszáz-ötszáz évet jelez a 2000 éves történetben. Ma is nyugtalanító kérdés: mi a magyarázata, hogy 2000 évvel ezelőtt a római birodalom isten háta mögötti csücskében született Jézus halála után világvallás terebélyesedett ki. Történelmi tény, hogy előbb Európában, majd kontinensünk közvetítésével az egész földön alapjaiban a keresztény kultúra és civilizáció terjedt el. Amennyiben modernnek nevezhetők a mai társadalmak, azok mind az európai mintát követve igyekeznek kilépni a maguk megmerevedett világából a XX. századba. A szerző 556 oldalon nem képes részletesen elmondani ennek a történelmi folyamatnak kibontakozását, viszont arányosan válogat, jól mérlegel az egyes korokra jellemző részleteket említ. Ez az egyoldalú, hitvédelmi vagy csak bíráló munkák sorából meszsze kiemeli és érdekessé, sőt izgalmassá teszi Johnson művét. A kifejezés, hogy ,,izgalmas", nagyon is illik az egyház — pontosabban: a kereszténység történetére, hiszen 2000 év alatt sok minden történt, amit csak érdekfeszítő módon lehet elbeszélni. A siker és a maradandóság okát kutatva, Johnson arra a következtetésre jut, hogy ennek és az időnként bekövetkezett hanyatlásnak az a magyarázata, hogy a kereszténység természetfölötti beállítottsága ellenére rendkívüli mértékben elismerte, majd beolvasztotta magába az anyagi világ és az emberiség adott tényeit és értékeit. Ez avatja a történelemtudomány vizsgálódásának jogos területévé a keresztény egyházat, annak ellenére, hogy a világszervezet által alapítóként tisztelt, sőt istenként imádott Názáreti Mesterről a tudomány jóformán semmit sem tud biztosan. Élettörténete egy könyvoldalba belefér. Tanítása évtizedekkel halála után került papírra, elveszett írásbeli forrásokra és szájhagyományokra támaszkodva. Erről szól a könyv első fejezete. Johnson szerint a judeai szekta sok más, hozzá hasonló ottani mozgalom sorsára jutatott volna, ha nem esik el Jeruzsálem, ha a szekta tagjai nem szóródnak szét a római birodalomban, és a jézusi tanítás nem ötvöződik a görög és a római bölcselettel. További szerencsés véletlen volt, hogy éppen az I. században vált általánossá a római birodalomban az igény, hogy vallási, ideológiai szempontból is egységes, sőt egy istent hívő világkép fejezze ki a birodalmi egységet. S valóban, Pál apostol a kozmikus és nem a történelmi — a Galileában élt — Jézus, a feltámadott, uralkodó, a minden nemzetek fölött álló Megváltó tanát hirdette. A rendet, a zűrzavarból megváltást, kiutat kereső Birodalom termékeny talaj volt ennek a gondolatnak a befogadására. A történettudomány a kezdet kezdetétől ambivalens kapcsolatban áll ezzel a jelenséggel, mert történetírói módszerekkel nem lehet kimutatni, hogy Jézus egyházat és milyen egyházat akart alapítani. Tanításából pedig már az első évtizedekben oly sok vita, ellentét és szakadás keletkezett, hogy azt is nehéz kimutatni: mi a lényege? A történész csak a II. század elejétől képes nyomon követni ennek a roppant jelentős mozgalomnak az eseményeit, és Johnson arra a megállapításra jut, hogy a 2000 éves fennmaradás magyarázata Jézus személye és tanítása körüli állandó bizonytalanság. Ez késztette a kereszténységet a bizonyosság kutatására, az egymással vitázó csoportok tolerálására, végső esetben elítélésére és dogmákban iegfogalmazott ,,bizonyosságok” megfogalmazására. De ez a dialektikus mozgás alkalmazkodásból is állt. Bekövetkezett az a paradox helyzet, hogy a legdogmatikusabb világegyház mindig képes volt új fogalmazással korszerűsíteni önmagát. Sok ellenállás, vita, általában lassú folyamat és gyakran nem éppen épületes események közepette a kereszténységnek eddig mindig sikerült magába olvasztania olyan tételeket és mozgalmakat, amelyeket régebben kitagadott, eretneknek bélyegzett. Bizonyos szempontból gyenge és életképtelen egy ily módon működő mozgalom, de Johnson úgy véli, éppen a gyengeségében rejlik az ereje. A valós társadalmi és egyéni változásokhoz történt alkalmazkodása révén a kereszténység is részese lett a valóságnak. Mint tanrendszer, mint vallási ideológia — önmagában — nem lehetett volna történelmet formáló erő. Ezoterikus játék maradt volna, mint a történelem megannyi kultusza. Johnson szerint a kereszténységben és a római birodalomban — részben görög hatásra — egy általános igény találkozott szerencsésen. A nagy ázsiai vallásokkal szemben, amelyek megvetették az "egyént és a történelmet, a kereszténység a személyiség fontosságát hangsúlyozta, elfogadta a testté lett isten, a kínhalált szenvedett isten, a kenyeret osztó isten, a más ember gyakorlati szeretetére tanító isten tanát így járult hozzá a kereszténység — sok buktatón keresztül — a csak Európára jellemző személyes és közszabadság mag vénak elvetéséhez és szárba szökkenéséhez. Ezt folytatja az elmúlt kétszáz évben a szekularizáció, de már mind az öt földrészen. Jó példa erre az ENSZ alapokmánya, amelyben az’nno év alatt megszenvedett, kidolgozott és — ha alkalmazták — bevált gyakorlat elveit olvashatja az egész világ. A világ nem lett „keresztény”, a szó egyházi-vallási értelmében, noha a kereszténység hozta létre, persze nem ,,kizárólag”, azt az európai civilizációt, amely a világtörténelem kovásza lett. A szekularizáció ugyanakkor mintha feleslegessé tenné a mai kereszténységet, hiszen ettől számos feladatot vállalt át, vagy szerzett meg erőszakkal is. A kereszténység ma emiatt nyugtalan, keresi az utat, fogalmazza át réginődön meghatározott dogmáit, miközben — szintén a tények tanúsága szerint — világszerte még ma is százmilliók számára a keresztény fogalmi rendszerben kifejezett világkép jelenti a biztonságot. A szerző erre utalva gondolja, hogy a kereszténység a rövidesen beköszöntő harmadik évezredben is tényező marad, noha egészen más lesz a megjelenési formája és a jellege, mint korábban. De ez nem újság ebben a hosszú történetben, melynek során átvette az antik világ örökségét, szót értett a barbárokkal, túl tudott lépni a Föld-központú korszakán, kibékült a száz éve még kiátkozott liberális, polgári forradalmakkal, és minden jel szerint megtalálja a hangot, együttélést, sőt az együttműködő szolgálat lehetőségét korunk uralkodó eszméjével, a szocializmussal is, melynek gyökerei szintén ebbe a 2000 évbe nyúlnak vissza. Hogy a szemünk előtt mélvó változás mennyiben módosítja a kereszténységet, hogyan viszonyul eddigi énjéhez, az más kérdés. De ráismerne-e már a mai énházra is az osíry hét'fim é^tim prio meghalt XII. Pius pápa . .. ? Nagy Kázmér Nagy idők tanúja A „jobb későn, mint soha” elve alapján teszem közzé, hogy egy esztendeje, 1001. január 14-én, 87 éves korában elhunyt a Párizs környéki Villemomble városkában Pierre de Suin özvegye, leánynevén Verdiane de Coudekeraue Lambrecht. A gyászhírt csak mostanában tudtam meg a Párizsban élő nemeskéri Kiss Miklóstól, a Nemzetközi Sportlövő Szövetség főtitkárától, aki nemeskéri Kiss Miklós (1820. IX. 22. — 1902. IV. 27.; azért írom ide a pontos adatokat, mert lexikonjaink nem jelzik őket). Kossuth hű fegyvertársának a dédunokája. Ami pedig az elhunytat illeti, ő a szabadságharc diplomatájának, az „igen ügyes embernek” (ahogyan Teleki László minősítette) az unokája volt. Házassága révén került be egy De Suin nevű francia tengernagy családjába, s az apósának a húga nem más volt, mint a híres Diane grófnő, igazi nevén Marie Lain de Beausacq, akinek a szalonját 1888-as tartózkodása során buzgón látogatta Justh Zsigmond. Halász Gábor, Justh érdekes Naplójának közreadója, így írt róla: „Párizs egyik legnagyobb irodalmi szalonjának úrnője. Ifjúságában Victor Hugót bálványozta, kit száműzetésében is felkeresett, öregségében szalonjában Sully- Phuidhomme volt aköltők ... mellette kisebb csillagokon kívül Lemaitre, a kritikus volt a szalon nevezetessége. A kis dinéken kívül minden héten irodalmi összejövetel volt nála, ahol már nagyobb számban vettek részt a boldog meghívottak és minden hónap első péntekjén nagy estély, mintegy 200 vendéggel.” A grófné 1878-ban Pesten is járt, mert Justh egyszer megjegyezte: mikor a társaság a Café Orientalban magyar cigánymuzsikát hallgatott. Diane ugyan a nótákat már ott is hallotta ..........Uniformisát” is leírja: „fekete, hosszú uszályú fekete bársonyruhát hordott, veres dísszel és veres szalaggal a nyakán, mélyen kivágott derékkal és igen bizarr indiai ékszerekkel díszítve.” Ez a nagy kékharisnya tehát a „közönséges” Marie nevet „Diane”-ra változtatva, a fivére menye viszont jogosan viselte a különös „Verdiane” nevet. Kérdésemre, hogy miképp keresztelték el így, 1978. február 6-án írt levelében (franciául, mert magyarul már nem tu * Centrum0^^^ ( /\v) AZ EZ A DIVAT 1983 ÉVI SZÁMAIBAN HA- (//\\| y/F vonta megjelenő centrum kártyák V/ | J /\\| Q I V/ KAL részt vehet az ez a divat I J I I 9 V. ^ MJJ! M CENTRUM KÁRTYA-AKCIÓJAN1 //] BEKÜLDENDŐ FÉLÉVENKÉNT AZ A HA- //] \1 ROM KÁRTYA, AMELYNEK (ROMAI VIL^ SZÁMMAL JELÖLT ) SORSZÁM. AZ 7TS 7aVv\\ ITT /) A \ Y\ EZ A DIVAT JÚNIUSI ILLETVE DECEMB . (A / \ \ ,T" - l y \ BÉBI SZÁMÁBAN TALÁLHATÓ. \J\ l ^ ^^^KEDVES OLVASÓNK! ......... Valamennyien szeretünk jutazani,de az igazat meg smmmmi) vallva, az sem mellékes nyerünk-e Most az EZ A DIVAT 1 / című lapban újabb lehatőséget kinálunk, melynek sorén \ / ismét játszani hívjuk Önt AZ EZ A DIVAT és a CENTRUM ÁRUHAZAK \ / közös akcióján - nem tévedes - összessn egymillió forint értékű \ / nyeremény talál majd gazdára \ / Kérjük, hogy 1983 januárjáig' egész éven kísérje figyelemmé* e % / CENTRUM KÁRTYA akci'- t í»t*kszaba!v«itt az EZ A DIVAT ban \J A CENTRUM KARTYA Aj QN JQKLPE ’ V dott) így válaszolt: „Nevemet egy Firenzében élő Santa Viridiana nevű olasz nő után kaptam. Szüleim egy Magyarországi Szent Erzsébetről szóló könyvben fedezték fel ezt a szentet.” De kik voltak a szülők? Édesanyja nemeskéri Kiss Margit (1801. II. 28. — 1944. II. 9.) volt, akinek bölcsőjénél Kossuth, Andrássy, Teleki László, Türr, Gorove és más számkivetett is ott állt, mert édesapja a Fontainebleau mellett fekvő Saint-Ange kastélyban (Voltaire itt írta IV. Henrikről szőlő eposzát!) lakott, amely az emigráció egyik „üdülője” lett. Schmidteg Kálmán huszár százados itt halt meg, s a szomszéd Videóért nevű faluban van eltemetve, ott, ahol maga nemeskéri Kiss Miklós is nyugszik, legidősebb fia, a diplomata Aladár (1854—1930) mellett. Margit később szintén nevezetes szalont nyitott az előkelő Varenne utcában, ahol seregnyi történelmi palota áll, többek között a Matignon, hol a monarchia nagykövetsége székelt és amely most a miniszterelnökség épülete. Ide járt Munkácsy, Zichy Géza, Reményi Ede, Thaly Kálmán, Hubay Jenő, s megfordult itt özv. Gérando Ágostonná sz. Teleki Emma is, aki egyszer azzal botránkoztatta meg a sok főúri hölgyet, hogy — a Kommünt szóba hozva — „a nép szegény szabadságvágyát dicsőítette” (Margit szavait fordítom franciából). Sűrűn látogatta a taubourg Saint-Germain eme díszes társaságát az a magyarbarát Adam asszony (Juliette Lamber), akiről nemrég írt e lap hasábjain Szilágyi Ferenc, és aki maga is egy nagy befolyású irodalmi szalont tartott, amelyet a III. Köztársaság vezetői látogattak, s akit egy angol életrajzírója „La Grande Francaise”-nek titulált. Margit 1866-ban egy Louis Coudekerque Lambrecht nevű francia lovaskapitányhoz ment nőül, akivel rögtön elzarándokolt Turinba Kossuthhoz. Justh élete végéig levelezett a híres honvéd ezredes leányával (vö: Gálos Magda: Sigismond Justh et Paris, Budapest, 1936), aki meg is látogatta őt Szent Tornyán. Kevesen tudják, hogy Kiss Margit francia írónő is volt! Semmilyen lexikonunk nem ismeri e tevékenységét. Noel Bangor álnéven írta műveit, amelyekről Birkás Géza számolt be 1938-ban a Budapesti Szemle hasábjain. Kiadott La Hongrie pittoresque et artistique címmel egy kis füzetet, majd élete vége felé. 1933-ban Les deux ivresses címmel egy szerelmi-lélektani regényt, amelyet az akkor nagy tekintélynek örvendő Paul Bourget tisztelt meg előszóval. Még azonban 1914-ban megjelent Le Sang Bleu című öt elbeszélést tartalmazó kötete, melyben — édesapja ajkáról hallott történetek nyomán — az óhaza honvéd- és betyárhistóriáit írta meg; a kötet alcíme: Scénes de la vie hongroise. Birkás írása még két másik munkáját említi. Verdiane öccse, aki 1898. augusztus 27-én született, André Coudekerque Lambrecht, még él. Ő az utolsó élő unokája annak a nemeskéri Kiss Miklósnak, akiről Justh ezt írta: „neve a magyar történet legfényesebb korához fűződik ... ott ragyog azokon a lapokon, amelyeknek olvasásánál minden magyar szeme könnyel telik meg, s amelytől mindegyiknek lelkét büszkeség önti el” (ezt egy 1886-os levélből idézem, amelyet a Furmus szerzője Margithoz intézett). Amikor a nemeskéri Kiss család históriáját kutattam (ennek eredménye lett „Magyar rebellis — francia gróf” című cikkem: Új Tükör, 1979. 10. sz), családtörténeti kérdésekkel fordultam ehhez az unokához is. 1978. január 20-i leveléből megtudtam, hogy a Nemeskéri família emlékeinek nagy részét a német megszállók elpusztították, amikor elfoglalták a család normandiai kastélyát. André még emlékezett rá, hogy látta a karosszékében ülő, ősz szakállúsag honvéd ezredest. Ő maga halászhajózással foglalkozott, a háború alatt De Gaulle tábornokhoz csatlakozott s irodalmi tevékenységet is fejtett ki: írt egy matrózregényt, egy parasztregényt (részben Alexandre André álnéven), továbbá egy amerikai útleírást. Többször járt az óhazában: 1903- ban a véglesi kastélyt kereste fel a Kárpátokban, amelyről nemrég Vörösmarty Géza írt (Magyar Nemzet, 1982. október 21.), s itt — a Nagy Lajos építtette. Mátyás által is kedvelt várban, ahol Balassi Bálint született, s amelyet a kiegyezés után nemeskéri Kiss Miklós vásárolt meg — tanult meg lovagolni (ötévesen!). 1913-ban Budapestre jött, hogy részt vegyen Catherine nevű testvérének Nopcsa Elekkel (1879—1919, Erzsébet királyné főudvarmesterének a fia, egy ideig pedig az Opera intendánsa) kötött házasságán. Végül az első világháború után is itt tartózkodott (a közelebbi időpontra nem emlékszik), s ekkor tanult meg az Operában ... fuvolázni. De Suin asszony halálával ő tehát az utolsó élő unokája annak a nemeskéri Kiss Miklósnak, aki száműzetése és házassága1853-ban vette nőül Le Charron márki leányát, s ettől fogva ez a szépséges Matild lett az emigráció „védangyala”) révén — akár jó évtizeddel korábban a Teleki Emma — Auguste de Gérando nász — a magyar—francia kapcsolatok több nemzedéken át hullámzó történetének forrása lett. Bajomi Lázár Endre Csütörtök, 1983. január 20. HARMADSZOR — DE NEM UTOLJÁRA! 5000 FORINTOT NYERHET! ISMÉT CSERE-SZERENCSE A LAKÁSCSERÉBEN! Pályázhat a minden hirdetője, aki segítségünkkel lelt partnerra. Ha mindkét fél nálunk hirdetett, úgy mindkettőjük neve bekerül a szerencsekerekünkbe. A FARSANGI HÚZÁSON tehát részt vesznek mindazok, akik beküldik szerkesztőségünkbe a hirdetés felvételét igazoló nyugtát, a lakáscserét jóváhagyó tanácsi határozatot. Beküldési határidő: 1983. február 1. CÍMÜNK: LAKÁSCSERE, Budapest 1100., Pf. 13. K