Magyar Nemzet, 1986. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)

1986-09-24 / 225. szám

4 A TV MŰSORÁRÓL Linda Kérem én védelmembe veszem Lindát. Nem csupán emberba­ráti megfontolásból, hogy tudni­illik: ha valakit, valamit min­den komoly ember szid, gyaláz és ócsárol, legalább akadjon a komolytalan lelkesedők mellett egy félkomoly, aki kiáll a meg­támadott mellett. Anélkül, hogy társulni akarnék Linda-rajongó kispajtásokkal, szeretném köz­hírré tétetni, hogy szerintem ez a bűnügyi kabarésorozatnak szánt tévéprodukció önkörén be­lül nem is olyan rossz. Sőt, egyre jobb. Már a nyár kezdetén is bemutattak egy epizódot Gát György munkájából (Pécsett ját­szódott, a Pécsi Balett táncosait tette meg kriminális főszereplők­ké, és, ha jól emlékszem, a Zöld öv alcímet viselte), amely a mesterségbeli fejlődés jól lát­ható jegyeit viselte magán. Ez a Deme Gábor emlékének szen­telt legutóbbi történet pedig már a profizmus gördülékenysé­­gével gurult elibénk az elmúlt pénteken. A valósághoz ennek sem volt sok köze. Egyetlen pil­lanatig nem gondolhatta komo­lyan egyetlen néző sem (még a kiskorú lelkesültek sem, kik Linda-Görbe Nóra hatására tö­megesen jelentkeznek a karate­klubokba), hogy mifelénk olyan, vagy hozzá hasonlatos rendőr­lányok száguldanak a nagyváro­sokban, mint ez a mindig talp­raesett, kicsit spleenes díszpél­dány. Azt sem igen vélhettük, hogy idehaza úgy, és éppen úgy folyik a bűnüldözés, aho­gyan azt az örökös forgató­könyvíró (és rendező) Gát György (ezúttal Bernáth G. Lászlóval, Coper Andrással és Polgár Andrással) tálalta. Az­iránt sincsenek kétségeink, hogy a nagymenő, „illegális képgyűj­tők és műkincs-pártolók” jóval ravaszabban és bonyolultabban dolgoznak, mint a Tábori Nóra által megszemélyesített jósnő és kicsinyke hordája. A figyelme­sebb nézőnek az is föltűnhetett, hogy imitt-amott botladozik a történet következetessége. (Az üvegvágóval dolgozó banda után rendszerint nem találnak nyomokat, az „erőszakos beha­tolás" nyomait sem lelik a rend­őrségi szakemberek. Igaz, éles­elméjűségről egyikőjük sem tett még soha tanúságot, no, de miként szabad megfeledkezni a nézők esetleges éles elméjéről, vaslogikájáról?) Homályban ma­rad a­ lényeg, a megoldás, az előkészített, „fölvezetett” el­­ménység. Időnként unalmasak a tévésorozatokban és a televí­ziós vígjátékokban úgy látszik kötelező érvényűvé tett, állan­dósított helyzet- és jellemkomi­­kumok (lásd: a Bodrogi Gyula által megformált apa-figura ambivalens érzelmeit a nálánál több fejjel nagyobb és hatvá­nyozottan tehetségesebb asszony­ság — megszemélyesítője Pécsi Ildikó — iránt). Görbe Nóra igazságosztó rúgásai és ütései —a lassított felvételen, vagy normál tempóban — vagy valóságsze­­rűek, vagy nem, vagy „átjön­nek” a képernyőn, vagy sem —, de mindezekkel együtt és mind­ennek ellenére a rendszertelen jelentkezésű Linda nézhető, ere­deti televíziós program. És rá­adásul: a miénk. Félvalósága mögött a hazai utcák, otthonok, irodák, embe­rek és viszonylatok tűnnek föl, logikai egyenetlenségei olyanok, amilyenekkel naponta találko­zunk ügyintézéseink, tájékozódá­saink, társadalmi észleléseink során. Sőt még a „homályai” is sajátosan magyarok: hány és hány dicstelen és dicső esemény­nek marad a köztudat előtt köd­ben és sötétségben a lényege, kibontakozása, megoldása, szel­lemvilága! Miért éppen e ked­ves kis Lindától várnánk el a tökéletességet? Lindától, „aki” műfaja szerint semmi mást nem akar, csak ideig-óráig, könnyű és gyorsan feledhető szórakozást adni. Éppen úgy, mint nagy pénzért vett és nálánál sokkal inkább nagyrabecsült társai, Derrick, Starsky és Hutch, meg a többiek. Furcsa módon velük szemben sokkal elnézőbb az ítélő közvélemény. Évekig szót­lanul, sőt lelkesen nézi el min­­dig­ egy poénjaikat, jópofaságai­­kat és gyarlóságaikat. Csak ha huszonötödik alkalommal „pus­kázza el” a szíveknek kedves nyomozó kábítószeres fiatalok életének a védelmét, akkor kiált a nagyközönség műsorváltozta­tásért. Vagy akkor se... Linda forgatási és elfogadta­a­tási körülményeiről semmit nem tudok, nyugati „nagyobb testvé­reinek” a keletkezéséről sem so­kat. De azt látatlanban is köny­­nyű elképzelni, mennyivel egy­szerűbb­­ a dolguk amazoknak, mint a Linda szerzőinek. A leg­főbb könnyebbséget mindenek­előtt az a sokesztendős, több­évtizedes műfaji „előélet” jelen­­ti, amivel Linda nem rendel­kezik. Szórakoztató sorozatot, kemény vagy „lágy” bűnügyi fil­met forgatni másutt: mesterség. Tanult mestere ott mindenki mindennek. Ki a forgatókönyv­­írásnak, ki a rendezésnek, ki a játéknak, ki a csapatszervezés­nek. Nem kétséges, ez a leg­főbb: összeáll-e vagy sem a csapat, amely éveken át semmi mással nem foglalkozik csak ez­zel az egyetlen és fő megbíza­tással: sorozatot készít a né­zők legnagyobb megelégedésére. Az állandó formálódás, átalaku­lás, megújulás állapotában levő Magyar Televízióban legfeljebb hónapokig képes együtt maradni egy csapat, de tagjait akkor is ezerféle más megbízatás húzza másfelé. (Ez a Linda például bizonyosan nem indult rossz kedvvel és rossz szándékkal esz­tendőkkel ezelőtt, mi sem tanú­sítja ezt jobban, mint az a tény, hogy olyan igényes, és nagy szak­tudású ember, amilyen De­m­e Gábor volt, nevét, munka­erejét, sőt egyéniségének vará­zsát adta a vállalkozásihoz. Kénytelen és végleges távozása, Battonya — kudarcok és csa­lódások helységeként is emlegetik mostanában igazmondó riportok, segélykérő beadványok, pana­szos levelek. A külső szemlélő — a Battonyán létesített gyer­mekfalu lelkes szurkolója és együttérző híve — csak szo­rongva fogadhatja az onnan érkező híreket. Nemes szán­dékok és igyekezetek van­nak ott éppen most megtor­­panóban. Minden eszközt és módszert eredendő rokonszenvvel kell tehát fogadni, amelyek ré­vén a gyermekfalu jövője végre biztonsággal megalapozható. Va­lahogy így gondolkodhattak a Televízióban is, amidőn úgy döntöttek, hogy két alkalommal is műsorukba illesztik annak a nemzetközi nagykoncertnek a fölvételeit, amelyet szeptember közepén a Budapest Sportcsar­nokban tartottak a gyermekfalu javára. A kétszeri közvetítés jog­díja — vélheti az egyszerű néző — újabb adomány Battonyának, a népszerű előadók televíziós bemutatása pedig talán még azo­kat is mozgósítja, akik eddig közömbösek voltak a gyermek­falu eszméjével, gondolatával szemben. A két héttel ezelőtti pénteken, és most szombaton fölvillantott koncertképek azon­ban csak dühöket és haragokat válthattak ki még a szelíd ter­mészetű nézőfajtából is, — no, nem Battonya, de a Televízió ellen. Bizonyára (financiális?) okuk volt rá a televíziósoknak, ahogy a nagyágyúként beharan­gozott könnyűzenei felvételeket úgy tálalták, ahogy­, a gyufa­címke nagyságú video­clip-be­­játszások előtt beszélt-beszélt megállíthatatlanul Györffy Mik­lós, első ízben, apróra és élvez-halála, nemcsak egy remek fi­gurának a megszemélyesítőjétől fosztotta meg a sorozatot, ha­nem a jó szándékkal könyörtelen, és biztos ítéletű „belső cenzor­nak” a munka közbeni segítsé­gétől is.) Gát Györgynek is hányféle más, televíziós meg­bízatás végén láthatni a nevét, miközben kipottyan a kezei kö­zül egy-egy Linda-epizód, min­dig csiszoltabb egyenletesebb az előzőnél, de még mindig mesz­­szire a műfajbeli tökéletestől. (Ha létezik egyáltalán efféle...) Kétféleképpen szemlélheti az ember a televíziós adásokat, ön­magukban is szemügyre veheti őket, meg a műsor folyamá­ban is. Gyakran kitetszik, ami önmagában csapnivalóan unal­mas, gyönge és hazug, egyes te­levíziós hetek adásfolyamából úgy csillan elő, mint fröccs­öntött műanyagkacatok közül az igazgyöngy. A Linda-sorozat, — és ezen belül a legutóbb ve­tített Rebeka című rész — nem igazgyöngy, de az össznépi tele­víziós szórakoztatás tisztes igye­kezettel megcsinált, elviselhető, sőt olykor élvezhető példánya. Még megérhetjük, hogy hiá­nyozni fog, ha eltűnik a sze­münk elél,­hetetlenre szabdalt filmfelvéte­leik közben mondta-mondta a magáét feltartóztathatatlanul Horváth János másodjára. A közönségnek azonban ezeket az okokat az előzetes hírverések után nem kell tudomásul venni. Ha műsort ígér a Televízió, ad­jon műsort, méghozzá televízió­sat, ne pedig rádiós agyonbe­­szélgetősdit, „háttérzenéléssel” és néminemű mozgóképmutogatás­­sal. Ez azonban még csak a ki­sebb baj. Fölháborítóbb volt, hogy a második koncertbeját­szás alkalmával, a Hétvége stú­diójába beültették a gyermek­falu két kis lakóját is, hogy miközben az értük tartott hang­verseny képvillanásai „futnak”, elbeszélgessenek velük arról, hogy milyen nagy dolog is az a koncert, továbbá tudják-e, mi­lyen gondok vannak Battonya körül, és hogy hogyan érzik ma­gukat új környezetükben, stb. A beszélgetés — hála az égnek, — igen-igen akadozóra sikere­dett, meg a stúdióba bevitt kis­gyermekek nem tudtak folyama­tosan hazudni arról, hogy amit láttak szép volt, az új környe­zetükben kiválóan érzik magu­kat, és hogy a bajokról ugyan tudnak, de a jólelkű felnőttek, kezitcsókolom, majd mindent megoldanak. Ha így, válaszoltak volna, azt hihette volna a lá­tottak miatt felnőtt társai ne­vében is pironkodó néző, hogy valamelyik Dickens-regény mo­dern feldolgozásának a szemlé­lője. A szűkszavú és őszinte gyermeki válaszok hallatán azon­ban csak azon tűnődhetett, va­jon kik szorulnak inkább neve­lésre? Az őszinte felnövekvők, vagy a meggondolatlan felnőt­tek? Lőcsei Gabriella Koncert Battonyáért Szerda, 1986. szeptember 24. Magyar Nemzet Belmondo, Girardot, Moreau a párizsi színpadokon A csillagok jegyében kezdődik a párizsi színházi szezon. Nem csupán a színpad csillagait, ha­nem a film sztárjait is ígérik a plakátok. Megirigyelvén Henry Fonda és Katherine Hepburn filmsikerét, ezúttal Jean Marais és Edwige Feuillere játssza .4 tó házát, Er­nest Tompson művét a Montpar­nasse színpadán. A mozivászon­ról szintén jól ismert Robert Hos­sein megint a rendezést, nem a szereplést választotta: a Ma­­rignyban az ő színrevitelében már játsszák is a Manchesteri ködö­ket , Frédéric Dard színművét, ja­nuárban pedig bemutatják a Keant, Alexandre Dumas művé­nek Jean-Paul Sartre írta vál­tozatát, még­hozzá a címszerep­ben Jean-Paul Bemondóval. Az A teher szeptemberi premierje pedig az Adriana Montinak, Na­talia Ginzburg színművének elő­adása, Nathalie Baye és Micheli­ne Presle főszereplésével. Semmivel sem szerényebb ne­veket sorakoztatnak fel az októ­beri bemutatók. A Théatre de la Ville-ben készülő Don Carlos színlapja többek között Marthe Kellerrel csalogat. A Mogador­­beli Fösvényben pedig Annie Gi­­rardot-t is látni majd, ráadásul Roger Planchon rendezésében. A Théatre de la Commune d'Aubervilliers Viharjában­­ a francia színház egyik „nagy öregje”, Pierre Dux alakítja Prosperót. A jó színészek mellé nem árt egy-egy jó rendező.­ Akad „ren­dező-sztár” ez idén is Párizsban:­­ a Théatre musicalban Giorgio­­ Strehler állítja színpadra a Kol­dusoperát, Jenny szerepében pél­dául Milnával. A franciák gyak­ran hívják vendégül Klaus-Ma­ria Grubert is, aki a Bouffes du Nord-ban rendezi Zerlina szolgá­lólány elbeszélését, Hermann Broch művét — megintcsak egy filmcsillaggal: Jeanne Moreau­val. Igaz-e vagy sem? A francia kritikusok minden­esetre azzal magyarázzák a sztárok vendé­geskedését a színpadokon, hogy filmrendezőik egyre szíveseb­ben forgatnak tizenéves-huszon­éves szereplőkkel, ám az öreg­ként kezelt középkorú „nagyok” ebbe nem nyugodnak bele. In­kább kirándulnak a deszkákra egy-egy szép, szenvedélyes, akár szerelmes szerepért. —gácsi Budapesti napok Szófiában (MTI) Teljes lendülettel foly­nak Szófiában a budapesti na­pok előkészületei. Jóllehet a magyar főváros szó­fiai bemutatkozását hivatalosan szeptember 25—28-án tartják meg, hétfőn Szófia legnagyobb sétálóutcáján található Ifjú gár­da filmszínházban István, a ki­rály bemutatásával megkezdőd­tek a magyar filmnapok. A bolgár televízió hétfőn este az első csatornán egyórás mű­sort sugárzott Budapesti napok Szófiában címmel. A műsorban bemutatták azt az interjút, ame­lyet a bolgár televízió forgató­csoportja készített Grósz Ká­rollyal, az MSZMP Politikai Bi­zottságának tagjával, a Buda­pesti Pártbizottság első titkárá­val, valamint bemutatták a Magyar Televízió Budapest című dokumen­tum­f­i­lm­jét. Végső búcsú Szentiványi Jenőtől (MTI) Családja, barátai, pálya­társai, tisztelői mély részvéttel vettek búcsút Szentiványi Jenő írótól kedden a Farkasréti teme­tőben. A hamvasztás utáni gyász­­szertartáson a ravatalnál Csor­nai Zoltán író, a Magyar Írók Szövetsége, Kuczka Péter pedig a barátok nevében vett szemé­lyes hangú búcsút Szentiványi Jenőtől. NAPLÓ Ankarában hétfőn megkezdő­dött a turkológusok tizedik nem­zetközi kongresszusa. A tanács­kozáson, amelyen harminchat or­szág több mint ötszáz tudósa vesz részt, a török eredetű népek tör­ténetéről tartanak előadásokat. A nyitó ülésen részt vett Kenan Evren török köztársasági elnök. ♦ Iva Besnyő amszterdami ma­gyar fotóművész képeiből nyílik meg kiállítás október 2-án, csü­törtökön délután 4 órakor a Mű­csarnokban.♦ Bécsi porcelán a címe az Ipar­­művészeti Múzeum új kiállításá­nak, amelyet Somogyi József szobrászművész nyit meg szep­tember 25-én, csütörtökön este 6 órakor.♦ Gábor Emil festőművész 75. szü­letésnapja alkalmából kiállítást rendez a Vigadó. A tárlat szep­tember 26-án, pénteken délután 5 órakor nyílik meg, s október­ 12-ig várja a látogatókat. ♦ • Etnikum, Kisebbség, Szórvány !— ez nemcsak a Confessio új számának vezércikk-címe, ha­nem az egész szám tartalmának foglalata is. Sok egyéb között foglalkozik a folyóirat a hazai zsidóság történetével, a magyar örményekkel, a szomszédos álla­mok magyarságának református egyházi életével, köszönti Szabó T. Attilát, méltatja Sütő András Advent a Hargitán című szín­játékát, ír a moldvai csángó ma­gyarokról, Nyugat-csehországi és a jugoszláviai Mara vidékén élőkről, a kárpát-ukrajnai ma­gyarság irodalmi életéről, bur­genlandi és amerikai magyarok­ról, s megemlékezik Kulifay Imréről.♦ A Népszínház Gördülő Opera társula­ta kis képet füzetben mutatkozik be — magyarul és németül — a Nyugat- Németországban, Hollandiában, Auszt­riában és Svájcban megtett vendégjá­ték-utazása, valamint a jövőre Svájc­ban, Ny­ugat-Német­országban és Auszt­riában tervezett újabb vendégjáték al­kalmából. A kis füzet röviden ismerteti a társulat repertoárját — a Háry Já­nost, Az ezred lányát, A csengőt (ez utóbbiak Donizetti művei), az Alkalom szüli a tolvajt és a Jaj, a bőség című Rossial-egyfelvonásosakat, továbbá az ■ előkészületben levő bemutatót, Offen­bach: Párizsi élet című művét. Idéz kritikákból, a közli az előadások egy­­egy képét. A terv szerint jövőre Schaffhausenban, Marktober­hof­ban, Oberban, Ludwigshafenben, Ros­­selheimban és Steyr­ben lép föl az együttes.♦ A tirpákok történetéről és nép­rajzáról­­kezdődött (tudományos tanácskozás­­ kedden, Nyíregyhá­zán, a­­­ósa András Múzeumban. Tirpákoknak­­nevezték, és így emlegetik idáig is l­eszármazotta­­ikkal együtt­­azokat a szlovák te­lepeseket, akiket az 1700-as évek­ben telepítettek be Nyíregyhá­za törökdúlás miatt elnéptelene­dett környékére. Levéltári igazgatók tanácskozása (MTI) A hazai levéltárak igazga­tóinak­­kétnapos tanácskozása kez­dődött meg kedden Borsod me­gyében. Az első napon az előadók és a felszólalók elmondták, hogy a szakterület több évtizedes el­hanyagoltsága után a VI. ötéves terv időszakában — elsősorban a levéltárfenntartó tanácsok anyagi áldozatvállalásának kö­szönhetően — jelentős fejleszté­sek­ történtek. A levéltárak több­ségénél sikerült elhárítani a legújabb kori dokumentumok tömeges pusztulásának veszélyét, s ha nem is maradéktalanul, de megteremtették a biztonságos anyagmegőrzés alapvető felté­te­leit. Az iratvédelmet és gyűjtést illetően azonban a tanácsi levél­tári hálózatban változatlanul igen nagy elmaradások vannak. Elhangzott az is, hogy a VII. ötéves tervidőszakban további nagyarányú fejlesztésre nincs le­hetőség. Elhunyt Ladányi Mihály A Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának irodalmi szakosztálya megrendüléssel tudatja, hogy Ladányi Mihály József Attila- és SZOT-díjas költő életének 53. évében, súlyos betegség következtében váratlanul elhunyt. Temetéséről később intéz­kednek. A magyar líra új terméséről hírt adó antológiában, a Tűztánc­­ban hívta föl magára a figyel­met, 1958-ban. Majd évente, két­évente jelentek meg újabb ver­seskönyvei: Az út kezdete — 1959; öklök és tenyerek — 1961, s mi­re következő könyve, az Utánad kószálok 1963-ban napvilágot lá­tott, Ladányi már József Attila­­díjas költő volt. Hamarosan úgy emlegették, mint a hatvanas évek költőtriászának garabonciás alak­ját Váci Mihály a közéleti he­­vületű líra művelője, Garai Gá­bor az intellektuális, formai kí­sérleteké, s­­mellettük Ladányi Mihály az, aki fintoros képeket a csavargó kedvű kritikus han­got, a polgárpukkasztó gondolat­­társításokat emeli a versbe. Első írásait harcos proletárön­tudat hatotta át, a sivár bánya- és gyártelepek, a kültelki kocs­mák fröccsöző munkásai körében megpendített gondok és bizako­dás. Mint oly sokan a korban, ő is József Attila lírai örökségét törekedett sajátjává élni, s e sa­játossága mindinkább a gro­teszk megfogalmazásban mutat­kozott meg. Elsősorban, mint a költői szerep újraértelmezése. Nemcsak úgy izgatta ez az esély, mint a munkás környezetből ér­telmiségivé, azaz művésszé váló személyiség gondja, hanem úgy, hogy tisztázza: mi a forradalmas hevületű költő lehetősége a nem forradalmi helyzet idején. „Én — nemcsak tudni, érteni akarom, — hogy miért lelkesedem,” írta egyik korai kötetében, majd későbben. Élhettem volna gyönyörűen, de most a házak énbennem épülnek, és dübörögve énbennem dőlnek össze. Valaminek az eszköze vagyok, mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet, s hányódom erre-arra, pedig élhettem volna gyönyörűen.” A helyét nem találó ember szerelmeiben is, költészetében is az örökös kétely, az örökös kifi­gurázó gunyorosság és hitkeresés szenvedélyével fordul a külvilág felé, mintegy­­szakadatlan vizs­gáztatva önmagát, a lírikus ér­telmes szerepvállalását. Nemegy­szer leírta, hogy a béke, a kon­szolidáció nem kedvez a magas­ra szökkenő szellemi megnyilvá­v­­ulásoknak: a vers helyét a na­pihírek veszik át. A költő szere­pét az ügyes kommentátorok. A forradalmi helytállás simulékony­sággal helyettesítendő. A súlyo­san vádló költőelőd, Ady sorait — „Nekünk Mohács kell!” — így fogalmazza életérzése szerint újra: A küszködök szótlanok, mint a házak, csak ha­­tűz van, recsegnek csikorogva, Meghitt nyugágy nekünk a lágy alázat, sóhaj a fodra — Márpedig semmi sem állt távo­labb Ladányitól, mint a sóhajto­zó, a megszelídített szenvedélyek­kel merengő költői tartás. Inkább gunyoros bökverseket írt, játékos aforizmákat, vicsoros kedvű hai­­kukat, vagy pogányperlő éneket. Az embereket te meg hagyod halni, de nem hagyhatsz te úgy elveszni engem, hogy ne tudjam meg, miért verekedtem, miért maradt hajnalom reggeledlen. A kiteljesedés hiánye, az örö­kös elégedetlenség olykor mint a magánéletben meg nem talált nyugalom hiánya, olykor mint a szegények szószólójaként feltün­tetett költő küldetésének be nem töltése, máskor mint az alakuló társadalom etikai fogyatékossá­ga fogalmazódik meg verseiben. A békével együttjáró kisszerűség, az építéssel járó praktikus fél­megoldások, a másnapos szerel­mek, a harácsolás terjedése vált utolsó éveinek közvetlen ültető­jévé. Most már csak a hosszú, magányos est, krupliflaska szaga végig a házon, hol egy öreg görénynek magyarázom,­­ hogy virágillaté voltam valaha. Úgy tetszik, hogy ha nem tud­ta is, de sejtette a költő, hogy leszámolásra készíti őt az élet. Utolsó kötetébe — amely új­verseiből szerveződött — fölvet­te korábbi írásaiból azokat is, amelyek a búcsúzkodás, a vég­érvényes lezártság, vagy éppen a végrendelkező bizakodás hangján szóltak. Így lesz egy régebbi ver­se az utolsó kötet címadója: Van időd, s így az utolsó kötet zár­szava: ‘ Gyógyítsuk meg a napfeljöttét, gyógyítsuk meg a vekkerórát, gyógyítsuk meg a reggelit, gyógyítsuk meg a kenyeret, gyógyítsuk meg a kezeket, gyógyítsuk meg a barátságot, gyógyítsuk meg az elhalasztott holnapot. A költői végakarat reményke­dő fölszólítása most már csak azoknak szólhat, akik nélküle is értik a többesszámot, s akik a holnapért reá is emlékezve cse­lekszenek. (berkes) Gsöre Imre. Ladányi halálára Semmi hiba: Ladányiba nem jár a lélek hálni, történjék­­immár bármi, nem játszik hetykét és kamaszt, csak egy halottat, ugyanazt, nagysága proletárnyi, csak kezdő még, ravasz, ki azt hiszi, kivárni elég az őszt, tavaszt. Több legenda, mint nőcske, a Nap gurult előtte, a Hold gurult utána, ebbe botlott a lába, s a tényekbe, mik vannak, mint házfalon az ablak, s paletta mögé zárva, de egyszercsak kitárul, és messzi láthatárul a jövő is a vaknak. Ezért volt vers és lőre, legalábbis egyelőre, nehogy ijedős fejsze idő előtt kivágja, vigye el inkább nátha, vagy hagyja meg, és hátha ma is él, meg jövőre. Kimegy a legelőre, hol marhák üzekednek, nem hiszi azt, hogy még szebb a lumpen, proletárba oltva, iszik magába’, vagy többesével korhad, akár az asztal lába, vagy föld alatt a holtak. Ladányi: apró tégla, már nem tör gép marékra, csupa tégla és fal vagy, és persze, kósza fények. Jövőnk, kitüntetésed.

Next