Magyar Nemzet, 1985. október (48. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-26 / 252. szám

19­­ Magyar László András » • , II­I . A pcselekedet Az egész Újlipótváros három részre osztható: A Pozsonyi út kétoldalán laknak a miniszterek és egyéb közalkalmazottak, a Fürst Sándor utcától befelé az Aquitanusok, a Váci út környékén pedig azok, akiket kiskeresetű ré­tegeknek, latinul proliknak ne­veznek. E harmadik régióban található a kistér, amelyet két­ pad, egy tö­rött mérleghinta és rengeteg ku­tyaürülék alkot. A kistéren a hat­vanas évek közepén még remekül lehetett focizni, amíg a labda ka­­kis nem lett, vagy, amíg a Kövér rendőr ki nem pofozta az embert. Iskola után általában ide jár­tunk és műanyag tejesflakonokat rugdostunk boldogan. Ha a focit untuk, akadt más mulatság. A szuterénlakások ablakán minden­félét be lehetett dobálni, aztán azt is lehetett csinálni, hogy az ember a járdára köpköd és nézi, ki lép bele. Ki tudja miért, a fekete, gumitalpú posztócipők ta­lálatait fogadtuk legnagyobb ha­hotával. A grundokon lovagi tornát, a csőrepedéseknél pedig gyufaszá­lakkal szlalomversenyt játszot­tunk. Csavarogtunk is: a Nyugati pályaudvaron, a Váci úton, a Parkban, vagy épp ott, ahol az Újlipótváros a Terra Angelorum­­ba vész, amely nevét Engel Hu­góról és családjáról kapta. Harmadik-negyedik általános­ban nyamvadt, homály­ szemüve­ges gyermek valók. A csípőm kes­­kenysége miatt nadrágomat min­dig félkézzel tartanom kellett, azonkívül a szemüvegem csálén állt. Ha fölfelé néztem, összefin­­torítottam az arcom, és vékony hangon, lassan beszéltem. Ezért a tanító nénim egyszer, levétetvén szemüvegem, meg is pofozott. A pofon nem segített, mist kisokos maradtam továbbra is. Akkoriban még nem tudtam, hogy szüleim gazdagok, igaz, azt se tudtam, hogy mások meg sze­gények. Nem láttam semmi visz­­szatetszőt abban, hogy nekünk öt­szobás villánk és Opelünk van, míg a Friedrich Ricsi nagyapja alsógatyában alszik a mosogató alatt, és svájcisapkát visel a víz­­cseppek ellen. Friedrich ráadásul olyan hátrányos helyzetű volt, hogy még a saját nevét sem tud­ta kimondani: mindig azt mondta, hogy „Fridrik”, „k”-val. A világ tehát még nem zavart. Első bánataim abból fakadtak, hogy Jászi Lajos volt a legjobb barátom. Jászi mindmáig nagy erejű, nagydarab, és igen érzelmes lel­kű ember. Már másodikban sep­rűvel kergette meg a napközis ta­nárnőt, viszont az „Atyec szoldá­­ja" című szovjet filmen sírva fa­kadt. Úgy festhettünk egymás mel­lett, mi barátok, mint az egér meg a medve. Legerősebb elmemunká­val is alig tudom visszaidézni, hogy mikről is beszélgettünk. Legtöbbször Jászi jött hozzánk, neki ugyanis nem volt testvére, nekem meg három nővérem is van, akikkel barátom szeretett művelten társalogni. A középső nővérem szerzett egy Beatles-le­­mezt, Jászi naphosszat ezt hall­gatta, közben ritmizált és fejhan­gon dúdolgatott. A zenét imádta. Kövér, fekete fiú volt, látszólag jóságos, való­jában is az, csak épp rendkívül rossz. Ezért apja, rendszeresen verte őt. Sosem tudtam eldönteni, vajon azért rossz-e Jászi, mert ve­rik, vagy azért verik, mert rossz. Rosszasága, mondom, nem lát­szott rajta, szeretett keserű mo­sollyal az arcán, magányosan sé­tálgatni, csak épp a végzet úgy intézte, hogy folyton rosszalko­dott. Emlékszem, egyszer egy építkezés mellett állva beszélget­tünk. Jászi kihúzott egy nádszálat a mellettünk heverő zsup­köteg­­­ből és szórakozottan elhajította. A nád berepült egy arra haladó teherautó ablakán és szemen ta­lálta a sofőrt. A sofőr kiszállt és rémesen megverte Jászit. Folyton ilyenek történtek vele. A sors ke­ze volt ez! Szóval, Jászi zenét hallgatott, én pedig olvastam, ő nagy volt, én kicsi, engem nem vertek, őt igen , kiegészítettük egymást Jászi a Hegedűs Gyula utcá­ban. (Csáky u.) lakott külön szo­bában. Szülei fáradt emberek vol­tak, anyja ideges-fáradt, apja szomorú-fáradt. Gyermekükkel sokat vesződtek, azaz fakanállal, szíjjal, s egyéb eszközökkel ütle­gelték. Én nem értettem ezt, hi­szen engem otthon sohasem ütöt­tek meg, de Jászi nem rágódott a dolgon, közönyösen fogadta az igazságtalan büntetést is. Egy alkalommal békésen ját­szottunk, amikor Jászi apja haza­érkezett. Köszönt, majd kedvesen megkért, fáradjak ki a szobából egy percre. Az ajtót bezárta mö­göttem. Odabent csönd volt, csak tompa csattanások hallatszottak néha. Ezután az apuka kijött és én bementem. Bemn Jászi közö­nyös arccal ült, bús szemében könny csillogott. Karja, rövid­­nadrágos lábaszára csupa vörös­ség. Az ablakkilincsen még him­­bálódzott a gumiexpander. Sokat sétáltunk, különösen ta­vasszal, amikor az ember, ha nor­mális, röpülni szeretne, vagy leg­alábbis bukfencezni. Egy napon aztán Jászi, mint­hogy szíve túlcsordult a tavasztól, félbehagyta a játékot és­ fölkiál­tott: — Tegyünk jót! — Hogyhogy? — Tegyünk jót valakivel, hogy hálás legyen nekünk! — magya­rázta meg Jászi. Én mindig ijedős, voltam. — Nem lesz ebből baj? — Dehogy! Segítsünk valakin! — Takarítsunk ki nálatok? —* kérdeztem szomorúan, mert nem volt hozzá kedvem. — Nem. Nálunk tisztaság van. Azt gondoltam ki — folytatta le­sütött szemmel, mert maga is meghatódott önnön jóságán —, hogy egy magányos öregen segít­sünk. — Hangja megremegett. Költői lélek volt, egyszer verset is írt, amelyet osztályfőnöki órán fölolvashatott. A vers a Lenin el­leni merényletről szólt. Én nem voltam elragadtatva az ötlettől, mert nem szerettem a magányos öregeket. Általában ugyanis pisiszaguk volt és nagyot hallottak. Én pedig sosem tud­tam kiabálni, sőt, ma sem tudok. De azért megkérdeztem: — De hol van itt egy jó magá­nyos öreg? — Én ismerek egyet — felelte Jászi. — Alattunk lakik eggyel. Úgy hívják, hogy Suszták néni. Nincs mit ennie, rosszul lát és mindig mozog a feje szegénynek. Elkezdtem reszkettetni a fe­jem, és így tényleg nem lehetett jól látni. Sajnálatot azonban nem éreztem Suszták néni iránt, hiába nem látott. Az ifjúság kegyetlen. — De hát mit tudunk neki se­gíteni? — akadékoskodtam. — Be­vásárlunk neki, vagy ki­takarítunk nála! Láttam, nincs mit tenni. Fölmentünk a nénihez, aki a másodikon lakott. Az ajtaján réz­tábla: „Suszták Elemér.” Előtte­­mögötte papírcetliken, ceruzaírás­sal ez állt: „Ozv.” és „né”. — Suszták Elemér, öt cica, hat egér — mondtam én. Jászi meg­­rovóan nézett rám, mint akkor, amikor felelés közben köpöcsővel eltaláltam. Nadrágjába gyűrte az ingét, fölhúzta a sliccét, megiga­zította a szemüvegem és csönge­tett. Őszes, disznóképű, vidéki férfi nyitott ajtót. Hagyma­szagot le­­hellt ránk és megkérdezte: — No? — Csókolom. Suszták néni? — érdeklődött Jászi. — Fekszik. Mit akartok tőle? — Szeretnénk beszélni vele. — Nem lehet. Fekszik. — Betegnek tetszik lennie? — aggódott Jászi. — Fekszik, no! Miről akartok beszélni vele? — a disznóképű még mindig elállta a kijáratot, hasa és nadrágjánál tovább érő alsógatyája kilátszott szétnyílt ing alól. — Csak segíteni szerettünk vol­na. — Mit? — Gondoltuk, hogy öreg és ma­gányos és... — Magányos? — csodálkozott a disznóképű. — Mér magányos? Van neki lánya. — Lánya? Nincsen. Tévedni tetszik — csóválta a fejét Jászi. — Má hogyne vóna! Hát azé én vagyok neki a férje. A lányá­nak. Sajna. — Elgondolkodott. — Kár. — Mi? — Hogy van neki lánya — mondta Jászi csalódottan. — Ak­kor nem magányos. Na, menjünk — fordult felém. — Ugye mondtam? — szóltam megkönnyebbülten, pedig nem is. — Várjatok csak! — kiabált utánunk özv. Suszták Elemérné lányának férje. — Hát ászt mit akartatok segíteni, de? Jászi szerényen odafordult és halkan, de önérzettel mondta: — Hát takarítani, bevásárolni, ilyesmi... ilyen kisdobos dol­gok ... — Az jó — bólintott a disznó­képű. — Azt lehet. Hun laksz? Mi a neved? — Jászi Lajos, itt lakom egy emelettel följebb, harmadik eme­let tizenegy — Jászi láthatóan megreszketett. Szíve megdobbant. Már látta, ahogy a disznóképű föllépdet a harmadik emeletre és becsenget hozzájuk és anyja ajtót nyit, és el lesz mondva az egész jótett, és ő csak állni fog szótla­nul, amíg anyja büszkén mosolyog, és talán még azt a pisztolyt is megveszik neki. Jutalmul. — Harmadik emelet tizenegy, Jászi — ismételte el a vej. — Szó­val­­bevásárolni. — Meg takarítani — egészítet­te ki Jászi. — No, akkor itt van negyven forint — halászott elő két húszast a férfi. — Menj le, ászt hozz ne­kem sört. Amennyi kijön, kőbá­nyait, vagy kinizsit. De nehogy meglógj a pénzzel, mer most ma tudom, hol laksz, aztán apáddal nyúzatlak meg. Siess! — lökött egyet Jászin. — Lehet bevásárol­ni. Ez is segítés, nem? — kérdez­te, és választ se várva becsukta az ajtót. — A tablettaszájú anyádat — válaszolt később Jászi, majd vál­lat vont. Megindultunk a közért­be. Vettünk öt sört. Azt hiszem, több mint hat forint volt a visz­­szajáró pénz. A közért csak egy sarokkal volt arrébb, de Jászi elv­ből nem akart még visszamenni. — Hadd nyelje a nyálát egy ideig az a szemétláda. Sétáljunk egyet! — a kistér felé indultunk. . Ehhez a Visegrádi utcán kellett végigmenni. A sarkon biciklis kö­szörű dolgozott Jászi elmondta, hogy nagyapja olyan élesre tudja köszörülni a kést, hogy csak rá kell tenni a kenyérre és máris átesik rajta. Úgyhogy fémlapot kell használniuk vágódeszkának­, mert különben az asztalt is ketté­vágná a kés. Ezután megnéztük a Kuk Miksa áruját, Jászi titkon el­vett egy répát és megette. Én cso­dáltam bátorságát. Megnéztük a Bagolyvár előtt fekvő részeget, aki hányásban feküdt, meg az ál­latkereskedést is. Választottunk magunknak papagájt. A kapual­jak hideg sajtszagot lehelitek fe­lénk, de mi mindegyikbe benéz­tünk Az egyikben egy férfi állt, és a falra vizelt. — Az anyátokat — mondta ne­künk szomorúan. Jászi három sört vitt, én kettőt. Út közben csak egy törött el.­­Megérkeztünk a kistérre. Szőke Buci és Papasz Vaszilisz snúroz­­tak a falnál. Ezek huligán gyere­kek voltak, és már ötödikesek, de Jászi nem félt tőlük. — Helótok — köszönt nekik ha­nyagul. — Cső, Jaszkó, mi van? Piá­­zunk? — Snúroztok? — Ja. — Be lehet szállni? — Te beszállhatsz. A dedós nem. — (A dedóson engem értet­tek. Jól meg is sértődtem.) Jászi megszámolta a visszajáró pénzt és azt mondta nekem: — Ha nem fizetem ki a sört, megver az apu. Dupla vagy sem­mi. Nyernem kell. Ha nyerek, nincs baj. Érted? — Persze. Most már úgyis mindegy — feleltem én rossz elő­­érzettel. Megint igazam volt. Sajnos. Mert Papaszék csaltak. Jászi min­dent elvesztett. — Csaltok — mondta végül tárgyilagosan. — Tudd ám hány kiló vagy! — Szétverlek — Jászi és meg­pofozta a Szőkét. A Szőke szája fölrepedt, sírva üvöltötte: — Hülye, barom, állat! — Szidod az anyámat? — kér­dezte Jászi és nagyon megverte őt ezért. Csakhogy Papasz közben elfu­tott a pénzzel, ám előbb fölkapta két sörünket és egymáshoz verte az üvegeket. A sörhab Jászi ingé­re fröccsent, akinek most már kocsmaszaga is lett. Szomorúan nézte a megmaradt két üveget. — Mit gondolsz, mi lesz? — kérdezte tőlem. Én éppen akkor jöttem vissza az utca másik olda­láról, ahonnan a gigászok csatá­ját néztem. — Baj — feleltem. Megint ki­tört belőlem a kisokos. — Meg­mondtam, hogy hülyeség magá­nyos öregekkel izélni. Egyébként először a disznóké­pű verte meg. Aztán az anyja, este pedig az apja. Velem senki sem törődött. Nyilvánvaló volt,­­ hogy Jászi vitt a bűnbe. Egy hét múlva találkozhattunk ismét. Jászi izgatottan kérdezte: — Próbáltad már, hogy a villa­mossínre raksz valamilyen pénzt, és akkor jön a villamos, és akkor egész fényes és lapos lesz? Nem próbáltam. És tényleg. »•­­Jászit 17 évesen az ország ösz­­szes középiskolájából kitiltották. Segédmunkából élt, bőgőzni ta­nult, zenekarok közül tevékeny­kedett, disszidált, de visszajött. Mostanában örökölt egy lakást és kibékült a szüleivel is. Remélem, ezentúl sikerül jónak lennie.) »«tllTCi­tiM: lUMlvmÁcic 1« Tóth-Máthé Miklós ! A­ trolimegállóban látta meg a nőt. Olyannak tetszett a várako­zók gyűrűjében, akár néhány tör­pe akáctól körülölelt jegenye. Lassan, mintha a távolban kö­zeledő járművet lesné, mellé ara­szolt. A válláig ért. Micsoda példány — gondolta és azzal a gyerekes kíváncsisággal nézett fel rá, ahogy nagyon ré­gen a fa tetején meghúzódó ma­dárfészket kutatta. — Ne haragudjon — szólt egy mély lélegzet után az izgalomtól kicsit rekedten —, de megtud­hatnám milyen magas? — 190 — válaszolt a nő szóra­kozottan, miközben cekkerét át­cserélte az egyik kezéből a má­sikba. Aztán kicsit később, még a pontosság kedvéért hozzáfűzte: — mezítláb. — Ez igen — biccentett elis­merően. — Ön aztán lenézheti a férfiakat. — Már amelyiket — nevetett a nő. — Nem minden férfi mély növésű. — Ezt vegyem célzásnak? rá­kérdezte dr. Sáry Kálmán és ma­gában bosszankodott, hogy kalap van a fején. Úgy érezte, mintha­­ a nő állandóan a kalap tetejére pillantana. A nő nem felelt. Igazgatta a padlizsánokat a cekkerben. Most néhány krumpli kerekedett felül. Sáry Kálmán nézte a krumplit és elbizonytalanodva toporgott a „jegenye” tövében. De aztán jött a troli, amire kis gondolkozás után mégiscsak fel­préselte magát. Odafurakodott a nő mellé, és szerencséjére bele-, akadt a cekkerbe egyik kabát­gombja. — Most megfogott! — harsant fel diadalmasan, hogy a magasba is eljusson­ a hangja és kiszaba­dította a gombját. — Nem volt szándékomban — jegyezte meg a nő. — Maga tola­kodott. — Nyomtak — mentegetődzött Sáry Kálmán —, de őszintén szól­va nem is bánom, így legalább még alkalmam van megkérdezni: mit sportol? Mert ilyen ragyogó alkattal biztosan nemcsak a tévét nézi. Szerintem kosarazik. — Szerintem röplabdázom — hallatszott a magasból. — És még mire kíváncsi? — Mindenre. Ha egy csinos nővel találkozom, átkozottul kí­váncsi leszek. Férjnél van? — Még nem... szerencsére. Sáry fellélegzett. Az óriás, akit eddig a nő mellé képzelt, sem­mivé foszlott. — De vőlegényem azért lehet. Az óriás­ visszajött. — De mostanában az sincs. Az óriás most már végleg el­tűnt és ettől Sárynak egészen jó kedve támadt. Gyorsan előránga­tott még néhány udvarias közhe­lyet, amolyan lelki­ talajpuhítás­­ként, majd bemutatkozott. — Örvös? — A nő­­ hangjában némi érdeklődés mutatkozott, és egy kicsit, mintha hosszabban nézett volna lefelé. . — Nem, dehogy. Irodalomtör­ténész. Irodalmi doktorátusom van. — Igyekezett ezt a tényt na­gyon szerényen közölni, de nem sikerült. Úgy dobta fel, mint a győzelmet jelentő tromfot egy ultipartiban. A hatás váratlan volt. A nő szinte meg sem hal­lotta. Oda se neki, tornyocskám — gondolta Sáry —, majd elkáp­ráztatlak. Bámulni fogsz, kit szedtél fel a trolin. — Berzsenyiről írok most ta­nulmányt — jegyezte meg mint­egy mellékesen —, megpróbálom a „niklai remetét” kicsit közelebb hozni a ma emberéhez. Ami pe­dig a szakmát illeti, meggyőző­désem, hogy ezzel az írásommal sikerül majd követ dobni az iro­dalmi állóvízbe. Berzsenyiről ugyanis... — Ne haragudjon — szólt köz­be a nő —, nincs véletlenül egy jó kárpitos ismerőse? Persze olyan, aki nem dolgozik drágán. — Kárpitos? — Az. Akad ugyan egy része­ges az utcánkban, de őt nem sze­retnénk igénybe venni. Mami­­kámnak szívügye két régi fotel, amolyan családi ereklyék, azokat akarjuk újra húzatni. Baj, hogy érdeklődtem? — Ugyan. Majd utánanézek — ígérete, nagyvonalúan Sáry, mi­közben egy pillanatra Berzsenyit képzelte az öreg fotelbe, ahogy fásult beletörődéssel várja a kárpitost. Leszálltak a troliról. — Meghívhatom egy kávéra? — Sietek — tétovázott a nő. — Csak egy rövid időre. — Jó, de igazán csak néhány percre. A presszóban ezt mondta Sáry: — Önöknek a régi fotel, ne­kem a régi költő a szívügyem. És, hogy a példánál maradjak, látja, most én is újra szeretném „huzatni” Berzsenyit. Higgye el, megérdemli. Halgassa csak meg ezt a nagyon ismert két sort. „Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, tartott bokrai közt sár­ga levél zörög...” Figyelje a ritmusát! Újra elmondta, skandálva. — Ugye, milyen szép? — Cuki — bólintott a nő és az egyik mokkacukrot beletette a kosztümkabátja zsebébe. — Dzsoninak viszem, kétéves boxer és ha maga tudná, milyen kedves kis dög! Még ha rosszalkodik, sem tudok rá haragudni, mert csak rám néz azzal az okos, szép szemével és akkor úgy ellágyu­lok, mint a napra kitett marga­rin. Érti maga ezt? — Igen, persze — dünnyögte szórakozottan Sáry Kálmán és behörpintette az utolsó korty ká­vét. — Mondja, Linácska... ugye jól értettem a bemutatko­zásnál? — Jól, de nem Linácska, csak Lina. — Lina drága, szereti egyálta­lán az irodalmat?­— Hát hogyne. Mindenki sze­reti azt, vagy nem? — No igen... igen, de talán Itt van mindjárt az előbb idé­ - zett költő. Ki olvassa ma már a verseit? «— Maga — nevetett a nő. — Igen, de nekem ez a szak­mám. Pedig higgye el, méltatla­nul porosodik. Igaz, kicsit ar­chaikus nyelven írt, de olyan bá­mulatos őserő van a költészeté­ben, ami ma is hatni tudna. De hát, hogyan hasson, amikor nem is olvassák?! Elnézést, hogy fag­gatom, de például ön mit tud ró­la? — Nem túl sokat — ismerte be Lina —, de a napnak csak hu­szonnégy órája van. Délelőtt munka, délután edzések, vasár­nap meccsek... és ha­ akad is néhány szabad percem, már megbocsásson, de azt nem a ma­ga Bercsényijére... — Berzsenyi... Berzsenyi Dá­niel. — Igen, tudom, azt akartam mondani, csak összekevertem az­zal a másik költővel. Szóval, ha marad egy kis szabad időm, ak­kor az tuti, hogy nem vele lesz találkám. — Nevetett és közben eltette Sáry mokkacukrait is. — Dzsoni előre is köszöni, ha va­laha összeismerkednek, majd kap érte egy nagy­ pacsit. — Tudja mit — fogta meg a nő nagy kezét Sáry — beszéd­­ek önnek egy kicsit Berzsenyi­ről!­­— Már mondtam, hogy sietek — húzta el a kezét Lina és gyor­san az órájára pillantott. — Ta­lán majd máskor... — Berzsenyi Dániel — kezdte el hirtelen Sáry, kezével ismét a nő keze felé evezve —, 1776. má­jus 7-én Egyházashetyen szüle­tett és 1836. február 24-én halt meg Niklán. Az ódákon kívül elé­giákat, epigrammákat, episztolá­kat írt, majd később kitértek ezekre a versformákra is, most inkább arról, hogy a legnagyobb hatással Horáciusz volt rá. Ho­­ráciuszról talán csak annyit, hogy... Sáry Kálmán akadémiai szék­foglalónak is beillő előadást rög­tönzött. Közben megittak öt üveg sört, négy konyakot és Lina meg­evett nyolc krémest meg egy sa­rokházat. Amikor végre kiszédelegtek a presszóból, Sáry a taxiállomás fe­lé mutatott. — Úgy gondolom, Lina, foly­tathatnánk nálam a beszélgetést. Akad jó pár érdekes könyvem Berzsenyiről. Felolvasnám né­hány versét és talán részleteket­ a készülő tanulmányomból. Re­mélem, nem érti félre és nem gondolja, hogy... — Nem gondolom, hogy... — ingatta vidáman a fejét a ko­nyaktól csillogó szemmel Lina —, de én nem megyek fel magához se most, se máskor, semmikor. És nem is randizok többet magá­val! — De hát miért...? Megbán­tottam valamivel? — Semmivel. —­ Akkor... ? Lina Sáry Kálmán kalapját­ nézte. A szív alakú vájatot a te­tején. — Nem szeretném megsérteni — kezdte kicsit vontatottan —, de maga okos ember, biztosan megérti, amit mondok. — Igyekszem ... — Akkor hát beláthatja, ne­kem fontos, hogy felnézzek arra a férfira, akivel járok. Ugye, nem haragszik, de maga... maga túl alacsony hozzám... Milyen ma­gas is? — 170 — hazudott öt centivel többet Sáry, bár már tudta, hogy vesztett mérkőzés után áll. De azért szépített az eredményen. — Istenem — sóhajtott Lina —, ilyen az én formám. Mindig sok­kal kisebb férfiakkal hoz ösz­­sze a véletlen, pedig már úgy szeretnék végre felnézni valaki­re, úgy igazán, hiszen tudja...! De hát... a nagyság átka, ahogy mondani szokás. Ugye, nem veszi ezt zokon? És köszi, hogy elszó­rakoztatott. Tuti, hogy ezentúl sokkal többet olvasok Bercsényi­től! Felemelte a cekkert, néhány­szor meglóbálta, úgy, mintha egy képzeletbeli hálón akarná keresz­tül dobni, aztán mielőtt az ellen­kező irányba indult, még barát­ságosan visszaszólt a magasból: — Pá, kis okos! Csak nem le­­lombozódni ! A nagyság átka Magyar Nemzet Tompa Gábor ÉGI ÜNNEP Most sorban állnak mind a csillagok. Elnyerték már pályájuk Vaskeresztjét, és árasztják a csillagillatot, és csodálják az Éj aranygerezdjét. • Két milliárdnyi órát ragyogott, annak jutalma, önnön ragyogása, a csillag­idő örökre halott, ha emberész emlék­sírjába ássa. Ily ünnepet, öröm-mámort az égen nem láthatott az ember fia régen — a Göncöl mégis üresen vonul---------­Meteorok puffannak, mint petárdák, a Tejúton már díszítik a járdát — az Ember szenved s hallgat/ konokul. A XX. SZÁZAD Telefirkálva már a kor fala*, egy ujj feszül a mennyezetiek éppen, ha nem feszülne összeomlana, és nem jutnánk a Szóhoz semmiképpen. Mint ős­ tudásnak titkos tolvaja, úgy botlik át a nyelv a jelbeszéden: „kulcsmondatoktól” kong a kor fala, s a szót az álmos elme tartja ébren. Az összefüggések ha összeérnek, még szikrát vetnek mind a mondatok, s az ész örül az egyetlen esélynek: A Szellem él, ha bátran zeng az ének, amelynek ős­teremtés hont adott, s amelyet fegyver meg nem ronthatott. * — Áprily Lajos Szervác József JOGOM A SZÓ Jogom a szó, hát nem adom alább. Magam képére ragozom a létet, mely míg otthonom, egész vagyok, mint a galaktikák. Jogom a szó, szótáram én magam vagyok. Ingem alatt igék dobognak, s tudom a nevét mindeneknek, amiknek célja van. Jogom a szó, mint jogom a világ. Jelenidőm szótagjaim. Jövőm se több, egy tiszta rím, magányosan, mint a galaktikák. Szombat, 1985. október 26.

Next