Magyar Nemzet, 1986. szeptember (49. évfolyam, 205-230. szám)
1986-09-24 / 225. szám
4 A TV MŰSORÁRÓL Linda Kérem én védelmembe veszem Lindát. Nem csupán emberbaráti megfontolásból, hogy tudniillik: ha valakit, valamit minden komoly ember szid, gyaláz és ócsárol, legalább akadjon a komolytalan lelkesedők mellett egy félkomoly, aki kiáll a megtámadott mellett. Anélkül, hogy társulni akarnék Linda-rajongó kispajtásokkal, szeretném közhírré tétetni, hogy szerintem ez a bűnügyi kabarésorozatnak szánt tévéprodukció önkörén belül nem is olyan rossz. Sőt, egyre jobb. Már a nyár kezdetén is bemutattak egy epizódot Gát György munkájából (Pécsett játszódott, a Pécsi Balett táncosait tette meg kriminális főszereplőkké, és, ha jól emlékszem, a Zöld öv alcímet viselte), amely a mesterségbeli fejlődés jól látható jegyeit viselte magán. Ez a Deme Gábor emlékének szentelt legutóbbi történet pedig már a profizmus gördülékenységével gurult elibénk az elmúlt pénteken. A valósághoz ennek sem volt sok köze. Egyetlen pillanatig nem gondolhatta komolyan egyetlen néző sem (még a kiskorú lelkesültek sem, kik Linda-Görbe Nóra hatására tömegesen jelentkeznek a karateklubokba), hogy mifelénk olyan, vagy hozzá hasonlatos rendőrlányok száguldanak a nagyvárosokban, mint ez a mindig talpraesett, kicsit spleenes díszpéldány. Azt sem igen vélhettük, hogy idehaza úgy, és éppen úgy folyik a bűnüldözés, ahogyan azt az örökös forgatókönyvíró (és rendező) Gát György (ezúttal Bernáth G. Lászlóval, Coper Andrással és Polgár Andrással) tálalta. Aziránt sincsenek kétségeink, hogy a nagymenő, „illegális képgyűjtők és műkincs-pártolók” jóval ravaszabban és bonyolultabban dolgoznak, mint a Tábori Nóra által megszemélyesített jósnő és kicsinyke hordája. A figyelmesebb nézőnek az is föltűnhetett, hogy imitt-amott botladozik a történet következetessége. (Az üvegvágóval dolgozó banda után rendszerint nem találnak nyomokat, az „erőszakos behatolás" nyomait sem lelik a rendőrségi szakemberek. Igaz, éleselméjűségről egyikőjük sem tett még soha tanúságot, no, de miként szabad megfeledkezni a nézők esetleges éles elméjéről, vaslogikájáról?) Homályban marad a lényeg, a megoldás, az előkészített, „fölvezetett” elménység. Időnként unalmasak a tévésorozatokban és a televíziós vígjátékokban úgy látszik kötelező érvényűvé tett, állandósított helyzet- és jellemkomikumok (lásd: a Bodrogi Gyula által megformált apa-figura ambivalens érzelmeit a nálánál több fejjel nagyobb és hatványozottan tehetségesebb asszonyság — megszemélyesítője Pécsi Ildikó — iránt). Görbe Nóra igazságosztó rúgásai és ütései —a lassított felvételen, vagy normál tempóban — vagy valóságszerűek, vagy nem, vagy „átjönnek” a képernyőn, vagy sem —, de mindezekkel együtt és mindennek ellenére a rendszertelen jelentkezésű Linda nézhető, eredeti televíziós program. És ráadásul: a miénk. Félvalósága mögött a hazai utcák, otthonok, irodák, emberek és viszonylatok tűnnek föl, logikai egyenetlenségei olyanok, amilyenekkel naponta találkozunk ügyintézéseink, tájékozódásaink, társadalmi észleléseink során. Sőt még a „homályai” is sajátosan magyarok: hány és hány dicstelen és dicső eseménynek marad a köztudat előtt ködben és sötétségben a lényege, kibontakozása, megoldása, szellemvilága! Miért éppen e kedves kis Lindától várnánk el a tökéletességet? Lindától, „aki” műfaja szerint semmi mást nem akar, csak ideig-óráig, könnyű és gyorsan feledhető szórakozást adni. Éppen úgy, mint nagy pénzért vett és nálánál sokkal inkább nagyrabecsült társai, Derrick, Starsky és Hutch, meg a többiek. Furcsa módon velük szemben sokkal elnézőbb az ítélő közvélemény. Évekig szótlanul, sőt lelkesen nézi el mindig egy poénjaikat, jópofaságaikat és gyarlóságaikat. Csak ha huszonötödik alkalommal „puskázza el” a szíveknek kedves nyomozó kábítószeres fiatalok életének a védelmét, akkor kiált a nagyközönség műsorváltoztatásért. Vagy akkor se... Linda forgatási és elfogadtaatási körülményeiről semmit nem tudok, nyugati „nagyobb testvéreinek” a keletkezéséről sem sokat. De azt látatlanban is könynyű elképzelni, mennyivel egyszerűbb a dolguk amazoknak, mint a Linda szerzőinek. A legfőbb könnyebbséget mindenekelőtt az a sokesztendős, többévtizedes műfaji „előélet” jelenti, amivel Linda nem rendelkezik. Szórakoztató sorozatot, kemény vagy „lágy” bűnügyi filmet forgatni másutt: mesterség. Tanult mestere ott mindenki mindennek. Ki a forgatókönyvírásnak, ki a rendezésnek, ki a játéknak, ki a csapatszervezésnek. Nem kétséges, ez a legfőbb: összeáll-e vagy sem a csapat, amely éveken át semmi mással nem foglalkozik csak ezzel az egyetlen és fő megbízatással: sorozatot készít a nézők legnagyobb megelégedésére. Az állandó formálódás, átalakulás, megújulás állapotában levő Magyar Televízióban legfeljebb hónapokig képes együtt maradni egy csapat, de tagjait akkor is ezerféle más megbízatás húzza másfelé. (Ez a Linda például bizonyosan nem indult rossz kedvvel és rossz szándékkal esztendőkkel ezelőtt, mi sem tanúsítja ezt jobban, mint az a tény, hogy olyan igényes, és nagy szaktudású ember, amilyen Deme Gábor volt, nevét, munkaerejét, sőt egyéniségének varázsát adta a vállalkozásihoz. Kénytelen és végleges távozása, Battonya — kudarcok és csalódások helységeként is emlegetik mostanában igazmondó riportok, segélykérő beadványok, panaszos levelek. A külső szemlélő — a Battonyán létesített gyermekfalu lelkes szurkolója és együttérző híve — csak szorongva fogadhatja az onnan érkező híreket. Nemes szándékok és igyekezetek vannak ott éppen most megtorpanóban. Minden eszközt és módszert eredendő rokonszenvvel kell tehát fogadni, amelyek révén a gyermekfalu jövője végre biztonsággal megalapozható. Valahogy így gondolkodhattak a Televízióban is, amidőn úgy döntöttek, hogy két alkalommal is műsorukba illesztik annak a nemzetközi nagykoncertnek a fölvételeit, amelyet szeptember közepén a Budapest Sportcsarnokban tartottak a gyermekfalu javára. A kétszeri közvetítés jogdíja — vélheti az egyszerű néző — újabb adomány Battonyának, a népszerű előadók televíziós bemutatása pedig talán még azokat is mozgósítja, akik eddig közömbösek voltak a gyermekfalu eszméjével, gondolatával szemben. A két héttel ezelőtti pénteken, és most szombaton fölvillantott koncertképek azonban csak dühöket és haragokat válthattak ki még a szelíd természetű nézőfajtából is, — no, nem Battonya, de a Televízió ellen. Bizonyára (financiális?) okuk volt rá a televíziósoknak, ahogy a nagyágyúként beharangozott könnyűzenei felvételeket úgy tálalták, ahogy, a gyufacímke nagyságú videoclip-bejátszások előtt beszélt-beszélt megállíthatatlanul Györffy Miklós, első ízben, apróra és élvez-halála, nemcsak egy remek figurának a megszemélyesítőjétől fosztotta meg a sorozatot, hanem a jó szándékkal könyörtelen, és biztos ítéletű „belső cenzornak” a munka közbeni segítségétől is.) Gát Györgynek is hányféle más, televíziós megbízatás végén láthatni a nevét, miközben kipottyan a kezei közül egy-egy Linda-epizód, mindig csiszoltabb egyenletesebb az előzőnél, de még mindig meszszire a műfajbeli tökéletestől. (Ha létezik egyáltalán efféle...) Kétféleképpen szemlélheti az ember a televíziós adásokat, önmagukban is szemügyre veheti őket, meg a műsor folyamában is. Gyakran kitetszik, ami önmagában csapnivalóan unalmas, gyönge és hazug, egyes televíziós hetek adásfolyamából úgy csillan elő, mint fröccsöntött műanyagkacatok közül az igazgyöngy. A Linda-sorozat, — és ezen belül a legutóbb vetített Rebeka című rész — nem igazgyöngy, de az össznépi televíziós szórakoztatás tisztes igyekezettel megcsinált, elviselhető, sőt olykor élvezhető példánya. Még megérhetjük, hogy hiányozni fog, ha eltűnik a szemünk elél,hetetlenre szabdalt filmfelvételeik közben mondta-mondta a magáét feltartóztathatatlanul Horváth János másodjára. A közönségnek azonban ezeket az okokat az előzetes hírverések után nem kell tudomásul venni. Ha műsort ígér a Televízió, adjon műsort, méghozzá televíziósat, ne pedig rádiós agyonbeszélgetősdit, „háttérzenéléssel” és néminemű mozgóképmutogatással. Ez azonban még csak a kisebb baj. Fölháborítóbb volt, hogy a második koncertbejátszás alkalmával, a Hétvége stúdiójába beültették a gyermekfalu két kis lakóját is, hogy miközben az értük tartott hangverseny képvillanásai „futnak”, elbeszélgessenek velük arról, hogy milyen nagy dolog is az a koncert, továbbá tudják-e, milyen gondok vannak Battonya körül, és hogy hogyan érzik magukat új környezetükben, stb. A beszélgetés — hála az égnek, — igen-igen akadozóra sikeredett, meg a stúdióba bevitt kisgyermekek nem tudtak folyamatosan hazudni arról, hogy amit láttak szép volt, az új környezetükben kiválóan érzik magukat, és hogy a bajokról ugyan tudnak, de a jólelkű felnőttek, kezitcsókolom, majd mindent megoldanak. Ha így, válaszoltak volna, azt hihette volna a látottak miatt felnőtt társai nevében is pironkodó néző, hogy valamelyik Dickens-regény modern feldolgozásának a szemlélője. A szűkszavú és őszinte gyermeki válaszok hallatán azonban csak azon tűnődhetett, vajon kik szorulnak inkább nevelésre? Az őszinte felnövekvők, vagy a meggondolatlan felnőttek? Lőcsei Gabriella Koncert Battonyáért Szerda, 1986. szeptember 24. Magyar Nemzet Belmondo, Girardot, Moreau a párizsi színpadokon A csillagok jegyében kezdődik a párizsi színházi szezon. Nem csupán a színpad csillagait, hanem a film sztárjait is ígérik a plakátok. Megirigyelvén Henry Fonda és Katherine Hepburn filmsikerét, ezúttal Jean Marais és Edwige Feuillere játssza .4 tó házát, Ernest Tompson művét a Montparnasse színpadán. A mozivászonról szintén jól ismert Robert Hossein megint a rendezést, nem a szereplést választotta: a Marignyban az ő színrevitelében már játsszák is a Manchesteri ködöket , Frédéric Dard színművét, januárban pedig bemutatják a Keant, Alexandre Dumas művének Jean-Paul Sartre írta változatát, méghozzá a címszerepben Jean-Paul Bemondóval. Az A teher szeptemberi premierje pedig az Adriana Montinak, Natalia Ginzburg színművének előadása, Nathalie Baye és Micheline Presle főszereplésével. Semmivel sem szerényebb neveket sorakoztatnak fel az októberi bemutatók. A Théatre de la Ville-ben készülő Don Carlos színlapja többek között Marthe Kellerrel csalogat. A Mogadorbeli Fösvényben pedig Annie Girardot-t is látni majd, ráadásul Roger Planchon rendezésében. A Théatre de la Commune d'Aubervilliers Viharjában a francia színház egyik „nagy öregje”, Pierre Dux alakítja Prosperót. A jó színészek mellé nem árt egy-egy jó rendező. Akad „rendező-sztár” ez idén is Párizsban: a Théatre musicalban Giorgio Strehler állítja színpadra a Koldusoperát, Jenny szerepében például Milnával. A franciák gyakran hívják vendégül Klaus-Maria Grubert is, aki a Bouffes du Nord-ban rendezi Zerlina szolgálólány elbeszélését, Hermann Broch művét — megintcsak egy filmcsillaggal: Jeanne Moreauval. Igaz-e vagy sem? A francia kritikusok mindenesetre azzal magyarázzák a sztárok vendégeskedését a színpadokon, hogy filmrendezőik egyre szívesebben forgatnak tizenéves-huszonéves szereplőkkel, ám az öregként kezelt középkorú „nagyok” ebbe nem nyugodnak bele. Inkább kirándulnak a deszkákra egy-egy szép, szenvedélyes, akár szerelmes szerepért. —gácsi Budapesti napok Szófiában (MTI) Teljes lendülettel folynak Szófiában a budapesti napok előkészületei. Jóllehet a magyar főváros szófiai bemutatkozását hivatalosan szeptember 25—28-án tartják meg, hétfőn Szófia legnagyobb sétálóutcáján található Ifjú gárda filmszínházban István, a király bemutatásával megkezdődtek a magyar filmnapok. A bolgár televízió hétfőn este az első csatornán egyórás műsort sugárzott Budapesti napok Szófiában címmel. A műsorban bemutatták azt az interjút, amelyet a bolgár televízió forgatócsoportja készített Grósz Károllyal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagjával, a Budapesti Pártbizottság első titkárával, valamint bemutatták a Magyar Televízió Budapest című dokumentumfilmjét. Végső búcsú Szentiványi Jenőtől (MTI) Családja, barátai, pályatársai, tisztelői mély részvéttel vettek búcsút Szentiványi Jenő írótól kedden a Farkasréti temetőben. A hamvasztás utáni gyászszertartáson a ravatalnál Csornai Zoltán író, a Magyar Írók Szövetsége, Kuczka Péter pedig a barátok nevében vett személyes hangú búcsút Szentiványi Jenőtől. NAPLÓ Ankarában hétfőn megkezdődött a turkológusok tizedik nemzetközi kongresszusa. A tanácskozáson, amelyen harminchat ország több mint ötszáz tudósa vesz részt, a török eredetű népek történetéről tartanak előadásokat. A nyitó ülésen részt vett Kenan Evren török köztársasági elnök. ♦ Iva Besnyő amszterdami magyar fotóművész képeiből nyílik meg kiállítás október 2-án, csütörtökön délután 4 órakor a Műcsarnokban.♦ Bécsi porcelán a címe az Iparművészeti Múzeum új kiállításának, amelyet Somogyi József szobrászművész nyit meg szeptember 25-én, csütörtökön este 6 órakor.♦ Gábor Emil festőművész 75. születésnapja alkalmából kiállítást rendez a Vigadó. A tárlat szeptember 26-án, pénteken délután 5 órakor nyílik meg, s október 12-ig várja a látogatókat. ♦ • Etnikum, Kisebbség, Szórvány !— ez nemcsak a Confessio új számának vezércikk-címe, hanem az egész szám tartalmának foglalata is. Sok egyéb között foglalkozik a folyóirat a hazai zsidóság történetével, a magyar örményekkel, a szomszédos államok magyarságának református egyházi életével, köszönti Szabó T. Attilát, méltatja Sütő András Advent a Hargitán című színjátékát, ír a moldvai csángó magyarokról, Nyugat-csehországi és a jugoszláviai Mara vidékén élőkről, a kárpát-ukrajnai magyarság irodalmi életéről, burgenlandi és amerikai magyarokról, s megemlékezik Kulifay Imréről.♦ A Népszínház Gördülő Opera társulata kis képet füzetben mutatkozik be — magyarul és németül — a Nyugat- Németországban, Hollandiában, Ausztriában és Svájcban megtett vendégjáték-utazása, valamint a jövőre Svájcban, Nyugat-Németországban és Ausztriában tervezett újabb vendégjáték alkalmából. A kis füzet röviden ismerteti a társulat repertoárját — a Háry Jánost, Az ezred lányát, A csengőt (ez utóbbiak Donizetti művei), az Alkalom szüli a tolvajt és a Jaj, a bőség című Rossial-egyfelvonásosakat, továbbá az ■ előkészületben levő bemutatót, Offenbach: Párizsi élet című művét. Idéz kritikákból, a közli az előadások egyegy képét. A terv szerint jövőre Schaffhausenban, Marktoberhofban, Oberban, Ludwigshafenben, Rosselheimban és Steyrben lép föl az együttes.♦ A tirpákok történetéről és néprajzárólkezdődött (tudományos tanácskozás kedden, Nyíregyházán, aósa András Múzeumban. Tirpákoknaknevezték, és így emlegetik idáig is leszármazottaikkal együttazokat a szlovák telepeseket, akiket az 1700-as években telepítettek be Nyíregyháza törökdúlás miatt elnéptelenedett környékére. Levéltári igazgatók tanácskozása (MTI) A hazai levéltárak igazgatóinakkétnapos tanácskozása kezdődött meg kedden Borsod megyében. Az első napon az előadók és a felszólalók elmondták, hogy a szakterület több évtizedes elhanyagoltsága után a VI. ötéves terv időszakában — elsősorban a levéltárfenntartó tanácsok anyagi áldozatvállalásának köszönhetően — jelentős fejlesztések történtek. A levéltárak többségénél sikerült elhárítani a legújabb kori dokumentumok tömeges pusztulásának veszélyét, s ha nem is maradéktalanul, de megteremtették a biztonságos anyagmegőrzés alapvető feltételeit. Az iratvédelmet és gyűjtést illetően azonban a tanácsi levéltári hálózatban változatlanul igen nagy elmaradások vannak. Elhangzott az is, hogy a VII. ötéves tervidőszakban további nagyarányú fejlesztésre nincs lehetőség. Elhunyt Ladányi Mihály A Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának irodalmi szakosztálya megrendüléssel tudatja, hogy Ladányi Mihály József Attila- és SZOT-díjas költő életének 53. évében, súlyos betegség következtében váratlanul elhunyt. Temetéséről később intézkednek. A magyar líra új terméséről hírt adó antológiában, a Tűztáncban hívta föl magára a figyelmet, 1958-ban. Majd évente, kétévente jelentek meg újabb verseskönyvei: Az út kezdete — 1959; öklök és tenyerek — 1961, s mire következő könyve, az Utánad kószálok 1963-ban napvilágot látott, Ladányi már József Attiladíjas költő volt. Hamarosan úgy emlegették, mint a hatvanas évek költőtriászának garabonciás alakját Váci Mihály a közéleti hevületű líra művelője, Garai Gábor az intellektuális, formai kísérleteké, smellettük Ladányi Mihály az, aki fintoros képeket a csavargó kedvű kritikus hangot, a polgárpukkasztó gondolattársításokat emeli a versbe. Első írásait harcos proletáröntudat hatotta át, a sivár bánya- és gyártelepek, a kültelki kocsmák fröccsöző munkásai körében megpendített gondok és bizakodás. Mint oly sokan a korban, ő is József Attila lírai örökségét törekedett sajátjává élni, s e sajátossága mindinkább a groteszk megfogalmazásban mutatkozott meg. Elsősorban, mint a költői szerep újraértelmezése. Nemcsak úgy izgatta ez az esély, mint a munkás környezetből értelmiségivé, azaz művésszé váló személyiség gondja, hanem úgy, hogy tisztázza: mi a forradalmas hevületű költő lehetősége a nem forradalmi helyzet idején. „Én — nemcsak tudni, érteni akarom, — hogy miért lelkesedem,” írta egyik korai kötetében, majd későbben. Élhettem volna gyönyörűen, de most a házak énbennem épülnek, és dübörögve énbennem dőlnek össze. Valaminek az eszköze vagyok, mindig magamon érzek egy égő, nagy szemet, s hányódom erre-arra, pedig élhettem volna gyönyörűen.” A helyét nem találó ember szerelmeiben is, költészetében is az örökös kétely, az örökös kifigurázó gunyorosság és hitkeresés szenvedélyével fordul a külvilág felé, mintegyszakadatlan vizsgáztatva önmagát, a lírikus értelmes szerepvállalását. Nemegyszer leírta, hogy a béke, a konszolidáció nem kedvez a magasra szökkenő szellemi megnyilvávulásoknak: a vers helyét a napihírek veszik át. A költő szerepét az ügyes kommentátorok. A forradalmi helytállás simulékonysággal helyettesítendő. A súlyosan vádló költőelőd, Ady sorait — „Nekünk Mohács kell!” — így fogalmazza életérzése szerint újra: A küszködök szótlanok, mint a házak, csak hatűz van, recsegnek csikorogva, Meghitt nyugágy nekünk a lágy alázat, sóhaj a fodra — Márpedig semmi sem állt távolabb Ladányitól, mint a sóhajtozó, a megszelídített szenvedélyekkel merengő költői tartás. Inkább gunyoros bökverseket írt, játékos aforizmákat, vicsoros kedvű haikukat, vagy pogányperlő éneket. Az embereket te meg hagyod halni, de nem hagyhatsz te úgy elveszni engem, hogy ne tudjam meg, miért verekedtem, miért maradt hajnalom reggeledlen. A kiteljesedés hiánye, az örökös elégedetlenség olykor mint a magánéletben meg nem talált nyugalom hiánya, olykor mint a szegények szószólójaként feltüntetett költő küldetésének be nem töltése, máskor mint az alakuló társadalom etikai fogyatékossága fogalmazódik meg verseiben. A békével együttjáró kisszerűség, az építéssel járó praktikus félmegoldások, a másnapos szerelmek, a harácsolás terjedése vált utolsó éveinek közvetlen ültetőjévé. Most már csak a hosszú, magányos est, krupliflaska szaga végig a házon, hol egy öreg görénynek magyarázom, hogy virágillaté voltam valaha. Úgy tetszik, hogy ha nem tudta is, de sejtette a költő, hogy leszámolásra készíti őt az élet. Utolsó kötetébe — amely újverseiből szerveződött — fölvette korábbi írásaiból azokat is, amelyek a búcsúzkodás, a végérvényes lezártság, vagy éppen a végrendelkező bizakodás hangján szóltak. Így lesz egy régebbi verse az utolsó kötet címadója: Van időd, s így az utolsó kötet zárszava: ‘ Gyógyítsuk meg a napfeljöttét, gyógyítsuk meg a vekkerórát, gyógyítsuk meg a reggelit, gyógyítsuk meg a kenyeret, gyógyítsuk meg a kezeket, gyógyítsuk meg a barátságot, gyógyítsuk meg az elhalasztott holnapot. A költői végakarat reménykedő fölszólítása most már csak azoknak szólhat, akik nélküle is értik a többesszámot, s akik a holnapért reá is emlékezve cselekszenek. (berkes) Gsöre Imre. Ladányi halálára Semmi hiba: Ladányiba nem jár a lélek hálni, történjékimmár bármi, nem játszik hetykét és kamaszt, csak egy halottat, ugyanazt, nagysága proletárnyi, csak kezdő még, ravasz, ki azt hiszi, kivárni elég az őszt, tavaszt. Több legenda, mint nőcske, a Nap gurult előtte, a Hold gurult utána, ebbe botlott a lába, s a tényekbe, mik vannak, mint házfalon az ablak, s paletta mögé zárva, de egyszercsak kitárul, és messzi láthatárul a jövő is a vaknak. Ezért volt vers és lőre, legalábbis egyelőre, nehogy ijedős fejsze idő előtt kivágja, vigye el inkább nátha, vagy hagyja meg, és hátha ma is él, meg jövőre. Kimegy a legelőre, hol marhák üzekednek, nem hiszi azt, hogy még szebb a lumpen, proletárba oltva, iszik magába’, vagy többesével korhad, akár az asztal lába, vagy föld alatt a holtak. Ladányi: apró tégla, már nem tör gép marékra, csupa tégla és fal vagy, és persze, kósza fények. Jövőnk, kitüntetésed.