Magyar Nemzet, 1984. július (47. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-01 / 153. szám

10 Hol I­­­mi\ TÖRTÉNELEM HÉZAGOKKAL „Nem olcsó romantika tette híressé Kolumbusz, Pinzón, La Cosa, Ojeda, Balboa, Orel­­lana, Mendoza, Magellán, El­­cano (a­­felfedezők*) és Cor­­tes, Pizarro, Almagro, Valdi­­via, Montero (a "hódítók") ne­vét. Szenvedélyes portyáik, kábult döbbenetük, aranyéh­ségük, és megszállott térítés­­vágyuk »az emberiség törté­nelmének legrendkívülibb epo­szát« hozta létre. Vállalkozá­sukat, mely nem volt egyszerű kaland, hol a mohóság gyaláz­­ta meg, hol a hit tette nagy­szerűvé. A felfedezés és a hó­dítás hozzátartozik a XVI. szá­zad szelleméhez. A »felfede­zők­­ a tudományos szellemet képviselik, a Relaciones de Indiasban kitűnő megfigyelő­nek mutatkoznak. A birodalmi szellem fölött pedig a »■hódí­tók­« őrködnek: minden viszá­lyuk­ ellenére, közjegyző je­lenlétében rögzítik, hogy mi­lyen területeket szereztek, megőrzik a királynak a felség­jogot, a monopóliumot, a quin­­tót (a haszon egyötöde), a leg­nagyobb kalandorokat, Ko­lumbuszt és Cortest, ha kell, lefokozzák. A gyarmati köz­­igazgatási szervezet három év­századot él így meg.” Találomra kiragadott részlet a fenti, Pierre Vilar Spanyol­­ország története című könyvé­ből, amely most jelent meg a Gondolat Könyvkiadónál. A szemelvény mégis igen jel­lemzi a könyv stílusát, melyet a fülszöveg „rendkívül tömör, de mindvégig világos és ol­vasmányos írás"-nak nevez. Félreértés ne essék, nagy örömmel vettem kezembe Pierre Vilar munkáját, hiszen nagyon hiányoznak a­­ köny­vesboltokból és a könyvespol­cokról az egy-egy ország tör­ténetét áttekintő, viszonylag rövid monográfiák. Spanyol­­ország történetéről ráadásul az utóbbi évtizedekben nem je­lent meg összefoglaló mű, így aki érdeklődött valamilyen részkérdés iránt, a legkülön­félébb könyvekből volt kény­telen kíváncsiságát kielégíte­ni. Ezt a hiányt lett volna hi­vatott pótolni a Sorbonne pro­fesszorának munkája, „ame­lyet — éppen tucatnyi francia kiadása mellett — Spanyol­­országban is kiadtak és nagy­ra becsülnek”. Csakhogy ez tucatnyi kiadás az amúgy na­gyon tekintélyes francia egye­temi kiadó híres fü­zetsoroza­­tában jelent meg, amely nem alaposságaiul és elmélyültsé­­gével tűnik ki, hanem azzal, hogy egy-egy témakörről a legszükségesebb minimumot tartalmazza, egy szóval sem többet. Jellegében a magyar Mit kell tudni?-sorozathoz ha­sonlít , (a címe is ugyanaz). Olvasván a Vilar-könyvet valóban bosszúság, bosszanko­­dás keríti hatalmába az em­bert. Az ókorra szűk két és fél oldal jutott, majd jönnek a mórok (három oldal) s már el is érkeztünk a visszahódítás korához. Itt a bőség zavara következik, mert a különböző spanyol királyságok uralkodói nyüzsögnek az oldalakon, csak éppen követhetetlen, hogy ki kicsoda. S egyre inkább az az érzésünk, mintha egy annotá­­latlan kronológiát olvasnánk az égységám­ok nélkül (van az is, persze, csak minek!). Aztán elérkezünk a legújabb korhoz, melyet a szerző „naprakészen elemez” (a kiadó szerint), s ott végre tiszta az ügy: Franco tábornok uralma — 1939— 1942: 12 sor. 1942—1944: 5 és fél sor. 1944—1948: 11 sor. 1948—1985: 10 sor. 1956—1962: 6 sor, és így tovább. Vilar pro­fesszor végre magára talált, diadalmaskodik a címszórend­szer. Nagyon kellene egy külföldi országokat bemutató monog­­ráfiasorozat, nyolc-tíz éves kö­tetenkénti terjedelemben, igaz, inkább hazai szerzők tollából, akik­ tisztában vannak vele, mit tud a hazai átlagolvasó és mit kell magyarázni. (­józsa) Én igazán... Szociográfiai híradásnak is be­illenék ez a pszichológus ír­ta könyv, holott dr. Szilágyi Vilmost bizonyára nem ez a szándék vezette, amikor a Gondolat Könyvkiadó gondo­zásában közreadta A szere­lemről, szexről alcímet viselő kötetét. A könyv ugyanis pár­beszéd, segítségre, tanácsra várókkal. S így már a szere­pek is eleve adottak: az olva­sók kérdeznek: „A pszicholó­gus válaszol” (ez egyébként a könyv főcíme). Sok száz, több ezer kérdésre válaszolt már a Világ Ifjúsága hasábjain a szerző, s ha most nem tett volna mást, mint hogy a válaszokat egyszerűen közzé teszi (ismét), bizonyára az sem lett volna hiábavaló. De, a gondos szerkesztés által, a könyv — akaratlanul is — hírt adott egy egyébként agyonhallgatott területről, a szexualitásról. Agyonhallgatott? — kérdez­hetne vissza valaki, s ellenérv­ként bizonyára sorolná az ÁPISZ-aktokat, a játékfilmek már korhatárosnak sem kor­határos jeleneteit, a szabados­ságot, vagy­ ki tudja még mi minden érvet halászna elő az ,,életből merítve”. Csakhogy — állítsuk meg az „én igazán nem vagyok prűd, de ...” kez­detű, szóáradatot, s olvassunk csak el a szexológus Szilágyi Vilmosnak feltett néhány kér­dést. S a malackoló viccelő­dés helyett máris komorulha­­tunk. Az igen gyakran tenten­­érhető tájékozatlanságot köny­vében egy helyütt még élet­­veszélyesnek is nevezi a szer­ző, de példái — amelyeket ki nem mondott állítására hoz — az életveszély nélkül is keser­vesek. Meghökkentő és olykor egye­nesen hihetetlen történeteket olvashatunk a könyvben, s a kérdések néha már annyira elképzelhetetlen naivitásról árulkodnak, ami a mindig gya­nakvó olvasóban még a ké­telyt is felébreszti; nem a vá­laszadó szexológus „pihent agya” találta ki a kérdéseket? S az a néhány szakember, aki autodidakta­­ módon tanulta meg a szexológia — más or­szágokban elismert és elfoga­dott — tudományát, szeretné letenni a nagy esküt, hogy az ő pihent agya nem képes az élettel konkurálni. Csak hát éppen itt a bökkenő, a szexo­­­lógiával foglalkozóknak még mindig, újra és újra bizonyí­taniuk kell, hogy szükség van e — nem is újkeletű — tudo­mányra, hogy szükség van rá­juk, szexológusokra. De hát, hazánkban mind ez ideig hiá­nyoznak az átfogó kutatásokra alapuló eredm­ények, felméré­sek. S ha nem lenne félreért­hető, akkor nyugodtan írhat­nánk idézőjel nélkül is, hogy a szexológiával foglalkozók szinte „sötétben tapogatóz­nak”. A magyar népesség szexuális szokásaira, kultúrá­jára vonatkozó eddigi felmé­rések esetlegesek, hiányosak. De még tovább is lehetne so­rolni. Magyarországon 1973- ban kormányhatározat írta elő a házaséletre való felkészítést, de nem kevés helyütt jósze­rével még az sem­­dőlt el, hogy ebbe vajon bele­tartozik-e a nemiség is? S mert az orvostudományi egyetemeken sem igen vérte­zik föl a jövendő­ orvosokat szexológiai ismeretekkel, s ak­kor még a tanárképző főisko­lákról nem is mertünk emlí­tést tenni. Így hát azon sem igen lehet csodálkozni, hogy egyrészről tabuk, tilalmak és ellenérzések veszik körül e té­mát, másrészt pedig a min­denkor, minden időben jópofá­nak látszó malackodás gátolja meg, hogy a szexualitás az le­gyen, aminek valójában lennie kellene: életünk természetes velejárója. Nem több, de nem is kevesebb. Csakhogy az ismeretlen nem lehet természetes. A fentebb említettek miatt hangzik el sokszor az a csacska felnőtti dörgedelem. ..bezzeg az én, a mi időnkben”. Mert ez az erkölcssértő kijelentés csupán azzal a ténnyel nem­ számol, hogy az akceleráció következ­tében az ösztönök késztetése minél fiatalabb korban jelent­kezik. Ezt lehet akár sajnálni is, ám figyelembe venni min­denképp szükséges. Ezt sugall­ja a kötet minden válaszában a szerző, dr. Szilágyi Vilmos. (murányi) „Ahogy felmegyek az emeletre, a lépcsőtől balra, a második ajtó előtt olyan kiskaput lelek, amilyet falun tyúkok, csirkék és kismala­cok miatt akasztanak a konyha ajtajára. Ilyen ked­ves volt a kőrengetegben ez a mellig érő, pirosra festett szimbolikus kis ajtó ...” Mó­ricz Zsigmond emlékezik így Blaha Lujzánál tett látoga­tására, amikor a Sári bíró bemutatója előtt felkereste őt. Népies színfolt alkalma­zása a lakás bejáratánál, úgy látszik, már annak idején is divatos lehetett. Móricz tet­szését mindenesetre azonnal megnyerte, holott az 1910- ben már kedvelt prózaíró nyilván nem rekedt meg a kiskapunál. A művésznő fe­­nrian berendezett lakása, pompás csillárjai, szobrai és szőnyegjei, XIV. Lajos kora­beli szalonja, a hódolók vit­rinben sorakozó ajándéktár­gyai sem nyújthattak a kert­­ajtónál kevésbé vonzó lát­ványt. E pazar otthonról nem véletlenül közölt képet a ko­rabeli sajtó. Az a sarokház, amelyben egykor „a nemzet csalogánya” lakott, ma is áll, erkélye most is a róla elne­vezett térre tekint. A Nagykörút kialakítása a Közmunkatanács talán leg­nagyobb és leghosszadalma­­sabb vállalkozása volt, átn­éz sem tartott tovább húsz esztendőnél. A Kerepesi (Rá­kóczi) út és a Kertész utca közti szakaszt éppen száz év­vel ezelőtt nyitották meg. A bérpalotát, amelyben R Inká­­né otthona volt, 1883-b­an emelték a 111 Károly király által hajdan létrehozott úgy­nevezett vallásalapból, Jahn József tervei szerint. A nem­zet csalogánya, nem véletle­nül költözött a Nagykörút sarkára. Amikor harmadik férjével, báró Splény Ödön­nel új otthonában berendez­kedett, népszerűségének tető­fokán állt. Első emeleti ab­lakai előtt, a mai Blaha Luj­za , téren akkoriban ott ma­gasodott már szépséges szo­bordíszeivel a Népszínház, a legnagyobb magyar művész­nő sikereinek színhelye. Az erkélyen csinos kis naper­nyő oltalmában nádfonat­ú karosszék hevert. (Akkori­ban még használhatták a körúti erkélyeket.) A nemzet csalogánya valahányszor megjelent az erkély korlátja mögött, mintha akkor is a függöny mögül lépett volna elő: az utca népe kalaplevé­­ve, udvariasan meghajolva köszöntötte ... „Nevezték öt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen nagy ára­mai színésznő” — írta Jókai e millennium évében, Blahá­­né budapesti föllépésének negyedszázados évforduló­ján. „Úgy vagyunk vele, mint a holddal, mindenki látja, gyönyörködik benne, lantokban dicséri — de sen­ki sem ismeri." Blaha Lujza valóban csupa titok maradt. Csodálatos képességei elle­nére fölhagyott a drámával, és a korabeli „könnyű mű­fajhoz”, a népszínműhöz sze­gődött. Már idejekorán meg akart­­ válni a színpadtól, de szerencsére 1910-ig kitartott. Miután a nagymamát is el­játszotta (Csiky Gergely operetté­t formált darabjá­ban), végleg visszavonult. Haláláig a saroképületben lakott. Amikor 1920-ban róla nevezték el az erkélye alatt fekvő teret, már nagybeteg volt. Orvosa vitte meg neki az örfimhírt: kérte, jöjjön ki a balkonra, most szögezik föl a színház falára az új névtáblát. A művésznő — mesélik — kilépett az ajtón, leroskadt a nádkarosszékbe, és szívből elsírta magát.. . A jámbor pesti nép már jó ideje EMKE-palotának mondja a házat. A földszinti traktust ugyanis 1894-ben egy kiváló pesti vendéglős, Was­­sermann Jónás vásárolta meg. Az általa létrehozott pazar kávéházat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről, amelynek maga is pártoló tagja volt, EMKÉ- nek nevezte el. A kávéház­nak — nevéhez méltóan — szép kölcsönkönyvtára is volt, falait­­ jeles színészek életnagyságú festményei dí­szítették. Esténként itt lépett föl „az EMKE cigánya”, a híres úri prímás, Zöldy Már­ton egykori huszárfőhad­nagy. 1919—20-ban kenyeres fiúként az EMKÉ-ben szol­gált József Attila . . . Blaha Lujza otthonában semmi sem emlékeztet a múltra. Nem erdélyi, hanem — ki Lídia, miért — kalo­csai csárda lett belőle, ízlés­telen fürdőszobacsempével és magyaros berendezés­sel ... A Népszínház terén, amely bármelyik magyar fa­lu fetesének is beillik, csak a ,,blahások" őrzik a nagv színésznő nevét. Az első emeleti erkély azonban nyu­godtan áll,­­mintha ma is ott pihenne a nemzet csalogá­nya. (raj) Blaha Lujza erkélye /Leó -mW ■(H-Oyroot'-Oi myOUJ^On' '(ZysJrrU'cre. rrO ÉsmM, Blaha Lujza keze írása Ma a Nemzet Nikotinos magzatok Csak egyetlen példa: Bulgá­riában terhes nő jelenlétében még akkor sem szabad rá­gyújtani, ha a kismama netán nem tart igényt erre az elő­zékenységre. De ugyanez el­mondható már nemcsak Euró­pa, hanem Amerika és a világ nagyon sok­ országáról. Mert az ilyen figyelmetlenséget fel­­háborítóbb, durvább sértésnek — egészségi ártalomnak — tartják, mintha arcul ütnének egy terhes nőt. Ha ugyanis cigarettafüsttel szennyezett levegőt kell rendszeresen szív­nia a kismamának, kimutat­hatóan és számottevően ez is növeli — több, más veszélyes hatása mellett — a koraszü­lésre való hajlamot. De mi van, ha a fiatalas­-­­szony, akinek méhében­ már ott fejlődik a magzat, maga is „bagózik”, szívja a bűzru­dacskát...? És vajon a fiata­labb nemzedék, körében ter­jed vagy csökken-e ez a nem­csak önpusztító, de az utódot is senyves?ető szenvedély? Mint a World Health, az Egészségügyi Világszervezet hivatalos folyóirata közli: a nikotinellenes harcban élen­járó Egyesült Államokban már megtörtént a döntő for­dulat, néhány éve egyenlete­sen csökkent a dohányosok száma, és a kamaszoknál, fiúknál, lányoknál egyaránt, valamint a főiskolai hallga­tóknál is csökkenő tendenciát mutat a cigarettázás. És saját házunk táján? Nos, Magyarországon a cigarettázók aránya az elmúlt huszonöt évben éppenhogy jelentősen növekedett. Éspedig elsősor­ban pontosan annak a fiatal női szemzedéknek a körében terjed a cigarettázás, amely világra hozza a jövő gyerme­keit. Ma a fiatal nők köré­ben a cigarettázók aránya el­éri a 40 százalékot és sajnos, még terhességük alatt is él­­.Slutettázik, 20 százalékék. „Európai­ országban nem isme­rek hasonló ijesztő és elszo­­morítóan magas arányt" — ismertette a hazai helyzetet dr. Czeizel Endre orvosgene­­tikus minap tartott rádióelő­­adásában. ..Én azt szoktam mondani a gyerekeknek, ami­kor rossz bizonyítványt visz­nek haza és félnek, hogy ki­kapnak, akkor kérdezzék meg az édesanyjukat, hogy ciga­rettázott-e terhessége alatt. Mert ha cigarettázott az anyu­ka, akkor ne nagyon tegyen szemrehányást gyermekének­ a rossz bizonyítványért” — je­gyezte meg fanyarul. A miért-re vonatkozóan: Angliá­ban nagyon szakszerű vizsgá­lattal teljesen egyértelműen igazolták, hogy azoknak a gyermekeknek,­ akiknek any­juk a terhesség alatt cigaret­tázott, a testi és szellemi fej­lődésük, olvasási készségük, matematikai adottságaik és általános szellemi-értelmi ké­pességeik négy-tizenegy hó­nappal elmaradnak kortár­­saikétól, illetve saját lehetősé­geiktől. Még ijesztőbb jelen­ség, amit csak most, a nyolc­vanas években ismertek fel az orvosok: a terhesség alatt ci­garettázó nők gyermekeinél későbbi életükben, fiatal fel­nőttkorukban a rákos megbe­tegedések számottevően gya­koribbak, mint általában. Mi a magyarázata ennek a sok riasztó ténynek és annak, hogy a terhesség alatt ciga­rettázó nőknél a spontán ve­télés, a méhen belüli elhalás­­ is kétszer gyakoribb, mint kü­lönben; hogy körükben (ha­zánkban legalábbis) négyszáz százalékkal többször fordul elő, hogy kis súlyú, koraszü­lött, tehát mindenfajta külső hatással szemben védtelenebb gyermek születik? Hogy ma Magyarországon tizenhétszer annyi csecsemő hal meg a ter­hesség alatti cigarettázás, mint az oly rettegett rubeola vírus miatt? A magzat számára bor­zasztóan fontos az anyai vér mint a táplálék, a levegő, az oxigén egyedüli forrása. Csak­hogy a cigaretta füstjében le­vő nikotin összehúzza az ere­ket, és ezért a méhen, s így a­­ magzaton átfolyó vérmeny­­­­nyiség jelentősen csökken. Másrészt a cigarettázás hatá­sára az oxigént szállító vörös­­vértestekben túlságosan kevés az oxigén, mert ezt szinte ki­üti helyéről a szénmonoxid. Tehát a magzat valósággal éhezik, fuldoklik, sínylődik, mert nem kapja meg a meg­felelő fejlődéshez szükséges táplálékot s az elegendő oxi­gént. Ez persze nemcsak mag­zati korában, hanem a szü­letése után, a későbbi időszak­ban is minden vonatkozásban érezteti hatását. (csákváry) Vasárnap, 1984. július 1. ADORNO KONTRA BARTÓK A zenei élet kimagasló al­kotói iránt mindig nagy ér­deklődést mutattak a kultu­rális, művészeti, irodalmi élet jeles képviselői. Elegen­dő talán, ha a sok közül Ro­main Rolland írásaira. G. B. •Shaw recenzióira vagy ide-­­ haza az­ orvos-író Csáth Géza : remek zenekritikáira gondo­lunk. Egyébként Csáth Géza volt egyike azoknak, akik már a kezdetekben kiálltak Bartók művészete mellett. Jóllehet ezt a merész és mo­dern muzsikát a kor kiváló­­ zenekritikusai, köztük Tóth­­ Aladár és Péterfi István is elismeréssel, fogadták, abban az időben és később is töb­ben kétségbe vonták e mű­vek értékeit. Ma­ már zenetörténeti ada­lék csupán az a „per”, amely a Szabad Nép egyik cikke nyomán 1950 tájékán indult meg Bartók ellen, bizonyos műveit formalistának bélye­gezve, és egy ideig leparan­csolva azokat a hangverseny­­dobogóról és az Operáház színpadáról. Ha ezen rég túl vagyunk is talán nem érdek­telen emlékeztetni arra, hogy századunk legnagyobb ma­gyar zeneszerzőjének korai alkotásait egy neves német zeneesztéta, szociológus és filozófus is meglehetősen dogmatikusan értékelte. Theodor Wiesengrund Ador­­no, aki 1922 és 1933 között a Magna-menti Frankfurtban gyakorta irt zene- és kotta­­kritikákat, ezekben az évek­ben erőteljesen megbírálta Bartók külföldön bemutatott műveinek egyikét-másikát. Igaz, a hitleri Németország­ból az Egyesült Államokba emigráló tudós Albán Bern­nél tanult zeneszerzést, és hívévé vált Schoen­bergnek, akinek köréhez kritikusi munkássága kezdetén, 1922- ben csatlakozott. Bartók iránti kezdeti értetlensége valószínűleg a mesterei irán­ti rokonszenvből is fakadt. Kortörténeti dokumen­tumként és forrásmunkaként egyaránt érdekes az írások a magyar zenéről című könyv, amely Breuer János gyűjté­sében, fordításában és jegy­zeteivel a Zeneműkiadónál jelent meg. Nem állítható, hogy e cikkek közvetlenül kulcsot adnak Bartók későb­bi elítéltetéséhez, de talán megértetik, hogy a dogmatiz­­mus a zenében sem a szemé­lyi kultusz „szabadalma” volt csupán. „Tehetsége nincs kibontva, s lehetőségeiben nem elég gazdag az originá­lis szemlélet” — írta Adorno 1922-ben Bartók I. vonósné­gyeséről. ..olcsó pszichol­ógiz­­musba merül el”. ..fülledt politonalitásba süllyed” — olvasható 1925-ben az Op. 16, Öt Ady-dalról. Folytathatnák még az idézeteket a nem ép­pen hízelgő — bár Bartók tehetségét kétségbe nem vo­nó, csak a népzenei foganta­tást, és az eredetiséget vitató — recenziókból, am­elieknek különlegességét viszont az adja, hogy később, 1956-tól kezdve Adorno elhatárolta ma­gát korábbi véleményétől. Jóllehet a magyar kompo­nista kamara műveinek érté­keit — színpadi műveivel el­lentétben — már korábban is elismerte, hazatérése után a brémai rádióban tartott elő­adásában „modern klasszi­­kus”-nak, „a legnagyobb és legönállóbb­ tehet­ség”-nek ítélte. (Vajon a hazai Bár­tól-vernek hány „n­ővésze” gyakorolt ugyanígy önkriti­kát később?) A sok szempontból hasz­nos tanulságot kínáló kiad­ványban — amely Breuer János kutatói gondosságát, ügybuzgalmát dicséri — meg­található Adorno bírálata Kodály Három, ének, Op. 14. című művéről. Kása György I­lat zongoradarabjáról — zeneszerzőink doyenjéről vállveregetve állapította meg, hogy ..Kása bízvást ké­pes lesz érvényes zene írásá­ra is”, amiben mindenkép­pen igaza lett —, valamint Jemnitz Sándor több kom­po­­zíciójáról. Adorno nagyságán és jelentőségén azonban azt sem változtat, hogy némely bírálata bízvást bekerülhet­ne a Megbukott zenekritikák című gyűjtemény újabb kö­tetébe. (gábor)

Next