Magyar Nemzet, 1984. február (47. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-01 / 26. szám
G VÁRPALOTAI „JÓ SZERENCSÉT” MGTSZ ÉRTESÍTI KEDVES MEGRENDELŐIT, hogy nagy teljesítményű lemezollójára és lángvágó automatájára SZABAD KAPACITÁSSAL RENDELKEZIK. A munkákat anyagbiztosítással és bérmunkában is vállaljuk. Érdeklődni: Bánt a lakatosüzem vezetőjénél. Telefon: 80-003. A MAGYAR NEMZET VITAFÓRUMA Petőfi kibírja FÉL ÉVTIZEDE minden szilveszterkor megemlékezem a költőről a Magyar Nemzetben, amely fejléce betűiben is Petőfi-versnek, a szabad sajtón elsőnek kinyomtatott Nemzeti dalnak, betűtípusát használja. Mivel nem műfajos az alkalmi ömlengés, mindig valamilyen életrajzi adatot, anekdotát emeltem ki a feledésből, vagy föl nem lapozott kéziratokból, kalendáriumokból. (Például 1978 szilveszterén így jelent meg Apróságok Petőfitől, Aranytól, Tompától című írásom ugyanitt.) Így tettem most is: a költő iránti tiszteletből. Mert Fekete Sándorral, a kiváló irodalomtörténésszel és íróval — aki 1983. szilveszterében megjelent közleményem egyik anekdotája ellen a Magyar Nemzet jan. 5-i számában vétót emelt — sok minden egyéb mellett Petőfi föltétlen tiszteletében is a legnagyobb egyetértésben vagyunk. Ebbe a tiszteletbe nálam még egy kis személyes mozzanat is vegyül. Annak, hogy Csokonai-kutató létemre némi „hatásköri túlépés”-sel olykor Petőfihöz is teszek egy rövid kitérőt, nem annyira Csokonai és Petőfi lírájának genetikus öszszetartozása az oka (Ady írta: „Csokonai nélkül nem kaptuk volna Petőfit sem”), hanem inkább érzelmi, személyes háttere van. 1849. vészterhes nyarán, Mezőberénybe tartva, a költő megállt szülőfalumban, Gyomán is, előfogatot kérve a községházán, s mikor a délutáni szunyókálásából fölriadt érdemes tanács tagjai megtudták, ki áll előttük, magukat fogták a kocsiba, s úgy vitték be az udvarra, a reformátusok temploma alatt lelkesítő beszédet mondott az egybegyűlteknek. Minderről tudtak még az öregek is, de talán a Petőfi-kutatók sem vonják kétségbe, mivel az öreg Petrich Sámuel bácsi (a festő Orlay Petrics Soma édesatyja) jegyezte föl egy kalendáriumba, hozzátéve: „Ezeket maga Petőfi Sándor beszélte el nekem, akkoriban nálam létekor.” Nemcsak ez az emlék tette fényesebbé gyerekkoromat, hanem az is, hogy a lenézett poros Alföldünk szépségeit is fölfedezte: a költészet magasságaiba emelte. De szomszédos iskolavárosomban, a nagykun Mezőtúron is megfordult a költő (ahol most dombormű és szobor emlékeztet rá), amint Utazás az Alföldön című verse is mutatja, alatta a dátummal: Mező- Túr, 1847. június 11. A helyi hagyomány úgy tudja, hogy bosszúságában (talán a megígért s meg nem kapott előfogat, a „sorspont” miatt) még egy hexametert is rögtönzött itt a Zsindelyes fogadóban megszállt költő: Túr rút visszafelé, mit kapé, visszanyelé... EGY IDEIG magam is elhittem ezt, míg egy régi kéziratos kötetben rá nem találtam, amiből kiderült, hogy jóval Petőfi előtt megírta egy Szívós nevű volt debreceni diák, böszörményi rektor (talán afölötti haragjában, hogy nem kapta meg a javadalmasabb túri rektorságot). Ennyi az anekdoták hitele — mondhatnánk, ha komor debreceni felében Petőfi nem lett volna szívesen látott vendég a kollégiumban, ahol Csokonai kéziratos versei mellett a különféle „mindenes gyűjtemény”-ekben nem találkozhatott volna Szívós versével is, amelyet most hirtelen indulatában elcitált a túri tanácsra — a jelenlevők meg úgy vélték s adták tovább, hogy a saját verse volt. A bökvers dokumentálhatóan létezik (eredetileg hoszszabb), az is tény, hogy Petőfi járt Mezőtúron — tehát az anekdota valószínűsíthető, mert legtöbbször van valamilyen hiteles magja az anekdotáknak, ha idővel továbbvariálják, más személyekre alkalmazzák is őket. De ki volt más Petőfi nevű népszerű, közéleti ember a múlt század derekán, akinek nevéből azt az ominózus szójátékot elmélkedhette volna valaki, amellyel a fönnmaradt anekdota szerint a költőt aposztrofálta Szemere Bertalan az Akasszátok föl a királyokat! olvastán. Kinek állt érdekében, hogy egy ilyen anekdotát költsön, kitalált helyszínekkel, kitalált személyekkel? Ez az, amire kiváló Petőfikutatónktól nem kaptam választ vitairatában. MEGVALLOM: ennek az anekdotának közlésénél némileg én is haboztam, nem anynyira filológiailag, mint inkább a költő iránti tiszteletből. De végül úgy voltam vele: Petőfi kibírja: elvégre nem rávet rossz fényt, hanem azokra, akik csinálták. (Föltételeztem azt is, hogy Szemere nem saját szóviccével van dolgunk, ő csupán közvetített egy közszájon forgó rosszízű szójátékot.) S gondoltam, legalább hozzászólnak a Petőfi-kutatók is — és ebben nem is csalódtam. Fekete Sándornak lényegében három kifogása van az anekdota hitele ellen: 1) Petőfi szóban forgó verse nem jelent meg, csak 26 évvel megírása után, 1874-ben: „S eltérően néhány más, hevessége miatt kéziratban maradt költeményétől, e műnek kéziratos terjesztésére nincs adat!...” Ismerve az irodalmi közéletet, s a kéziratos irodalom természetrajzát, az a képtelenség, föltételezni, hogy egy ilyen verset a maga korában nem másolták és nem terjesztették. (Persze, a bukás után ki-ki igyekezett gyorsan megsemmisíteni példányát.) 2) Bírálóm másik kifogása az időpont valószínűtlenségével vonja kétségbe az anekdota hitelességét. Fáy Ilona azonban nem mondja azt, hogy mindjárt a vers megírása után került sor a színházi jelenetre (ahogyan azt sem, hogy nagy nyilvánosság, „egy színházi közönség előtt” vágták a sértést a költő szemébe). 3) A harmadik ellenvetés: miért fájhatott a republikánus Szemerének a republikánus Petőfi „ominózus verse”. E vers, amelyben Ferenczi szavaival a költő „a királygyilkolás buzdításáig megy, melyben maga lenne a főszereplő” — ellentétben több republikánus költeményével — nem csupán politikai érzelmeket kavart föl; Szemere mégiscsak előkelő ősnemesi család sarja volt, Petőfi vele szemben na nemesi osztállyal szemben —, ha nem is a bundaszagú, de a mészárszékszagú köznép fia. S az ízlésekmár csak emiatt is különbözhettek köztük, mint ahogy a republikanizmuson belül is lehettek — sőt voltak — különbségek, kinek-kinek társadalmi helyzete és ebből fakadó társadalmi indulata szerint. Az egyébként, hogy Szemere A honvéd című versből 49 júniuséban 25 ezer példányt megvásárolt, nem bizonyít semmit az anekdota hitele ellen, inkább csak mellette: végül is nem állítja Fáy Ilona följegyzése, hogy összevesztek, vagy harag támadt volna köztük. Petőfi elvörösödött, s tudomásul vette a szójátékba burkolt elutasító kritikát, s attól még a legjobb barátságban maradhattak. (Hogy esztétikai, „morális” indítékú lehetett Szemere ellenérzése, azt az is bizonyítani látszik, hogy Petőfi korábbi republikánus versei ellen [lásd A királyokhoz című vers fogadtatását, pedig ez Ferenczi szerint is „viszonylag szelíd” volt), amelyek a közvélemény jó részét fölháborították, sőt, durva kifakadásokra ragadtatták — tudomásunk szerint — nem tett kifogást.) Esztétikai s egyéb ellenérzést Szemeréből is válthatott ki az Akasszátok föl a királyokat! S ebben még nincs semmi „dehonesztáló” sem a költőre, sem a miniszterre nézve. Viszont — ha nem hiteles az anekdota — választ kell adni arra a kérdésre is: kinek állt érdekében, hogy Petőfi nevére ilyen szójátékot koholjon — s el merje azt küldeni a legtekintélyesebb magyar Petőfikutatónak a költő születésének centenáriumán? (Kivált ha a Fáytól eredő másik két anekdota — szavaival, gesztusaival — oly igen jellemző Petőfire. Avagy vessük el teljesen a szájhagyományon alapuló emlékezéseket és zárjukki egészében az irodalomtörténet forrásaiból, akkor is, ha a néhány vitatható mozzanat mellett a többi körülmény hitelességük mellett szól? A „mesélgető bácsikák alaptalan emlékezései”-nek említése vitapartnerem írásában csakis a derék Szűcs János rektor kéziratos, teljesen hiteles emlékezésére vonatkozhat (amely „Petőfiről — Szűcs bácsitól” címmel maradt fenn az MTA kézirattárában). Ezek alaptalanságáról már csak azért sem szólhat senki, mivel egy részükkel Jókai és Péchy is foglalkozott, amint azt Hatvany Petőfi-repertóriumából ismerjük. De ha „Szűcs bácsi” történeteit más források is hitelesítik, miért kételkedjünk azoknak a hitelében, amelyek Jókaiból és Péchyból hiányoznak, de érezhetően a költő jól ismert szavainak melegével szólnak, szem- és fültanútól lejegyezve, első kézből. S Fáy Ilona viszonylag kései feljegyzéseivel kapcsolatban is meg kell kérdőjeleznünk az „alaptalan esillékezés*’-t. Egy családon, s egy nemzedéken belül, apáról fiúra — esetünkben: apáról leányra — nem öröklődhet át hitelesen egy-egy történet? Hiszen afolklór bizonyítja, hogy évszázados szövegek hibátlanul hagyományozódnak tovább! S végül csak a hozzászólás módjáról néhány szó: írásomban hat ismeretlen anekdotát s két — az eddigieknél hitelesebb — változatot mutattam be. Az egyik — bizonyára helyszűke miatt — ki is maradt, ezért ideiktatom. A tarokkozás közben írt versekről Szűcs János közlése csonkán jelent meg: „Petőfinek szokása volt a kártyázás közben ultiménális verset csinálni, kérvén barátjaitól egy darabka papirost. Kölcsey költeményeit ráspolyozta, de Petőfi soha.” Kéziratomban — s Szűcs János följegyzéseiben — ez így folytatódik: „A csekei kántor szívességét visszautasította Kölcsey, s nem engedte, hogy a verseit letisztázza, mert az olyan volt, mint a létra, amelyet még tisztázáskor is ráspolyozni kell — mondta Kölcsey ... Erre (ti. a Kölcsey eljárására) Petőfi azt mondta:Ha igazítás nélkül írom verseimet, én úgy érzem magamat, mint a tojni akaró tyúk: az is koszolódik, koszolódik, egyszer eltojja a tojást, de én előre nem tudnám." (Talán ez sem dehonesztáló a költőre — s kinek is lett volt érdekében, hogy e szavakat neki tulajdonítsa, ha nem mondta?) Bírálom az ismeretlen történeteket mellőzte, s kiemelte „a legrikítóbbakat”. Meglehetősen rikító módon, oly címmel, amely a többit teljesen eltakarta. Fekete Sándor, az első rangú irodalomtörténész, jeles publicista is; ez esetben azonban hirtelenjében kanyarított vitairatában mintha a szubjektív hatásokra törő publicista Feketét nem figyelmeztette volna kellőképpen a tárgyilagos, filológus Sándor. Szilágyi Ferenc KEGYELET gm. ““temetkezési szolgálat Temetkezéssel kapcsolatos utánjárás gondjától a gyászoló hozzátartozót mentesítjük. Mindent egy helyen elintézhet! Megbízásfelvételre kívánságára házhoz megyünk. KEGYELET Temetkezési Szolgálat G. M. Budapest V., Párisi utca 6. Telefon: 185-890. L Magyar Nemzet A RÁKOSPALOTAI GYÁREGYSÉGEBE több műszakos beosztásba ELEKTROMŰSZERÉSZT és MECHANIKAI MŰSZERÉSZT keres. KERESETI LEHETŐSÉG: iskolai végzettségtől és gyakorlati időtől függően alapórabér, plusz 25 százalék prémium. Továbbá több műszakba CSOMLAGOSÖNÖKET, RAKTÁRKEZELŐKET, egy műszakos kartonüzemébe MUNKÁSOKAT és TMK-részlegébe FŰTŐT, LAKATOST, ESZTERGÁLYOST AZONNAL FELVESZ. Jelentkezés: Budapest XV., Harsányi Kálmán utca 55. Telefon: 699-333 (munkaügyi előadónál). viwaU ifJijiP A COMPACK KERESKEDELMI CSOMAGOLÓ VÁLLALAT FENTI viszontválaszában, mely kétszer hosszabb az én múltkori olvasói levelemnél. Szilágyi Ferenc érdekes dolgokat ad elő Csokonairól, a saját gyermekkoráról stb. de az általam felvetett hat ellenérv közül csak hárommal foglalkozik. Ezekkel sem korrekt módon. Illett volna ugyanis elismernie, filológiai hibát követett el, amikor Fáy Bélának (illetve leányának) „emlékezéseit” egyáltalán nem ellenőrizte, s elhitte neki, hogy az Akasszátok föl a királyokat! még a költő életében megjelent. Nem vizsgálta meg az anekdota ellen fölhozható egyéb ellenérveket sem, vagyis kritikátlanul adott közre, sőt, „igen hihetőnek” minősített egy, már kiindulásában is hamis történetet. Ráadásul most így érvel: „képtelenség, föltételezni”, hogy a verset kéziratban nem terjesztették. Hogy mi a képtelenség, ne vitassuk, elégedjünk meg annyival, hogy ilyesmit én nem állítottam. Csak ennyit mondtam: a vers „korabeli kéziratos terjesztésére nincs adat”. E kijelentésemet pedig csak adattal lehetne cáfolni, amire vitapartnerem kísérletet sem tesz. Első írásában Szilágyi még maga is „hihetetlennek” minősítette, hogy Petőfi válasz nélkül hagyta Szemere „tetüfijét”. Most, hogy történetét védje, Szilágyi már belenéz a költő lelkébe, s ott magyarázatot is talál e némaságra: „tudomásul vette a szójátékba burkolt elutasító kritikát, s attól még a legjobb barátságban maradhattak”. Ha Szilágyi „szójátékba burkolt” kritikának látja az otromba sértést, s Petőfi temperamentumával egy ilyen magyarázatot össze tud egyeztetni, akkor a vita voltaképpen már fölösleges is — én a valóságos Petőfivel foglalkozom, s nem törődhetem azzal, hogy kinek milyen ál- Petőfi él a képzeletében. MÚLTKORI tényeimet, melyekkel szemben Szilágyi csak feltevéseket tud előadni, mégis hadd toldjam meg még egygyel: Fáy Béla kérkedése, mely szerint Petőfi „ha egy-egy forradalmi verset írt, felhívta” őt magához, egyenesen komikus — Petőfi és Fáy ilyen barátsága teljes egészében Fáy (vagy leánya) álmainak világába s nem a reáliák közegébe tartozik: még az sem bizonyítható, hogy ez az önjelölt „barát” egyáltalán érdemben ismerte-e a költőt. Talán azért, hogy a lényeg helyett másról beszélhessen, Szilágyi hosszan kitér Szűcs Jánosra is. Szerinte Szűcs történeteinek „alaptalanságáról már csak azért sem szólhat senki, mivel egy részükkel Jókai és Péchy is foglalkozott...” Én ugyan nem is céloztam Szűcsre, de most elképedve ezen a „közvetett” bizonyításon, hadd emlékeztessem Szilágyit arra, hogy maga Jókai is sokszor képzelt el meg sem esett történeteket Petőfi ürügyén, Péchy meséi pedig éppenséggel a legszigorúbb kritikára szorulnak. Még Hatvany is, aki méltányolta Péchy gyűjtőszenvedélyét, „adatait” (az idézőjel Hatvanytól származik) nem egyszer cáfolta, Szűcsre vonatkozó közlését „bizonytalannak” minősítette, s épp Péchy kapcsán emlékeztetett arra, „amivel Jókai korában mindig számolni, kell, hogy tudniillik némelyik mesélő, köztük Péchy is „a maga szabad elképzelését” „történelmi igazságnak” állítja be. KÁR, hogy Szilágyi nem fogadta meg Hatvany jó tanácsát, s Péchy gyakran bizonytalan és kétes történeteit épp oly kritikátlanul olvasta, mint Fáy Béla teljesen komolytalan meséit. A Petőfi-tanulmánynak nem szabadna viszszatérnie a múlt század gyermekded legendáinak világába, ellenkezőleg, első feladata e legendák kritikai vizsgálata, hogy végre ki lehessen szabadítani a költőt a csacska anekdoták szövevényéből, s életrajzát a tények és adatokkal megalapozott következtetések talajára lehessen építeni. Fekete Sándor Mesék Petőfije Szerda, 1984. február 1.