Magyar Nemzet, 1986. május (49. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-01 / 102. szám
Csütörtök, 1086. május 1. Magyar Nemzet Az ipar számít az egyetemi kutatásokra Polinszky Károly rektor a termelési kapcsolatokról Az újdonság erejével hatott pár héttel ezelőtt egy szerződéskötés híre: a Budapesti Műszaki Egyetem, illetve a Számítástechnikai Kutató Intézet és Innovációs Központ megállapodott egymással. A fejlesztő-gyártó intézmény alapítványt hozott létre 20 millió forint értékben: számítógépeket ad az egyetem villamosmérnöki karának, szakmai segítséget nyújt az oktatáshoz, s a hallgatók ,,kihelyezett” képzésben részesülhetnek nála. Megállapodtak a tudományos eredmények kétirányú továbbításában is. Az SZKI Sei—L leányvállalatával pedig már újabb szerződés előkészítésén dolgoznak az egyetemiek. A BME az alapítvány fejében sem csak az egyébként is kötelezőt — a magas szintű szakemberképzést — vállalta. Születőben van több más újkeletű megállapodás, melynek hátterében a termelés, a gazdálkodás közvetlen segítését fogalmazták meg a műegyetemiek, illetve a partnerintézmények képviselői. Dr. Polinszky Károly rektorral e változó-korszerűsödő kapcsolatrendszerről beszélgettünk. Készülni a gyakorlatra . A számítástechnikai fejlesztőgyártó Intézettel aláírt szerződés feltételezi, hogy az egyetem az eddiginél közvetlenebb kapcsolatra lép egy termelőhellyel. Milyen előnye származik ebből a BME-nek? — Talán a legfontosabb az, hogy mind a jövőre induló informatikai szak tanárai, mind a hallgatói közelebb kerülnek ahhoz az intézményhez, mely egyike az itt végző egyetemisták leendő munkahelyének. Vagyis nem tanulmányaik után, hanem már „menet közben" találkoznak a diákok azokkal a feladatokkal, amelyeket az öt év után, kikerülve az életbe, meg kell oldaniuk. Nem vitás, hogy a közvetlen szakmai kapcsolat hatni fog az oktatásra, elkerülhető az a gyakran káros végeredmény, hogy mást kap az egyetemtől a munkahely, mint amit vár, s mást a hallgató is, mint amire számított, amire felkészítették. — Az egyetemeknek sajátja, hogy mind kutatásaik, mind nemzetközi kapcsolataik, új iránti fogékonyságuk révén a képzéssel és „kínálattal" előbbre járnak, mint a kikerülő szakembereket fogadó vállalatok, Intézmények ... — Való igaz, hogy a nemzetközi tendenciák ismeretében az öt-tíz-tizenöt év múlva jelentkező szakember-szükségletnek megfelelően szervezzük, irányítjuk a képzést. Ennek látszólag ellentmond a napi igényekre alapozott vállalati-intézményi szerződések megkötése. Csakhogy azok a megállapodások érnek valamit, amelyben az együttműködő fél is legalább annyira érdekelt a nemzetközi fejlődési tendenciákkal való lépéstartásban, mint az egyetem. S az sem mellékes, hogy e szerződések rugalmasan követik az igények változását, a szakterület perspektíváját. Vagyis a vállalatnak és a felsőoktatási intézménynek egyaránt joga, s kölcsönösen elismert érdeke a változások beépítése az együttműködésbe. — Mindehhez alkalmas a jelenlegi egyetemi oktatási struktúra? — Két részre kell bontani a választ. Megérett a korszerűsítésre mind a belső, mind, a külső kapcsolatrendszerünk. Ez utóbbiba beleértem az egyetemek közötti szakmai-oktatási együttműködést is. De maradjunk előbb a saját házunk táján. Hosszú évtizedek óta igaz a Műegyetemre is, hogy nem más, mint a tanszékek öszszessége. S a legutóbbi időkig nem sikerült kodifikálni a személyi, tárgyi, anyagi erőket úgy, hogy az egyetem komplex kutató- és oktatóhellyé váljon. Jellemző, hogy eddig csak a tanszékekkel kötöttek külső intézmények, vállalatok szerződéseket. Úsabban azonban az egyetem egésze nevében a rektor is megállapodást írhat alá, vállalva a felelősséget, s alkalmasint képviselve nemcsak a megvalósításban érdekelt tanszékek érdekeit, hanem az egész intézményét is. A rektornak joga, s lehetősége, hogy a feladatok végrehajtását anyagilag ösztönözze. Új kar indul — Nem öncélú változtatás mindez? — Nem. A háttérben az áll, hogy nagyobb jelentőségű, nagyobb szellemi kapacitásokat és koordinálást igénylő feladatok teljesítésére van szüksége a népgazdaságnak. Példa rá az utóbbi hetekben az Ipari Minisztériummal, illetve a Közlekedési Minisztériummal megkötött öt-öt esztendőre szóló megállapodás. Az ipari tárca vezetője egyebek között arra is igényt tart, hogy részt vegyünk az ágazat egészére vonatkozó hosszú távú programok kialakításának munkálataiban. Mint komplex kutatóhelynek, s mint a szóban forgó téma szakemberképzésében felelős intézménynek a tevékenységére egyaránt számítanak. — Vagyis a hallgatók felkészítésében érvényre kell juttatni a távlatokat is, amelyhez nem biztos, hogy elég a jelenlegi karokhoz, tanszékekhez szorosan kapcsolódó oktatási gyakorlat ... — A Magyar Tudományban írta Berényi Dénes akadémikus, hogy a felsőoktatás-politikai célok jórészt vágyálmok maradnak, ha az intézményrendszerhez nem tudunk vagy nem merünk hozzányúlni. És hozzáfűzte, hogy mindez egyben gazdasági kérdés is. Igaza van, megállapításai helytállóak egy-egy felsőoktatási intézményen belülre, s persze az egyetemek-főiskolák közötti szakmai, oktatási együttműködésre is. Nálunk is változtatni kell a gyakorlaton, s éppen ezért megszervezzük például a természet- és társadalomtudományi kart, mely elképzelhető, hogy egy idő után két karrá alakul át. Tartalmi háttere van e döntésnek, hiszen az egyetemi kutatásoktól kezdve a posztgraduális képzésig nagyobbak lettek a szakmai igények a határterületi és az interdiszciplináris témakörök erőteljesen növekvő szerepe miatt. Egyúttal módot kapnak majd a hallgatók mind a fakultációra, mind a választásra, az intézményes pályamódosításra. Ez az átszervezés egyúttal a jelenlegi, zárt kari rendser feloldásához is hozzájárulhat. — Évek múltán kiadnak majd fizikus-mérnök diplomát is? — Miért ne? A lényeg az, hogy a műszaki haladás trendje szerint folyjon az egyetemi képzés, a kikerülő szakemberek korszerű tudással helyezkedhessenek el az iparban, a mezőgazdaságban, a kutatóhelyeken. De úgy hiszem, ez végül is nemcsak a mi egyetemünk feladata, hanem valamennyi felsőoktatási intézményé: a tudományegyetemeknek a műszaki és agrárképzés, a műszaki egyetemeknek a társadalomtudományok oktatása felé kell nyitniuk. Ami bennünket illet, belefoglaltuk távlati fejlesztési tervünkbe a képzés rugalmasabbá, az oktatási rendszer nyitottabbá tételét. S ez alatt értjük annak a lehetőségét is, hogy szervezett és állandó együttműködés alakuljon ki más felsőoktatási intézményekkel. Lépni, változást elérni nem annyira a hasonló jellegű egyetemek, főiskolák esetében kell, hiszen ebben a körben megszűnőben van a presztízsharc, s a fejlődéshez igazodik a közös munka. Az erőket a regionális együttműködés megszervezésére kell koncentrálni — Esetünkben a budapesti egyetemek tartalmi kapcsolatainak kialakítására, elmélyítésére. Fantáziát látok abban, hogy a fővárosi intézmények létrehozzák szakmai-tudományos információs és információszolgáltató központjukat. Célszerű, hogy elkészüljön az egyetemek nagyműszereinek katasztere, s a későbbiekben összehangoltan szerezzük be ezeket az oktatást, kutatást egyformán szolgáló eszközöket. Értelemszerűen nyitott kapukra van szükség ahhoz, hogy a hallgatók és az egyetemeik dolgozói egyformán hozzáférjenek a készülékeikhez. Innovációs park — Vitathatatlan: a felsőoktatás intézményeinek közvetlenebb kapcsolata nemcsak a hallgatók számára lehet hasznos például az „áthallgatás”, vagy az „átoktatás” miatt. Alkalmasint a kutató, a szellemi munka is hatékonyabb, közhasznúmb lehet . I. — Az ipari miniszter éppen ilyen meggondolásból hívta konzultációra a rektorokat. Kapolyi László hangsúlyozta is, hogy a szelektív fejlesztés követelményeinek megfelelően, az egyetemi kutatási eredményekre támaszkodva, a felsőoktatási intézmények és az ipar kapcsolatait rendszerbe kell foglalni. Ezzel párhuzamosan érdemes megvizsgálnunk, hogyan lehet az egyetemek között olyan együttműködést kialakítani, amelynek révén a központi beruházási, valamint a K -I- F forrásaink növekedjenek, és azokat részben együttesen használhassuk fel intézményeink fejlesztésére. — Tehát nemcsak kérni, kapni akar a Műegyetem,hanem adni is? — Feltétlenül, ezért hozzuk létre mielőbb tudományos-műszaki parkunkat. Jórészt a meglevő létesítmények és eszközök bázisán szerveződik ez a kutató-oktató objektum, melynek az lesz a célja, hogy műszereiket, technikai berendezéseket, kísérletekhez szükséges anyagokat koncentráltan bocsásson, az egyetemi szakemberek rendelkezésére. A park önfenntartó intézmény lesz, minisztériumi, vállalati megbízásra végez kutatásokat, kihasználva azt, hogy itt koncentráltan vannak jelenlegannyi műszaki és természettudományos terület magasan kvalifikált szakemberei. És „kezük ügyében” lesz a munkához szükséges technika is. A tudományos-műszaki park létrehozásához segítségét ajánlotta az Ipari Minisztérium, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság. A napokban bíztam meg az Állami Fejlesztési Bankot azzal, hogy szervezze meg egy 80 millió forintnyi kötvény kibocsátását. De megemlíthetem azt is, hogy a Skála-Coop vezérigazgatójával tárgyalási megállapodást kötöttünk annak érdekében, hogy előkészítsük egy közös vállalat létrehozását. Érdemes elgondolkodni azon, hogy a jövőben azok az államvédelmi ésbiztonsági műszaki kutatások, amelyekben az egyetemi és intézeti tudományos kutató munka is helyet kap, közös nevezőre jusson. Itt sem lenne szégyenkezésre okunk, bizonyítják ezt a Vega-programban tanúsított eredményes együttműködés sikerei. Egyetemünk a növekvő önállóságát a többi között arra akarja felhasználni, hogy újszerű kapcsolatrendszert kialakítva közvetlenül és hatékonyan segítse elő a kutatás eredményeinek gyors ipari bevezetését, s ezen keresztül nagyobb szerepet vállaljon a termelés, a műszaki haladás előmozdításában. Gergely László wifit Csohány Kálmán rajza A Magyar Nemzet megkérdezte: ki volt a „Lehetetlenség orvosa?” Szűkszavú jelentésben adták hírül nemrég a lapok, hogy a fasizmus magyar áldozatainak nyújtott segítségéért a Magyar Népköztársaság Csillagrendje kitüntetést adományoztak Henri Laffitte francia orvosnak, a francia orvoskamara országos tanácsa alelnökének. Mivel szolgált rá doktor Laffitte a magas állami elismerésre? — kérdeztem Döme Piroska írónőt. — A francia doktor, akinek évtizedekkel a háború után tudtuk csak meg a nevét, egy Dachau melletti munkatáborban, Allachban volt politikai fogoly. A mi csoportunk, amelyben főleg kommunisták, szociáldemokraták, szakszervezeti vezetők voltak, 1944. november 14-én érkezett a lágerbe. A kínzástól, utazástól elgyötört állapotban voltunk, az életünket köszönhetjük ennek a doktornak, aki társaival együtt igyekezett segíteni leromlott állapotunkon. Fogolytársaimmal sokat emlegettük a háború utáni találkozásainkkor, hogy nélküle bizonyára elpusztultunk volna. De a nevét nem tudtuk, huszonkilenc évig tartott, amíg sikerült felderíteni a kilétét. 1973- ban Budapesten tartotta ülését a ravensbrücki tábor egykori lakóinak bizottsága, ott mondta az egyik francia részvevő, hogy ez csak doktor Laffitte lehetett Azonnal írtam neki egy levelet, amire két héten belül megjött a válasz. — Az életüket megmentő orvos nevét már tudták. Hogyan került sor a kitüntetésére? — Úgy gondoltuk, méltóképpen meg kellene emlékezni arról az emberséges viselkedésről, ahogyan ez a francia orvos próbált könnyíteni a lágerlakók életén. Egy francia író egyébként a Lehetetlenség orvosai címen írta meg könyvében a koncentrációs táborban levő fogoly orvosok tevékenységét. Nálunk elég sok téves elképzelés él még az emberek fejében ezekről az időkről. Egy ismerősöm például azt kérdezte, hogy ez az orvos Mengelével dolgozott együtt? A lágerben orvost csak Mengele mellett tudnak elképzelni sokan. Laffitte, mint megtudtuk, ismert maquisard-vezető volt, ezért a tevékenységéért számos magas kitüntetést kapott hazájában. A Csillagrend adományozásával úgy érzem, Magyarország is méltón fejezte ki háláját sokezer magyar megmentéséért. U. i . s Vallomások egy iskoláról Az igazgató A József Attila Gimnázium a Villányi úton áll, a Feneketlen-tó közelében, mögötte a Gellérthegy déli lankái húzódnak. Az épületet tatarozzák. Nagy, sárga tömbjét állványzat veszi körül. Évek óta folyik a felújító munka, máris meghaladva az egykorvolt építkezés teljes idejét... " Az igazgató, Palotás János, hogy zavartalanul beszélhessünk, két órára otthagyja irodáját, s egy távoleső, csendes szobában ül le velem. Ennyi óvatosságra szükség van, különben percenként nyitnák ránk az ajtót a legkülönfélébb ügyekben. Hogy időt nyerjünk, átad nekem néhány iratot, amely az iskolával kapcsolatos adatokat tartalmazza. E szerint a József Attila Gimnáziumban évfolyamonként hét osztály van; a tanulók összlétszáma 932, ebből 506 lány, 426 fiú. A tantestületben összesen 86 tanár dolgozik, köztük nyolc szerződéses, és öt óraadó pedagógus. Az intézmény gazdasági és más hivatalos ügyeit négyen intézik. Kilenc hivatal,segéd,, egy kertész, egy telefonkezelő, egy liftes, egy konyhalány és egy konyhai felszolgáló tartozik a kisegítő személyzethez. A pedagógusok alapbérének átlaga 7089 forint, ehhez körülbelül 350 forint pótlékot számíthatunk. A tantestület átlag életkora 40,6 év. Amikor először találkoztam Palotás Jánossal, bizonytalanság, már-már zavar fogott el. Emberismeretem, amely több ezer beszélgetés tapasztalataira épül és újságírói pályafutásom legvalóságosabb eredménye, ezúttal nem nyilatkozott meg. Bizonyos ideig még azt sem tudtam eldönteni, rokonszenves vagy ellenszenves-e nekem ez az ember, elképesztően mozgékony arcával, szúrós, mély, szigorú, mégis el-elkalandozó tekintetével. Leginkább nyíltsága és célratörése hökkentett meg: egy szempillantás alatt úgy beszélt velem, mintha keresztüllátna rajtam, s a bennem levő dolgok ismeretében bizalommal tárná elém saját magát. Ugyanakkor észrevehető volt benne bizonyos türelmetlenség, nagyon gyorsan és pontosan határozta meg a dolgok és érzések helyét, került minden köntörfalazást. Fontolgató, fontoskodó, agyonbeszélő korunkban, udvariatlannak tűnő szűkszavúsága furcsán hatott rám, bár magam is undorodom a felesleges beszédtől, s az elkendőző értetlenség más megnyilvánulásaitól. Észre kellett vennem, hogy szűkszavúságában lendület van, rövid véleményében belső feszültség. Lassan rájöttem, nyíltsága nem engedékenységről, hanem magabiztosságról és elkötelezettségről árulkodik, személyiségében bizonyos sodró erőt fedeztem fel, amelynek gyakorlatianul nehéz ellenállni, akkor is, ha nem az igazság felé sodor. Kívülállóként először idegesített az az érzelmi töltés és eltökéltség, ami áradt belőle, fontosságtudata is zavart; habitusát csak akkor értettem meg és fogadtam el, amikor meggyőződtem tartalmáról, igazságszeretetet, szabadságigényt, értelmet és tiszteletet fedezve fel mögötte. Azzal nyert meg magának, hogy az iskola és a pedagógusi hivatás fontosságát, a felelősséget és a tekintélyt markánsan hangsúlyozó személyiségében megéreztem a tiszteletet, amelyet tanárai és diákjai iránt tanúsít. Így aztán most, hogy a rokonszenv feltámadt bennem, ismét megbízom emberismeretemben. 2. — Kisgyónbányán, a Bakonyban születtem, apám ott volt tanító, öten vagyunk testvérek, három lány, két fiú, én vagyok a legidősebb. Kisgyónról egy székesfehérvári kollégiumba kerültem, ott érettségiztem 1950-ben; tanulmányaimat a bölcsészkaron folytattam, történelem és újságírás szakon; a Ménesi úton laktam az Eötvös Kollégium épületében. Azt hiszem, meghatározó volt számomra a sok testvér, s a kollégiumokban eltöltött idő. Azóta is enni, beszélgetni, színházat nézni közösségben szeretek. — Hamar megéreztem, hogy a hozzám leginkább illő élettér a pedagógia, ide, a József Attila Gimnáziumba, kis kitérővel, 1959- ben kerültem. Mostani munkám szempontjából nagyon fontosnak érzem azt, hogy az összes lépcsőfokot végigjártam: voltam köztanár, osztályfőnök, szakmai munkaközösség vezető, igazgatóhelyettes, nincs az iskolai életnek olyan területe, amit ne gyúrtam volna át az idegrendszeremen. Ezt tartom a természetes és az egyetlen járható útnak. Annak, aki előzmény nélkül lesz igazgató — tisztelet a kivételnek —, arról sincs fogalma, mi mindent nem tud, s e nemtudás nem tudásával mérhetetlen kárt okozhat. — Magánemberként sok mindennel foglalkoztam: regényeket dramatizáltam a rádiónak, előadásokat tartottam, szerkesztettem az Ifjú Figyelőt, idegenvezetősködtem, sakkoztam, akadémiai munkabizottságok tagja voltam, az utolsó két ad hoc bizottság, amelynek munkájában részt vettem, a korszerű általános műveltség új követelményeivel, illetve az átlagosnál tehetségesebb fiatalok nevelésével foglalkozott. Meghívtak Szibériába, előadásokat tartottam egy iskolában, ahová szupertehetséges gyerekeket gyűjtöttek össze. Mindezt azért említem, hogy világos legyen: nem akarok besavanyodni. De az évek múlásával a lelkemben lezártam ezeket a dolgokat és egyértelműen első helyre került a József Attila Gimnázium. 3. — 1976-ban neveztek ki igazgatónak. Magamban akkor megfogalmaztam egy célt, amelynek a következő a lényege: meg kell őrizni ennek az iskolának a habitusát, amelynek létrejöttében ugyanúgy szerepet játszottak a ciszterek, mint az államosítás utáni idők legkitűnőbb tanárai. Mindent őrizni akarunk a múltból, ami jó. Korszerűsíteni csak oly módon szabad, hogy minden új a kontinuitásnak megfeleljen. Számomra ez szent dolog, amitől senki nem tud eltántorítani. Ahogyan attól sem, hogy a magam lelkiismerete szerint szintetizáljam a humanizmus, a felvilágosodás, a szocializmus időtállónak bizonyult értékeit. — Volt néha ilyen eltérítési kísérlet. Igen. Házon belül és házon kívül is. De nem ez a jellemző! Az esetek döntő többségében vagy semleges tényezőkkel, vagy segítő szándékkal találkoztam. Nem kellett falakat ledöntenem. Ennek a habitusmegőrzésnek sok követelménye van. Az első: meggyőződésem, hogy a pedagógiában a döntő, a lényeg, a pedagógus. Minden a tantestületen áll vagy bukik. Igyekeztem olyan embereket megnyerni, akik alapfeladatuknak tekintik az oktatást és nevelést, ha az élet rájuk is kényszeríti, hogy a megélhetésért sok más egyébbel is foglalkozzanak. A József Attilában nagyon sok jó tanuló gyerek van, ezek között sok a különleges, érzékeny tehetség. Olyan pedagógusokat kerestem, akik értik és tisztelik a tehetség természetét. Az ilyen tanárok felkutatása nagyon nehéz. Kapcsolatban állok az egyetemek dolgozóival, a középiskolai szakfelügyelőkkel, az ő segítségükkel is keresem a megfelelő embereket. Különös öröm az, amikor egy-egy jó tanár bennünket választ. Tantestületünk hét tagja valamikor itt volt diák. Megtörténik, hogy egy-egy érettségizőnek búcsúzáskor a nyilvánosság előtt mondom: ha elvégzed az egyetemet, gyere vissza, várunk. Még nehezebb, valósággal művészet a jó tanárok megtartása. Ehhez nem elég a pénz. Csaknem valamennyiük szerint a bérrel azonos értékű a hely szelleme. Úgy ítélem meg, hogy jelenleg tantestületünk közel negyven százaléka kiforrott, nagy tanáregyéniség, másik negyven százalék pedig alkalmas arra, hogy az legyen. Ismét hangsúlyozom, a munkahelyi légkör fantasztikusan fontos dolog. Ugyanis ellenünk dolgozik sok minden; a fakultációs rendszer bevezetésével megbomlottak az osztályegységek, és ez a rend ellen hat. Ugyanilyen hatása van annak, hogy a tantervi követelmények hat napra szólnak, és tanítássa csak öt napuntr van. A tanítás így belenyúlik a késő délutánba. Embertelen dolog napi öt-hat órát leadni egyvégtében. Az arcok sápadásán, az idegek rándulásán érzem, hogy évről évre fáradtabbak az emberek. A munkahelyi közérzetnek döntő a szerepe abban, hogy ezek a hajszálrepedések nem szélesednek tovább. Az átlagosnál nagyobb szabadságot adóik hát a tanításban és a nevelésben. Ez a szabadság — amelynek lényege éppen az, hogy nem gyakorolok felette manufakturális jellegű ellenőrzést — kockázattal jár persze, de a kockázat megéri. Biztos, hogy sem a gyerek, sem a pedagógus nem akar szakítani ebben a szabadságban a renddel, mert csakis a szabadságban megvalósuló rend segítheti a tehetség kibomlását. A rendnek és a demokráciának egy oldottabb ötvözetét keressük. — Enélkül a szabadság nélkül a József Attila Gimnázium nem lenne az, ami. Számos vendégünk távozott már vérig sértve tantestületi vagy diákvitákról, mivel a vélemények szabadon ütköztek az ő véleményével. De sokkal többen voltak olyanok, akik az iskola szellemét megérezve és elfogadva nagyszerűen érezték magukat velünk. — Természetesen a tantestületünk ugyanúgy megoszlik vélekedésben, világszemléletben, ahogy a magyar értelmiség egésze. De tiszteljük egymás véleményét. A tolerancia, ha nem is pártnélküli, de egészségesen nagy egymás iránt. Ez sohasem az anarchia, sokkal inkább az együvé tartozás irányában hat. 4. — Hogy az iskola színvonalát tartani és fejleszteni tudjuk, van néhány dolog, amiből nem engedünk. Minden segítséget meg- adunk például azoknak, akik bajba jutnak, de a haladás sebességét a jókhoz és a még jobbakhoz mérjük, különben az iskola elmerülne a szociális töprengésben. Sok esetben „csípték meg” az iskola vezetését ezért a vélt arisztokratizmusért. De a lelkiismeretünk nyugodt, mert arisztokratikus teljesítményünket úgy érjük el, hogy közben segítünk a bajbajutottakon. Viszont azoknak a gyerekeknek az esetében, akiknek a világon semmi hátrányuk és bajuk nincs, csak jól érzik magukat a tudatlanság és akaratnélküliség állóvizében, bátran szabadítunk fel pedagógusi energiát. Én a teljesítménycentrikus gyerekeket szeretem. A nevelés is a mérhető teljesítményekre épül, ezt értékeljük. Ám nem modellje az iskolának az a gyerek, aki ugyan ragyogóan tanul, kifogástalanul viselkedik, de közben teljesen passzív és közönyös a környezete iránt. De nem modellje az a gyerek sem, aki valódi vagy vélt fontosságú, járulékos feladatok sokaságát vállalja tanulás helyett. Úgyis ezrével van ilyen felnőtt, aki funkciói végzése közben értéket nem termel. — Eleve jó képességű gyerekek jönnek hozzánk. A beiskolázási átlag 4,5—5,0 közötti. Nehéz bejutni a Jóskába. Évenként egyegy osztályba körülbelül harmincöt gyereket veszünk fel, ebből harmincat mi választunk ki, ötöt a magyar szokásrend juttat be. Száznál kevesebb protekciós kérelem tízéves igazgatói pályám alatt nem érkezett. Úgy érzem, hogy az elmúlt öt évben a protekció mennyisége és nyomása számottevően csökkent és öröm az ürömben, hogy a protezsáltak fele a természetes úton is célhoz ért volna. 5. . A teljesítményre visszatérve: a gimnázium tanulmányi szintje 3,95—4,00 között ingadozik. Ez azt jelenti, hogy egy magasabb követelményrendszerben tartják a gyerekek az általános iskolai szintet. Az országos tanulmányi és egyéb versenyeken az esetek többségében mindig a legjobbak között szereplünk. A közelmúltban kétszer egymás után a mi tanulónk nyerte magyar irodalomból az országos tanulmányi versenyt. De első lett tanítványunk történelemből, franciából és oroszból is. Egyetemre jelentkezett tanulóinkat, első nekifutásra, 55 százalékban veszik fel, két évre kiterjesztve viszont a felvétel meghaladja a hetven százalékot. — Mivel korábban az ország legnagyobb gimnáziuma voltunk, ma pedig az egyik legnagyobb vagyunk, minden jó vagy rossz dolog, ami a magyar gimnáziumokban létezik, megtalálható nálunk. Büszke vagyok a tanár— diák kapcsolatokra. Diákok részéről évek óta nem fordult elő övön aluli ütés, megtervezett fegyelmezetlenség. Ha kívánnék valamit, az olyasmi lenne: egy felesleges pedagógiai reformoktól, kapkodásoktól mentes nyugodt évtized. Másodszor: mindenki higgye el, hogy a pedagógia épp olyan tudomány, mint a mérnökség vagy orvoslás. Kristóf Attila