Magyar Nemzet, 1985. február (48. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-06 / 30. szám

Szerda, 1985. február 6. A TV MŰSORÁRÓL Szivárvány ! Belegyömöszölhető-e negy­ven év hazai históriája egy televíziós vetélkedőbe? Bele — vágja rá az ember —, föltéve, ha jól szerkesztett az a vetél­kedő. Az idő, mit a játékos, történelmi „felmérésre” szán­nak a részvevők, szinte nem is számít. Esztendőkön át le­het akár beszélni a lényegte­lenről is, és pár óra alatt is vizsgázni lehet a lényeges is­meretekből. A Szivárvány című, városok közti televíziós verseny még az elmúlt esztendőben kezdő­dött el. Forgatókönyvíróinak, Börcs Istvánnak és Petur Ist­vánnak az volt a szándékuk, hogy tréfás-komoly kérdések segítségével bemutassák, mi történt az elmúlt negyven év alatt a versengő városokban. Tán a szándék felelősségteljes volta, tán az újabb keletű televíziós óvatosság,­­mely csupán agyon biztosított verse­nyekkel mer színre lépni élő- és konzervadásokban egyaránt) okolható, hogy az első fordu­lók, alap- és középdöntők szín­telenebbek, élettelenebbek voltak, mint hajdani (szintén nevezetes évfordulókhoz kötő­dő) városnyi, országnyi televí­ziós versengések. Ez főképpen azzal magyarázható, hogy nem a városok lakossága mozgósít­­tatott a dicsőség, az előbbre­­jutás érdekében, hanem a szakemberek, a helytörténé­szek, a helyi tudós- és nép­frontklubok (föltehetőleg min­denkoron, kisebb tétek érde­kében is áldozatosan munkál­kodó) tagjai. Jobbára közép­korú és idős embereket láthat­tunk a képernyőn, amint kor- és szaktársaik gyűrűjében fo­­galmazgatták szabatos, vagy csaknem szabatos feleleteiket. Az ifjúság rendszerint kima­radt, vagy a háttérbe szorult e versenyben. Pedig: mit ér az a szivárvány, amelyből társa­dalmi csoportoknak, korosztá­lyoknak az érzelmi és ismereti színei hiányoznak? Ha egy verseny érzékelhe­tően csak kis­ebb-nagyobb cso­portoknak a­­ szívügye, s nem hatalmas (városnyi) közössé­geké, érthető módon lanyhul iránta az általános érdeklődés is. A tévébeli Szivárvány nem tudta úgy magával ragadni az­­embert, mint a hajdani, orszá­gos ,,üggyé” növekedett tévé­­vetélkedők. A döntőre azon­ban mégis pislákolni kezdett alighanem mindenkiben a fi­gyelem: no, most csak kiruk­kolnak valami izgalmassal szerkesztők és rendezők, tudós és nevezetes részvevők és játé­kosok! (Ez utóbbiak Miskolc­­nak és Zalaegerszegnek a kép­viseletében küzdöttek egymás­sal.) Hát nem rukkoltak ki. Fi­nom és elegáns vizsga lett a végső forduló: negyven év irodalom-, művészet-, zene- és filmtörténetéből kellett köny­­nyed egzáment tenni a játé­kosoknak. Hogy miért a finom és az elegáns jelző illeti meg a péntek esti utolsó játszmát? Azért, mert mindenki csakis arra ügyelt, hogy mindenki csakis kellemesen érezze ma­gát. Az is, aki a kérdést föl­tette (és megfogalmazta), az is, aki a választ adta (vagy nem adta). De még az áttekinteni vágyott negyven év szépművé­szeteinek a története is „jól érezze magát", azaz semmi disszonáns elem ne kerülhes­sen a játékba. Mintha a szerel­mi líra és az öregség-líra ural­ta volna csak negyven év ma­gyar költészetét, mintha sok évszázados történelmi múlt megidézése lett volna csak a témája képzőművészetnek és zenének, mintha a nosztalgia és a felhőtlen vidámság fog­lalkoztatta volna csak a film­­művészetet. Igaz persze, hogy az ily módon megidézett mű­vészeti közelmúlt csupa világ­színvonalú remekművet hozott elibénk, és nem­zeti büszkeség­re ennyi pompás alkotás föl­sorakoztatása láttán és halla­tán még annak is oka lehetett, aki szülő- vagy lakhelye révén egészen eddig semmiféle sze­mélyes „indokkal” nem tudott bekapcsolódni a játékba. Az is igaz, hogy az „értők” számára „titkos jelentések” érkezhet­tek a fényes példák hátteréből mindarról a megélt művészeti történelemről, ami gondot, szenvedést és görcsöt jelentett a szerzők számára, ami a való­ság maga volt; kemény és gyöt­­relmes, táptalaja és felnövesz­­tője minden igaz művészetnek. Más kérdés, hogy ezeket a „háttérjelentéseket” a látható és hallható játékosok mind át­­ugorták. A Szivárvány című monstre­­játékot végül is az egyik város megnyerte, a másik (busás kárpótlással) elveszítette. A nézők aligha szurkolhattak egyikért vagy a másikért, hi­szen a játék menete, szerke­zete eleve érdektelenné tette az embert a játszmában ma­gában. Viszont szurkolás he­lyett megajándékozták a Szi­várvány kiötlői és megvalósí­tói ,valami mással a tisztelt nézőt: néhány szép verssel, filmjelenettel, zenei részlettel. A kortárs- és majdnem-kor­­társ művészetek derűjével. Ez sem kevés. A maffia Az ötrészes dokumentum­film először késő estéken je­lentkezett a tévé műsorán, majd (a közönség nyugodt álmának érdekében?) átkerült hétvégi, békés délutánokra. És odalett a béke. Nem a halot­tak látványa miatt. Jean- Michel Charlier dokumentum­filmjében ugyan szétlőtt feje­ket, szemeket, széttrancsírozott tetemeket tekintélyes szám­ban láthatott az ember, a ret­tenetet azonban mégsem ezek okozták. Hanem az a követke­zetes igazság, amelyet a szi­gorú dokumentumfeltételek közt dolgozó mű (csak az hangzott el itt, ami tény, meg­fellebbezhetetlenül; a feltéte­lezéseknek, okoskodásoknak semmi teret nem hagyott a szerző) végül kikövetkeztetett: maffia az egész világ. Leg­alábbis annak tekintélyes da­rabja. A híres-neves Kereszt­apa- film, mely hozzánk késve érkezett, és tán éppen a kése­delmesség miatt a mozinéző.-c­­ben nagy érzelmeket föl nem korbácsolt, dajkamese volt ah­­hoz képest, amit az utolsó két epizód elénk tárt. Szakszerve­zetekben és parlamentekben, kis butik-vállalkozásokban és mammutvállalatok ügyeiben egyaránt ott munkálkodik a maffia — mondotta az Ameri­káról szóló két rész. A jog fele­lős emberei azt is hozzátették a hátborzongatóan teljes kép­hez, hogy még csak remény sincs rá, hogy azt a bűnszöve­vényt, amely Európát is, a tengerentúlt is keresztülfonja, fölszámolhatnák. Az embernek azonban, még ha a tévékészüléke előtt ül is, védett otthonában, szüksége van a reményre. Nem is saját biztonságának, de a rossz el­bukásának a reményére. Gyárt hát magának hozzá fogódzó­kat. A maffia­film után pél­dául magába a lehangoló film­be kapaszkodik. Ha ez az öt rész egyáltalán elkészülhetett, ha ehhez személyüket és sza­vukat adták sokan a bűnüldö­zés szakemberei közül, és nyi­latkozatuk után életben ma­radtak, akkor mégis hinni le­het abban, hogy a maffia sem mindenható. Gyönge pontjai ennek is vannak, mint voltak mindig is minden bűnszövet­kezetnek. Csak ki kell tudni várni, élve, míg szétesik. Lőcsei Gabriella Ötvenéves a Vigília Jubileumi számot tesz olva­sói elé­­a Vigilia: ötvenéves a folyóirat. Az első lap facsi­milében közli Casaroli bíboros levelét a pápa ünnepi köszön­tésével, majd Lékai László bíboros, érsek üdvözletét. A rendkívül gazdag tartalmú lapszám neves szerzők emlé­kezéseit, emlékidéző arcképe­ket, s a Vigíliának ajánlott szépirodalmat tartalmaz. Az évforduló alkalmából Vigília-estet rendez a Kossuth Klubban a szerkesztőség és a TIT február 15-én, pénteken 7- kor. A közreműködők hosszú névsora egyúttal a rendszere­sen megjelenő jeles szerzők listájának részlete is. Újjászületett a Lézerszínház A Lézerszínház február 15- től ismét megtarthatja előadá­sait a Planetárium csillagfé­nyes kupolája alatt — jelen­tette be a keddi sajtótájékoz­tatón­ a Budapesti Műszaki Egyetem KISZ-bizottságának Multimédia Stúdiója és a Tu­dományos Ismeretterjesztő Társulat budapesti Planetáriu­ma. Mint Hegedűs György, a stúdió vezetője elmondotta: a Lézerszínház egy hónapja azért szüntette meg előadásait, mert az önfenntartó társulat nem tudta kifizetni a Plane­tárium megemelt bérleti díját. Most megegyezés született: a Multimédia Stúdió előadáson­ként a korábbi ezerháromszáz helyett ezerhétszáz forint bér­leti díjat fizet, s a tényleges üzemeltetési költség további hányadáról a TIT országos vezetése gondoskodik. Így le­hetővé vált az is, hogy a Lé­zerszínház pénteken, szomba­ton és vasárnap a korábbi ket­tővel szemben alkalmanként három előadást tarthasson. A hét többi napján — a hétfői és a szerdai szünnapok kivé­telével — naponta két elő­adással várják a közönséget. A belépőjegyek hatvanforin­tos árát nem emelik. Február 15-én az 1980-ban készült Lé­­zerofóniát láthatja a Planetá­riumban a közönség. . NA­PL 0 Plakát- és dokumentum­­gyűjteményt jelentet meg a napokban a Múzsák Közműve­lődési Kiadó. A kötet címe: Szabadság! Tégy gazdaggá minket! Az album, amelyet Magyarország felszabadulásá­nak negyvenedik évfordulója alkalmából adnak ki, húsz nagy méretű színes lapot, ere­deti plakátnyomatot tartal­maz. A dekorációként és ön­álló kiállítási anyagként is felhasználható mappa a Mú­zsák könyvesboltban (IX. Rá­day utca 3.) és a kiadó köz­pontjában (XIII., Kartács ut­ca 24—26.) vásárolható, illet­ve rendelhető meg. ♦ Az elmúlt negyven év közté­ri szobrait bemutató tárlat nyílik február 11-én, a Buda­pest Galéria Szabadsajtó úti kiállítótermében. Az utóbbi negyven esztendőben Budapes­ten fölállított nyolcszáz köz­téri képzőművészeti alkotás közül ötszáznegyvennégyet mutatnak be fotókon és kis­plasztikák segítségével a kiál­lításon. A galéria az esemény­re katalógust állított össze, amely a köztéri szobrok fény­képeit és fontosabb adatait tartalmazza időrendbe szedve. ♦ A veszprémi Petőfi Színház­ban február 6-án tűzik műsor­ra a Doktor urat, Molnár Fe­renc vígjátékát, Zerkovitz Bé­la zenéjével. Érdekesség, hogy a színművet Tordy Géza állít­ja színpadra, aki ebben az évadban színészként már ven­dégszerepelt Veszprémben. HIDROAKTÍV KÚRA ÉS KRÉM ,VITALIZÁLÓ KÚRA ÉS KRÉM ^ A teoretikus festő Kilencven éve született Dési Huber István AZ ÉVFORDULÓKAT sok­féleképpen lehet megülni. Hi­szen mindegyik más tartalmú ünnep, van közöttük örömhozó és szomorú, van erőt adó és van elgondolkodtató. És mert az emlékezés mindig az élők gesztusa, ezek az ünnepek nemcsak az egykorvoltakat idézik meg, beléjük szövődnek a jelenkor gondolatai is, vál­tozatos mintázatokkal indázva át az alapot. Dési Huber István mostani ünnepét, születésének 90. év­fordulóját a jubileum is, a köréje gyülekező élet is az el­gondolkodtató alkalmak közé sorolja. Mert van itt mi fölött eltöprengeni, háromfajta is. Az első, a jubileumhoz a leg­közvetlenebbül csatlakozó, ter­mészetesen, Dési Huber István élete, sorsa és művészi mun­kássága. A második, s ettől el­választhatatlan, Dési Huber teoretikus, marxista művé­szetelméleti munkálkodása. Végül a harmadik már a nél­küle élő utókor gondja, s va­lahogy úgy volna tán leg­pontosabban körvonalazható, hogy vihető-e vajon előbbre a mostani világ a művészet esz­közeivel? kifejezhető-e teljes bonyolultságában ? vagy elég az, ha a művész játékokba, önközpontú mitológiák építé­sébe merül, remélve, hogy benne más is ráismerhet a maga problémáira? s ez mégis kevés, akkor mi a teendő? mik azok a fogalmak és mik azok a formák, melyekre tartalmas emberi üzenet bízható? Tartva magunkat a dolgok megszabott rendjéhez, emeljük tekintetünket először e mai emlékünnepen a kilencven esztendeje született Dési Hu­ber István életére és munkás­ságára. „Sorsod ellenére voltál mes­ter és példakép” — írta róla 1944 február végén, néhány nappal halála után a költő­barát, Radnóti Miklós. Hogyan, s miképpen? Milyen volt a sors, amelynek ellenében Dési Huber István kiküzdötte azt az élőművet, mely tőle reánk ma­radt? HA VÉGIGPILLANTUNK a számára kimért negyvenkilenc esztendőn, s fölmérjük szűkös térségeit, máris látható, mi­csoda akadályokat kellett le­győznie ennek a ritka kemény és ritka tudatos embernek. Hiszen Dési Hubertől — a fes­tőtől — életének első huszon­hat évét elvette a megmara­dásért folytatott küzdelem: édesanyjának korai halála és apja órásboltjának csődbe­jutása már tizenegy éves fej­jel ,­a maga kenyerére” utalta őt; volt kovácsinas, kifutófiú, pincérgyerek, kikötői munkás, élt, ahogy tudott, mesterség és állandó munka nélkül, aztán jött a világháború, s benne négyesztendei frontszolgálat, melyből — saját szavaival mondva — ,,kisebbfajta tüdő­­bajjal” került haza, előtte áll­va a most már elodázhatatlan döntésnek, hogy végre hosszas hányódás után­ mit is kezdjen a V­di a lehetőséggel, amit az élete jelent. S ha ehhez a hu­szonhat elvesztett évhez hozzá­számoljuk azt a (legalább!) három esztendőt, amit a fron­ton szerzett tüdőbaj fellobba­­násai miatt Dési Huber szana­tóriumokban és kórházakban tölteni kényszerült — könnyű kiszámítani, hogy nem több, csupán két évtized állt Dési Huber István rendelkezésére. S azt már talán nem is kell mondani, hogy ebből a húsz­ból is bő tízet meg kellett osz­tania a kenyérkereset és a művészet között, hiszen csak a betegség tétette le 1932-ben Dési Huber Istvánnal az ezüst­műves kalapácsot, addig mun­kásként kereste meg a ke­nyérrevalót. Nos, ebben az ép­pen nem meditációra alkalmas két évtizedben kellett Dési Huber Istvánnak elsajátítania a művészet mesterségbeli dol­gait és eldöntenie, mit fog velük kezdeni, miről akar be­szélni, s főképpen a neki leg­inkább lényeges kérdést, hogy miért kíván megszólalni. Egy kisebb formátumú em­bert egy ilyen mértékben elle­nére dolgozó sors bizonnyal meghajlított vagy megtört volna. Dési Hubert azonban jóféle fából faragták. Ő­e lát­tuk, valóban sorsa ellenére — művésszé lett. És művészként s emberként — higgyünk a tanúskodó költő szavának! — mesterré, sőt, példaképpé. Illetve, adjuk azért meg Dési Huber István sokat kár­hoztatott s valóban nem köny­­nyű sorsának a neki járó tisz­tességet! Egyszer, egyetlen­egyszer valóban segített. Ak­kor, amikor 1918-ban, a front­ról hazatérőben, Dési Huber István ráadta a fejét az ötvös­mesterségre, s mert ehhez a munkához a tervezés is hozzá­tartozik, a rajzolásban is gya­korolni kezdte magát. És a ceruzával a kezében, a fehér papiros fölött rádöbbent: neki dolga van a világban, s éppen ez, művésszé lenni a maga em­berségéből, osztályának kép­viseletében! Elismerem, nagyon roman­tikusan hangzik ez, mégis, így volt, így történt, se hozzá nem tettem, se el nem vettem a történetből. A többi már s­e villámfénynél született felis­merés szülötte, próza, nehéz munka, tudatos készülődés, és a felismert igazsághoz való ragaszkodás gyümölcse. Mert ingyen semmit se kapott a sorsától Dési Huber István, ő kemény és tudatos küzde­lemben, a maga erejéből lett azzá, amivé végül vált: a ma­gyar festészet történetének egyik legnagyobb alakjává és a marxista művészetelméleti gondolkodás gyik úttörőjévé, akinek sem képzőművészi alkotásaitól, sem teoretikus eredményeitől nem zárhatja el magát az, aki a művészet dol­gában tenni, vagy arról gon­dolkodni akar a mai Magyar­­országon. VÉGIGJÁRTA a maga­szabta iskola valamennyi grá­dicsát. Technikailag: először rajzolni tanult — a maga ere­jét Podolini Volkmann Artúr szabadiskolai korrektúrájával segítve —, aztán rézkarcokat, majd phóleummetszeteket csi­nált, végül festővé érlelte ma­gát, kezdetben a kubizmus formai-szerkezeti tapasztala­tait építve be a maga mun­kásságának szerkezetébe, ké­sőbb pedig az expresszív rea­lista festői nyelv eredményei­re és tanulságaira támaszkod­va. A megvalósítás technikai oldaláról továbblépve, s a művészi teljesítmény oka, a festő célja felől véve második­ként szemügyre ezt a ritka tudatossággal épített életmű­vet, látjuk, hogy amint a fel­készülés lépcsőfokain mind­egyre följebb lépett, úgy bízott egyre többet Dési Huber Ist­ván az eszméiből a művésze­tére. Az indító ujjgyakorlatok­kal magát biztonságossá for­máló grafikus a húszas évek végén típusteremtő és progra­­mos alkotásokban fejtette ki a világról vallott véleményét, majd a festő ezektől lépett tovább a kitűzött nagy cél, az osztálytudatos nemzeti művé­szet megvalósítása felé­, mely­ben a típusteremtés, a jelkép­formálás, a szükség szerint általánosítható, avagy részle­tező megjelenítés a megvaló­sítandó cél szuverén eszköze. Dési Huber István, jeleztem már a bevezetőben, s utaltam rá azóta is több helyütt, a teória és a praxis teljes egy­ségében építette életprogram­ját és életművét. Melynek rétegei — például az „elmé­leti” és a ..gyakorlati”, a ta­nulmányírói­ és a festői — egy­ mástól ugyan elkülöníthetők a történeti vizsgálódás prepa­rátumaiban, ám életesen szem­lélve el nem választhatók. Dési Huber István ugyanis nem „fölérezni” és nem csu­pán ..megábrázolni” akarta a világot, amelyet ismert­ és az osztályt, amelyből érkezett, hanem mindenekfölött meg­érteni és e megértéssel meg is változtatni. Dési Huber képeit — és gra­fikáit, rajzait, egy­szóval kép­­zőművészeti alkotásait — és írásait —, tanulmányait és leveleit — egym­ás mellé téve világossá lehet, miben áll ez a teljes egység. Mindenekelőtt és természetesen abban, hogy Dési Huber István szigorú teoretikusként szabta meg önnön festői űrsét és narantay ítélte meg eredményeit- s vi­szont, amit festőként fölfede­zett, beleépült elméleti mun­kásságába. S végeg soron e kettő m­egvrívásnak adott érvet és fedezetet. Egy teoretikus elme számá­ra azonban természete­sen nem önmaga és saját tevé­kenysége megfigyelése és elem­zése, majd szükség szerinti korrigálása az­ egyetlen lehet­séges tárgy és cél. Dési Huber István sem csak a maga útjá­­val foglalkozott, amikor a marxista filozófiából és a művészet történetének és el­méletének irodalmából, s a festői tapasztalataiból felépí­tette a maga művészetelméleti elemzéssorait. Faggatta kor­­társait is, beszélt a nevükben is, és beszélt ellenükre is, a közösségi cél, a szocialista művészet, a Negyedik Rend művészete (ezek Dési Huber István leggyakoribb kifejezé­sei) megteremtése érdekében. Ez a cél volt egyébként Dési Huber mértéke mindenekkel szemben.­­ EHHEZ MÉRTE — termé­szetesen és szüntelenül — saját magát, újabb és újabb műveit. És a mások eredmé­nyeit is, ezek közt is tétovázás nélkül ismerve és mutatva fel mindent, ami jó — így minde­nekelőtt és­­fölött Derkovits Gyula életét és munkásságát — és érzékenységre való te­kintet nélkül vetve el min­dent, ami meggyőződése sze­rint nem felelt meg a művé­szet általa felismert rendelte­tésének, lett légyen az szándé­ka szerint elkötelezett, elvtársi és baráti kéztől származó kompozíció, avagy a művész­et kitűzött feladatának teljesítése elől fedezékbe futó — habár jeles, mesteri kéztől származó — munka. Dési Huber István egymást támogató igenjeivel — a világ­nak a művészet eszközeivel (is) való megismerhetőségéről és megváltoztathatóságáról vallott nézeteinek, és a velük összehangzó életmű darabjai­nak összességével — szembe­nézve a születésének évfordu­lóján előszámlált harmadik gondolkodnivaló kérdéscsokra az első percben tán mestersé­gesnek is tűnhetik. Ám ha mégis jobban szemügyre vé­tetnek, kitetszik, hogy éppen­séggel ugyanezek voltak an­nak idején Dési Huber Istvánd problémái, kérdései is. Azaz: pontosan ezek azok, amelye­ket újra meg újra fel kell ten­nünk, mégpedig úgy, ahogyan ő maga is tette, a gyakorlat és az elmélet összefüggő, egymást kölcsönösen támogató lépés­soraiban. S úgy is kell vála­szolni rájuk, ahogyan félszá­­zada Dési Huber István: el­vetve a sémákat és sorra véve a tényeket. Azaz: nem tovább­mondva, hanem továbbgondol­va Dési Huber eredményeit. Mindenekelőtt azokat, amelyek a művészet céljait feszegették, s éppen e célok kitűzésében és megvalósításának készségében és eredményességében ismer­ték fel a haladó, a szocialista és a polgári-humanista művé­szet és művész-magatartás kü­lönbségeit, s különítették el egymástól a közösséget és a közösségi cselekvést vállaló, s a gondoktól elvonuló művé­szet eredményeit. Horváth György 7 Somogy megye múltjából cím­mel 15. alkalommal jelenik meg a megyei levéltár évkönyve. A hagyományoknak megfelelően a vaskos kötet ezúttal is számos ér­tékes tanulmányt tartalmaz. Ma­gyar Kálmán régész Somogy hon­foglaló nemzetségéről írt érteke­zést. Komjáthy Miklós folytatja a somogyi konvent XVI. század eleji okleveleinek kivonatolt köz­lését, amelyekkel számos becses helytörténeti adatot tesz hozzáfér­hetővé. Kozsó Iván a vármegye el­ső címeresleveléről és első pecsét­­jéről ír. forrásközleményéből pe­ddig a szenyéei uradalom Mohács utáni története bontakozik ki. Ka­nyar József levéltárigazgató a XVIII. század második felének dél­­dunántúli népoktatását ismerteti terjedelmes értekezésében. Knéz­y Judit tanulmánya a táplálkozás­­történettel foglalkozik, míg Király István agrártörténész a menye uradalmainak az első világhábo­rú előtti fejtette égéről készített dolgozatot Századunk históriájá­val őt s­ er­ő is foglalkozik. L. Nagy Zsuzsa a somogyi kismaro­sok és kiskereskedők két világhá­ború közötti társadalomtörténetét vizsgálta. Tukovszky l­óránt a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a hazai német nemzetiség viszonyát elemzi. Szili Ferenc pe­dig a kaposvári 10. tezérezred do­ni tragédiáját tárja elénk. Meg­rázó adalékokkal szolgál a hazai holocaust történetéhez Anikrássy Antal írása, a zsidóüldözás So­mogyban. Farkas Gábor, a fehér­vári levéltár igazgatóia a kö­sédi önkormányzatok nevének alaku­lását mutatta be, Tóth Péter pe­dig a Borsod-Abaúj-Zemplén me­gyei levéltár somogyi vonatkozá­sú okleveleit teszi közzé. (­.)

Next