Magyar Nemzet, 1984. október (47. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-06 / 235. szám
8 Az aradi vértanúk balladája Két ballada-variánst mutatunk be, pusztán helyhiány miatt csak ennyit, hiszen közel száz változatban él a magyarok között Erdélytől a Dunántúlig, Gömörtől a Duna—Tisza közén át a Vajdaságig, hogy emlékeztessen 1849 októberének tragédiájára. A kottával is bemutatott szöveget és dallamot sok többivel együtt Újváry Zoltán ,a Debrecenben élő neves néprajzkutató gyűjtötte. A Sajó-völgyében települt Szentkirályon nem olyan régen énekelte neki Sípos Béla öreg parasztember. A hosszabbik változatot a drávaszögi Csúzán őrizték a rokonok, Tóth Józsefnek, a száz évvel ezelőtt élt katonának kéziratos daloskönyvében, mígnem 1975-ben átadták azt Lábadi Károlynak, a vajdasági magyar néphagyományok köztiszteletben álló lelkes kincstárnokának. Jaj, de búsan süt az őszi nap sugara. Az aradi várbörtönnek ablakára. Szánja azt a tizenhárom magyar vitézt, ki a börtön fenekén a halálra kész. Nagy Sándor az akasztófa közelébe. Odamegyen, letérdepel, így szólal meg: Isten veled, te keresztfa, akasztófa. Rajtad halok meg hazámért nemsokára. Damjanich is, a hős vezér, odamegyen. Azt a híres hóhérvezért szólítja meg: Vigyázz fattyú, fel ne borzold a szakállom, Számolni fogok veled a másvilágon. Aradi vár, aradi vár, halál völgye. Tizenhárom hős magyarnak temetője. Viruljanak környékeden sírvirágok, Feledhetetlen legyen az ő halálok. Jaj, de búsan néz az őszi nap sugára Az aradi vártömlöcének ajtajára! Fogva ül tizenhárom Magyar vitéz. A hazáért ma vérpadra föllépni kész. Seregünkben mind vezér volt: hős, hatalmas, Száz csatán is győzedelmes, diadalmas. Bátran néznek szeme közé a halálnak. Vele szemben nemcsak egyszer, százszor áltak. Elítélték minnyajokat nagy titokban, Szőttek-fontak hamis vádat a nyakukban, Bélyegezték felségsértő pártütőknek, Hogy a tiprott szabadságért harczra keltek. Uram fia, az ítélet gyászbitófa, Mintha rablók, útonállók lettek volna! Mintha méltók sem volnának egy lövésre, Katonához, férfiúhoz illök végre! Csikorog a tömlöczajtó vasas zárja: — Jertek. Jertek, ha vitézek halálra! Búcsúzni kell itt egymástól mindörökre. Meg van ásva sírotoknak néma gödre. Jer, Kis Ernő, Aulics Vendel! Jer, Nagy Sándor, Hős Damjanics, Török, Lázár, Kreznics Károly, Vecsei, Poltemberg, Lázár és Dezseffi, Gróf Leinger, hir, dicsőség ismerősi! Könyörögnek vérző szívvel, halványan. Kezet fognak, könnyeznek is egynehányan, De az a köny nem a bánat gyenge habja: Egy sincs köztök, ki a hitét megtagadja! Most a búcsú már csak egy-két katonás szó: Föld szájából fel magasba, messze hangzó: — Isten áldjon! Eggyütt leszünk fenn az égben, Első tanunk árva hazánk szent ügyében. És lepdegel a keserves útra sorba .;■! A vértanuk dicsőülló kis csoportja. Csak egy lépés a bitóról a Meny tája. Elrepüllő szellemüket Angyal várja. Mint pihen meg, egy maradt még önmagában; Hősök hőse, fél Isten volt a csatában, [Damjanich az. bosszu]sak rá vérbirái, [Hej, előtte meg se birjtak egykor állni! Ál közöttük néma mankón támaszkodva, Mint Leoml felben álló templom tornya, Mint oroszlán, mely vas közé vagyon Zárva Ingerkedő Dévaly sereg játékába. Ha bajtársi zord halálán néz[z]e végig, Hajjon újra mindeggyikkel! — ugy ítélik —** Lelkét gyötrő kin tüzében hadd föl össze, Szörnyű kétség, vad rémület törje össze! — Első voltam én a csatán, jól tudjátok, Utolsónak épen most hát mért hagyátok? Jól van úgyis! Mindég csak én azt kerestem, Hogyha esem, a szabadság, érted essem! Bátran fénylik égő fénnyel hős szemében, Hóhérja meg reszket, sáppadt feleimében. — Bátorodjál, szegény pára! Mit félsz nálam? Jól vigyázz, hogy fel ne borzazd a szakálam! Oly vígan megy, mintha’ menne vigalomra, Mint rabszolga-kézzel ásott sirhalomba, Mintha mi sem vonzaná a föld határán, Szép hazáját váltaná meg vére árán! Elrepüllő szellemeket angyal várja, A kinyilt meny becsukódik ő utánna. Arad felett zajlik sűrűn őszi felleg, Benne vihar, benne villám harczra kelnek. Aradi vár, aradi vár, halál völgye, Hőn szeretet Vértanuság szentelt földje! Viruljanak környékeden vér virágok, Örök emlék [s] hála könnyet szórni rátok! ..Éljen a Haza!’’ „Éljen a Szabadság emléke!" A balladákat az ország valahány részében ünnepi aktusokon énekelték, még búcsúkban is. Így formálódott az alakja e természetes népi kohóban sokféle változattal, de mondanivalóját egységesen őrzi mindannyi. Az emlékezés valószínűleg azért maradt olyan erős, mert a Habsburg-önkény úgyszólván az egész magyarságot érintette és ezek a gyötrelmek történelmi szentekké avatták az Aradon kivégzett főtiszteket.. Az akkortáji körülményekről hiteles adataink vannak (sokat tett feltárásukért emlékezetes könyvében Nemeskürty István is.) Az ellenforradalmi bíróságok hivatalos ítéletei alapján közel kétszáz kivégzésről tudunk, de ismeretlenek azok száma, akiket ellenállóként, szökevényként a helyszínen minden törvényes eljárás nélkül koncoltak fel. 1765 embert ítéltek súlyos börtönbüntetésre, akik főleg a hírhedt lajtántúli fegyházakban szenvedtek. Negyven-ötvenezer honvédet vittek el kényszersorozással büntető katonai garnizonokba, messzi külföldi osztrák tartományokba, Olaszországba, Csehországba, a délvidéki erődítési munkálatokra. A volt honvédeknek 1850. januárjának végéig kellett jelentkezniük, a tiszteket Nagyváradon vonták igazoló eljárás alá. Aki nem jelentkezett, azt katonaszökevénynek tekintették. Szökevényeknek minősítették azokat a 20—22 éves fiatalokat is, akik elbújdostak az esedékes sorozás elől. Elrendelték, ha a fiú megszökik, az apját kell helyette berukkoltatni. Haynau statáriális, katonai rögtönítélő bíráskodást vezetett be, nagy katonai hajtóvadászatokat rendezett a bujdosó honvédek, a Kossuth-bankók, a fegyverek összeszedésére. Haynau leváltása után tovább tartott a bilincs-fegyelmezés. 1852 őszén és 1853 telén a járások közötti utazásokhoz is előírták az útlevélkényszert, a gyanús tanyai lakosok és pásztorok összeírását, az idegenek szemmel tartását, az átkelőhelyek szigorú őrzését. A falusi lakosság férfitagjait éjjeli őrségre rendelték csendőri fedezettel. A szállásadó csárdákat lerombolták, Békés megyében például huszonkettőt. Jellemző, hogy tíz évvel a világosi fegyverletétel után a magyarországi osztrák főkormányzóság 1859. május 13-i jelentésében ezt olvashatjuk az ország hangulatáról: „Magyarországon az a hagyomány van elterjedve, hogy az 1849-i szabadságharc leküzdésére itt járt orosz tisztek kijelentették: vissza fognak térni, de nem mint ellenség, hanem, mint felszabadítók. Mint ellenség is az orosz jobb indulatúnak bizonyult, mint az osztrák. Ezt az egész országban elterjedt hitet a mozgalom emberei, számosan, ügyesen kihasználják, terjesztik és céljuknak, annak megfelelően, hogy Magyarországot elszakítsák Ausztriától, és egy orosz herceg alatt független királyságot alakítsanak, kiaknázzák ...” Visszatérve az aradi tizenháromról szóló balladákra; a még ma is gyűrűző szakmai vitából talán az látszik elfogadhatónak, hogy a nép sűrűjében szájról szájra járó aradi eseményeket Lévay József költő öntötte versbe és adta nyilvánosságra nem sokkal a kivégzések után. Valószínűleg az ő strófái nyomán terjedt a ballada hozzáadásokkal, csiszolásokkal, módosításokkal, immár majdnem önálló népköltési életet folytatva. Lévay egyébként maga is részt vett a szabadságharcban. Nemzetőrként szolgált Szemere Bertalan mellett, a kormány hivatalos lapjának volt a munkatársa. Egy nappal a fegyverletétel előtt, tehát 1849. augusztus 12-én hagyta el Világost. Hazaindulva három nap elteltével Miskolcon volt, innen jutott szüleihez Sajószentpéterre, hogy elrejtőzzék. Több hónapig bujdosott, de ötven tavaszán már felbukkant Pesten és újságíróként dolgozott meglehetősen fenyegetett körülmények között. Mit jelentettek akkoriban ezek a balladák? Már nem voltak Petőfi Sándorok. A Habsburg hatalmat a könyörtelen bosszú vezette, a világosi fegyverletétel szabad utat nyitott a megtorlásoknak. Különösen éppen azoknak a sorai ritkultak meg, akik a feudalizmus és a függőség legkövetkezetesebb ellenségei, a polgári nemzeti haladás és a szabadság legjobb hívei voltak. Könyörtelen félreállításukkal, elhallgattatásukkal nagyobb lett a milliók kiszolgáltatottsága. Magukra maradtak, nem volt eszmei vezérük, lelket tartó biztatójuk, így lett igazán kiemelkedő szerepük az emlékezettartó foklóralkotásoknak, a daloknak, a legendás történeteknek, a balladáknak. S. I. M.immonszot Koszorúzás Jugoszláviában is Megemlékezések október 6-ról Pénteken Budapesten több helyütt megemlékeztek az aradi vértanúk napjáról. A IX. kerületi Bakáts téri iskolások, a Patrona Hungáriáé gimnázium tanulói a Hazafias Népfront kerületi bizottságának képviselőivel közösen koszorúthelyeztek el Knézits Károly emléktábláján. A Batthyány Lajos Általános Iskola diákjai osztályfőnöki órákon emlékeztek meg a szabadságharc mártírjairól, majd a tanulók megkoszorúzták a Batthyány-örökmécsest. A XX. kerületi Lázár utcai Általános Iskolában rajgyűléseket tartottak az úttörők: a csapat névadójára, Lázár Vilmosra emlékező műsorral készültek erre a napra. A vajdasági Eleméren pénteken megkoszorúzták Kiss Ernő altábornagynak, az aradi vértanúk egyikének sírját. A megemlékezés virágait Simon Pál, a Magyar Népköztársaság belgrádi nagykövete és Lukács György ezredesi katonai attasé helyezte el a magyar szabadságharc hős honvéd tábornokának sírján. A koszorúzáson jelen voltak a helyi jugoszláv politikai és társadalmi szervezetek képviselői. k NAPLÓ A Színházművészeti Szövetség égisze alatt működő Latinovits Zoltán Baráti Kör első őszi találkozóját október 11-én fél öt órakor tartja a Fészek Klub Gobelin-termében. A találkozón Dajka Margit mesél a Szindbád forgatásáról. . . Molnár Ferenc darabja, a Játék a kastélyban nemsokára harmadik adaptációban kerül az angol közönség elé. Első ízben 1928-ban a humoros regények szerzője, P. G. Wodehouse fordította le korának egyik ünnepelt angol színésze, Gerald du Maurier számára. A második produkcióra húsz évvel később került sor, a főszerepben Clive Brookkal. A darab azonban egyik alkalommal sem bizonyult sikeresnek. Most Tom Stoppard — akinek Rosenkrantz és Guildenstern halott című darabja Magyarországon is színre került — szabad átdolgozásában adták elő Molnár vígjátékát. A helyszínt Stoppard egy, a harmincas évek elején Európából Amerikába tartó luxushajó fedélzetére helyezte át. Innen a darab címe: Viharos átkelés. A bemutató október 30-án lesz az angol Nemzeti Színház Littleton színpadán. (Halápy Lili). Táncsics Mihály halálának 100. évfordulója alkalmából a politikus életútját áttekintő időszaki kiállítás nyílik meg Budapesten, a Magyar Országos Levéltár (I. Bécsi kapu tér 4. szám alatti) kiállítási termében. A kiállítást október 12- től, de csak előzetes jelentkezés után, csoportosan látogathatják az érdeklődők. Jelentkezés a 160—656-os telefonon. Eltemették Cs. Szabó Lászlót Cs. Szabó László írót pénteken Sárospatakon egyházi szertartás szerint eltemették. A Magyar Írók Szövetségének képviseletében Csoóri Sándor búcsúztatta. A Művelődési Minisztérium koszorúját Ráfféi András főosztályvezető helyezte el. Szombat, 1984. október 6. ___.__ • _ Útközben Családi ház Mindig családi házról álmodozott. Kertről, benne rózsafákkal, és egy szobortörpe vigyázza majd a bejáratot. De hol volt ő a családi háztól. Egyetlen szobában laktak négyen. Egy sufniszerű valamiben volt az a szoba, és hozzáragasztva egy kis konyha. Örökké azon törte a fejét, miként szabadulhatnának mega sufniból. És nem hiába. Egy nap az újságban — mert mindet átböngészte — hirdetésre lelt. Egy ügyvédi munkaközösség szervezett építkezést. Elment érdeklődni. ..Budán lesz a lakás, gyönyörű helyen — lelkesedett aif. ügyvivő —, már megalkudtunk a telekre, aztán megkezdődhet az építkezés. Házilagosan persze, úgy olcsóbb. Most lakásonként százezret kell befizetni, mindöszsze." Barátunk, Molnár, mert ez volt a becsületes neve, azt felelte, hogy nagyon tetszik neki a dolog, de mindent meg kell beszélnie a feleségével. Molnárné egyáltalán nem volt nyimnyám asszony, ha lehet még az áránál is nagyratörőbb tervek foglalkoztatták. „Belevágunk — mondta egyszuszra —, meglesz a lakás.” Nem érdemes, hosszú volna az egész históriát elregélni. Elég annyi, hogy Molnárné a vállalattól, ahol dolgozott, kapott kölcsönt. Molnár meg az intézettől, ahol raktároskodott. És barátoktól, rokonoktól — bármily hihetetlen, így igaz — összesen tizennégy jóembertől kértek még segítséget. ..Utolsó fillérig visszafizetjük — ígérték —, és különben is ott lesz a szép lakásunk biztosítéknak.” És befizették a százezret, miként az újdonsült társak is valamennyien, és lett pénzük az építkezés megindításához is. „Egy fillérünk sem maradt” — mondta kókadtan Molnár. „Annyi baj legyen” — tette hozzá Molnárné. Ő tudta, hogy miért. A jövendőbeli lakók Molnárt és hasonszőrű társát választották meg az intéző bizottság vezetőiül. Még nem tudták, mit cselekszenek. A tervezőt kifizették, akadt építésvezető, pallér, még műszaki ellenőr is, ahogy előírták a szabályok. A lelkesedés olyan nagy volt, hogy a lakójelöltek — már aki képes volt szerszámot ragadni — hamarosan kiásták az alapot. A többiek pénzért váltották meg a robotot. Az első meglepetésre akkor döbbentek rá, amikor elfogyóban volt az előlegezett bankhitel. Túl hamar fogyott el. Molnárék számlákkal, meg mindenféle cetlikkel igazolták, hogy milyen drágán vették az anyagot, és siránkoztak a sok csúszópénz miatt. „Ha nem dobjuk öszsze, ami a továbblépéshez kell, fuccs a még megígért bankhitelnek, mert a falakat fel kell ám húzni” — így érveltek Molnárék, s ebben, mi tagadás, volt némi igazság. Ám, hogy ez a keserves pénzszerzési attrakció hányszor ismétlődött meg, annak már a jó ég a megmondhatója. Ámbár bizonyos jelek még a külső szemlélő számára is árulkodtak a mélyben szunynyadó bajokról. Az építésvezetők egymásnak adták a kilincset, a műszaki ellenőr esküvel fogadta, hogy többé be nem teszi lábát az építkezésre, és a kőművesek két elszámoláskor is azzal fenyegették meg Molnárt, hogy úgy elverik, mint szódás a lovát. Ne bogozzuk tovább a házépítés krimijét. Hagyjuk abba ott, hogy Molnárék beköltöztek a tökéletesen kész, összkomfortos kétszoba-konyhás lakásukba, és hirtelen feladván vezetői tisztüket, közölték a társakkal, nincs több pénz, fejezzék be most már a magukét úgy, ahogy tudják, így történt. Mindennek már vagy tíz esztendeje. Az idő begyógyította a sebeket, meg aztán a lakóknak több mint fele azóta kicserélődött. Az újak pedig nem élték át az izgalmakat,termák úr, aki jóban van Molnárokkal, úgy hallotta, egy családi házra alkusznak Budakeszin. Van ugyanis némi pénzük a takarékban. Hogy mennyi, ki tudhatja, hiszen a betét titkos. Hogy a pénz honnan került oda, ahhoz meg kinek, mi köze. Ámbár a családiház-flng azért nem is olyan egyszerű, ezt is mondta Jarmák. Mert mást akar Molnár és mást a felesége. Molnár a budakeszi ház megvétele mellett kardoskodik. Nagyon szeretne már rózsafákat metszeni. Az asszony viszont amondó, hogy lakásukat jó pénzért adják el, aztán vágjanak bele egy újabb házilagos építkezésbe. Ráér az a családi vityilló. Különben is messze van. Lesz még közelebb és különb is annál. Hevesi Most, hogy a Párizsi eső és az Irén után kötetbe zárva megjelentek Hevesi András elsárgult hírlapok zugaiból napvilágra hozott kritikái és tárcái, jól értjük, kit vesztettünk a francia 22. idegen ezred hősi halottjában. Nemzedéke, amelyhez tartozott, természetesen tudta, ki volt. Olvasták, ismerték és szerették. Ma, hogy annyi idő után a múlt ködéből kibontakozik alakja, magunkat szegényítenénk, ha nem találkoznánk vele. Mert hírlapokban megjelent kis remekeiben fölvillan a kor, kritikái fölé nem véletlenül tette oda mottóul Alfred Kerr szavait — Kritik ist Widerstand —, Párizs mámorában is hideg elmével gondolkodott, és stílusa lenyűgöző. Párizs-képe különösen sokat láttat. Szellemi térkép, közhelyeket romboló és szemet nyitogató. A Gare de l'Esten című tárcájában elegánsan skicceli föl a Párizst járt magyarok oly különböző viszonyát a fény városához, Adytól Szemere Bertalanon át a bankárokig és tovább. Nagyon szubjektív ez a kép, igaz, de hatása alól nehéz szabadulni. Eladd idézzek csupán egyetlen részt e históriai eszmefuttatásból. Pulszky és Gyulai Pál Párizs-járása után vagyunk, „öt év múlva megindult az érintkezés a két város között. Lassan indult meg, eleinte csak egy-egy bankdirektor merészkedett Párizsba. Bonbonokkal kedveskedett az ottani bankvezérek titkárnőinek, nagy borravalókat adott az ajtónállóknak, érvelt, gesztikulált, bizonyított, és többnyire kapott is pénzt. Kézitáskájában hazahozta a Moulin Rouge programját és egy ananászt a gyerekeinek.’' Szóval olvassuk Hevesit, gazdagabbak leszünk általa. És köszönet Székely Sz. Magdolnának, aki öreg hírlapok bányamélyéből felszínre hozta ezeket az értékeket. Zsiráf Hova lehet vinni a kisgyereket a derűs-borús kora őszi vasárnapon? Hát az állatkertbe. A megújult akvárium odavarázsolt patak mélyében és tengerek vizében fickándoznak, bújnak sziklák odújába, lapulnak a fövenyhez simulva sosem látott halak, csigák és mindenféle furcsa állatok. A kissrácok megriadnak, nevetnek és bámulnak. És a felnőttek? Naiv atya okítja kisfiát: „Nézd csak, Lalika, az ott a rák, ha megfőzik, piros lesz.” Lalika felfigyel a bölcs szavakra és azonnyomban meg akarja tudni, miért főzik meg a rákot, hogyan, és miért lesz vörös. Göndörhajú kisfiú, úgy látszik, törzsvendég. Megdöbbenve észleli, hogy az óriásharcsa eltűnt. Apuka nyugtatja: „Az igazgató bácsiék megfőzték halászlének.” Ám akad olyan szülő is, aki pár okos szóval egészíti ki a feliratok ismertetőit. És hát olyan is, aki a Brehm idevágó fejezeteit hadarja el mit sem értő csemetéjének. Az akváriumon túl nagy a vigasság. A majmokat most mintha kissé hanyagolnák, a zsiráf a kedvenc. A kis hórihorgas ennivalót koldul. Sörhasú atya már a harmadik óriáskiflit, kotorássza ki szatyrából. „De uram, ez az állat Afrikában nem evett kiflit" — figyelmezteti egy ősz úr. „Nem árt ez neki” — így a sörhasú. Valaki Bécsről regél, ahol néhány schillingért állateledelt lehet kapni. Merthogy a gyerekek örök vágya etetni a kedvenceket. A grizzly ketrece előtt egy ifjú apa indiántörténeteket elevenít föl, s a flamingók békésen sétálgatnak a tisztáson. Rózsaszín tolluk égni látszik az őszi napfényben. Lányok kis csapata bámulja a csodát. „Megcélozzam őket?” — kérdi egy kisfiú, kezében kaviccsal. Apuka vigyorog, és rázza a fejét. Csatár Imre /*