Magyar Nemzet, 1983. február (46. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-01 / 26. szám
4 Magyar Nemzet A RÁDIÓ MELLETT Nem vagyunk ellene a műsorismétléseknek; egy-egy értékes program fölújítása nagyobb élményt szerezhet, mint megannyi újonnan készült, haloványra sikeredett adás. Az elmúlt héten többször is meggyőződhettünk erről. A tíz-húsz esztendős műsorok hallgatása — vagy újrahallgatása — közben érdekes összehasonlításokat is tehetünk: hogyan, s mit kérdezett a műsorvezető-riporter, valójában tehát észlelhetjük a rádiózás stílusváltozását is. Ilyen műsor volt például a Neményi Lilivel tíz esztendeje készült Ének a színészetről című zenés beszélgetés, amelyben Mátrai Betegh Béla szerepelt műsorvezetőként. A több mint 70 perces adás teljes pályaképet festett Neményi Liliről, bőven hallhattunk zenei illusztrációkat is. Mert jószerivel csak Neményi Lili önvallomásait vagy a róla szóló Fajth Tibor elbeszéléseit hallhattuk: noha Mátrai Betegh Béla is beszélt — hiszen ő volt a műsorvezető —, ő kérdezett, de a nagy terjedelmű műsorban összesen öt percnél tovább alig-alig hallatta hangját. Kérdéseit is úgy fogalmazta meg, hogy a válaszok előbbre vigyék a beszélgetés vonalát: szóljon inkább Neményi Lili. Mátrai Betegh Béla a háttérben, s éppen ezért szerény személytelenséggel tanúsította tíz esztendő múltán is a kívánalmat: a jó műsorvezető-riporter soha nem igyekszik előtérbe állani. Mostanában, amikor hasonló igényű adásokban nem egy műsorvezető tolakodó fontoskodásával és tudálékosságával hívja fel magára a figyelmet, bizony érdemes elővenni egy-egy régi hangszalagot, hogy meghallgassuk: hogyan is kérdezett például Mátrai Betegh Béla? Hétfőn este ismét jelentkezett Sebestyén János Egy rádiós naplója című műsorával. A sorozat Századunk a zene és a hangdokumentumok tükrében, 1914 —1917 alcímet viselő első hetvenperces darabját a Rádióújság hírharangja után izgalommal vártuk. Méltán, Sebestyén hasonló szándékú korábbi műsorai mindig elbűvöltek; ő nemcsak értékmentő igyekezetével szerzett elismerést eddig is, de a törekvéseiben megnyilatkozó türelmes figyelem mindig arra késztet, hogy összeállításait érdeklődéssel fogadjuk. Hiszen a műsor önmagában túlnőtte már egy Hangmúzeum kereteit, fölfedezései a nagyobb összefüggések megértését szolgálják, finom észleleteivel ugyanakkor fölidézi egy-egy kor hangulatát is. Sebestyén János ama rádiós személyiségek egyike, aki soha nem fitogtatja lexikális műveltségét, nem fontoskodik; csöndes szerénységgel csupán akkor hallatja szavát, amikor a műsor megköveteli. Páratlan munkássága azért is érdemel nagyobb elismerést, mert megkísérelte a lehetetlent, s mint egy rádiós Proust, hangokkal halad Az eltűnt idő nyomában. Kitűnő elhatározás volt, hogy a rádió tágabb és nagyobb igényű lehetőséget adott Sebestyén Jánosnak, aki a hangok leletmentésével, történelmi dokumentumanyagot tár föl. A Társalgó múlt heti adása (szerkesztette: Kulcsár Katalin) nagy örömet szerzett Mécs József Madách-díjas szlovákiai magyar író bemutatásával. Az író-hírlapíró Mács könyvei el e jutnak ugyan hozzánk, de munkásságát keservesen hiányosan ismerheti az átlagos magyar olvasó. Ezt a mulasztást a magyar rádióban most megszólaltatott Mács nyilatkozata csak némiképp pótolhatja, a lapok és folyóiratok bemutató lehetőségeihez képest vajmi keveset jelent egy i , • 20—30 perces interjú. A határokon túl virágzó magyar iodalom értékeit fölmutatni és megbecsülni minkahányunk ügye, ezért is örvendtünk, hogy Varsányi Zsuzsa szép interjúja eszünkbe juttatta számos adósságainkat. Mács egyébként a szlovákiai magyar irodalom harmadvirágzásakor lépett elő. Kétszer harangoztak és Szélfúvásban című regényei a kortárs magyar irodalom becses darabjai közé tartoznak. Ugyancsak megragadta figyelmünket a Válaszolunk hallgatóinknak Csáki szalmája? című különkiadása. A Kósa Judit készítette riport azt fürkészte, hogy az orosházi Új Élet Tsz-ben miként mehet veszendőbe, évről évre hatalmas mennyiségű műtrágya? Hogyan történhetik meg, hogy esztendőnként, a nem megfelelő tárolás miatt végül is az „ez nem a mi dogunk’’ okán nagy értékek mennek veszendőbe. A hórukk-szemlélet, a gányolás-gondolkodás ékes példáját tárta föl a riporter, s eltűnődhettünk, hány hasonló eset fordulhat elő hazánkban. Nemcsak az orosházi Új Élet Tsz-ben, nemcsak Békés megyében, s nem is csak a mezőgazdaságban! Az ipari ágazatokban, építkezéseken, különböző munkahelyeken, tehát gazdasági életünk különböző területein nem kevés Csáki szalmája van még, s mindenütt kerül reá magyarázat, miért lehet büntetlenül elherdálni a közösség javait. Kósa Judit riportja ugyanakkor nemcsak oknyomozó szándékával keltett figyelmet, arra is példát mutatott, hogy húszpercnyi idő alatt milyen jelenségeket tárhat föl a mikrofon. Az összefüggések országos mustráját már képzeletünkre bízta a riporter. A Magyar Rádió Karinthy Színpada Karc című idei első műsora szatíráival, glosszáival és karcolataival Kaposy Miklós szerkesztő igényes munkáját dicsérte, összehasonlítva például a szilveszteri kabaré némely emlékezetesen rossz részletével (például a konferansz-szöveg, valamint Sinkó: írni, sírni, sírni) érthetetlen, hogy ugyanaz a szerkesztő (mert Kaposy is részt vett a BUÉK—1983! összeállításában) az esztendő utolsó napjára, miként engedhet ki a kezéből silányságot. Nem adhat magyarázatot erre az sem, hogy a Karc műsorai egyébként is jobb ízléssel szerkesztődnek, ezzel szemben a Rádiókabaré mércéje lényegesen alacsonyabb. A Karc adását hallgatva arra gondoltunk, lám, a vidámság és a jóízlés nem zárja ki egymást, még akkor sem, ha akadnak, akik ellentétes fogalmakat gyanítanak bennük. A Zenemúzeum vasárnapi adásában újra műsorra tűzték a Domokos Pál Péter gyűjtése alapján és öszszekötő szövegével készült Csángó magyar lakodalmast. A dunántúli Egyházasközúton élő moldvai csángó telepesek közreműködésével huszonöt esztendeje készült műsort 1958. szeptember 6-án sugározta először a rádió. A hazánkban megtelepült, mintegy ezer moldvai csángó magyar lélekszáma 1945 óta megkétszereződött, s a maroknyi néprajzi csoport azóta tökéletesen beleilleszkedett az új életformát és bonyolultabb anyagi műveltséget kínáló környezetbe. Megbecsülhetetlenül értékes Domokos Pál Péter negyedszázada készült műsora, s nemcsak azért, mert hallgatása közben az egyházaskozári csángómagyarok is fölidézhették sorsuk változásait. A rádióhallgatót is megragadta a kántáló előadásból kicsendülő népi művelődésük gazdag szépsége. Kiss Károly Mesteriskola* A Fiatal Építőművészek Körének kiállítása A Magyar Építőművészek Szövetsége és a Budapesti Képzőművészeti Igazgatóság szervezésében a Budapest Kiállítóteremben bemutató nyílt hétfőn a Mesteriskola VI. (kétéves) ciklusát elvégzett huszonkét fiatal építész munkáiból, valamint a mesterek írásos vallomásaiból, ars poeticájukból és üzeneteikből. A Mesteriskolát a némi gyakorlattal rendelkező fiatal építészek továbbképzésére szervezték 1953-ban, de 1960-ban megszűnt. Lényegében az akkor végzett mesterek tanítanak a mai iskolában, amely 1969 óta működik jelenlegi formájában, műhelye az építészet útkereséseinek, megújhodásának; az alapképzés egyoldalúságait hivatott kiküszöbölni az alkotó munkán keresztül történő mesterré érleléssel. E bevált továbbképző forma az építészképzés kiteljesedését segíti. A kiállítást Jantner Antal építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes nyitotta meg. Hangsúlyozta, hogy a Mesteriskola célja a szemlélet és a személyiség alakítása. Az építészek zömének az a véleménye, hogy az építészet, az építészek nem foglalják el társadalmunkban azt a helyet, amelyet kellene, s ez nagyon meglátszik épített környezetünkön. A Mesteriskola bizonyította létjogosultságát, kitűnő építészeket nevelt, ezek közül sokan elnyerték az Ybldíjat. A példa erős volt, azóta a területrendezők, településtervezők, de a statikusok is hasonló jellegű műhely-továbbképzést valósítottak meg. — „Az építészet a kultúra szerves és elidegeníthetetlen része. És erről az elmúlt ötven év alatt kevés szó esett...” — idézte az egyik mestertől, Molnár Pétertől a gondolatot a miniszterhelyettes, majd így folytatta: — Meg kell állapítani, hogy a kultúrának ez a része, az építészet nagyon elmaradott nálunk. Elmaradott akkor is, ha az ország általános fejlettségi szintjéhez viszonyítjuk, ha az általános műveltség színvonalához hasonlítjuk, s ha ezen belül a zenekultúrát említjük meg, akkor óriási a lemaradás. Úgy gondolom, hogy színvonalas építészeti műveltséggel hazánkban nem dicsekedhetünk, és meggyőződésem, hogy ez az egyik fő oka annak, hogy városaink, falvaink olyanok, amilyenek. De az építészeti műveltség színvonalának emelésére nagyszabású program készül. S ebben a nagy ügyben a legtöbbet az építészek fogják tenni, közülük is talán a fiatal építészek, éppen azok, akik a Mesteriskola keretében végeztek ... (k. b.) A Fest nevű belgrádi filmszemle február 4-én kezdődik. A megnyitó díszelőadáson a Tegnapelőtt című magyar filmet mutatják be Bacsó Péter rendező jelenlétében. ♦ A magyar film 1981-ben címmel jelent meg most a Filmtudományi Szemle új füzete. Szabó István munkásságának új fejezetéről ír Karosai Kulcsár István: a dokumentarizmus kritikájához fűz megjegyzéseket Szabó György: az animáció és a dokumentarizmus kapcsolatát latolgatja Hirsch Tibor. ♦ A francia Miauit kiadó megjelentette A halál betegségét, Marguerite Duras kisregényét. Az írónő újabban mintegy hatvanoldalnyi műveket ír, amelyeket szívesen adnak elő a francia színészek: Catherine Demeuve, Delphine Seyrig és mások. Kedd, 1983. február 1. Bécs 1919—1933 A magyar grafika külföldön A Petőfi Irodalmi Múzeum kiállítása VÉLETLEN, hogy csaknem egy időben két kiállítást is rendeztek Budapesten a külföldön született magyar képzőművészeti alkotásokból. A Műcsarnok Tisztelet a szülőföldnek című tárlatáról már beszámoltunk, az utóbb megnyílt kiállítás a Petőfi Irodalmi Múzeumban látható. A magyar grafika külföldön, Bécs 1919—1933. Annak említésével, hogy a két helyen kiállított művek mind határainkon túl születtek, ki is merítettük a bemutatók közötti hasonlóságot. Az irodalmi múzeumban látható alkotások összehasonlíthatatlanul egységesebb képet mutatnak még akkor is, ha ezek sem tartoznak mind egyetlen stílushoz, művészeti irányzathoz. Bécs a húszas években a magyar politikai emigráció központja, de még a jó monarchikus hagyományok is azt sugallják, hogy Bécs az a város, ahol a magyar ember, így a magyar művész csaknem otthon van. Ezért sokkal inkább tekinthető e város egy legalább a létminimumot biztosító, Pesthez közeli menedéknek, egy geográfiai pontnak, mint irányt szabó szellemi környezetnek. A KÁROLYI-PALOTA lépcsőin a bejárati csarnokban Biró Mihály plakátjai fogadják a látogatót. A tőle megszokott politikai plakátokon kívül van itt néhány reklámgrafikásból is. Ezek nem olyan erőteljesek, mint hatalmas munkásfiguráit középpontba állító agitációi, de tipográfiájuk máig példamutató. Mintha a szocialista társadalmi rend kialakulásával Magyarországon a betű formai kifejező képessége veszített volna erejéből. Legalábbis napjainkban, de az elmúlt két-három évtizedben sem találkozhatni olyan alkalmazott műfajokkal, amelyekben Kassákhoz, Bíróhoz vagy Moholy-Nagyhoz hasonlóan bánna, vagy legalábbis próbálkozna valaki a betű alakjában rejlő lehetőségek kihasználására. Ha már Biró Mihály plakátjai vezetik be a nézőt az előbbiekben elég egységesnek nevezett tárlatra, vegyük hát sorra a kiállítás tizennégy művésze közül azokat, akik valamiképpen eltérnek eme harmonikus összképtől. Ferenczy Béni 1921—1932 között élt Bécsben, ikertestvére Noémi Nagybányáról, a családi házból rendszeresen utazott az osztrák fővárosba, tartózkodott ott hosszabb, rövidebb ideig. E kiállításon négy-négy művet láthatunk tőlük. Ferenczy Béninek egy aktját, két drapériatanulmányát és egy síremléktervét; ezek a rajzok szobraihoz készült kísérletek. Ferenczy Noémi négy gouache lapja szintén vázlat, előtanulmány gobelinjeihez. Bár a katalógus nem említi meg, ezeknek a munkáknak mely szakaszában tartózkodott Ferenczy Noémi Bécsben, s mi lett a megszőtt képek sorsa, a művek ebben az évtizedben születtek. Ihletőjük lehetett Bécs, vagy az első rajzok, netán a már színezett vázlatok, avagy a kartonon megjelenő tervek, talán a kész kárpitok szülővárosa? — valójában ez nem is lényeges. A MÁSIK PÁR, aki noha a bécsi emigráció központjában élt, élénk kapcsolatban a művészvilággal, mégis a többiektől merőben eltérő stílusban alkot, Lesznai Anna és Gergely Tibor. Lesznai kevert technikájú hímzéstervei és Vasárnap című akvarellje azt mutatják, hogy a művész bécsi évei alatt’a rá oly jellemző burjánzó díszítéssel, gazdag ornamentikával alkotott. Az már a katalógusból derül ki a Lesznai Annát kevésbé ismerők számára, hogy éppen ezek az esztendők voltak e festészeti stílusának kialakítói, „melyet maga is brueghelinek nevezett”. Gergely Tibornak kosztümterveit és karikatúráit állították ki a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Ez utóbbiak igen jó rajzkészségről, az előbbiek beleérző képességről és poétikus-okos szívről tesznek tanúbizonyságot, így, miután a már „kívülállókat” sorba vettük, hátramarad a kiállítás azon fele, amelynek anyaga jóval túlmutat Bécsnek mint csupán földrajzi pontnak az említésén. Mert bár az állítás — éppen az előbb felsorolt művészek miatt is — igaz, az egykori császárváros a húszas években a magyar avantgarde nemzetközi jelentőségű központja is lett. Az expresszionizmusnak, aktivizmusnak és a konstruktivizmusnak minden nagy magyar alakja megfordult Bécsben, volt, aki csak egy esztendőt vagy néhány hónapot töltött ott, volt, aki egy évtizedet. Az ő munkáik adják a meghatározó ízt, stílust e kiállításnak: Bernáth Aurél, Bortnyik Sándor, Derkovits Gyula, Kassák Lajos, Moholy- Nagy László, Pap Gyula, Tihanyi Lajos, Uitz Béla és Vajda Sándor. SOHA NEM LÁTTUK még így összegyűjtve ezeket az alkotásokat. Bernáth Aurél hatlapos mappáját, az első jelentős munkáját, amelynek mind az ötven példányát, tehát háromszáz darabját, nyomdai költség híján, maga „sokszorosította” egy kávéházi asztalnál. Bortnyik Sándor ugyancsak hatlapos képarchitektúra sorozatát, amelyről valószínűleg maga sem hitte volna, hogy olyan elkeseredett viták tárgyává lesz, mint amilyenek Kassák Képarchitektúra-manifesztuma után törtek ki. De itt van Bortnyik híres Lámpagyújtó című rézkarca is, és a Menetelők című akvarellje. A Nemzeti Galériából és különféle magángyűjtőktől került most egy kollekcióba Derkovits néhány rajza és festménye is. A háromesztendős bécsi nyomorgás, az idegenbeszakadás minden kétségbeesése sugárzik expresszionista képeiből. Mint a bécsi avantgarde központi figurája, természetesen Kassák Lajosnak a művei is helyet kaptak e tárlaton. Kassák 1920—1925 között Bécsben szerkesztette a MA című folyóiratot. A lap jelentőségét, azt a szellemi életet, amelynek állandó élesztője, pezsdítője volt, Peter Weibel osztrák művészettörténész a kiállítás katalógusában így összegezi: ,,A MA Bécsnek csak az emigrációt köszönheti, Bécs viszont azt köszönheti a MÁ-nak, hogy a nemzetközi képzőművészeti avantgarde egyik, központja lehetett.” MOHOLY-NAGY LÁSZLÓ életében Bécs csak egy rövid megállóhely. A kiállításon szereplő, s most először bemutatásra kerülő, Katz Lipótot ábrázoló portré bizonyos fokig eltér ez időben született egyéb alkotásaitól. Portrékat láthatunk Tihanyi Lajostól is. Tihanyi azon művészek közé tartozik, akinek a nevét jobban ismeri a művészeti közélet, mint műveit. E portrékat most végre egymás mellett szemlélve, megértjük a róla s művészetéről szóló méltatásokat, így Kállai Ernő sorait is: „Tihanyi azon fáradozik, hogy a portrét a szubjektív, változó vonatkozásoktól függetlenül, önmagára alapozott valóságként és struktúraként formálja meg... az arcot szilárdan összezáruló részek rendszereként hozza létre, melyek plasztikus keménységükkel és szögletességükkel tűnnek ki.” Pap Gyula két és Vajda Sándor három műve található meg e tárlaton. Pap művészi fejlődésének legképlékenyebb, változásokkal teli stádiumában töltött rövid időt Bécsben, Vajda műveiből igen kevés maradt csak fenn. A kiállításon legnagyobb teret Uitz Béla kapott. Munkásságának bécsi éveiben alkotta meg ugyanis azokat a sorozatokat, amelyek különös jelentőséggel bírnak a magyar avantgarde történetében. Itt vannak most nemcsak a General Ludd sorozat lapjai, hanem az azokhoz készült vázlatok is. Látható az Analízis széria is, és itt kapott helyet Kísérletek című cinkkarcmappája is. Az ő művészetének elemzését kapjuk meglegrészletesebben a katalógusból is, amelyről feltétlenül szólni kell. RITKA GONDOLKODÁSRÓL és szakmai felkészültségről tesz tanúságot a kiállítás R. Bajkay Éva által szerkesztett katalógusa. A művészettörténész-szerkesztő, aki egyben a kiállítás rendezője is — és mellesleg Uitz-kutató — közli minden művész legfontosabb adatait, valamint egyegy tanulmányt a bécsi évek műveiről. Csaknem valamenynyi kiállított alkotást reprodukál a füzet, és jegyzékében pontos műtárgyleírással szolgál. Köszönet és dicséret illeti a szerzőt és az irodalmi múzeumot e nagy szellemi és anyagi befektetésért. A Petőfi Irodalmi Múzeum grafikai kiállítása nem egy kiérlelt, rendszerezett művészettörténeti elemzés végeredménye. Egy komoly kutatómunka egyik fázisa csak. Annak a tudományos munkának a része — és remélhetőleg előrelendítő, impulzust adó segítője is —, amely a magyar művészet e húszas évekbeli fehér foltját igyekszik feltárni. Hajdú Éva Tihanyi Lajos: önarckép (1920) Alfred Hitchcock filmjeit elemzi Nemes Károly a Filmbarátok most megjelent új kötetében. Művészi és etikai mércét alkalmaz; műveit mesének tekinti, amelyek többnyire az ember önismeretét is szolgálták, nemcsak izgalmas szórakozást adtak. A tanulmány érthetővé teszi, miért tanultak sokan a filmművészek nagyjai közül is Hitchcocktól.♦ Kiállítást rendezték Henri Moore márvány- és bronzszobraiból, az utolsó tíz esztendő terméséből a párizsi Galerie Maeght termeiben.