Magyar Nemzet, 1983. április (46. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-01 / 77. szám
4 A FOLYÓIRATSZEMLE Irodalomtörténet. Morzsák apám asztaláról című írásában Somlyó Zoltánról vall Somlyó György az Irodalomtörténet most megjelent, 1982/4-es számában. Somlyó György felveti: a költő legkézenfekvőbb életrajzi tényei — és a művével kapcsolatos elemi esztétikai problémák — felderítetlenek. „Megértem, hogy másokat kevéssé érdekelt, engem érthetően közelről érint például az a kérdés: hogyan s miért vette fel alig tizennyolc évesen, mindjárt első diákköri verseinek megjelenése után a Somlyó nevet? Hogyan talált rá erre a ritka szép névre, amelyet örökül hagyott rám, s amely már ővele oly széttéphetetlenül összeforrt? Igaz Pannóniában született, ott születtek, amíg követni lehet, felmenői is, de Pannóniának más, ellentétes részén, Dél- Dunántúlon, s családja — részben már előbb is, részben utóbb — még délebbre, Horvátország, sőt Itália felé orientálódott.” Vajon 1902- ben, amikor első komolyabb publikációja megjelent Osvát Ernő Magyar Géniuszéban, járt-e már — „s mikor és miért” — Somló hegyén Somlyó? „Vagy honnan, milyen más úton vonzotta magához e név a Muraközben. Kanizsán vagy Pesten?” A korszak más, választott írói nevei „keresett, beszélő nevek, mint Szomory, vagy akár Tömörkény, hanem az elhagyott, idegen név kézenfekvő fordításai, mint Szép Ernő. Mi lehet a véletlen — vagy netán mégis tudatos keresés nyomán talált — mindenképpen különös és szerencsés névválasztás oka, története?” Nem árulkodik-e valamelyest a költőnek „a nyelv mélyebb és ritkább ízeihez való, eredendő vonzódásáról”? És itt van az önmagának adott epiteton, az „átkozott költő”, amely „ugyanolyan kohézióval tapad hozzá kezdettől fogva, mint a neve”. Nem tisztázott, hogy ennek az elnevezésnek közvetlen ihletője-e Baudelaire és a „baudelaire-ség”, még akkor sem, ha Somlyó Zoltán elsőnek fordította le — egy évtizeddel Tóth Árpád előtt — Baudelaire Utazása-t. Igaz, hogy németből és hogy a fordítás „verstechnikai és értelmezési vonatkozásban csak első megközelítésnek nevezhető”. Somlyó fordításának — és „baudelaire-ségé”-nek — alaphangja „eltér a Nyugat fő képviselőinek elsősorban korai míves artisztikumától, aminek hátrányai mellett — amelyeket oly gyakran észrevettek — ritkán, sokkal ritkábban elismert előnyei is vannak.” Somlyó Zoltán költészetének alapviszonylata a szavakkal való — „végzetes”, „átkozott”, „halálos” — találkozás és barátkozás, amit kétségkívül inspirált a baudelaire-i befolyás. Somlyó György hozzáteszi ehhez, hogy apjának az életben való minden találkozása is — „barátságban, szerelemben, költészetben” — mind éppily végzetes és egyetlen. „Élet- és költészetben hányatottságának, kiszolgáltatottságának és magányosságának egy a kulcsa. Hűsége és csapongása éles ellentéteinek is. Vonzó és taszító erejének. Kibékíthetetlen végleteinek.” Végzetes verssorok című versében írja: Csak az miénk, ki messze van / S ki messze van, az veszve van. ” Somlyó György kiemeli, hogy a mindig végzetes verssorokat író Somlyó Zoltán „túlfűtött, paroxisztikus kifejezésmódja a vershez való végletesen szenvedélyes viszonya is magában hordja a banalitásba vagy triviálisba zuhanás folytonos veszélyét. Egy költészet kiteljesedése címmel Kálnoky Lászlóról szól Alföldy Jenő a szegedi Tiszatáj márciusi számában. A szerző szerint: „itt az ideje — nem törődve a költő ,műfordításellenes’ verseivel és nyilatkozataival, végre összevetni, ha csak egy-két szempontra szűkítve is, Kálnoky költői és Tiszatáj, Életünk műfordítói munkásságát.” Alföldy egybeveti például a Munkamódszerül című Kálnokyverset (az 1970-es Lángok árnyékában című kötetből), az angol David Gascoyne Apológia című költeményével, vagyis Kálnoky Gascoyne-fordításával. „Biztosító apparátus nélkül is belátható: a két vers olyan, mintha egy és ugyanazon költő írta volna, olyan a gondolat, a hanglejtés, a végső fogalmazásra törekvő szándék, a versírást élet-halál kérdésnek tekintő szenvedély. Pedig csak a saját versét író és a másik költő versét magyarra ültető műfordító személye ugyanaz.” A szerző rámutat: vannak műfordítók, akik „saját képmásukat keresik az idegen szerzőkben”, mások idegen költők maszkját öltik inkább magukra. Ha megnézzük, hogy hány száz költőtől fordított verset, Kálnokyt az utóbbi kategóriába helyezzük, „mert ennyi költőt senki sem találhatott volna a saját arculatára". Mégis gyakran érezzük azt a — nehezen meghatározható — hangulatot (pátoszt vagy iróniát), ami „műfordításait a sajátjaivá teszi”. Alföldy azt fűzi még hozzá ehhez, hogy Kálnoky régebbi — „1977 utáni költészetéhez képest egyhúrú” — poézisével egyidejűleg „egy teljes, rendkívül színgazdag lélek, intellektus és kedély nagyzenekarát szólaltatta meg, mint a világlíra magyarra ültetője.” És kiderült, hogy a világlíra „nagyzenekara” — Goethétől Verlaine-ig, Eliottól Montaleig — „az ő saját lehetősége is volt, mert azzá vált, vagy annak bizonyult utólag...” S ha Kálnoky a hetvenes években úgyszólván megszűnt fordítasi, akkor — a „meghalt a király, éljen a király!” mintájára — elmondható, hogy „meghalt a műfordító, éljen a költő!" (Ezt A műfordító halála című versében, persze, nem mondhatta ilyen jókedvűen Kálnoky László.) Életrajzi törmelék című sorozata új fejezetében, a szombathelyi Életünk 1982. évi 2-es számában Bálint Endre festőművész főleg a most 85 éves, hosszú évtizedek óta Párizsban élő Szélpál Árpád költőről és kritikusról szól. Szélpál, aki sokáig a Népszava képzőművészeti rovatát vezette , „igazán büszke voltam arra, hogy a Népszavánál Szélpál Árpád munkáját folytathatom, ahogyan Ő az apám íróasztalát ,örökölte’ ” — írta annak idején az egyetlen pozitív, ma is érvényes kritikát Vajda Lajos első műtermi kiállításáról. („Mert bizony a többi recenzió ellenséges volt, és teljesen meg nem értő.”) Bálint ettől függetlenül is igazi szeretetet érez Szélpál vonzó lénye iránt. „Nagyon szeretném viszontlátni Szélpált — vallja Bálint —, ami egyben annyit jelent, mint viszontlátni Párizst és ki tudja, időmbe beleférne-e még egy ilyen utazás? Számomra Párizs nem csak a Várost jelenti, hanem azokat az embereket is, akiket azóta is barátaimnak érzek — javarészt franciák, és még akkor is barátaim, ha évszámra nem váltunk levelet." Nyilván nem véletlen a festő egy délutáni alvását kísérő álom, amely „egy párizsi bisztróban játszódott, ahol is kértem egy ,café crémet’, az egykori szokásaimnak megfelelően, de a pincér, nagy bosszúságomra, másnak vitte és ez többször megismétlődött. Majd felébredésem után feleségemet kértem, hogy hozzon egy tejeskávét, amit be is hozott, és amikor letette egy székre, azon nyomban fel is borította. Majd néhány órával később felhívott egy nő telefonon, és franciául beszélve érdeklődött utánam: most érkezett Párizsból. Az álom és valóság szövődménye font körül, mint már életemben annyiszor.” A. G. Faust Gounod operája Debrecenben SZÍNHÁZAVATÓ ünnepi játéknak is fölfogható az a Faust-előadás, amely a néhány hónappal ezelőtt átadott és újjávarázsolt debreceni Csokonai Színházban látható. A zenei vezetés bebizonyította, hogy a művészi erőivel jól gazdálkodott akkor is, amidőn a korábbi szűkös esztendőkben hol moziteremben, hol művelődési házban játszott. Bizonyos, hogy a közönség, amely ez ínséges években is pártfogolta a színházat, megérdemelte ezt a minden szempontból kitűnő produkciót. Az operairodalom egyik legnépszerűbb műve, Gounod Faustja nagy színpadot, megfelelő létszámú kórust és balettkart kíván meg a társulattól. A debreceni együttes mindenben eleget tett e követelménynek. Kertész Gyula rendezése látványosan tárja elénk a történetet. A forgószínpaddal ellátott, tágas játéktér lehetőséget ad arra, hogy ez az igazi francia nagyopera hatásosan bontakozzék ki. Megragadó a látvány már az első felvonásban; a háromszintes színpadon a rendező minden művészi eszközt ízlésesen hasznosít annak érdekében, hogy a néző gyönyörködhessék a dalmű szépségeiben. Lényeges szerepe van ebben Kasztner Péter díszleteinek és Greguss Ildikó jelmezeinek. Kitűnően szólal meg Gounod franciás könnyedségű, bár a német hatásoktól sem mentes, népszerű muzsikája, s ez a Debreceni MÁV Filharmonikus Zenekar és vezetője, Szabó László érdeme. Az együttes mindjobban felnő nemcsak az operai, hanem a szimfonikus feladatokhoz is, ami természetesen nem utolsósorban köszönhető zeneigazgatójának. Szabó Lászlóban egyre több a hajlam a lírai mozzanatok kimunkálására és ez a poétikus rendezés társaként jól érvényesül ezen az előadáson. Hé az első felvonásban még kissé harsánynak érezni is a zenekar játékát, Szabó László később viszszafogottan és vérbeli operai dirigensként szólaltatja meg a legkényesebb részeket is. Az együttes magas színvonala különösen a Walpurgis éj jelenetét bontakoztatja ki; ez a hét rövid zenei kép arról tanúskodik, hogy zenekar és vezetője egyformán gondolkodik a muzsikáról. TELJES ÉLMÉNYKÉNT mindez azonban alig érvényesülhetne, ha a színháznak nem állnának rendelkezésére olyan énekesek, akik hangban és szerepelemzésben is méltóak Gounod operájához. A fölsorolás élére nemcsak azért kívánkozik Tréfás György neve, mert a kiváló basszista ebben az operában ünnepelte működésének negyedszázados évfordulóját, hanem mert Mefisztója kitűnő alakítás, gondos színészi megfogalmazás és kitűnő hangbéli adottság szerencsés találkozása, mesterkélt sátáni vonások nélkül. Méltó társa Faust szerepében a lírai alkatú Horváth József; ez a tehetséges tenorista minden bizonnyal nagy nyeresége a debreceni társulatnak. Hegyes Gabriella kitűnően elképzelt, zeneileg, színészileg egyaránt jól megformált szerelmes-szenvedő Margitja, Iván Ildikó figyelmet érdemlő Siebelje. Tas Ildikó Mártája mellett a valóban kellemes meglepetést a nagyon értékes lírai bariton hangú Martin János nyújtja Valentin szerepében. A tetikar teljesítménye, nem mindenben illeszkedik a társulat jó színvonalához, de a táncosok mindent megtettek, ami képességeikből telt. Ki kell emelni a színháznak amatőr kórustagokkal kiegészített énekkarát (karigazgató: Pazár István). Megvallható: sok-sok Faustielőadás után először lehetett érteni is, mit énekelnek bevonulásukkor a katonák............. Gábor István —1——. . .1 "— ■ -------------- ------------VTZ---------------------------V /PL 6 Hatvanadik születésnapján és színészi pályájának negyvenedik évfordulóján, csütörtökön, Nyíregyházán bensőséges ünnepségen köszöntötték Gerbár Tibor Jászai-díjas érdemes művészt, a Móricz Zsigmond Színház tagját. A Szabolcs-Szatmár megyei Tanács a kettős jubileum alkalmából a „Színházért” emlékplakettnek, Tóth Sándor szobrászművész alkotásának adományozásával fejezte ki elismerését.♦ A szolnoki Szigligeti Színház április 5-én és 6-án, este fél nyolc órakor a budapesti Szkénéban vendégszerepel a Meier című Kroetz-színművel, április 27-én, este 7 órakor pedig Vácott a Vonó Ignáccal, Fejes Endre drámájával. ♦ Juhász Gyula születésének 100. évfordulóján a Petőfi Irodalmi Múzeum Városmajor utcai Nyugat Emlékmúzeumában csütörtökön bemutató nyílt meg a költő festőbarátainak alkotásaiból Magyar táj, magyar ecsettel címmel. Edgár Augustin szobrászművész kiállítása április 7-én nyílik meg a Műcsarnokban. A tárlat május 8-ig tart nyitva.♦ A Dorottya utcai kiállítóteremben csütörtökön megnyílt a Papp-csoport 20. kiállítása. Mostani tárlatuk jellegét döntően meghatározza, hogy a közelmúltban hunyt el Papp Gábor. A bemutatón elsősorban neki állítanak emléket csoporton kívüli művészek is. ♦ A kaposvári Csiky Gergely Színház április 9-én a gödöllői művelődési központban vendégszerepel: 15 és 19 órakor a Mario és a iarázslót, Thomas Mann művét adják elő.♦ Dráma és tér címmel színházi és televíziós díszlet-, jelmezkiállítás nyílik meg április 8-án, délután 4 órakor a Műcsarnokban. Eltemették Elbert Jánost Csütörtökön a Farkasréti temetőben mély részvéttel kísérték utolsó útjára Elbert János irodalomtörténészt, műfordítót, a Magyar Színházi Intézet igazgatóját. A ravatalnál Pándi András, a Művelődési Minisztérium főosztályvezetője a minisztérium, a Magyar Színházművészeti Szövetség, a Magyar—Szovjet Baráti Társaság és a Színház- és Filmművészeti Főiskola nevében idézte fel Elbert János alakját. A Magyar Színházi Intézet nevében Kerényi Ferenc színháztörténész, a sírnál a barátok nevében Láng István zeneszerző, a Magyar Zeneművészek Szövetségének főtitkára búcsúzott Elbert Jánostól, akinek végső nyughelyét elborították a kegyelet, a tisztelet és az emlékezés virágai. Magyar Net A színházak pénteki műsora Erkel Színház: Parsifal (S. béri. 5. ea., dir. 5) — Nemzeti Színház: Tiszták (7) — Várszínház: Volpone (7) — Katona József Színház: Stílusgyakorlat (7 és este 10) — Madách Színház: Isten, császár, parasz (E. béri. 7) — Madách Kamara: Holdtölte (7) — Vígszínház: Amadeus (7), Csontváry (fél 9). — Pesti Színház: A zongora — A lázadó (XIII. bér. 3. ea., 7) — Thália Színház: Pesti emberek (de. 12 és este 19) — Stúdió: Miss Arizona (fél 8) — József Attila Színház: Gázláng (Karinthy béri. 3. 7) — Kamaraszinpadon: De jó szeretni (7) — Fővárosi Operettszínház: Szerdán tavasz lesz (7) — Radnóti Miklós Színpad: Este kell a szerelem (7) — Vidám Színpad: Bubus (7) — Játékszín: Kék öböl (3) — Ódry Színpad: Kapj el (du. 3), Trükk (7) — Józsefvárosi Színház: Elveszett paradicsom (11 és 19) — Budapesti Gyermekszínház: Feri világgá megy (du. 3) — Állami Bábszínház a Népköztársaság útján: Dani Bogárországban (du. 3) — a Jókai téren: A bűvös tűzszerszám (de. 10) — Multi Media Stúdió: Lézerock (fél 8) — Zeneakadémia: Magyar Állami Hangversenyzenekar (fél 8) — Fővárosi Nagycirkusz: Cirkuszvarázs (du. fél 4 és fél 8). Rövid tartalom és szereplőlista a Pesti Műsorban található. Péntek, 1983. április 1. Nemzetközi Folklór Táncszínház A mesebeli csodákat sejtető és rejtő Amszterdam kellős közepén, a hajdani börtön egyik szárnyépületében — mintha csak a néptánc méltatlan mellőzését, félretaszítottságát jelképezné — működik a Nemzetközi Folklór Táncszínház. Ez a világ egyetlen olyan hivatásos színháza, amely Európa különböző nemzeteinek népi tánckultúrájából kínál a hagyományokhoz hű, s kiemelkedő színvonalú válogatást, eredeti népviseletben, korhű zenei kísérettel. Immáron másodszor vendégszerepeit — most, a Tavaszi Fesztiválon — Magyarországon az együttes. Honnan jött az ötlet, hogy színházat létesítsenek a néptánc számára? — A néptánc szeretete Hollandiában mindig is megszokott volt — mondja a művészeti igazgató, Ferdinand van Altena —, de a holland tánc maga „elveszett” a századfordulón. Amit az akkori ifjúság a 20-as években, az első iparosítási hullám előtt átvett, lényegében már csak többszörösen adaptált változat volt. 1945 után aztán megint divatba jöttek a skandináv, német, francia, angol táncok, és ez az érdeklődés később egész Európára kiterjedt, elsősorban a jugoszláv és a magyar hivatásos együttesek működésének köszönhetően. Majd román társulatok is felzárkóztak a sorba. Nagy lelkesedés maradt a nyomukban... Végül is: a nemzetközi néptánc mozgalom gyorsan kinőtte önmaga kereteit, s úgy gondolom, ha nem is szervezetten, de legalább 400—500 ezer városi táncos lehet a világon. Miért olyan fontos ez az ügy? — Ha ennyi embert foglalkoztat, nyilvánvalóan nagy horderejű. De önmagában nem a számok a fontosak. Az a lényeges, hogy ez egy olyan koordinált forma, amelyben improvizálni is bőven lehet, tehát, bárki gazdagon kifejezheti önmagát. Általában maga a néptánc a nagy fontosságú: a mozgásból és a zene kölcsönhatásából felépített teljes mozgásélménynek van alárendelve minden. Számomra tulajdonképpen sokszor mellékes, honnét is származnak a táncok. De ha ez jó és jól tanítjuk meg, akkor felkelti az érdeklődést a szomszéd és távolabbi népek hagyományban gyökeredző kultúrkincse iránt... Az a fontos, hogy tetsszen az embereknek, hogy örömüket leljék benne! A színházi munka során miként lehetséges összeegyeztetni, hogy a soknemzetiségű társulat ennyiféle táncos hagyományt ötvöz műsorában? — Akik a nemzetközi csoportban, öt-hat különböző országból — köztük magyarok is — nálunk dolgoznak, azoknak csak nyelvi problémáik lehetnek; érdeklődésünk és érdekünk azonos. A nehezebb az, hogy szereplőinknek nagyon sokfajta stílusban kell táncolniuk, s mindezt úgy, hogy lehetőleg megközelítse az eredetit. Meg kell mondanom, ez nem mindig sikerül, de a célunk az, hogy javítsunk ezen, s az eredetit jobban visszaadjuk, persze a lehetőségekhez mérten! Sok gondot okoz, hogy a különböző országok táncaiban — ahonnét a táncosok és koreográfusok maguk is jöttek — az igazi nemzeti értékeket miként tudjuk hangsúlyozni. Ebben az értelemben sokszor jót tesz, hogy megfelelő távolságból szemléljük a különböző nemzeti táncokat. S talán a mi kontrollunk sem rossz. Az európai történelmi vonulatot követve az egyes népcsoportok saját különbözőségének konok és folytonos bizonygatása helyett, megpróbáljuk együvé tartozásukat is megmutatni úgy, hogy nem csorbítjuk eredeti formájukat. » Hogyan gondoskodnak a táncosok utánpótlásáról? — Ez csak technikai kérdés. Az a lényeges, hogy akik ezzel foglalkoznak, nagyon szeressék hivatásukat és a folklórt, de megelégszünk mély érdeklődéssel is sajátos munkánk iránt. Miként összegezhető a táncszínház koncepciója? — A néptánc zárt társadalmakban keletkezett az elmúlt évszázadok során. Természetes határok — hegyláncok és tengerpartok — gondoskodtak a csaknem teljes elzártságról, a szomszédos kultúrák kirekesztéséről. Az áthidalhatatlan különbségek olyan erőteljesen jelentkeztek, hogy még egy országon, egy nemzeten belül is óriási eltérések jöttek létre a zenében és a mozgásmintákban egyaránt, mégha azok rituális kiindulópontja lényegileg azonos is volt. A népzene és a néptánc napjainkban vagy már eltűnt, vagy eltűnőfélben van. A mi társulatunk számos európai tájkultúra zenéjéből, táncából és viselkedéséből őriz meg annyit, amennyit csak tud, és sajátos feladatából adódóan igyekszik a hagyományokat is átmenteni. Emellett arra is törekszünk, hogy többek legyünk egyszerű „konzerválóknál” . .. Nem elég csak színesnek, látványosnak lenni, nem elég csak sok mozgást mutatni — ez kevés tartalom egy hivatásos együttes számára. Párhuzamosságokat kell felfedezni a különböző néptáncoknál, hogy megtanuljuk: létezik valami más is, ami ezzel egyenértékű: az emberi tényező. S ez egyre fontosabb lesz! Mi ezt a nézetet terjesztjük, ezért mellőzzük az akrobatikát és az egyéb cirkuszi elemeket. Ezek csak szórakoztató, színező elemként jöhetnek számításba a koreográfiában. Ehelyett inkább a néptánc líraiságát és szuggesztivitását igyekszünk megmutatni. S ez önmagában is elég virtuóz lehet ... A kiforrott és begyakorlott lépésvariációk a táncokban, a felkutatott értékes zenei tételek, a művészi hímzések a „jelmezeken” — ezeknek az egybeolvasztása maga a mű: egy nép kifejeződését tükrözi. Nem olyan cél ez, amelyet egyik napról a másikra el lehet érni . ... Hogyan látja Közép-Európát, főként bennünket, magyarokat, a néphagyományok őrzése szempontjából? — A táncolás alapvető célja mindig is az volt, hogy összehozza az embereket; lehetőséget kínált arra, hogy fiatal férfiak és nők megismerkedjenek. Jelentős közösségi funkciót látott el abban is, hogy az idősebb generációkat is együvé csábította. Ennek már csaknem mindenhol vége. Az emberek esténként otthon ülnek, nézik a televíziót. Úgy gondolom, hogy legalább a Magyarországon kibontakozott táncház-mozgalom képes arra, hogy új szociális tartalmat kínáljon, élő viszonyt teremtsen, mégha más formában is... Az ember más arcokat lát, új ismeretekkel gazdagodik, de nem úgy, mint egy múzeumban. Részese a csodának! Nem szabad a táncokat csak a színpadra korlátozni. Nem ez a folklór célja. Érdekesnek tartom a modern tánctörekvéseket szilárd folklór alapokra helyezve. Nem minden esetben jók, de feltétlenül érdekesek. Az a véleményem, hogy ez csupán munkamódszer kérdése. Látszik, hogy próbálnak valamerre lépni, s ez dicséretes. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen meglehetősen sok amatőr és hivatásos táncfesztivált láttam, így a legtöbb csoportot jól ismerem. Valamennyien egyetlen műforma után kutatnak, amellyel sikerülhet megragadni a folklór színpadi lényegét. Sajnos ebből sok esetben giccs lesz, mert csak a formát ismerik meg. A csillogóan forgó szoknyák és gyönyörű térformák fölött egy kicsit már eljárt az idő. Persze csak kopírozni a folklórt, az is nagyon nehéz és az sem vezet messzire ... Kurcz Béla Nemzetközi indián napokat rendeznek immár negyven éve minden áprilisban a latinamerikai államok kezdeményezésére a világ több országában. Magyarországon most először — április 13-án — az ELTE latin-amerikai munkacsoportjának szervezésében a Belvárosi Ifjúsági Házban Indián művészet címmel rendezvénysorozat kezdődik.