Magyar Nemzet, 1984. február (47. évfolyam, 26-50. szám)

1984-02-01 / 26. szám

G VÁRPALOTAI „JÓ SZERENCSÉT” MGTSZ ÉRTESÍTI KEDVES MEGRENDELŐIT, hogy nagy teljesítményű lemezollójára és lángvágó automatájára SZABAD KAPACITÁSSAL RENDELKEZIK. A munkákat anyagbiztosítással és bérmunkában is vállaljuk. Érdeklődni: Bánt a lakatosüzem vezetőjénél. Telefon: 80-003. A MAGYAR NEMZET VITAFÓRUMA Petőfi kibírja FÉL ÉVTIZEDE minden szilveszterkor megemlékezem a költőről a Magyar Nemzet­ben, amely fejléce betűiben is Petőfi-versnek, a szabad saj­tón elsőnek kinyomtatott Nem­zeti dal­nak, betűtípusát hasz­nálja. Mivel nem műfajos az alkalmi ömlengés, mindig va­lamilyen életrajzi adatot, anek­dotát emeltem ki a feledésből, vagy föl nem lapozott kézira­tokból, kalendáriumokból. (Például 1978 szilveszterén így jelent meg Apróságok Petőfi­től, Aranytól, Tompától című írásom ugyanitt.) Így tettem most is: a költő iránti tiszte­letből. Mert Fekete Sándorral, a kiváló irodalomtörténésszel és íróval — aki 1983. szilvesz­terében­ megjelent közlemé­nyem egyik anekdotája ellen a Magyar Nemzet jan. 5-i szá­mában vétót emelt — sok min­den egyéb mellett Petőfi föl­­tétlen tiszteletében is a legna­gyobb egyetértésben vagyunk. Ebbe a tiszteletbe nálam még egy kis személyes mozzanat is vegyül. Annak, hogy Csokonai-ku­­tató létemre némi „hatásköri túlépés”-sel olykor Petőfihöz is teszek egy rövid kitérőt, nem annyira Csokonai és Pe­tőfi lírájának genetikus ösz­­szetartozása az oka (Ady ír­ta: „Csokonai nélkül nem kap­tuk volna Petőfit sem”), ha­nem inkább érzelmi, szemé­lyes háttere van. 1849. vész­terhes nyarán, Mezőberénybe tartva, a költő megállt szülő­falumban, Gyomán is, előfo­­gatot kérve a községházán, s mikor a délutáni szunyókálá­­sából fölriadt érdemes tanács tagjai megtudták, ki áll előt­tük, magukat fogták a kocsiba, s úgy vitték be az udvarra, a reformátusok temploma alatt lelkesítő beszédet mondott az egybegyűlteknek. Mind­erről tudtak még az öre­gek is, de talán a Petőfi-kuta­­tók sem vonják kétségbe, mi­vel az öreg Petrich Sámuel bácsi (a festő Orlay Petrics Soma édesatyja) jegyezte föl egy kalendáriumba, hozzátéve: „Ezeket maga Petőfi Sándor beszélte el nekem, akkoriban nálam létekor.” Nemcsak ez az emlék tette fényesebbé gyerekkoromat, ha­nem az is, hogy a lenézett po­ros Alföldünk szépségeit is föl­fedezte: a költészet magassá­gaiba emelte. De szomszédos iskolaváro­somban, a nagykun Mezőtúron is megfordult a költő (ahol most dombormű és szobor em­lékeztet rá), amint Utazás az Alföldön című verse is mutat­ja, alatta a dátummal: Mező- Túr, 1847. június 11. A helyi hagyomány úgy tudja, hogy bosszúságában (talán a meg­ígért s meg nem kapott előfo­gat, a „sorspont” miatt) még egy hexametert is rögtönzött itt a Zsindelyes fogadóban megszállt költő: Túr rút visszafelé, mit ka­pé, visszanyelé... EGY IDEIG magam is el­hittem ezt, míg egy régi kézira­tos kötetben rá nem találtam, amiből kiderült, hogy jóval Petőfi előtt megírta egy Szí­vós nevű volt debreceni diák, böszörményi rektor (talán afölötti haragjában, hogy nem kapta meg a javadalmasabb túri rektorságot). Ennyi az anekdoták hitele — mondhatnánk, ha komor debreceni felében Petőfi nem lett volna szívesen látott ven­dég a kollégiumban, ahol Cso­konai kéziratos versei mellett a különféle „mindenes gyűjte­­mény”-ekben nem találkozha­tott volna Szívós versével is, amelyet most hirtelen indula­tában elcitált a túri tanácsra —­ a jelenlevők meg úgy vélték s adták tovább, hogy a saját verse volt. A bökvers dokumentálha­tóan létezik (eredetileg hosz­­szabb), az is tény, hogy Pető­fi járt Mezőtúron — tehát az anekdota valószínűsíthető, mert legtöbbször van valami­lyen hiteles magja az anekdo­táknak, ha idővel továbbvari­álják, más személyekre alkal­mazzák is őket. De ki volt más Petőfi nevű népszerű, közéleti ember a múlt század derekán, akinek nevéből azt az ominózus szó­játékot elmélkedhette volna valaki, amellyel a fönnmaradt anekdota szerint a költőt aposztrofálta Szemere Berta­lan az Akasszátok föl a kirá­lyokat! olvastán. Kinek állt érdekében, hogy egy ilyen anekdotát költsön, kitalált helyszínekkel, kitalált szemé­lyekkel? Ez az, amire kiváló Petőfi­­kutatónktól nem kaptam vá­laszt vitairatában. MEGVALLOM: ennek az anekdotának közlésénél némi­leg én is haboztam, nem any­­nyira filológiailag, mint inkább a költő iránti tiszteletből. De végül úgy voltam vele: Pető­fi kibírja: elvégre nem rá­vet rossz fényt, hanem azokra, akik csinálták. (Föltételeztem azt is, hogy Szemere nem sa­ját szóviccével van dolgunk, ő csupán közvetített egy köz­szájon forgó rosszízű szójáté­kot.) S gondoltam, legalább hozzászólnak a Petőfi-kutatók is — és ebben nem is csalód­tam. Fekete Sándornak lényegé­ben három kifogása van az anekdota hitele ellen: 1) Petőfi szóban forgó ver­se nem jelent meg, csak 26 év­vel megírása után, 1874-ben: „S eltérően néhány más, he­vessége miatt kéziratban ma­radt költeményétől, e műnek kéziratos terjesztésére nincs adat!...” Ismerve az irodalmi közéletet, s a kéziratos iroda­lom természetrajzát, az a kép­telenség, föltételezni, hogy egy ilyen verset a maga korában nem másolták és nem terjesz­tették. (Persze, a bukás után ki-ki igyekezett gyorsan meg­semmisíteni példányát.) 2) Bírálóm másik kifogása az időpont valószínűtlenségé­vel vonja kétségbe az anekdo­ta hitelességét. Fáy Ilona azonban nem mondja azt, hogy mindjárt a vers megírása után került sor a színházi jelenetre (ahogyan azt sem, hogy nagy nyilvános­ság, „egy színházi közönség előtt” vágták a sértést a költő szemébe). 3) A harmadik ellenvetés: miért fájhatott a republikánus Szemerének a republikánus Petőfi „ominózus verse”. E vers, amelyben Ferenczi sza­vaival a költő „a királygyilko­­lás buzdításáig megy, melyben maga lenne a főszereplő” — ellentétben több republikánus költeményével — nem csupán politikai érzelmeket kavart föl; Szemere mégiscsak előke­lő ősnemesi család sarja volt, Petőfi vele szemben n­­a ne­­­­mesi osztállyal szemben —, ha nem is a bundaszagú, de a mészárszékszagú köznép fia. S az ízlések­­már csak emiatt is különbözhettek köztük, mint ahogy a republikanizmuson belül is lehettek — sőt voltak — különbségek, kinek-kinek társadalmi helyzete és ebből fakadó társadalmi indulata szerint. Az egyébként, hogy Szemere A honvéd című versből 49 jú­niuséban 25 ezer példányt megvásárolt, nem bizonyít semmit az anekdota hitele el­len, inkább csak mellette: vé­gül is nem állítja Fáy Ilona följegyzése, hogy összevesztek, vagy harag támadt volna köz­tük. Petőfi elvörösödött, s tu­domásul vette a szójátékba burkolt elutasító kritikát, s attól­ még a legjobb barátság­ban maradhattak. (Hogy esz­tétikai, „morális” indítékú le­hetett Szemere ellenérzése, azt az is bizonyítani látszik, hogy Petőfi korábbi republikánus versei ellen [lásd A királyok­hoz című­­ vers fogadtatását, pedig ez Ferenczi szerint is „viszonylag szelíd” volt), ame­lyek a közvélemény jó részét fölháborították, sőt, durva ki­­fakadásokra ragadtatták — tu­domásunk szerint — nem tett kifogást.) Esztétikai s egyéb ellenér­zést Szemeréből is válthatott ki az Akasszátok föl a királyo­kat! S ebben még nincs sem­mi „dehonesztáló” sem a köl­tőre, sem a miniszterre nézve. Viszont — ha nem hiteles az anekdota — választ kell adni arra a kérdésre is: kinek állt érdekében, hogy Petőfi nevé­re ilyen szójátékot koholjon — s el merje azt küldeni a legte­kintélyesebb magyar Petőfi­­kutatónak a költő születésének centenáriumán? (Kivált ha a Fáytól eredő másik két anek­dota — szavaival, gesztusai­val — oly igen jellemző Pető­fire. Avagy vessük el teljesen a szájhagyományon alapuló em­lékezéseket és zárjuk­­ki egé­szében az­ irodalomtörténet forrásaiból, akkor is, ha a né­hány vitatható mozzanat mel­lett a többi körülmény hite­lességük mellett szól? A „mesélgető bácsikák alap­talan emlékezései”-nek emlí­tése vitapartnerem írásában csakis a derék Szűcs János rektor kéziratos, teljesen hi­teles emlékezésére vonatkozhat (amely „Petőfiről — Szűcs bá­csitól” címmel maradt fenn az MTA kézirattárában). Ezek alaptalanságáról már csak azért sem szólhat senki, mivel egy részükkel Jókai és Péchy is foglalkozott, amint azt Hat­vany Petőfi-repertóriumából ismerjük. De ha „Szűcs bácsi” történeteit más források is hi­telesítik, miért kételkedjünk azoknak a hitelében, amelyek Jókaiból és Péchyból hiányoz­nak, de érezhetően a költő jól ismert szavainak melegével szólnak, szem- és fültanútól le­jegyezve, első kézből. S Fáy Ilona viszonylag ké­sei feljegyzéseivel kapcsolat­ban is meg kell kérdőjelez­nünk az „alaptalan esilléke­­zés*’-t. Egy családon, s egy nemzedéken belül, apáról fiú­ra — esetünkben: apáról leány­ra — nem öröklődhet át hite­lesen egy-egy történet? Hiszen a­­folklór bizonyítja, hogy év­százados szövegek hibátlanul hagyományozódnak tovább! S végül csak a hozzászólás módjáról néhány szó: írásom­ban hat ismeretlen anekdotát s két — az eddigieknél hitele­sebb — változatot mutattam be. Az egyik — bizonyára helyszűke miatt — ki is ma­radt, ezért ideiktatom. A ta­rokkozás közben írt versekről Szűcs János közlése csonkán jelent meg: „Petőfinek szoká­sa volt a kártyázás közben ul­timénál­is verset csinálni, kér­vén barátjaitól egy darabka papirost. Kölcsey költeménye­it ráspolyozta, de Petőfi soha.” Kéziratomban — s Szűcs Já­nos följegyzéseiben — ez így folytatódik: „A csekei kántor szívességét visszautasította Kölcsey, s nem engedte, hogy a verseit letisztázza, mert az olyan volt, mint a létra, ame­lyet még tisztázáskor is rás­­polyozni kell — mondta Köl­csey ... Erre (ti. a Kölcsey el­járására) Petőfi azt mondta:­­Ha igazítás nélkül írom ver­seimet, én úgy érzem maga­mat, mint a tojni akaró tyúk: az is koszolódik, koszolódik, egyszer eltojja a tojást, de én előre nem tudnám." (Talán ez sem dehonesztáló a költőre — s kinek is lett volt érdekében, hogy e szavakat neki tulajdo­nítsa, ha nem mondta?) Bírálom az ismeretlen tör­téneteket mellőzte, s kiemelte „a legrikítóbbakat”. Meglehe­tősen rikító módon, oly cím­mel, amely a többit teljesen eltakarta. Fekete Sándor, az első rangú irodalomtörténész, jeles publicista is; ez esetben azonban hirtelenjében kanya­­rított vitairatában mintha a szubjektív hatásokra törő pub­licista Feketét nem figyelmez­tette volna kellőképpen a tár­gyilagos, filológus Sándor. Szilágyi Ferenc KEGYELET gm. ““temetkezési szolgálat Temetkezéssel kapcsolatos utánjárás gondjától a gyászoló hozzátartozót mentesítjük. Mindent egy helyen elintézhet! Megbízásfelvételre kívánságára házhoz megyünk. KEGYELET Temetkezési Szolgálat G. M. Budapest V., Párisi utca 6. Telefon: 185-890. L Magyar Nemzet A RÁKOSPALOTAI GYÁREGYSÉGEBE több műszakos beosztásba ELEKTROMŰSZERÉSZT és MECHANIKAI MŰSZERÉSZT keres.­­ KERESETI LEHETŐSÉG: iskolai végzettségtől és gyakorlati időtől függően alapórabér, plusz 25 százalék prémium. Továbbá több műszakba CSOMLAGOSÖNÖKET, RAKTÁRKEZELŐKET, egy műszakos kartonüzemébe MUNKÁSOKAT és TMK-részlegébe FŰTŐT, LAKATOST, ESZTERGÁLYOST AZONNAL FELVESZ. Jelentkezés: Budapest XV., Harsányi Kálmán utca 55. Telefon: 699-333 (munkaügyi előadónál). viwaU ifJijiP A COMPACK KERESKEDELMI CSOMAGOLÓ VÁLLALAT FENTI viszontválaszában, mely kétszer hosszabb az én múltkori olvasói levelemnél. Szilágyi Ferenc érdekes dolgo­kat ad elő Csokonairól, a saját gyermekkoráról stb. de az ál­talam felvetett hat ellenérv közül csak hárommal foglal­kozik. Ezekkel sem korrekt módon. Illett volna ugyanis el­ismernie, filológiai hibát kö­vetett el, amikor Fáy Bélának (illetve leányának) „emlékezé­seit” egyáltalán nem ellenőriz­te, s elhitte neki, hogy az Akasszátok föl a királyokat! még a költő életében megje­lent. Nem vizsgálta meg az anekdota ellen fölhozható egyéb ellenérveket sem, vagyis kritikátlanul adott közre, sőt, „igen hihetőnek” minősített egy, már kiindulásában is ha­mis történetet. Ráadásul most így érvel: „képtelenség, fölté­telezni”, hogy a verset kézirat­ban nem terjesztették. Hogy mi a képtelenség, ne vitassuk, elégedjünk meg annyival, hogy ilyesmit én nem állítottam. Csak ennyit mondtam: a vers „korabeli kéziratos terjesztésé­re nincs adat”. E kijelentése­met pedig csak adattal lehet­ne cáfolni, amire vitapartne­rem kísérletet sem tesz. Első írásában Szilágyi még maga is „hihetetlennek” minő­sítette, hogy Petőfi válasz nél­kül hagyta Szemere „tetüfijét”. Most, hogy történetét védje, Szilágyi már belenéz a költő lelkébe, s ott magyarázatot is talál e némaságra: „tudomásul vette a szójátékba burkolt el­utasító kritikát, s attól még a legjobb barátságban marad­hattak”. Ha Szilágyi „szójá­tékba burkolt” kritikának lát­ja az otromba sértést, s Pető­fi temperamentumával egy ilyen magyarázatot össze tud egyeztetni, akkor a vita vol­taképpen már fölösleges is — én a valóságos Petőfivel fog­lalkozom, s nem törődhetem azzal, hogy kinek milyen ál- Petőfi él a képzeletében. MÚLTKORI tényeimet, me­lyekkel szemben Szilágyi csak feltevéseket tud előadni, még­is hadd toldjam meg még egy­gyel: Fáy Béla kérkedése, mely szerint Petőfi „ha egy-egy for­radalmi verset írt, felhívta” őt magához, egyenesen komikus — Petőfi és Fáy ilyen barát­sága teljes egészében Fáy (vagy leánya) álmainak vilá­gába s nem a reáliák közegé­be tartozik: még az sem bizo­nyítható, hogy ez az önjelölt „barát” egyáltalán érdemben ismerte-e a költőt. Talán azért, hogy a lényeg helyett másról beszélhessen, Szilágyi hosszan kitér Szűcs Jánosra is. Szerinte Szűcs tör­téneteinek „alaptalanságáról már csak azért sem szólhat senki, mivel egy részükkel Jó­kai és Péchy is foglalkozott...” Én ugyan nem is céloztam Szűcsre, de most elképedve ezen a „közvetett” bizonyítá­son, hadd emlékeztessem Szi­lágyit arra, hogy maga Jókai is sokszor képzelt el meg sem esett történeteket Petőfi ürü­gyén, Péchy meséi pedig ép­penséggel a legszigorúbb kri­tikára szorulnak. Még Hat­vany is, aki méltányolta Péchy gyűjtőszenvedélyét, „adatait” (az idézőjel Hatvanytól szár­mazik) nem egyszer cáfolta, Szűcsre vonatkozó közlését „bizonytalannak” minősítette, s épp Péchy kapcsán emlékez­tetett arra, „amivel Jókai ko­rában mindig számolni, kell, hogy tudniillik némelyik me­sélő, köztük Péchy is „a maga szabad elképzelését” „történel­mi igazságnak” állítja be. KÁR, hogy Szilágyi nem fo­gadta meg Hatvany jó taná­csát, s Péchy gyakran bizony­talan és kétes történeteit épp oly kritikátlanul olvasta, mint Fáy Béla teljesen komolyta­lan meséit. A Petőfi-tanul­­mánynak nem szabadna visz­­szatérnie a múlt század gyer­mekded legendáinak világába, ellenkezőleg, első feladata e legendák kritikai vizsgálata, hogy végre ki lehessen szaba­dítani a költőt a csacska anek­doták szövevényéből, s életraj­zát a tények és adatokkal megalapozott következtetések talajára lehessen építeni. Fekete Sándor­ ­ Mesék Petőfije Szerda, 1984. február 1.

Next