Magyar Nemzet, 1985. szeptember (48. évfolyam, 205-229. szám)

1985-09-09 / 211. szám

6 liatin Will. . A MAGYAR NEMZET VITAFÓRUMA Vélemények a tévévitában Ködös vidék című Vitafórumunk augusztus 3-i számában megjelent íráshoz számos hozzászólást kap­tunk. Megköszönve olvasóink fá­radozását, néhány levélből vett összeállítást közlünk. Egyben el­nézést kérünk azoktól, akiknek írása egyrészt rovatunk korláto­­zott terjedelme miatt, másrészt azért nem kapott nyilvánosságot, mert az ismétléseket lehetőség szerint el kívántuk kerülni. Ter­jedelmi okok késztetnek arra is, hogy e vitát ezúttal zárjuk le. A TELEVÍZIÓZÁS szociál­pszichológiájával foglalkozó Percy H. Tannenbaum-könyv­­ből indul ki Lőcsei Gabriella, amikor legnépszerűbb tömeg­kommunikációs szervünk funkcióját igyekszik fogyaté­kosságaival és erényeivel áb­rázolni. ..A tudatos tévénézés — mondja Tannenbaum — nem az információkért van, hanem a szórakozásért.” ... Ám de mi is az, ami szórakoztat? Ezen kaptak majdnem hajba a Tannenbaum-könyv által említett konferencia résztve­vői is. Van, akit remekül szó­rakoztat a prérik marcona fe­negyereke, aki habozás nélkül „csinálja ki” vetélytársait, de menten elalszik egy irodalmi értékű filmen. Van, akinél öblös kacagásra ingerlő szá­mok jelentik a szórakoztatást, de számos olyan ismerősöm­re is hivatkozhatnék, akit az egész televíziós műsorból csak az esti híradó érdekel. Pár évvel ezelőtt úgyszól­ván „lencseközelből” figyel­hettem egy tanyai vállalkozás erőfeszítéseit. Villanyt vezet­tek az iskolába. Nem volt ki­csiség a távoli törzshálózatból kiépíteni a vezetéket. Egy fő­városi szakiskola diákjai iz­zadtak az önként vállalt tár­­­d­dalmi munkában. Ado­mányból került ki a tévéké­szülék is. Egyik vidéki egyete­münk diákjai dolgoztak, hogy megörvendeztessék a tanyai kisdiákokat. Nézték is azok szorgalmasan a tananyaguk­hoz kapcsolódó adásokat. De hát tanyán az iskola a könyv­tár, meg a művelődési ház is egyben. A felnőtteket is nyi­tott kapu várta este. Jöttek is. Pár napig. Azután elmarad­tak. A tanító elárvultan ült a­­készülék előtt a tanteremben. Amikor fölvetette a gondját, azt a választ kapta: „Akkor tessék majd üzenni, ha a Kék fény megy!” A példával ter­mészetesen nem a Kék fény ellen kívántam szólni, amely­nek etikai súlya, kriminál­­pszichólógiai jelentősége vi­tathatatlan. Sokan nézik a Kék fényt. De elgondolkozta­tó, ha valakit csakis az erő­szak, az iskolázott fondorlat látványa képes lekötni! Hely­telen lenne hibáztatni azokat, akiknek szemlélete nem képes ■megragadni a tördeltebb cse­­lekményű, bonyolult kép­­montázsokban pergő filmeket. ÍGY ÉRTHETŐ a krimik népszerűsége, melyek több­nyire azonos szerkezeti felépí­tésben, olyan szcenikai struk­túrában kerülnek vászonra, amelyet a keskenyebb nyom­távon haladó intellektusok is ■képesek követni. Mégis sze­rintem elhibázott szerkesztői elképzelés oly sok bűnügyi filmet sugározni. , Tengeren túl, ahol csator­nák tucatjain kommunikál­nak és ahol jószerint gazda­sági érdekek alakítják a mű­sorpolitikát is, megnyirbál- t­­ tabban bár, de még mindig i bő adagolásban jut pódium­hoz az erőszak ábrázolása. Nálunk — ahol a közlési tér­­ sokkal szűkebb — erre mére- t tezve kellene megszabni a kri-­­ mik számát is, romantikus,­­ illetve kalandfilmek helyet­tesítésével. Mert fiatalembe­rek tisztes körszakáll tenyé­szete, nosztalgia vonatok bo­dor füstfelhői és sok más tü­net tanúsítja, mennyire­­ hiányzik komputeres, szuper-­­ rakétás életünkből, a leven­­­­dula illatú, toronyórakongá­­sos hangulat. Televíziós szakembereink nagy gonddal igyekeznek sok jót és hasznosat nyújtani. Szinte minden rendű és ran­gú, korosztályú egyén megta­lálhatja a maga keretműsorát. Ám mégsem akarjon mindent a televízió! Még akkor sem, ha igen nagyok, szinte kime­­ríthetetlenek az adottságai. Hiszen számos, különösebb vizualitást nélkülözhető elő­adás, sikeresebben, a jelenle­vők értelmi színvonalához al­­kalmazkodóbban bonyolítható le a művelődési házakban, klubokban. Inkább bevált, népszerű, értelmet-érzelmet mozgató műveket ismételjen. Őszintén bevallom: igencsak örültem a télen, amikor ener­giatakarékosság okán, későb­ben indult és korábban zárult az adás. Mert vajon kinek van szüksége arra, hogy többnyire idegborzoló horror sztorik, vagy balkezes erotikával fű­tött filmek után térjen éjfél körül nyugovóra? Hiszem, hogy a televízió nem játszotta még ki összes kártyáit. Sok-sok éve van még ahhoz, hogy eredménye­sen szolgálhassa az emberiség — nemes értelemben vett — szórakoztatását, művelését. Selmeczi László EBBE A HELYZETBE a te­levíziót kezdetben a technikai csoda újszerűsége juttatta. Hódító útját nem­ annyira a műsor tartalmával kezdte meg, mint inkább azzal, hogy a közönség elé a technikai fej­lődés megjelenésformájaként lépett. A tipikus életritmust követő mai ember sokszor fá­radt az aktív pihenésre, ki­­kapcsolódásra, inkább a kép­ernyő előtt piheni ki magát, ahol vagy serkentő hatású vi­zuális mozgásélményben is ré­szesül, vagy pedig a fáradt unalom altatja el és nyugtat­ja. A tévé a közölt műveket az olvasásnál könnyebben „emészthető” tálalásban adja elő. A könyv bármikor előve­hető. A tévéadás között idő­ben és alkalommal folyik: ha nem fejel meg vagy unalmas, egy kézmozdulattal kikapcsol­ható. A technikai újdonságból a tömegszórakoztatási ipar kö­zegévé előlépett tévé történe­tében nagy lépés volt az isme­retterjesztő, művészeti stb. tárgyú adások terjedése. A technikai kivitel fejlődése és felkészült előadók felléptetése a szolgáltatást sok irányban javította ugyan, de az igények a műsoridő korlátozottsága miatt nem elégíthetők ki. Mit lehet műsorszolgáltatás­tól elvárni ? A néző, illetve a kereskedelmi szemléletben fo­gyasztó vagy vevő, csak a kí­nált áruhoz juthat hozzá, azaz egy időben kettő között vá­laszthat; a kínálat ezért gyen­gébb és rosszabb, mint az áru­forgalomban A televízió és a néző sorsa ezért a körültekintő, sokolda­lú és ügyes műsorszerkesztés­től, műsoranyag-készlettől és válogatástól függ. A szerkesz­tőkre súlyos felelősség hárul: a szórakoztatás nem lehet ki­zárólagos cél. Annak arányo­san kell ismeretterjesztési és művelődési célokat szolgálnia. Egyet kell érteni Lőcsei Gab­riellával abban, hogy az egy­szerű televíziós szórakoztatás­nak is lehet emberépítő hasz­na, és szórakozni és szórakoz­tatni „nemes matériával” is lehet. Meg kell adni az olva­sásban elmaradt nézőnek a lehetőséget, hogy a képernyő segítségével hiánypótlásban részesüljön. Lehet-e itt szá­molni a helyzet javulásával? Színpadi művek egyenes adás­ban közvetíthetők, az elbeszé­lő műfajok esetében már ne­hezebb a megoldás. Regény vagy más epikai mű színpadi előadásra, megfilmesítésre vagy televíziós bemutatásra adaptálása azt a veszélyt rejti magában, hogy a mű eredeti közléstartalma módosul vagy éppen megsemmisül. Vannak művek, amelyek semmikép­pen sem tűrik meg az adaptá­lást, csak olvasva őrizhetik meg eredeti üzenetüket. Bi­zarr ötlet volna például a Karthauss megfilmesítése. A KLASSZIKUS művek degradálásának elrettentő pél­dája az a műveltségpótlék, amelyet a háború előtti idők­ben a magyar irodalmi érett­ségire készülő diákok az ún. „Réger”-puskák alakjában használtak; ezek a tömörít­­vények egy-egy irodalmi alko­tást legfeljebb 100—150 szóra sűrített tartalmi kivonatban adtak közre és a teljes mű el­olvasására fordítandó időt és fáradságot megtakarították. Ilyesmi az elmélyedést kerülő embereket juttatja felületes látszatműveltséghez. Lőcsei Gabriella utal arra, hogy a bár passzív televíziós szórakozás minőségétől füg­gően együttérzést, segítőkész­séget, örülni tudást, lelkese­dést, de erőszakosságot is ger­jeszthet. Ez igaz, különösen az egyoldalúan televíziós in­formációkra szorítkozó embe­rek esetében. Az előző napi műsorszám a következő napo­kon társalgás tárgyává lesz, és maradó, ízlést fejlesztő és ne­velő, de ugyanúgy ellentétes és bomlasztó hatással is jár­hat. Ez a hatás nem mindig egyértelmű. A műveltségki­egészítő funkcióban maradék­talant kellene nyújtani, mert a féltudás károsabb és veszé­lyesebb, mint a teljes tudat­lanság. A tévé nyelvédelmi működése sem szorítható ki­zárólag a ritkán sugárzott nyelvvédelmi program kereté­be. Hasonló követelmény a nyelvi, felfogásbeli és maga­tartási eldurvulás elleni küz­delem következetes folytatá­sa. A tapasztalat ugyanis az, hogy az ízlés színvonala a tö­megben lefelé nivellálódik, a tévében hallottak szalonké­pessé avatódnak, és utánzás­ra, sőt, fokozásra bátorítanak. Csak azt kívánhatjuk, hogy a tévé­alkalmazásban rejlő le­hetőségek kiaknázása végre érje el a mívesség szintjét. Dr. Jónás Kornél JÓBARÁTUNK és ellensé­günk, a televízió, újabban egyre több „meglepetéssel” szolgál. Nemcsak a jó öreg népszínművekre vagy a mesz­­szi múltban játszódó, érdekte­len kosztümös filmsorozatokra gondolok, amelyeket a rossz nyelvek szerint részben azért tűznek műsorra, mert már le­járt értük a jogdíj fizetésének ideje, hanem a modernkedő, mindenáron valami újat pro­dukálni kívánó optikai trük­kökre, harsogó színkavalkád­­ra. Az operatőr szereti a ked­ves sanzonénekesnőt egyszerre három képen mutatni, vagy jobbik esetben tükrök fóku­szában megduplázni a balett­táncos figuráját. Mindettől a kép elmosódottá,, ködössé vá­lik, amit nemegyszer, különö­sen, ha zenekarokról van szó, mesterséges f­üstfelhőkbe borí­tanak. A szemrontó villódzá­sokról, amelyeket a néző előtt produkálnak nem is beszélve, szegény néző csak kapkodja a fejét, majd a legegyszerűbb módját választja annak, hogy a legújabb vonalat követő lát­ványtól megszabaduljon, ki­kapcsolja televízióját. Tehát: kevesebb technikai trükköt és tartalmasabb mű­sorokat kér a tévénézők több­sége, miután már bebizonyo­sodott, hogy időnként olyant is tud a Magyar Televízió! (f. r.) MI VÉGRE van a televízió a világon? Hogy m­egismer­­jük, szeressük szórakozzunk és tanuljunk általa. Ez a ka­tekizmus­ kérdés és felelet úgy tűnik, elfogadható. Mr. Tannenbaumnak és Lőcsei Gabriellának is igaza van. Legalábbis sok tekintetben. Mr. T. nagy igazságra hibá­zott rá. Ha a televízió meg akar újulni, a régiekhez kell visszatérnie. Ez a paradoxon csak látszólagos, s nem biztat, hogy minél ősibb gyenge fil­meket ismételjen a tévé. Per­sze a romantikához sem sza­bad teljes egészében vissza­térni. A kaland, a romantika, a jól tálalt és adagolt érzelemgaz­dagság, a jó humor valóban a legjobb szórakoztatás. Nos, a magyar- és a világirodalom kimeríthetetlen forrása ennek. Azonkívül ma is lehet kalan­dos, romantikus, szórakozta­tó történeteket írni. A baj oka másutt keresen­dő. Mégpedig abban, hogy a mi tévénk monopol helyzetben van és minden indokolt, indo­kolatlan panaszra talál ment­séget. Pedig a megoldás akár KGST „kalákában” meg vol­na teremthető. Egyéni (helyi) kezdeményezésekre is van példa. Kábeltévék például Székesfehérváron. Ahol Moszkvától Bécsig, legalább tíz-tizenkét csatorna fogható. Az ország fővárosában ilyesmi nincsen. (Itt a hazai adó első és második programja sem fogható mindig megnyugtató módon.) EGYÉBKÉNT egyáltalán nem biztos, hogy távlatilag ol­csóbb az öreg filmek és kazet­ták ritka és hézagos cseréje, mint a közvetlen műsorátvé­tel. Most egy-két szót a tévé és gyermeke, a video kapcso­latáról. Itt­ villognak igazán az „elodázás ideológusai” ahogy L. G. találóan nevezi őket. A századvég telekommu­nikációs Pató Páljai. Azok, akik, hogy semmit vagy na­gyon keveset kelljen tenni, féltik a magyar polgárt, a ká­ros ideológiáktól, akik szerint a videózás luxus, ezt mondták a Coca-Colára, a hűtőszek­rényre, Zilahyra, a televízió­ra, azaz mindenre, ami új, ami gondokat jelent, amiért dol­gozni kell és amiért felelőssé­get kell vállalni. Pedig a videózás (benne a nem ipari, hanem egyéni vi­deózás is) nem luxus. Ha most a laikus előtt annak is tűnik, csak az elodázok teszik azzá. Amiben L. G.-vel nem ér­tek egyet: a videózás soha nem fogja megenni a szülő­anyját, a televíziót. Csak az emberek nem élnek békében egymás mellett. Az általunk létrehozott művek sokkal in­kább. A gramofon nem ette meg a hangversenyre járást. A rádió nem bántotta a szín­házat. A televízió nem gyil­kolta le a filmet. Nem vita­tom, hogy néha szembekerül­nek egymással, átmenetileg. A holnaputánnak is lesz tele­víziója. Technikailag , és tar­talmilag lehet, hogy már lesz, de lesz. Azért ennyire a vidék nem ködös. Antalfia Jenő Budapest Kétségtelen, a tévé alaposan belopta magát életünkbe, s akár örvendetes ez, akár saj­nálatos, már annyira minden­napjaink r­észévé vált, hogy én azért még nem kongatnám meg a vészharangot felette. Emlékezzünk csak: mikor a mozi elterjedőben volt, sokan a színház jövőjét féltették, amikor a rádió meghódította a világot, a sajtó létjogosult­ságát kérdőjelezték meg, a tévé uralomra jutásától vi­szont a mozi elsorvadását jó­solták. Nem így történt. Némi válság és átrendeződés után mindegyik intézmény tovább virult és virul ma is, hátán nem is oly módon és mérték­ben mint annak előtte. Bizonyosra vehető tehát, hogy a képmagnó elterjedé­sével a televízió jelentősége is csökkenni fog. Ennek — sze­rintem is — csak úgy lehet majd elejét venni, ha a tévé fokozatosan átformálja műso­rát jobban figyelembe veszi a néző kívánságát, emeli a szó­rakoztató műsorok számát és szintjét, hiszen — ahogy cikk­írójuk hangsúlyozza — „szóra­koztatni lehet nemes matériá­val is”. Elmondanám, mint átlagné­ző, melyek azok a műsorok, amiket lehetőleg mindig meg­nézek. A „Kuckó”-t, a Hír­­adó­t, a portréfilmeket, a kul­turális műsorokat, vetélkedő­ket ,az Elmebajnokságot, s az oldottabb, szellemes Teleferét, ami a legjobbak közé tarto­zik. Azt ajánlom a tévé szer­kesztőségének — az annyit hangoztatott és sürgetett de­mokratizmus szélesítése, érvé­nyesítése érdekében is —, vé­gezzenek széles körű közvéle­mény-kutatást, valamiféle kí­­vánságfelmérést a különböző foglalkozásúak körében, és ak­kor majd meglátják milyen irányba kell haladniuk, hogy a tévé műsora fokozza nép­szerűségét. Boór Vilmos nyugdíjas VISSZATÉRVE „Életet az éveknek” című olvasólevélre, teljes mértékben­ egyetértek a hozzászóló panaszával. Magam sem tudom megér­teni a televízió műsorszerkesz­tőségének azt az álláspontját, amellyel ezt az idősebbek és idősek számára kéthavonként sugár­zott műsort megszüntet­te. Kérdem, hogy a sok száz program mellett miért nem le­het havonta legalább egy al­kalommal részünkre is sugá­rozni ezt a kedvelt műsort. Úgy vélem, ennyit a már kö­telességeiket teljesített idős emberek megérdemelnének. Nagyon örülnénk, ha sikerül­ne kedves műsorunkat vissza­kapni. Persze nem kívánnánk főműsorban, jó lenne úgy, mint eddig, du. 16 óra körül! Duka Tivadarné nyugdíjas Budapest Belerobbant életünkbe a televízió, és akik nézik azok­nak átalakította egész életvi­telét. Az emberek zöme azért vette ezt a „tartós fogyasztási eszközt”, mert élm­ényt kívánt szerezni, ki akart kapcsolód­ni, otthoni szórakozást remélt szerezni. Ilyenformán tudo­másul kell venni, hogy az ét­lapnéző (aki a tankönyv sze­rint nincs) szórakozni kíván. Bár nálunk — mint Lőcsei Gabriella írja — idő előtti a kérdés, mégis felmerülhet: megöli-e a videózás a televí­ziót? Nézetem szerint nem. Eltekintve attól, hogy az in­tézmények és műfajok nehe­zen halnak el, mert van ope­ra, operett, színház, mozi, rá­dió, sőt lírai költemény is, a televíziónak van egy olyan va­rázsa, ami a videónak nincs és ez a jelenlét illúziója. Ami­kor újév napján a bécsi fil­harmonikusokat nézem és hallgatom, úgy érzem a hely­színen vagyok. (Nem értem, miért adnak egy-egy ilyen ese­ményt felvételiről?) Aztán a kazetta nem változik, de az egyidejűség, mint bizonytalan­­sági tényező érdekfeszítő. Rögzítések, váratlan fordula­tok növelhetik a szórakozás intenzitását. Cai'Uso és Galli- Curci annak idején megbukott sokszoros helyárak mellett. Mostanában az ejtőernyős a Par­lament tetőzetére szállhat le, de előfordulhat, hogy világ­rekord születik. Úgy vélem a műsorszer­­kesztés keveset ér az egyidejű helyszíni közvetítés lehetősé­gével. A felvétel nem pótolja az egyidejűséget, esetében már nem érzem magam részt­­vevőnek. Nem akarok jósolni, de a video és televízió verse­nyében a műsor­szerkesztő kénytelen lesz több helyszínt kapcsolni, úgyhogy ebből a versenyből a néző győztesen profitálhat. Dr. Szendrei György ­ Századok, fé­századok... SZEPTEMBER 11., 1685.: Két­hónapi ostrom után a Schulz gene­rális által vezetett császári-királyi csapatok elfoglalták Eperjest. SZEPTEMBER 14., 1935.: Francia­­országban előkészítés alatt állt két szakszervezet egyesítése: a CGTU-é (Egységes Általános Munkaszövet­ség) és a CGT-é (Általános Mun­kaszövetség). Az Új Igazság című, magyar nyelvű lap (a Francia Kommunista Párt magyar nyelvű csoportjának lapja) a következő­ket írta a fentiekről szeptember 14-i számában: „Szakítani kell az­zal a gyakorlattal, amely inkább csak papíron ismerte el az egység­front szükségességét és arról álta­lánosságban beszélt. .. Az egység­front nemcsak eszköz arra, hogy a reformista befolyás alatt álló mun­kásokat megnyerjük a kommuniz­mus mint eszme számára. SZEPTEMBER 15—16., 1935.: A ná­ci párt kongresszusa Nürnbergben, amelyet hivatalosan a „győztesek kongresszusának” neveztek. A je­lenlévők elfogadták a hírhedt nürn­bergi faji törvényeket, amelyek kü-.ennséget tettek az államhoz tarto­­oOS eo az u.siamGigái sag­aozotU Ceain­arjá teneteit ne­­juiot axiamtiij.eai. a­itUiOU Gxkxjuuilyt KUpiilli,­­,iili.Guáiilll anaxupOi gazdági uvany­­­cuiie*y i0áZuitá, hogy az ílleto a ,,ieanooGj.enUu tajuoz” tartozik. Itíjdit es nem k­ózott u»os vuit a niáza a SctgxkUics. A „feiáuoo­­ren­citr’ es „aisooaienuu taj ivep-Vise*iri.iie& Uctcíió^a^Uú »avuL eg^uit­ecetét Koncentrációs laporoa nur­­colabsát bűntetteit. 15­—16., 1935.: A Mag.* ai Oi-Szagi Szoeiáxuemoxviata Part­uaimiticaniit Kongresszusa, amelynek naca.ior­ata a fasizm­us elleni harcot hangoztatta. SZE*-AiCiiVijaEjdt, ír Kin.: Párizsban nemzetközi tiltakozó konferenciát tartottak a készülő olasz agres­szió ellen, Abesszínia védelmében. A konferencián Anglia, Franciaor­szág, Olaszország és más országok több mint százhúsz társadalmi szer­vezete képviseltette magát. (Összeállította: Balogh Ágnes) A színházak Operaház: szó: Bánk bán (Bér­­letszünet, 7) — V: Manon Lescaut (Bérletszünet, 7). Madách Színház: H: Sze, Cs, Szó, V: Jövő H: Macskák (8) Vígszínház: H: A tizedes meg a többiek (7) — K: Ugyanaz hátulról (7) — Sze, Jövő H: A láthatatlan légió (Heltai J. béri. 1. ea., Jövő H: Ditrói M. béri. 1. ea., 7) — Cs: Merlin (fél 7) — P: Játszd újra, Sam! (8) — Szó: A balek (7) — V: P: Richard (7). Pesti Színház: Szó, Jövő H: Rém­ségek kicsiny boltja (8) — Szó: bemutató) — Cs: Equus (7) — P: Vak Béla király (7) — Szó: Kő­műves Kelemen (7) — V: Deficit (7). Fővárosi Operettszínház: p: Szó, V: A mi dalunk szól (7) Mikroszkóp Színpad: P, Szó, V: Bal? Jobb? Bal!! (fél 8) — Jövő H: Illetékesek vagyunk (fél 8, be­mutató). Vidám Színpad: P, V: Kabos­­show (7) — Szó. Jövő H: Hajrá, magyarok. (7) — Szó: Őrült nők ket­rece (éjjel fél 11). Marczibányi téri Műv. Ház: Szó, V: Az ördög három aranyhajszá­­la (az Arany János Színház ven­dégjátéka, de. fél 11, V: du. 3) heti műsora Állami Bábszínház a Jókai té­ren: K: Sz.­ Cs, P. Szó, V: Jancsi és Juliska (de. 10, Szó: du. fél 3, V: de. fél 10 és fél 12) — a Népköz­­társaság útján: Sze. Cs, P. Szó, V: Gulliver Liliputban (du. 3, Szó: du. 4, V: de. 11 és du. 4) Mátyás-templom: K. Szó: A Co­relli Kamarazenekar hangversenye (8) — Cs: Pécsi Sebestyén orgo­naestje (8) — P: Kistétényi Melin­da orgonaestje (8). Budapest Kongresszusi Központ: Szó: A Magyar Állami Hangver­senyzenekar hangversenye (7). Pesti Vigadó Hangversenyterme: Cs: A Magyar Rádió és Televízió Szimfonikus Zenekarának hang­versenye (fél 8). Aquincumi Múzeum: V: A Con­centus Consort régizene együttes hangversenye (de. 11). Zeneakadémia: H. K. Sze, Cs, P. Sze, V: Pablo Casals Nemzet­közi Gordonkaverseny. Fővárosi Nagycirkusz: Szó, Cs. P, Szó, V: Békekarnevál (fél 8, Cs. P, Szó: du. fél 4 és este fél 8, Szó: de. 10 is!, V: de. 10 és du. fél 4). Szereposztás és rövid tartalom a Pesti Műsorban található! Hétfő, 1935. szeptember 9. BUDAPEST V., KÁROLYI MIHÁLY UTCA 11—15. Budapest belvárosában CSAPOLT GOLD FASSL SÖRREL, HIDEG ÉS MELEG V­­ÉTELKÜLÖNLEGESSÉGEKKEL, SÖRKORCSOLYÁ­K­K­AL várja kedves vendégeit az ERZSÉBET SZÁLLODA légkondicionált JÁNOS PINCE SÖRÖZŐJE naponta 11—23 óráig! Vasárnap szünnap. Asztalfoglalás: 189-024, 382-111. ■ CHiingax Harris

Next