Magyar Nemzet, 1983. április (46. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-01 / 77. szám

4 A FOLYÓIRATSZEMLE Irodalomtörténet. Morzsák apám asztaláról cí­mű írásában Somlyó Zoltánról vall Somlyó György az Iro­dalomtörténet most megjelent, 1982/4-es számában. Somlyó György felveti: a költő legké­zenfekvőbb életrajzi tényei — és a művével kapcsolatos ele­mi esztétikai problémák — felderítetlenek. „Megértem, hogy másokat kevéssé érdekelt, engem érthetően közelről érint például az a kérdés: hogyan s miért vette fel alig tizennyolc évesen, mindjárt első diákköri verseinek megjelenése után a Somlyó nevet? Hogyan talált rá erre a ritka szép névre, amelyet örökül hagyott rám, s amely már ővele oly széttép­­hetetlenül összeforrt? Igaz Pannóniában született, ott születtek, amíg követni lehet, felmenői is, de Pannóniának más, ellentétes részén, Dél- Dunántúlon, s családja — rész­ben már előbb is, részben utóbb — még délebbre, Hor­vátország, sőt Itália felé orientálódott.” Vajon 1902- ben, amikor első komolyabb publikációja megjelent Osvát Ernő Magyar Géniuszé­ban, járt-e már — „s mikor és miért” — Somló hegyén Som­lyó? „Vagy honnan, milyen más úton vonzotta magához e név a Muraközben. Kanizsán vagy Pesten?” A korszak más, választott írói nevei „keresett, beszélő nevek, mint Szomory, vagy akár Tömörkény, ha­nem az elhagyott, idegen név kézenfekvő fordításai, mint Szép Ernő. Mi lehet a véletlen — vagy netán mégis tudatos keresés nyomán talált — min­denképpen különös és szeren­csés névválasztás oka, történe­te?” Nem árulkodik-e valame­lyest a költőnek „a nyelv mé­lyebb és ritkább ízeihez való, eredendő vonzódásáról”? És itt van az önmagának adott epiteton, az „átkozott költő”, amely „ugyanolyan kohézióval tapad hozzá kezdettől fogva, mint a neve”. Nem tisztázott­, hogy ennek az elnevezésnek közvetlen ihletője-e Baudelaire és a „baudelaire-ség”, még ak­kor sem, ha Somlyó Zoltán elsőnek fordította le — egy év­tizeddel Tóth Árpád előtt — Baudelaire Utazása-t. Igaz, hogy németből és hogy a for­dítás „verstechnikai és értel­mezési vonatkozásban csak első megközelítésnek nevezhe­tő”. Somlyó fordításának — és „baudelaire-ségé”-nek — alap­hangja „eltér a Nyugat fő kép­viselőinek elsősorban korai mí­ves artisztikumától, aminek hátrányai mellett — amelyeket oly gyakran észrevettek — rit­kán, sokkal ritkábban elismert előnyei is vannak.” Somlyó Zoltán költészetének alapviszonylata a szavakkal való — „végzetes”, „átkozott”, „halálos” — találkozás és ba­­rátkozás, amit kétségkívül ins­pirált a baudelaire-i befolyás. Somlyó György hozzáteszi eh­hez, hogy apjának az életben való minden találkozása is — „barátságban, szerelemben, költészetben” — mind éppily végzetes és egyetlen. „Élet- és költészetben hányatottságának, kiszolgáltatottságának és ma­gányosságának egy a kulcsa. Hűsége és csapongása éles el­lentéteinek is. Vonzó és taszító erejének. Kibékíthetetlen vég­leteinek.” Végzetes verssorok című versében írja: Csak az miénk, ki messze van / S ki messze van, az veszve van. ” Somlyó György kiemeli, hogy a mindig végzetes verssorokat író Somlyó Zoltán „túlfűtött, paroxisztikus kifejezésmódja a vershez való végletesen szen­vedélyes viszonya is magában hordja a banalitásba vagy tri­viálisba zuhanás folytonos ve­szélyét. Egy költészet kiteljesedése címmel Kálnoky Lászlóról szól Alföldy Jenő a szegedi T­iszatáj márciusi számában. A szerző szerint: „itt az ideje — nem törődve a költő ,mű­fordításellenes’ verseivel és nyi­latkozataival, végre összevetni, ha csak egy-két szempontra szűkítve is, Kálnoky költői és Tiszatáj, Életünk műfordítói munkásságát.” Al­földy egybeveti például a Mun­kamódszerül című Kálnoky­­verset (az 1970-es Lángok ár­nyékában című kötetből), az angol David Gascoyne Apoló­gia című költeményével, vagy­is Kálnoky Gascoyne-fordítá­­sával. „Biztosító apparátus nél­kül is belátható: a két vers olyan, mintha egy és ugyan­azon költő írta volna, olyan a gondolat, a hanglejtés, a végső fogalmazásra törekvő szándék, a versírást élet-halál kérdés­nek tekintő szenvedély. Pedig csak a saját versét író és a má­sik költő versét magyarra ülte­tő műfordító személye ugyan­­­az.” A szerző rámutat: vannak műfordítók, akik „saját kép­másukat keresik az idegen szerzőkben”, mások idegen költők maszkját öltik inkább magukra. Ha megnézzük, hogy hány száz költőtől fordított verset, Kálnokyt az utóbbi ka­tegóriába helyezzük, „mert ennyi költőt senki sem talál­hatott volna a saját arculatá­ra". Mégis gyakran érezzük azt a — nehezen meghatározható — hangulatot (pátoszt vagy iróniát), ami „műfordításait a sajátjaivá teszi”. Alföldy azt fűzi még hozzá ehhez, hogy Kálnoky régebbi — „1977 utáni költészetéhez képest egyhúrú” — poézisével egyidejűleg „egy teljes, rend­kívül színgazdag lélek, intel­lektus és kedély nagyzeneka­­rát szól­altatta meg, mint a világlíra magyarra ültetője.” És kiderült, hogy a világlíra „nagyzenekara” — Goethétől Verlaine-ig, Eliottól Montaleig — „az ő saját lehetősége is volt, mert azzá vált, vagy annak bi­zonyult utólag...” S ha Kál­noky a hetvenes években úgy­szólván megszűnt fordíta­si, akkor — a „meghalt a király, éljen a király!” mintájára — elmondható, hogy „meghalt a műfordító, éljen a költő!" (Ezt A műfordító halála című ver­sében, persze, nem mondhatta ilyen jókedvűen Kálnoky László.) Életrajzi törmelék című so­rozata új fejezetében, a szom­bathelyi Életünk 1982. évi 2-es számában Bálint Endre festőművész főleg a most 85 éves, hosszú évtizedek óta Pá­rizsban élő Szélpál Árpád köl­tőről és kritikusról szól. Szél­pál, aki sokáig a Népszava képzőművészeti rovatát vezet­te , „igazán büszke voltam arra, hogy a Népszavá­nál Szélpál Árpád munkáját foly­tathatom, ahogyan Ő az apám íróasztalát ,örökölte’ ” — írta annak idején az egyetlen pozi­tív, ma is érvényes kritikát Vajda Lajos első műtermi ki­állításáról. („Mert bizony a többi recenzió ellenséges volt, és teljesen meg nem értő.”) Bálint ettől függetlenül is iga­zi szeretetet érez Szélpál vonzó lénye iránt. „Nagyon szeret­ném viszontlátni Szélpált — vallja Bálint —, ami egyben annyit jelent, mint viszontlát­ni Párizst és ki tudja, időmbe beleférne-e még egy ilyen uta­zás? Számomra Párizs nem csak a Várost jelenti, hanem azokat az embereket is, akiket azóta is barátaimnak érzek — javarészt franciák, és még ak­kor is barátaim, ha évszámra nem váltunk levelet." Nyilván nem véletlen a festő egy délutáni alvását kísérő álom, amely „egy párizsi bisztróban játszódott, ahol is kértem egy ,café crémet’, az egykori szo­kásaimnak megfelelően, de a pincér, nagy bosszúságomra, másnak vitte és ez többször megismétlődött. Majd felébre­désem után feleségemet kér­tem, hogy hozzon egy tejes­­kávét, amit be is hozott, és amikor letette egy székre, azon nyomban fel is borította. Majd néhány órával később felhívott egy nő telefonon, és franciául beszélve érdeklődött utánam: most érkezett Párizsból. Az álom és valóság szövődménye font körül, mint már életem­ben annyiszor.” A. G. Faust Gounod operája Debrecenben SZÍNHÁZAVATÓ ünnepi játéknak is fölfogható az a Faust-előadás, amely a né­hány hónappal ezelőtt átadott és újjávarázsolt debreceni Csokonai Színházban látható. A zenei vezetés bebizonyítot­ta, hogy a művészi erőivel jól gazdálkodott akkor is, amidőn a korábbi szűkös esz­tendőkben hol moziteremben, hol művelődési házban ját­szott. Bizonyos, hogy a kö­zönség, amely ez ínséges években is pártfogolta a szín­házat, megérdemelte ezt a minden szempontból kitűnő produkciót. Az operairodalom egyik leg­népszerűbb műve, Gounod Faustja nagy színpadot, meg­felelő létszámú kórust és ba­lettkart kíván meg a társu­lattól. A debreceni együttes mindenben eleget tett e kö­vetelménynek. Kertész Gyula rendezése látványosan tárja elénk a történetet. A forgó­színpaddal ellátott, tágas já­téktér lehetőséget ad arra, hogy ez az igazi francia nagy­opera hatásosan bontakozzék ki. Megragadó a látvány már az első felvonásban; a há­romszintes színpadon a ren­dező minden művészi eszközt ízlésesen hasznosít annak ér­dekében, hogy a néző gyö­nyörködhessék a dalmű szép­ségeiben. Lényeges szerepe van ebben Kasztner Péter díszleteinek és Greguss Ildi­kó jelmezeinek. Kitűnően szólal meg Gou­nod franciás könnyedségű, bár a német hatásoktól sem mentes, népszerű muzsikája, s ez a Debreceni MÁV Filhar­monikus Zenekar és vezető­je, Szabó László érdeme. Az együttes mindjobban felnő nemcsak az operai, hanem a szimfonikus feladatokhoz is, ami természetesen nem utol­sósorban köszönhető zeneigaz­gatójának. Szabó Lászlóban egyre több a hajlam a lírai mozzanatok kimunkálására és ez a poétikus rendezés tár­saként jól érvényesül ezen az előadáson. Hé­ az első felvo­násban még kissé harsánynak érezni is a zenekar játé­kát, Szabó László később visz­­szafogottan és vérbeli operai dirigensként szólaltatja meg a legkényesebb részeket is.­ Az együttes magas színvonala különösen a Walpurgis éj je­lenetét bontakoztatja ki; ez a hét rövid zenei kép arról tanúskodik, hogy zenekar és vezetője egyformán gondolko­dik a muzsikáról. TELJES ÉLMÉNYKÉNT mindez azonban alig érvénye­sülhetne, ha a színháznak nem állnának rendelkezésére olyan énekesek, akik hangban és szerepelemzésben is méltóak Gounod operájához. A fölso­rolás élére nemcsak azért kí­vánkozik Tréfás György ne­ve, mert a kiváló basszista ebben az operában ünnepel­te működésének negyedszáza­dos évfordulóját, hanem mert Mefisztója kitűnő alakítás, gondos színészi megfogalma­zás és kitűnő hangbéli adottság szerencsés találkozá­sa, mesterkélt sátáni vonások nélkül. Méltó társa Faust sze­repében a lírai alkatú Hor­váth József; ez a tehetséges tenorista minden bizonnyal nagy nyeresége a debreceni társulatnak. Hegyes Gabriella kitűnően elképzelt, zeneileg, színészileg egyaránt jól megformált sze­relmes-szenvedő Margitja, Iván Ildikó figyelmet érdem­lő Siebelje. Tas Ildikó Már­tája mellett a valóban kel­lemes meglepetést a nagyon értékes lírai bariton hangú Martin János nyújtja Valen­tin szerepében. A­­ t­­etikar teljesítménye, nem mindenben illeszkedik a társulat jó színvonalához, de a táncosok mindent megtet­tek, ami képességeikből telt. Ki kell emelni a színháznak amatőr kórustagokkal kiegé­szített énekkarát (karigazgató: Pazár István). Megvallható: sok-sok Faustielőadás után először lehetett érteni is, mit énekelnek bevonulásukkor a katonák............. Gábor István —1——. . .1 "— ■ --------------­ ------------VTZ---------------------------­V /­PL 6 Hatvanadik születésnapján és színészi pályájának negy­venedik évfordulóján, csütör­tökön, Nyíregyházán bensősé­ges ünnepségen köszöntötték Gerbár Tibor Jászai-díjas érdemes művészt, a Móricz Zsigmond Színház tagját. A Szabolcs-Szatmár megyei Ta­nács a kettős jubileum alkal­mából a „Színházért” emlék­­plakettnek, Tóth Sándor szob­rászművész alkotásának ado­mányozásával fejezte ki elis­merését.♦ A szolnoki Szigligeti Szín­ház április 5-én és 6-án, este fél nyolc órakor a budapesti Szkénéban vendégszerepel a Meier című Kroetz-színművel, április 27-én, este 7 órakor pe­dig Vácott a Vonó Ignáccal, Fejes Endre drámájával. ♦ Juhász Gyula születésének 100. évfordulóján a Petőfi Iro­dalmi Múzeum Városmajor ut­cai Nyugat Emlékmúzeumában csütörtökön bemutató nyílt meg a költő festőbarátainak alkotásaiból Magyar táj, ma­gyar ecsettel címmel. Edgár Augustin szobrászmű­vész kiállítása április 7-én nyílik meg a Műcsarnokban. A tárlat május 8-ig tart nyit­va.♦ A Dorottya utcai kiállítóte­remben csütörtökön megnyílt a Papp-csoport 20. kiállítása. Mostani tárlatuk jellegét dön­tően meghatározza, hogy a kö­zelmúltban hunyt el Papp Gá­bor. A bemutatón elsősorban neki állítanak emléket csopor­ton kívüli művészek is. ♦ A kaposvári Csiky Gergely Színház április 9-én a gödöl­lői művelődési központban vendégszerepel: 15 és 19 óra­kor a Mario és a iarázslót, Thomas Mann művét adják elő.♦ Dráma és tér címmel szín­házi és televíziós díszlet-, jel­mezkiállítás nyílik meg ápri­lis 8-án, délután 4 órakor a Műcsarnokban. ­ Eltemették Elbert Jánost Csütörtökön a Farkasréti temetőben mély részvéttel kí­sérték utolsó útjára Elbert Já­nos irodalomtörténészt, mű­fordítót, a Magyar Színházi Intézet igazgatóját. A ravatalnál Pándi András, a Művelődési Minisztérium fő­osztályvezetője a minisztérium, a Magyar Színházművészeti Szövetség, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság és a Színház- és Filmművészeti Főiskola ne­vében idézte fel Elbert János alakját. A Magyar Színházi Intézet nevében Kerényi Ferenc szín­háztörténész, a sírnál a bará­tok nevében Láng István ze­neszerző, a Magyar Zenemű­vészek Szövetségének főtitká­ra búcsúzott Elbert Jánostól, akinek végső nyughelyét elbo­rították a kegyelet, a tisztelet és az emlékezés virágai. Magyar N­et A színházak pénteki műsora Erkel Színház: Parsifal (S. béri. 5. ea., dir. 5) — Nemzeti Színház: Tiszták (7) — Várszínház: Volpone (7) — Katona József Színház: Stí­lusgyakorlat (7 és este 10) — Ma­dách Színház: Isten, császár, pa­­rasz (E. béri. 7) — Madách Kama­ra: Holdtölte (7) — Vígszínház: Amadeus (7), Csontváry (fél 9). — Pesti Színház: A zongora — A lázadó (XIII. bér­. 3. ea., 7) — Thália Színház: Pesti emberek (de. 12 és este 19) — Stúdió: Miss Arizona (fél 8) — József Attila Színház: Gázláng (Karinthy béri. 3. 7) — Kamaraszinpadon: De jó szeretni (7) — Fővárosi Operett­­színház: Szerdán tavasz lesz (7) — Radnóti Miklós Színpad: Este kell a szerelem (7) — Vidám Szín­pad: Bubus (7) — Játékszín: Kék öböl (3) — Ódry Színpad: Kapj el (du. 3), Trükk (7) — Józsefvá­rosi Színház: Elveszett paradicsom (11 és 19) — Budapesti Gyermek­­színház: Feri világgá megy (du. 3) — Állami Bábszínház a Nép­köztársaság útján: Dani Bogáror­szágban (du. 3) — a Jókai téren: A bűvös tűzszerszám (de. 10) — Multi Media Stúdió: Lézerock (fél 8) — Zeneakadémia: Magyar Álla­mi Hangversenyzenekar (fél 8) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkuszva­rázs (du. fél 4 és fél 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban található. Péntek, 1983. április 1. Nemzetközi Folklór Táncszínház A mesebeli csodákat sejtető és rejtő Amszterdam kellős kö­zepén, a hajdani börtön egyik szárnyépületében — mintha csak a néptánc méltatlan mel­lőzését, félretaszítottságát jel­képezné — működik a Nemzet­közi Folklór Táncszínház. Ez a világ egyetlen olyan hiva­tásos színháza, amely Európa különböző nemzeteinek népi tánckultúrájából kínál a ha­gyományokhoz hű, s kiemel­kedő színvonalú válogatást, eredeti népviseletben, korhű zenei kísérettel. Immáron má­sodszor vendégszerepeit — most, a Tavaszi Fesztiválon — Magyarországon az együttes. Honnan jött az ötlet, hogy színházat létesítsenek a nép­tánc számára? — A néptánc szeretete Hol­landiában mindig is megszo­kott volt — mondja a művé­szeti igazgató, Ferdinand van Altena —, de a holland tánc maga „elveszett”­ a századfor­dulón. Amit az akkori ifjúság a 20-as években, az első ipa­rosítási hullám előtt átvett, lényegében már csak többszö­rösen adaptált változat volt. 1945 után aztán megint divat­ba jöttek a skandináv, német, francia, angol táncok, és ez az érdeklődés később egész Eu­rópára kiterjedt, elsősorban a jugoszláv és a magyar hivatá­sos együttesek működésének köszönhetően. Majd román tár­sulatok is felzárkóztak a sor­ba. Nagy lelkesedés maradt a nyomukban... Végül is: a nemzetközi néptánc­ mozgalom gyorsan kinőtte önmaga kere­teit, s úgy gondolom, ha nem is szervezetten, de legalább 400—500 ezer városi táncos le­het a világon. Miért olyan fontos ez az ügy? — Ha ennyi embert foglal­koztat, nyilvánvalóan nagy horderejű. De önmagában nem a számok a fontosak. Az a lényeges, hogy ez egy olyan koordinált forma, amelyben improvizálni is bőven lehet, tehát, bárki gazdagon kifejez­heti önmagát. Általában maga a néptánc a nagy fontosságú: a mozgásból és a zene köl­csönhatásából felépített teljes mozgásélménynek van aláren­delve minden. Számomra tu­lajdonképpen sokszor mellé­kes, honnét is származnak a táncok. De ha ez jó és jól ta­nítjuk meg, akkor felkelti az érdeklődést a szomszéd és tá­volabbi népek hagyományban gyökeredző kultúrkincse iránt... Az a fontos, hogy tetsszen az embereknek, hogy örömüket leljék benne! A színházi munka során mi­ként lehetséges­­ összeegyeztetni, hogy a soknemzetiségű társu­lat ennyiféle táncos hagyo­mányt ötvöz műsorában? — Akik a nemzetközi cso­portban, öt-hat különböző or­szágból — köztük magyarok is — nálunk dolgoznak, azok­nak csak nyelvi problémáik lehetnek; érdeklődésünk és érdekünk azonos. A nehezebb az, hogy szereplőinknek na­gyon sokfajta stílusban kell táncolniuk, s mindezt úgy, hogy lehetőleg megközelítse az eredetit. Meg kell monda­nom, ez nem mindig sikerül, de­ a célunk az, hogy javít­sunk ezen, s az eredetit job­ban visszaadjuk, persze a le­hetőségekhez mérten! Sok gondot okoz, hogy a különbö­ző országok táncaiban — ahonnét a táncosok és ko­reográfusok maguk is jöttek — az igazi nemzeti értékeket miként tudjuk hangsúlyozni. Ebben az értelemben sokszor jót tesz, hogy megfelelő távol­ságból szemléljük a különbö­ző nemzeti táncokat. S talán a mi kontrollunk sem rossz. Az európai történelmi vonulatot követve az egyes népcsoportok saját különbözőségének konok és folytonos bizonygatása he­lyett, megpróbáljuk együvé tartozásukat is megmutatni úgy, hogy nem csorbítjuk ere­deti formájukat. » Hogyan gondoskodnak a tán­cosok utánpótlásáról? — Ez csak technikai kérdés. Az a lényeges, hogy akik ez­zel foglalkoznak, nagyon sze­ressék hivatásukat és a folk­lórt, de megelégszünk mély ér­deklődéssel is sajátos mun­kánk iránt. Miként összegezhető a tánc­színház koncepciója? — A néptánc zárt társa­dalmakban keletkezett az el­múlt évszázadok során. Ter­mészetes határok — hegylán­cok és tengerpartok — gondos­kodtak a csaknem teljes el­zártságról, a szomszédos kul­túrák kirekesztéséről. Az át­hidalhatatlan különbségek olyan erőteljesen jelentkeztek, hogy még egy országon, egy nemzeten belül is óriási elté­rések jöttek létre a zenében és a mozgásmintákban egy­aránt, mégha azok rituális ki­indulópontja lényegileg azonos is volt. A népzene és a nép­tánc napjainkban vagy már eltűnt, vagy eltűnőfélben van. A mi társulatunk számos eu­rópai tájkultúra zenéjéből, táncából és viselkedéséből őriz meg annyit, amennyit csak tud, és sajátos feladatából adó­dóan igyekszik a hagyomá­nyokat is átmenteni. Emellett arra is törekszünk, hogy töb­bek legyünk egyszerű „kon­­zerválóknál” . .. Nem elég csak színesnek, látványosnak lenni, nem elég csak sok mozgást mutatni — ez kevés tartalom egy hivatásos együttes számá­ra. Párhuzamosságokat kell felfedezni a különböző nép­táncoknál, hogy megtanuljuk: létezik valami más is, ami ezzel egyenértékű: az emberi tényező. S ez egyre fonto­sabb lesz! Mi ezt a nézetet terjesztjük, ezért mellőzzük az akrobatikát és az egyéb cir­kuszi elemeket. Ezek csak szó­rakoztató, színező elemként jöhetnek számításba a koreog­ráfiában. Ehelyett inkább a néptánc líraiságát és szug­­gesztivitását igyekszünk meg­mutatni. S ez önmagában is elég virtuóz lehet ... A kifor­rott és begyakorlott lépésva­riációk a táncokban, a felku­tatott értékes zenei tételek, a művészi hímzések a „jelmeze­ken” — ezeknek az egybeol­vasztása maga a mű: egy nép kifejeződését tükrözi. Nem olyan cél ez, amelyet egyik napról a másikra el lehet ér­ni .­­ ... Hogyan látja Közép-Európát,­­ főként bennünket, magyaro­kat, a néphagyományok őrzé­se szempontjából? — A táncolás alapvető célja mindig is az volt, hogy össze­hozza az embereket; lehetősé­get kínált arra, hogy fiatal férfiak és nők megismerked­jenek. Jelentős közösségi funk­ciót látott el abban is, hogy az idősebb generációkat is együvé csábította. Ennek már csaknem mindenhol vége. Az emberek esténként otthon ül­nek, nézik a televíziót. Úgy gondolom, hogy legalább a Magyarországon kibontakozott táncház-mozgalom képes ar­ra, hogy új szociális tartalmat kínáljon, élő viszonyt teremt­sen, mégha más formában is... Az ember más arcokat lát, új ismeretekkel gazdagodik, de nem úgy, mint egy múzeum­ban. Részese a csodának! Nem szabad a táncokat csak a szín­padra korlátozni. Nem ez a folklór célja. Érdekesnek tar­tom a modern tánctörekvése­ket szilárd folklór alapokra helyezve. Nem minden esetben jók, de feltétlenül érdekesek. Az a véleményem, hogy ez csupán munkamódszer kérdé­se. Látszik, hogy próbálnak valamerre lépni, s ez dicsére­tes. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen meglehetősen sok amatőr és hivatásos tánc­fesztivált láttam, így a legtöbb csoportot jól ismerem. Vala­mennyien egyetlen műforma után kutatnak, amellyel si­kerülhet megragadni a folklór színpadi lényegét. Sajnos eb­ből sok esetben giccs lesz, mert csak a formát ismerik meg. A csillogóan forgó szok­nyák és gyönyörű térformák fölött egy kicsit már eljárt az idő. Persze csak kopírozni a folklórt, az is nagyon nehéz és az sem vezet messzire ... Kurcz Béla Nemzetközi indián napokat rendeznek immár negyven éve minden áprilisban a latin­amerikai államok kezdemé­nyezésére a világ több orszá­gában. Magyarországon most először — április 13-án — az EL­TE latin-amerikai munka­­csoportjának szervezésében a Belvárosi Ifjúsági Házban In­dián művészet címmel rendez­vénysorozat kezdődik.

Next