Magyar Nemzet, 1984. április (47. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
10 PINTÉR TAMÁS: Egy legyet két csapásra — Ki az? — Csak én. Hát ki volna? Talán másnak is van kulcsa a lakáshoz? — A szívbajt hozod rám, Viktor. Mi ez, repülő-ellenőrzés? — • Sajnálom, Ada. Ha érdekesebb látogatóra számítottál, akkor peched van. — Már megint mérgezed a nyelved. Tedd fel a hangfogót, kispofám, épp most aludtak el a gyerekek. — Mosol? — Kedves vagy, hogy észreveszed. Örökké csak mosok. De talán öltözz át, légy szíves. Fázni kezdek, ha rádnézek. Csurom víz vagy, Viktor. Újabban nyitott kocsival jár a főnököd? Reggel arról volt szó, hogy éjfél előtt nem leszel itthon. A nagy Bakabár meggondolta magát? — így is lehet mondani. — Szép tőle. Éppen eléggé kihasznál, évek óta csak vendégségbe jársz haza. Repesek az örömtől, hogy programon kívül láthatlak. Legalább segítesz kilötykölni ezt a vagon pelenkát. A különleges, bőrkímélő mosóporoktól már teljesen tönkrement a kezem. Garantáltan bioaktív, „a háziassszonyok öröme”. — Mondok egy újságot. Adél... Úgy áll a helyzet, hogy végeztem a főnökkel. — Csak nem ölted meg? — Végeztem vele. — Talán kiléptél? — Hallgass ide ... Lehet, hogy én rosszul értem, de a sumákoló szövegből azt vettem ki, nagyon is szeretné, ha elmennék. Úgy csinált, mintha vérezne a szíve értem, amiért nem tudja emelni a fizetésemet. Ezzel kezdte. Tudom, hogy maga többet érdemel, mondta. A meglepetéstől szóhoz se jutottam. Azt mondta: Nézze, Takács, bármennyire sajnálom, de egy megveszekedett fillérrel sem tudok többet adni... Semmi „Viktor pajtás”, „Hapsikám” vagy „Öregfiú”, ahogy szokta, hanem csak ..nézze, Takács”... Feljebb már nem mehetek, mondta, már így is vannak hangok, hogy én mandarint csinálok magából, de hát két gyereket kell eltartania, a felesége se dolgozik, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez mit jelent, a mai világban az isten pénze is kevés, keservesen nehéz volna elengednem magát, de, a szentségit, meg kell értenem, hogy senki nem lehet ellensége a családjának ... Duruzsolt, magyarázott, szenvedett, éppen csak a ruháját nem szaggatta meg. Végül kibökte, hogy a textilvállalat vezérétől hallotta, milyen nagy dohányokat lehet ott zsebrevágni; túlóra nélkül játszva megkereshetem a dupláját annak, amim van. Azt mondta, rám bízza a döntést. Szomorúan venné tudomásul, hogy otthagyom, de ilyen az élet, az ember a maga boldogsága után fut, és senkinek sincs joga ebbe bárkit megakadályozni. — Rossz lóra tettél, Viktor. Kezdettől fogva mondom. — Tévedsz. Valami történt. Ezt napok óta érzem. Eddig nagyon jól megvoltunk egymással, előttem elengedte magát, nem tett lakatot a szájára. A hosszú utak összeráztak bennünket,’ szinte barátok lettünk, öt év, Ada, gondold meg... — Én legalább tíznek érzem. De, az ég szerelmére, ne fuvolázz ilyen tragikus hangon. — Reggel óta ez jár a fejemben, és nem jutok semmire. — A te nagy Bakabárod .. Én meg azt hittem, végre megjött az eszed, és otthagytad. Hogy végre te léptél, azt hittem. Lefogadom, még rimánkodtál is neki. — Egy szót se szólhattam nem volt rá idő. El kellett mennie. Tegnap még úgy volt hogy együtt megyünk. — És a kocsi? Csak nem azt akarod mondani, hogy a Nagy Vezérbörény vonatra szállt? — Nevetni fogsz, ő vezeti kocsit. — Tanulékony növendéket van, kispofám. Ezek szerin nemcsak passzióból akart jogosítványt szerezni. — Mintha fenéken rúgtál volna, Ada. Piszok érzés vol ráim, hogy beül a kocsiba és kihajt a gyárkapun, mintha én a világon sem volnék. 1 — Tiszta haszon. Most legalább rákényszerülsz, hogy valami normális hely után nézz, ahol nem nyúzzák le rólad a bőrt és nem kell teljesítményben nyalni egy kegyes nagyi főnök fenekét. Állandóan úgy jöttél haza, mint akit kicsa-varták. Ha egyáltalán haza-í jöttél. Én meg bús apácaként tengődtem az ágyban. — Csak ne célozgass, jó? Mit akarsz mondani azzal, hogy mindig úgy jöttem haza, mint akit kicsavartak? — Azt, hogy úgy jöttél haza, kispofám. — Szerinted, Adél. Szerintem sosem lehetek annyira kinyiffanva, hogy észre ne vegyem, ha egy nő fekszik mellettem. — Lehetne beszélni róla. Tény, hogy leginkább csak aludni jártál haza. Mintha szállodába jöttél volna, beestél az ajtón, gyorsan ettél valamit és fejest ugrottál az ágyba. Még azt is elfelejtetted megkérdezni, hogy vagyok. Ti mindnyájan azt hiszitek, ha pénzt tesztek az asztalra, minden el van intézve. Hát, rohadt pénz az, amiért bármit is fel kell áldozni. Például a családot. Mert te feláldoztad. A Nagy Hapacsolóért és a kilométeróráért. A gyerekeid nem ismernek, ha a közelükbe mész,rázzák a pólyát és ijedtüifben sírva fakadnak. A mai napig nem tudod megkülönböztetni az ikreket. Neked Bakallar volt az isten. Ha intett, ugrottál, ha nem intett, akkor is. A pucérja voltál, még a babáihoz is, te fuvaroztad. Alázatosan, bambán ültél kint a kocsiban, míg ő az ügyeletes rémájával hancúrozott. — Sokat köszönhetek neki, Adél. — A „karrieredet”, igaz? Vagy amit te annak gondolsz. Néhanapján bekerültél a védett akváriumba, a nagy halak közé. Ennyi az egész. — Ezt te nem érted. — Én csak a munkához értek, kispofám . .. Megmondanád, hány óra van? — Mindjárt kettő. Talán időre kell megcsinálnod a mosást? — Ne sziporkázz. Sokkal jobban tennéd, ha kiszellőztetnéd a fejed. Fél éve ígéred az apádnak, hogy rendbehozod a rádiót. — Útban vagyok? — Hát, persze. A szeretőmet várom. — Röhög a vakbelem. — Mondd, Viktor, semmi önérzet nincs benned? Meddig akarsz még szomorúan kérődzőt? A góréd nem csinál ebből ügyet, mérget vehetsz rá. Vidáman fütyörészve gurul az országúton, ha ugyan ki nem kötött már valami árokban. — Ezt ne emlegesd. — Bocsánat. Eszembe jutott. Majdnem kiterültél miatta. Te mesélted. Vagy rossz a memóriám ? — Az én hibám volt. Nem lett volna szabad átadnom a kormányt. De hát kérte. Ha az utolsó pillanatban oda nem kapok, telibe torpedózunk egy kanyarodó teherautót. Soha nem fogom elfelejteni az arcát. Csak ült, markolta a volánt, úgy összeszorította a száját, hogy késsel sem lehetett volna szétnyitni. Később, valahányszor megjegyeztem valamit, hogy ezt csinálja, vagy azt csinálja, mindig hang nélkül bólintott, túlságosan is komolyan vette a vezetést, ilyenkor egy tréfát sem engedett meg magának. Tette, amit mondtam. — Szerettem volna látni azt a vircsaftot. Amikor a Nagy Organizátor úgy ugrál, ahogy a kis Takács fütyül. — Mi van ebben? Tényleg, Ada, miért kell neked minden levesben hajszálat keresned ? — Én csak azt akartam mondani, hogy Bakabár nem az a fajta, aki könnyen lenyeli a kudarcot. Nincs hozzászokva, hogy leckéztessék. Te meg dirigáltál neki, okítottad őt. Kést mártottál a szívébe. Amíg él, emlékezni fog az ő ügyes, elnéző tanítómesterére. Nagyon hálás, köszöni a fáradozásodat, de a további szíves szolgálatokra nem tart igényt. És holnap felvesz helyetted egy vadonatúj sofőrt, ugyanannyi fizetéssel, mint amennyit te kaptál. Tudod, Viktor, ez úgy van, mint a szerelemben: a férfiak általában széles ívben elkerülik azt a nőt, akinél egyszer is csődöt mondtak. — Fejezd be, Adél, jó? Te csak maradj a konyhában, maradj meg azoknál a dolgoknál, amikhez értesz. Rosszul ismered Bakallárt és mindig is rosszul ismerted. — Befejeztem, kispofám ... Nem megy el az apádhoz? — Egy vak lóért nem adnám, ha rájöhetnék, miért vagyok útban. — Persze, arra sem vagy hajlandó, hogy levegőzni vidd a manóikat. Mindjárt kisüt a nap. — Nem megyek sehová! — Viktor, miért ordítozol? Felvered a házat. — Az idegeimen hárfázol. Kikényszeríted belőlem. — Neked itt semmi jogod üvöltözni. — Térj észre. Ada. Napok óta várom, hogy veled legyek Valahányszor eszembe jutsz szeretnék azonnal visszafordulni. — De még egyszer sem fordultál vissza. És most enged, el, kispofám, jó? — Nem engedlek. — Erőszakos disznó vagy. — Szeretlek, Ada. — Akkor mosd ki helyettedz ezt a halom göncöt. — Most kellesz. Azonnal kelllesz, Ada. — Ne vadulj, Viktor. — Az istenfáját neki, valaki kopog. — Hallucinálsz. — Mondom, hogy kopognak. — Ne törődj vele, kispofám — Hogyhogy ne törődjek? — Bennem is vér folyik ■ Viktor. Belevittél a dologba ! És ha belevittél, akkor most ne figyelj másra. — Megbolondultál? — Hallgass!! — Te vártál valakit, Adél Ki vele, kit vártál? , — Így is jó... öntsivilt tiszta vizet a pohárba, kispofám. Magyar Nemzet TÁBORI LÁSZLÓ Tevetempó S. Kiss és Dömötör az esti órákban találkoztak a repülőtéren, a csoportos jegykezelésnél, a „Tevetempó” utazási iroda szervezésében. — Itt mindenki Isztambulba utazik? — kérdezte Dömötör. — Igen — válaszolta S. Kiss miközben szemét végigjártatta a tömegen. Mindketten megkapták útlevelüket az idegenvezetőtől. Dömötör csodálkozva nézte a magáét. — Furcsán néz ki ez az ablak. — Majd én elmagyarázom, csak legyünk túl a vámvizsgálaton — nyugtatta meg S. Kiss. Az előttük haladó sor lépésben kígyózott előre. Időnként teljesen leállt. A vámtisztviselők az utasoktól beszedett devizát egy ruháskosárba gyűjtötték. A kosár félig volt már, amikor a két fiatalember a vámtisztviselő elé ért. ♦ — Hát maguk is utaznak, uraim? — kérdezte a vámos. — Hát igen — ismerte be Dömötör. — Antónia, a barátnőm bundára vágyik. — És maga, kedves S. Kiss? — Énis Magdolnának veszek bőrkabátot. — Hja, a mesés Bizánc! — sóhajtotta a vámos. . — A Szent Bölcsesség temploma! Micsoda építészeti tökéletesség! Ahogy az a nagy elefántláb megtartja azt a hatalmas kupolát! Meg aztán a többi bizánci templom... A krétai Szent András templom ... — Meg az Imrahor dzsámi — szólt közbe Dömötör. — Valaha Keresztelő Szent János temploma volt — bólintott a vámos. — Hát igen — mondta S. Kiss. — Irigylem magukat. Sokat olvastam a Nagy Színház építészeti csodáiról — sóhajtotta a vámos. — Kedvencünk a Szulejmán-dzsámi — mondta S. Kiss. — No akkor jó utat! — búcsúzott a vámos. Az útlevélkezelésnél már kevesebben álltak előttük. Amikor S. Kiss és Dömötör került sorra, a határőr megkérdezte: — Maga nagyon szeretheti Isztambult, ugye, kedves S. Kiss? — Hát igen — ismerte be S. Kiss. — Tudja, azok a roppant templomok... — ..Amelyekbe sok szent bőgésüket halla. Az ezekben igen gyönyörködő Allah” — idézte a határőr. — Igen — bólintott S. Kiss —, de talán jobb volt az az idő, amikor az emberi nem a természet együgyű keblén heverészett... — Kevesebb volt a munka — bólintott a határőr. — De azért csak menjenek. Várja Önöket a mesés Kelet. A tranzitban már emelkedett volt a hangulat. Az utasok nagyokat húztak a vámmentes italokból, cigarettát, illatszereket vásároltak. — Elmondanád végre, miféle ablakot kaptunk mi? — kérdezte Dömötör. — Vakablakot. Csak erre az útra érvényes. De úgy látom, már be is kell szállni. Az utasok áthaladtak egy folyosón, majd egy nagy terembe jutottak, ahol két hoszszú sorban székek voltak felállítva. A teremben meleg volt, motorzúgást lehetett hallani, csinos fiatal lányok pedig mindenféle ételt és italt szolgáltak fel. — Ülj le, és csatold be magad — javasolta S. Kiss. — No de még nem vagyunk a repülőben! — Ki beszél itt repülőről? Mit gondolsz, miért adtak vakablakot? — Akkor miért kell magamat becsatolni? — Hogy le ne ess a székről, ha a bort megittad — világosította fel barátnőjét S. Kiss. Közben eléjük tették az ételt, valaki leöntötte S. Kisst üdítővel, Dömötört pedig borral. A termet gépzúgás töltötte be, majd a fiatal lányok S. Kisst és Dömötört is ide-oda rázták az üléseken. — Szóval, mi nem megyünk el innen! — csodálkozott Dömötör. — Végre rájöttél! Képzeld, mennyi üzemanyagot, pénzt, időt és fáradságot takarít meg nekünk ezzel a „Tevetempó”! De figyelj csak, nemsokára megérkezünk. Szemben egy vásznon ismert isztambuli képek jelentek meg, fülsiketítő török zene hallatszott, felülről szemét hullott az utasokra és néhány kisfiú egy ronggyal összepiszkította Dömötör cipőjét, beletúrt a zsebébe, és valamit a fülébe ordított. — Szerencsénk van! — üvöltötte a zajban Siriss. — Női társaságban sokkal nagyobb rohamot kellene kiállni! Dömötör képeslapot, rágógumit és pisztáciát vásárolt a gyerekektől, majd követte S. Kisst. — Most jön az utazás legszebbcélja! A bazár! Rengeteg bunda és kabát lógott a fogasokon. — A Bizományi egyik lerakata — magyarázta S. Kiss. Dömötör bundát vett, S. Kiss pedig egy bőrkabátot. — Nem megyünk el egy mulatóba? — kérdezte a fölbátorodó Dömötör. — Kijárási tilalom van. Lőttek az éjszakai életnek. A hazafelé út hasonlóan telt el, bár néhányan elaludtak, két teljesen részeg utas pedig, aki elfeletette magát becsatolni, lefordult a székről. Időbe telt, amíg a bőröndjükhöz hozzájutottak. Dömötöré egy kicsit összelapult. — Milyen volt az idő? — kérdezte a vámos. — Eleinte hűvös volt, de aztán felmelegedett. — Remélem, jól érezték magukat — mondta a vámos, miközben kitöltötte az illeték befizetésére szóló csekket a bunda és a bőrkabát után. — Hát igen ... a mesés Kelet — mondta S. Kiss. — A nyüzsgés, az utca, a keleti emberek. — Legközelebb hová utazunk? — kérdezte a taxiban hazafelé Dömötör. — A ,,Tevetempó” legközelebb a Garai térre szervez túrát. — Valószínűlegez sem megy az egyéni devizakeret terhére? — Persze, hogy nem — nyugtatta meg S. Kiss. — Az utazási élményeket senki sem veheti el az embertől — foglalta össze benyomásait Dömötör. Sárándi József ÚJSÁGVERS Mindenki majmol valakit, kik szintén majmolnak, hajdan volt majmolókat. Honnan jött e szerep-staféta? Egyetlen bizonyságunk a faj. A földben kétlábra emelkedő emberszabásúé? Avagy, melyről Ádám bordája almát kóstolt? Ez utóbbi örökség, a sátáni program diadalútja, a célját variláló ember(iség) életében. EGÉSZSÉG-tudatunk megbomlása, késztet ál-szerepek, el- és befogadására. Egyszerre vagyunk kérdésetlen kivallói, s gőgös tagadói, énjeink libikókáinak. Szóváltásaink szünetében, a csönd „kegyelmes” pillanataiban, nem angyal — kémhold száll fölöttünk. Mímeljük vagy kísértjük mímelni, a nálunknál sikeresebbnek tetsző ember(ek) élettechnikáját. (Többnyire eredménytelenül.) Fábián László VÉTEK egy falra ráégett az árnyék a szél esőszagot hozott és mindenünnen pernye száll még ' v* föl-fölszikrázó csillagok a loncvirágok szétröpültek , és többé nem hozva magot száradt emlékük könyvlapokban ül meg cipelve pár idézetet mik később titkos rejtjelükkel föltárulkozó életek tesztek — úgy mond — egy érvelésnél ahol a hang is megremeg mert ott a volta van és még olykor a lehet föltűnik de mielőtt az agyba vésnék lebúvik a szív-szögletig és fonéként indázik a szára és virágokat hajt amik árnyékként égnek rá a tájra hol szél zúg és a pusztaság mintha ilyen érvekre várva ingerelné föl utasát a magányára büszke lelket hogy ábrándokkal hassa át, netán itt megnyugvásra lelhet Szombat, 1984. április 14.