Magyar Nemzet, 1985. július (48. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-31 / 178. szám
Szerda, 1985. július 31. A TV MŰSORÁRÓL Az ifjúság tévéje ifjúsági monstreműsorral kezdődött — egy rendkívüli adásnapon —, azzal is fejeződött be az elmúlt hét televíziós műsora. A világ könynyűzenei nagyságai gyűltek össze koncertezni az afrikai, éhező gyermekek megsegítésére azon a hatalmas műsoron, amelyet, megkésve bár, de jellegéhez és rangjához méltón közvetített a Magyar Televízió is, ez volt a hétfő esti tévéműsort. A moszkvai VIT híreiről már hét közben is hallott-látott jelentéseket az ember, szombat és vasárnap este azonban szinte a közvetlen jelenlét élménye szerint sugározták az első napok eseményeit. Mint műsorokról, badarság volna szólni ezekről a közvetítésekről, hiszen olyanok voltak, amilyenek lehettek, amilyeneknek lenniük kellett. Látványosak, színesek — és persze nagyszabásúak. Főleg ez utóbbi tulajdonságukért számos lehetőséget nyitnak a hibáknak, az apró tévedéseknek , és az idősebb nemzedékek helytelenítésének. Kiváltképpen a könnyűzenei koncert ad (ott volna) támadási felületet azok számára, akik az újabb zenei irányokkal sem megbarátkozni nem tudnak, sem elviselni nem óhajtják őket. Szerencsére azonban a cél, amelyért a világ énekes, zenés fenegyerekei összegyűltek, lefegyverezte még a megrögzött konzervatívokat is. Az éhezőkön segíteni nemes szándék — tartották —, még ha rettenetes hangerővel és meghökkentő mozgáskultúrával teszik is meg egyes együttesek és előadók az emberszeretet gesztusát. Az ifjúság és annak ízlése, kultúrája iránt tehát türelmes, sőt lelkes volt e héten az itthoni televíziózó közönség nagyobb része. Türelemből legfeljebb a televíziósoknak jutott kevés. Mert ha műsorként nem is krórhatni e világeseményekről, a közvetítés mikéntjéről érdemes elmélkedni. Már csak azért is, mert a hazai televíziózás egyik jellegzetességét lehet fölfedezni általuk. Nem a technikai átvételt értem természetesen „közvetítés”-en, azzal, hála a (határainkon túli) remek televíziós technikának, nem volt semmi baj. A képek mögé mondott „szöveg’’ stílusa, tájékoztatási jellege az, ami megér egy kis tűnődést. Akár a rockkoncert sztárjairól, akár a VIT nyitóképeiről beszélt ugyanis a hazai kommentátor, mindig halálos komolysággal szőtte mondandóját. Mintha véresen komoly eseményekről, felnőtt-merev, politikai attrakciókról tudósítana ... A szavaknál őszintébb kamera ezenközben megmutatta országnak-világnak, hogy kitűnő szervezés ide, gyakorlottság oda, akadnak azért „bakik” mindegyik jeles műsorban. Ez elesik, az félrelép, a sorok girbe-gurbák, noha egyenesnek kellene lenniük, a sztár késve érkezik rajongói közé, a zászló késve bomlik ki, így hirdetve népét, nemzetét stb. A tudósító azonban mindezt nem látja, nem akarja látni, és tudomásul venni. Csak mondja-mondja fontos és szabályos mondatait, amelyekben nincs helye a játékosságnak, a humornak, a látvánnyal való évődésnek, de még a látvánnyal való együtthaladásnak sem. Azaz: nincs sok köze magához az ifjúsághoz, amely az elmúlt héten könnyűzenei és politikai világtalálkozón demonstrálta, milyen is voltaképpen. Milyen is hát? Vad és aranyszívű, szertelen és segítőkész, életkedvvel és az élet iránti megértéssel teli. A kének szerint. A szöveg szerint: fegyelmezett, indulatok nélküli sereg. Jó ideje figyelem, hogy a televízióban — kivéve tán Vitray Tamás sportközvetítéseit — eluralkodott egy olyan hivatalos, szabványosított közvetítői nyelvezet, amely talán jól illik és egyedül alkalmatos államfői találkozókról való tudósításokhoz, de minden más témánál elidegenítően merevnek és őszintétlennek hat. A képsor megmutat egyet és mást a világból, a hazai értelmező viszont megkísérli „helyretenni” a saját cégének szokásai és elvei szerint a látványt. Ez voltaképpen még nem is lenne baj, hiszen minden tájékoztatási fórumon ezt teszik, ki-ki a maga módján, a maga műveltsége és hagyománytisztelete szerint. A baj csak akkor kezdődik, ha a „helyretevő” szövegekből hiányzik a szellemesség és a szellem, a könnyedség és az emberi tévedéseket, balfogásokat elfogadni és megmagyarázni is kész humánum. Furcsállni több alkalommal is módjában volt az embernek ezt a viszonylag újabb keletű televíziós módit, meghökkenni rajta azonban csak most lehetett amúgy igazán, amidőn kiderült, hogy az ifjúság találkozóiról is úgy beszél keresett szavaival a televízió, mintha nem ismerné az ifjúságot. Mindezt pedig azért tartottam fontosnak elmondani, hogy a XII. Világifjúsági Találkozó e heti közvetítésein tudatosodjék a kommentátorokban: ezt a találkozót akkor népszerűsíthetik a televízió révén, ha maguk is fiatallá változnak, azaz mernek is, tudnak is közvetlenek, őszinték, szellemesek, ha kell, még kötődően szemtelenek is lenni. Kék fény Verhetetlen sztár, kiváltképpen így, nyáridőben, a Televízió bűnüldözési magazinja, a Kék fény. Népszerűsége nem csupán azzal magyarázható, hogy a közönség nagy részében élénk érdeklődés és a közelében megtörtént, közvetve tehát az ő állampolgári nyugalmát is veszélyeztetett vagy veszélyeztető kriminális ügyek iránt. De azért is örvend közkedveltségnek a Kék fény, mert noha már évtizedek óta ugyanolyan elvek szerint készül, apró megújulásokra, kisebb-nagyobb módosulásokra mindig kész. Esztendeje, vagy kettő, éppen egy, a mostanihoz hasonlatos meleg, nyári időszakban azt tettük szóvá e hasábokon, hogy Szabó László műsora megkülönböztetett stílusban tárgyal riportalanyaival. Tárgyilagosan udvarias, ha „előkelő” — azaz iskolázott, és nagy pénzekben, esetleg valutában „utazó” ügyfeleket faggat, kemény és előre ítélkező akkor, ha pitiáner gonosztevők akadtak horogra. Más műsor, másfajta kritikai feddésért általában megsértődik, és azt lesi, keresi, hol üthet vissza az elégedetlenkedőre. A Kék fény azonban — ezért-e, vagy másért? — fogta magát, és változtatott a stílusán. Nem föltűnően, nem látványosan, de változtatott. Miért kerül ez éppen most szóba? Azért, mert kísértetiesen hasonló műsort hozott legutóbb a képernyőre Medveczky László szerkesztő, Péterfalvy László rendező és Szabó László műsorvezető összeállítása, mint amilyen az a régebbi, hibáztatott adás volt. A tematikai hasonlóságban bizonyára a nyár is segédkezett. A prostitúció áldozatairól?), bűnözőiről(?), múzeumi fosztogatókról, alkalmi kalandokból fakadó bűnökről nyaranta kell a leghatásosabban szólani, figyelmeztetve a lehetőség szerint mindenkit arra, miféle veszedelmekre számíthat felhőtlen (és felelőtlen) szabadsága idején. A Kék fény okos pedagógiával, és főként mértéktartó tárgyilagossággal figyelmeztetett. Nem tette nevetség tárgyává a szegedi „kamionos lányokat” (mint egyes újságcikkek), és nem támadt rá megengedhetetlen erőszakossággal arra a férfiúra sem, akit értékes könyvek külföldre csempészésével gyanúsítanak. De még a brutális gy .1- kossal is úgy tárgyalt a műsor, ahogyan embernek emberrel tárgyalnia kell. Az ítélkezés nem a riporternek, de nem is a nagyközönségnek a dolga , hanem a bíróságoké. Erre, erre is igyekszik ránevelni újabban a Kékfény népes nézőseregét. Meg arra, hogy a bűnre vezető alkalmakat hogyan lehet kikerülni. Ennél többet a televízió bűnüldözési magazinja az állampolgárok védelmében nem is tehet. De ennyit megtennie kötelesség, hiszen ezért létezik a Kék fény régi, közkedvelt tévémagazinok újabbkori csillaghullása idején is, változatlan változatossággal. Lőcsei Gabriella NAPLÓ Országos fotós és amatőr filmes tábor nyílt meg hétfőn Szolnokon, a tiszaligeti KISZ- iskolában. Kilencven résztvevő gyarapítja itt elméleti és gyakorlati tudását a fotózásról és a filmezésről. Megismerkednek a videózás technikájával is. A Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalat Händel születésének 300. évfordulója alkalmából lemezen rögzíti a zeneszerző egyik kevésbé ismert művét, a Brockes-passiót. E művet a világon eddig csak egyszer vették fel lemezre, mintegy tíz esztendővel ezelőtt. A felvételt megelőzően, augusztus 12-én, hangversenyen szólaltatják meg a művet Szombathelyen, a Savaria Múzeum nagytermében. A Händel-lemez jövőre, várhatóan a Hungaroton hanglemezheteken jelenik meg. ♦ A Perbáli Falusi Galéria „Gyermekeknek a gyermekekért" címmel kiállítást rendezett, amelynek bevételét a toki Egyetértés Mg. Termelőszövetkezet és a Művészet című folyóirat, szerkesztősége az SOS Gyermekfalu támogatására ajánlja fel. A tárlat október 6-ig tekinthető meg. ♦ Václav Hartmann festő- és grafikusművész képeiből rendezett kiállítás nyílik meg augusztus 1-én, csütörtökön, a Csehszlovák Kulturális és Tájékoztató Központban. ♦ Három alkotás képviseli a magyar filmművészetet a locarnói filmfesztiválon. Az augusztus 7. és 18. között megrendezendő seregszemlén Szabó István Redl ezredes, és Makk Károly Játszani kell! című produkcióját mutatják be. A filmkritikusok nemzetközi szervezetének, a FIPRESCI-nek a szekciójában Lugossy László Szirmok, virágok, koszorúk című alkotását vetítik. A fesztiválon mindhárom rendező részt vesz. Szerdai rendezvények Körszínház: Dekameron (fél 8) — Hilton Szálló Dominikánus udvara: Carmina Burana et Hungarics (fél 9) — Zenélő udvar: Szenthelyi Miklós hegedűestje (Esti muzsika a Várban II/3, 8). BUDAPEST BELTERÜLETÉN FŐÚTVONALON, vagy annak vonzási körzetében, kb. 100—150 négyzetméter alapterületű ÜZLETHELYISÉGET vennénk, vagy tartósan bérelnénk Jelentkezőket vár a FONALKIKÉSZÍTŐGYÁR KERESKEDELMI OSZTÁLYA Budapest XX., Vágóhíd utca 14. TELEFON: 478.000, 570-211. Magyar Nemzet z Mezőberény felé. Nagyapám, aki maga is Gyomán született, tizenhat évvel a világosi katasztrófa után, gyerekként még hallotta az öregektől, hogy 1849. vészterhes nyarán a kisbíró körbedobolta a községet, hírül adván, hogy oda érkezett Petőfi Sándor. A nép aztán felgyűlt a Körös partján, a kálvinista templom alatt álló községházába, ahol a költő buzdító beszédet mondott, lelkes éljenzések közepette. Volt-e sokkal több is a kidobott szövegben, mint a jeles vendég neve; ki tudná ma már megmondani? A községházára fölsereglett nép azonban mindenképp azt bizonyítja, hogy Petőfi neve 1849 nyarán már a szűrösgubás embereknek is jelentett valamit, nemcsak az értelmiségi írástudóknak, például ama Csatt nevű gyomai jegyzőnek, aki a tanács többi tagjával egyetemben édes délutáni pihenőjét tartotta a lócán elnyúlva a júliusi hőségben, amikor váratlanul betoppant az idegen selfogatot (akkori szóval ,,forspont”-ot) kért Mezőberényig, mivelhogy az ő kocsisa fölmondta a további fuvart. „A jegyző kérdést tett bíró uramhoz: van-e heverő forspontos? A bíró félvállról felelte: .Bizony nemigen van itt most. Ekkor a jegyző így szólt Petőfihez: ,Van-e az úrnak igazolványa?’ Petőfi általadta igazolványát. Amint a jegyző belepillantott, hirtelen felugrott, szaladt bíró uramhoz, azt lerántotta a lócáról a fekvéséből, s ilyen szavakkal szólott hozzá: .Keljen fel ,bíró uram, teremtettét, Petőfi Sándor áll előttünk. Dehogy nem adunk, ha kell, akár tízet is.’ A dobost azonnal elküldték a városban kidobolni, hogy itt van Petőfi Sándor . . .” Mindezt idősb Petrich Sámuel, a mezőberényi csizmadiamester, a költő rokona s szállásadója (a festő Orlay Petrich Soma édesatyja) jegyezte föl egy kalendárium tiszta lapjára, a költő tulajdon elbeszélése nyomán. A községháza elől, a piactérről aztán maguk az ebéd utáni nyugalmukban megzavart „érdemes urak” húzták be a költő lovatlanul maradt kocsiját az udvarra. „Rövid idő alatt tele volt a városház udvara néppel. Petőfit érdemes urak a vállaikra vették, a nép között hordták, és minden oldalról éljenezték. Majd egy magas állványra felemelték, ahonnét hosszú beszédet tartott a népnek. Több órai ottani mulatós után kocsira ült családostul, s a város lovain hozták el Mezőberénybe. — Ezeket maga Petőfi Sándor beszélte el nekem, akkoriban nálam létekor”. Mezőberényből indult el aztán utolsó útjára, Erdély felé, Bemhez, hegyeken túl magasodó jeltelen sírja felé. Mégsem tűnt el örökre. A községünkből sem. S nemcsak az olajnyomatokon volt jelen, mint a kis madármellű cipészmesterünk műhelyében is, ahogy végső erejével a porba írja: Hazám. Otthon a könyvszekrényben megvolt a Kner Klasszikusok Petőfi-kötete is, amelyet szomszédunkban, a Kossuth utcai Kner nyomdában nyomtak. De a község, a köznép nem ezekből a szép bibliofil kiadásokból ismerkedett meg a költővel. Mert azért megismerkedett. Miután a központi elemi népiskola dobogójáról első elemistaként elzengtem március 15-én a Nemzeti dalt, a refréneknél esküre lendítve vézna karom, második osztályba átkerültem a Mezőberényi útból nyíló, jóval távolabbi Baross Gábor utcai iskolába. Ez kövezetlen utca volt, s értelmiségi gyerek ezen a vidéken nemigen termett. Szinte egyetlen voltam az osztályban. Az egyik órán — „beszéd- és értelemgyakorlat”-on — azt kellett elmondani, hogyan telnek otthon a téli esték. Padtársam, Sz. Binye (vagyis Imre), szegényebb gazdafiú, azzal vágta ki a rezet, hogy mindjárt el is fújt egy verset Petőfitől, akitől a nagyanyja esténként fölolvas, vagy csak úgy fejből —, hogy ne fogyjon a petró — zsurmolgat: „Őseimnek véres kardja / Fogason függ, rozsda marja, / Rozsda marja, nem ragyog. / Én magyar nemes vagyok!, / Munkátlanság csak az élet, / Van életem, mert henyélek, / A paraszté a dolog. Én magyar nemes vagyok!” (Kicsit irigyeltem is könyv nélküli mutatványáért.) Visszagondolva, úgy kell hinnem, hogy osztálytársam nagyanyja is valahonnan messzebbről, egy-két nemzedékkel korábbról, hozta ezeket a verseket, amikor még azon frissiben újságlapok, olcsó ponyvakiadások, kézírásos másolatok, sőt szájhagyomány adta tovább ezeket a rögtön bevésődő strófákat, s tették ismertté a költő nevét szűrös-gubás hallgatói-olvasói körében is. A nővérem a templomban — az elemi iskolai vizsgák akkor még nyilvánosan a református templomban folytak — népes hallgatóság előtt, a dobogó tetejéről szavalta: „Magyar vagyok. Legszebb ország hazám / Az öt világrész nagy területem. Egy kis világ maga..Ez a vers is megragadt bennem, még otthon, amikor a folyosón le- s föl járva hangosan tanulgatta; az első, félig-meddig magam választotta Petőfiverset azonban már Mezőtúron tanultam meg magánszorgalomból, a magam kedvére s gyönyörűségére. A nagykun városban, ahova hamarosan a gimnáziumba kerültem, puritán életű anyai nagyapám, aki a Hármas Kis Tükör verses egészségügyi szabályait is fejemre idézgette leckéül, s akinek könyvesszekrényében ott piroslottak hátul a város díszpolgárának, Jókainak centenáriumi kötetei, első gimnáziumi „bemutatkozó látogatásomkor” egy szigorúbb verset is elembe adott, mint a Kis Tükör mulatságos klapanciái, afféle leckéül szánva ezt is. gimnáziumi s emberi pályafutásorítra: százszorta inkább éltedet / Tagadd meg, mint magad, s Hadd vesszen el az élet, ha / A becsület marad ... S mikor ráhibáztam, hogy ki írhatta, megmondta a címét is, nyomatékkal: Ha férfi vagy, légy férfi... Viszszatérve aztán a diákotthonba, a nagy tölgyfa alatt (amely alatt, úgy mondták, Kossuth Lajos beszélt 48 nyarán) körbe keringve meg is tanultam, még aznap. Ettől fogva a tábortüzeknél, Révfülöptől az erdélyi Barátkáig s a gyomai futballpályáig ez lett egyik fő „műsorszámom”: „Ha férfi vagy, légy férfi, / Függetlenségedet / A nagyvilág kincséért / Áruba ne ereszd. / Vesd meg, kik egy jobb falatért / Eladják magukat. / Koldusbot és függetlenség! / Ez legyen jelszavad” — harsogtam hittel, ahogy csak egy tizenéves diák tudja — tudta, akkoriban. De a költőnek ezek a szigorú intelmei, parancsai szó szerint is belevesztek ott a tábortüzeknél abba a sokat emlegetett „nagy magyar éjszakába”. Pedig üzent ő máskor is, világosan, félreérthetetlenül. Egy reggel a kapura szerelt zöld levélszekrényből a napi postával egy címzés és feladó nélküli, fényes papírú könyvet emeltem ki: Ítéljetek! Ez volt a fedelén. Az évszázados zsidó—magyar sorsközösségről szólt, benne Petőfi Rózsavölgyi halálára írt verse is, a híres muzsikus Barabás rajzolta arcképével. S ott állt az is a könyvben, hogy Haynau a magyar zsidóságra a szabadságharcban való tevékeny részvételéért 2 300 000 forint hadisarcot vetett ki. Először azt hittem, hogy a szomszédos Kner nyomda ajándéka, s ott nyomták. Később tudtam, meg, hogy nem itt készült, s hogy az országban számos postaládában megtalálták, azok is, akiken az ítélet múlott. De hályogos szemmel és szívvel nem a költő szellemében, nem az egyedül érvényes Törvény szellemében ítélkeztek, s 1944. március 19-én is hűtlen őrállóként elaludták a parancsoló szükségű, egyetlen lehetséges erkölcsi — emberi s politikai — megoldást. 1944 júliusára kiürült a Wodianer báró alapította emeletes gyomai árvaház épülete, ahova a község számkivetettjeit zsúfolták, a Petőfi Sándor utcai Kner házon fekete sebként üszkösült az emléktábla helye, Kner Izidor egyetlen háznyi kis utcájának, a Kner köznek nevét is megváltoztatták, s a nyomda melletti öreg Kner házban a megszálló hatalom ütötte föl parancsnokságát. A költő újból 1943 januárjában jött a községbe; a golyótépte, koporsónak kifoghíjazott palánkokon jelentek meg — majd egy év késéssel — a színes falragaszok, amelyek Rákóczi, Petőfi és Kossuth képével mozgósítottak a függetlenségi harc zászlai alá. Aztán 1946. február 1-én, a köztársaság kikiáltásának napján hallatta szavát újból a községben, nem messze attól a helytől, ahol 1849 júliusában beszélt. „Itt a nyilam! mibe lőjtem? / Királyi szék áll előttem, / Bele lövöm bársonyába. / Hogy csak úgy porzik kínjába’ ”, / Éljen, / Éljen a köztársaság! / A korona nagyon drága, / Nem való az a királyra, / A királyra! ugyan minek ! Szamáron a bársony nyereg? .. Az egyik nyomdász fia szavalta, s közben a nép, akiket nem kellett kivezényelni, csillogó szemű együttérzéssel követte szavait. Két év múlva aztán, a szabadságharc centenáriumán a gazdátlanul maradt nyomdában (sem a könyvművész Kner Imre, sem munkatársa, öccse, Endre, nem tért viszsza a háború emberirtó poklaiból) ,kis versesfüzet jelent meg, fedelén a színes Kossuth-címerrel, benne szabadságdalokkal, legtöbb a Petőfié volt, de ott volt benne Karinthy Martinovicsverse a Radnóti Hispánia-ja is. Úgy osztogatták március 15-én, mint valamikor Pesten a 12 pontot s a Nemzeti dal-t, a boldog reménykedéssel ünneplőknek. Akkor kerültem el szinte végleg szülőközségemből, s majd másfél évtizede, hogy utoljára jártam ott. Azóta lehet, hogy dombormű, vagy talán szobor is őrzi a költő emlékét a községháza falán, vagy szemközt, a piactéren. Hiszen innen vitt az útja Mezőberény és Segesvár felé, vállalva a halálig azt, amiért élni érdemes. Mezőberényben szobra áll már két éve; úgy ül ott az Orlay Petrich Soma által is megfestett faragott székben, mint egy népmeséi parasztkirály a trónszékében, vigyázva népét, versei csorbíthatatlan ércű törvénytábláival. S tán marad nép is, amely megsüvegeli — legalább lélekben —, mint magam is láttam, néhány éve még szalkszentmártoni szobra előtt a kucsmát emelő öreg magyarokat. Szilágyi Ferenc A VÁLLALAT KERESKEDELMI IGAZGATÓSÁGA felvesz építési munkák organizációjához gyakorlattal rendelkező fiatal, FÉRFIÉPÍTÉSZ SZAKEMBERT. Érdeklődés: a 355-346-os telefonszámon, vagy Budapest I., Fő utca 34—36., I. emelet, 101. számú irodahelységben.