Magyar Nemzet, 1985. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-17 / 218. szám

Kedd, 1985. szeptember 17. A RADIO MELLETT Nem készült Kovács Kati gyerekkorából Szabó Éva — vallotta be vasárnap reggel —, mielőtt leült volna vele a gyermekrádió stúdiójában. E pile igazán szokatlan „készületlenséget” azonban azzal mentette mindazok előtt, akik netán háborognának, hogy megpróbálta „kitalálni” az énekesnő néhány hajdani tulajdonságát, már csak a játék kedvéért is. Ha vendégségbe jött hozzájuk egy néni, és azt mondták, puszild meg, bizonyosan nem tette — hangzott az első kitaláció. Szerette a spenótot, hiszen azt minden gyerek ki nem állhatja — így a második. A kis Kati aligha babákat öltöztetett, sokkal szívesebben fára mászott — hangzott a harmadik feltételezés. Szabó Éva nemhiába a gyermekek, a gyermeki lélek egyik legavatottabb ismerője, kit lepne meg hát, hogy mindhárom feltételezése telibe talált. Kovács Kati önfejű gyerek volt, nem kért bocsánatot, ha úgy érezte, nincs igazuk a felnőtteknek (ellenkező esetben viszont igen), tényleg nem volt babázó típus, főzni sem szeretett soha, ehelyett a bátyját másolta, sokat sportolt például. Amikor én még... címmel folyt az ötvenöt perces beszélgetés egy kitűnő alapötlet nyomán. Csak remélni lehet, hogy egy sorozat első darabjaként hallhattuk e társalgást, ismert és ismeretlen érdekes emberek mesélhetnek a gyermekkorukról, azokról a meghatározó élményekről, amelyekre mindenki szívesen emlékszik vissza, legyen szó akár szeretett tanárokról vagy éppen a háborús viszontagságokról. Egerben nőtt föl ez a nem babázó Kovács Kati, a vár romjainak tövében, ahol törökverőt lehetett játszani, meg lemenni az akkor még nyitott, kazamatákba. A hajdani Deák Ferenc utcában kutyákkal szaladgált ez a fiús lány, a gimnáziumba is kedvenc kutyája és macskája kísérte el, reggelenként fura menetben. Itt szedték ki a tető léceit, beázást idézve elő, hogy gólyalábakat faragjanak, itt eregettek sárkányt, amely elragadta a zsinórt elereszteni nem merő Katit. De nemcsak csínyek, kalandok élménye idéződött föl a műsorban. Szabó Éva arra is sort kerített, hogy olyan, tulajdonképpen jelentéktelen kérdésekre is ráterelje a szót, szerette-e alanya a vasár- és ünnepnapokat, félt-e valamitől gyerekkorában (attól, hogy eltör valamit, tudtuk meg), vagy hogy szívesen olvasott-e, s ha igen, mit. Hétköznapi dolgok kerültek terítékre, mégis csupa olyan téma, amely bennünk is megfogalmazódott valaha, akárcsak a mai gyerekekben. Nem haszontalan hát olyan emberek társaságában átgondolni az ilyesmit, akiket a gyerekek szeretnek. Mint Kovács Katit. Mert kevés jellemzőbb történettel fejezhette volna be a beszélgetést a házigazda, mint annak a gyermeknek szavaival, akit egyszer több társával egyetemben belső játékairól faggatott. Kovács Katit játszik, amikor egyedül van — mondta. Hát azt meg hogy kell csinálni? — kérdezte Szabó Éva. — Hát... én vagyok a dal — hangzott a válasz. Vörösmarty Mihály csodálatos költeménye, a Másfél évszázaddal ezelőtt csupán magánkönyvtárak léteztek e hazában, Vörösmarty versének születése óta azonban a közgyűjtemények váltak uralkodóvá. Megváltozott a könyvtárak alapfunkciója is, nem ritka manapság a sok százezres, sőt milliós állomány. Éppen ezért tarthatatlan állapot — mutatott rá Gazda István tudománytörténész —, hogy a hazai könyvtárak száz esztendővel ezelőtti katalógusrendszerrel dolgoznak. Ugyanolyan kilyukasztott cédulákon tárolták az őrzött könyvek adatait betűrendben, tizedes rendszerben, s néhány szempont szerint összeállított tárgyszavak szerint a kiegyezés idején, mint napjainkban. E fiókok azonban nem képesek lépést tartani a XX. század könyváradatával, még kevésbé korunk információrobbanásával. Az újonnan átadott Széchenyi Könyvtár például „szép és megható” gyűjtemény egy ráérő laikus bóklászónak — tette hozzá —, de akad még egy-két tudományos kutató is, akinek harminc-negyven kötetbe kellene belelapoznia, hogy megtaláljon egy bizonyos adatot, forrást, ez pedig manapság csak akkor lehetséges, ha van rá másfél hete. Hiába surrannak ugyanis a felvonók és futószalagok, ha a katalógusrendszer múlt századi szinten áll — ismételte meg. A hajdani Eötvös Kollégium könyvtárát idézte meg Lukácsi Sándor irodalomtörténész, amikor még nem vagy tíz könyvtáros dolgozott ott, hanem egy sem. Kenéz Imre látta el az adminisztratív teendőket, a kollégisták szabadon jártak-keltek a polcok között, mégsem kelt lába egy kötetnek sem. Az olvasótermek meghittségének eltűnését panaszolta Berkes Erzsébet kritikus is. Üzem lett a könyvtár — igaz, mint az OSZK-t képviselő Arató Antal szavaiból kitűnt,fölvállaltan nagyüzem —. s. .nem szellemi munkára, gondolkodásra szánt összejövetel helye. Kicsi, hitvány kiszolgáló helyiségek, szemrontó világítás, kényelmetlen székek szegik az olvasó kedvét, szorítják korlátok közé a szellem, a képzelet szárnyalását. Vagyis manapság kétféle igénynek sem felelnek meg könyvtáraink: az igazán modern tudományos munka nagyon nehéz lett falaik között, akárcsak a kollégánk ironikus szavait idézve — a másodlagos jelzőrendszeren közvetített esztétikai minőség befogadása. Folyton arról beszélünk, hogy olvasóvá kell nevelni az ifjúságot, pedig még a könyvtárvagy a könyvhasználatra sem tudjuk megtanítani őket. Németh Lászlót idézte a Surgonyi Papp Zoltán szerkesztő és Hámor János rendező által jegyzett műsor egyik megszólalója. Szerinte a jó tankönyv harmincoldalas térkép, amely bevezet a könyvtárba. Ehelyett azonban — s ebben mindenki egyetértett — háromszázoldalas tankönyveink vannak, amelyek egyáltalán nem vezetnek el a könyvtárba. A Széchényi kongó olvasótermeit látva ezen érdemes elgondolkodni ... Csak röviden Mindenkit megrázott az a tragédia, amely két hete történt. Egy Dunába zuhanó autó utasait élete föláldozásával mentette meg egy fiatal taxisofőr. Az Esti Magazin riporternőjét ez arra késztette, hogy az illetékestől a teljes fővárosi alsó rakpart bekerítését követelje. Még konstruktívabb ötletnek szánta — gondolom —, hogy sürgesse a rakparti parkolók kiépítését. Jómagam a tisztviselővel és az interjút kommentáló műsorvezetővel értek egyet: az isten szerelmére, a Duna partja nem a — fegyelmezetlen, felelőtlen — autósoké, ott valaha sétálni is lehetett (ma már csak libasorban). Hagyjunk meg a főváros néhány gyalogosának is néhány négyzetméternyi. Duna-partot! (Józsa) Gondolatok a könyvtárban volt a címe a legutóbbi Társalgónak. A gondolatgazdag vers arra szolgáltatott alkalmat, hogy néhány könyvszerető és könyvtárlátogató (pontosabban szakmája révén könyvtárlátogatásra kényszerülő) ember elmondhassa véleményét napjaink könyvtári állapotairól. A vélekedéseket természetesen alapvetően meghatározta a megszólaló foglalkozása és beállítottsága, mások az eszményei végtére is az olvasóteremben ihletet kereső költőnek, mint a bibliotékát tudományos tárháznak tekintő kutatónak. Évadnyitó társulati ülés A Madách Színház hétfőn tartotta meg évadnyitó társulati ülését, amelyen Ádám Ottó igazgató ismertette a műsortervet. A Lenin körúti nagyszínházban, illetve a Madách Kamarában 19 darabot tartanak műsoron. Szeptember 21-én Szabó Magda Béla király című történelmi játékával, a Kamarában pedig Bernard Slade Jövőre, veled ugyanitt című vígjátékává nyitják az évadot, noha augusztus 31-én a Macskák előadásával voltaképpen már megnyitotta a közönség előtt kapuit a színház. A Színház és Filmművészeti Főiskola végzett növendékei közül a Madách Színházhoz szerződött Ráckevei Anna, Lippai László és Pusztaszeri Kornél. A régi tagok közül Korcsmáros György megvált a társulattól, és az Arany János Színház igazgató-helyettese lett. NAPLÓ Néprajzi ház nyílik meg szeptember végén a Fejér megyei Fülén. Egy, a XIX. század első felében épült tornácos parasztházban kapott helyet a gyűjtemény: polgárdi, zámolyi és tabalydi mesterek szőttesei, keresztszemes és fehér hímzések, továbbá a kenderfonás ősi eszközei. Az új múzeum szeptember 27-től várja a látogatókat. ♦ A népfront VII. kongresszusa óta végzett munkáról és további tevékenységéről tartott ülést tegnap a Közművelődési Információs Központban a Hazafias Népfront közművelődési munkabizottsága Fábián Zoltán elnökletével. ♦ A Dunaújvárosi Bemutatószínpad első premierje ebben az évadban októberben lesz, Női sorsok címmel, a Dario Fo és Franca Rama jeleneteiből készített színjátékot tűzik műsorra Pécsi Ildikó, Mar-gittai Api és Fehér Anna főszereplésével, Beke Sándor rendezésében, a Tatabányai Orpheusz Színházzal közös produkcióként. Majd januárban bemutatják Az éjszaka a nappal anyja című Dara Norénszinmelvet, Tímár Éva, Blaskó Péter, Mihályi Győző és Bregyán Péter felléptével, Csiszár Imre rendezésében. A Kalevala születése című kiállítást szeptember 18-án 17 órakor nyitja meg Arto Mansala, a Finn Köztársaság budapesti nagykövete az ELTE Bölcsészettudományi Kar (V., Pesti Barnabás u. 1.) dékáni tanácstermének előcsarnokában. MAGYAR NEMZET OLVASÓSZOLGÁLATÁNAK jogi, építészeti és orvosi tanácsadásának helye és időpontja: Almássy téri szabadidőkn'/pOnt, Budapest VII., Almás»? térfi, IV. emelet 404. Időpontok: CM .■«aj?. i w Jogi tanácsadás: minden hétfőn és szerdán, 15 órától 17 óráig. Építészeti tanácsadás: a hónap második és harmadik keddjén, 16 órától 17 30 óráig. Orvosi tanácsadás: a hónap első csütörtökjén, 14 órától 17 óráig. Meghalt Hegedűs (Bite) Dániel Mély megrendüléssel tudatjuk, hogy Hegedűs (Bite) Dániel író, újságíró, a Szocialista Hazáért Érdemrend kitüntetettje súlyos betegség következtében, életének 71. évében elhunyt. Temetéséről később intézkednek, közli a Magyar Szocialista Munkáspárt VI. Kerületi Bizottsága, a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szöp Szövetsége és a Magyar Írók Szövetsége gyászjelentése. Megint elment valaki abból a gárdából, amely ott ült 1945 márciusában az újrainduló Magyar Nemzet Bajcsy-Zsilinszky úti szerkesztőségében. A gyermekkorát és kora ifjúságát Jugoszláviában töltő Hegedüs-Bite Dániel ipari munkás és a munkásmozgalom harcosa volt. De ugyanakkor verseket is írt. Első és egyetlen verseskötete, Mint levél a fán címmel 1942-ben, Budapesten látott napvilágot. Irodalmi igényű riportokat is jelentetett meg a Magyar Nemzetben, a Népszavában és A mai napban. Kettős elkötelezettsége — a mozgalomhoz és az irodalomhoz — szükségképpen vetette oda, hogy Marosán Györggyel, Parragi Györggyel, Gáspár Zoltánnal és Kovács Imrével együtt fő ,szervezője és mintegy titkára is legyen annak a József Attila Emlékbizottságnak, amely 1942 tavaszán a költő — antifasiszta tüntetésszámba menő — budapesti temetését intézte. Ő volt az egyik rendezője annak az emlékestnek is, amit a Zeneakadémián kellett volna megtartani, és bár a rendőrség betiltotta, senki sem kérte vissza a jegy árát, hiszen a pénz a temetésre kellett. Az újrainduló Magyar Nemzetnél barátunk belső munkatárs lett, szükségképpen a munkástémák szakértője és írója. Ami nem jelenti azt, hogy ne maradt volna szoros barátságban azokkal az értelmiségiekkel, akikkel nehéz időkben együtt küzdött — s akik élve maradtak a fasizmus elleni harcokban. Többekkel élénken disputált is — ez az idősebb korában is koromfekete hajú, „mokány” férfi szókimondó, meggyőződéséhez ragaszkodó ember volt —, de az újabb nehéz időkben is legfeljebb csak vitapartnert, de nem „ellenséget” látott, láthatott azokban, akik szembe mertek szállni annak idején a fasizmus — állítólagos — „korszellemével”. Az elmúlt években mint nyugdíjas a Lapkiadó Vállalat külügyi osztályán dolgozott, és a már a jugoszláviai magyar munkásmozgalomban töltött kamaszkori emlékeit örökítette meg egy ifjúsági regényben. De ha fiókjában rábukkannak is kiadatlan kéziratra, útjának biztató kezdeteihez és élményeinek gazdagságához képest mindenképpen keveset írt. Amit azonban írt, amit mondott és tett, mindazt annak a József Attilának a mélyen átélt tiszteletében írta, akinek a második világháború alatt (a költő legközvetlenebb „proletár utókorá”ban) a magyar szakszervezetekben egyik legaktívabb népszerűsítője Hegedüs-Bite Dániel volt Elhunyt Thuróczy Zsuzsa Hosszú betegség után, életének negyvenkettedik évében meghalt Thuróczy Zsuzsa textilművész. Temetése szeptemben huszadikén, pénteken délután fél kettőkor lesz a Farkasréti temetőben — tudatja a Képző- és Iparművészek Szövetsége. „A problémák története” Min dolgozik Mesterházi Miklós filológus? Mesterházi Miklós 1952-ben született Budapesten. Magyar —német szakosként 1975-ben végzett az ELTE-n. Egyetemi doktori disszertációját Ernst Blochról, elsősorban Bloch és az eszpresszionizmus kapcsolatáról írta. 1978 óta a Lukács György Archívum munkatársa. Krausz Tamás történészszel közösen hosszabb kéziratban foglalkozik a húszas évek Lukács Györgyének bolsevik recepciójával. E vizsgálódás „melléktermékeként” tanulmányt írt a 20-as évek Rudas Lászlójáról is, amely nemrégiben jelent meg a Magyar Filozófiai Szemlében. Egyik szerkesztője a Lukács Archívum különböző kiadványainak. Legutóbb a Kritika jelentetett meg — „mutatványként” — két korai Blochlevelet Lukácshoz, Mesterházi Miklós bevezetésével. — Ernst Bloch gondolkodói útja meglehetősen eltért Lukácsétól. A vele való intenzív foglalkozás nem távoli egy „hivatásos” Lukács-kutató számára? — Úgy gondolom, nem. Bloch alapvető gondolata 1918- ban úgy hangzik, hogy a művészetnek ki kell vonulnia a „szép látszat” keretei közül, mert az egy kívülről vezérelt világ hasonmása, márpedig a művészetnek az ember mindenoldalú nyitottsága szervévé kell válnia. Aminthogy — Lukács szerint — a jóság, a morál kritikája is többre hivatott, mint hogy egy, a normális élet kötelesség-etikája fölé emelkedett kaszt veszélyes adottsága legyen. Mindkét követelés mögött ott a feltevés: lehetetlen, hogy a történelemben „a tragédiáé legyen az utolsó szó”. Ez csak akkor gondolható el érvényesen, ha az ember szabadsága nem pusztán alkalmazkodás, hanem alkotás. Vagy ahogy Lukács György mondta 1922-ben, tevékenység. Továbbra is,a húszas, évek elejének nyelvén szólva, megengedhetetlen a történelmet üdvtörténetként elgondolni, hiszen a tények „nélkülünk” befejezetlenek. De éppen mert megengedhetetlen a történeti objektivitást „nélkülünk” elképzelni, létezhet olyan kritikai „tudás”, amelyik „egy eldologiasult isten helyett cselekszi a megváltás művét”. Itt a megváltás a konkurencia elvének helyére lépő „szerelem”, ahol éppen az egyén szabadsága a feltétele a másik kifejlődésének. Ez a problematika egy izgalmas koré, amikor olyan kérdéseket fogalmaztak meg, mint hogyan lehetséges olyan elmélet, amely „belsőleg is átérzi a harc kínját”, s amely gyakorlati vonatkozású, de mégsem vulgáris. Ezért is vélem úgy, hogy Bloch és Lukács gondolatvilágának vizsgálata összetartozik. — Ön filológusnak mondja magát, de filozófiai és eszmetörténeti kérdések érdeklik... — A filológiához akkor nyúl az ember, ha egy mű már nem evidens, ha úgy tűnik, egy filozófus már csak saját könyvének gondolatmenetére válaszol. Vagy, ha egy mű kihullik az időből, akár úgy, hogy elfelejtik, akár úgy, hogy bebalzsamozzák. Ha mármost az érdekel bennünket, mi az, amit a filozófus „valójában mondott”, akkor eredeti kérdését kell rekonstruálni. Vagyis egy korszak problémakezelésének módját, alternatíváit, előítéleteit. És akkor talán világosabban kitűnik, hogy mondjuk, a Rosa Luxemburgot bíráló Lukács bizonyos — fontos — pontokon éppen hogy propagátora Luxemburgnak, és mégsem keveredik ellentmondásba önmagával. Kiderülhet, hogy bizonyos várakozásai a „szervezeti kérdésben” nem gyengéi (illúziói) voltak, hanem erőssége. Vagy , hogy a marxizmus hegeli tradícióját újrafelfedező Lukács mégsem szédült meg annyira Hegeltől, mint kritikusai állították — és állítják. Az irodalomtörténeti megközelítés paradox következménye, hogy a kérdés rekonstrukciója révén nemcsak az válik láthatóvá, hogy egy mű válaszai „akkor és ott” mennyiben voltak jogosultak, hanem hogy miben érheti bírálat. Mármint nem a jelen „helyes” álláspontjával való absztrakt összehasonlításból fakadó bírálat. Tudniillik láthatóvá válik, hol nem voltak beválthatóak a filozófus ígéretei, hol kellett felfüggesztenie saját várakozásait, hol keresztezték egymás útját olyan gondolatok, amelyek támogatni tűntek egymást. Éppen az a Lukács, akiről beszélünk, — vagyis a 20-as évek Lukácsa — mondja egy helyütt, hogy megfelelő irodalomtörténeti problémakezelés mellett a problématörténet a „problémák történetévé” válik. Azaz: egy történeti folyamat végiggondolás kísérletévé. Ilyenformán az irodalomtörténet nagyon is aktuális tudomány. Az irodalomtörténész a mából tekint vissza, ami nem csak megkerülhetetlen adottság, nem is csak hibaforrás, hanem ettől lesz igazán termékeny a vizsgálat, ha észrevesszük, hogy a múltban is „rólunk szól a mese”. Vagyis, ha a műtől elválasztható distanciát a vizsgálódás tárgyának és önmagunknak — kölcsönös — értelmezésére használjuk. A húszas évek azért különösen érdekes, mert — Karl Korsch kifejezését használva — a marxi gondolat nagy „rekonstrukciójának” időszaka. Ugyanakkor a korszakhoz szervesen hozzátartozik az a szereplők háta mögött zajló változás is, amit a Lukácsot ért némely párton belüli bírálat (például Rudas László tollából) előre jelez. Ezek pedig kitüntetetten a filológiai vizsgálat tárgyai. — Hogyan lehet az, hogy egy olyan jellegzetesen közép-európai (és még számos magyar kapcsolattal is bíró) gondolkodó, mint Erns Bloch, „kimaradt” a magyar értelmiség érdeklődéséből? — Pedig Bloch aktuális, hiszen történetfilozófiája a „szabad öntevékenység” távlatát jelzi. Ezen a síkon a „kései” Lukács megfontolásai is találkoztak Blochéval — bármily buzgón tagadták is mindketten az ilyesmit. Bloch egész művének meghatározó gondolata, hogy fából vaskarika az olyan „megváltás”, amelyik nem hatol le az egyénig. Ez elvont gesztusnak tűnhet fel, de talán megszűnik annak látszani, hameggondoljuk, a párizsi kéziratok Marxjának felfedezése a harmincas évek elején nem kis részben azért volt olyan megrázó erejű, mert újra rádöbbentett arra, hogy Marx több volt, mint ökonómus, és hogy a szocializmus küldetése is több, mint pusztán a termelőeszközök államosítása. Megengedem, hogy Bloch némely gondolatát nehéz nem szkeptikusan olvasni, ám ahhoz, hogy ez ne a belenyugvás mindent letompító kételye legyen, szükséges — Bloch. Ezt, persze, elég nehéz meggyőzően állítani, hiszen húsz kötetnyi életművéből magyarul alig több, mint húsz sor hozzáférhető. És Lukács „centenáris évének" egyik eredménye, hogy a magyar filozófust talán kevesebben dicsérik, de többen olvassák — ideje volna Blochot is magyarul kiadni. — Min dolgozik most Mesterházi Miklós? — Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy írjak egy könyvet a húszas évek Lukácsáról — és azt az ígéretet, hogy azt a Kossuth Kiadó megjelenteti. A kézirat már megvolna. Ami számomra legalább ilyen fontos — és objektíve minden bizonnyal fontosabb — az az, hogy az Archívumban, erősen számítva a történészek sajátlagosan a párttörténészek együttműködésére, belefogtunk Lukács 20- as évekbeli írásai lehetőleg teljes kiadásának előkészítésébe. Ezt a kiadást — Lukács György összes művei keretén belül — a Magvető vállalta. Azt hiszem, filológiai szenzációt ígér. Vagy három kötetnyi, eddig teljesen ismeretlen Lukács-szöveget kap az érdeklődő olvasó. A. G.