Magyar Nemzet, 1984. szeptember (47. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-01 / 205. szám
Szombat, 1984. szeptember 1. Magyar Nemzet Megértés, bizalom Ma reggel az iskolákban megkezdődik a tanév. Már az a körülmény, hogy erre munkaszüneti napon kerül sor — némely helyen ugyan engedéllyel hétfőn tartható meg az évnyitó ünnepség — jelzi, hogy az idén is, csakúgy, mint korábban, minden percet ki kell használni a munkára. Munkát írtunk, mert a nevelés-oktatás diáknak, tanítónak, tanárnak, de még a szülőnek is egyaránt az. Az ötnapos tanítási hét miatt különösen fáradságos tevékenység, amely mindenkitől erőfeszítést kíván. Különösen igaz ez most, amikor az oktatás körülményei csak lassan javulnak. Értesülhetünk ugyan új tantermekről és új iskolákról, és hogy végre az idén minden tankönyv az évkezdésig eljut a diákokhoz. Tudjuk azonban, hogy ebben az évben sem lesz elég pedagógus, ezért változatlanul sok képesítés nélküli, valamint nyugdíjas nevelőt kell alkalmazni. Miután a nagyobb korosztályok most kerülnek az általános iskola felső tagozatába és a középiskolába, várható, hogy némely helyen növekszik az osztályok létszáma. Mindez újabb áldozatokat kíván a pedagógusoktól, több fegyelmet a tanulóktól és az iskola iránti nagyobb megértést, bizalmat a szülőktől. Az alsó- és középfokú oktatásban részt vevő több mint 160 ezer nevelő a mai napon mégis azzal a jóleső érzéssel kezdheti meg munkáját, hogy a kormány figyelme az eddigieknél is fokozottabban fordult feléjük. Az az átlagosan tízszázalékos béremelés, amelyben Szeptemberben részesülnek, nem sok. Nincs felelős államférfi az országban, aki úgy vélekednek, hogy e fizetésemeléssel egycsapásra megoldódnak a pedagógusok gondjai. A mostani nehéz körülmények között, amikor csak nagyon kevés más munkaterületen lehetett növelni a béreket, ez az intézkedés — amely egy naptári évben egymilliárd forintot jelent — inkább gesztus, párt- és kormányüzenet a nevelőkhöz. Igaz, fizetési borítékban is mérhető ez az üzenet, amely arról szól, hogy az ország közakaratát megvalósító vezetés szeretné hangsúlyosan kifejezésre juttatni tiszteletét és megbecsülését a magyar pedagógusok iránt. Ha a béremelésről szóló intézkedésben ez így nem olvasható is, azért mindenkinek, akinek valamilyen kapcsolata van az iskolával, el kell gondolkodnia azon: a tisztelet és megbecsülés nem kizárólag kormányzati feladat. Ha felnőttek, és példájukat utánozva a diákok is olykor bírálják az iskolát, a tankönyveket, az oktatási, nevelési módszereket, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy milyen nehéz körülmények közepette születnek meg az eredmények. Eredményeket írtunk, és szögezzük le, mert ez így igaz, hogy minden — néha nem is alaptalan — kritika ellenére gyakorta sikeres munka tapasztalható nevelők, diákok körében. Egyedi rossz jelenségek alapján ítélve hiba, sőt vétek volna erről megfeledkezni. Lehetnének azonban e sikerek még nagyobbak, ha a pedagógusok az eddigieknél zavartalanabbul dolgozhatnának. Bizonyos — és, szaporodó — jelek arra figyelmeztetnek, hogy ismét sok, arra nem jogosult szervezet, intézmény kívánja igénybe venni munkájukat, és újból megnövekedett az iskolai adminisztráció, a fölösleges papírmunka. Azt kívánhatjuk, hogy a művelődési kormányzat érvényesítse többször is deklarált szándékát és elhatározását az iskola, a tanítási óra védelmére. A nyugodt, háborítatlan iskolai munka országos érdek, az anyagiak mellett a zavartalanságot is megteremtő erkölcsi megbecsülés pedig legyen — az állampolgári felelősséget tükröző — kötelesség, amelynek elmulasztása következményekkel is járhat. Csak ilyen, kedvező körülmények között kezdődhet meg sikert ígérően az idei tanév. (gábor) GYURKOVICS TIBOR Betévedtünk Európába urópaizálódtunk. — Bejötttünk ide, magyarok, feltehetően egy szoroson (Vereckén) át, a fiatalos Árpád körülnézett, s megejtő a Dunavölgy—Tisza-völgy bűvvarázsa. Joggal. Nagyot lélegzett, kifújtatott lovával együtt s konstatálta: ne tovább! Itt a helyünk. Letette elég súlyos mellvértjét, körülmezőzte magát, mezsgyézte, gyepüzte s joggal kiáltozott: „Itt vagyok honn, itt az én világom...!” Sátrakat vertek, a sátor vízhatlan volt, védett az eső ellen, ivóvizet a forrásból merítettek, a tüzet meg őrizték, vagy kifogták az ég vad villámaiból, nagy csöbrökben meg is melegítették, hogy a szép leányok időnként megmosakodhassanak, ahol akarnak. A férfiak násztársaikkal a földön jól elhenteredtek — nemezvén magyar utódokat. Szent István huncut-okos politikával és a Boldogságos Máriának fölajánlással modernizálta országunkat, benyugatozta, hogy megálljunk a szédítő idő árjában. Progresszió volt, kétségtelen. Ideológiailag, hontelepedésileg (bár nosztalgiánk ezer éven át megmaradt Koppányék iránt.) Ij, keresztény mivolta ellenére is — marxilag is haladásnak minősíthetjük. Az Árpád-házból szenteket és elég nagy királyokat adtunk az egyháznak — s magunknak —, európaizálódtunk. Fejlődtünk, mondom, államizálódtunk, rinde-randia vagy szép pénzeket, de verettünk — a nomád augsburgi füllevágások után megteremtettük a magyar birodalmat. Eltelt egy kis ezer év. Ki gondolta volna, hogy ez a jó seggű, vitéz, bátor magyar zavarba jöhet, összetörhet, neurotizálódhat? Hisz, mit meg nem ért? Árpád-háza peches kihalásával új idők köszöntek ránk. A derűs mezők fönntartása ugyan elvezetett egy-két szemkiszúráshoz, kisebb-nagyobb kedves törvénytelenséghez, ám a magyar virtus természetes és nem természetes halálokon át, alávetettségeken és szabadságharcokon át, fölszabadult és leszabadult fejeken át, törökgyarmatiságon és Habsburgnégyszáz éven át — hogy ne legyünk német gyarmat — javában fönnmaradt. Van magyar nép. „És nemzet e hazán.” Csak egyre nem gondoltak eleink: ez a nép, a magyar, idővel nyaralni akar. Ezer év múlva. Nos, ez lehetetlen. Az Árpádok által megszerzett, évszázadokon át megszentelt ellenállásban (mert, egyébként folyton ellent kell állnunk) kiérdemelt. Duna— Tisza-közi tájon nyaralni — nem lehet. Képtelenség. Beóvakodtunk egy kis vidéki házba. Ez a mi házunk, itt akarunk balatoni-európaizálódni. Tűnődni, dolgozni s visszagondolni derék eleinkre. Nos, az előbbi kettő lehetetlen. Túlzás. A harmadik elképzelhető. Vidéki házunkat — már marxi értelemben is — modernizálni akartuk, ne kellessék fenekünket hideg vízben mosni. Európai—árpádházi értelemben nyugatizáljuk-modernizáljuk. „Follyon a csapból a víz, a meleg víz, bár ha forintért!” Jött. A szerelő. A víz. A meleg víz. Ám, ronggyá ázott a fal. Beszerelték a bojlert, de a fal átázott. Csövek televénye. Cserélni kell. Szétverve az otthon. Új csőcsere, jöjj! • A fal újra beázik. (Nem szándékosan mondom szavaló, szerelő szavamat. Most olvasom Kiss Dénes nyelvészeti játékkönyvében, hogy a magyar nyelv egyik legalkalmasabb időmértékre.) Most itt vagyok én. Magyar — évszázadokon át — a magyar falat építve, a középeurópai népet szolgálva ... kérdezem társamat, csőszerelőmet: — Mikor jön? — Na, ja . .. Kijavítom. — Holnap? — Jövök majd ... — Holnap? — Holnap nem tudok. Tolnába megyek. Esküvő. — Tolna? Ki a vőlegény? — Egy német. — Kelet? — Nyugat. — Akkor holnapután ... után? — Szeretek. — Hát nem ... rokon ? — Nem, én szeretek. A nyugatnémet vett egy parasztházat. A lánynak. Az magyar. Nem akarta, hogy a fenekét hideg vízben kellessen mosni. Beszereltem a bojlert nekik. Jött a meleg víz. Átázott a fal. Nem az én hibámból. Az öntvény. A ...’"elágazó. Rossz volt az öntvény. — Német öntvény? — Nem. A vőlegény német. Az öntvény itteni, magyar. Hajszálrepedés volt rajta, bár ha magyar volt. Amikor kinyitották a csapot, spriccelt a víz. De nem a csapból. A falból. Épp, amikor meg akarták mosni a feneküket.. . Ki kellett bontanom a csapot. Az esküvő alatt gyorsan meg kell csinálnom a falat. A csöveket. Mégsem szégyenkezhetünk a nyugatnémetelőtt, ha már bejött, és elvette a lányunkat. Itt, Pannóniában is európaizálódnunk kell. (így, mondá.) „Foglyon a csapból a víz,, a meleg víz a valutáért.. .” Ezt meg tetszik érteni. Európa, ugye .. . — De itt átázik a ház ... — Át, át... Na, ja. Ha,vidéki házat tetszik venni. .. ezzel számolni kell Magyarországon. Lehet, hogy nem is az én vizem. Mármint a bojleré. Talajvíz. Fölbugyog, ugye, fölbugyog a talajvíz. Itt az a nagy baj. Nincs alap. Nincs szigetelés. Nem európaizálódtunk. Mármint földtanilag. Talán nomádnak kellett volna maradnunk ... Egy nyugatnémetnek mégse mondhatom, ha már megtette azt a szívességet, hogy bejön ... — kacsint, ujjait összedörzsöli, és kuncog és elballag. Visszanomádosodni! Fenekünk alá még egyszer egy nyerget — és nem hidét! Nyargalnánk ős lovakon, hányvavetve magunkat. Nem kellett volna pápai koronáért esdekelnünk szent István idejében? Nem kellene lihegnünk balatoni telekért — egy-két száz négyszögölért, ősi földért? Nomádnak kellett volna maradni. Bizony. Talán. Ahol sátor van. Abba nem esik be az eső. Primitív, de vízhatlan. Man Nemzet Házirend Örömmel olvasom, hogy fővárosszerte társadalmi viták folynak a lakóbizottságokról és a házirendről. De némi meglepetéssel is . .. Akiket ugyanis megkérdeztem, azok csak a lapokból értesültek róla. Bár a házirend pontos jogállását nem ismerem, afféle magánjogi szerződésnek gondolom, amit a bérlők egymással, illetve a lakástulajdonossal kötnek. (A magánházakról most ne essék szó, az ott élők egynyáihoz való viszonyát érdekeik megfelelően szabályozzák.) Hogy véleményem lehessen az új házirend-tervezetünkről — ha már vitatkozunk —, sebtében elolvastam a régit, ízlés dolga, nekem tetszett. No, nem azok a bölcs kitételei, mely szerint például a gyerekek csak egy ház arra kijelölt helyén játszhatnak és ruhát szólítani csak a korlátok magasságáig szabad. Inkább azok, amelyek a házak tisztántartását, állagvédelmét és más hasznos dolgokat írnak elő. Lakónak, bérbeadónak egyaránt, mivel minden szerződésnek két oldala van, hogy könnyebb legyen megkülönböztetni a diktátumtól. Nagy kérdés, hogy képes vagyok-e megfelelni bérlői kötelezettségeimnek és hajlandó vagyok-e rá? Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy igen... A másik nagy kérdés: vajon képes megfelelni az IKV, hogy a szerződés reá vonatkozó előírásait betartsa? Ugyancsak büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy általában nem. Erre — az évtizedek óta elmaradt felújítások miatt — szervezetileg, anyagi és egyéb lehetőségeit tekintve, képtelen, legalábbis a fővárosban. Nem kisebb kérdés, hogy ezt tudják az ingatlankezelőségek, a lakók és a fővárosi közigazgatás, vagy sem. Kétségkívül tudják. Változik-e a helyzet, ha új házirend születik? Változhat. De csak akkor, ha az IKV kötelességeit oly mértékben csökkentjük benne, hogy annak megfelelhessen és ezt tesszük a bérlőkkel is. Ez azonban cifra föld lenne egy nem létező nadrágon. Több pénz kellene! — sóhajtanak föl erre számosan. Semmit sem érnénk vele. Attól nem lenne több iparos — vagy máshonnan hiányzana —, nem lenne több építőanyag — vagy másutt várnának rá hiába. Az állami lakások karbantartásának egész rendszerét kellene tisztázni. Társadalmi vita után és az új házirend előtt. (may) — Még a vakáció utolsó napjaiban is ilyen feliratokkal idegesítenek! (Várnai György rajza) .} Emberiség is van a HAZÁBAN, társadalomban gondolkodni, hazával, társadalommal érezni, az egyén bol- dogulását ,,a köztársaság üdvének” alárendelni, e viszonylagos békeidőben nem kívánható meg minden honpolgártól. Ezért elsősorban a családban, a munkatársi közösségben, a helyi társadalomban kipróbált és megpróbált ember befogadóképességét igyekszünk növelni, hogy szeresse a hazáját, azonosuljon a társadalommal, nemcsak elfogadva, hanem alakítva azt. Természetesen a gondolat - és érzelemvilág fejlődése, az érdekek megütközése, az értékek megszilárdulása, a kapcsolatok szövése nem sémák szerint megy végbe, az egyre nagyobb koncentrikus körök területét háborítatlanul átlépve. A legkisebb kör, a családi részek melege, szárnyrabocsátása nélkül azonban nehéz megjárni ezt az utat. Ezért mostanában a család felé fordulunk, megszárdításán fáradozunk. Közhelyek tűzijátéka helyett egyszerű szavakkal és tettekkel. Országos gondunk, hogy megfogyatkozik a népességünk. Mert kisebb a gyermekáldás és nagyobb rendet vág a kaszás, már a középkorúak sorában is. Hogyan állítsuk meg a nemzet apadását? Többen úgy vélekednek, hogy az életmód gyökeres megváltoztatása, — a megkívánt erős jellemmel és belátással — valamint a gyógyító munka igen nagy javulása, ami a szükségtelen halálozás ellenszere, csak hosszútávon valósítható meg. Ezért előnyben kell részesíteni a szülési kedvet élesztő intézkedéseket, mert a gyerekvállalásról rövid idő alatt lehet dönteni. Úgy hiszem, a két teendő között nem lehet rangsort állítani, mert elválaszthatatlanok egymástól. Meggyőződésem, hogy bizonyos halálos betegségek, káros szenvedélyek rohamát az erős család visszaveri. Nem egy házasság felbomlása hátterében pedig betegség húzódik meg. A neurózis megannyi válóokot hoz létre. Ha azt nézzük, hogy miért méretezik oly szűkre a családot, szintén nem remélhetünk villámgyors fordulatot. ORMÁNSÁG egykori gyakorlatának korszerű változatát észlelhetjük. Annak idején a földet nem akarták fölaprózni, manapság pedig attól ódzkodnak a tehetősebbek is, hogy a házastársak jövedelmét, a lakás négyzetmétereit több részre osszák és a keresetes, előmenetelt fiadzó időt a családra szánják. Bizonytalannak ítélik a házasság sorsát is; a házastársak nem számítanak eléggé egymásra. Mégis van remény! Néhány fejlett ország, amelynek ha kisebb mértékben is, de szintén romlottak a halálozási viszonyai, javulást jelez. Nagyobb egészségkultúra, jobb gyógyítás következtében? Nem csupán azért. Divat lett az egészség, az erőnlét megőrzése. S talán azért fedezik fel a családot is, mint az egészséges életmód keretét, mint a feszültségek feloldásának az érzelmi-lelki egyensúly létrehozásának, megőrzésének eszközét és színterét. A csömör, a szabadosságtól való megundorodás is hozzájárult a tékozló fiúk és lányok az örök értékekhez való visszatéréséhez. Divat és csömör? Ajánlom, ne fitymáljuk ezt a divatot, hanem tárjuk ki a kaput előtte, ha közeledik. Illyés Gyula írta egyszer, hogy divatba kellene hozni a gyerekkocsit. A csömört pedig nem kell importálni, a természet rendje, hogy bekövetkezzék. Jóslatom nem sanda lebeszélés a családot erősítő, a gyerek felnevelését támogató állami hozzájárulásról, elvégre a divatra is áldozni kell. Nem egykönnyen jutnak el az ember a családtól, a munkahelytől, a településtől, amelyen élnek, a társadalomig és a hazáig. Szeríiléseiben, érdekegyeztetésben, cselekedetekben. Ahogytágul a tér, úgy nyomul előre a felszínesség, az általánosság, a közhely. Holott emberiség is van. Emberiség, amely túlnépesedett, miként azt Mexikó Cityben a Nemzetközi Népesedési Konferencia megállapította. Sokszor olvashattuk külföldi lapokban, hogy ketyeg a kétezredik évre „időzített bontba”. Akkor bekövetkezik a népességrobbanás, földünknek hatmilliárdnál több lakója lesz. Bombáról azért beszéltek, mert féltek, hogy a túlnépesedés elkeseredést szül, ellenséges érzületet a keresőkkel, a jóllakottakkal és jólöltözöttekkel szemben, aminek szörnyű következményei lehetnek. Elpusztul a civilizáció. Ha a kommentár nem is, de az előrejelzés úgy tetszik, beválik. Kétezerben az évi népszaporulat elérheti a kiencvenmilliót. Miként a konferencia deklarációjában olvasható, a növekedés 90 százalékát a fejlődő országok adják. Kína népességpolitikája ugyan ideig-óráig megfékezte a növekedés gyorsulását, de több fejlődő ország fokozta a saját sebességét és így helyreállt a régi ritmus. Meglesz a hatmilliárd földlakó! Egy világot átfogó népesedéspolitikai iránymutatásnak számolnia kellene a fejlett országokban a népesség csekély növekedésével, stagnálásával, illetőleg fogyásával is. Kivált Európában, ahol a keresők jórésze nagyobb családot tarthatna el. De emberiségben gondolkodva ezt egyelőre nem tekintik fenyegetésnek. Kevésbé megrázó is mint az a tudat, hogy gyerekek millióit már születéskor halálra ítélték. VILÁGPROGRAMOK készültek, még nem is olyan rég, egyebek között az élelmiszergazdaság, az ipar meghonosításáról, a szakmai oktatásról, munkaalkalmak teremtéséről,, a közegészségügyi állapotok, az orvosi ellátás megjavításáról, mindarról, ami társadalmilag, gazdaságilag és kulturálisan megalapozhatná ezen országok sajátosságaihoz igazodó népességpolitikát. Új Nemzetközi Gazdasági Rendről beszéltek, amely a javak igazságosabb elosztását célozza. A földet átfogó tervek megvalósításának azonban „megáll.vt . vezényelt a tőkés gazdaság mély válsága,, aminek követ,keztében az egyes országok még zsenge ipara és mezőgazdasága sem tud kibontakozni, arról nem szólva, hogy adósságaik, kamatterheik az eget ostromolják. A harmadik világ népei a még be nem vetett fegyverek első áldozatai is. Mint a szocialista országoknak a konferencián beterjesztett nyilatkozata megállapítja: .. Az agresszív erők által űzött fegyverkezési hajsza továbbra is hatalmas anyagi és szellemi forrásokat von el nem termelő célokra, míg földünk népességének jelentős hányada éhezik, betegségektől szenved, a legelemibb oktatástól, és orvosi segítségtől megfosztva él”. A TízNÉPESEDÉS megállításának régi, kegyetlen receptje a háború volt. E szép új világ már a háborúra való felkészüléssel is megteszi a magáét. A népességbomba, amivel a tőkés világrendet fenyegették, nem a civilizációt pusztítja, hanem helyben robbant. A válság, a fegyverkezési hajsza hatása a fejlődő országokban a legszemléletesebb. Másutt a munkanélküliséget, az inflációt, a fogyasztás korlátozását szenvedik el, de nem halnak éhen-szomjan, nem ritkítják soraikat pusztító járványok. Az vitathatatlan, hogy sok fejlődő országnak átmenetileg születéskorlátozó intézkedésekre van szüksége, és a jobb helyzetben lévők együttes segítségére tanácsok, egészségügyi, családtervezési szolgáltatások formájában. De nem előírásokra. Az Egyesült Államok feltételekhez köti támogatását, meghatározva születéskorlátozás módszereit is. Holott minden állam szuverén joga saját népességpolítikájának a kialakítása — s mint ezt a nyilatkozat kifejti — a humanitás, az emberi méltóság, a lakossággal való egyetértés szellemében. Egyébként — saját tapasztalatom —, hogy nemcsak tudatlanság, törzsi hagyomány, többénejűség, és a férfiasság túlhajtott tisztelete okán oly tömérdek a szülés a fejlődő országokban, hanem gyerekszeretetből is. Mely érzelem megőrzendő kincs, és az egész emberiséget gazdagítja. Kovács Judit