Magyar Nemzet, 1986. május (49. évfolyam, 102-127. szám)

1986-05-01 / 102. szám

Csütörtök, 1086. május 1. Magyar Nemzet Az ipar számít az egyetemi kutatásokra Polinszky Károly rektor a termelési kapcsolatokról Az újdonság erejével hatott pár héttel ezelőtt egy szerződéskötés híre: a Budapesti Műszaki Egye­tem, illetve a Számítástechnikai Kutató Intézet és Innovációs Köz­pont megállapodott egymással. A fejlesztő-gyártó intézmény alapít­ványt hozott létre 20 millió forint értékben: számítógépeket ad az egyetem villamosmérnöki kará­nak, szakmai segítséget nyújt az oktatáshoz, s a hallgatók ,,kihe­­lyezett” képzésben részesülhet­nek nála. Megállapodtak a tudo­mányos eredmények kétirányú to­vábbításában is. Az SZKI Sei—L leányvállalatával pedig már újabb szerződés előkészítésén dolgoznak az egyetemiek. A BME az alapít­vány fejében sem csak az egyéb­ként is kötelezőt — a magas szin­tű szakemberképzést — vállalta. Születőben van több más újkele­tű megállapodás, melynek hátte­rében a termelés, a gazdálkodás közvetlen segítését fogalmazták meg a műegyetemiek, illetve a partnerintézmények képviselői. Dr. Polinszky Károly rektorral e változó-korszerűsödő kapcsolat­­rendszerről beszélgettünk. Készülni a gyakorlatra . A számítástechnikai fejlesztő­gyártó Intézettel aláírt szerződés fel­tételezi, hogy az egyetem az eddigi­nél közvetlenebb kapcsolatra lép egy termelőhellyel. Milyen előnye szár­mazik ebből a BME-nek? — Talán a legfontosabb az, hogy mind a jövőre induló in­formatikai szak tanárai, mind a hallgatói közelebb kerülnek ahhoz az intézményhez, mely egyike az itt végző egyetemisták leendő munkahelyének. Vagyis nem ta­nulmányaik után, hanem már „menet közben" találkoznak a diákok azokkal a feladatokkal, amelyeket az öt év után, kikerül­ve az életbe, meg kell oldaniuk. Nem vitás, hogy a közvetlen szak­mai kapcsolat hatni fog az okta­tásra, elkerülhető az a gyakran káros végeredmény, hogy mást kap az egyetemtől a munkahely, mint amit vár, s mást a hallgató is, mint amire számított, amire felkészítették. — Az egyetemeknek sajátja, hogy mind kutatásaik, mind nemzetközi kapcsolataik, új iránti fogékonysá­guk révén a képzéssel és „kínálat­tal" előbbre járnak, mint a kikerü­lő szakembereket fogadó vállalatok, In­tézmények ... — Való igaz, hogy a nemzet­közi tendenciák­ ismeretében az öt-tíz-tizenöt év múlva jelentke­ző szakember-szükségletnek meg­felelően szervezzük, irányítjuk a képzést. Ennek látszólag ellent­mond a napi igényekre alapozott vállalati-intézményi szerződések megkötése. Csakhogy azok a meg­állapodások érnek valamit, amely­ben az együttműködő fél is leg­alább annyira érdekelt a nemzet­közi fejlődési tendenciákkal való lépéstartásban, mint az egyetem. S az sem mellékes, hogy e szer­ződések rugalmasan követik az igények változását, a szakterület perspektíváját. Vagyis a vállalat­nak és a felsőoktatási intézmény­nek egyaránt joga, s kölcsönösen elismert érdeke a változások be­építése az együttműködésbe. — Mindehhez alkalmas a jelenlegi egyetemi oktatási struktúra? —­ Két részre kell bontani a vá­laszt. Megérett a korszerűsítésre mind a belső, mind, a külső kap­csolatrendszerünk. Ez utóbbiba beleértem az egyetemek közötti szakmai-oktatási együttműködést is. De maradjunk előbb a saját házunk­ táján. Hosszú évtizedek óta igaz a Műegyetemre is, hogy nem más, mint a tanszékek ösz­­szessége. S a legutóbbi időkig nem sikerült kodifikálni a sze­mélyi, tárgyi, anyagi erőket úgy, hogy az egyetem komplex kutató- és oktatóhellyé váljon. Jellemző, hogy eddig csak a tanszékekkel kötöttek külső intézmények, vál­lalatok szerződéseket. Ús­abban azonban az egyetem egésze nevé­ben a rektor is megállapodást ír­hat alá, vállalva a felelősséget, s alkalmasint képviselve nemcsak a megvalósításban érdekelt tan­székek érdekeit, hanem az egész intézményét is. A rektornak joga, s lehetősége, hogy a feladatok végrehajtását anyagilag ösztönöz­ze. Új kar indul — Nem öncélú változtatás mindez? — Nem. A háttérben az áll, hogy nagyobb jelentőségű, na­gyobb szellemi kapacitásokat és koordinálást igénylő feladatok teljesítésére van szüksége a nép­gazdaságnak. Példa rá az utóbbi hetekben az Ipari Minisztérium­mal, illetve a Közlekedési Minisz­tériummal megkötött öt-öt esz­tendőre szóló megállapodás. Az ipari tárca vezetője egyebek kö­zött arra is igényt tart, hogy részt vegyünk az ágazat egészére vo­natkozó hosszú távú programok kialakításának munkálataiban. Mint komplex kutatóhelynek, s mint a szóban forgó téma szak­emberképzésében felelős intéz­ménynek a tevékenységére egy­aránt számítanak. — Vagyis a hallgatók felkészítésé­­ben érvényre kell juttatni a távla­tokat is, amelyhez nem biztos, hogy elég a jelenlegi karokhoz, tanszé­kekhez szorosan kapcsolódó oktatási gyakorlat ... — A Magyar Tudományban ír­ta Berényi Dénes akadémikus, hogy a felsőoktatás-politikai cé­lok jórészt vágyálmok maradnak, ha az intézményrendszerhez nem tudunk vagy nem merünk hozzá­nyúlni. És hozzáfűzte, hogy mind­ez egyben gazdasági­ kérdés is. Igaza van, megállapításai helyt­állóak egy-egy felsőoktatási in­tézményen belülre, s persze az egyetemek-főiskolák közötti szak­mai, oktatási együttműködésre is. Nálunk is változtatni kell a gya­korlaton, s éppen ezért megszer­vezzük például a természet- és társadalomtudományi kart, mely elképzelhető, hogy egy idő után két karrá alakul át. Tartalmi hát­tere van e döntésnek, hiszen az egyetemi kutatásoktól kezdve a posztgraduális képzésig nagyob­bak lettek a szakmai igények a határterületi és az interdiszcipli­náris témakörök erőteljesen nö­vekvő szerepe miatt. Egyúttal módot kapnak majd a hallgatók mind a fakultációra, mind a vá­lasztásra, az intézményes pálya­­módosításra. Ez az átszervezés egyúttal a jelenlegi, zárt kari rendser feloldásához is hozzájá­rulhat. — Évek múltán kiadnak majd fizi­kus-mérnök diplomát is? — Miért ne? A lényeg az, hogy a műszaki haladás trendje szerint folyjon az egyetemi képzés, a ki­kerülő szakemberek korszerű­ tu­dással helyezkedhessenek el az iparban, a mezőgazdaságban, a­ kutatóhelyeken. De úgy hiszem, ez végül is nemcsak a mi egye­temünk feladata, hanem vala­mennyi felsőoktatási intézmé­nyé: a tudományegyetemeknek a műszaki és agrárképzés, a mű­szaki egyetemeknek a társadalom­­tudományok oktatása felé kell nyitniuk. Ami bennünket illet, belefoglaltuk távlati fejlesztési tervünkbe a képzés rugalmasab­bá, az oktatási rendszer nyitot­tabbá tételét. S ez alatt értjük annak a lehetőségét is, hogy szer­vezett és állandó együttműködés alakuljon ki más felsőoktatási in­tézményekkel. Lépni, változást elérni nem annyira a hasonló jel­legű egyetemek, főiskolák eseté­ben kell, hiszen ebben a körben megszűnőben van a presztízsharc, s a fejlődéshez igazodik a közös munka. Az erőket a regionális együttműködés megszervezésére kell koncentrálni — Esetünkben a budapesti egyetemek tartalmi kapcsolatainak kialakítására, el­mélyítésére. Fantáziát látok ab­ban, hogy a fővárosi intézmények létrehozzák szakmai-tudományos információs és információszolgál­tató központjukat. Célszerű, hogy elkészüljön az egyetemek nagy­műszereinek katasztere, s a ké­sőbbiekben összehangoltan sze­rezzük be ezeket az oktatást, ku­tatást egyformán szolgáló eszkö­zöket. Értelemszerűen nyitott ka­pukra van szükség ahhoz, hogy a hallgatók és az egyetemeik dol­gozói egyformán hozzáférjenek a készülékeikhez. Innovációs park — Vitathatatlan: a felsőoktatás in­tézményeinek közvetlenebb kapcso­lata nemcsak a hallgatók számára lehet hasznos például az „áthallga­tás”, vagy az „átoktatás” miatt. Al­kalmasint a kutató, a szellemi munka is hatékonyabb, közhasznúmb le­het . I. — Az ipari miniszter éppen ilyen meggondolásból hívta kon­zultációra a rektorokat. Kapolyi László hangsúlyozta is, hogy a szelektív fejlesztés követelmé­nyeinek megfelelően, az egyetemi kutatási eredményekre támasz­kodva, a felsőoktatási intézmé­nyek és az ipar kapcsolatait rendszerbe kell foglalni. Ezzel párhuzamosan érdemes megvizs­gálnunk, hogyan lehet az egyete­mek között olyan együttműködést kialakítani, amelynek révén a központi beruházási, valamint a K -I- F forrásaink növekedjenek, és azokat részben együttesen használhassuk fel intézményeink fejlesztésére. — Tehát nemcsak kérni, kapni akar­ a Műegyetem,­­hanem adni is? — Feltétlenül, ezért hozzuk létre mielőbb tudományos-mű­szaki parkunkat. Jórészt a megle­vő létesítmények és eszközök bá­zisán szerveződik ez a kutató-ok­tató objektum, melynek az lesz a célja, hogy műszereiket, technikai berendezéseket, kísérletekhez szükséges anyagokat koncentrál­tan bocsásson, az egyetemi szak­emberek rendelkezésére. A park önfenntartó intézmény lesz, mi­nisztériumi, vállalati megbízásra végez kutatásokat, kihasználva azt, hogy itt koncentráltan van­nak jelen­legannyi műszaki és természettudományos terület ma­gasan kvalifikált szakemberei. És „kezük ügyében” lesz a munká­hoz szükséges technika is. A tu­dományos-műszaki park létreho­zásához segítségét ajánlotta az Ipari Minisztérium, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság. A napokban bíztam meg az Állami Fejlesztési Bankot azzal, hogy szervezze meg egy 80 millió fo­rintnyi kötvény kibocsátását. De megemlíthetem azt is, hogy a Skála-Coop vezérigazgatójával tárgyalási megállapodást kötöt­tünk annak érdekében, hogy elő­készítsük egy közös vállalat lét­rehozását. Érdemes elgondolkod­ni azon, hogy a jövőben azok az államvédelmi és­­biztonsági mű­szaki kutatások, amelyekben az egyetemi és intézeti tudományos kutató munka is helyet kap, kö­zös nevezőre jusson. Itt sem lenne szégyenkezésre okunk, bi­zonyítják ezt a Vega-program­­ban tanúsított eredményes együtt­működés sikerei. Egyetemünk a növekvő önállóságát a többi kö­zött arra akarja felhasználni, hogy újszerű kapcsolatrendszert kialakítva közvetlenül és haté­konyan segítse elő a kutatás ered­ményeinek gyors ipari bevezeté­sét, s ezen keresztül nagyobb sze­repet vállaljon a termelés, a mű­szaki haladás előmozdításában. Gergely László w­ifit Csohány Kálmán rajza A Magyar Nemzet megkérdezte: ki volt a „Lehetetlenség orvosa?” Szűkszavú jelentésben adták hírül nemrég a lapok, hogy a fasizmus magyar áldozatainak nyújtott segítségéért a Magyar Népköztársaság Csillagrendje ki­tüntetést adományoztak Henri Laffitte francia orvosnak, a francia orvoskamara országos ta­nácsa alelnökének. Mivel szolgált rá doktor Laffitte a magas álla­mi elismerésre? — kérdeztem Döme Piroska írónőt. — A francia doktor, akinek évtizedekkel a háború után tud­tuk csak meg a nevét, egy Dachau melletti munkatáborban, Allach­­ban volt politikai fogoly. A mi csoportunk, amelyben főleg kom­munisták, szociáldemokraták, szakszervezeti vezetők voltak, 1944. november 14-én érkezett a lágerbe. A kínzástól, utazástól el­gyötört állapotban voltunk, az életünket köszönhetjük ennek a doktornak, aki társaival együtt igyekezett segíteni leromlott ál­lapotunkon. Fogolytársaimmal so­kat emlegettük a háború utáni ta­lálkozásainkkor, hogy­ nélküle bizonyára elpusztultunk volna. De a nevét nem tudtuk, huszon­kilenc évig tartott,­ amíg sike­rült felderíteni a kilétét. 1973- ban Budapesten tartotta ülését a ravensbrücki tábor egykori la­­kóinak bizottsága, ott mondta az egyik francia részvevő, hogy ez csak doktor Laffitte lehetett Azonnal írtam neki egy levelet, amire két héten belül megjött a válasz. — Az életüket megmentő or­vos nevét már tudták. Hogyan került sor a kitüntetésére? — Úgy gondoltuk, méltókép­pen meg kellene emlékezni arról az emberséges viselkedésről, aho­gyan ez a francia orvos próbált könnyíteni a lágerlakók életén. Egy francia író egyébként a Le­hetetlenség orvosai címen írta meg könyvében a koncentrációs táborban levő fogoly orvosok te­vékenységét. Nálunk elég sok té­ves elképzelés él még az emberek fejében ezekről az időkről. Egy ismerősöm például azt kérdezte, hogy ez az orvos Mengelével dolgozott együtt? A lágerben or­vost csak Mengele mellett tudnak elképzelni sokan. Laffitte, mint megtudtuk, ismert maquisard-ve­­zető volt, ezért a tevékenységéért számos magas kitüntetést kapott hazájában. A Csillagrend ado­mányozásával úgy érzem, Ma­gyarország is méltón fejezte ki háláját sokezer magyar megmen­téséért. U. i . s Vallomások egy iskoláról Az igazgató A József Attila Gimnázium a Villányi ú­­ton áll, a Feneketlen-tó közelében, mögötte a Gellérthegy déli lankái húzódnak. Az épületet tatarozzák. Nagy, sárga tömbjét állványzat veszi körül. Évek óta folyik a felújító munka, máris meghaladva az egykorvolt építkezés teljes ide­jét... " Az igazgató, Palotás János, hogy zavartalanul beszélhessünk, két órára otthagyja irodáját, s egy távoleső, csendes szobában ül le velem. Ennyi óvatosságra szükség van, különben percen­ként nyitnák ránk az ajtót a leg­különfélébb ügyekben. Hogy időt nyerjünk, átad ne­kem néhány iratot, amely az iskolával kapcsolatos adatokat tartalmazza. E szerint a József Attila Gimnáziumban évfolya­monként hét osztály van; a ta­nulók összlétszáma 932, ebből 506 lány, 426 fiú. A tantestület­ben összesen 86 tanár dolgozik, köztük nyolc szerződéses, és öt óraadó pedagógus. Az intézmény gazdasági és más hivatalos ügyeit négyen intézik. Kilenc hivatal­­,segéd,, egy­ kertész, egy telefon­­kezelő, egy liftes, egy konyhalány és egy konyhai felszolgáló tarto­zik a kisegítő személyzethez. A pedagógusok alapbérének átlaga 7089 forint, ehhez körül­belül 350 forint pótlékot számít­hatunk. A tantestület átlag élet­kora 40,6 év. Amikor először találkoztam Palotás Jánossal, bizonytalanság, már-már zavar fogott el. Ember­ismeretem, amely több ezer be­szélgetés tapasztalataira épül és újságírói pályafutásom legvaló­ságosabb eredménye, ezúttal nem nyilatkozott meg. Bizonyos ideig még azt sem tudtam eldönteni, rokonszenves vagy ellenszenves-e nekem ez az ember, elképesztően mozgékony arcával, szúrós, mély, szigorú, mégis el-elkalandozó te­kintetével. Leginkább nyíltsága és célratörése hökkentett meg: egy szempillantás alatt úgy be­szélt velem, mintha keresztüllát­na rajtam, s a bennem levő dol­gok ismeretében bizalommal tár­ná elém saját magát. Ugyanak­kor észrevehető volt benne bizo­nyos türelmetlenség, nagyon gyorsan és pontosan határozta meg a dolgok és érzések helyét, került minden köntörfalazást. Fontolgató, fontoskodó, agyon­beszélő korunkban, udvariatlan­nak tűnő szűkszavúsága furcsán hatott rám, bár magam is undo­rodom a felesleges beszédtől, s az elkendőző értetlenség más megnyilvánulásaitól. Észre kel­lett vennem, hogy szűkszavúsá­gában lendület van, rövid véle­ményében belső feszültség. Las­san rájöttem, nyíltsága nem en­gedékenységről, hanem maga­­biztosságról és elkötelezettségről árulkodik, személyiségében bizo­nyos sodró erőt fedeztem fel, amelynek gyakorlatianul nehéz ellenállni, akkor is, ha nem az igazság felé sodor. Kívülállóként először idegesí­tett az az érzelmi töltés és el­tökéltség, ami áradt belőle, fon­tosságtudata is zavart; habitusát csak akkor értettem meg és fo­gadtam el, amikor meggyőződ­tem tartalmáról, igazságszerete­­tet, szabadságigényt, értelmet és tiszteletet fedezve fel mögötte. Azzal nyert meg magának, hogy az iskola és a pedagógusi hiva­tás fontosságát, a felelősséget és a tekintélyt markánsan hangsú­lyozó személyiségében megérez­­tem a tiszteletet, amelyet taná­rai és diákjai iránt tanúsít. Így aztán most, hogy a rokonszenv feltámadt bennem, ismét meg­bízom emberismeretemben. 2. — Kisgyónbányán, a Bakony­ban születtem, apám ott volt ta­nító, öten vagyunk testvérek, há­rom lány, két fiú, én vagyok a legidősebb. Kisgyónról egy szé­kesfehérvári kollégiumba kerül­tem, ott érettségiztem 1950-ben; tanulmányaimat a bölcsészkaron folytattam, történelem és újság­írás szakon; a Ménesi úton lak­tam az Eötvös Kollégium épüle­tében. Azt hiszem, meghatározó volt számomra a sok testvér, s a kollégiumokban eltöltött idő. Az­óta is enni, beszélgetni, színházat nézni közösségben szeretek. — Hamar megérez­tem, hogy a hozzám leginkább illő élettér a pedagógia, ide, a József Attila Gimnáziumba, kis kitérővel, 1959- ben kerültem. Mostani munkám szempontjából nagyon fontosnak érzem azt, hogy az összes lépcső­fokot végigjártam: voltam köz­tanár, osztályfőnök, szakmai munkaközösség vezető, igazgató­helyettes, nincs az iskolai életnek olyan területe, amit ne gyúrtam volna át az idegrendszeremen. Ezt tartom a természetes és az egyetlen járható útnak. Annak, aki előzmény nélkül lesz igazgató — tisztelet a kivételnek —, arról sincs fogalma, mi mindent nem tud, s e nemtudás nem tudásával mérhetetlen kárt okozhat. — Magánemberként sok min­dennel foglalkoztam: regényeket dramatizáltam a rádiónak, elő­adásokat tartottam, szerkesztet­tem az Ifjú Figyelőt, idegenveze­­tősködtem, sakkoztam, akadémiai munkabizottságok tagja voltam, az utolsó két ad hoc bizottság, amelynek munkájában részt vet­tem, a korszerű általános művelt­ség új követelményeivel, illetve az átlagosnál tehetségesebb fiata­lok nevelésével foglalkozott. Meg­hívtak Szibériába, előadásokat tartottam egy iskolában, ahová szupertehetséges gyerekeket gyűj­­­töttek össze. Mindezt azért emlí­tem, hogy világos legyen: nem akarok besavanyodni. De az évek múlásával a lelkemben lezártam ezeket a dolgokat és egyértel­műen első helyre került a József Attila Gimnázium. 3. — 1976-ban neveztek ki igaz­gatónak. Magamban akkor meg­fogalmaztam egy célt, amelynek a következő a lényege: meg kell őrizni ennek az iskolának a habi­tusát, amelynek létrejöttében ugyanúgy szerepet játszottak a ciszterek, mint az államosítás utáni idők legkitűnőbb tanárai. Mindent őrizni akarunk a múlt­ból, ami jó. Korszerűsíteni csak oly módon szabad, hogy minden új a kontinuitásnak megfeleljen. Számomra ez szent dolog, amitől senki nem tud eltántorítani. Aho­gyan attól sem, hogy a magam lelkiismerete szerint szintetizál­jam a humanizmus, a felvilágo­sodás, a szocializmus időtállónak bizonyult értékeit. — Volt néha ilyen eltérítési kísérlet. Igen. Házon belül és há­zon kívül is. De nem ez a jel­lemző! Az esetek döntő többsé­gében vagy semleges tényezők­kel, vagy segítő szándékkal ta­lálkoztam. Nem kellett falakat ledöntenem. Ennek a habitus­megőrzésnek sok követelménye van. Az első: meggyőződésem, hogy a pedagógiában a döntő, a lényeg, a pedagógus. Minden a tantestületen áll vagy bukik. Igyekeztem olyan embereket megnyerni, akik alapfeladatuk­nak tekintik az oktatást és neve­lést, ha az élet rájuk is kénysze­ríti, hogy a megélhetésért sok más egyébbel is foglalkozzanak. A József Attilában nagyon sok jó tanuló gyerek van, ezek között sok a különleges, érzékeny tehet­ség. Olyan pedagógusokat keres­tem, akik értik és tisztelik a tehetség természetét. Az ilyen tanárok felkutatása nagyon ne­héz. Kapcsolatban állok az egye­temek dolgozóival, a középiskolai szakfelügyelőkkel, az ő segítsé­gükkel is keresem a megfelelő embereket. Különös öröm az, amikor egy-egy jó tanár bennün­ket választ. Tantestületünk hét tagja valamikor itt volt diák. Megtörténik, hogy egy-egy érett­ségizőnek búcsúzáskor a nyilvá­nosság előtt mondom: ha elvég­zed az egyetemet, gyere vissza, várunk. Még nehezebb, valóság­gal művészet a jó tanárok meg­tartása. Ehhez nem elég a pénz. Csaknem valamennyiük szerint a bérrel azonos értékű a hely szelleme.­­ Úgy ítélem meg, hogy jelen­leg tantestületünk közel negyven százaléka kiforrott, nagy tanár­­egyéniség, másik negyven száza­lék pedig alkalmas arra, hogy az legyen. Ismét hangsúlyozom, a munkahelyi légkör fantasztiku­san fontos dolog. Ugyanis elle­nünk dolgozik sok minden; a fakultációs rendszer bevezetésé­vel megbomlottak az osztályegy­ségek, és ez a rend ellen hat. Ugyanilyen hatása van annak, hogy a tantervi követelmények hat­ napra szólnak, és tanítássa csak öt napuntr­ van. A tanítás így belenyúlik a késő délutánba. Embertelen dolog napi öt-hat órát leadni egyvégtében. Az arcok sápadásán, az idegek rándulásán érzem, hogy évről évre fáradtab­bak az emberek. A munkahelyi közérzetnek döntő a szerepe ab­ban, hogy ezek a hajszálrepedé­sek nem szélesednek tovább. Az átlagosnál nagyobb szabadságot adóik hát a tanításban és a neve­lésben. Ez a szabadság — amely­nek lényege éppen az, hogy nem gyakorolok felette manufakturá­lis jellegű ellenőrzést — kocká­zattal jár persze, de a kockázat megéri. Biztos, hogy sem a gye­rek, sem a pedagógus nem akar szakítani ebben a szabadságban a renddel, mert csakis a szabad­ságban megvalósuló rend segít­heti a tehetség kibomlását. A rendnek és a demokráciának egy oldottabb ötvözetét keressük. — Enélkül a szabadság nélkül a József Attila Gimnázium nem lenne az, ami. Számos vendégünk távozott már vérig sértve tan­­testületi vagy diákvitákról, mivel a vélemények szabadon ütköztek az ő véleményével. De sokkal többen voltak olyanok, akik az iskola szellemét megérezve és el­fogadva nagyszerűen érezték ma­gukat velünk. — Természetesen a tantestüle­tünk ugyanúgy megoszlik véle­kedésben, világszemléletben, ahogy a magyar értelmiség egé­sze. De tiszteljük egymás véle­ményét. A tolerancia, ha nem is pártnélküli, de egészségesen nagy egymás iránt. Ez sohasem az anarchia, sokkal inkább az együ­vé tartozás irányában hat. 4. — Hogy az iskola színvonalát tartani és fejleszteni tudjuk, van néhány dolog, amiből nem enge­dünk. Minden segítséget meg-­­ adunk például azoknak, akik bajba jutnak, de a haladás sebes­ségét a jókhoz és a még jobbak­hoz mérjük, különben az iskola elmerülne a szociális töprengés­ben. Sok esetben „csípték meg” az iskola vezetését ezért a vélt arisztokratizmusért. De a lelki­ismeretünk nyugodt, mert arisz­tokratikus teljesítményünket úgy érjük el, hogy közben segítünk a bajbajutottakon. Viszont azoknak a gyerekeknek az esetében, akik­nek a világon semmi hátrányuk és bajuk nincs, csak jól érzik ma­gukat a tudatlanság és akarat­nélküliség állóvizében, bátran szabadítunk fel pedagógusi ener­giát. Én a teljesítménycentrikus gyerekeket szeretem. A nevelés is a mérhető teljesítményekre épül, ezt értékeljük. Ám nem modellje az iskolának az­­ a gye­rek, aki ugyan ragyogóan tanul, kifogástalanul viselkedik, de köz­ben teljesen passzív és közönyös a környezete iránt. De nem mo­dellje az a gyerek sem, aki való­di vagy vélt fontosságú, járulé­kos feladatok sokaságát vállalja tanulás helyett. Úgyis ezrével van ilyen felnőtt, aki funkciói végzé­se közben értéket nem termel. — Eleve jó képességű gyere­kek jönnek hozzánk. A beiskolá­zási átlag 4,5—5,0 közötti. Nehéz bejutni a Jóskába. Évenként egy­­egy osztályba körülbelül har­mincöt gyereket veszünk fel, eb­ből harmincat mi választunk ki, ötöt a magyar szokásrend juttat be. Száznál kevesebb protekciós kérelem tízéves igazgatói pályám alatt nem érkezett. Úgy érzem, hogy az elmúlt öt évben a pro­tekció mennyisége és nyomása számottevően csökkent és öröm az ürömben, hogy a protezsáltak fele a természetes úton is célhoz ért volna. 5. . A teljesítményre visszatér­ve: a gimnázium tanulmányi szintje 3,95—4,00 között ingado­zik. Ez azt jelenti, hogy egy ma­gasabb követelményrendszerben tartják a gyerekek az általános iskolai szintet. Az országos ta­nulmányi és egyéb versenyeken az esetek többségében mindig a leg­jobbak között szereplünk. A kö­zelmúltban kétszer egymás után a mi tanulónk nyerte magyar iro­dalomból az országos tanulmányi versenyt. De első lett tanítvá­nyunk történelemből, franciából és oroszból is. Egyetemre jelent­kezett tanulóinkat, első nekifu­tásra, 55 százalékban veszik fel, két évre kiterjesztve viszont a felvétel meghaladja a hetven százalékot. — Mivel korábban az ország legnagyobb gimnáziuma voltunk, ma pedig az egyik legnagyobb vagyunk, minden jó vagy rossz dolog, ami a magyar gimnáziu­mokban létezik, megtalálható ná­lunk. Büszke vagyok a tanár— diák kapcsolatokra. Diákok ré­széről évek óta nem fordult elő övön aluli ütés, megtervezett fegyelmezetlenség. Ha kívánnék valamit, az olyasmi lenne: egy felesleges pedagógiai reformok­tól, kapkodásoktól mentes nyu­godt évtized. Másodszor: minden­ki higgye el, hogy a pedagógia épp olyan tudomány, mint a mér­nökség vagy orvoslás. Kristóf Attila

Next