Magyar Nemzet, 1987. február (50. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-12 / 36. szám
A HÉT FILMJEI Ne vedd el tőlem a Napot Körülbelül az ezredik film ez arról, hogy van egy — ez esetiben: két — szerencsétlen slemil alak, ezernyi nyűggel és bajjal, ellenséges, nehezen átlátható környezettel, kis sikerek és hatalmas kudarcok sorozatával. A filmes vígjátéknak szinte száz év óta az egyik legbiztosabb alapötlete ez: hatásmechanizmusa a néző empatikus képességére épít. Mi, nézők, akik a filmbéli hősökhöz hasonlatosan hol több, hol pedig kevesebb sikerrel vívjuk a magunk naponkénti harcait a világ nehezen áttekinthető dolgai ellenében, óhatatlanul azonosulunk a vásznon csetlő-botló alakkal, s ha nevetünk egy-egy fordulaton — márpedig nevetünk —, akkor sem az ő kárára történik mindez. Szabad asszociációval: érte nevetünk, nem ellene. Az évtizedek során ennek a vígjátéki archetípusnak sok-sok változata finomodott ki: az ellenséges világon a szeretet és a szentimentalizmus segítségével győzni tudó Chaplintől az elszabaduló tárgyak bosszúját megszenvedő, harsányabb Tatin vagy Pierre Richard-on és társain át az intellektuálisabb Woody Allenig. Ez utóbbi mintát vette egyébként célba ennek a francia vígjátéknak forgatókönyvíró-rendező-főszereplője, Michael Blanc is, s ha ebbéli ambícióját a mű maga nem is igazolta vissza, mindenképpen kellemes film kerekedett igyekezetéből. Megkettőzte a hőst: az egy slemil ezúttal kettő: egy jóképű, kisebb sikereket is arató utcai zenész és egy csúnya, állandóan betegeskedő, nyafogó, sikertelenséget sikertelenségre halmozó kisszerű alak( ezt játssza Michel Blanc). Valahol a társadalom perifériáján tengődik ez a két figura, a „tisztességes" élet és a bűnözés határán) sőt: e határt apróbb csibészségekkel olykor-olykor át is lépve), reménytelenül munka és szállás, emberi élet nélkül. Álmaik, vágyaik, közeli és távoli céljaik mindig vannak persze, ám ezek sorra-rendre kártyavárként dőlnek össze s temetik őket a romok maguk alá. Ők aztán kimásznak alóluk, leporolják magukat s kezdik építeni következő, épp aktuális légvárukat szép szeretőről, biztos munkahelyről, amerikai utazásról. Ezek az álmok természetesen újra és újra szétfoszlanak, s marad helyettük a rendőrökkel való konfliktus, a város széli, színesek lakta, elképesztő nyomornegyed, a metró folyosóin való zenészkedés, maradnak a sötét, piti kis üzletek, s az újabb álmok, vágyak, reménységek. (vértessy) Annie Ha létezne zenés-táncos vattacukor, akkor az Annie az volna. Egy jobb sorsra érdemes, jónevű vásári mutatványos, John Hatton rendezte, természetesen egy Broadway-siker alapján. Mentsége lehet-e, hogy a filmszerepet játszó Aileen Quinn gyermekkorát meghazudtoló biztonsággal és rutinnal pózol a kamera előtt? Nem hinném. Nem mese ez, idézném, ha illő lenne az őt megillető helyről kiragadva e három szót, elpazarolni egy érdemtelenre, de ha már ennyit leírtam, hozzáteszem: a mese trónfosztása ez a film. Az igazi mese igaz is, ez meg csak becsalt sablonok végtelen sora. Természetesen sablont is lehet pontosan csinálni, vagy rosszul. A kaptafakészítő ezúttal rutinos, de a kaptafa semmiképpen sem pótolja a cipőt. Nem gyönyörködtető, hanem szemfényvesztő ez a színes amerikai film. Elvakít, narkotizál. Szállodai szoba Ötlet van ebben az olasz filmben, dőreség lenne tagadni. De fölhasználva, kiaknázva, tartalmassá téve nincsenek a rejtett ötletek. Közülük az egyik az, hogy rejtett kamerával filmezik, mi történik egy szállodai szobában. Etikai kérdésről szó sincsen, a lerobbant és eladósodott producer éppenséggel a szereplők hozzájárulását kéri, utólag, természetesen. Ez sem rossz ötlet, de csak arra telik, hogy bebizonyosodjék: az emberek szereplésvágya erősebb mindennél. Fáradt ez a film, eléggé szórakoztatónak sem mondható. Fáradtan játszik a csórós csaló producer szerepében Vittorio Gassman, talán ezért bohóckodik kevésbé, mint máskor. Monica Vitti pedig hiába komédiázik, nem ér föl önmagához. Megfáradtnak mutatkozik ebben a filmben rendezője, Mario Monicelli is. Olcsó ez a munkája, nem a költségeit, hanem az értékét tekintve. Ez a mozidarab 1981-ben készült, bemutatásra vár tavalyi munkája, amelynek címe: Reméljük, hogy lány lesz. Reméljük, hogy jobb lesz. (7.) Elek nagyapó és a Cimbora A HIÁNY is legendásít. Amikor Benedek Elek gyermekújságja, a Cimbora 1929 júliusa idusának küszöbén, nyolcévi diadalmas, zaklatott, romantikus lét után megszűnik — a keletkező vákuum, a nosztalgia már-már erősebb a létezett, valóságos lapnál. A hiányérzet aurája — akárha rendszeresen megjelenne Kisbacon és egész Erdély fölött. Ne feledjük: a Cimbora halálát Elek nagyapó alig egy hónappal éli túl... Kereken hatvanöt esztendővel ezelőtt, 1922. február 12-én indul el hősien mesés pályáján a romániai (és nemcsak romániai) magyar gyerekek feledhetetlen lapja, mely rövidesen annyira eggyé testesül-szellemiesül Benedek Elekkel, hogy ma felfedezésként hat, voltaképpen jórészt Szentimrei Jenő érdeme volt az alapítás. Benedek Elek, aki az első világháború után, odahagyva pesti tisztségeket és érdemeket, révet és otthont, mintegy szolgálattételre önként hazamegy Erdélybe, ugyancsak a fáradhatatlan Szentimrei telitalálat kezdeményére áll a Cimbora mellé, s veszi majd át, a 29. számtól, a szerkesztést-főszerkesztést. Nyomban fölméri, milyen rendkívüli eszköz, lehetőség és feladat. Mintha csak Kós Károly fogadalmát — „Kitartás a koplalásig, ez a jelszóm” — ismételné magában azután halálig. Programját világosan, határozottan, több ízben is megfogalmazza Dénes Sándor szatmári újságírónak, akinek neve sokáig felelős szerkesztőként szerepel a Cimborán, 1922 nyarán a következőket írja: „ ... A lehető legjobb lelki táplálékot kell adnunk az erdélyi gyermekvilágnak, mely már évek óta nélkülözi a jó gyerekújságot és könyveket Ennek a nagy munkának a szolgálatába kell toboroznunk minden valamirevaló írót, s a magunk lelkességét is át kell plántálnunk mindazokba, akik netán lekicsinyelnék a gyerek- és ifjúsági irodalom jelentőségét. Magyarságunk szempontjából olyan fontosnak tartom a jó gyermekújságot, hogy ezért kész vagyok minden áldozatra (...) Igyekszünk a Cimborát minél értékesebbé, szívet és lelket nemesitőbbé tenni, mert a magyar gyermekvilág Elek nagyapója életének hátralevő részében tollát elsősorban az erdélyi magyar ifjúságnak fogja szentelni... ” S Elek nagyapó rövid idő alatt a meséibe illő csodát mivel. A Cimbora olvasótábora félszázezer fölé nő. Szabó Zsolttól, Benedek Elek irodalmi levelezésének kitűnő kiadójától tudjuk: az 1923-as évfolyam 52 lapszámának 848 lapján 99 „hazai és külföldi szerző, író, költő, drámaíró jutott el az idehaza és a héthatáron túl élő, sommásan 55 000-re becsült olvasótáborhoz”. Munkatársai között van Áprily Lajos, Berde Mária, Dsida Jenő, Kacsó Sándor, Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Tompa László. Dsida még tizenhét éves gimnazistaként fordul levélben Elek apóhoz: „Az én célom nem a dicsőség. Én nagyobbat, többet akarok, én a népek szeretetét akarom ...” TAMÁSI ÁRON New Yorkból ír 1923. november 12-én „Édes Elek bácsi”-nak — válaszképpen a Kisbaconból érkezett buzdító levélre: „Magam sem tudom, hogy jöttem arra a gondolatra, hogy mesét írjak. Mikor olvastam a levelet, csak azt éreztem, hogy nagyon szeretem kicsi Erdélyországot s benne a levél íróját. Aztán csak leültem, s ahogy folyt a szívemből, úgy leírtam, s mese lett belőle: talán nem is jó mese, de igaz, s szeretettel teli van minden szó benne. Ez életemnek első meséje. Ezt se magamnak, hanem Elek bácsinak köszönhetem ...” (A legénkék kirója — sic! — a Cimbora 1924. január 13- as 20-i számában jelent meg.) Őszinte gondot fordít Benedek Elek a román mesekincs, a román irodalom közlésére;rendre jelennek meg Ispirescu, Alecsandri, Cosbuc, Eminescu írásai a lapban. Megindító a levelezése a román Nicolae Iorgovannal, aki Benedek Elekre vonatkozó emlékeit 1962-ben tette közzé. Elek apó a fiatal román szolgabíróhoz, majd paphoz „magánleveleken” kívül publicisztikai episztolát is intéz (Levél egy román ifjúhoz. Keleti Újság, 1922. április 2.), amelyből ma igazán érdemes igen bőven idézni: „Újra meg újraolvasom a levelét, kedves öcsém, s nem akarok hinni a szememnek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet a könyveimnek köszönhetem, melyeknek ön gyermekkorától mind a mai napig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szülötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez. Ehhez hasonló vallomást magyar emberektől egy ládára valót őrizek, ám az öné az első, az egyetlen máig, mellyel román ember az öreg magyar mesemondót megtisztelő. Ez a magyarázata, hogy a nyilvánosság elé viszem ezt a történetinek nevezhető tényt, s a magánlevélben kifejezett szokásos köszönettel meg nem elégszem. Végtelen sajnálom, hogy levelem hitelét az ön nevének megnevezésével nem erősíthetem meg, de hisz ha megnevezhetném, tárgytalan volna e nyílt levél, s mindaz, amit az ön levelével kapcsolatban románoknak és magyaroknak el akarok mondani. Nyilvánvaló, hogy az ön nemzetének fiai közt sokan vannak még, akik önnek nem bocsátanák meg, hogy bennem az írót és az embert megszerette, ez okból, semhogy önnek csak pillanatnyi kellemetlenséget is okozzak, inkább magamra veszem a gyanút, hogy költött levélre válaszolok. S mert köztünk magyarok közt is akadhatnak még sokan, akik a közeledő, az ismerkedő, a megértő politika szolgálatát hazaárulásnak minősítik, el vagyok rá készülve, hogy sokan félreértik majd e levelemet is (...) Nem az ön levele erősített meg abbeli hitemben, hogy más-más fajtájú népek kölcsönös megbecsülésének az irodalom a legsikeresebb előmozdítója, de mellettem és e hitet vallók mellett tanúskodik az ön vallomásszerű levele is, s mindenesetre kedvező alkalom nekem, hogy e hitemet hirdessem (...) Az irodalom teremti meg románnak és magyarnak megismerkedésével az egymás mellett való békességes, barátságos életet. Még gondolatnak is szörnyű, hát még valóságnak, hogy két nép egy földön évszázadokon át egyik a másiknak oly idegen, mintha tengerek választanák el.. PROGRAMJÁT leveleiben újra és újra megfogalmazza: „ ... valamennyire ellensúlyozni próbálom a vészes iskolapolitikát, többek között épp most közöltem le a magyar nemzet történetét, üzeneteimben minden név után ott van a magyar helységnév, s még a rejtvényekben is van arra gondom, hogy lehetőleg valamelyik nagy magyar hazafi, költő, író stb. neve legyen a megfejtés. Talán nem kell magyaráznom, miért teszem ezt, talán könnyen hihető aggodalmam is, hogy egyszer rajtaütnek az újságon, s ezt a fegyvert is kicsavarják a kezünkből.. 1925-től a Cimbora-szerkesztő Benedek Elek egyre nehezebb helyzetbe kerül. Alig-alig kap fizetést — tudjuk meg Szabó Zsolt dolgozatából —, 1927 októberében már arról ír, hogy tavasz óta semmit sem kapott a szerkesztői munkáért, a kiadó mintegy százezer lejjel tartozik neki, s már kinézi azt a darab földjét, amelyet eladni lesz kénytelen, ha megszűnik a lap, s a bukás elviszi egy csomó pénzét. 1929. július 14-én szűnik meg a Cimbora. Azonban nemcsak az emlékek a hatása is fennmaradt mindmáig; a voltaképpen családi lap szerepét betöltő gyermekújság irodalomszervező, nemzettudatot ápoló, emberséget hirdető ereje szétáradt, és ma is él a romániai magyarságban. S ne feledjük: a romániai magyar gyerekek Asztalos István szerkesztésében kereken harminc éve indult képeslapja, a Napsugár, a Cimbora hagyományának számos értékére emlékeztet, mindenekfelett azzal, hogy hasábjain kitűnő írók szólnak a kis olvasókhoz, s tegnapi és mai szerkesztői között olyan szépírók nevével találkozhatunk, mint Bálint Tibor, Fodor Sándor, Jánki Béla, Kádár János, Kányád Sándor, Németi Rudolf, Lászlóffy Aladár és sokan mások a legkitűnőbbek közül, munkatársai között pedig az elmúlt harminc esztendőben ott szerepelt a romániai magyar irodalom színe-java. Bodor Pál NAPLÓ Végállomás Lisszabon címmel a napokban jelenik meg a Tények is Tanúk sorozatban Újpétery Elemérnek, az 1942 óta Lisszabonban élő, a magyar királyi külügyminisztérium egykori diplomatájának emlékiratai. A szerző február 17-én, kedden délután négy órától az Állami Könyvterjesztő Vállalat Magvető könyvesbáljában (Szent István krt. 26.) dedikálja könyvét. A monte-carlói tv-fesztiválon részt vevő 25 ország televízióinak képviselői Chrudinák Alajost, a Magyar Televízió Külpolitikai Szerkesztőségének vezetőjét választották a világ egyik legjelentősebb riport- és dokumentumfilm zsűrije elnökévé. A 27 éves tv-fesztivál történetében most első alkalommal választottak elnököt szocialista országból. ♦ Az új Nemzeti Színház felépítését segítő, a Művészeti Szakszervezetek Szövetségének védnökségével indított társadalmi akció emlékjegyeinek második, műsorral egybekötött sorsolását, amelynek fődíja egy személygépkocsi, február 23-án rendezik meg a Fővárosi Operettszínházban. A három éve indított társadalmi akcióból eddig 3 millió forintot utaltak át az új Nemzeti Színház felépítésére. Az 5 és 10 forintos emlékjegyek a mozik és a színházak pénztáraiban vásárolhatók, az ORI műsoraihoz pedig rendszeresen kapcsolódnak. Magyar és NDK-beli zeneművészek, együttesek vendégszerepléséről írtak alá egyezményt az Interkoncert és a berlini Koncertigazgatóság, a Künstler Agentur der DDR vezetői szerdán Budapesten. Az 1987/88-as zenei és színházi évadra szóló megállapodás szerint hazánkban koncertezik majd egyebek között a Drezdai Állami Zenekar, és sor kerül Peter Schreier dalestjére. A Magyar Állami Operaház bemutatja az NDK-ban Szokolay Sándor Ecce homo című operáját, a budapesti Katona József Színház pedig két produkcióval vendégszerepel Berlinben. Kocsis Zoltán, Perényi Miklós, Medveczky Ádám, a Takács, illetve a Bartók Vonósnégyes vendégjátéka is érdeklődéssel várt zenei esemény baráti szocialista országban. Anyajegyem címmel Kovács József költő estjét rendezik meg a Diáktanya irodalmi presszóban (Üllői út 6.) február 12-én, csütörtökön este fél nyolckor.Bevezetőt Kárpáthy Gyula József Attila-díjas író mond, közreműködik Czipott Géza és Kiss, Ildikó előadóművész.♦ Bíró Attila: Franciaországban élő magyar festő műveiből nyílt kiállítás a Szombathelyi Képtárban. Csütörtök, 1987. február 12. Káplár Miklós mostoha száz esztendeje PARASZTI „LÁTÓEMBERNEK”, „tősgyökeres” tehetségnek dicsőítették és bélyegezték. Tanult és tudatos művész volt pedig. Szegény származásából, nehéz indulásából nem tetszelgő szerepet, hanem termékeny alkotói pályát épített. Hajdúböszörményben nőtt fel. Kiterjedt családjában tanyás kisparaszt, napszámos, szegődményes pásztor, patkoló kovács, mészáros is akadt. Elvégezve az elemi iskolát, szülei gulyásnak szánták. Négy évig bojtárkodott a Hortobágyon. Fagyást szenvedett, beteg lába miatt aztán mesterséget váltott, mészárossegédnek állt. Sokat olvasott, állítólag rajzos naplófélét is vezetett. Hogy világot lásson, 1909-ben Budapestre költözött, vágóhidakon és vendéglőkben dolgozott. Még ezen a télen következett a nagy fordulat: melegedni a Szépművészeti Múzeumba járt, és itt, Sebastiano del Plombo egyik képét nézegetve elhatározta, hogy a festészetre teszi életét. Kísérleteivel és innenonnan szerzett tudásával azonban nem elégedett meg. Szilárd alapot, biztos mértéket óhajtott. Ebben a legjobb mesterek véleményét, segítségét kérte. Rajzait először Rippl-Rónai Józsefnek mutatta meg, később Csók Istvánnak, Fényes Adolfnak, Iványi Grünwald Bélának, Szinyei Merse Pálnak, Vaszary Jánosnak. Megfogadva tanácsukat, 1916-ban jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára. Réti Istvánhoz és Zemplényi Tivadarhoz került. Közben továbbra is vágóhidakon, vendéglőkben, pályaudvarokon, éjszakai munkával kereste kenyerét. Harmincöt éves volt, amikor, mikor először rendezhetett önálló kiállítást, és a negyvenhez közeledve mutatkozott be szülővárosában Martyn Ferenc, Medgyessy Ferenc, Rippl-Rónai József becsült társaként. Rippl-Rónai József különben megismerkedésüktől atyai barátságával tüntette ki. A hajdani gulyásbojtár és mészároslegény a kaposvári Róma villában családtagként vendégeskedhetett, 1121-től a festőfejedelem haláláig. Jó ÉVTIZEDNYI KÉSZÜLŐDÉSSEL, érlelődéssel alakította szellemi és művészi egyéniségét. Nem sietett, de nem is alkudott. Szülőföldjére másodszor nem kényszer, hanem választás hajtotta: 1928 és 1933 közt, többnyire Boromisza Tiborral és Maghy Zoltánnal, a Hortobágyon festett, ebből a természeti ' és emberi' világból igyekezvén kibontakozni az európai szintű nemzeti művészet egyik ágát. „Művészetünk életerős és önálló fejlődése előmozdítaná azt, hogy Európa helyes és alapos ismeretet szerezzen rólunk, hogy nemzeti önérzetünk erősödjék, hogy vonzó és hódító képességünk fokozódjék" — írta korábban. Ezen munkálkodott most már végig. Hortobágyi képeinek egyéni, majd csoportos kiállítását a Nemzeti Szalonban, 1931-ben és 1934-ben, valódi siker kísérte. Tehetségét és hitelességét Elek Artúr, Farkas Zoltán, Fülep Lajos, Kárpáti Aurél, Petrovics Elek, Rabinovszky Máriusz szavatolta. Hajdúböszörményben lakott, mégis Kelet-Magyarország legtekintélyesebb szellemi műhelyének vezetői közé választották, a debreceni Ady Társaság képzőművészeti szakosztályelnökévé. Medgyessy Ferenc, Móricz Zsigmond meghitt barátja lett. Hívására Csók István, Iványi Grünwald Béla, Vaszary János vállalkozott kiállításra Debrecenben. Káplár Miklós irányításával az Ady Társaság művészei, köztük Gáborjáni Szabó Kálmán és Holló László, érdemi harcot folytattak a közízlés javításáért, a silányság és a kalmárkodásviszszaszorításáért. Ő maga a hortobágyi és a hajdúsági népművészet, népi iparművészet föltámasztásán is buzgólkodott, szőnyegekhez, bútorokhoz készített terveket. Beszédes véletlen, hogy a halálos gyomorvérzés akkor érte, mikor Fülep Lajos könyvéért, a Magyar művészetért Debrecenbe utazott. Még nem volt ötvenéves. Hagyatéki kiállítását Móricz Zsigmond nyitotta meg. „A legnagyobb festők értékével emelte fel az őstehetséget, mely lelkében élt” — hangzott a méltatás kulcsmondata. Pontosan értelmezendő ez. Káplár Miklós valóban magas művészi értékekhez igazodott. Levelei és cikkei például, a hazai mesterek mellett, éber figyelemmel emlegetik Cézanne-t és Maillolt, az évfolyamtárs Czóbel Ernőt és Szőnyi Istvánt. És az a bizonyos „őstehetség” ? Akkor, 1936-ban, Móricz Zsigmond szóhasználatában ez igazán a népi származású tehetséget jelentette, aki pallérozatlan környezetből indult, de épp a tudás meghódítására. Más dolog, hogy „őstehetségnek” nevezték a hagyományos közösségi népművészet magányos utódait, a derék naivokat is,meg a paraszti külsőséget, tüntető nyerseséget, újmódi és sekélyes „fajmagyar” elménykedést elegyítő féltehetségeket is. A „Magyar Őstehetségek” kiállításán, 1934- ben, együtt szerepelt többek közt Nagy Balogh János, Nagy István és Káplár Miklós, Benedek Péter és Győri Elek, Csülök István és Hudák Mihály. Igen ám, de 1933-ban, az Ady Társaság jeleseinek körében, Káplár Miklós hortobágyi tájképeiről Rabinovszky Máriusz állapította meg a Nyugat hasábjain, hogy „Tiszta, magas égboltokkal, éles híg levegőjükkel minden romantikától mentesen szuggerálják a pusztai hangulatot”. Utólag valamennyire magyarázható Káplár Miklós kétarcú minősítése, népi mozgalom és álnépiesség keveredésének árnyékában. De hogy hellyel-közzel napjainkig naivnak hirdessék, az már hamisítással ér föl. Jobbik esetben sokoldalú tájékozatlansággal. ÉLETMŰVÉNEK JAVA századunk magyar realista festészetét gazdagítja! Hibátlanul szép darabok találkoznak abban a csoportban is, mely Rippl-Rónai József, távolabbról a francia szecesszió hatásáról tanúskodik. Főleg női arcmások és gyöngéd, bensőséges életképek ezek, dekoratívan egyszerűsítő hajlékony formákkal és olvadékony színekkel. Káplár Miklós ereje azonban a tárgyias, epikus ábrázolásban nyilatkozik. Hortobágyi és hajdúsági tájai, jelenetei, háttérbe illeszkedő arcai és alakjai a jellegzetes részletek és az egységes hangulat kölcsönösségének szintjei szerint válnak el. Tárgyi hitelesség és művészi érvényesség azonossága avatja maradandóvá elsősorban a hátteres arcmásokat és félalakos kompozíciókat, továbbá az alacsony szemhatárú, fent mozgalmas, lent alig rezzenő, világos felületű tájképeket. Káplár Miklós fölismerte művészi szándékának kockázatát. Úgy akart „valóságot adni”, hogy „ne legyen folklórszerű”. Nem sok ismert munkája állja ki ezt a próbát. De itt a nem sok sem kevés. Hisz a tiszta művészi értéket páratlan eredetiség sokszorozza. Beszámítandó az is, hogy az emberi utat és a rövid teremtő pályát irgalmatlan kényszerek szorították. Káplár Miklós küzdelmei nem a festőállványnál kezdődtek. És mintha utóéletében is folytatódnának. Sok műve nyomtalanul szétszóródott, talán örökre. Bizonytalan minősítése pedig máig akadályozza, hogy elfoglalhassa végleges helyét a magyar festészet történetében. Száz mostoha esztendejét félbe vágta a halál, és nem zárta, nem zárja megnyugvás. Székelyhídi Ágoston r ) Engedményes vásár az Ápisz boltokban! Most féláron kaphatók különféle választékban FOTÓALBUMOK, MARKANT TUSKIHÚZÓ KÉSZLETEK, HEGYEZŐGÉP, JÁTÉKKÁRTYA. ÁPISZ VEVŐSZOLGÁLAT: 221-408 A hűséget hozta magával népéből Darvas József-emlékest a Kossuth Klubban A Magyar Írók Szövetsége, a Veres Péter Baráti Kör és a TIT Budapesti Irodalmi Szakosztálya közös emlékestet rendezett kedden a Kossuth Klubban Darvas József születésének 75. évfordulója alkalmából. Cseres Tibor, az Írószövetség elnöke bevezető előadásában találkozásait elevenítette fel Darvas Józseffel az íróval és a politikussal. Ezután Balkay Géza és Papp János színművészek olvastak fel részleteket Darvas József műveiből, az Egy parasztcsalád történetéből, a Gyűjtőlencséből, a Jegyzet a faluszélről, s a Könyörgés esőért-ből. Faragó Laura pedig Békés megyei népdalokból adott elő egy csokrot. Az előadóesten írótársai is felelevenítették Darvas József alakját a népes hallgatóság előtt. Sánta Ferenc így emlékezett: — Darvas József megvallotta honnan jött, feltárta e közösség minden gondját, szolgálatra vállalkozott, s a hűséget hozta magával népéből. Példát is mutatott: úgy kell élnünk, hogy mindig másoknak is tudjunk adni, mert folytonosan egymásra vagyunk utalva. Élete utolsó esztendejében sok éjszakán át beszélgettem vele. Egy alkalommal közös író-olvasó találkozón vettünk részt, s ő egy gyermekkoráról szóló novelláját olvasta fel. Elérzékenyült, ismét átélte gyermekkorát, s akkor újra érezte: az ember természeténél fogva jó, ne rontsa el senki. Az emlékest második felében Fekete Gyula író és Szirtes Ádám színművész emlékezett Darvas Józsefre, majd az utóbbi a Részeg eső című regényből olvasott fel részleteket. A megemlékezés befejezéseként Faragó Laura a nagy író szülőföldjének dalaiból énekelt, majd Darvas Józsefet hallhatták hangfelvételről a résztvevők. (botlik)