Magyar Nemzet, 1986. május (49. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

.Magyar Nemzet • A HAZAFIAS NÉPFRONT LAPJA • Öt dicsérem csak Május van, gyönyörű tavasz, csábít a gondolat, hogy nap­­sugaras-szép szavakkal kö­szöntsem ezt a reggelt, a mun­ka ünnepét. Vers kellene ide, költői ragyogás, hisz' csak a művészet képes visszaadni mindazt, amit a munka jelent emberi mivoltunkban, múl­tunkban s jövőnkben, az örök­kévalóságban. Mondom, csábít az ünnep, de m­i is mindjárt, óv a nagy szavaktól. Mert „a szépség csalfa tolmács”, a líra fenn­­költ: kemények ma a hétköz­napjaink ! Nagyon is kemé­nyek, földhöz ragadtak; ko­runkhoz a próza jobban illik. Mégis — a munka csodaté­vő. A teremtés maga! Idézve Juhász Gyulát: az élet anyja — „én őt dicsérem csak .. S legyen bár perpatvar, nyűg­­lődés, harc és szikrázás köröt­te, megannyi „akció”: a mun­kából élünk, semmi másból. Abból, amit megformáz a ko­hász, learat a szántóvető, ösz­­szecsavaroz a gépész, végekbe varázsol a szövőnő, felszínre hoz a bányász; abból élünk, amit megtervez a mérnök, föl­tár a kutató, szolgálatunkba hajlít a tudós; abból, amit el­végez a tanár, az orvos, az építész , az alkotó ember. És lehet vitatni is, ki rosszul, ki jól csinálja; összevethetők művek­ és mesterek, követel­hető nagyobb, méltóbb el­ismerés, ösztönzés, kipróbál­hatók ,új érdekrendszerek, új biztatások, új és még újabb jelszavak — egyvalami mind­annyiunkat túlél: a tett. A bevégzett mű. Hiszen a szavak múlandók, de a dolog örök; a munka az alapja, bölcsője éle­tünknek — gazdaságnak és társadalomnak, anyagiaknak és szellemieknek, tudomány­nak és politikának; jónak, szépnek, művészinek, sikerek­nek és vágyaknak, mindenne­mű haladásnak. Marx írta: h­Az egész úgynevezett világtörté­nelem nem más, mint az em­bernek az emberi munka által való létrehozása, mint a termé­szetnek az ember számára va­ló létrejövése.” Mindezert a munkát, a mu­nk­asi ünnepeim a legszep­­ített egyike. ne ken-e mon­dani eztllen-e dicsőítem a természetest, felmagasztalm az alkotot — a dolgos embert — ebben a racionalizátt világ­ban? Kell, úgy hiszem. Már csak­ azért is, mert korunk ki­billentette egyensúlyából a tu­datot, s ma annyi a tévút, a Szélsőség, hogy olykor az evidenciák is vakvágányra jutnak. „Én abban az időben nőttem fel és kezdtem el dol­gozni — olvasom a Társadal­mi Szemlében a vezérigazga­tót —, amikor minden azt hir­dette számomra: a munka be­csület és dicsőség dolga; dol­gozni nem a pénzért kell, ha­nem a társadalmi megbecsü­lésért.” Ő is mondja: ez volt az egyik véglet. A másik meg az erre adott válasz, a „csak magaddal törődj!”, s hozzá a szakadásig feszített tempó, a hajtás. „Felkeltettük gyereke­ink igényeit, és most ők is, mi is belerokkantunk, hogy megpróbáljuk kielégíteni azo­kat.” Ami egyszer sikerül, másszor nem. Elveinkben már tudjuk, hogy a kettő között kellene maradni, nem lehet csupán a lelkesedésre építeni, mint ahogy magában az önös érdek, a hajsza is zsákutcába visz — „a munka nem lehet törvény, ha­nem szabadság s jog is egyszersmind”. De másért is kell a szép szó, a biztatás. Nekünk, magya­roknak különösen elkél, mert hovatovább nemzeti önérze­tünket sérti az a sok keserű­ség, ami munkánk leértékelé­séből fakad. Tisztán kell látni, legalább ezen a napon, a mun­ka ünnepén, hogy itt nem a magyar szellemiség, nem az ész és nem a kétkezi alkotó, nem a magyar munkás lebecsü­léséről van szó, hanem struk­turális bajokról, „termékeink” versenyképességéről. A gazda­sági szerkezet hibáiról: irányí­tási, vezetési, szervezési fogya­tékosságokról. A végtermék­ről, amiben benne van a mi egész történelmünk. Apró győ­zelmeink és sok hányattatá­sunk, erőnk, hatalmunk, kul­túránk , elszalasztott ugrá­­saink-kiugrásaink és félig si­került reformjaink. Benne van ez egy-egy mai gépben, csa­varban is, amit lehet, hogy na­gyon is nagy szorgalommal, hozzáértéssel és elhivatottság­gal hozunk létre, csak éppen a megméretésnél — szegénysé­günk vagy helyzetünk okán, érdektelenség vagy ügyetlen­ség folytán, örökségünk vagy mechanizmusunk miatt — messze mások mögött járunk. S ezzel nem menteni akarom gyengeségeinket, éppen hogy rámutatni szeretnék azokra: jelenlegi önmagunkat úgy le­szünk képesek felülmúlni, ha jól értelmezzük büszkeségün­ket; ha tudjuk, hogy dolgos nép vagyunk, többre való nemzet — csak törjünk ki vég­re a megkésettség állapotából. Tudom, rosszkor mondom ezt. Pillanatnyilag olyan hely­zetben van a magyar gazda­ság, hogy kitörésre rövid időn belül kevés az esélye. Sőt, ép­pen ellentétes folyamatok zaj­lanak napjainkban — miköz­ben a „kézi vezérlésről” sze­retnénk egy más módszerű, di­namikusabb, új pályára áll­ni, aminek a kiküzdése úgy látszik nagyon nehéz lesz — mintha megint a hetvenes évek eleje kísértene. Veszélyes irányba sodródtunk, mást akar a politika, a kormányzat, mint amerre a vállalatok men­nek — a gyakorlatban nem az történik, amit céljainkban el­határoztunk. Már-már azt hit­tük, hogy az utóbbi évek ke­mény restrikciójának vége, a mélypontról elmozdultunk, de nem, az emelkedőnek, a gaz­dasági megújulásnak még na­gyon az elején tartunk. A leg­főbb vigasz, hogy most nincs elodázás, alaptalan reményke­dés, nincs évekig tartó tétlen­­tehetetlen vágyakozás; törté­nelmi időt nyerhetünk ma a gyors cselekvéssel. S ha ez némileg módosítja is elképze­léseinket, a reformról nem mondunk, nem mondhatunk le, még átmeneti zavarainkban sem, ezt az iskolát kijárta már ez a nemzedék. Egy bizonyos: a szorító helyzetben nehéz lesz megtalálni a reformtörekvések és régi beidegződések között azt az utat, amely a mai világhely­zetnek és a magyar valóságnak legjobban megfelel, unokáink­nak legtöbbet ígér; súlyos fe­lelősséget visel ma mindenki, egyén és testület, munkás és miniszter, aki a nemzeti gaz­daság kisebb és nagyobb kor­mányzásából részt vállal, eh­hez bizalmat kap. „A tét nagy — mondta Havasi Ferenc a minap —: 1986-ban eldől, hogy ráállhatunk-e a XIII. kong­resszus elhatározta új fejlődési pályára, vagy fokozatosan fel­éljük azt az erkölcsi-politikai tőkét, amit 1980 és 1984 kö­zött a gazdaság egyensúlyi helyzetének megóvásában, az adósságok csökkentésében, az életszínvonal védelmében a nép áldozatvállalása árán meg­teremtettünk.” Ám bármekkora is a tét, nincs minden kockára téve: ebben az országban minden­kinek van és lesz kenyere. Aki dolgozni akar, dolgozhat — ez törvény minálunk! Úgy ér­zem, ma, ezen a napon ezt kö­telesség hangsúlyozni. Ahogy az is szót érdemel: e nehéz helyzetből nem a munkásem­ber kárán akar kijutni az or­szág. Bajaink orvoslására nem a normaszigorítás az egyetlen és legfőbb eszköz — bár né­hol erre is szükség van —, a naplopás, a lógás, a munkahe­lyi lazaságok elleni fellépést véletlenül se vegye magára a tisztességes többség. Mert ez nem is neki szól! Viszont se­gítsen­ mindenki, aki ehhez er­kölcsi tartással bír, mert a je­lenség vitathatatlan, valós — nézzünk körül, minden ne­gyedik, ötödik ember tétlenke­dik —, de a kampányt, a „di­vatot”, a hamis általánosítást utasítsák vissza. Érzem, május-köszöntőben alig férnek meg e szavak, túl­ságosan kemények, kopogósak ahhoz. De hisz’ ilyenek a mi tavaszaink is, a szép és szebb májusok, dologból-munkából fakadók, ebből hajtanak újra — új tavaszokon új reménye­ket. Tóth fia bor Kormányválság Norvégiában A külpolitikai helyzet KÉT TANÁCSKOZÁS esedékes a hét végén. Tokióban a hét leg­nagyobb tőkés ország vezetői tartanak megbeszélést, ugyanebben az időben pedig az arab államok rendeznék meg csúcsértekezletüket. Az utóbbi azonban ismét kérdésessé vált, mert Kadhafi ezredes kérte, hogy az előzetes megállapodással ellentétben ne Marokkóban, hanem a líbiai Szebhában üljenek tárgyalóasztalhoz. Az arab vezetők rend­­kívüli találkozóját Tripoli ösztönözte az ellene végrehajtott amerikai támadás után. A napirendi viták miatt azonban az eredetileg keddre kitűzött összejövetelt szombatra halasztották, de most — a váratlan líbiai kérelem miatt — Marokkó úgy véli, ismét halasztani kell. Meg­figyelők véleménye szerint Kadhafi a helyszín megváltoztatásával hangsúlyozni kívánja, mindenekelőtt az amerikai fellépés elítélése a csúcsértekezlet feladata, s nem szabad megengedni, hogy az iraki— iráni háború kérdései kerüljenek előtérbe. Szakértők azt sem zárják ki, a módosítás elutasítása esetén Tripoli lemondja részvételét, de a helyszín megváltoztatását nehezíti, hogy az Arab Liga külügyminisz­terei már Fezben gyülekeznek. 11. Hasszán marokkói uralkodó volt az, aki össze akarta kötni a líbiai panaszt az iraki iráni háború kérdésével, Damaszkusz viszont Kadhafi javaslatát támogatja. Ezt a szíriai diplomácia vezetője­ kö­zölte, amikor elkísérte jugoszláviai útjára Hafez Asszad elnököt. Faruk sa-Saraa külügyminiszter kijelentette, Szíria bármikor és bár­, hol részt vesz az arab csúcson, ha ott az összegyűlt országok az ame­rikai bombázás ügyét vitatják meg. Bejrúti megfigyelők szerint szin­tén valószínűtlen, hogy május harmadikán elkezdhessék a tanácsko­zást, mert a már eddig elhangzott kölcsönös vádaskodások is elegen­dők a tett összejövetel meghiúsítására. Legutóbb Irak párizsi nagy­követe vádolta meg Szíriát az „arab ügy elárulásával”. A Népi Front Palesztina Felszabadításáért Főparancsnokság nevű palesztin ellen­állási szervezet vezetője ugyanakkor Damaszkuszban közölte, rövide­sen megtartják a „frontországok” csúcstalálkozóját. Ezen a szíriai, a líbiai, algériai és a dél-jemeni államfő venne részt, s ott lennének a Szíriához közel álló palesztin vezetők is. VÉLEMÉNYKÜLÖNBSÉGEK a tokiói hetes csúcsértekezletet meg­előző kétoldalú találkozókon is elképzelhetők, bár e megbeszélések célja éppen az ellentétek elsimítása volna. A vezető tőkés államok problémái között említik Japán kereskedelmi mérleg többletét az Egye­sült Államokkal és a nyugat-európai közösséggel szemben, de elté­rések vannak a terrorizmus fogalmának a megítélésében is. Tokiót ugyanakkor mindannyian támadják kereskedelmi elzárkózása miatt, s ezen tovább haladva nagyok a nézeteltérések éppen ennek a kér­désnek a megvitatására kitűzött GATT-tárgyalások miatt is. Japán­nak igen fontos volna, hogy Reagan és Nakaszone a szombati előzetes megbeszélésen megállapodjék a dollár/jen árfolyam kiigazításában. A terrorizmust illetően az amerikai elnök ugyanakkor megpróbálja majd rávenni szövetségeseit a­ Líbia-ellenes összefogásra, amire a je­lek szerint Nagy-Britannia és Kanada teljes mértékben hajlik, a tokiói kormány és a többi részvevő azonban kevésbé. A nyugatnémet fővárosban a hetek találkozóját úgy ítélik meg, hogy ott elsősorban a terrorizmus elleni harc lesz a fő téma, és ez háttérbe szorítja majd a gazdasági kérdéseket. Bonn szerint elenged­hetetlen az egyes országok biztonsági együttműködésének a javítása, miközben szorgalmazni kell a terrorizmus okainak a felszámolását célzó politikai erőfeszítéseket. Genscher külügyminiszter kifejtette: annak több válfaja van, és csak az egyik hozható összefüggésbe a pa­lesztin gondokkal és a megoldatlan közel-keleti válsággal. A nyugat­német diplomácia vezetője kijelentette, az erőszakos akciók vissza­szorításában csakis az arab országokkal együttműködve érhető el eredmény. Genscher szerint a nyugat-európaiaknak fokozott mérték­ben keresniük kell a közel-keleti helyzet rendezésének a módozatait, s fel kell eleveníteni a párbeszédet az arab országokkal. elnök ezt követően jelentette be, hogy kénytelen benyújtani le­mondását V. Olaf királynak. Egy­úttal közölte: javasolni fogja az uralkodónak, hogy a Munkás­párt vezetőjét, Gro Harlem Brandtland asszonyt bízza meg az új kabinet megalakításával. A kormány lemondásának el­fogadásáról csak a király dönt­het, aki azonban jelenleg Svéd­országban tartózkodik. Willoch így legkorábban pénteken nyújt­hatja be lemondását. HÍRMAGYARÁZATUNK: Hosszú évekig Norvégia az európai legek országának számí­tott: kiemelkedően magas élet­színvonal, csillagászati árak az üzletekben, a fejlett országok kö­zött is szokatlanul előnyös hely­zet, amit esztendőkön keresztül költségvetési többlet és pozitív külkereskedelmi mérleg jellem­zett. Mindezt alig másfél évtized alatt érte el az ország. A „norvég csoda" hátterében az olaj állt, amely az elmúlt évben is a teljes ipari termelés ötödét, s a kivitel egyharmadát adta. Amilyen lát­ványosnak bizonyult azonban a felfutás, éppen olyan várható volt, hogy egy drámai árcsökkenés megrendítené a „kékszemű olaj­sejkek" jólétének az alapjait. A fekete iszap ugyanis jótékonyan eltakarta, hogy az északi ország iparszerkezete viszonylag elmara­dott, s a termékek versenyképes­sége, elsősorban a bérköltségek gyors növekedése következtében rendkívül gyenge. A petrodollá­­rok — figyelmeztettek Oslóban már a bőség éveiben — túlságo­san elkényelmesítik a hagyomá­nyos iparágakat, elodázzák a szükségszerű átalakulást. A halá­szat és a hajóépítés, a norvég ter­melés két pillére, ugyanis nem tartozik kifejezetten a holnap ágazatai közé. Ugyanakkor sok település foglalkoztatottsága mú­lik egyetlen üzem sikerén vagy bukásán, s a kapuk bezárása egyszeriben meglódítaná az ed­dig általánosan irigyelt, mindösz­­sze háromszázalékos munkanél­küliség mutatóit. Ezek az aggályok most, amikor zuhanórepülésbe kezdett az olaj világpiaci ára, felerősödtek Nor­végiában. A gazdasági következ­mények valószínűleg csak hosz­­szabb távon jelentkeznek, de bi­zonyos politikai hatások máris megmutatkoztak. Az olajáresés robbantotta ki közvetve a parla­menti válságot is, a koalíció ugyanis a benzinár emelését szor­galmazó törvényjavaslat szavazá­sán maradt alul. Az esemény azonban ezen a részletkérdésen keresztül a polgári koalíció egész gazdaságpolitikájának a támadá­sára szolgáltatott alkalmat. En­nek legfontosabb eszköze az adó­­csökkentés és a szabad jövedel­mek emelése volt eddig, most azonban a kényszerű helyzet­ben adóemelést, továbbá a költségve­tési kiadások jelentékeny meg­szigorítását tartalmazta a jobb­közép takarékossági terv. Kaare Willoch miniszterelnöknek és kormányának sorsa a mereven adóellenes, s a szabadpiachoz ma­kacsul ragaszkodó kis Haladó Párt két képviselőjének a szava­zatán múlott. A norvég parla­mentben, a Stortingban a koalí­ció három pártja (a Höyre, vagyis a konzervatívok, a Keresztény Néppárt és a Ventrum) 78 man­dátummal rendelkezik a szocia­lista ellenzék (a Munkáspárt és a baloldali szocialisták) 77 hon­atyájával szemben. A mérleg nyelvévé vált Haladó Párt így most a baloldalnak te­remtette meg a lehetőséget, hogy kormányt alakítson. Az alkot­mány ugyanis nem teszi lehető­vé az idő előtti választások kiírá­sát, s legközelebb csak 1989-ben járulnak a szavazók az urnák­hoz. Ez a három év valószínűleg a politikai bizonytalanság és az egymást váltó kormányok jegyé­ben telik majd el Norvégiában, mert nem várható, hogy a Mun­káspárt szilárdabb koalíciót tud­jon alakítani, mint amilyennek a polgári hármas bizonyult. — t —r Egyeztetési kísérletek a hetek csúcsértekezlete előtt Már a tokiói hetes csúcsérte­kezletet megelőző kétoldalú ta­lálkozókon napirendre kerülnek mindazok a gazdasági és keres­kedelmi ellentétek, nézeteltéré­sek, amelyek jelenleg a hét vezető tőkés ország között fenn­állnak, és beárnyékolják a kon­ferencia remélt sikerét. Az MTI tokiói jelentése szerint Nakaszone­­pénteken Bettino Croxi olasz kormányfővel, szom­baton Ronald Reagan amerikai elnökkel, majd Jacques Delors­­val, az Európai Közösségek Bizott­ságának elnökével, vasárnap pe­dig­­ közvetlenül a csúcs kez­dete előtt — Kohl nyugatnémet toamcelánnal, Mulroney kanadai kormányfővel és Mitterrand fran­cia elnökkel találkozik. Egyedül Thatcher brit miniszterelnök „ma­rad" az értekezlet utánra. A csúcsértekezlet japán szóvi­vője szerdán a legfőbb gazdasági napirendi témák között említette a nemzetközi valuta­árfolyamok kérdését. Az Egyesült Államokkal szemben 50 milliárd, az EGK-tag­­államokkal szemben 11 milliárd dollárt kitevő japán kereskedel­mi többletet, az amerikai költség­­vetési hiányt, a magas nyugat­európai munkanélküliséget, hoz­zátéve: e szerkezeti problémák megoldása együttes fellépést, alapvető együttműködést köve­tel. A csúcson várható egy politikai és egy gazdasági nyilatkozat el­fogadása, ezen kívül pedig olyan nyilatkozat közzététele, amely a nemzetközi terrorizmus elleni fel­lépéssel foglalkozik. Részt vesz a tanácskozáson Jacques Chirac francia miniszterelnök, Mitter­rand elnök mellett, és Ruud Lub­bers holland miniszterelnök, aki a közösség soros elnöke, s így Jacques Delors mellett az EGK-t képviseli. Jelen lesznek a külügy- és pénzügyminiszterek is. A japán ellenzéki pártok, a szo­cialista és a kommunista párt fel­szólították Nakaszone miniszter­elnököt arra, hogy a csúcskonfe­rencia házigazdájaként tegyen meg mindent a kelet—nyugati, ezen belül a szovjet—amerikai kapcsolatok javítása és az atom­leszerelés elmozdítására. Miköz­ben elítélték a nemzetközi mére­tekben erősödő terrorizmust, rá­mutattak arra, hogy a Líbia elleni támadás semmiképp sem segíti elő a probléma megoldását. Ag­godalmuknak adtak hangot a jen gyors ütemű erősödése miatt, rá­mutatva: ez egyre nagyobb vesz­teségeket okoz a japán közép- és kisvállalatoknak. Felhívták a kor­mányfőt arra, hogy törekedjék a valutaárfolyamok stabilizálását célzó megállapodás elérésére. Nyomatékosan követelték a bal­oldali pártok azt is, hogy Tokió hagyjon fel az amerikai űrfegy­verkezési programhoz történő csatlakozás tervével. Bizalmatlansági szavazás után lemondott az oslói kabinet Kaare­n Villoch, norvég mi­niszterelnök szerdán virradóra bejelentette kormánya lemon­dását. Ezzel 23 év után első al­kalommal történik meg, hogy az észak-európai országban nem parlamenti választások útján kerülhet hatalomra új kabinet. A norvég parlament — a Stor­ting — kedden kezdte meg a vi­­­tát Willoch miniszterelnök há­r­rom párti jobbközép kormányá­nak takarékossági tervéről. A 13 órán át tartó vitában Willoch bi­zalmi szavazást kért, amelyet egy szavazattal — 78—79 arány­ban — elveszített. A miniszter­

Next