Magyar Nemzet, 1987. január (50. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-02 / 1. szám
A madridi Museo de America, az Újvilág történetének egyik legjelentősebb múzeuma egyedülálló gyűjteményekkel rendelkezik a Kolumbusz előtti és a gyarmati Amerika időszakáról. Ezt a páratlan kincset mutatják be február 10-től Budapesten, a Magyar Nemzeti Galériában. Rádió, televízió Szilveszterkor hagyományosan szilveszteri műsort illik készíteni a rádióban, s a hallgatók kilencven valahány százaléka hagyományosan nem ezt hallgatja, hanem társaságban búcsúztatja az óesztendőt, illetve a képernyő előtt várja a sikerekben gazdag újév beköszöntét A Rádiókabaré tavalyi utolsó bemutatójának igazi premierje tehát január 5-én, hétfőn este lesz, ami előzetes ítészkedésre kényszeríti a rádiókritikust, majd maga sem a készülék mellett töltötte a tegnapelőtti estét mivel az alkotók előzékenységéből kazettán kölcsönkapta a mintegy kétszáz percnyi műsor felvételét). Így azután elkerülhetetlen az előzetes kritikák óhatatlan következménye: ajánlani kell a meghallgatott ésbírált műsort, avagy lebeszélni az olvasót a hallgatásról ... Ne kerteljünk tehát, mondjuk ki feketén fehéren: csak ajánlani tudjuk a szilveszteri programot — bízvást letelepedhetnek rádiójuk mellé hétfőn mindazok, akik új életet kezdtek tegnap, vagy akik egyszerűen ott folytatták, ahol abbahagyták. Sokat fognak nevetni, ha olykor keserűen is, amiről azonban nem a kabaré tehet, hanem az élet, amely elé akabaré tükröt tart Az elmúlt esztendők szokásának megfelelően ezúttal sem csupán önfeledt kacagtatásra törekedett a három szerkesztő, Farkasházy Tivadar, Kaposy Miklós és Sinka Péter. A fölvállalt közéletiség, az elgondolkodtatás szándéka párosult ezúttal is a neveltetéssel, s az idén az egyensúlyra sem lehet panasz, az elviccelés Szküllája és a komolykodás Karübdisze között a Rádiókabaré hajója sértetlenül evezett át Énekesek és illetékesek voltak A generáció című első részben Verebes István vendégei. Az ötletet természetesen Bereményi Géza és András Ferenc filmje, A nagy generáció adta, mi is történt azokkal a most negyven körüliekkel, akik közül a művészeti életben egyikük másikuk immáron műfajuk „nagy öregjévé” avanzsált (mint Benkő László, Bródy János vagy Zalatnay Sarolta), avagy hivatali karriert csinált, s középszintű, sőt felső szintű vezetővé, KB osztályvezető-helyettessé, miniszterré, államtitkárrá, tábornokká vált A húsz éve hordott farmer éppúgy természetes tehát e nemzedék tagjain, mint a tűcsíkos öltöny és a tölgyfalomb, ami persze sok mindent kifejez, az életmód, a mentalitás, a gondolkodás, a társadalmi helyzet megannyi változását Felnőttek vagy nem felnőttek ezek az emberek, menynyire azok, ha azok és mennyire akarnak (vagy nem akarnak) azok lenni — erről szólt ez a „nemzedéki osztálytalálkozó”, az este talán bemelegítésnek is szánt első nyolcvan percében. Nem kabaré lett belőle, inkább amolyan vezetői rétegfelvétel, kötetlen formában, nagyrészt rögtönözve. Kicsit talán feszesebbre lehetett volna vágni, mert így sok fölösleges magánrész is bennemaradt igaz viszont, hogy így A generáció szinte az előadások varázsát őrizte meg. A végére aztán a rögtönzések netovábbja, Koltay Róbert illetékes elvtársa került aki feledtetett minden percnyi üresjáratot A szokásosnál jóval kevesebb szereplő működött közre a következőkét órában, a tulajdonképpeni Szilveszteri kabaréban. „Alanyivá vált a műfaj”, hirdeti Farkasházy, ami azt jelenti, hogy a szerzők immáron maguk adják elő írásukat teljes személyiségükkel vállalva azt. Meglehet igaza van e felfogásnak, én mindenesetre nem száműzném például a „Ketten beszélnek”-típusú jeleneteket amilyen Jenő és Lujza volt a tavalyelőtti lengyel— magyar kabaréban, a Repülő elefántban Kállai Ferenc és Garas Dezső kettőse. Most valóban az „alanyi számok” domináltak — bár ott volt két nagyszerű kivétel: Sinkó Péter Jelenések könyve című monológját csakis Gáti József adhatta elő, akit remélhetőleg gyakran üdvözölhetünk még a kabaréban, s aligha akadt probléma Haumann Péter átélésével amikor Boncz Géza Építési naplóját olvasta föl. Az „alanyok” közül Sándor György emelkedett ki, aki felülmúlhatatlan tökélyre fejlesztette asszociatív stílusát Ez a humoralizálás kétségkívül külön fejezet lesz a magyar humor és a magyar irodalom történetében, a Gondolatvitellel Sándor talán eddigi legragyogóbb művét alkotta meg, melyet többször kell újrahallgatni, hogy minden rétegét fölfedezhessük magunknak (anélkül, hogy első hallásra ne volna százszázalékosan élvezhető), vegye magnóra tehát, akicsak teheti, annál is inkább, mivel az év végén árult hatvanperces kazettára ez a szám sajnos nem került föl Szituációs játékokkal mulattatott Usztics Mátyás, aki a műfaj egyik legmarkánsabb egyéniségévé vált az utóbbi években, a Rajongók különlegessége (a hallatlan mulatságosságon kívül) pedig az volt, hogy sikerült Kállai Ferencet is megnyerni rögtönzésre. Heilig Gábor dalát, a Csipkés könyökömet ugyancsak érdekes többször meghallgatni, hogy minden sorát megfontolhassa az ember, egy szó sem hangzik el benne véletlenül. Az önmaga elé állított mércével mérve kissé haloványabbra sikeredett ezúttal Nagy Bandó András, mégis érdemes odafigyelni rá, hiszen nemcsak a biztosítókról beszél, amikor a ma-ma mintájára alkotott lami-lamiról szól. Csalódást keltett ezzel szemben Markos György és Nádas György kettőse. Egy éve hiányoljuk őket a rádiókabaréból, s azt hihettük volna, ennyi idő alatt feltöltekeztek. Ez a Hacsek és Sajó nem volt egyéb, mint egy gyenge Hacsek és Sajószám, még csak nem is paródia, egyszerű remake, amely a nyomába sem ért Komlós Vilmos és Törzs Jenő eredetijének, vagy mikor Hlatky László és Kibédi Ervin felújításának. A Sajtóvadászat tulajdonképpen nagyon szórakoztató dolog (főleg, ha különbséget tesz a sajtó hibája és a sajtóhiba között), de az ilyen kipécézett bakik önmagukban is megállnák a helyüket, kommentálásuk olyan, mint amikor egy viccet elmagyaráznak. Ennyire nem bízna Peterdi Pál a hallgatók humorérzékében? Gondolatgazdag, szórakoztató rádiókabaré készült tehát szilveszterre, amely hűen tükrözte hangulatunkat Bizonyára sokan — ha nem mindnyájan — ráismerhettünk azokra a kérdésekre, problémákra, melyek mostanában foglalkoztatnak bennünket, megfontolandó mondanivalókat színvonalas tálalásban nyújtva. Ennél többet pedig egy politikaiközéletikabaré dicséretére aligha lehet mondani. Csak röviden Annál nagyobb csalódást keltett újév napjának reggelén a diákoknak készített Teliszájjal. A hallgató megint egy iskolai buli vagy egy tábortűzi ünnepség hangulatában részesült, azzal az apró szépséghibával, hogy az ilyen bensőséges alkalmakkor éppen az feledteti a színvonal hullámzását, hogy a dolog belterjes, mindenki ismer mindenkit. Itt azonban ez már megint hiányzott, s egyik-másik számocska bizony mélyen alatta maradt a közölhetőség színvonalának. Pedig tizenéveseknek ugyanolyan kabarét lehetne — kell — csinálni, mint a felnőtteknek, csak éppen nem árt hozzá eltalálni a célzott közönség hangját Ez pedig a Teliszájjas gárdájának ezúttal sem sikerült Az újévi hagyományokhoz elengedhetetlenül hozzátartozik a bécsi filharmonikusok Straussmatinéja. Évről évre kimagasló zenei élményt nyújt ez a koncert, melyet az idén — sőt, úgymond „az idén először” — Herbert von Karajan vezényelt Willi Boskowski bécsi kedélyessége és Lorin Maazel soha bécsiessé nem váló profizmusa után méltóságteljesen, fenségesen, a népi walzereket is egy Hofball, egy udvari bál ünnepélyességével előadatva. De jelkép is számunkra ez a matiné, a folyamatosság, a megértés szimbóluma, s mindenekelőtt a békéé, mely lehetővé teszi, hogy öt földrész sokszázmillió hallgatója élőben hallgathassa Közép-Európa, a Dunavölgye harmonikus üzenetét (rózsa) .. Sejthettem volna: a Televízió oly’ mértéktelenül beleszeretett új, úgynevezett „családias” találmányába, a napokat egyetlen műsorral átölelő Hétvégébe, hogy az esztendő legutolsó napján is azzal áll elő. Sejthettem volna, mégis váratlanul ért, hogy a szórakoztatás világsztárjai és hazai lelkes mesterei helyett ezúttal — ha akarom, ha nem, mert ugyebár azt mindnyájan tudjuk, hogy a szabad választás lehetősége, amit ilyentájt kínál a tévé, nagy maszlag, semmi más, hiszen szérte jobban kötődik az ember egy bizonytalan rendű műsorban a képernyőhöz, mintha bizton tudja, mikor mi vár rá — szóval ezúttal Horvát Jánossal, Endrei Judittal, és bevált (?) kis csapatukkal kell tölteni az esztendő legutolsó, értékelő, tervezgető, búfelejtő, reménycsiholó óráit. Nézni kell, hallgatni kell, amint a rettentően áldozatos televíziósok irdatlan erőfeszítésekkel és hol elfojtott, hol feltörő panaszokkal és szemrehányásokkal a NÉZŐT szolgálják. Tudomásul kell venni, hogy Rózsa György hányszor öltözik (és sminkel) át reggeltől estig, melegítőtől szmokingig, értenem kell a célzást Déri János kevés (riportalanyánál — úgymond — jóval kevesebb) fizetésére, este hat órárabeállt a fáradtságára; és mindezt úgy, hogy én, a NÉZŐ, nem érzek csöppnyi kedvet sem ahhoz, hogy ezeknek az embereknek a fáradozását, csodáljam, nagyrabecsüljem, finoman csomagolt panaszaikat tudomásul vegyem, sőt arra sem késztet semmi, hogy a társaságukat „élvezzem”. Valahogy úgy járt az ember ezzel az Évnépével, mint a hívatlan vendéggel, aki a legrosszabb pillanatban, nevezetes családi meghittségek idején beállít az otthonunkba, szétdúlva családiasságot és hagyományt, és elvárja, hogy a házigazdák hálásak legyenek jelenlétéért Tudom, hogy a Hétvégéhez, Évvégéhez méreteiben hasonlatos műsoroknak keletje van más országok televízióiban is. Tudom azt is, hogy az efféle monstre adásokkal lehet egy-egy lépéssel megközelíteni a jövő tévéideálját, a háttértelevíziót Azt is elismerem, hogy az a közeg, amelyiknek az Év vége-féle összeállítások készülnek, az elmagányosodott tömeg szívesen veszi, ha azokról az emberekről, intézményekről, akiket és amiket esztendőn át kiguvadó szemekkel bámul, egyszer-kétszer az év folyamán intimitásokat meghitt értesüléseket szerezhet Mindezen tények és megfontolások tudomásulvételével is azt kell azonban mondanom, hogy jelenlegi formájában, látható és hangoztatott „elvei” szerint nem a mi köreinkbe, azaz nem a mi nemzeti hagyományaink, szellemi és közművelődési elveink szerint való műsorfajta a Hétvége—Évvége. Egészséges életmódra kellene rászoktatni a többséget? Szép igyekezet bölcs elhatározás. Az is rendjén való, hogy ezen életmentő cél érdekében együtt fut a tömeggel miniszterhelyettes, miniszterelnök-helyettes. De mivégre a Nagy Futás, ha néhány óra múltán riportoknál és a látványos cselekvéseknél is hatásosabb műsor, egy pompás kis animációs filma szilveszteri tévéműsor alighanem legkiválóbb műve, Markó Nándor Sztárparádéja) pár másodperc alatt elfújja a dohányzás elleni (suta) propagandát Esztergályos Cecília behízelgő hangjával ,bizonyítván, hogy a cigaretta gyógyír lelki bajokra, hiábavaló várakozásokra, szorongások leküzdésére. Kinek nincs e hazában 1988 és 87 fordulóján egy kis lelki baja, csipetnyi hiábavaló várakozása, szorongása? A Horvát János vezényletére hol pianóval, hol fortissimóval zengő nagy, népi szimfónia, az Évvége másról sem „zenélt”, csak arról, hogy valamicske baja mifelénk mindenkinek van, kiskatonának, gazdaságnak, forintnak, családnak és Televíziónak egyaránt. De Rózsa Gyurival, Déri Jánossal, játékkal, mókával és kacagással egykönynyen túltehetjük magunkat a bajokon, és egyébként is a tévé — rossz magyarsági szórenddel — „áll mindenkinek a rendelkezésére". (A csúf magyartalanságokról csak ennyit: soha még — és ez a soha bizony nagy szó a naponta tengernyi bakit elkövető televíziósok történetében — oly’ sok rosszul hangsúlyozott mondat fölöslegesen használt igekötő, ikes ragozás elleni vétek, összezagyvált -ba, -be, -ban, -ben nem hangzott el a képernyőről, mint a népművelés, népnevelés szent szándékával indult évvégi adásban.) Mindenki rendelkezésére áll a tévé , ígérték, és a mindenkibe természetesen beletartoznak ők, maguk is. Intézményesen és személyenként egyaránt Az intézmény úgy állt önmaga rendelkezésére, hogy hívséges, és alig leplezett reklámhadjáratot indított a Skála Metró érdekében. Akinek reggeltől késő délutánig esetleg nem tűnt föl ez a mifelénk szokatlan, amerikai ízű áruházajánlgató, az az éjféli fennkölt pillanatokban , amidőn országos körkép, Medveczky Ádám, Ferencsik János, Hősök tere helyett a Skála Metró emblémáit szemlélhette elsőként, és a többi képnél jóval hosszabb ideig a nagyérdemű — ráébredhetett hogy Skála Metró bekebelezte nem csak a tévét nem csak az Évvégét, de az egész szilveszteri hangulatot meghatódottságainkkal, tervezgetéseinkkel egyetemben. Néztem a látványnak nem túl díszes, nem is fölemelő Marx tér jókora S-betűkkel kipitykézett képét és nem tudtam nagy terveket szőni, szent fogadalmakat tenni, mint egyébkor, a Himnusz éjféli hangjaira. Csak arra tudtam gondolni, hogy talán Skála Metróéknél találok magamnak Philips vasalót a kiégett régi helyett. És vajon hányan lehettek még hasonlóképpen a ravaszul (vagy nem is ravaszul, inkább otrombán) behelyezett céllátvány hatására! Nem nehéz megjósolni, Skála Metrónak megtérül az új esztendő első napjaiban az a költség, amellyel a televíziót, közvetlen vagy közvetett módon nagy, évvégi műsorában támogatta. De mint térül meg a nézőnek, hogy az esztendő legfölemelőbb percét „takarékra állított" vágyakkal, tervekkel és gondokkal foglalkozván, elszalasztotta. Az intézményi „önsegélyezésnél” semmivel se jobb, ha valaki személyes munkájának az igazolására használja föl az esztendő legnézettebb tévéműsorát Mindez az Évvége újradörzsölt Isauraházáról jutott eszembe. Isauráról, meg az őt megszemélyesítő színésznőről esztétikai véleménykülönbségektől függetlenül is joga van bárkinek szólani a tévé publikuma előtt Bárkinek és bármely programban, kivéve azt a valakit, aki e filmsorozatot megvásárolta, és kivéve azt a műsort, amelyet önmaga irányít Miközben Horvát János és Isaura Lucelia Santos bájos, közös fotóját voltam kénytelen szemlélni, miközben Endrei Judit bájosálnaiv kérdését kellett hallgatnom („Úgy hallottam, jön hozzánk Isaura, ugye, jól tudom?" — faggatta az Évvége háziasszonya, aki fő foglalkozását tekintve a Televízió bemondónője, tehát igazán tudnia kell, miféle tevékenységek zajlanak a környezetében, faggatva az Évvége műsorvezetőjét), egy szerényen élt és csöndben eltávozott televíziós jutott az eszembe Dobos István, aki míg a tévé drámai osztályán dolgozott, sorra-rendre „nyerette meg" rangos nemzetközi fesztiválokon a fődíjaikat azokkal a produkciókkal, amelyeknek megszületéséért munkálkodott, de soha nem láthattunk róla fotót a segítségével is megnyert díjak társaságában. Dobos István, aki, midőn káprázatos nyelvtudásának, európai kultúrájának kamatoztatásával a filmfőosztályon dolgozott, a Magyar Televízió történetében mindmáig legemlékezetesebb filmeket, sorozatokat „hozta el,, mi, hozzánk, de sem szilveszterkor, sem egyébkor nem hozakodott elő azzal, hogy mi mindent tett miértünk, és hogy ki mindenki tiszteli őt, és rajta keresztül a Magyar Televíziót a nemzetközi film- és televíziós piacon, művészetben. Halk, újévi kérdésként föltenném, nem lenne érdemes stílust, mértéktartást, igazi szolgálatot tanulni az új televíziós nemzedéknek, vezetésnek az arra érdemes régiektől? - Tanulni, ha nem is a régiektől, de saját kárukon okulva, a szomszédműfaj, film, rádió sikerein okosodva, azért persze a televíziósok is tudnak. Ezt bizonyították az Évvégébe beékelődött jó, sőt kiváló szilveszteri programok. A már említett gyurmafilmen, a Sztárparádén kívül Marton Frigyesnek az MTI- től kölcsönvett „fotógalériája”, Peterdi Pál sajtóreklámja, Arkus József végre ismét erőre kapott Szuperbolája (hasznos derűt keltő, „gyilkos” paródiáival, Isaurát, a drámai szendét „alulnézetből” is bemutató igazságtevésével) ,a külpolitikai újságírók szerepeltetésével új életre lehelt, többnyire okos, csak imitt-amott ízléstelen Fórum. Ha ezekhez a jó műsorokhoz még hozzászámlálom a hol jó, hol nem jó jeleneteket is (Nagy Bandó András összeállítását a negyvenéves Forintról, a Mikroszkóp Színpadról közvetített, „Sas-nélküli” jeleneteket, Vitray Tamás Felesportját), „kijön", hogyminden idők legszínvonalasabb szilveszteri tévéműsorát láthattuk volna, ha csak ezeket az adásokat kapjuk, körítés nélkül. De nekünk Évvége is kellett, mert a dohányzás és italozás mellett jelen van itt még agytekervény-pusztító veszedelemmel, más, jellegzetes morbus hungaricus, magyar betegség is, a megalománia. A nagyotakarás, nagyzolás, amely úgy tesz, mintha győzne szusszal egész napos, sőt több napos, magas szintű tévémulattatással, holott anyagi erőiből, szellemi képességeiből csak néhány jó órára telik. Lőcsei Gabriella Az ünnepi műsorokról Magyar Nemzet Péntek, 1987. január 2. A cimbalom helye a koncertdobogós Beszélgetés Farkas Gyöngyivel Világjáró cimballomművésznóma mögött fellépésekkel és kutatómunkával zsúfolt, nehéz esztendő áll. 1986-os turnéi során Svájcon, Anglián és más európai országokon kívül ezúttal eljutott Kanadába is, ahol az ott rendezett Liszt-ünnepségeik vendége volt. A szerepléseit követő recenziókból nemcsak az derül ki, hogy a kritikusok Farkas Gyöngyit napjaink egyik legkiválóbb muzsikus szólistájának tartják, hanem az is, hogy a Cimbalmot nem egzotikus furcsaságként, hanem a többi, „előkelő” instrumentummal egyenrangú koncerthangszerként hallgatják. Farkas Gyöngyi számára e szemlélet nagyobb öröm, mint a személyes siker, hiszen éppen ezt tekinti életcéljának, szinte attól kezdve, hogy a pályára lépett — Ha valakiről elmondható, hogy — szó szerint! — a születése pillanatától a zene elkötelezettje, akkor az én vagyok. Amikor a világra jöttem, nem lehetett gyerekágyat kapni, úgyhogy hosszú ideig a zongora tetején aludtam ... Amint lekerültem a földre, és elértem a billentyűket, azonnal birtokba vettem a hangszert A komponálgatás a legkedvesebb játékaim közé tartozott. Anyám, a híres Liszt-tanítvány, Thomán István növendéke volt és a Zeneakadémián tanított. A szüleim mindenáron virtuózt akartak belőlemnevelni. Már egészen kicsi koromban zongoraleckéket kaptam. Egyheti tanulás után kiderült hogy abszolút hallásom van, de hamarosan az is, hogy — hála Istennek — nem vagyok csodagyerek. KHA1 származik az ötlet, hogy cím halmozzon? — Az egyik konzervatóriumi tanáromtól. Miért miiért nem, egyszercsak azzal állt elő, hogy próbálkozzam meg valami „extra” hangszerrel, mondjuk a cimbalommal. A javaslat telitalálatnak bizonyult: szerelem az első látásra és egy egész életre. Folytattam a zongoratanulást de minden darabot azonnal kipróbáltam a cimbalmon is. Nem tudtam betelni a hangzásával Más talán szertelenségnek fogtavolna fel ezt a fanatikus lelkesedést, de az én mesterem, Gerencsér Ferenc — Rácz Aladár egyik legkedvesebb tanítványa .— örült neki. „Maga legszívesebben Beethoven IX. szimfóniáját is áttenné cimbalomra” — mondogatta. Felnőtt emberként kezelt, hagyott önállóan, szabadon gondolkodni és kísérletezni. Nem kényszerített a Rácz-féle, ,marokra fogós” verők használatára sem — egyszer ideadta őket, hogy kipróbáljam, és azóta tudom, hogy bármit teljes intenzitással játszani, de főleg, komoly, értékes zeneműveket hitelesen, differenciáltan, minden árnyalatot megszólaltatva interpretálni igazán csak az ilyen verőkkel lehet. Közben — végleg a cimbalom mellett döntve — elvégeztem a zeneszerzés-szakot is, hogy átirataimat ne csak ösztönös sugallatra, hanem tudatosan, átgondolt koncepcióval készíthessem. Tizenhét évesen, tehát igen korán kezdett koncertezni, ■ már ekkor feltűnt, hogy milyen rutinos, nyugodt, mennyre nem ismeri a lámpalázat. — Ez részben alkati kérdés, részben a cimbalomkoncertek sajátos körülményeiből fakad. A hangszer, amelyen mi, magyar művészek játszunk — nekem például Schunda József általi épített cimbalmom van — külföldön úgyszólván ismeretlen, a turnékra tehát magunkkal kell vinni. A szállítás mindig nagy izgalmakkal jár. Időben érkezik-e a hangszer a hangverseny színhelyére, és épségben látom-e viszont? Milyen a koncertterem az adott városban, jók-e a körülmények a hangoláshoz, tudok-e eleget próbálni? Egy XVIII. századi munkában olvastam egy cimbalmosoknak szóló intelmet: soha ne üljenek le játszani megfelelő magasságú szék nélkül. E 200 éve elhangzott figyelmeztetés ma is időszerű , újra és újra el kell magyaráznom a hangverseny rendezőknek,mekkora ülőalkalmatosságot szeretnék és miért. Mindehhez nálam még egy különös motívum is társul: azért az örömért, amit nekem a muzsikálás jelent, magánéleti nehézségekkel fizetek. Szinte valamennyi jelentős utam előtt történik velem valami, betegség, baleset, családi tragédia. Így aztán, mire eljön az este, alaposan elfáradok a koncertet megelőző viszontagságokban. Minden erőmet a játékra összpontosítom, hogy a közönségnek örömet szerezzek. A lámpaláznak egyszerűen nem marad tere. Ez az én nyugalmam titka ... „Könnyedség, hálár, hónnyajánlat" — Ilyen címmel jelent meg egy kritika, még pályája elején, 1975-be kölni fellépésekor. — Ez volt első külföldi vendégszerepléseim legemlékezetesebb hangversenye. Utána ugyanis megkeresett az EMI cég producere és felajánlotta, hogy felvételt készít velem. Velem, a névtelen kezdővel, aki ráadásul egy alig ismert hangszeren játszik! Így történt, hogy életem első lemeze az NSZK-ban jelent meg (A második, amelyen régi magyar táncokat adok elő, 1980-ban készült Hungaroton-produkció.) Az EMI- felvétel két szempontból is döntő szerepet játszott pályám alakulásában. Elindította a nemzetközi karrieremet, de elindított valami mást is. A producer, mint kiderült, a muzikológus, a régi zene szenvedélyes propagálója volt „Szép, szép” — mondta,„hogy ön átiratokat készít, versenyműveket ültet át szólócimbalomra, de az igazi feladat mégis az lenne, ha felkutatná a hangszer eredeti irodalmát, és ezeket játszaná." Zenetudósokkal ismertetett meg, akiktől megtudtam, hogy a XVIII. században egész sereg gyönyörű, kifejezetten cimbalomra komponált darab született. Egymás után kaptam a leveleket: íróik újabb és újabb művekre hívták fel a figyelmemet Alig akartam elhinni, hogy ilyen gazdag a hangszer irodalma. Hozzáfogtam tehát a kutatómunkához, amit ma is folytatok, és a jövőben is szeretnék folytatni. Koncertjeim színhelyén járom akönyvtárakat, múzeumokat, honoráriumom jó részét korabeli kottákra, kéziratokra, hangszertörténeti könyvekre, dokumentumokra, illetve ezek lemásoltatására költöm. Néhány esztendeje nyolc hónapos olaszországi ösztöndíjat kaptam. Ekkor már tudtam, hogy a cimbalomirodalom legfontosabb művei Itáliában születtek. Hatalmas anyagot gyűjtöttem össze, nagy örömömre javarészt értékes, szép, komoly művészi elmélyültséget és virtuóz technikát igénylő darabokat, cimbalomversenyeket, szonátákat találtam. Ezekből négyet, előadási és pedáljelekkel ellátva, közre is adok, valószínűleg az év elején jelennek meg. Azon kívül, hogy gazdagítja a hangszer repertoárját, mi a célja ezeknek a kutatásoknak? — Miután én elsősorban nem tudós vagyok, hanem előadóművész, azt tekintem feladatomnak, hogy minél több eredeti művet találjak, és közülük minél többet ismertessek meg a közönséggel. 1986 februárjában hangzott el a rádióban egy előadássorozatom, amelyben a hangszer történetéről, komponistáinak életéről, stílusáról beszéltem, műveket elemeztem és szólaltattam meg. (Ezt a műsort átvette a Nemzetközi Rádióegyetem is.) Egyebek között azt bizonyítottam be dokumentumokkal, hogy a cimbalom, valamint ősei és rokonai már az idők kezdetén eredendően a művelt rétegek, a komoly muzsika kedvelőinek és előadóinak hangszerei voltak. Egy francia újsig fotója a cimbalom mellett, gyereksereggel körülvéve ábrázolja önt. Szívesen foglalkozik gyerekekkel? — Sokkal szívesebben, mint amennyi időm van rá. A kicsik rendkívüli fogékonyak, éskülönös módon vonzódnak ehhez az érdekes „játékszerhez”. A kép egy olyan franciaországi turnén készült, amelyen a hangversenyeket a cimbalom történetét, szerkezetét ismertető előadásokkal kötöttem össze. Nyugat-Európában különben nemcsak a gyerekek jönnek fel a pódiumra a koncert után, hanem a felnőttek is. Kérdéseket tesznek fel, elkérik a vevőket, kipróbálják a húrokat én minden kérdésre boldogan válaszolok, mindenkinek megengedem, hogy játsszon egy kicsit hiszen ezek a rövid alkalmak is segítenek abban, hogy az emberek megismerjék, elfogadják és megszeressék a cimbalmot. R. Szántó Judit Újévre virradóra érdekes népszokásokat elevenítettek fel Nyugat-Magyarország szlovén nemzetiségű falvaiban. Színes papírszalagokkal feldíszített fenyőfácskával „ajándékozták" meg a kutakat, forrásokat. Szakonyfaluban például újév hajnalán a kutakból merített vízből ittak, mosakodtak az emberek. E vízből adtak az állatoknak is, hogy egész évben egészségesek legyenek. Orfaluban a felbokrétázott kútnál találkoztak a szerelmesek. Felsőszölnökön a fiatalok házról házra vitték a friss vizet, és szerencsét, gazdagságot, jó egészséget kívántak. * A Pannónia könyvek sorozatának múlt évi utolsó darabjaként igazi ritkaság jelent meg Pécsett: a kötet Janus Pannonius Búcsú Váradtól című költeményének huszonkilenc különböző fordítását tartalmazza. Ez az első vállalkozás arra, hogy közreadják a klasszikus latin nyelven író nagy reneszánsz költő versének valamennyi magyar fordítását. A gyűjtemény magvát azok az átköltések alkotják, amelyek 1972- ben — Janus Pannonius halálának ötszázadik évfordulójára — jelentek meg aKortárs jubileumi számában. A kötetet a folyóirat akkori szerkesztője, Kovács Sándor Iván állította össze, s ő írta a benne közölt tanulmányt a vers régebbi és újabb magyar nyelvű átültetéseiről. A legfrissebb műfordítás Weöres Sándor munkája, amelyet az új kiadvány számára készített. A kötet értékét tovább növelik Martyn Ferenc illusztrációi.