Magyar Nemzet, 1984. október (47. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

8 ­ Az aradi vértanúk balladája Két ballada-variánst mutatunk be, pusztán helyhiány miatt csak ennyit, hiszen közel száz változatban él a magyarok kö­zött Erdélytől a Dunántúlig, Gömörtől a Duna—Tisza közén át a Vajdaságig, hogy emlékeztessen 1849 októberének tragédiá­jára. A kottával is bemutatott szöveget és dallamot sok többi­vel együtt Újváry Zoltán ,a Debrecenben élő neves néprajz­­kutató gyűjtötte. A Sajó-völgyében települt Szentkirályon nem olyan régen énekelte neki Sípos Béla öreg parasztember. A hosszabbik változatot a drávaszögi Csúzán őrizték a roko­nok, Tóth Józsefnek, a száz évvel ezelőtt élt katonának kézira­tos daloskönyvében, mígnem 1975-ben átadták azt Lábadi Ká­­rolynak, a vajdasági magyar néphagyományok köztiszteletben álló lelkes kincstárnokának. Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara. Az aradi várbörtönnek ablakára. Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt, ki a börtön fenekén a halálra kész. Nagy Sándor az akasztófa közelébe. Odamegyen, letérdepel, így szólal meg: Isten veled, te keresztfa, akasztófa. Rajtad halok meg hazámért nemsokára. Damjanich is, a hős vezér, odamegyen. Azt a híres hóhérvezért szólítja meg: Vigyázz fattyú, fel ne borzold a szakállom, Számolni fogok veled a másvilágon. Aradi vár, aradi vár, halál völgye. Tizenhárom hős magyarnak temetője. Viruljanak környékeden sírvirágok, Feledhetetlen legyen az ő halálok. Jaj, de búsan néz az őszi nap sugára Az aradi vártömlöcének ajtajára! Fogva ül tizenhárom Magyar vitéz. A hazáért ma vérpadra föllépni kész. Seregünkben mind vezér volt: hős, hatalmas, Száz csatán is győzedelmes, diadalmas. Bátran néznek szeme közé a halálnak. Vele szemben nemcsak egyszer, százszor áltak. Elítélték minnyajokat nagy titokban, Szőttek-fontak hamis vádat a nyakukban, Bélyegezték felségsértő pártütőknek, Hogy a tiprott szabadságért harczra keltek. Uram fia, az ítélet gyász­bitófa, Mintha rablók, útonállók lettek volna! Mintha méltók sem volnának egy lövésre, Katonához, férfiúhoz illök végre! Csikorog a tömlöczajtó vasas zárja: — Jertek. Jertek, ha vitézek halálra! Búcsúzni kell itt egymástól mindörökre. Meg van ásva sírotoknak néma gödre. Jer, Kis Ernő, Aulics Vendel! Jer, Nagy Sándor, Hős Damjanics, Török, Lázár, Kreznics Károly, Vecsei, Poltemberg, Lázár és Dezseffi, Gróf Leinger, hir, dicsőség ismerősi! Könyörögnek vérző szívvel, halványan. Kezet fognak, könnyeznek is egynehányan, De az a köny nem a bánat gyenge habja: Egy sincs köztök, ki a hitét megtagadja! Most a búcsú már csak egy-két katonás szó: Föld szájából fel magasba, messze hangzó: — Isten áldjon! Eggyütt leszünk fenn az égben, Első tanunk árva hazánk szent ügyében. És lepdegel a keserves útra sorba .;■! A vértanuk dicsőülló kis csoportja. Csak egy lépés a bitóról a Meny tája. Elrepüllő szellemüket Angyal várja. Mint pihen meg, egy maradt még önmagában; Hősök hőse, fél Isten volt a csatában, [Damjanich az. bosszu]sak rá vérbirái, [Hej, előtte meg se birjtak egykor állni! Ál közöttük néma mankón támaszkodva, Mint Leoml­ felben álló templom tornya, Mint oroszlán, mely vas közé vagyon Zárva Ingerkedő Dévaly sereg játékába. Ha bajtársi zord halálán néz[z]e végig, Hajjon újra mindeggyikkel! — ugy ítélik —­­** Lelkét gyötrő kin tüzében hadd föl össze, Szörnyű kétség, vad rémület törje össze! — Első voltam én a csatán, jól tudjátok, Utolsónak épen most hát mért hagyátok? Jól van úgyis! Mindég csak én azt kerestem, Hogyha esem, a szabadság, érted es­s­em! Bátran fénylik égő fénnyel hős szemében, Hóhérja meg reszket, sáppadt feleimében. — Bátorodjál, szegény pára! Mit félsz nálam? Jól vigyázz, hogy fel ne borzazd a szakálam! Oly vígan megy, mintha’ menne vigalomra, Mint rabszolga-kézzel ásott sirhalomba, Mintha mi sem vonzaná a föld határán, Szép hazáját váltaná meg vére árán! Elrepüllő szellemeket angyal várja, A kinyilt meny becsukódik ő utánna. Arad felett zajlik sűrűn őszi felleg, Benne vihar, benne villám harczra kelnek. Aradi vár, aradi vár, halál völgye, Hőn szeretet Vértanuság szentelt földje! Viruljanak környékeden vér virágok, Örök emlék [s] hála könnyet szórni rátok! ..Éljen a Haza!’’ „Éljen a Szabadság emléke!" A balladákat az ország va­lahány részében ünnepi aktu­sokon énekelték, még búcsúk­ban is. Így formálódott az alakja e természetes népi ko­hóban sokféle változattal, de mondanivalóját egységesen őrzi mindannyi. Az emlékezés valószínűleg azért maradt olyan erős, mert a Habsburg-önkény úgyszól­ván az egész magyarságot érin­tette és ezek a gyötrelmek tör­ténelmi szentekké avatták az Aradon kivégzett főtiszteket.. Az akkortáji körülményekről hiteles adataink vannak (sokat tett feltárásukért emlékezetes könyvében Nemeskürty István is.) Az ellenforradalmi bíró­ságok hivatalos ítéletei alap­ján közel kétszáz kivégzésről tudunk, de ismeretlenek azok száma, akiket ellenállóként, szökevényként a helyszínen minden törvényes eljárás nél­kül koncoltak fel. 1765 embert ítéltek súlyos börtönbüntetés­re, akik főleg a hírhedt lajtán­­túli fegyházakban szenvedtek. Negyven-ötvenezer honvédet vittek el kényszersorozással büntető katonai garnizonokba, messzi külföldi osztrák tarto­mányokba, Olaszországba, Csehországba, a délvidéki erő­dítési munkálatokra. A volt honvédeknek 1850. januárjá­nak végéig kellett jelentkez­niük, a tiszteket Nagyváradon vonták igazoló eljárás alá. Aki nem jelentkezett, azt katona­­szökevénynek tekintették. Szö­kevényeknek minősítették azo­kat a 20—22 éves fiatalokat is, akik elbújdostak az esedékes sorozás elől. Elrendelték, ha a fiú megszökik, az apját kell helyette berukkoltatni. Hay­­nau statáriális, katonai rögtön­ítélő bíráskodást vezetett be, nagy katonai hajtóvadászato­kat rendezett a bujdosó hon­védek, a Kossuth-bankók, a fegyverek összeszedésére. Haynau leváltása után to­vább tartott a bilincs-fegyel­mezés. 1852 őszén és 1853 telén a járások közötti utazásokhoz is előírták az útlevélkényszert, a gyanús tanyai lakosok és pásztorok összeírását, az ide­genek szemmel tartását, az át­kelő­helyek szigorú őrzését. A falusi lakosság férfitagjait éj­jeli őrségre rendelték csendőri fedezettel. A szállásadó csár­dákat lerombolták, Békés me­gyében például huszonkettőt. Jellemző, hogy tíz évvel a világosi fegyverletétel után a magyarországi osztrák főkor­mányzóság 1859. május 13-i je­lentésében ezt olvashatjuk az ország hangulatáról: „Magyarországon az a ha­gyomány van elterjedve, hogy az 1849-i szabadságharc leküz­désére itt járt orosz tisztek kijelentették: vissza fognak térni, de nem mint ellenség, hanem, mint felszabadítók. Mint ellenség is az orosz jobb indulatúnak bizonyult, mint az osztrák. Ezt az egész országban elterjedt hitet a mozgalom emberei, számosan, ügyesen ki­használják, terjesztik és cél­juknak, annak megfelelően, hogy Magyarországot elszakít­sák Ausztriától, és egy orosz herceg alatt független király­ságot alakítsanak, kiaknáz­zák ...” Visszatérve az aradi tizenhá­romról szóló balladákra; a még ma is gyűrűző szakmai vitából talán az látszik elfo­gadhatónak, hogy a nép sűrű­jében szájról szájra járó aradi eseményeket Lévay József költő öntötte versbe és adta nyilvánosságra nem sokkal a kivégzések után. Valószínűleg az ő strófái nyomán terjedt a ballada hozzáadásokkal, csi­szolásokkal, módosításokkal, immár majdnem önálló nép­költési életet folytatva. Lévay egyébként maga is részt vett a szabadságharcban. Nemzetőrként szolgált Szeme­re Bertalan mellett, a kormány hivatalos lapjának volt a munkatársa. Egy nappal a fegyverletétel előtt, tehát 1849. augusztus 12-én hagyta el Vi­lágost. Hazaindulva három nap elteltével Miskolcon volt, in­nen jutott szüleihez Sajószent­­péterre, hogy elrejtőzzék. Több hónapig bujdosott, de ötven tavaszán már felbukkant Pes­ten és újságíróként dolgozott meglehetősen fenyegetett kö­rülmények között. Mit jelentettek akkoriban ezek a balladák? Már nem vol­tak Petőfi Sándorok. A Habs­burg hatalmat a könyörtelen bosszú vezette, a világosi fegy­verletétel szabad utat nyitott a megtorlásoknak. Különösen éppen azoknak a sorai ritkul­tak meg, akik a feudalizmus és a függőség legkövetkezete­sebb ellenségei, a polgári nem­zeti haladás és a szabadság legjobb hívei voltak. Könyör­telen félreállításukkal, elhall­gattatásukkal nagyobb lett a milliók kiszolgáltatottsága. Ma­gukra maradtak, nem volt esz­mei vezérük, lelket tartó biz­tatójuk, így lett igazán kiemel­kedő szerepük az emlékezet­­tartó foklóralkotásoknak, a da­loknak, a legendás történetek­nek, a balladáknak. S. I. M.imm­­onszot Koszorúzás Jugoszláviában is Megemlékezések október 6-ról Pénteken Budapesten több helyütt megemlékeztek az aradi vértanúk napjáról. A IX. kerületi Bakáts téri isko­lások, a Patrona Hungáriáé gimnázium tanulói a Hazafias Népfront kerületi bizottságá­nak képviselőivel közösen ko­szorút­­helyeztek el Knézits Károly emléktábláján. A Batthyány Lajos Általános Is­kola diákjai osztályfőnöki órákon emlékeztek meg a sza­badságharc mártírjairól, majd a tanulók­ megkoszorúzták a Batthyány-örökmécsest. A XX. kerületi Lázár utcai Ál­talános Iskolában rajgyűlése­ket tartottak az úttörők: a csapat névadójára, Lázár Vil­mosra emlékező műsorral ké­szültek erre a napra. A vajdasági Eleméren pén­teken megkoszorúzták Kiss Ernő altábornagynak, az aradi vértanúk egyikének sírját. A megemlékezés virágait Simon Pál, a Magyar Népköztársaság belgrádi nagykövete és Lu­kács György ezredesi katonai attasé helyezte el a magyar szabadságharc hős honvéd tá­bornokának sírján. A koszo­rúzáson jelen voltak a helyi jugoszláv politikai és társadal­mi szervezetek képviselői. k­­ NAPLÓ A Színházművészeti Szövet­ség égisze alatt működő Lati­­novits Zoltán Baráti Kör első őszi találkozóját október 11-én fél öt órakor tartja a Fészek Klub Gobelin-termében. A ta­lálkozón Dajka Margit mesél a Szindbád forgatásáról. . . Molnár Ferenc darabja, a Játék a kastélyban nemsokára harma­dik adaptációban kerül az angol közönség elé. Első ízben 1928-ban a humoros regények szerzője, P. G. Wodehouse fordította le korá­nak egyik ünnepelt angol színésze, Gerald du Maurier számára. A második produkcióra húsz évvel később került sor, a főszerepben Clive Brookkal. A darab azonban egyik alkalommal sem bizonyult sikeresnek. Most Tom Stoppard — akinek Rosenkrantz és Guildens­­tern halott című darabja Magyar­­országon is színre került — sza­bad átdolgozásában adták elő Molnár vígjátékát. A helyszínt Stoppard egy, a harmincas évek elején Európából Amerikába tartó luxushajó fedélzetére helyezte át. Innen a darab címe: Viharos át­kelés. A bemutató október 30-án lesz az angol Nemzeti Színház Littleton színpadán. (Halápy Lili). Táncsics Mihály halálának 100. évfordulója alkalmából a politikus életútját áttekintő időszaki kiállítás nyílik meg Budapesten, a Magyar Orszá­gos Levéltár (I. Bécsi kapu tér 4. szám alatti) kiállítási termé­ben. A kiállítást október 12- től, de csak előzetes jelentke­zés után, csoportosan látogat­hatják az érdeklődők. Jelent­kezés a 160—656-os telefonon. Eltemették Cs. Szabó Lászlót Cs. Szabó László írót pén­teken Sárospatakon egyházi szertartás szerint eltemették. A Magyar Írók Szövetségének képviseletében Csoóri Sándor búcsúztatta. A Művelődési Mi­nisztérium koszorúját Ráfféi András főosztályvezető helyez­te el. Szombat, 1984. október 6. ___.__ • _ Útközben Családi ház Mindig családi házról álmo­dozott. Kertről, benne rózsa­fákkal, és egy szobortörpe vi­gyázza majd a bejáratot. De hol volt ő a családi háztól. Egyetlen szobában laktak né­gyen. Egy sufniszerű valami­ben volt az a szoba, és hozzá­ragasztva egy kis konyha. Örökké azon törte a fejét, mi­ként szabadulhatnának meg­­a sufniból. És nem hiába. Egy nap az újságban — mert min­det átböngészte — hirdetésre lelt. Egy ügyvédi munkaközös­ség szervezett építkezést. El­ment érdeklődni. ..Budán lesz a lakás, gyönyörű helyen — lelkesedett aif. ügyvivő —, már megalkudtunk a telekre, aztán megkezdődhet az építkezés. Házilagosan persze, úgy ol­csóbb. Most lakásonként száz­ezret kell befizetni, mindösz­­sze." Barátunk, Molnár, mert ez volt a becsületes neve, azt felelte, hogy nagyon tetszik neki a dolog, de mindent meg kell beszélnie a feleségével. Molnárné egyáltalán nem volt nyimnyám asszony, ha le­het még az áránál is nagyra­­törőbb tervek foglalkoztatták. „Belevágunk — mondta egy­­szuszra —, meglesz a lakás.” Nem érdemes, hosszú volna az egész históriát elregélni. Elég annyi, hogy Molnárné a vál­lalattól, ahol dolgozott, kapott kölcsönt. Molnár meg az inté­zettől, ahol raktároskodott. És barátoktól, rokonoktól — bár­mily hihetetlen, így igaz — összesen tizennégy jóembertől kértek még segítséget. ..Utol­só fillérig visszafizetjük — ígérték —, és különben is ott lesz a szép lakásunk biztosí­téknak.” És befizették a száz­ezret, miként az újdonsült tár­sak is valamennyien, és lett pénzük az építkezés megindí­tásához is. „Egy fillérünk sem maradt” — mondta kókadtan Molnár. „Annyi baj legyen” — tette hozzá Molnárné. Ő tudta, hogy miért. A jövendőbeli lakók Molnárt és hasonszőrű társát válasz­tották meg az intéző bizottság vezetőiül. Még nem tudták, mit cselekszenek. A tervezőt kifizették, akadt építésvezető, pallér, még műszaki ellenőr is, ahogy előírták a szabályok. A lelkesedés olyan nagy volt, hogy a lakójelöltek — már aki képes volt szerszámot ragadni — hamarosan kiásták az ala­pot. A többiek pénzért váltot­ták meg a robotot. Az első meglepetésre akkor döbbentek rá, amikor elfogyóban volt az előlegezett bankhitel. Túl ha­mar fogyott el. Molnárék szám­lákkal, meg mindenféle cetlik­kel igazolták, hogy milyen drágán vették az anyagot, és siránkoztak a sok csúszópénz miatt. „Ha nem­ dobjuk ösz­­sze, ami a továbblépéshez kell, fuccs a még megígért bankhitelnek, mert a fala­kat fel kell ám húzni” — így érveltek Molnárék, s eb­ben, mi tagadás, volt némi igazság. Ám, hogy ez a keser­ves pénzszerzési attrakció hányszor ismétlődött meg, an­nak már a jó ég a megmondha­tója. Ámbár bizonyos jelek még a külső szemlélő számára is árulkodtak a mélyben szuny­­nyadó bajokról. Az építésveze­tők egymásnak adták a kilin­cset, a műszaki ellenőr eskü­vel fogadta, hogy többé be nem teszi lábát az építkezés­re, és a kőművesek két elszá­moláskor is azzal fenyegették meg Molnárt, hogy úgy elverik, mint­ szódás a lovát. Ne bogozzuk tovább a ház­építés krimijét. Hagyjuk abba ott, hogy Molnárék beköltöztek a tökéletesen kész, összkomfor­tos kétszoba-konyhás lakásuk­ba, és hirtelen feladván veze­tői tisztüket, közölték a társak­kal, nincs több pénz, fejezzék be most m­ár a magukét úgy, ahogy tudják, így történt. Mindennek már vagy tíz esz­tendeje. Az idő begyógyította a sebeket, meg aztán a lakók­nak több mint fele azóta ki­cserélődött. Az újak pedig nem élték át az izgalmakat,­­termák úr, aki jóban van Molnárok­kal, úgy hallotta, egy családi házra alkusznak Budakeszin. Van ugyanis némi pénzük a takarékban. Hogy mennyi, ki tudhatja, hiszen a betét titkos. Hogy a pénz honnan került oda, ahhoz meg kinek, mi köze. Ámbár a családiház-flng azért nem is olyan egyszerű, ezt is mondta Jarmák. Mert mást akar Molnár és mást a felesé­ge. Molnár a budakeszi ház megvétele mellett kardoskodik. Nagyon szeretne már rózsafá­kat metszeni. Az asszony vi­szont amondó, hogy lakásukat jó pénzért adják el, aztán vág­janak bele egy újabb házilagos építkezésbe. Ráér az a családi vityilló. Különben is messze van. Lesz még közelebb és kü­lönb is annál. Hevesi Most, hogy a Párizsi eső és az Irén után kötetbe zárva megjelentek Hevesi András el­sárgult hírlapok zugaiból nap­világra hozott kritikái és tár­cái, jól értjük, kit vesztettünk a francia 22. idegen ezred hősi halottjában. Nemzedéke, amely­hez tartozott, természetesen tudta, ki volt. Olvasták, is­merték és szerették. Ma, hogy annyi idő után a múlt ködé­ből kibontakozik alakja, ma­gunkat szegényítenénk, ha nem találkoznánk vele. Mert hírlapokban megjelent kis re­mekeiben fölvillan a kor, kri­tikái fölé nem véletlenül tette oda mottóul Alfred Kerr sza­vait — Kritik ist Widerstand —, Párizs­ mámorában is hideg elmével gondolkodott, és stílu­sa lenyűgöző. Párizs-képe kü­lönösen sokat láttat. Szellemi térkép, közhelyeket romboló és szemet nyitogató. A Gare de l'Esten című tárcájában ele­gánsan skicceli föl a Párizst járt magyarok oly különböző viszonyát a fény városához, Adytól Szemere Bertalanon át a bankárokig és tovább. Na­gyon szubjektív ez a kép, igaz, de hatása alól nehéz szabadul­ni. Eladd idézzek csupán egyet­len részt e históriai eszmefutta­tásból. Pulszky és Gyulai Pál Párizs-járása után vagyunk, „öt év múlva megindult az érintkezés a két város között. Lassan indult meg, eleinte csak egy-egy bankdirektor me­részkedett Párizsba. Bonbonok­kal kedveskedett az ottani bankvezérek titkárnőinek, nagy borravalókat adott az ajtón­­állóknak, érvelt, gesztikulált, bizonyított, és többnyire ka­pott is pénzt. Kézitáskájában hazahozta a Moulin R­ouge programját és egy ananászt a gyerekeinek.’' Szóval olvassuk Hevesit, gaz­dagabbak leszünk általa. És köszönet Székely Sz. Magdol­nának, aki öreg hírlapok bá­nyamélyé­ből felszínre hozta ezeket az értékeket. Zsiráf Hova lehet vinni a kisgyere­ket a derűs-borús kora őszi va­sárnapon? Hát az állatkertbe. A megújult akvárium odavará­zsolt patak mélyében és tenge­rek vizében fickándoznak, búj­nak sziklák odújába, lapulnak a fövenyhez simulva sosem lá­tott halak, csigák és minden­féle furcsa állatok. A kissrácok megriadnak, nevetnek és bá­mulnak. És a felnőttek? Naiv atya okítja kisfiát: „Nézd csak, Lalika, az ott a rák, ha meg­főzik, piros lesz.” Lalika felfi­gyel a bölcs szavakra és azon­­nyomban meg akarja tudni, miért főzik meg a rákot, ho­gyan, és miért lesz vörös. Gön­dörhajú kisfiú, úgy látszik, törzsvendég. Megdöbbenve ész­leli, hogy az óriásharcsa el­tűnt. Apuka nyugtatja: „Az igazgató bácsiék megfőzték ha­lászlének.” Ám akad olyan szülő is, aki pár okos szóval egészíti ki a feliratok ismerte­tőit. És hát olyan is, aki a Brehm idevágó fejezeteit ha­darja el mit sem­ értő csemeté­jének. Az akváriumon túl nagy a vigasság. A majmokat most mintha kissé hanyagolnák, a zsiráf a kedvenc. A kis hóri­­horgas ennivalót koldul. Sör­hasú atya már a harmadik óriáskiflit, kotorássza ki szaty­rából. „De uram, ez az állat Afrikában nem evett kiflit" — figyelmezteti egy ősz úr. „Nem árt ez neki” — így a sörhasú. Valaki Bécsről regél, ahol né­hány schillingért állateledelt lehet kapni. Merthogy a gyere­kek örök vágya etetni a ked­venceket. A grizzly ketrece előtt egy ifjú apa indiántörté­neteket elevenít föl, s a fla­mingók békésen sétálgatnak a tisztáson. Rózsaszín tolluk égni látszik az őszi napfényben. Lá­nyok kis csapata bámulja a csodát. „Megcélozzam őket?” — kérdi egy kisfiú, kezében kaviccsal. Apuka vigyorog, és rázza a fejét. Csatár Imre /*

Next