Magyar Nemzet, 1985. december (48. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-16 / 294. szám
Hétfő, 1985. december 16. Magyar Nemzet Magyar költők 20. század Vas István versválogatása O, MM, béke! legyen béke már! MLegyen vége mÁr 1 ennyi kőről kincsünk van, mennyi időszerű kincsünk! A Magyar Remeteírófő-sorozat XX. századi líránkat Vas István válogatásában bemutató három kötetében egy hatalmas és ellentéteiben is egységes költői kórus szólal meg, néhány olyan témáról énekelve, ami a költészet alapvető lényegéhez tartozik. Változatok tengerén, különféle egyéniségek és versépítő módszerek sokaságán át bizonyos központi lírai mondanivalók páratlanul erős kisugárzásának lehetünk itt tanúi, élvezői. Paradox helyzet, de így van: ezúttal a bemutatott költők egymás társaságában még jobban hatnak, mint egyedi elkülönítettségükben. A szólószámokból nagyzenekari hangzás születik, szimfonikus mű, amely egyediségében is igen mély kollektivitásélményt sugároz. Egy sajátos költészeti modell, Urai tipológia rajzolódik ki élesen e válogatásból. Vas István összefoglalta legkiválóbb huszadik századi költőink terméséből mindazt, ami személyes hajlamainak, költői törekvéseinek leginkább megfelelt, elkészítette a maga lírai önarcképéhez vezető utat Adytól kezdődően. Egyéni vonzalmak interferálódnak itt a roppant lírai anyag önfejlődésével, kirajzolva egy olyan poétai utat, amely ugyanakkor összegző érvénnyel is bír. Miként a hasonlóan cselekvő nagy hazai költőelődök, Kölcsey, Arany, Babits esetén, az így adott, gazdag személyességű tipológia egyszersmind a nemzeti költészet egyik alapvonalát reprezentálja. Olyan válogatás készült el, amely koncentrált gondolatiságával, választásaival konzultálható mintája, alapforrása lehet költészetünk további alakulásának. Félreértés ne essék: nem kötelező érvényű sémára vagy éppen a másfajta kezdeményezéseket gátló dogmára gondolunk. Csupán arra, hogy ez a személyes vonzódás olyan költői értékközpontokat, értékgócokat összegez(het) számunkra a múltból, amelyeknek megőrző és a továbblépést segítő kollektív funkciójuk van, hogy ez az itt felrajzolt képmás immár nemcsak Vas István ízlésének, irodalmi indíttatásainak vonásait őrzi, hanem oly közös jelentéselemeket is, amelyek a jövőbe mutathatnak. Utószavában Vas István méltán hangsúlyozza, hogy a huszadik század elején olyan roppant költői energia robbant be a magyar szellemi életbe, egy olyan csillagrendszer tűnt fel a hazai égen, amelynek dinamikája messze fölülmúlta a hazai társadalom és szellemi élet arányait. S abban is igaza van, hogy ez a bámulatos gazdagság utóbb folytatódott, mind a Nyugat második és harmadik nemzedékével, mind a második világháború után kibontakozott költőgenerációval. Hatalmas kisugárzású színkép tárul itt elénk, amely minden színváltó sokszerűségével együtt is egységet involvál: közös ideálok, közös humanista, progresszív törekvések szellemi-költői fénykorát. kiindulópont, honnan az erők szétágaznak, vitathatatlanul Ady alakja, formátuma Vas István válogatása nyomán az eddiginél is jobban megnő. Politikában és szerelemben, a közélet és a magánélet erkölcsében egyaránt ő képviseli legmarkánsabban az újat, az életerőseit kezdeményező-úttörő energiát — a helyét követelő, másfajta emberséget. Mennyire mai költő a politikus Ady az európai, azon belül a közép-kelet-európai népek összefogásának gondolatával! A haladás határokat nem ismerő eszméjével! A „morajos, halk, halotti hang” tennivalókra ösztönző intésével! Szabad és független, a közfelfogással-konvencionalitással szembehelyezkedő, a maga útját járó, meg nem alkuvó magatartásával! Egy másfajta ember- és magyarságeszmény képviselője itt Ady, a választásokra és önkéntes vállalásokra építő autonóm tudatosság megjelenítője egyéni és nemzeti értelemben egyaránt. A tragikus költőt idézi Vas István, aki elégette magát a magyar ugar megváltásában, de akinek verseiből ugyanakkor életvágy, parázsló életigenlés csap fel, s az egyszer volt csoda: az emberi lét elhivatottságának, szépségének hirdetése — minden traumájával és konfliktusaival együtt is. Nem kevésbé időszerű a pénz melochja, a szerzésvágy ellen protestáló Ady, a költő tiltakozása az eszménytelen életek, az erkölcsi iránytalanság ellen. S az életvágy ellenpontja is előttünk sötétlik Vas István válogatásában: a halál, amely Adynál csak álom, a természet sötétjébe való visszaolvadás — nem megszűnés, csak átalakulás. „Az élet él, és élni akar” — Vas István Adyja ezt a tragikumon is áttörő létfilozófiát hirdeti. S ez az élet igényt tart a természet és a műveltség minden szépségmozzanatára, a szerelemre, a gondolatra, a művészetre, a tájra — létezésünk egészére. Leginkább pedig a harcra, a sorsot alakító tevékenységre. Vashoz a forradalmas Ady áll legközelebb, a protestáló Szándék, a küldetéses Vétó költője. Aki lenézte a divatok, a dogmák és ellendogmák széljárás szerint forgó ügyeskedőit. Az elvek, hiteki a nagyratörő gondolatok költőjét vallja magáénak — azt, akit életben és művészetben egyaránt ideák vezérelnek, akinél a szép szó valamilyen életprincipium megjelenése nyomán fakad. Ha lehet, az itt olvasható Ady tragikusabb minden eddigi képmásnál. Ez a tragikum azonban nem eleve adott, nem a létezés a priori sajátossága, hanem az életküzdelemben való részvételnek, időleges eredménytelenségének a következménye. Nem ok, hanem okozat, nem sorsdetermináció, hanem fejlemény. A kárhoztató türelmetlen szólal meg itt, aki átokszavával a magában kotló renyheséget, a „téli Magyarország”-ot ostorozza. Ez az Ady, ez a követendő ideáltípus csupán elvágyódás, többre sóvárgás és eltikkadás, újbóli felfokozódás, csupa hiányérzet és megváltásigény — az elnyugvás csak a majdani mozgást szolgálja. S mi más a nő is itt, mint az élet legnagyobb kalandja, kiteljesülésünk esélye, létünk fény- és melegségforrása, önmagunkká válásunk tükre és elősegítője? Azaz: maga az élet. S ha az akarat kudarcot vall, végső igazságosztó reménynek ott az Isten, azaz Vasnál a humánum eszményi megtestesülése, az eligazító jövő reményen túli reménye. Már az Ady-válogatással megkezdődik az antológia sajátos történelemidézése, az a múlt, amely az új nemzedékek tudatában mindinkább homályba merül: a hárommillió koldus országa, Csák Máté földje, amelyet utóbb majd az ellenforradalmi korszak reménytelenségének képei váltanak fel, kiegészítve a két háború iszonyatával, folytatódva a felszabadulás, földosztás, az új élet megteremtésének költői emlékezetével. Kiváltképp a háborúellenesség motívuma nagyon erős az antológiában: az ölés borzalmát Adytól, Kaffka Margittól, Babitstól kezdve megannyi alkotás utasítja el. Vas válogatásában immár két világháború szörnyűsége sötétlik, az egykori versek árnya az azóta szerzett újabb tapasztalatok nyomán megnő, raementószerűen kísértetiessé erősödik.A béke mellett másik nagy érték itt a szabadság, ez az ősrégi, mai időkben, sajnos, talonba tett költő téma — ami Vasnál nemcsak kötetlenséget, önállóságot jelent, hanem az ember magasabb rendeltetését, elhivatottságát, Gellért Oszkár találó szavával élve: „valamit a végtelen sugarakból”. De jelenti a szabadság az érzékek, a testi vágy szabadságát is, a nemegyszer parázsló erotika létjogosultságát, a női test merész megéneklését . Somlyó Zoltántól kezdődően megannyi versremeklés szól itt a „csók” öröméről, a nő jelentéséről és jelentőségéről. S jelenti a szabadság a valóságban való elmerülést is, a köznapok és az ünnepek, a közeli és a távoli környezetek világával való töltekezést, a létezés kis csodáinak, akár a gasztronómiai gyönyörűségeknek akadálytalan élvezetét. A szabadság Vas István-i értelmezésben abban az antikvitásra visszavezethető felfogásban ■ is áll, hogy semmi sem idegen tőlünk, ami emberi. Ennek nyomán versek sokasága szól itt az utcai lámpák által melankolikus fénybe borított budapesti körútról és terekről, mint ahogy benne él az antológiában a vidéki kis cukrászbolt is a piac közepén, valamint a magyar falu csöndje, a tápai lagzi hangja, az urasági konyha küszöbe, a cselédház, a kicsi juhászkunyhó, a puszta népe a dombtetőn. Egy darab hasonlíthatatlan magyar valóság a maga kézzelfogható eredetiségében, de a költészet transzcendenciájába emelten. A szabadság e versválogatásban egyértelmű azzal, hogy ki-ki magától értetődően vállalhassa azt a sorsot, amelybe beleszületett, s azzal is, hogy tabuk és tilalomfák Enélkül alakíthassa azt.zzel összefüggésben nagy érték itt maga az ember — előjelek és megszorítások nélkül. Annak a sok-sok csalódásnak ellenére, amelyet az önző emberi természet nap, mint nap okoz a költőnek (és olvasóinak), az emberalkotó- és vállalkozó erőt himnuszok, ódák ünneplik az antológiában. Akárcsak Vörösmartynál, huszadik századi költőink is „a por és végtelen fiá”-nak látják az embert, „Istent teremtő csodaszellem”-nek, aki egyedül teremthet meg minden értéket, aki létrehozója a legfőbb értéknek is: a Vas által már-már irracionális magasságokba emelt életnek. Szinte panteista életrajongás telíti a kiválasztott versek jelentős részét: az élet ugyanis megannyi emberi kisvilág, összetéveszthetetlen egyediség és sorsváltozat, egyértelmű az egyéni létezésnek felsorolhatatlanul sok önálló színével, alkatvonásával, karakterjegyével. A haza, mint költői téma ma nemigen van divatban. Hány vers szól itt róla, mint életünk összefűző, sorsunkat megalapozó keretéről, elődeink, őseink sírjának megtartó erejéről! Szülőföld, nyelvünk felcsapó, hangsúlyos első szótagja, magyar ecsettel festett magyar táj, mongolos szemrés a barna paraszti arcon? Mindez együtt, de valami, csak a költészet által kifejezhető atmoszferikus többlettel, hol az atmoszféra maga is jelentős, maga is sajátos emberiség- és emberségváltozat. Az effajta hazaszeretet kiegészítő ellenpontja a minden valamirevaló költészetet eltöltő, ebben az antológiában is sokszor felhangzó elvágyódásnak, többre vágyódásnak, vételenségvágynak. Realista megmaradás és romantikus felfelé törés nem ellentétek ebben az antológiában.gyancsak nem divatos költői téma manapság a forradalom. Vas István antológiájában egész sor vers örökíti meg ezt — mint az ember- és hazaszeretet legmagasabb fokát, mint a szabad előrelépés maximumát Felfogása szerint a történelem a forradalmi csúcspontokon nyeri el igazi értelmét, a forradalom a változó élet tetőzése, amikor az élet merőben új modulációkban jelentkezik. A forradalom az ide felvett versek tanúsága szerint sűrített emberi akarat, amely sokszori visszavettetése, időleges megsemmisülése ellenére sem vész el, amely utóbb hó alatti magként mindig újra felbukkan. Még oly távoli reménysugara ez egy holnaputáni igazabb világnak.Mindebből következően megnő itt az értéke az ifjúságnak. Rejtett vörös fonálként a fiatalságról a fiatalságnak szól itt sok vers — elsősorban övék e költészet, mert ők hivatottak a folytatásra és újat kezdeményezésre. Övék kell, hogy legyen az elődök által megélt gondolkodás — a költői gondolkodás is. A versek szövedéke azt tükrözi, hogy van mit folytatniuk új alkotó kezdeményezéseikkel. S azt is, hogy a múlt az ifjúságnak — ha szakít is annak számos vonásával — elháríthatatlan öröksége. Az antológiában nemegyszer elénk tárul, hogy vannak korok, amikor a hagyományőrzés is értéket jelenthet, amikor az értékőrzés maga az érték, továbbá, hogy minden emberi mű a történelem kontextusában születik, az apák és a fiúk dolgát ebben a kontextusban kell megérteni. Megközelítésük történelmük nélkül — maghéjburok nélkül, csillag napszakok nélkül. Csak valamihez képest, valamitől elrugaszkodva lehet érdemben újítani — az elmúló értéket pedig megszüntetve meg kell őrizni. Sok szó, tragikus szó esik az antológiában a halálról is. Hol annyi vers szól a szerelemről, az ifjúságról és az életről, ott ez természetes. Minden dottságával, nyomasztó voltával együtt is a halál a szerelemnek egyik ösztönzője, az értelmes élet, a maradéktalanul és ésszerűen kihasznált ifjúság létkerete — létezésünk sok pozitívuma általa nyeri el igazi funkcióját. A halál Vas István versválogatásában nem lefokoz, hanem serkent, nem csupán deprimál, de meg is újít — a válogató (és mindannyiunk) mögött ülő sötét gond ellenére is. Valamit végül a válogatásról. Ennek már számadatai jelzik a nagyarányúságát: 114 költő majd kétezernyi verskompozíciója kapott itt helyet. Vas István utószavában maga jelzi, hogy az antológiában megnőtt a súlya olyan régebben méltánytalanul jegyzett alkotóknak, mint Kemény Simon, Somlyó Zoltán, Gyóni Géza, Reményiik Sándor vagy Szép Ernő, Nadányi Zoltán, Berda József és Hajnal Anna. Tegyük hozzá, hogy a többiek is legnagyobbrészt új oldalukkal vagy legalábbis új árnyalataikkal fordulnak a mai olvasó felé. Csak a korán mártírhalált halt nagy tehetségű erdélyi költő, Salamon Ernő szavát hiányoljuk ebből a gyönyörű összeállításból. Az eszmények erős boltívét borítja fölénk e magyar költészet, erős várat kínál napjaink zaklatott forgatagában. (Szépirodalmi) Fenyő István Könyvesház ~ Bartók Béla rejtekútja Pethő Bertalan Taglejtései alig vannak. Mire valók is lennének ezek? Minden erő, lendület kell, hogy művészetébe jusson. Ahogy az interjú befejeztével előszobája ajtókeretében, mozdulatlanul áll, akárcsak arcképeit látná az ember a világ újságaiban; nem húsvér valóság, hanem mintha műkedvelő ábránd rajzolná ki. Úgy folyja körül az élet lármája, hogy K nem is érinti. Osztolányi Dezső — az emberi „rejtekutak” nagy értője — rajzolta meg 1925-ben, a Pesti Hírlapban így Bartók Bélát. Azt a művészt, aki gyermekkorában nagy betegségen esett át — édesapját is hét éves korában vesztette el — s aki később „csak annyira volt jelen, amennyire az ügy tárgyilagos követése megkövetelte”. Pethő Bertalannak, a kiváló pszichiáternek nem első kísérlete ez a Gondolatnál megjelent (s Mátrai László, XJjfalussy József és Zoltai Dénes által lektorált) munka nagy művészek alkattanának meghatározására. De Bartók esetében, aki „személyes jelenlétét emberi távollétre korlátozta”, kétszeresen is nehéz egy ilyen kísérlet. Először is azért, mert hosszú évekig száműzték őt, aki — ahogyan egy régi jó ismerőse, Gergely Győzőné 1961-ben jellemezte őt — „annyira ízig-vérig művész volt, hogy elhivatottságának minden külső jelét elvetette”. De azért is, mert amikor rádöbbentünk arra, hogy magunkat szegényítjük azzal, ha a század egyik legnagyobb zeneszerzőjétől fosztjuk meg magunkat, sokan , akik pedig vagy nem hallgatják vagy nem értik igazán A kékszakállú herceg várát, A csodálatos mandarint, vagy a Cantata profanát, kialakították a „cselekvő szocialista” művész képét. Holott Bartók a természeti állapotot részesítette előnyben az emberivel szemben.A Pethő tanulmánya nem száll szembe azokkal az alapvető esztétikai és kultúrtörténeti megállapításokkal, amelyekkel Kodály Zoltán, Ujfalussy József, Lendvai Ernő, Somfai László és Bartók zenéjének más alapvető kutatói állították. Őt — ha természetesen foglalkozik is a Művel, mint a bartóki élet eredményével — elsősorban a Személyiség érdekli. Az a bonyolult, valóban „rejtekutakat" kereső ember, akinek életét „becsvágy és túlzott szerénység, gyűjtőszenvedély és lemondás, anyagi létfeltételekért való aggodalom és aszkézis, kemény magabiztosság és rendkívüli érzékenység, alkotói-előadói elkotő tanulmánya letettség és műveinek élete iránti érdektelenség" jellemezte. Legbelső kapcsolatban Bartók talán édesanyjával állott, akit 59 éves korában vesztett el. É s talán nem véletlen, hogy az ő halála után vándorolt ki az Egyesült Államokba. (Ahonnan különben csak fiával, ifjabb Bartók Bélával levelezett.) Bár Amerikában — ha feleslegesen is — attól rettegett, hogy ismét zongorát kell tanítania, és nem tudunk arról sem, hogy a Károlyi Mihállyal való kapcsolat felvétele után tényleg részese volt-e az amerikai magyarok antifasiszta mozgalmának, kivándorlása nem volt véletlen. A szerző elemzéssel bizonyítja, hogy Bartók „nem szórakozott ember módjára van lelkileg valami más helyzetben az éppen aktuális helyett, hanem a létesülő lét pozíciójában határolja el magát attól, ami van”. Fiatal korában — a Geyer Stefivel való szerelem gyötrelmeiből és a polgári értelemben vett „magyarkodás”-ból kigyógyulva — a Természet, a Művészet és a Tudomány „szentháromságához”hoz fordult. Ugyanakkor erről sem fejtette ki pontosan mondanivalóját. Pontosabban: „a létesülő lét pozíciójában” határolta el magát attól, ami üzenetének lényege. Ahogy Lendvai Ernő kifejezte: „Bartók a forma szervezésében odáig ment, hogy anyag és tartalom, jelkép és program, eszköz és kifejezés már-már elválaszthatatlanok egymástól”. Ezért mondtuk ki róla 1949 körül — Bartók Jánost idézve — hogy „a mi utunk nem hasonlít Bartók útjára, a magyar dolgozó nép erkölcsi és ízlésnevelésére alkalmatlan”. Majd — 1955 után — úgy „rehabilitáltuk” őt, mint a személyi kultusz áldozatait, „mint az önkény és hamis vádak kiszolgáltatottját”. Ugyanakkor — ahogy Pethő Bertalan helyesen írja — „az emberek nagy része — a mi társadalmunkban is — ma is érdektelen vele szemben, mert számukra nem kérdéses a létezés, vagy ha az, akkor kielégítő megoldásra leltek valamilyen kitaposott utat követve”. Dehát — ha nem is bizonyos számunkra a Bartók-mű teljes megértése — „rejtekútjá”-nak felvetése feltétlenül közelebb hoz bennünket a század és a következő századok egyik legcsodálatosabb útjelzőjéhez, Bartók Béla művészetéhez is. (Gondolat) Antal Gábor 9 Farkas Ferenc köszöntése Néhány héttel ezelőtt lapunkban már üdvözöltük Farkas Ferencet, a kitűnő zeneszerzőt közelgő nyolcvanadik születésnapja alkalmából. És most, hogy e nap eljött, érdemes idézni a vele készített interjúból néhány, a komponistára olyan jellemző sort. .. a vokális zene a kedvencem. Nagyon szeretem a jó költészetet, és szinte ellenállhatatlan kényszer vonz afelé, hogy egyegy kedves verset megzenésítsek." Zene és líra találkozása, amely századunkban mind Bartókra és Kodályra, mind az őket követő, példájukból is okuló nemzedékekre oly jellemző, Farkas Ferenc és generációja — Bárdos Lajos, Kósa György, Kadosa Pál, Ránki György és mások — muzsikájában érhető a legjobban tetten. Az az érdeklődés, amely az irodalom iránt a nyolcvanadik életévét betöltő muzsikusnál egészen ifjú korától tapasztalható, elkísérte jóval később keletkezett műveiben is. A magyar költészet iránti szeretete Janus Pannoniustól, akinek Verseire egyik leghatásosabb művét, a Cantus Pannonicust szerezte, Csokonain, Petőfin át Weöres Sándorig, Dsida Jenőig, Radnóti Miklósig és a még náluk is ifjabltakig vezet, és ölt testet különböző műfajú, maradandó alkotásokban. E köszöntő nem vállalkozhat arra, hogy a hatalmas életmű minden mozzanatát megvilágítsa; részben megteszik helyettünk azok a hangversenyek Budapesten és vidéken, amelyeken művészek és hallgatók Farkas Ferenc előtt tisztelegnek. Itt csak vázlatosan utalunk arra, hogy e jelentős — számos díjjal, kitüntetéssel, elismeréssel értékelt — pálya egy-egy szegmentuma is átfogja a zenének szinte minden területét. Hatvannál több filmhez és színpadi műhöz írt kísérőzenét, köztük Fejős Pál valamennyi filmjéhez, majd a nevezetes Emberek a havason-hoz, 1945 után a Felszabadult földihöz — előzményéhez, a Talpalatnyiöld-höz Veress Sándorral, nem kevésbé jeles nemzedékbeli társával együtt szerzett zenét —, és sorolhatnék a Jókai, Gárdonyi Géza, Kosztolányi és mások regényei nyomán készített többi sikeres mozidarabot Siklós Albert és Weiner Leó, majd a római Santa Cecilia Akadémián Otto Respighi tanítványa, a magyar és a világlíra mellett nagy érdeklődést mutatott ifjú kora óta a színpad iránt is. E sorok írója jól emlékszik még arra a Tragédia-előadásra 1941-ben a Nemzetiben, amelyen Farkas Ferenc zenéjével, Németh Antal rendezésében, a kor legjobb művészeivel adták elő Madách művét. De említhetnénk egy sor Shakespeare-drámát is, például az Athéni Timont, az Ahogy tetsziket, a Makrancos hölgyet, a Rómeó és Júliát, a Vízkeresztet, amelyekhez ugyancsak ő komponált kísérőzenét És akkor még nem szóltunk önálló színpadi alkotásairól, mindenekelőtt A bűvös szekrény című operájáról, amely méltó volna az Operaházban a felújításra, később keletkezett táncjátékával, a Furfangos diákokkal együtt a felszabadulás utáni első nagy sikerű rádiódaljátékról, a Csínom Palkóról, amelyből rövidesen színpadi mű lett az Erkel Színházban. A jellemző, míves munkával kidolgozott több operettben, daljátékban, zenés balladában Farkas Ferenc bizonyította, hogy a kísérletezéstől, akár a tizenkétfokúságtól sem visszariadó, mindig új utakat kereső művész, akitől nem áll távol a köznapi zenei nyelv sem, anélkül, hogy ebben a közönségnek bármiféle alacsony színvonalú kiszolgálását látta volna. A most nyolcvanadik születésnapját ünneplő zeneköltőnek, aki oly sok zenei műfajban jeleskedett — és reménykedjünk benne, hogy még fog is sokáig jeleskedni — életművébe szervesen beleépült nevelői tevékenysége. Már 1935-től működött előbb a Fővárosi Felsőbb Zeneiskolában, majd a második világháború végéig a kolozsvári konzervatóriumban, 1945 után előbb Székesfehérvárott, 1948-tól csaknem három évtizeden át, nyugdíjba vonulásáig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Zeneszerzést tanított az Akadémián, és növendékei közül olyan komponisták kerültek ki, mint — Ujfalussy József 1969-ben megjelent monográfiájának adataira támaszkodva, az ő sorrendjét követve — Ligeti György, Kurtág György, Vass Lajos, Petrovics Emil, Kocsár Miklós, Szokolay Sándor, Durkó Zsolt, Bozay Attila. Ezt a nagyhatású komponistát és zenepedagógust, a tömegzene egyik lelkes támogatóját, „könnyű" műfajok mindig igénnyes, szorgos, sikeres népszerűsítőjét, Farkas Ferencet köszönti nyolcvanadik születésnapján a hálás tanítványokon kívül népes hallgatósága, közönsége a moziban, a televízióban, a rádióban és a színpadon , és mindenekelőtt a koncertpódiumokon. (gábor) A Klistr Nemzet megkérdezte: Újjászületik-e a Kálvin téri Áruház? Tíz esztendővel ezelőtt született az akkor véglegesnek vélt döntés, hogy a metróépítkezés miatt lebontják a Kálvin téri Áruházat. Azóta az épület külső és belső állapota évről évre romlott, miután a Centrum áruházak a felújítási keret forintjait érthető okokból máshová irányították. Röviddel ezelőtt felröppent a hír: 1986 májusától zömmel magánkereskedők, iparosok veszik birtokba a hányatott sorsú épületet. Tény és való, ilyen még nem volt, vajon mi indokolta ezt a döntést — erről kérdeztük a Centrum Csepel és Kálvin téri áruházak igazgatónőjét, dr. Krisztintcz Pálnét. — Legalább öt év haladékot kapott az áruház, addig biztosan nem szanálják. Évek óta kerestük ennek az áruháznak a megfelelő profilt, de minden próbálkozásnak gátat szabott az épület immár tarthatatlan állapota. Magyarán: nem lehet kereskedni egy lerobbant épületben, amikor néhány száz méteres körzetben gyönyörű, modern csillogó üzletek sora kínálja a portékát. Ugyanakkor az áruház kereskedelmi szempontból értékes helyen van, nagy forgalmú csomópontban, a metró közelében, más szóval van perspektívája. — Ha mindez valóban így van, mi az akadálya, hogy a Centrum Áruházak Vállalat maga hasznosítsa a kiváló adottságokat? — Röviden és őszintén: a pénzhiány. E pillanatban nem áll rendelkezésre az a minimálisan tízmillió forint, amely a felújításhoz szükséges. Ezért döntött úgy a vállalat vezetősége, hogy versenytárgyaláson magánkereskedők, iparosok számára adja ki az áruházat. Egy olyan többszektorú kereskedőházat képzeltünk el, amilyenek az európai áruházi világban régóta léteznek és kitűnően beváltak. A befizetendő bérleti díjakat az első évben teljes egészében a felújításra fordítjuk. Több mint harminc szakmát hirdettünk meg, gondosan ügyelve rá, hogy a kereskedelem mellett bőségesen kapjanak helyet hiányosnak számító szolgáltatások. Magyarán, a vásárló megjavíttathasson egy cipzárt, de megnézhessen egy videofilmet is, megtöltethesse az öngyújtóját, találjon régiségüzletet, bélyegüzletet a gyűjtő, számítunk ruha- és műszaki kölcsönzőre, kisipari szervizre és optikusra. Emellett több vendéglátó üzletet is tervezünk az épületbe. — A Centrum Áruházak tehát teljesen kivonul a Kálvin térről? — Erről nincs szó. A jelenlegi elképzelés szerint egy bébiruhaboltot nyitunk majd, de várjuk versenyképes vállalatok jelentkezését. — Milyen az érdeklődés, hányan pályáztak eddig az áruházi boltokra? — Eddig 140 éreklődő volt Legtöbben a vendéglátó szakmára, a ruházati cikkek árusítására, készítésére pályázatak, de sokan szeretnének lemezboltot, kötöttáruboltot. Lanyha az érdeklődés viszont a kölcsönzőre, ám az úgynevezett szabad területekre befutottak érdekes egyéni ötletek, például jelmez- és kellékbolt, amatőr filmelőhívó. Bárki eredeti ötlettel pályázhat a szabad helyekre, amelyek összterülete több mint 120 négyzetméter. — Mikor nyit a Kálvin téri Áruház? — A tervek szerint 1986. május 1-én. A versenytárgyalásra 1985. december 23-án, hétfőn délelőtt kerül sor Budapesten a Kisiparos Klubban (VII. kerület Wesselényi utca 73.). Addig naponta 8—10 óra között lehet érdeklődni az áruházban. (til ás) Megújult, olvashatóbb formában, gazdagabb tartalommal a Magyar Nemzet Változatlan áron! MOST FIZESSE ELŐ