Magyar Nemzet, 1983. november (46. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-01 / 258. szám

Kedd, 1983. november 1. A RÁDIÓ MELLETT Senki nem tagadhatja a rádió értékmentő é­s teremtő törek­véseit: nemzeti művelődésünk érdekeiért végzett tevékenysé­ge szinte áttekinthetetlen — kicsinyy és nagy ügyekből egy­aránt részt vállal. Hogyne hal­latná szavát Madách ünnepein, a Tragédia bemutatójának szá­zadik évfordulóján, amelynek még erősebb hangsúlyt adott az új Nemzeti Színház fölépí­tését elhatározó döntés. Ennek jegyében, a Budapesti Művészeti Hetek rendezvénye­ként mutatta be a Rádiószín­­ház Az ember tragédiája hangjátékváltozatát. A drámai költemény rádióra alkalmazá­sa és rendezése Bozó Lászlót dicséri. Dicséri, mondom siet­ve, mert a vállalkozás szándé­ka már önmagában is arra biz­tat, hogy Bozó elhatározását méltassam. Mindenek­előtt és elsősorban a bátorságot, ami­vel a Tragédiát különböző föl­fogásban, sikerrel vagy ku­darccal bemutatott előadások kritikai vitája közepette állt elénk Madách-értelmezésével. Eleve rádiós alapállásra vall, hogy szinte megfeledkezett a Tragédia tizenöt mozzanatá­ban kínálkozó látványosságok kísértő emlékképeiről. Minden figyelmét a hangzásokra, a hangok hatására fordította, s a színészek kiválasztásakor is csak arra gondolhatott, hogy a rádióban megszólaló Ádám, Éva és Lucifer szövegmondása mindenképp különbözzék a drámai költemény eddig ismert vagy megszokott sok tolmács­hangjától. Olyan Ádám­ot kellett talál­nia, mint Hegedűs D. Géza, Évát, mint Bánsági Ildikó, s nem különben Lucifert Garas Dezső­­ személyében, akik a színpadi megjelenítés, minden szépséges izgalmáról lemond­va, vállalták a mikrofonszerep­­lés béklyós kötöttségeit. A min­den magyar színművészt sar­kalló mű játéklehetőségét a mikrofon előtt másféle alkal­­­makat kínáltak. A rádiós Tragédia adását hallgatva, újra s újra ráesz­­méletünk, mennyi játékfene­­tűs­ jetől, fosztja meg a színészt a látványosságokra érzéketlen mikrofon, ugyanakkor azt is tapasztalhattuk, hogy ezért cserébe a technika mennyi más gazdag élményt ad a hall­gatónak. S éppen azó­­al, hogy a színész munkája nem puszta szövegmondás: maszk, jelmez, díszlet, mimika és mozgás lát­ványáért kárpótolva, az érzel­mek, feszültségek tolmácsolá­sával is mindent a hangjával kell kifejeznie. E közbeiyevi­­denciák igazságát valójában csak most­ a Tragédia hallga­tása közben észlelhettük! Bozó, akihez, olykor a kön­y­­önyű, múzsa is kegyes szokott lenni, a Tragédia rendezésével tanúsította, mily komolyan veszi a dolgát, ha nagy ü­g­y szolgálatába szegődik. Fegyel­mezett és figyelmes munkájá­ból kitetszett átgondolt, lé­nyegre törekvő színészvezeté­sé. A mű tömegjelenetei sem csábították hatásvadászatra, mondhatnék tehát hogy még a kínálkozó lehetőségekről is lemondott, inkább, csakhogy a világos értelmezés egyszerűsé­ge (s nem leegyszerűsítése!) vezesse a játék fejleményeit. Elsősorban ennek a rokonszen­ves rendezői alapállásnak kö­szönhető, hogy Madách drámai költeményének rádióváltozatát sikerre vihette. A szereposztás láttán-hallatán is méltán ámult a hitetlen: nyolc-tíz egykori (s mai) Ádám és legalább fél­tucatnyi Lucifer vonult a mik­rofon elé, hogy most más-más szerepekben szólaljon meg. Adám és Éva valóban teljesen újszerű volt: Hegedűs és Bán­sági teljesítménye még azokat is meggyőzhette, akik esetleg ódzkodó fenntartással fogad­ták szerepeltetésüket, ám a Lucifert alakító Garas Dezső nemcsak a várakozásoknak fe­lelt meg; ez a fanyarul okos színész különös Lucifert for­mált. Minden más eddiginél másabbként hatott: a színház­ban, televízióban és filmekben rászabott és ráaggatott szerep­körének nyűgeitől fölszabadul­va, egy eddig ismeretlen Ga­rassal találkozhattunk, aki ugyanakkor Lucifer alakításá­ban fölmutatta minden színé­szi tapasztalatát. S a fölvonultatott többi szí­nész! Soha ilyen parádés sze­reposztást! Sinkovitstól kezdve Haumannig, Págertól Bács Fe­­rencig szinte valamennyiüket méltatni kell. Külön említést érdemel Hernádi Judit (Hip­pia) és Császár Angéla (Clu­­via) alakítása, de a dalok elő­adásával is különleges élményt szereztek. A rádió Tragédia-adásának nemcsak érdekessége, de eré­nye is, hogy a rendező három színésznemzedék­ből válogatta ki a szereplőket. Bátran vál­lalta, hogy ezáltal némely va­lamikori Tragédia-előadások emlékei is fölidéződnek előt­tünk, éppen ezért a három nemzedék hangján szóló drá­mai költemény rádióváltozatá­ban a hagyományos és újszerű színészi megközelítések nem múlták fölül, s nem is akarták túlharsogni egymást. Jól meg­fértek együtt, szinte egybefor­rottak, s végül is a rendező el­képzelését szolgálták. A Tragédia színpadi előadá­saiban a muzsikának aláren­delt szerepe van. Nem így a mű rádióváltozatában: itt Vic­­tor Máté elektronikus zenéje szinte dramaturgiai feladatot kapott. A színeket nyitó ,és le­záró kompozíciók és dalok új­szerű melódiái hajlékonyan igazodtak a rádiós követelmé­nyekhez. 1933-ban ennél ter­mészetesebb muzsikát elkép­zelni sem lehetne. Az adásról készült felvételt újra és újra meghallgattam, előttem az eredeti, teljes szö­veggel. Furdalt a kíváncsiság, hogyan tömörítette, s hogyan rádiósította Bozó azt a remek­­­művet, amely a megtestesült teljességként él tudatunkban. A Tragédia atomjainak egysé­gét, a szavakat, s a belőlük fölépült mondatmolek­ulákat, mi vég­re bonthatja meg bárki? Hiszen általában megbontják, mert a Tragédiát a mindenkori­ dramaturgia és a színpad kö­vetelményei szerint meghúzva szokták előadni. Bozó — a rá­­diószerűség érdekében is — kénytelen volt húzni, tömörí­teni a szövegen, ám a költő mondandóját nem sikkasztotta el. A több mint két és fél­ órás rádiósított Tragédiáé vá­­tosa­­­­ban híven megőrződött Madách szelleme. Teljességre törekvő Tragé­diát hallhattunk a rádióban, s noha tökéletes teljesség nin­csen, úgy tetszik, e rádiós vál­tozat alkotói megkísérelték a lehetetlent. Kiss Károly NAPLÓ Bélád! Miklós József Attila­­díjas kritikust irodalomtörté­nészt november 10-én, csütör­tökön 15 órakor helyezik nyu­galomra a Farkasréti temető­ben — közli a Magyar Írók Szövetsége, az MTA Irodalom­tudományi Intézete és a Ma­gyar Népköztársaság Művé­szeti Alapja.­­♦ A nyirenyházi megyei műve­lődési központban vasárnap véget ért az országos videó­­szemle. A három nap alatt több mint kétszáz szakember tanácskozott a­ hazai videózás elterjedéséről, tapasztalatokról é­s teendőkről.♦ A Farkasréti temetőben hét­főn felavatták Szobotka Tibor József Attila-díjas író síremlé­két. Kálnoky László költő em­lékezett a másfél éve elhunyt íróra. A síremlékre — amely Szobotka Tibor felesége, Szabó Magda írónő fene alapján készült — a Magyar Írók Szö­vetsége, a Művelődési Minisz­térium, a Magyar PEN Club, a Magyar Népköztársaság Mű­vészeti Alapja, a Magyar Iro­dalomtörténeti Társaság és a Magvető Könyvkiadó képvise­lői, valamint a család, a bará­tok, pályatársak, tisztelők hoz­ták el a virágaikat. Amerikai Elektra ONeill trilógiája a Vígszínházban KA ANTIK MÍTOSZ elbe­széli: Klütam­enészlia a sze­retőjével, Aigiszihosszal meg­öli Agamemnorit, háborúból hazatérő férjét, s a testvérek, Elektra és Oresztész megtorol­ják apjuk pusztulását. Az At­­reidák sorsa megihlette a tra­gikus triász tagjainak mind­egyikét. Mégis az Oreszteiával, Aiszkhülosz tragédiájával vetik­ össze többnyire az Amerikai Elektrát, Eugene O Neill drá­máját. Hiszen mindkettő tri­lógia, bennük a teljes történet. A két história között szám­talan a különbség. Nemcsak a miliő más: az ókon uralkodók helyett a yankee arisztokrácia, valamikor a polgárháború vé­gén. A patriarchális, puritán família hanyatlása ugyancsak a házasságtörők — Christine és Adam — közösen kitervelt bűntettével, Ezra Maimon ha­lálával kezdődik. Ám a Lavi­­nia-szította Orin csak Adamot öli meg, Christine önkezével végez magával. Majd a fivér is, a nővér is maga ítél maga felett, Orin öngyilkos lesz, La­­vinia bezárkózik a Mannon­­házba. A tetteken kívül eltérnek az indítékok is. A Mannonok „eredendő bűne" óta — ami­kor is kiforgatták, a családból kitaszították Adam balsorsú apját, alacsony származású anyját — minden cselekedetük motívuma tisztátalan. Az igaz­ságszolgáltatás színében tetsze­legnek, valójában szenvedélyei­ket szolgálják. Ezra Marnon sorsát nem Adam szüleinek szerencsétlensége, hanem Christine féktelen szerelme pecsételi meg. És Lavinia nem­csak azért fürkészi-vádolj­a anyját, mert apját imádja, ha­nem azért is, mert Adamért vágyódik. Míg Orin tulajdon anyjára féltékeny, s nem is ap­ját, inkább önmagát bosszulja meg Adam halálával. Ezért ne­hezedik Orin lelkére olyannyi­ra Christine öngyilkossága, majd az anya szerepét átvevő Lavinia visszautasítása, hogy véget, vet életének. És Lavinia, aki a maga boldogságát mind gátlástalanabbá­­hajszolja, nem szabadulhat a bűnök szövedé­kéből. Akár a mitológiai eh­in­­niszek, az önvád űzi a vétkese­ket. A gyűlölködő és gyötrődő hősök nem egyszerűen drámai, hanem olyan lírai dialógusok­ban beszélnek, amelyeket az érzelmek sodornak. Kulcs­sza­vakat adnak szájról szájra, amelyek nyomatékukat az is­métlődésekkel nyerik el. Ezért nehéz meghúzni e kissé túlméretezett művet, márpe­dig a kurtítás elengedhetetlen. A mellékalakokat lehet megti­zedelni, az antik kórust idéző kisembereket. S lehet minden egyes mondatot latra vetni, s szintagmánként, szavanként takarékoskodni. Okos, tisztessé­ges, a lehetőségig tömör az­ a szövegváltozat, amely az Ame­rikai Elektra vígszínházi elő­adásához, Horvai István rende­zéséhez készült el. NAGY SZENVEDÉLYEK nagy tragédiája, amellyel a mindenkori közönség szívesen sodródik. Ha mélylélektani vo­nulata mesterkélt, is, az egész feli sóvárgó életszerelemmel. Olyan mű, amelyhez nagy szí­nészek, nagy alakítások kelle­nek. A szereposztás csakugyan nagyszerű, a szereplések ke­vésbé. A kivétel Kútvölgyi Er­zsébet kemény lelkű, kő arcú Laviniája, akinek megfagyott vonásai mögött emésztő tüzek égnek. A látszatra törhetetlen leányt meg-megroppantják a fájdalmak. Hajlékonnyá lágyul a hangja, ha beszélget halottai­­val. Az egyetlen gyengeség az, hogy Laviniát inkább a konok akarat jellemzi, akkor is, ami­kor kihívó asszonyiassága bom­lana ki. Olyan fiatalember Gálffi László nyugtalan Orinja, aki valóban anyai, nővéri gyámo­­lításra szorul. Az a színész ja­vára írandó, hogy a testvérsze­­relemben nem a rendellenessé­get, hanem a szükségszerűsé­get keresi, a közösen vétkezők kényszerű egymásrautaltságát. Jelenléte intenzív, de ettől szö­vegmondása elmarad, nemcsak félrecsúszó hangsúlyai, hanem színeinek szerényebb választé­ka miatt. A szeretőt, Adam Brantot játssza Bács Ferenc, aki vonzó, kellemes, de nagyon is kultu­rált egyéniség ahhoz, hogy ma­ga is Mannon-ivadék legyen, s egy kortárs ,,végzetdráma” hőse. Szobor-méltóságú Ezra Man­­nont formál Darvas Iván. Tar­tásában azonban több az erköl­csi önérzet, mint a mozdítha­tatlan merevség, a kíméletlen­ség, a könyörtelenség. S több a szerelmes tartózkodás, mint a megkövült ridegség, az érdes­ség, a gyengédtelenség, így sze­mélye jóval rokonszenvesebb mint kellene, már-már ártatlan áldozat ő. „Christine magas, szembetű­nően szép, negyvenes asszony, koránál sokkal fiatalabbnak látszik. Gyönyörű alakja van, nőiesen izgató, mozgása pedig sima, lágy...” — így szól O’Neill leírása az asszonyról . Ruttkai Éva minden igyeke­zete az, hogy e női varázsla­tosságnak megfeleljen. Mintha nem érzékelné, mi történik: Lavinia fenyegetései Christi­­ne-ről leperegnek. Emellett el­kezdődött a nyelvbotlások so­rozata is a premieren, az a szók­eresgélő­­bizonytalanságá­­botladozás, amely a próbák, szókereső bizonytalanságá­ra, nem pedig egyszerű rövid­zárlatra emlékeztetett. S az in­diszpozíció — ha lehet annak nevezni ,— megfertőzött máso­kat is. A második felvonásra már kifejezetten kínos volt hallani. ABBAN LEHET RE­MÉNYKEDNI, hogy O'Neill bő­séges színiutasításainak vagy Horvai István szituáció-elem­zéseinek segítségével még talp­­raállhat az előadás. Az olyan játéknak is lenne létjogosult­sága, amely igaz pszichológiai ábrázolással szolgál. Ha még folytatnák a munkát, talán többre is vihetnék. Bogácsi Erzsébet A Magyar Tudományos­­Aka­démia vezetése az elmúlt év­ben — Arany János halálának 100. évfordulója alkalmából­­ határozatot hozott, hogy emlé­kezésül a költőre, az Akadé­mia első főtitkárára, bronz domborművet helyez el a MTA tudósklubjában. A költőt ábrázoló művet Borsos Mik­lós szobrászművész készítette el, s hétfőn Szentágothai Já­nos, az Akadémia elnöke lep­lezte le. a 297-880 telefonszámon kedd, csütörtök 9—11 óra között. g 2­ A MOHOSZ feji HORGÁSZCIKK KÉSZÍTŐ II ÉS II ÉRTÉKESÍTŐ VÁLLALATA ! 1984. január 15-től ISSzt. január 15-ig szerződéses vállalkozásba adja mozié horgjászcikk-szakü­zletés A pályázatot 1983. december 10-ig lehet írásban benyújtani. A versenytárgyalást december 15-én 15 órakor tartják. Budapest XIIL. Rozsnyay utca 23. A feltételekről érdeklődni lehet BUDAPEST HANGVERSENYTERMEIBEN CARLO ZECCHI a Magyar Állami Hangversenyzenekart vezényelte a Zeneművészeti Főiskola nagytermében. Zec­­chit évtizedekkel ezelőtt is­merte meg a magyar hangver­senylátogató közönség. Zene­­kari koncertjei, kamratestjei minden időszakban hatalmas, emlékezetes sikereket arattak. Dinamikus, ízig-vérig olasz temperamentumú és ízig-vérig muzsikus egyéniségnek ismer­tük meg. Az idén nyolcvanesz­tendős lett. Az évek múlására, a fizikai erőt romboló időre­­ azonban csak addig lehetett gondolni, míg Zecchi eljutott a karmesteri pulpitusra. Az­után már csak a zenére lehe­tett figyelni, amit mágikus ere­jével elénk varázsolt. Vezény­lésének titka aligha fejthető meg. Gesztusai utánozhatatla­­nul kifejeznek, ökonomikusak, de nem lennének dirigensi példatárba illeszthetőek. Sze­mélyiségének delejes hatása nemcsak a pódiumra, a néző­térre is átsugárzik. Szinte el­hiteti, hogy gesztusok nélkül, akár puszta jelenlétével, tekin­tetével is képes lenne megva­lósíttatni művészi elképzelé­seit. Mozart Hat német tánca (K. 509.) és A-dúr zongoraversenye (K. 488.), valamint Berlioz Fantasztikus szimfóniája al­kotta a zenekari est műsorát. Nem a mostanában mind ál­talánosabb és megszokottabb ,,rövid programot” választotta Zecchi, hanem vállalta a nagy­fokú koncentráció és a fizikai próbatétel erőfeszítését. S cso­dálatosképpen, ritkán érzékel­hető könnyedséggel és termé­szetességgel szólalt meg keze nyomán a zene, ritkán átélhe­­tően élvezhettük a muzsikálás őszinte emberi örömét, a szép­ség varázsát, a harmóniate­­remtés gyönyörű képességét. A hangversenyzenekar megkü­lönböztetett figyelemmel, inten­zív átéltséggel, gondosan min­tázott játékkal valósította meg a karmes/ori irányítás minden an-o­rfu--Ure­át. K’pmM.^edAeh szén m­intaációk születtek ínv. T^,VonU«phh a Fantasztikus szimfónia kivomlás élményt k-niifi tolmácsolása volt: nem sejtett mélységeket, tárt föl. lí­­!-„i mnlocscépet sne érzett drá­mai 1 á tornácokat fosáért. IrtoV- saólal­ozása soha nem vált harc sánnyá írás |r»croiinmiUnsnbb isan­­,an sam. soha n°m nMarloH cooo' ri/agge |ooQirtn'v’0. vtóligola^ váczla*olhon corf) Rf). CJolvir»vinni fv+o P1** »v t cnrivYt T~t oevnrVnn tT_ c7nrintnoHóvni • \ itt öi4ö\'!cóV;3iósáfí e??v pillana­t o nz irónia ölti ma­rtir rp hnmr ro vr\+rftr\r\ \miv­saif ♦ h/accQpv • iorr; ° pövgyor prrv pónii­c/nn 1.- pU*i n o^róVonv '.-o/vo] o!fl­ip la ’* A/Trvct rr f orr 1 »» v f­or) f Failoni Donatella Mozart A-dúr zongoraversenyének szólistájaként működött közre. Zongorajátékának a kezdetben még érezhető feszültsége, né­miképpen kemény hangzása, görc­sössége fokról fokra fel­oldódott. Mintha mind jobban hitte volna a szólista is a Zecchi lényéből sugárzó meg­győződést: semmi nem fontos, csak­ a zene. Ebben a bűvös körben Fail­oni Donatella ed­digi pályájának legértékesebb, s talán új távlatoka nyitó mű­vészi teljesítményét érte el. KOLODI ANDRÁS vezény­letével a Budapesti Filharmó­niai Társaság Zenekara ját­szott. Csajkovszkij romantikus telítettségű Rómeó és Júlia nyitány fantáziája. Ravel Cou­­perin emlékezete című, fino­man archaizáló, mégis oly jel­legzetesen 20. századi „szvit”-­ je . Debussy ugyancsak szá­­zadeleji, színpompás Ibéria szimfonikus szvitje hangzott el. Kórodi András jó diszpozí­cióban vezényelt. A Filharmó­niai Társaság Zenekarának ár­nyalt, pontos, számos gyönyö­rű hangszerszólóval ékeskedő játéka talán nemcsak a kar­nagy és az együttes értő együttműködésének köszönhe­tő. Lehet, hogy ez egyetlen je­lenlegi nyeresége az Operaház átépítésének: a kötelező szol­gálatok egy részétől fölszaba­dult művészek jól előkészített produkcióval, lelkes muzsiká­lással örvendeztették meg a hallgatóságot. Vigyázni kellene erre a zenekarra, hogy a hang­­verseny életben is megőrizze azt­ az előkelő helyet, amit évtize­dekkel ezelőtt a régi nemze­dékek vívtak ki. A hangverseny szólistája, Kovács Dénes Bruch G-moll hegedűversenyének szólóját játszotta. Bruch XIX. század végi kompozíciója nem tár fúl nagy mélységeket. Zenéjének mesterségbeli tudással, hang­szeres invencióval írott, gon­dos világossággal épített téte­leit Kovács Dénes bravúros meggyőző erővel tolmácsolta. Szépen érvényesültek előadá­sában a vokális ihletésű, hang­zásban árnyalt témák, a ro­mantikus virtuóz elemek is. S nem utolsósorban: ennek az elő­adásnak sikerült megteremte­nie azt az átütőerőt, azt a tem­peramentumot és fölfokozott­­ságot, ami ezt a kompozíciót valójában élteti. COLLEGIUM MUSICUM-hangverseny hangzott el a Bu­dai Vigadóban. Az együttes tagjai: Kakuk Balázs, Stadler Vilmos, Szilvássy Gyöngyvér, Kertész István és Csengery Adrienné működött közre. A kamaraest régizenei előadói kultúránk eredményeit és hiá­nyosságait egyképpen megmu­tatta. Örülnünk kell, hogy las­­san-lassan gyarapszik a barokk zene előadására hivatott kópia­vagy rekonstruált hangszerek száma. Kár, hogy a kívána­tosnál kevésbé, és nem min­dig megfelelő minőségben, így szinte lehetetlen három-négy egymáshoz illő, alkalmazkodó hangszer összeválogatása. Ör­vendetes, hogy mind több fia­tal előadóművész kísérletezik régi hangszereken, régi előadói praxis föltámasztásával. Érez­hető azonban az előadók tájé­kozottságának különféle irá­nya, iskolázottságának, más­más mélysége. Jó, hogy szin­te minden évben növek­szik a régizenei hangversenyek szá­ma. Műsorszerkesztésben és külsőségekben is érdemes len­ne rájuk nagyobb gondot for­dítani. „J. S. Bach, kortársai és fiai” összefoglaló címe volt a Colle­­gium Musicum estjének. A XVIII. századi zene számos műtípusát, különféle funkció­jú és intenzitású kompozícióját foglalta magába a program. Túlméretezettnek hatott az el­ső rész, idegen testnek Händel két német áriája Bach és Te­­lemann szonátája között. Nem volt szerencsés a második rész­ben a két Bach-fiú, Cárl Phi­­lipp Emanuel és Johann Chris­­toph Friedrich szonátái után Johann Sebastian kantátaáriá­jának zárószámként­­történő megszólaltatása. Ami a külső­ségeket illeti: figyelmetlensé­get jelzett a szedett-vedett szé­kek és kottatartók látványa, valamint a helyszínen kapha­tó nyomtatott program vagy az azt helyettesítő műsorközlés hiánya. A Collegium Musicum legjobban sikerült számai — Telemann és Ch. Fr. Bach szonátája, valamint a pompá­san előadott Vivaldi-kantáta (All­embra di sospetto) — je­lezték, hogy az előadóművé­szek elismerésre és figyelemre méltó, lelkes munkája fokozot­tabb támogatást is érdemelne. Sz. Farkas Márta Koszorúzási ünnepséget ren­deztek hétfőn délután az egri várban Gárdonyi Géza sírjá­nál. Az ünnepségen részt vet­tek az író nevét viselő iskolák és más intézmények képvise­lői. Emlékbeszédben méltatták Gárdonyi Géza munkásságát. ♦ A hesseni rádió meghívására hétfőn az NSZK-ba utazott a kortárs magyar és külföldi ze­neszerzők műveit megszólalta­tó WC-as csoport. Az öt éve ala­pított együttes tagjai jórészt zenetanárok. Két frankfurti koncertjükön többek között Csapó Gyula és Mártha István, valamint Phil Glass, Frederic Brzerwski és John Cape darab­jait játsszák. Vendálszereplé­­sü­kkel szinte egy időben jele­nik meg első lemezük a Hun­garotonnál.♦ Súlyos betegség után, 44 éves korában elhunyt Romulu­s Gu­­sa román író, műfordító, a Vat­ra című maros­vásárhelyi lap főszerkesztője. Romulus Guga fordította románra Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című könyvét.

Next