Magyar Nemzet, 1985. október (48. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-26 / 252. szám
19 Magyar László András » • , III . A pcselekedet Az egész Újlipótváros három részre osztható: A Pozsonyi út kétoldalán laknak a miniszterek és egyéb közalkalmazottak, a Fürst Sándor utcától befelé az Aquitanusok, a Váci út környékén pedig azok, akiket kiskeresetű rétegeknek, latinul proliknak neveznek. E harmadik régióban található a kistér, amelyet két pad, egy törött mérleghinta és rengeteg kutyaürülék alkot. A kistéren a hatvanas évek közepén még remekül lehetett focizni, amíg a labda kakis nem lett, vagy, amíg a Kövér rendőr ki nem pofozta az embert. Iskola után általában ide jártunk és műanyag tejesflakonokat rugdostunk boldogan. Ha a focit untuk, akadt más mulatság. A szuterénlakások ablakán mindenfélét be lehetett dobálni, aztán azt is lehetett csinálni, hogy az ember a járdára köpköd és nézi, ki lép bele. Ki tudja miért, a fekete, gumitalpú posztócipők találatait fogadtuk legnagyobb hahotával. A grundokon lovagi tornát, a csőrepedéseknél pedig gyufaszálakkal szlalomversenyt játszottunk. Csavarogtunk is: a Nyugati pályaudvaron, a Váci úton, a Parkban, vagy épp ott, ahol az Újlipótváros a Terra Angelorumba vész, amely nevét Engel Hugóról és családjáról kapta. Harmadik-negyedik általánosban nyamvadt, homály szemüveges gyermek valók. A csípőm keskenysége miatt nadrágomat mindig félkézzel tartanom kellett, azonkívül a szemüvegem csálén állt. Ha fölfelé néztem, összefintorítottam az arcom, és vékony hangon, lassan beszéltem. Ezért a tanító nénim egyszer, levétetvén szemüvegem, meg is pofozott. A pofon nem segített, mist kisokos maradtam továbbra is. Akkoriban még nem tudtam, hogy szüleim gazdagok, igaz, azt se tudtam, hogy mások meg szegények. Nem láttam semmi viszszatetszőt abban, hogy nekünk ötszobás villánk és Opelünk van, míg a Friedrich Ricsi nagyapja alsógatyában alszik a mosogató alatt, és svájcisapkát visel a vízcseppek ellen. Friedrich ráadásul olyan hátrányos helyzetű volt, hogy még a saját nevét sem tudta kimondani: mindig azt mondta, hogy „Fridrik”, „k”-val. A világ tehát még nem zavart. Első bánataim abból fakadtak, hogy Jászi Lajos volt a legjobb barátom. Jászi mindmáig nagy erejű, nagydarab, és igen érzelmes lelkű ember. Már másodikban seprűvel kergette meg a napközis tanárnőt, viszont az „Atyec szoldája" című szovjet filmen sírva fakadt. Úgy festhettünk egymás mellett, mi barátok, mint az egér meg a medve. Legerősebb elmemunkával is alig tudom visszaidézni, hogy mikről is beszélgettünk. Legtöbbször Jászi jött hozzánk, neki ugyanis nem volt testvére, nekem meg három nővérem is van, akikkel barátom szeretett művelten társalogni. A középső nővérem szerzett egy Beatles-lemezt, Jászi naphosszat ezt hallgatta, közben ritmizált és fejhangon dúdolgatott. A zenét imádta. Kövér, fekete fiú volt, látszólag jóságos, valójában is az, csak épp rendkívül rossz. Ezért apja, rendszeresen verte őt. Sosem tudtam eldönteni, vajon azért rossz-e Jászi, mert verik, vagy azért verik, mert rossz. Rosszasága, mondom, nem látszott rajta, szeretett keserű mosollyal az arcán, magányosan sétálgatni, csak épp a végzet úgy intézte, hogy folyton rosszalkodott. Emlékszem, egyszer egy építkezés mellett állva beszélgettünk. Jászi kihúzott egy nádszálat a mellettünk heverő zsupkötegből és szórakozottan elhajította. A nád berepült egy arra haladó teherautó ablakán és szemen találta a sofőrt. A sofőr kiszállt és rémesen megverte Jászit. Folyton ilyenek történtek vele. A sors keze volt ez! Szóval, Jászi zenét hallgatott, én pedig olvastam, ő nagy volt, én kicsi, engem nem vertek, őt igen , kiegészítettük egymást Jászi a Hegedűs Gyula utcában. (Csáky u.) lakott külön szobában. Szülei fáradt emberek voltak, anyja ideges-fáradt, apja szomorú-fáradt. Gyermekükkel sokat vesződtek, azaz fakanállal, szíjjal, s egyéb eszközökkel ütlegelték. Én nem értettem ezt, hiszen engem otthon sohasem ütöttek meg, de Jászi nem rágódott a dolgon, közönyösen fogadta az igazságtalan büntetést is. Egy alkalommal békésen játszottunk, amikor Jászi apja hazaérkezett. Köszönt, majd kedvesen megkért, fáradjak ki a szobából egy percre. Az ajtót bezárta mögöttem. Odabent csönd volt, csak tompa csattanások hallatszottak néha. Ezután az apuka kijött és én bementem. Bemn Jászi közönyös arccal ült, bús szemében könny csillogott. Karja, rövidnadrágos lábaszára csupa vörösség. Az ablakkilincsen még himbálódzott a gumiexpander. Sokat sétáltunk, különösen tavasszal, amikor az ember, ha normális, röpülni szeretne, vagy legalábbis bukfencezni. Egy napon aztán Jászi, minthogy szíve túlcsordult a tavasztól, félbehagyta a játékot és fölkiáltott: — Tegyünk jót! — Hogyhogy? — Tegyünk jót valakivel, hogy hálás legyen nekünk! — magyarázta meg Jászi. Én mindig ijedős, voltam. — Nem lesz ebből baj? — Dehogy! Segítsünk valakin! — Takarítsunk ki nálatok? —* kérdeztem szomorúan, mert nem volt hozzá kedvem. — Nem. Nálunk tisztaság van. Azt gondoltam ki — folytatta lesütött szemmel, mert maga is meghatódott önnön jóságán —, hogy egy magányos öregen segítsünk. — Hangja megremegett. Költői lélek volt, egyszer verset is írt, amelyet osztályfőnöki órán fölolvashatott. A vers a Lenin elleni merényletről szólt. Én nem voltam elragadtatva az ötlettől, mert nem szerettem a magányos öregeket. Általában ugyanis pisiszaguk volt és nagyot hallottak. Én pedig sosem tudtam kiabálni, sőt, ma sem tudok. De azért megkérdeztem: — De hol van itt egy jó magányos öreg? — Én ismerek egyet — felelte Jászi. — Alattunk lakik eggyel. Úgy hívják, hogy Suszták néni. Nincs mit ennie, rosszul lát és mindig mozog a feje szegénynek. Elkezdtem reszkettetni a fejem, és így tényleg nem lehetett jól látni. Sajnálatot azonban nem éreztem Suszták néni iránt, hiába nem látott. Az ifjúság kegyetlen. — De hát mit tudunk neki segíteni? — akadékoskodtam. — Bevásárlunk neki, vagy kitakarítunk nála! Láttam, nincs mit tenni. Fölmentünk a nénihez, aki a másodikon lakott. Az ajtaján réztábla: „Suszták Elemér.” Előttemögötte papírcetliken, ceruzaírással ez állt: „Ozv.” és „né”. — Suszták Elemér, öt cica, hat egér — mondtam én. Jászi megrovóan nézett rám, mint akkor, amikor felelés közben köpöcsővel eltaláltam. Nadrágjába gyűrte az ingét, fölhúzta a sliccét, megigazította a szemüvegem és csöngetett. Őszes, disznóképű, vidéki férfi nyitott ajtót. Hagymaszagot lehellt ránk és megkérdezte: — No? — Csókolom. Suszták néni? — érdeklődött Jászi. — Fekszik. Mit akartok tőle? — Szeretnénk beszélni vele. — Nem lehet. Fekszik. — Betegnek tetszik lennie? — aggódott Jászi. — Fekszik, no! Miről akartok beszélni vele? — a disznóképű még mindig elállta a kijáratot, hasa és nadrágjánál tovább érő alsógatyája kilátszott szétnyílt ing alól. — Csak segíteni szerettünk volna. — Mit? — Gondoltuk, hogy öreg és magányos és... — Magányos? — csodálkozott a disznóképű. — Mér magányos? Van neki lánya. — Lánya? Nincsen. Tévedni tetszik — csóválta a fejét Jászi. — Má hogyne vóna! Hát azé én vagyok neki a férje. A lányának. Sajna. — Elgondolkodott. — Kár. — Mi? — Hogy van neki lánya — mondta Jászi csalódottan. — Akkor nem magányos. Na, menjünk — fordult felém. — Ugye mondtam? — szóltam megkönnyebbülten, pedig nem is. — Várjatok csak! — kiabált utánunk özv. Suszták Elemérné lányának férje. — Hát ászt mit akartatok segíteni, de? Jászi szerényen odafordult és halkan, de önérzettel mondta: — Hát takarítani, bevásárolni, ilyesmi... ilyen kisdobos dolgok ... — Az jó — bólintott a disznóképű. — Azt lehet. Hun laksz? Mi a neved? — Jászi Lajos, itt lakom egy emelettel följebb, harmadik emelet tizenegy — Jászi láthatóan megreszketett. Szíve megdobbant. Már látta, ahogy a disznóképű föllépdet a harmadik emeletre és becsenget hozzájuk és anyja ajtót nyit, és el lesz mondva az egész jótett, és ő csak állni fog szótlanul, amíg anyja büszkén mosolyog, és talán még azt a pisztolyt is megveszik neki. Jutalmul. — Harmadik emelet tizenegy, Jászi — ismételte el a vej. — Szóvalbevásárolni. — Meg takarítani — egészítette ki Jászi. — No, akkor itt van negyven forint — halászott elő két húszast a férfi. — Menj le, ászt hozz nekem sört. Amennyi kijön, kőbányait, vagy kinizsit. De nehogy meglógj a pénzzel, mer most ma tudom, hol laksz, aztán apáddal nyúzatlak meg. Siess! — lökött egyet Jászin. — Lehet bevásárolni. Ez is segítés, nem? — kérdezte, és választ se várva becsukta az ajtót. — A tablettaszájú anyádat — válaszolt később Jászi, majd vállat vont. Megindultunk a közértbe. Vettünk öt sört. Azt hiszem, több mint hat forint volt a viszszajáró pénz. A közért csak egy sarokkal volt arrébb, de Jászi elvből nem akart még visszamenni. — Hadd nyelje a nyálát egy ideig az a szemétláda. Sétáljunk egyet! — a kistér felé indultunk. . Ehhez a Visegrádi utcán kellett végigmenni. A sarkon biciklis köszörű dolgozott Jászi elmondta, hogy nagyapja olyan élesre tudja köszörülni a kést, hogy csak rá kell tenni a kenyérre és máris átesik rajta. Úgyhogy fémlapot kell használniuk vágódeszkának, mert különben az asztalt is kettévágná a kés. Ezután megnéztük a Kuk Miksa áruját, Jászi titkon elvett egy répát és megette. Én csodáltam bátorságát. Megnéztük a Bagolyvár előtt fekvő részeget, aki hányásban feküdt, meg az állatkereskedést is. Választottunk magunknak papagájt. A kapualjak hideg sajtszagot lehelitek felénk, de mi mindegyikbe benéztünk Az egyikben egy férfi állt, és a falra vizelt. — Az anyátokat — mondta nekünk szomorúan. Jászi három sört vitt, én kettőt. Út közben csak egy törött el.Megérkeztünk a kistérre. Szőke Buci és Papasz Vaszilisz snúroztak a falnál. Ezek huligán gyerekek voltak, és már ötödikesek, de Jászi nem félt tőlük. — Helótok — köszönt nekik hanyagul. — Cső, Jaszkó, mi van? Piázunk? — Snúroztok? — Ja. — Be lehet szállni? — Te beszállhatsz. A dedós nem. — (A dedóson engem értettek. Jól meg is sértődtem.) Jászi megszámolta a visszajáró pénzt és azt mondta nekem: — Ha nem fizetem ki a sört, megver az apu. Dupla vagy semmi. Nyernem kell. Ha nyerek, nincs baj. Érted? — Persze. Most már úgyis mindegy — feleltem én rossz előérzettel. Megint igazam volt. Sajnos. Mert Papaszék csaltak. Jászi mindent elvesztett. — Csaltok — mondta végül tárgyilagosan. — Tudd ám hány kiló vagy! — Szétverlek — Jászi és megpofozta a Szőkét. A Szőke szája fölrepedt, sírva üvöltötte: — Hülye, barom, állat! — Szidod az anyámat? — kérdezte Jászi és nagyon megverte őt ezért. Csakhogy Papasz közben elfutott a pénzzel, ám előbb fölkapta két sörünket és egymáshoz verte az üvegeket. A sörhab Jászi ingére fröccsent, akinek most már kocsmaszaga is lett. Szomorúan nézte a megmaradt két üveget. — Mit gondolsz, mi lesz? — kérdezte tőlem. Én éppen akkor jöttem vissza az utca másik oldaláról, ahonnan a gigászok csatáját néztem. — Baj — feleltem. Megint kitört belőlem a kisokos. — Megmondtam, hogy hülyeség magányos öregekkel izélni. Egyébként először a disznóképű verte meg. Aztán az anyja, este pedig az apja. Velem senki sem törődött. Nyilvánvaló volt, hogy Jászi vitt a bűnbe. Egy hét múlva találkozhattunk ismét. Jászi izgatottan kérdezte: — Próbáltad már, hogy a villamossínre raksz valamilyen pénzt, és akkor jön a villamos, és akkor egész fényes és lapos lesz? Nem próbáltam. És tényleg. »•Jászit 17 évesen az ország öszszes középiskolájából kitiltották. Segédmunkából élt, bőgőzni tanult, zenekarok közül tevékenykedett, disszidált, de visszajött. Mostanában örökölt egy lakást és kibékült a szüleivel is. Remélem, ezentúl sikerül jónak lennie.) »«tllTCitiM: lUMlvmÁcic 1« Tóth-Máthé Miklós ! A trolimegállóban látta meg a nőt. Olyannak tetszett a várakozók gyűrűjében, akár néhány törpe akáctól körülölelt jegenye. Lassan, mintha a távolban közeledő járművet lesné, mellé araszolt. A válláig ért. Micsoda példány — gondolta és azzal a gyerekes kíváncsisággal nézett fel rá, ahogy nagyon régen a fa tetején meghúzódó madárfészket kutatta. — Ne haragudjon — szólt egy mély lélegzet után az izgalomtól kicsit rekedten —, de megtudhatnám milyen magas? — 190 — válaszolt a nő szórakozottan, miközben cekkerét átcserélte az egyik kezéből a másikba. Aztán kicsit később, még a pontosság kedvéért hozzáfűzte: — mezítláb. — Ez igen — biccentett elismerően. — Ön aztán lenézheti a férfiakat. — Már amelyiket — nevetett a nő. — Nem minden férfi mély növésű. — Ezt vegyem célzásnak? rákérdezte dr. Sáry Kálmán és magában bosszankodott, hogy kalap van a fején. Úgy érezte, mintha a nő állandóan a kalap tetejére pillantana. A nő nem felelt. Igazgatta a padlizsánokat a cekkerben. Most néhány krumpli kerekedett felül. Sáry Kálmán nézte a krumplit és elbizonytalanodva toporgott a „jegenye” tövében. De aztán jött a troli, amire kis gondolkozás után mégiscsak felpréselte magát. Odafurakodott a nő mellé, és szerencséjére bele-, akadt a cekkerbe egyik kabátgombja. — Most megfogott! — harsant fel diadalmasan, hogy a magasba is eljusson a hangja és kiszabadította a gombját. — Nem volt szándékomban — jegyezte meg a nő. — Maga tolakodott. — Nyomtak — mentegetődzött Sáry Kálmán —, de őszintén szólva nem is bánom, így legalább még alkalmam van megkérdezni: mit sportol? Mert ilyen ragyogó alkattal biztosan nemcsak a tévét nézi. Szerintem kosarazik. — Szerintem röplabdázom — hallatszott a magasból. — És még mire kíváncsi? — Mindenre. Ha egy csinos nővel találkozom, átkozottul kíváncsi leszek. Férjnél van? — Még nem... szerencsére. Sáry fellélegzett. Az óriás, akit eddig a nő mellé képzelt, semmivé foszlott. — De vőlegényem azért lehet. Az óriás visszajött. — De mostanában az sincs. Az óriás most már végleg eltűnt és ettől Sárynak egészen jó kedve támadt. Gyorsan előrángatott még néhány udvarias közhelyet, amolyan lelki talajpuhításként, majd bemutatkozott. — Örvös? — A nő hangjában némi érdeklődés mutatkozott, és egy kicsit, mintha hosszabban nézett volna lefelé. . — Nem, dehogy. Irodalomtörténész. Irodalmi doktorátusom van. — Igyekezett ezt a tényt nagyon szerényen közölni, de nem sikerült. Úgy dobta fel, mint a győzelmet jelentő tromfot egy ultipartiban. A hatás váratlan volt. A nő szinte meg sem hallotta. Oda se neki, tornyocskám — gondolta Sáry —, majd elkápráztatlak. Bámulni fogsz, kit szedtél fel a trolin. — Berzsenyiről írok most tanulmányt — jegyezte meg mintegy mellékesen —, megpróbálom a „niklai remetét” kicsit közelebb hozni a ma emberéhez. Ami pedig a szakmát illeti, meggyőződésem, hogy ezzel az írásommal sikerül majd követ dobni az irodalmi állóvízbe. Berzsenyiről ugyanis... — Ne haragudjon — szólt közbe a nő —, nincs véletlenül egy jó kárpitos ismerőse? Persze olyan, aki nem dolgozik drágán. — Kárpitos? — Az. Akad ugyan egy részeges az utcánkban, de őt nem szeretnénk igénybe venni. Mamikámnak szívügye két régi fotel, amolyan családi ereklyék, azokat akarjuk újra húzatni. Baj, hogy érdeklődtem? — Ugyan. Majd utánanézek — ígérete, nagyvonalúan Sáry, miközben egy pillanatra Berzsenyit képzelte az öreg fotelbe, ahogy fásult beletörődéssel várja a kárpitost. Leszálltak a troliról. — Meghívhatom egy kávéra? — Sietek — tétovázott a nő. — Csak egy rövid időre. — Jó, de igazán csak néhány percre. A presszóban ezt mondta Sáry: — Önöknek a régi fotel, nekem a régi költő a szívügyem. És, hogy a példánál maradjak, látja, most én is újra szeretném „huzatni” Berzsenyit. Higgye el, megérdemli. Halgassa csak meg ezt a nagyon ismert két sort. „Hervad már ligetünk, s díszei hullanak, tartott bokrai közt sárga levél zörög...” Figyelje a ritmusát! Újra elmondta, skandálva. — Ugye, milyen szép? — Cuki — bólintott a nő és az egyik mokkacukrot beletette a kosztümkabátja zsebébe. — Dzsoninak viszem, kétéves boxer és ha maga tudná, milyen kedves kis dög! Még ha rosszalkodik, sem tudok rá haragudni, mert csak rám néz azzal az okos, szép szemével és akkor úgy ellágyulok, mint a napra kitett margarin. Érti maga ezt? — Igen, persze — dünnyögte szórakozottan Sáry Kálmán és behörpintette az utolsó korty kávét. — Mondja, Linácska... ugye jól értettem a bemutatkozásnál? — Jól, de nem Linácska, csak Lina. — Lina drága, szereti egyáltalán az irodalmat?— Hát hogyne. Mindenki szereti azt, vagy nem? — No igen... igen, de talán Itt van mindjárt az előbb idé - zett költő. Ki olvassa ma már a verseit? «— Maga — nevetett a nő. — Igen, de nekem ez a szakmám. Pedig higgye el, méltatlanul porosodik. Igaz, kicsit archaikus nyelven írt, de olyan bámulatos őserő van a költészetében, ami ma is hatni tudna. De hát, hogyan hasson, amikor nem is olvassák?! Elnézést, hogy faggatom, de például ön mit tud róla? — Nem túl sokat — ismerte be Lina —, de a napnak csak huszonnégy órája van. Délelőtt munka, délután edzések, vasárnap meccsek... és ha akad is néhány szabad percem, már megbocsásson, de azt nem a maga Bercsényijére... — Berzsenyi... Berzsenyi Dániel. — Igen, tudom, azt akartam mondani, csak összekevertem azzal a másik költővel. Szóval, ha marad egy kis szabad időm, akkor az tuti, hogy nem vele lesz találkám. — Nevetett és közben eltette Sáry mokkacukrait is. — Dzsoni előre is köszöni, ha valaha összeismerkednek, majd kap érte egy nagy pacsit. — Tudja mit — fogta meg a nő nagy kezét Sáry — beszédek önnek egy kicsit Berzsenyiről!— Már mondtam, hogy sietek — húzta el a kezét Lina és gyorsan az órájára pillantott. — Talán majd máskor... — Berzsenyi Dániel — kezdte el hirtelen Sáry, kezével ismét a nő keze felé evezve —, 1776. május 7-én Egyházashetyen született és 1836. február 24-én halt meg Niklán. Az ódákon kívül elégiákat, epigrammákat, episztolákat írt, majd később kitértek ezekre a versformákra is, most inkább arról, hogy a legnagyobb hatással Horáciusz volt rá. Horáciuszról talán csak annyit, hogy... Sáry Kálmán akadémiai székfoglalónak is beillő előadást rögtönzött. Közben megittak öt üveg sört, négy konyakot és Lina megevett nyolc krémest meg egy sarokházat. Amikor végre kiszédelegtek a presszóból, Sáry a taxiállomás felé mutatott. — Úgy gondolom, Lina, folytathatnánk nálam a beszélgetést. Akad jó pár érdekes könyvem Berzsenyiről. Felolvasnám néhány versét és talán részleteket a készülő tanulmányomból. Remélem, nem érti félre és nem gondolja, hogy... — Nem gondolom, hogy... — ingatta vidáman a fejét a konyaktól csillogó szemmel Lina —, de én nem megyek fel magához se most, se máskor, semmikor. És nem is randizok többet magával! — De hát miért...? Megbántottam valamivel? — Semmivel. — Akkor... ? Lina Sáry Kálmán kalapját nézte. A szív alakú vájatot a tetején. — Nem szeretném megsérteni — kezdte kicsit vontatottan —, de maga okos ember, biztosan megérti, amit mondok. — Igyekszem ... — Akkor hát beláthatja, nekem fontos, hogy felnézzek arra a férfira, akivel járok. Ugye, nem haragszik, de maga... maga túl alacsony hozzám... Milyen magas is? — 170 — hazudott öt centivel többet Sáry, bár már tudta, hogy vesztett mérkőzés után áll. De azért szépített az eredményen. — Istenem — sóhajtott Lina —, ilyen az én formám. Mindig sokkal kisebb férfiakkal hoz öszsze a véletlen, pedig már úgy szeretnék végre felnézni valakire, úgy igazán, hiszen tudja...! De hát... a nagyság átka, ahogy mondani szokás. Ugye, nem veszi ezt zokon? És köszi, hogy elszórakoztatott. Tuti, hogy ezentúl sokkal többet olvasok Bercsényitől! Felemelte a cekkert, néhányszor meglóbálta, úgy, mintha egy képzeletbeli hálón akarná keresztül dobni, aztán mielőtt az ellenkező irányba indult, még barátságosan visszaszólt a magasból: — Pá, kis okos! Csak nem lelombozódni ! A nagyság átka Magyar Nemzet Tompa Gábor ÉGI ÜNNEP Most sorban állnak mind a csillagok. Elnyerték már pályájuk Vaskeresztjét, és árasztják a csillagillatot, és csodálják az Éj aranygerezdjét. • Két milliárdnyi órát ragyogott, annak jutalma, önnön ragyogása, a csillagidő örökre halott, ha emberész emléksírjába ássa. Ily ünnepet, öröm-mámort az égen nem láthatott az ember fia régen — a Göncöl mégis üresen vonul---------Meteorok puffannak, mint petárdák, a Tejúton már díszítik a járdát — az Ember szenved s hallgat/ konokul. A XX. SZÁZAD Telefirkálva már a kor fala*, egy ujj feszül a mennyezetiek éppen, ha nem feszülne összeomlana, és nem jutnánk a Szóhoz semmiképpen. Mint ős tudásnak titkos tolvaja, úgy botlik át a nyelv a jelbeszéden: „kulcsmondatoktól” kong a kor fala, s a szót az álmos elme tartja ébren. Az összefüggések ha összeérnek, még szikrát vetnek mind a mondatok, s az ész örül az egyetlen esélynek: A Szellem él, ha bátran zeng az ének, amelynek ősteremtés hont adott, s amelyet fegyver meg nem ronthatott. * — Áprily Lajos Szervác József JOGOM A SZÓ Jogom a szó, hát nem adom alább. Magam képére ragozom a létet, mely míg otthonom, egész vagyok, mint a galaktikák. Jogom a szó, szótáram én magam vagyok. Ingem alatt igék dobognak, s tudom a nevét mindeneknek, amiknek célja van. Jogom a szó, mint jogom a világ. Jelenidőm szótagjaim. Jövőm se több, egy tiszta rím, magányosan, mint a galaktikák. Szombat, 1985. október 26.