Magyar Nemzet, 1984. július (47. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-01 / 153. szám
10 Hol Imi\ TÖRTÉNELEM HÉZAGOKKAL „Nem olcsó romantika tette híressé Kolumbusz, Pinzón, La Cosa, Ojeda, Balboa, Orellana, Mendoza, Magellán, Elcano (afelfedezők*) és Cortes, Pizarro, Almagro, Valdivia, Montero (a "hódítók") nevét. Szenvedélyes portyáik, kábult döbbenetük, aranyéhségük, és megszállott térítésvágyuk »az emberiség történelmének legrendkívülibb eposzát« hozta létre. Vállalkozásukat, mely nem volt egyszerű kaland, hol a mohóság gyalázta meg, hol a hit tette nagyszerűvé. A felfedezés és a hódítás hozzátartozik a XVI. század szelleméhez. A »felfedezők a tudományos szellemet képviselik, a Relaciones de Indiasban kitűnő megfigyelőnek mutatkoznak. A birodalmi szellem fölött pedig a »■hódítók« őrködnek: minden viszályuk ellenére, közjegyző jelenlétében rögzítik, hogy milyen területeket szereztek, megőrzik a királynak a felségjogot, a monopóliumot, a quintót (a haszon egyötöde), a legnagyobb kalandorokat, Kolumbuszt és Cortest, ha kell, lefokozzák. A gyarmati közigazgatási szervezet három évszázadot él így meg.” Találomra kiragadott részlet a fenti, Pierre Vilar Spanyolország története című könyvéből, amely most jelent meg a Gondolat Könyvkiadónál. A szemelvény mégis igen jellemzi a könyv stílusát, melyet a fülszöveg „rendkívül tömör, de mindvégig világos és olvasmányos írás"-nak nevez. Félreértés ne essék, nagy örömmel vettem kezembe Pierre Vilar munkáját, hiszen nagyon hiányoznak a könyvesboltokból és a könyvespolcokról az egy-egy ország történetét áttekintő, viszonylag rövid monográfiák. Spanyolország történetéről ráadásul az utóbbi évtizedekben nem jelent meg összefoglaló mű, így aki érdeklődött valamilyen részkérdés iránt, a legkülönfélébb könyvekből volt kénytelen kíváncsiságát kielégíteni. Ezt a hiányt lett volna hivatott pótolni a Sorbonne professzorának munkája, „amelyet — éppen tucatnyi francia kiadása mellett — Spanyolországban is kiadtak és nagyra becsülnek”. Csakhogy ez tucatnyi kiadás az amúgy nagyon tekintélyes francia egyetemi kiadó híres füzetsorozatában jelent meg, amely nem alaposságaiul és elmélyültségével tűnik ki, hanem azzal, hogy egy-egy témakörről a legszükségesebb minimumot tartalmazza, egy szóval sem többet. Jellegében a magyar Mit kell tudni?-sorozathoz hasonlít , (a címe is ugyanaz). Olvasván a Vilar-könyvet valóban bosszúság, bosszankodás keríti hatalmába az embert. Az ókorra szűk két és fél oldal jutott, majd jönnek a mórok (három oldal) s már el is érkeztünk a visszahódítás korához. Itt a bőség zavara következik, mert a különböző spanyol királyságok uralkodói nyüzsögnek az oldalakon, csak éppen követhetetlen, hogy ki kicsoda. S egyre inkább az az érzésünk, mintha egy annotálatlan kronológiát olvasnánk az égységámok nélkül (van az is, persze, csak minek!). Aztán elérkezünk a legújabb korhoz, melyet a szerző „naprakészen elemez” (a kiadó szerint), s ott végre tiszta az ügy: Franco tábornok uralma — 1939— 1942: 12 sor. 1942—1944: 5 és fél sor. 1944—1948: 11 sor. 1948—1985: 10 sor. 1956—1962: 6 sor, és így tovább. Vilar professzor végre magára talált, diadalmaskodik a címszórendszer. Nagyon kellene egy külföldi országokat bemutató monográfiasorozat, nyolc-tíz éves kötetenkénti terjedelemben, igaz, inkább hazai szerzők tollából, akik tisztában vannak vele, mit tud a hazai átlagolvasó és mit kell magyarázni. (józsa) Én igazán... Szociográfiai híradásnak is beillenék ez a pszichológus írta könyv, holott dr. Szilágyi Vilmost bizonyára nem ez a szándék vezette, amikor a Gondolat Könyvkiadó gondozásában közreadta A szerelemről, szexről alcímet viselő kötetét. A könyv ugyanis párbeszéd, segítségre, tanácsra várókkal. S így már a szerepek is eleve adottak: az olvasók kérdeznek: „A pszichológus válaszol” (ez egyébként a könyv főcíme). Sok száz, több ezer kérdésre válaszolt már a Világ Ifjúsága hasábjain a szerző, s ha most nem tett volna mást, mint hogy a válaszokat egyszerűen közzé teszi (ismét), bizonyára az sem lett volna hiábavaló. De, a gondos szerkesztés által, a könyv — akaratlanul is — hírt adott egy egyébként agyonhallgatott területről, a szexualitásról. Agyonhallgatott? — kérdezhetne vissza valaki, s ellenérvként bizonyára sorolná az ÁPISZ-aktokat, a játékfilmek már korhatárosnak sem korhatáros jeleneteit, a szabadosságot, vagy ki tudja még mi minden érvet halászna elő az ,,életből merítve”. Csakhogy — állítsuk meg az „én igazán nem vagyok prűd, de ...” kezdetű, szóáradatot, s olvassunk csak el a szexológus Szilágyi Vilmosnak feltett néhány kérdést. S a malackoló viccelődés helyett máris komorulhatunk. Az igen gyakran tentenérhető tájékozatlanságot könyvében egy helyütt még életveszélyesnek is nevezi a szerző, de példái — amelyeket ki nem mondott állítására hoz — az életveszély nélkül is keservesek. Meghökkentő és olykor egyenesen hihetetlen történeteket olvashatunk a könyvben, s a kérdések néha már annyira elképzelhetetlen naivitásról árulkodnak, ami a mindig gyanakvó olvasóban még a kételyt is felébreszti; nem a válaszadó szexológus „pihent agya” találta ki a kérdéseket? S az a néhány szakember, aki autodidakta módon tanulta meg a szexológia — más országokban elismert és elfogadott — tudományát, szeretné letenni a nagy esküt, hogy az ő pihent agya nem képes az élettel konkurálni. Csak hát éppen itt a bökkenő, a szexológiával foglalkozóknak még mindig, újra és újra bizonyítaniuk kell, hogy szükség van e — nem is újkeletű — tudományra, hogy szükség van rájuk, szexológusokra. De hát, hazánkban mind ez ideig hiányoznak az átfogó kutatásokra alapuló eredmények, felmérések. S ha nem lenne félreérthető, akkor nyugodtan írhatnánk idézőjel nélkül is, hogy a szexológiával foglalkozók szinte „sötétben tapogatóznak”. A magyar népesség szexuális szokásaira, kultúrájára vonatkozó eddigi felmérések esetlegesek, hiányosak. De még tovább is lehetne sorolni. Magyarországon 1973- ban kormányhatározat írta elő a házaséletre való felkészítést, de nem kevés helyütt jószerével még az semdőlt el, hogy ebbe vajon beletartozik-e a nemiség is? S mert az orvostudományi egyetemeken sem igen vértezik föl a jövendő orvosokat szexológiai ismeretekkel, s akkor még a tanárképző főiskolákról nem is mertünk említést tenni. Így hát azon sem igen lehet csodálkozni, hogy egyrészről tabuk, tilalmak és ellenérzések veszik körül e témát, másrészt pedig a mindenkor, minden időben jópofának látszó malackodás gátolja meg, hogy a szexualitás az legyen, aminek valójában lennie kellene: életünk természetes velejárója. Nem több, de nem is kevesebb. Csakhogy az ismeretlen nem lehet természetes. A fentebb említettek miatt hangzik el sokszor az a csacska felnőtti dörgedelem. ..bezzeg az én, a mi időnkben”. Mert ez az erkölcssértő kijelentés csupán azzal a ténnyel nem számol, hogy az akceleráció következtében az ösztönök késztetése minél fiatalabb korban jelentkezik. Ezt lehet akár sajnálni is, ám figyelembe venni mindenképp szükséges. Ezt sugallja a kötet minden válaszában a szerző, dr. Szilágyi Vilmos. (murányi) „Ahogy felmegyek az emeletre, a lépcsőtől balra, a második ajtó előtt olyan kiskaput lelek, amilyet falun tyúkok, csirkék és kismalacok miatt akasztanak a konyha ajtajára. Ilyen kedves volt a kőrengetegben ez a mellig érő, pirosra festett szimbolikus kis ajtó ...” Móricz Zsigmond emlékezik így Blaha Lujzánál tett látogatására, amikor a Sári bíró bemutatója előtt felkereste őt. Népies színfolt alkalmazása a lakás bejáratánál, úgy látszik, már annak idején is divatos lehetett. Móricz tetszését mindenesetre azonnal megnyerte, holott az 1910- ben már kedvelt prózaíró nyilván nem rekedt meg a kiskapunál. A művésznő fenrian berendezett lakása, pompás csillárjai, szobrai és szőnyegjei, XIV. Lajos korabeli szalonja, a hódolók vitrinben sorakozó ajándéktárgyai sem nyújthattak a kertajtónál kevésbé vonzó látványt. E pazar otthonról nem véletlenül közölt képet a korabeli sajtó. Az a sarokház, amelyben egykor „a nemzet csalogánya” lakott, ma is áll, erkélye most is a róla elnevezett térre tekint. A Nagykörút kialakítása a Közmunkatanács talán legnagyobb és leghosszadalmasabb vállalkozása volt, átnéz sem tartott tovább húsz esztendőnél. A Kerepesi (Rákóczi) út és a Kertész utca közti szakaszt éppen száz évvel ezelőtt nyitották meg. A bérpalotát, amelyben R Inkáné otthona volt, 1883-ban emelték a 111 Károly király által hajdan létrehozott úgynevezett vallásalapból, Jahn József tervei szerint. A nemzet csalogánya, nem véletlenül költözött a Nagykörút sarkára. Amikor harmadik férjével, báró Splény Ödönnel új otthonában berendezkedett, népszerűségének tetőfokán állt. Első emeleti ablakai előtt, a mai Blaha Lujza , téren akkoriban ott magasodott már szépséges szobordíszeivel a Népszínház, a legnagyobb magyar művésznő sikereinek színhelye. Az erkélyen csinos kis napernyő oltalmában nádfonatú karosszék hevert. (Akkoriban még használhatták a körúti erkélyeket.) A nemzet csalogánya valahányszor megjelent az erkély korlátja mögött, mintha akkor is a függöny mögül lépett volna elő: az utca népe kalaplevéve, udvariasan meghajolva köszöntötte ... „Nevezték öt csillagnak, csalogánynak, tündérnek, csak egyet nem mondtak el róla, hogy milyen nagy áramai színésznő” — írta Jókai e millennium évében, Blaháné budapesti föllépésének negyedszázados évfordulóján. „Úgy vagyunk vele, mint a holddal, mindenki látja, gyönyörködik benne, lantokban dicséri — de senki sem ismeri." Blaha Lujza valóban csupa titok maradt. Csodálatos képességei ellenére fölhagyott a drámával, és a korabeli „könnyű műfajhoz”, a népszínműhöz szegődött. Már idejekorán meg akart válni a színpadtól, de szerencsére 1910-ig kitartott. Miután a nagymamát is eljátszotta (Csiky Gergely operettét formált darabjában), végleg visszavonult. Haláláig a saroképületben lakott. Amikor 1920-ban róla nevezték el az erkélye alatt fekvő teret, már nagybeteg volt. Orvosa vitte meg neki az örfimhírt: kérte, jöjjön ki a balkonra, most szögezik föl a színház falára az új névtáblát. A művésznő — mesélik — kilépett az ajtón, leroskadt a nádkarosszékbe, és szívből elsírta magát.. . A jámbor pesti nép már jó ideje EMKE-palotának mondja a házat. A földszinti traktust ugyanis 1894-ben egy kiváló pesti vendéglős, Wassermann Jónás vásárolta meg. Az általa létrehozott pazar kávéházat az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről, amelynek maga is pártoló tagja volt, EMKÉ- nek nevezte el. A kávéháznak — nevéhez méltóan — szép kölcsönkönyvtára is volt, falait jeles színészek életnagyságú festményei díszítették. Esténként itt lépett föl „az EMKE cigánya”, a híres úri prímás, Zöldy Márton egykori huszárfőhadnagy. 1919—20-ban kenyeres fiúként az EMKÉ-ben szolgált József Attila . . . Blaha Lujza otthonában semmi sem emlékeztet a múltra. Nem erdélyi, hanem — ki Lídia, miért — kalocsai csárda lett belőle, ízléstelen fürdőszobacsempével és magyaros berendezéssel ... A Népszínház terén, amely bármelyik magyar falu fetesének is beillik, csak a ,,blahások" őrzik a nagv színésznő nevét. Az első emeleti erkély azonban nyugodtan áll,mintha ma is ott pihenne a nemzet csalogánya. (raj) Blaha Lujza erkélye /Leó -mW ■(H-Oyroot'-Oi myOUJ^On' '(ZysJrrU'cre. rrO ÉsmM, Blaha Lujza keze írása Ma a Nemzet Nikotinos magzatok Csak egyetlen példa: Bulgáriában terhes nő jelenlétében még akkor sem szabad rágyújtani, ha a kismama netán nem tart igényt erre az előzékenységre. De ugyanez elmondható már nemcsak Európa, hanem Amerika és a világ nagyon sok országáról. Mert az ilyen figyelmetlenséget felháborítóbb, durvább sértésnek — egészségi ártalomnak — tartják, mintha arcul ütnének egy terhes nőt. Ha ugyanis cigarettafüsttel szennyezett levegőt kell rendszeresen szívnia a kismamának, kimutathatóan és számottevően ez is növeli — több, más veszélyes hatása mellett — a koraszülésre való hajlamot. De mi van, ha a fiatalas-szony, akinek méhében már ott fejlődik a magzat, maga is „bagózik”, szívja a bűzrudacskát...? És vajon a fiatalabb nemzedék, körében terjed vagy csökken-e ez a nemcsak önpusztító, de az utódot is senyves?ető szenvedély? Mint a World Health, az Egészségügyi Világszervezet hivatalos folyóirata közli: a nikotinellenes harcban élenjáró Egyesült Államokban már megtörtént a döntő fordulat, néhány éve egyenletesen csökkent a dohányosok száma, és a kamaszoknál, fiúknál, lányoknál egyaránt, valamint a főiskolai hallgatóknál is csökkenő tendenciát mutat a cigarettázás. És saját házunk táján? Nos, Magyarországon a cigarettázók aránya az elmúlt huszonöt évben éppenhogy jelentősen növekedett. Éspedig elsősorban pontosan annak a fiatal női szemzedéknek a körében terjed a cigarettázás, amely világra hozza a jövő gyermekeit. Ma a fiatal nők körében a cigarettázók aránya eléri a 40 százalékot és sajnos, még terhességük alatt is él.Slutettázik, 20 százalékék. „Európai országban nem ismerek hasonló ijesztő és elszomorítóan magas arányt" — ismertette a hazai helyzetet dr. Czeizel Endre orvosgenetikus minap tartott rádióelőadásában. ..Én azt szoktam mondani a gyerekeknek, amikor rossz bizonyítványt visznek haza és félnek, hogy kikapnak, akkor kérdezzék meg az édesanyjukat, hogy cigarettázott-e terhessége alatt. Mert ha cigarettázott az anyuka, akkor ne nagyon tegyen szemrehányást gyermekének a rossz bizonyítványért” — jegyezte meg fanyarul. A miért-re vonatkozóan: Angliában nagyon szakszerű vizsgálattal teljesen egyértelműen igazolták, hogy azoknak a gyermekeknek, akiknek anyjuk a terhesség alatt cigarettázott, a testi és szellemi fejlődésük, olvasási készségük, matematikai adottságaik és általános szellemi-értelmi képességeik négy-tizenegy hónappal elmaradnak kortársaikétól, illetve saját lehetőségeiktől. Még ijesztőbb jelenség, amit csak most, a nyolcvanas években ismertek fel az orvosok: a terhesség alatt cigarettázó nők gyermekeinél későbbi életükben, fiatal felnőttkorukban a rákos megbetegedések számottevően gyakoribbak, mint általában. Mi a magyarázata ennek a sok riasztó ténynek és annak, hogy a terhesség alatt cigarettázó nőknél a spontán vetélés, a méhen belüli elhalás is kétszer gyakoribb, mint különben; hogy körükben (hazánkban legalábbis) négyszáz százalékkal többször fordul elő, hogy kis súlyú, koraszülött, tehát mindenfajta külső hatással szemben védtelenebb gyermek születik? Hogy ma Magyarországon tizenhétszer annyi csecsemő hal meg a terhesség alatti cigarettázás, mint az oly rettegett rubeola vírus miatt? A magzat számára borzasztóan fontos az anyai vér mint a táplálék, a levegő, az oxigén egyedüli forrása. Csakhogy a cigaretta füstjében levő nikotin összehúzza az ereket, és ezért a méhen, s így a magzaton átfolyó vérmenynyiség jelentősen csökken. Másrészt a cigarettázás hatására az oxigént szállító vörösvértestekben túlságosan kevés az oxigén, mert ezt szinte kiüti helyéről a szénmonoxid. Tehát a magzat valósággal éhezik, fuldoklik, sínylődik, mert nem kapja meg a megfelelő fejlődéshez szükséges táplálékot s az elegendő oxigént. Ez persze nemcsak magzati korában, hanem a születése után, a későbbi időszakban is minden vonatkozásban érezteti hatását. (csákváry) Vasárnap, 1984. július 1. ADORNO KONTRA BARTÓK A zenei élet kimagasló alkotói iránt mindig nagy érdeklődést mutattak a kulturális, művészeti, irodalmi élet jeles képviselői. Elegendő talán, ha a sok közül Romain Rolland írásaira. G. B. •Shaw recenzióira vagy ide- haza az orvos-író Csáth Géza : remek zenekritikáira gondolunk. Egyébként Csáth Géza volt egyike azoknak, akik már a kezdetekben kiálltak Bartók művészete mellett. Jóllehet ezt a merész és modern muzsikát a kor kiváló zenekritikusai, köztük Tóth Aladár és Péterfi István is elismeréssel, fogadták, abban az időben és később is többen kétségbe vonták e művek értékeit. Ma már zenetörténeti adalék csupán az a „per”, amely a Szabad Nép egyik cikke nyomán 1950 tájékán indult meg Bartók ellen, bizonyos műveit formalistának bélyegezve, és egy ideig leparancsolva azokat a hangversenydobogóról és az Operáház színpadáról. Ha ezen rég túl vagyunk is talán nem érdektelen emlékeztetni arra, hogy századunk legnagyobb magyar zeneszerzőjének korai alkotásait egy neves német zeneesztéta, szociológus és filozófus is meglehetősen dogmatikusan értékelte. Theodor Wiesengrund Adorno, aki 1922 és 1933 között a Magna-menti Frankfurtban gyakorta irt zene- és kottakritikákat, ezekben az években erőteljesen megbírálta Bartók külföldön bemutatott műveinek egyikét-másikát. Igaz, a hitleri Németországból az Egyesült Államokba emigráló tudós Albán Bernnél tanult zeneszerzést, és hívévé vált Schoenbergnek, akinek köréhez kritikusi munkássága kezdetén, 1922- ben csatlakozott. Bartók iránti kezdeti értetlensége valószínűleg a mesterei iránti rokonszenvből is fakadt. Kortörténeti dokumentumként és forrásmunkaként egyaránt érdekes az írások a magyar zenéről című könyv, amely Breuer János gyűjtésében, fordításában és jegyzeteivel a Zeneműkiadónál jelent meg. Nem állítható, hogy e cikkek közvetlenül kulcsot adnak Bartók későbbi elítéltetéséhez, de talán megértetik, hogy a dogmatizmus a zenében sem a személyi kultusz „szabadalma” volt csupán. „Tehetsége nincs kibontva, s lehetőségeiben nem elég gazdag az originális szemlélet” — írta Adorno 1922-ben Bartók I. vonósnégyeséről. ..olcsó pszichológizmusba merül el”. ..fülledt politonalitásba süllyed” — olvasható 1925-ben az Op. 16, Öt Ady-dalról. Folytathatnák még az idézeteket a nem éppen hízelgő — bár Bartók tehetségét kétségbe nem vonó, csak a népzenei fogantatást, és az eredetiséget vitató — recenziókból, amelieknek különlegességét viszont az adja, hogy később, 1956-tól kezdve Adorno elhatárolta magát korábbi véleményétől. Jóllehet a magyar komponista kamara műveinek értékeit — színpadi műveivel ellentétben — már korábban is elismerte, hazatérése után a brémai rádióban tartott előadásában „modern klasszikus”-nak, „a legnagyobb és legönállóbb tehetség”-nek ítélte. (Vajon a hazai Bártól-vernek hány „nővésze” gyakorolt ugyanígy önkritikát később?) A sok szempontból hasznos tanulságot kínáló kiadványban — amely Breuer János kutatói gondosságát, ügybuzgalmát dicséri — megtalálható Adorno bírálata Kodály Három, ének, Op. 14. című művéről. Kása György Ilat zongoradarabjáról — zeneszerzőink doyenjéről vállveregetve állapította meg, hogy ..Kása bízvást képes lesz érvényes zene írására is”, amiben mindenképpen igaza lett —, valamint Jemnitz Sándor több kompozíciójáról. Adorno nagyságán és jelentőségén azonban azt sem változtat, hogy némely bírálata bízvást bekerülhetne a Megbukott zenekritikák című gyűjtemény újabb kötetébe. (gábor)