Magyar Nemzet, 1986. március (49. évfolyam, 51-75. szám)

1986-03-12 / 60. szám

4 A TV MŰSORÁRÓL Külpolitikai tájékoztató Nem kétséges, az elmúlt két hétben a legnagyobb feladatot a Magyar Te­levízió számára is a szovjet pártkongresszusról való tudósítás jelentette. A fiatal, és részben most újjászerveződött (híradós) külpolitikai csapat fe­gyelmezetten és szabatosan telje­sítette ezt a penzumot. A fő mű­soridőben, a Tv-híradó első ki­adásában tömör összefoglalókat kaphatott a néző az elmúlt nap, az elmúlt órák moszkvai eseményei­ről, majd az érdeklődők számá­ra rendszerint kilenc óra tájban részletesebb tájékoztatók követ­keztek, jelentős, közvetlen idéze­tekkel. Az is bizonyos, hogy eb­ben a felelősségteljes munkában mindenkinek, fordítónak, techni­kusnak, műsorvezetőnek és kom­mentátornak egyaránt tökéletes figyelem-összpontosítással kellett részt vennie, a legkisebb hibák is szembeötlően zavarták és hátrál­tatták volna a közös igyekezetét. A nézői „tudatlanság”, — mely abból származik, hogy a műhely­titkokba még a művészi ráérős­­séggel készülő műsorok alkalmá­val sem lehet bepillantani, hát még a közvetlen, „percrekész” po­litikai adások alkalmával! —csak azt tudja azonban dicsérni vagy elmarasztalni, akit a képernyőn megpillant. Ezúttal is: a­ névte­lennek megmaradt kisegítők, ki­szolgálók csapata helyett első­sorban és szinte egyedül Elek Jánost hallhattuk dicsérni, akit a korszerű, tárgyilagos, tiszteletre­­méltóan távolságtartó műsorve­zetői és méltatói magatartásáért fogadott rokonnén­yébe az elmúlt napokban a közönség, tisztelt publikum, de a vaskos, nőnapi tévedéseket is — és megkí­sérli visszazökkenteni az előző es­te kizökkent televíziós morált. Így történt, csakugyan. A péntek esti hamiskodásokat igyekezett jó szóval, igaz ünnepléssel feledtet­ni a szombat esti vers, meg Ko­vács P. József bemondói köszön­tője. Vajon ügyelt-e még rájuk valaki? " E sorok írója ügyelt rájuk, és a kedvükért feledte el, hogy a péntek esti nőköszöntés csúcsa egy riportösszeállítás volt, Apák egyedül címmel, mely a sajátos adásidőben főleg azt sugallta né­zőjének, hogy az anyákat kiválóan helyettesíthetik az asszonyszerep­pel is nagyszerűen birkózó édes­apák. Bár nehéz munka volt, igyekezett a „jóvátétel" után úgy mérlegelni Szegvári Katalin do­kumentumfilmjét, mintha kedve­zőtlen műsorkörnyezetét nem is ismerné, mintha tudná (noha nem tudja), hogy ezt a filmet követi másik is, Anyák egyedül címmel. Mindezen agytémák után, úgy tűnt föl, hogy okos és méltányos film az Apák egyedül. Tapinta­tos könyörtelenséggel jár­­ utána, hogy mit is jelent férfiember szá­mára az, ha nincs asszony a ház­nál. Mit jelent hát? Tengernyi munkát mindenekelőtt, jókora büszkeséget másodjára, ha a ren­geteg feladattal, felelősséggel mégis sikerül megbirkóznia. És megkeseredett magányt is jelent a felszíni örömök és büszkeségek alján. Szép emlékmű volt ez a film a bá­tor apákról. Szépsége és egyolda­lú emelkedettsége azonban óha­tatlanul hiányt is keltett az em­berben. A „másik oldal” ábrázo­lásának a hiányát. A másik olda­lét, ahol az egyedül maradt apák (és anyák) nehezebben birkóznak meg a családfői szereppel, ahol a műsor címében is hangsúlyozott egyedüllét gyermeknek és felnőtt­nek a személyiségtorzulásához ve­zet. Statisztikák és szókimondó cikkek, tanulmányok tanúsága szerint ugyanis ők vannak több­ségben. Érdemes volna annak a lelkes kis csapatnak, amely a pén­tek éjszakai dokumentumfilmet készítette (dr. Halák László szer­kesztő, Kárpáthy Marianne ren­dező) a családi egyedüllét kárval­lottjait is vallatóra fogni. Lőcsei Gabriella Nehéz nőnek lenni? Sok asszonyt, az idő múltával egyre többet hallani panaszkodni a nemzetközi nőnap miatt. Van, aki azt fájlalja, hogy egész esz­tendei „hátrányos helyzetét” igyekszik egyetlen társadalmi gesztussal pótolni és feledtetni a világ. Más azért kesereg, mert máskor józan és megfontolt férfi­tartozékai (társa, gyermeke, kol­légája, főnöke) a hivatalos ünnep mámorában felelőtlen tettekkel nehezebbé teszi az ünnepelt életét, mint egyéb alkalmakkor. Sokan pedig azért méltatlankod­nak, mert úgy tartják, az egyre fényesebbre srófott nőünnep elő­térbe hozza azokat a sok évszá­zados közhelyeket a nőkkel kap­csolatban (csapodárság, zsémbes­­ség, beszűkült látásmód, önkriti­ka hiánya, ízlésficam és fehér­­májúság), amelyekről egyébként — szerencsére, az emancipációs harcok egyetlen halovány győzel­mi jeleként — egyre kevesebb szó esik. Nem csodálkozhatna rajta senki, ha ez utóbbi nőnapellenző csoport a Televízió ünnepinek szánt adásainak a hatására igen­igen megnövekednék. Televíziónk ugyanis — férfi- és női segéd­erőkkel — mindent megtett an­nak érdekében, hogy a nemzet­közi nőnap alkalmával alaposan „körbesértegesse” a női nemet. Kezdődött ünnep előestéjén a bániás azzal, hogy a Tv-híradó hetyke kis riportot készített arról, milyen drága is ilyentájt a világ. A riport kezdőképeit borízű férfi- s hang kísérte, föltehetőleg előké­­szításként: aki elfeledte volna ta­valyról, számítson rá, hogy a férfi­nép casus bibendinese fogja föl az asszonyok fölköszöntését is. A kétes ízlésről tanúskodó mű­sor-összeállítás egy főleg férfiak által írt, de asszony által szerkesz­tett, és asszonyok által előadott kabaréval­ folytatódott Nehéz nőnek lenni? címmel. Ha van az asszonyi szerepkör méltóságának, szépségének és emelkedettségének a besározására biztos recept, ak­kor ez az — úgy mondják, leg­utoljára jelentkező — Telepó­­dium-adás azt alkalmazta. Tréfa nélküli élcek, kedvesség és sze­re­tet­remél­tóság nélküli jópofás­­kodások sorolták föl és mutatták be mindazokat az „utálatosságo­kat", amelyeket nőgyűlölők szok­tak fölhozni a nők rovására. Ki tudott e műsor láttán örülni an­nak, hogy nőnek született, és hogy a nők ünnepe kitaláltatott? — nem tudom. De azt tudom, hogy ez a műsor tette számomra bizo­nyossá a régi sejtést: a televízió­nak sürgősen be kell szereznie egy (vagy több) ízlésmestert, ar­biter elegantiae-t, aki vétójoggal is rendelkezve, letilthatja a kép­ernyőről az ízlésromboló viselete­ket és viselkedéseket, a közmeg­­botránkoztatást keltő mozdulato­kat és mondatokat, a fiatalkorúa­kat megrontó tehetségtelenséget. Kemény szavak ezek? Meglehet, kemények és szokatlanok. De az az alpáriság is megszokhatatlan és megengedhetetlen, amellyel ez a műsor előállt. Hajlamosak va­gyunk arra,­hogy a képernyő előtt üldögélvén csak azon botránkoz­­zunk meg, amit a különböző di­vatirányzatokat majmoló fiata­lok „követnek el” polgárpukkasz­­tásként, lázadásként. Amit az öt­­venen felüliek művelnek túlko­ros kamaszok gyanánt, sosemvolt polgári malackodások kései ha­gyományozó­­ként — amellett ta­pintatos hallgatagsággal megyünk el. Pedig reménykedhetni benne: a fiatalok még kinőhetik­ hóbor­tosságukat és ízléstévesztéseiket. De miben reménykedhet az egész­séges ítéletű néző, ha az éltes kö­zépnemzedék ünnepnapi féke­­vesztettségét kell végignéznie? Például abban reménykedhet, hogy ünnep másnapján fölébred valaki a Televízió székházában — ha másra nem, a fölháborodott nézői telefonokra —, mert őszin­tén remélem, nemcsak a szilvesz­teri bakikat „kéri ki” magának a Apák egyedül Magar Nemzet Kontextus és posztmodern II. A Taverna Szálló A TAVERNA SZÁLLÓ hom­lokzati felépítése követi az utcá­ra jellemző hármas tagolást: alul háromszintes üvegfal, fölötte tö­mör falsíkokra kihelyezett ab­laknyílások és zárópárkány. Kom­binálva azzal, hogy a cour d’hon­­neur-szerűen visszahúzott közép­rész révén megnő az értékes fal­hossz, így több szoba nyitható az utca felé. Ezzel a fogással már 60—80 évvel ezelőtt, a telekspe­kulációs időszakban is éltek a tervezők. (A visszahúzás a Petőfi Sándor utcai szárnyon is megje­lenik.) Ez tehát a törekvés a kon­textusra, a környezethez alkal­mazkodásra, , a beilleszkedésre. Másrészt azonban az üvegfal nem sík, hanem dinamikusan meg­mozgatott, előtte a két homlok­zati oszlop emeleteket összefogó oszloprendek kései utódaként áll és funkciója az, hogy — mint az együttesre legjellemzőbb poszt­modern gesztusként — hordozza a hatalmas párkányt. Ilyen gesz­tusok másutt is fellelhetők. Az oszlopok nyakán, mint masni a bokrétán, Kő Pál mintázta bronz­ba öntött pegazusok tekintenek le ránk, a lovak és fogadók ősi kap­csolatával a vendéglátást asszo­ciálják. A Trade Center ívfóku­szában álló egyetlen oszlopán a szabadkereskedelem zászlaját emelő figurát Borbás Tibor alkot­ta, azt sugallva, hogy a lobogót szépen fejlődő üzleti kapcsola­taink felélénkülő szellője lebeg­teti ... A MEGLEVŐ KÖTÖTTSÉGEK ELLENÉRE a tervezők a rendel­kezésre álló területet maximáli­san kihasználták. A szálló alap­rajza U-alakot formáz. Logikus megosztásban az értékesebb két utcafront felé fürdőszobás, a bel­ső udvar felé zuhanyozós szobák néznek. A 224 szobából 28 lak­osztály. A Trade Centerben 48 klimatizált bérelhető iroda talál­ható, konferenciatermekkel, bank­kal és üzletekkel. Az épületek monolit vasbeton köroszlopokkal és sík vasbeton födémekkel ké­szültek. A szálló kerámiaburkolata hű­vösen szolid szürkéskék. A Cen­ter homlokzata melegebb hatású homokfúvott előregyártott műkő elemekkel burkolt, így teremtve meg a színharmóniát. A hotel sík falfelületének kékjében úsznak a fekete-vörös keretezésű, semleges hatású négyzetes ablakok, a kö­zepükre passzított rudazat a ver­tikalitást hangsúlyozza. A Center állóformátumú ablakai a kihasí­tott nyílásokkal keretezve mo­dern felfogásban követik az ek­lektikus homlokzatok nyílásará­­nyait és ablakosztását. A klasszi­cizmus timpanonjainak átértel­mezése a középen ívesen fellen­dülő zárópárkány,­ mely a gépés­­­szeti szintet takarja, belsejében körablakkal. A szálló osztópárká­nyán vastag öntött aluminium­­köteg hullámzik végig (Jenei Ti­bor és Oborzil Edit munkája). A központ bejáratai fölött íves fríz­ként jelenik meg ez az anyag, feliratokkal megtűzdelve. Mind­két házon az üvegfalak porszórá­­sos alumínium, bordó, illetve mélykék osztóbordái elegánsan fogják közre a tükörüvegek csil­logását. A hotel tíz emeletének az iro­dáknál igényelt nagyobb belma­gasság miatt a kereskedelmi köz­pontban csak 8 felel meg. A kö­rülbelül 30 méteres, közel azonos főpárkánymagasság az utcai lég­térarány feszültségét az architek­­tonikus részletképzéssel és kép­zőművészeti díszítéssel tovább fokozta és érzelemmel telítette. A­ szálló berendezése a polgári ízléshez igazodik. A háromcsil­lagos hotel 1985. november 15-én nyílt meg. A központ két hónap­pal előbb kezdte meg működését. Az AST­ED Co. grazi építőipari cég készítette a műhelyterveket és a kivitelezést­­is kifogástalan minőségben végezte el. AZ ÉPÍTÉSZETI KVALITÁ­SOKON túlmenően az együttes értéke, hogy a képzőművészetek közül a szobrászattal új kontak­tust kísérel meg létrehozni, bár a szintézishez még nem jut el. A klasszikus, nagy művészeti korszakok — gótika, reneszánsz, barokk — után ez utoljára a szá­zadforduló szecessziójának sike­rült. A képzőművészeti alkotások legsikerültebbje a hotel halljában — az enteriőr léptékéhez, hangu­latához igazodó , Nemesi Attila fiatal szobrászművész Fénytolvaj című műve, egy lámpagömböt megragadó ifjúról. Az enteriőr után még egy megjegyzés az exteriőrről. A Váci utcán felállí­tott nosztalgiakandeláberek nem illeszkednek a miliőbe (különben itt ilyenek sohasem voltak), de ez nem a tervezők hibája, ők til­takoztak ellene, eredménytelenül. E két épület megvalósulása is alátámasztja a bevezetőben ki­fejtetteket. A belváros egy, a nappali üzleti életet, a­ city jel­leget erősítő kereskedelmi köz­ponttal s egy kellemes szállodá­val, szép gyalogoszónával, válto­zatos üzletekkel gazdagodott. Timon Kálmán A Habsburg-monarchia alkonya Calántai József a dualizmus korszakáról A történelem iránt érdeklődő olvasóközönség kedveli és igényli az összefoglaló jellegű munkákat. Erről tanúskodik az is, hogy Ca­lántai József egyetemi tanárnak a Kossuth Könyvkiadó gondozásá­ban nemrégiben megjelent, A Habsburg-monarchia alkonya cí­mű monográfiája, szinte nyomban­ elfogyott, példányszáma igencsak alacsonynak bizonyult. Részkuta­tásainak rendszerezésére, szinté­é­zisek megírására szívesen vállal­kozik Galántai József, az első vi­lágháborúról írott könyvei például valóságos kézikönyvvé váltak. Ez­úttal olyan témát választott — az alkotmányos dualizmus korsza­kát —, amellyel kapcsolatban máig a legellentmondásosabb nézetek hatnak és virulnak, a könnyes-bús nosztalgiától a kiátkozó gyűlöletig. Az osztrák—magyar monarchia felbomlása óta eltelt háromnegyed évszázad sem lett volna elég, hogy történelmi köztudatunkban letisz­tult, szenvedélyességtől mentes kép alakuljon ki? — Az utóbbi két évtizedben a hazai történetírás egy a történel­mi valóságra támaszkodó, azt meg­ismerni akaró képet dolgozott ki — mondja Galántai József pro­fesszor. — Szakszerűbb, ár­­nyaltabb értékelések születtek, amelyek nem elmarasztalni, vagy igazolni akarják a letűnt kor egyes szereplőit, társadalmi erőit, inkább megérteni és feltárni igye­keznek a problémákat, amelyek­kel küszködtek. Erre törekedtem munkámban én is. Attól tartok azonban, hogy egy korszak feldolgozása a bármennyi­re árnyalt értékelések születésével sem teljes, hiszen ettől még nincs ott az olvasó előtt maga a kor. — Valóban, be kell mutatni a gazdaságot, az intézményeket, az államszervezetet, a hadsereget. Egyetemi oktatói munkámban is felmerül ennek az igénye. E be­mutatás persze nem azonos a min­denre kiterjedő eseménytörténet­tel, hiszen erre még a Magyaror­szág történetének vonatkozó kö­tetei is csak részben vállalkozhat­nak. Egy fél évszázados korszak — az alkotmányos monarchia — perspektíváinak, fejlődésének, megmaradásának vagy eltűnésé­nek alapvető összefüggéseit, leg­főbb tendenciáit viszont már számba veheti a kutató, azon igye­kezve, hogy a lényeget emelje ki. Könyvének szerkezete is ezt a szemléletet követi: néhány kérdés köré csoportosítva mutatja be a monarchiát. Mindjárt az első téma a dualista államalakulat létrejöt­te, a kiegyezés. Erről igen sok vita­ folyt, bár ma már mindenki rávágja a tankönyvi meghatározást: „reális kompromisszum ”. — Ez ma már valóban tisztá­zottnak tűnő probléma, történész kollégáim értékes tanulmányok­ban dolgozták fel, miként jutot­tak el a különböző magyarországi társadalmi rétegek, az osztrák li­berálisok és az uralkodó ház a ki­egyezéshez. Ebben a fejezetben e folyamatok részleteiben és értéke­léseiben nem új, de együttesen ta­lán mégis újdonságot hozó elem­zését kívántam elvégezni. Tudjuk, hogy az alkotmányos, parlamentáris monarchia fél évszá­zados fennállása után felbomlott. Ön, történészi módszere szerint nemcsak a bukás felé mutató ten­denciákat keresi, hanem elsősor­ban azt, melyek voltak a kor le­hetőségei. — Úgy vélem, e szempontból célszerű vizsgálni a sok nemzeti­ségű birodalom dualista szerkeze­tét is. Sokan hiszik, hogy e két­­­központúság a bajok forrása. Ki-ki persze a saját szempontjai sze­rint, a centralizmust vagy a­ fö­deralizmust ajánlva,­a magyarok­,­nak, „a monarchia sírásóinak”­ tett túlzott engedmények miatt, avagy fordítva, a Habsburgoktól való elszakadás törekvésének fel­adása okán. Most már látjuk, hogy maga a dualizmus egyik biroda­­lomfélt sem gátolja meg abban, hogy egyéb problémákat megold­jon ... Az egyik ilyen probléma éppen a mindkét tanállamban megtalál­ható heterogenitás: a nemzetiségi kérdés.­­ Itt párhuzamosan vizsgál­tam a két birodalomfél nemzeti­ségi problémáit. Egymást akadá­lyozták-e vagy segítették a meg­oldásban, s egyáltalán, hogyan próbálkoztak a kormányok a Laj­tán innen és túl? A lényegi keze­lést tekintve meglehetősen nagy a hasonlatosság, de meghatározó je­lentőségű összefüggést nem­­talál-­­ hatunk, e téren két teljesen füg­getlen állam belső nemzetiségi kérdésével van dolgunk. A hazai történetírás sokáig az indokoltnál keményebb bírálatban részesítette a dualizmus kori magyar nemze­tiségi politikát, s a közönség­ már nem is tudott különbséget tenni mondjuk a horthysta revízióival összefüggő és a dualista nemzeti­ségi politika között. Koránt sem volt ideális a kiegyezés utáni helyzet, de nem helyes összeha­sonlíthatatlan dolgokat összemos­ni. Figyelembe kell venni, hogy a nemzetiségek kulturális — sőt, merem mondani: — nemzeti fejlő­dése egyáltalán nem volt elfojt­va, miként arra térségünkben akad korabeli példa. Korlátozá­sok voltak, ez tény, s ez az, amiért bírálnunk kell ezt a politikát. De arra feltétlenül vigyáznunk kell, hogy ne vegyük egy kalap alá olyan korábbi vagy későbbi nem­zetiségi politikákkal, melyek cél­ja a kisebbségeknek nemzeti mi­voltukban való megfojtása. Professzor úr szerint tehát a mo­narchia széthullásának nem alap­vető tényezője, akár oka az oszt­rák, iletve a magyar nemzetiségi politika? — A dualista rendszeren belül nem valósult meg a nemzetek egyenjogúsága, de nem voltak olyan végleges viszonyok sem, amelyek eleve magukban hordoz­ták volna az elkerülhetetlen fel­bomlást. Nemcsak dezintegrációs, hanem integrációs tendenciák is érvényesültek. Így nem csupán a dualista államon belüli, hanem az átfogóbb európai folyamatok­nak is döntő szerepük volt a sok nemzetiségű államok sorsának meghatározásában. A világháború felé tartó Európa nem sok jót ígért, majd pedig a négy évi, ha­talmas véráldozatokat követő küzdelem a heterogén állam szét­húzó erőit­ erősítette fel. Volt alternatívája a Szerbia elle­ni háborús döntésnek? — A monarchia külpolitikai ve­zetése egy rendkívül kedvezőtlen időpontban vállalta a Szerbia el­leni — vészes következményű — háborús döntést engedve német szövetségese sürgetéseinek. E német­­szövetségnek­­magáénak persze nem volt alternatívája sem létrejöttekor, sem később — elég­­talán egy pillantást vetni a tér­képre, hogy ezt belássuk. Más kérdés, mennyire lehetett képes a monarchia, e szövetségen belül saját érdekeit érvényesíteni, mozgáslehetőségeivel élni. A Szer­bia elleni háborús döntés 1914 nyarán valójában­ nem volt elke­rülhetetlen, sem szükségszerű. Ti­sza István magyar miniszterelnök is két hétig tépelődött, mert nem látta alkalmasnak az időt a hábo­rúra. De hát Szerbia és a monarchia t­tt­ben kibékíthetetlen ellenfelek! — Akár így igaz, akár nem, az bizonyos, hogy 1914 nyarán a mo­narchiának a kitérés állott érde­kében. Németország szempontjá­ból 1914 nyara alkalmas időpont­nak tűnt a háborúra, de a mo­narchiának nem kellett­ volna a német akarat előtt feltétlenül meg­hajolni. Ez azt jelenti, hogy maga a vi­lágháború is elkerülhető lett vol­. A történész csak arra tud egyértelműen válaszolni, hogy egy bizonyos konkrét helyzetben mi­lyen tényezők alapján milyen megoldás születik. Ha 1914 nyarán elkerülhető lett volna is a háború, előbb-utóbb valószínűleg kiala­kul olyan újabb konfliktus, amely az imperialista ellentétek alap­ján kiváltja a nagyhatalmak ösz­­szecsapását. Ön összefoglaló monográfiát­ irt ez osztrák—magyar monarchiáról, így fel kell tenni a kérdést: mi­lyennek látja ezt az államot, ame­lyet oly véglegesen hol nemzetek fölötti ideálló alakulatnak, hol a „népek börtönének" szoktak tekin­teni. — Nehéz erre röviden válaszol­ni. Biztos, hogy a szélsőségek nem helyesek. Azt hiszem, hogy abban az európai viszonyrendszerben, az államok és a társadalmi osztályok erőviszonyainak rendszerében, amely ekkor fennállt ez az állam­­alakulat többé-kevésbé biztosítot­ta népei fejlődési lehetőségét. A nagy történelmi feladatot — a ke­retei között élő népek integrálá­­­sát — azonban nem tudta megol­dani. Ám ne feledjük, hogy az európai kontinens, s ezen belül a kis népek által lakott kelet-közép­­európai térség integrációs folya­matát az első világháborút lezáró békerendszer sem segítette elő. E végérvényesen letűnt állam­­képződmény értékelésekor azt a tényt sem téveszthetjük szem elől, hogy noha felbomlása óta hosszú idő telt el, fontos problémái kö­zül, amelyekkel küszködött, ma sem tekinthetjük mindet megol­dottnak. Józsa György Gábor Szerda, 1986. március 12. Oratóriumok, kamarazene-koncertek színdarabok a Vigadó műsorán A budapesti Vigadó terveiről tájékoztatta a sajtót Rigó Lász­ló igazgató kedd délelőtt a Vi­gadó épületében. Az idén tavasz­­szal négy nagy oratóriumot ad­nak elő, április 9-én Gregor Jó­zsef estjét, 11-én a Magyar Rá­dió és Televízió Kamarazeneka­rának hangversenyét rendezik meg. Májusban a Magyar Nép­hadsereg Művészegyüttese itt mutatja be a Tündérkert és a Kocsonya Mihály házassága cí­mű, táncos kompozíciót. A ka­marateremben folynak az előké­születek Murray Schisgal Szere­lem óh! és Loleh Bellon Gyen­géd kötelék című darabjának előadására. Gazdag programmal készül a Vigadó igazgatósága az idei nyárra. A Rádiózenekar hat csü­törtöki estén ad hangversenyt neves hazai karmesterek vezény­letével, és négyszer adják elő. Krémer György koreográfiájá­val A három játszma című ba­­lettműsort. Az idén másodszor rendezik meg július 20—24. között az YDRIART genfi ze­nei intézet és az Interkoncert megbízásából a nemzetközi ko­­m­olyzenei fesztivált, amelynek rangos külföldi és hazai művé­szei három helyszínen lépnek föl: a Vigadón kívül a Mátyás­templomban és a Szent Imre templomban.­­ ■ Ami ez utóbbi, a Villányi úton levő, ezer személyt befogadó templomot illeti, itt április kö­zepétől október végéig 16 ora­­tóriumi estet rendeznek; a prog­ram egyik jelentős eseményének ígérkezik a világhírű Montser­­rat-i zenekar és kórus május 27-i fellépése, amelyet a televízió is közvetít.. Tartanak népszerű nyári hangversenyeket a Zichy­­kastély udvarán is, ismert szó­listák közreműködésével. A következő évad középpont­jában a kamarazenei hangver­senyek állnak; összesen hét bér­letsorozatot terveznek ebben a műfajban. A kamarateremben, amelyet eddig is gyakorta hasz­náltak színházi célokra, négy bemutatót terveznek. Köztük lesz Karinthy Ferenc Hol az az utca című drámája,­ Lengyel György rendezésében; az előadás főszerepét Greguss Zoltán vál­lalta. Itt mutatják be Gyurko­­vics Tibor és J. C. Carriére egy­­egy drámáját, is. Végül elmond­ták: a Vigadó lesz a központ­ja a holland kulturális napok idei őszi rendezvényeinek. Az 1987-es Budapesti Tavaszi Fesz­tiválra tíznapos programmal ké­szülnek, amelyben a zene,­­ a tánc, a szórakozás, egyaránt mél­tó helyet kap. (g. I.) A Szegedi Nemzeti Színház klubszínpada március 16-án mu­tatja be­ Witkiewicz: Az őrült és az apáca című abszurd játékát. A főbb szerepeket Jakab Tamás, Galkó Bence és vendégként Gye­­nes Zita, a szabadkai színház művésze játssza. Rendező: Sán­dor János.♦ Fohász lámpaoltás előtt cím­mel megjelent Gergely Ágnes verseskötete a Békés megyei könyvtár Poesis Hungarica ne­vű sorozatának harminchatodik könyveként. A versalbumban a költőnő huszonhét, 1959 és 1984 között írott munkája olvasható.

Next