Magyar Nemzet, 1985. február (48. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-06 / 30. szám
Szerda, 1985. február 6. A TV MŰSORÁRÓL Szivárvány ! Belegyömöszölhető-e negyven év hazai históriája egy televíziós vetélkedőbe? Bele — vágja rá az ember —, föltéve, ha jól szerkesztett az a vetélkedő. Az idő, mit a játékos, történelmi „felmérésre” szánnak a részvevők, szinte nem is számít. Esztendőkön át lehet akár beszélni a lényegtelenről is, és pár óra alatt is vizsgázni lehet a lényeges ismeretekből. A Szivárvány című, városok közti televíziós verseny még az elmúlt esztendőben kezdődött el. Forgatókönyvíróinak, Börcs Istvánnak és Petur Istvánnak az volt a szándékuk, hogy tréfás-komoly kérdések segítségével bemutassák, mi történt az elmúlt negyven év alatt a versengő városokban. Tán a szándék felelősségteljes volta, tán az újabb keletű televíziós óvatosság,mely csupán agyon biztosított versenyekkel mer színre lépni élő- és konzervadásokban egyaránt) okolható, hogy az első fordulók, alap- és középdöntők színtelenebbek, élettelenebbek voltak, mint hajdani (szintén nevezetes évfordulókhoz kötődő) városnyi, országnyi televíziós versengések. Ez főképpen azzal magyarázható, hogy nem a városok lakossága mozgósíttatott a dicsőség, az előbbrejutás érdekében, hanem a szakemberek, a helytörténészek, a helyi tudós- és népfrontklubok (föltehetőleg mindenkoron, kisebb tétek érdekében is áldozatosan munkálkodó) tagjai. Jobbára középkorú és idős embereket láthattunk a képernyőn, amint kor- és szaktársaik gyűrűjében fogalmazgatták szabatos, vagy csaknem szabatos feleleteiket. Az ifjúság rendszerint kimaradt, vagy a háttérbe szorult e versenyben. Pedig: mit ér az a szivárvány, amelyből társadalmi csoportoknak, korosztályoknak az érzelmi és ismereti színei hiányoznak? Ha egy verseny érzékelhetően csak kisebb-nagyobb csoportoknak a szívügye, s nem hatalmas (városnyi) közösségeké, érthető módon lanyhul iránta az általános érdeklődés is. A tévébeli Szivárvány nem tudta úgy magával ragadni azembert, mint a hajdani, országos ,,üggyé” növekedett tévévetélkedők. A döntőre azonban mégis pislákolni kezdett alighanem mindenkiben a figyelem: no, most csak kirukkolnak valami izgalmassal szerkesztők és rendezők, tudós és nevezetes részvevők és játékosok! (Ez utóbbiak Miskolcnak és Zalaegerszegnek a képviseletében küzdöttek egymással.) Hát nem rukkoltak ki. Finom és elegáns vizsga lett a végső forduló: negyven év irodalom-, művészet-, zene- és filmtörténetéből kellett könynyed egzáment tenni a játékosoknak. Hogy miért a finom és az elegáns jelző illeti meg a péntek esti utolsó játszmát? Azért, mert mindenki csakis arra ügyelt, hogy mindenki csakis kellemesen érezze magát. Az is, aki a kérdést föltette (és megfogalmazta), az is, aki a választ adta (vagy nem adta). De még az áttekinteni vágyott negyven év szépművészeteinek a története is „jól érezze magát", azaz semmi disszonáns elem ne kerülhessen a játékba. Mintha a szerelmi líra és az öregség-líra uralta volna csak negyven év magyar költészetét, mintha sok évszázados történelmi múlt megidézése lett volna csak a témája képzőművészetnek és zenének, mintha a nosztalgia és a felhőtlen vidámság foglalkoztatta volna csak a filmművészetet. Igaz persze, hogy az ily módon megidézett művészeti közelmúlt csupa világszínvonalú remekművet hozott elibénk, és nemzeti büszkeségre ennyi pompás alkotás fölsorakoztatása láttán és hallatán még annak is oka lehetett, aki szülő- vagy lakhelye révén egészen eddig semmiféle személyes „indokkal” nem tudott bekapcsolódni a játékba. Az is igaz, hogy az „értők” számára „titkos jelentések” érkezhettek a fényes példák hátteréből mindarról a megélt művészeti történelemről, ami gondot, szenvedést és görcsöt jelentett a szerzők számára, ami a valóság maga volt; kemény és gyötrelmes, táptalaja és felnövesztője minden igaz művészetnek. Más kérdés, hogy ezeket a „háttérjelentéseket” a látható és hallható játékosok mind átugorták. A Szivárvány című monstrejátékot végül is az egyik város megnyerte, a másik (busás kárpótlással) elveszítette. A nézők aligha szurkolhattak egyikért vagy a másikért, hiszen a játék menete, szerkezete eleve érdektelenné tette az embert a játszmában magában. Viszont szurkolás helyett megajándékozták a Szivárvány kiötlői és megvalósítói ,valami mással a tisztelt nézőt: néhány szép verssel, filmjelenettel, zenei részlettel. A kortárs- és majdnem-kortárs művészetek derűjével. Ez sem kevés. A maffia Az ötrészes dokumentumfilm először késő estéken jelentkezett a tévé műsorán, majd (a közönség nyugodt álmának érdekében?) átkerült hétvégi, békés délutánokra. És odalett a béke. Nem a halottak látványa miatt. Jean- Michel Charlier dokumentumfilmjében ugyan szétlőtt fejeket, szemeket, széttrancsírozott tetemeket tekintélyes számban láthatott az ember, a rettenetet azonban mégsem ezek okozták. Hanem az a következetes igazság, amelyet a szigorú dokumentumfeltételek közt dolgozó mű (csak az hangzott el itt, ami tény, megfellebbezhetetlenül; a feltételezéseknek, okoskodásoknak semmi teret nem hagyott a szerző) végül kikövetkeztetett: maffia az egész világ. Legalábbis annak tekintélyes darabja. A híres-neves Keresztapa- film, mely hozzánk késve érkezett, és tán éppen a késedelmesség miatt a mozinéző.-cben nagy érzelmeket föl nem korbácsolt, dajkamese volt ahhoz képest, amit az utolsó két epizód elénk tárt. Szakszervezetekben és parlamentekben, kis butik-vállalkozásokban és mammutvállalatok ügyeiben egyaránt ott munkálkodik a maffia — mondotta az Amerikáról szóló két rész. A jog felelős emberei azt is hozzátették a hátborzongatóan teljes képhez, hogy még csak remény sincs rá, hogy azt a bűnszövevényt, amely Európát is, a tengerentúlt is keresztülfonja, fölszámolhatnák. Az embernek azonban, még ha a tévékészüléke előtt ül is, védett otthonában, szüksége van a reményre. Nem is saját biztonságának, de a rossz elbukásának a reményére. Gyárt hát magának hozzá fogódzókat. A maffiafilm után például magába a lehangoló filmbe kapaszkodik. Ha ez az öt rész egyáltalán elkészülhetett, ha ehhez személyüket és szavukat adták sokan a bűnüldözés szakemberei közül, és nyilatkozatuk után életben maradtak, akkor mégis hinni lehet abban, hogy a maffia sem mindenható. Gyönge pontjai ennek is vannak, mint voltak mindig is minden bűnszövetkezetnek. Csak ki kell tudni várni, élve, míg szétesik. Lőcsei Gabriella Ötvenéves a Vigília Jubileumi számot tesz olvasói eléa Vigilia: ötvenéves a folyóirat. Az első lap facsimilében közli Casaroli bíboros levelét a pápa ünnepi köszöntésével, majd Lékai László bíboros, érsek üdvözletét. A rendkívül gazdag tartalmú lapszám neves szerzők emlékezéseit, emlékidéző arcképeket, s a Vigíliának ajánlott szépirodalmat tartalmaz. Az évforduló alkalmából Vigília-estet rendez a Kossuth Klubban a szerkesztőség és a TIT február 15-én, pénteken 7- kor. A közreműködők hosszú névsora egyúttal a rendszeresen megjelenő jeles szerzők listájának részlete is. Újjászületett a Lézerszínház A Lézerszínház február 15- től ismét megtarthatja előadásait a Planetárium csillagfényes kupolája alatt — jelentette be a keddi sajtótájékoztatón a Budapesti Műszaki Egyetem KISZ-bizottságának Multimédia Stúdiója és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat budapesti Planetáriuma. Mint Hegedűs György, a stúdió vezetője elmondotta: a Lézerszínház egy hónapja azért szüntette meg előadásait, mert az önfenntartó társulat nem tudta kifizetni a Planetárium megemelt bérleti díját. Most megegyezés született: a Multimédia Stúdió előadásonként a korábbi ezerháromszáz helyett ezerhétszáz forint bérleti díjat fizet, s a tényleges üzemeltetési költség további hányadáról a TIT országos vezetése gondoskodik. Így lehetővé vált az is, hogy a Lézerszínház pénteken, szombaton és vasárnap a korábbi kettővel szemben alkalmanként három előadást tarthasson. A hét többi napján — a hétfői és a szerdai szünnapok kivételével — naponta két előadással várják a közönséget. A belépőjegyek hatvanforintos árát nem emelik. Február 15-én az 1980-ban készült Lézerofóniát láthatja a Planetáriumban a közönség. . NAPL 0 Plakát- és dokumentumgyűjteményt jelentet meg a napokban a Múzsák Közművelődési Kiadó. A kötet címe: Szabadság! Tégy gazdaggá minket! Az album, amelyet Magyarország felszabadulásának negyvenedik évfordulója alkalmából adnak ki, húsz nagy méretű színes lapot, eredeti plakátnyomatot tartalmaz. A dekorációként és önálló kiállítási anyagként is felhasználható mappa a Múzsák könyvesboltban (IX. Ráday utca 3.) és a kiadó központjában (XIII., Kartács utca 24—26.) vásárolható, illetve rendelhető meg. ♦ Az elmúlt negyven év köztéri szobrait bemutató tárlat nyílik február 11-én, a Budapest Galéria Szabadsajtó úti kiállítótermében. Az utóbbi negyven esztendőben Budapesten fölállított nyolcszáz köztéri képzőművészeti alkotás közül ötszáznegyvennégyet mutatnak be fotókon és kisplasztikák segítségével a kiállításon. A galéria az eseményre katalógust állított össze, amely a köztéri szobrok fényképeit és fontosabb adatait tartalmazza időrendbe szedve. ♦ A veszprémi Petőfi Színházban február 6-án tűzik műsorra a Doktor urat, Molnár Ferenc vígjátékát, Zerkovitz Béla zenéjével. Érdekesség, hogy a színművet Tordy Géza állítja színpadra, aki ebben az évadban színészként már vendégszerepelt Veszprémben. HIDROAKTÍV KÚRA ÉS KRÉM ,VITALIZÁLÓ KÚRA ÉS KRÉM ^ A teoretikus festő Kilencven éve született Dési Huber István AZ ÉVFORDULÓKAT sokféleképpen lehet megülni. Hiszen mindegyik más tartalmú ünnep, van közöttük örömhozó és szomorú, van erőt adó és van elgondolkodtató. És mert az emlékezés mindig az élők gesztusa, ezek az ünnepek nemcsak az egykorvoltakat idézik meg, beléjük szövődnek a jelenkor gondolatai is, változatos mintázatokkal indázva át az alapot. Dési Huber István mostani ünnepét, születésének 90. évfordulóját a jubileum is, a köréje gyülekező élet is az elgondolkodtató alkalmak közé sorolja. Mert van itt mi fölött eltöprengeni, háromfajta is. Az első, a jubileumhoz a legközvetlenebbül csatlakozó, természetesen, Dési Huber István élete, sorsa és művészi munkássága. A második, s ettől elválaszthatatlan, Dési Huber teoretikus, marxista művészetelméleti munkálkodása. Végül a harmadik már a nélküle élő utókor gondja, s valahogy úgy volna tán legpontosabban körvonalazható, hogy vihető-e vajon előbbre a mostani világ a művészet eszközeivel? kifejezhető-e teljes bonyolultságában ? vagy elég az, ha a művész játékokba, önközpontú mitológiák építésébe merül, remélve, hogy benne más is ráismerhet a maga problémáira? s ez mégis kevés, akkor mi a teendő? mik azok a fogalmak és mik azok a formák, melyekre tartalmas emberi üzenet bízható? Tartva magunkat a dolgok megszabott rendjéhez, emeljük tekintetünket először e mai emlékünnepen a kilencven esztendeje született Dési Huber István életére és munkásságára. „Sorsod ellenére voltál mester és példakép” — írta róla 1944 február végén, néhány nappal halála után a költőbarát, Radnóti Miklós. Hogyan, s miképpen? Milyen volt a sors, amelynek ellenében Dési Huber István kiküzdötte azt az élőművet, mely tőle reánk maradt? HA VÉGIGPILLANTUNK a számára kimért negyvenkilenc esztendőn, s fölmérjük szűkös térségeit, máris látható, micsoda akadályokat kellett legyőznie ennek a ritka kemény és ritka tudatos embernek. Hiszen Dési Hubertől — a festőtől — életének első huszonhat évét elvette a megmaradásért folytatott küzdelem: édesanyjának korai halála és apja órásboltjának csődbejutása már tizenegy éves fejjel ,a maga kenyerére” utalta őt; volt kovácsinas, kifutófiú, pincérgyerek, kikötői munkás, élt, ahogy tudott, mesterség és állandó munka nélkül, aztán jött a világháború, s benne négyesztendei frontszolgálat, melyből — saját szavaival mondva — ,,kisebbfajta tüdőbajjal” került haza, előtte állva a most már elodázhatatlan döntésnek, hogy végre hosszas hányódás után mit is kezdjen a Vdi a lehetőséggel, amit az élete jelent. S ha ehhez a huszonhat elvesztett évhez hozzászámoljuk azt a (legalább!) három esztendőt, amit a fronton szerzett tüdőbaj fellobbanásai miatt Dési Huber szanatóriumokban és kórházakban tölteni kényszerült — könnyű kiszámítani, hogy nem több, csupán két évtized állt Dési Huber István rendelkezésére. S azt már talán nem is kell mondani, hogy ebből a húszból is bő tízet meg kellett osztania a kenyérkereset és a művészet között, hiszen csak a betegség tétette le 1932-ben Dési Huber Istvánnal az ezüstműves kalapácsot, addig munkásként kereste meg a kenyérrevalót. Nos, ebben az éppen nem meditációra alkalmas két évtizedben kellett Dési Huber Istvánnak elsajátítania a művészet mesterségbeli dolgait és eldöntenie, mit fog velük kezdeni, miről akar beszélni, s főképpen a neki leginkább lényeges kérdést, hogy miért kíván megszólalni. Egy kisebb formátumú embert egy ilyen mértékben ellenére dolgozó sors bizonnyal meghajlított vagy megtört volna. Dési Hubert azonban jóféle fából faragták. Őe láttuk, valóban sorsa ellenére — művésszé lett. És művészként s emberként — higgyünk a tanúskodó költő szavának! — mesterré, sőt, példaképpé. Illetve, adjuk azért meg Dési Huber István sokat kárhoztatott s valóban nem könynyű sorsának a neki járó tisztességet! Egyszer, egyetlenegyszer valóban segített. Akkor, amikor 1918-ban, a frontról hazatérőben, Dési Huber István ráadta a fejét az ötvösmesterségre, s mert ehhez a munkához a tervezés is hozzátartozik, a rajzolásban is gyakorolni kezdte magát. És a ceruzával a kezében, a fehér papiros fölött rádöbbent: neki dolga van a világban, s éppen ez, művésszé lenni a maga emberségéből, osztályának képviseletében! Elismerem, nagyon romantikusan hangzik ez, mégis, így volt, így történt, se hozzá nem tettem, se el nem vettem a történetből. A többi már se villámfénynél született felismerés szülötte, próza, nehéz munka, tudatos készülődés, és a felismert igazsághoz való ragaszkodás gyümölcse. Mert ingyen semmit se kapott a sorsától Dési Huber István, ő kemény és tudatos küzdelemben, a maga erejéből lett azzá, amivé végül vált: a magyar festészet történetének egyik legnagyobb alakjává és a marxista művészetelméleti gondolkodás gyik úttörőjévé, akinek sem képzőművészi alkotásaitól, sem teoretikus eredményeitől nem zárhatja el magát az, aki a művészet dolgában tenni, vagy arról gondolkodni akar a mai Magyarországon. VÉGIGJÁRTA a magaszabta iskola valamennyi grádicsát. Technikailag: először rajzolni tanult — a maga erejét Podolini Volkmann Artúr szabadiskolai korrektúrájával segítve —, aztán rézkarcokat, majd phóleummetszeteket csinált, végül festővé érlelte magát, kezdetben a kubizmus formai-szerkezeti tapasztalatait építve be a maga munkásságának szerkezetébe, később pedig az expresszív realista festői nyelv eredményeire és tanulságaira támaszkodva. A megvalósítás technikai oldaláról továbblépve, s a művészi teljesítmény oka, a festő célja felől véve másodikként szemügyre ezt a ritka tudatossággal épített életművet, látjuk, hogy amint a felkészülés lépcsőfokain mindegyre följebb lépett, úgy bízott egyre többet Dési Huber István az eszméiből a művészetére. Az indító ujjgyakorlatokkal magát biztonságossá formáló grafikus a húszas évek végén típusteremtő és programos alkotásokban fejtette ki a világról vallott véleményét, majd a festő ezektől lépett tovább a kitűzött nagy cél, az osztálytudatos nemzeti művészet megvalósítása felé, melyben a típusteremtés, a jelképformálás, a szükség szerint általánosítható, avagy részletező megjelenítés a megvalósítandó cél szuverén eszköze. Dési Huber István, jeleztem már a bevezetőben, s utaltam rá azóta is több helyütt, a teória és a praxis teljes egységében építette életprogramját és életművét. Melynek rétegei — például az „elméleti” és a ..gyakorlati”, a tanulmányírói és a festői — egy mástól ugyan elkülöníthetők a történeti vizsgálódás preparátumaiban, ám életesen szemlélve el nem választhatók. Dési Huber István ugyanis nem „fölérezni” és nem csupán ..megábrázolni” akarta a világot, amelyet ismert és az osztályt, amelyből érkezett, hanem mindenekfölött megérteni és e megértéssel meg is változtatni. Dési Huber képeit — és grafikáit, rajzait, egyszóval képzőművészeti alkotásait — és írásait —, tanulmányait és leveleit — egymás mellé téve világossá lehet, miben áll ez a teljes egység. Mindenekelőtt és természetesen abban, hogy Dési Huber István szigorú teoretikusként szabta meg önnön festői űrsét és narantay ítélte meg eredményeit- s viszont, amit festőként fölfedezett, beleépült elméleti munkásságába. S végeg soron e kettő megvrívásnak adott érvet és fedezetet. Egy teoretikus elme számára azonban természetesen nem önmaga és saját tevékenysége megfigyelése és elemzése, majd szükség szerinti korrigálása az egyetlen lehetséges tárgy és cél. Dési Huber István sem csak a maga útjával foglalkozott, amikor a marxista filozófiából és a művészet történetének és elméletének irodalmából, s a festői tapasztalataiból felépítette a maga művészetelméleti elemzéssorait. Faggatta kortársait is, beszélt a nevükben is, és beszélt ellenükre is, a közösségi cél, a szocialista művészet, a Negyedik Rend művészete (ezek Dési Huber István leggyakoribb kifejezései) megteremtése érdekében. Ez a cél volt egyébként Dési Huber mértéke mindenekkel szemben. EHHEZ MÉRTE — természetesen és szüntelenül — saját magát, újabb és újabb műveit. És a mások eredményeit is, ezek közt is tétovázás nélkül ismerve és mutatva fel mindent, ami jó — így mindenekelőtt ésfölött Derkovits Gyula életét és munkásságát — és érzékenységre való tekintet nélkül vetve el mindent, ami meggyőződése szerint nem felelt meg a művészet általa felismert rendeltetésének, lett légyen az szándéka szerint elkötelezett, elvtársi és baráti kéztől származó kompozíció, avagy a művészet kitűzött feladatának teljesítése elől fedezékbe futó — habár jeles, mesteri kéztől származó — munka. Dési Huber István egymást támogató igenjeivel — a világnak a művészet eszközeivel (is) való megismerhetőségéről és megváltoztathatóságáról vallott nézeteinek, és a velük összehangzó életmű darabjainak összességével — szembenézve a születésének évfordulóján előszámlált harmadik gondolkodnivaló kérdéscsokra az első percben tán mesterségesnek is tűnhetik. Ám ha mégis jobban szemügyre vétetnek, kitetszik, hogy éppenséggel ugyanezek voltak annak idején Dési Huber Istvánd problémái, kérdései is. Azaz: pontosan ezek azok, amelyeket újra meg újra fel kell tennünk, mégpedig úgy, ahogyan ő maga is tette, a gyakorlat és az elmélet összefüggő, egymást kölcsönösen támogató lépéssoraiban. S úgy is kell válaszolni rájuk, ahogyan félszázada Dési Huber István: elvetve a sémákat és sorra véve a tényeket. Azaz: nem továbbmondva, hanem továbbgondolva Dési Huber eredményeit. Mindenekelőtt azokat, amelyek a művészet céljait feszegették, s éppen e célok kitűzésében és megvalósításának készségében és eredményességében ismerték fel a haladó, a szocialista és a polgári-humanista művészet és művész-magatartás különbségeit, s különítették el egymástól a közösséget és a közösségi cselekvést vállaló, s a gondoktól elvonuló művészet eredményeit. Horváth György 7 Somogy megye múltjából címmel 15. alkalommal jelenik meg a megyei levéltár évkönyve. A hagyományoknak megfelelően a vaskos kötet ezúttal is számos értékes tanulmányt tartalmaz. Magyar Kálmán régész Somogy honfoglaló nemzetségéről írt értekezést. Komjáthy Miklós folytatja a somogyi konvent XVI. század eleji okleveleinek kivonatolt közlését, amelyekkel számos becses helytörténeti adatot tesz hozzáférhetővé. Kozsó Iván a vármegye első címeresleveléről és első pecsétjéről ír. forrásközleményéből peddig a szenyéei uradalom Mohács utáni története bontakozik ki. Kanyar József levéltárigazgató a XVIII. század második felének déldunántúli népoktatását ismerteti terjedelmes értekezésében. Knézy Judit tanulmánya a táplálkozástörténettel foglalkozik, míg Király István agrártörténész a menye uradalmainak az első világháború előtti fejtette égéről készített dolgozatot Századunk históriájával őt s erő is foglalkozik. L. Nagy Zsuzsa a somogyi kismarosok és kiskereskedők két világháború közötti társadalomtörténetét vizsgálta. Tukovszky lóránt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a hazai német nemzetiség viszonyát elemzi. Szili Ferenc pedig a kaposvári 10. tezérezred doni tragédiáját tárja elénk. Megrázó adalékokkal szolgál a hazai holocaust történetéhez Anikrássy Antal írása, a zsidóüldözás Somogyban. Farkas Gábor, a fehérvári levéltár igazgatóia a kösédi önkormányzatok nevének alakulását mutatta be, Tóth Péter pedig a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltár somogyi vonatkozású okleveleit teszi közzé. (.)