Magyar Nemzet, 1987. május (50. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-01 / 102. szám

I bfraszimov bejelentette Chirar moszkvai úíjat Moszkvából jelenti az MTI. Az európai közepes hatótávolságú rakéták felszámolásáról kötendő egyezmény szovjet tervezete — amelyet hétfőn terjesztettek elő a genfi tárgyalásokon — figyelembe vette az előzőleg kidolgozott amerikai elgondolást, de annál lényegesen következetesebb és átfogóbb — hangoztatta Gennagyij Geraszimov, a szovjet külügyminisztérium információs főosztályának vezetője csütörtökön Moszkvában tartott sajtótájékoztatóján. Mint elmondta, a szovjet tervezet megfelel az ismert reykjavíki formulának, amelyet Schultz amerikai külügyminiszter közelmúltbeli moszkvai tárgyalásain is megerősítettek. Eszerint az eurorakéták 100—100 robbanótöltete megmaradhat a Szovjetunió ázsiai részén és az Egyesült Államok területén. A Szovjetunió azt javasolja, hogy az európai rakétákat a két fél szakaszonként, de teljes egyidejűséggel számolja fel, s tervezete tiltja az ilyen kategóriába tartozó új rakéták kifejlesztését. Geraszimov bejelentette, hogy Jacques Chirac francia miniszterelnök május közepén néhány napos hivatalos látogatást tesz a Szovjetunióban. A közeli napokban ugyancsak Moszkvába várják Bernardo Sepulveda mexikói külügyminisztert. 2 Moszkvából jelenti az MTI. Jegor Ligacsovnak, az SZKP PB tagjának, a KB titkárának a magyar vezetőkkel folytatott megbeszélései, a párt- és gazdasági aktívákkal lezajlott találkozói hozzájárultak az új lehetőségek felkutatásához a gazdasági és műszaki-tudományos integráció elmélyítésében, az ideológiai együttműködés megszilárdításában, a pártközi kapcsolatok fejlesztésében és a felhalmozott tapasztalatok együttes elemzésének aktivizálásában — hangsúlyozta az SZKP Politikai bizottsága csütörtöki ülésén. Ligacsov budapesti munkalátogatásának eredményeit értékelve. A testület jóváhagyta a szovjet vezetőknek külföldi vendégekkel az elmúlt napokban Moszkvában folytatott tárgyalásait is. Ligacsov budapesti eszmecseréit értékelte az SZKP PB Magyar Nemzet Tu«lwwil»nk Irlezr A kereskedelmi feszültség csökkentéséről tárgyal Reagan és Sakaszone Hivatalba lépett az új finn kabinet Washington, április 30. Az amerikai képviselőház szerdán igen heves vita után, 218:214 arányban elfogadta a kereskedelmi törvényhez fűzendő Gephardtkiegészítést. A tervezet szerzője, Richard Gephardt demokrata képviselő azt indítványozta, hogy az elnök szálljon szembe minden olyan országgal, amely kereskedelmi többletet halmoz fel az Egyesült Államok kárára. A kiegészítést támogató demokraták azzal érveltek, hogy szó sincs protekcionizmusról, a cél: megnyitni más országok piacait az amerikai áruk előtt. A kormányzat, s elsősorban a republikánus ellenzék azonban a kereskedelmi elzárkózás erőltetésével vádolta a tervezet kidolgozóit, mondván, a vámháború az Egyesült Államokra is visszaüthet. A szoros eredmény azonban azt jelzi, a kiegészítés valószínűleg nem olvad bele a szenátus által is jóváhagyandó végső változatba. A kereskedelmi törvénytervezet több mint kilencszáz oldalon azt taglalja, mit kellene tenni az amerikai kereskedelmi mérleg hiányának a csökkentésére, megkeményíti az előírásokat, a tisztességtelen módszereket alkalmazók ellen, a külföldi verseny által sújtott vállalatoknak és dolgozóinak segélyt nyújt, különböző programokat szervez az amerikai export fellendítésére, határozottan védelmezi az amerikai termékek neveit, a szabványokat és a szerzői jogokat, új telekommunikációs és pénzügyi piacokat óhajt teremteni, elsősorban Japánban, az Egyesült Államok cégeinek. Ezt egészítette ki Gephardt éles nyelvezetű szövegével. A szenátusi győzelem kétséges ugyan, de valószínű, hogy a kereskedelmi törvény végül is fenyegetőbben fogalmaz majd, mint a szerdai képviselőházi erőpróba nélkül. Az alsóház nem véletlenül időzítette a szavazást a japán kormányfő látogatása elé. A törvényhozók így üzentek mind Nakaszonénak, mind az elnöknek, hogy tetteket várnak, s nem szavakat. Tokió megígérte, a gazdaságpolitikájában úgy változtat, hogy az amerikai vállalatok könnyebben érvényesüljenek a szigetországban. A fehér házi szóvivő igen derülten fejtegette, hogy Tokió kezdi megérteni a washingtoni törekvéseket, s a legutóbbi intézkedést, a háromszázmillió értékű japán termékre kivetett százszázalékos vámot el lehet törölni, legkésőbb a velencei tőkés csúcson. Ronald Reagant azonban jó személyes kapcsolatok fűzik Nakaszonéhez, aki hatodik washingtoni útját mind közül a legfontosabbnak tekinti, hiszen a kereskedelmi vitának az elsimítása nem lesz egyszerű feladat. Az elnök nem óhajtja kínos helyzetbe hozni a távol-keleti szövetségest, tudván, hogy a belpolitikailag meggyöngült kormánytó nem kérhet odahaza nagy áldozatokat. Reagannek azonban egyszerre kellene egyezkednie Nakaszonével és az amerikai kongresszussal. Az elnök közölte, ha a Gephardt-kiegészítés a szenátusi változatban is benne piarad, akkor megvétózza a kongresszusi döntést. Ezt meg kell gondolnia persze, hiszen az elmúlt hetekben vétóit elutasította a törvényhozás. Nakaszone csütörtökön délelőtt kezdte meg kétnapos tárgyalássorozatát. Először Reagannal találkozott a Fehér Házban, s az üdvözlő ceremónián az elnök úgy fogalmazott, bátorító, hogy Tokió hajlandó a gazdaság élénkítésére. A japán kormányfő a továbbiakban a kormányzat és a kongreszszus vezető személyiségeivel tanácskozik. Blahó Miklós Helsinkiből jelenti az MTI. Mauno Koivisto köztársasági elnök csütörtökön beiktatta hivatalába Finnország új kormányát. A négypárti kormánykoalíció a márciusi parlamenti választások győztese, a Nemzeti Koalíciós Párt és egy parlamenti hely elvesztésével magának vereséget elkönyvelő, ám még mindig az ország legnagyobb politikai erejének számító szociáldemokraták új szövetségére épül, melyet a finn kormányokban már hagyományosan részt vevő Svéd Néppárt, valamint a Finn Falusi Párt egészít ki. A miniszteri tárcák legnagyobb része a szociáldemokrata és a koalíciós párt között oszlik meg A 18 tagú kabinetben nyolc szociáldemokrata, hét koalíciós párti, két svéd néppárti és egy falusi párti politikus foglal helyet. Az új kormányfő Harri Heikert, a Finn Bank igazgatója, a Koalíciós Párt egykori elnöke lett.Miniszterelnök-helyettes, külügyminiszter Kalevi Sorsa, a Finn Szociáldemokrata Párt elnöke, az előző kormány miniszterelnöke lett. A Koalíciós Párt elnöke, Ilkka Suominen a kereskedelem- és iparügyi tárca; Christoffer Taxell, a Svéd Néppárt elnöke az oktatási; Pekka Vennamo, a Falusi Párt elnöke a közlekedési tárca birtokosa. Az új kormány a 200 fős parlamentben 131 fős többséggel rendelkezik. Mubarak „hálátlansággal” vádolja a PFSZ-t Egyiptom nent mondja Ifja Camp David*! szerződik*! Hoszni Mubarak egyiptomi államelnök csütörtökön beszédet mondott. Megerősítette, hogy országa nem mondja fel a Camp David-i szerződésrendszert, annál kevésbé, mivel ez hadüzenet lenne Izraelnek. Az elnök kitért Kairói, illetve a PFSZ kapcsolatainak megromlott voltára, több palesztin intézmény és hivatal egyiptomi bezáratására, miután — mint köztudott — a palesztin száműzött parlament és végrehajtó bizottság visszatért az 1983 december előtti állapotokhoz Ekkor a szervezet és Egyiptom között nem volt lényeges összeköttetés. Mubarak szerint a folyamat valójában már az idén márciusban megkezdődött. Ekkor — szerinte — „eltorzított” nyilatkozatok hangzottak el vezető palesztin funkcionárius részéről — így például az Egyiptomban befogadott tanulóifjúság létszámáról — mijd pedig ugyancsak felelős palesztin vezetők közvetlen kapcsolatba léptek egyiptomi ellenzéki pártokkal. Mubarak nyilván a baloldali Nemzeti Haladó Pártra utalt. — A kormányzat és a lojális ellenzék közé, ha vitáink vannak is, nem lehet éket verni — jelentette ki Mubarak. Az elnök állítása szerint a BFSZ Szíriához, Líbiához, „és más, további országokhoz” próbált ezáltal közelíteni. Ezután következett a Palesztin Nemzeti Tanács algíri ülésének Egyiptom számára „teljességgel tűrhetetlen" eseménysorozata — jelentette ki az államfő, hálátlansággal vádolva a PFSZ-t. A szemére vetette, hogy amikor Jasszer Arafat harcosait a Szíria-barát más palesztin erők kiverték utolsó, észak-libanoni bázisaikról, Egyiptom volt az, amely megoltalmazta őket a lesben álló izraeli naszádoktól. A beszédből súlyos aggodalom, sértettség volt kivehető, de Mubarak hangoztatta azt, hogy Jaszszer Arafatot, a PFSZ VB elnökét tisztességes, becsületes, jószándékú embernek tartja, olyannak, „aki nem tehet a bekövetkezettekről". II. János Pál pápa az NSZK-ba érkezett Bonnból jelenti az MTI. Csütörtök délután négynapos látogatásra az NSZK-ba érkezett II. János Pál pápa. Útja — akárcsak az országban 1980-ban tett első látogatása — részét alkotja annak a törekvésének, hogy megerősítse a katolikus világegyház egységét, illetve a Vatikánnak a nemzeti egyházakhoz fűződő kapcsolatait. Ez alkalommal azonban mind a pápa, mind pedig vendéglátói — a látogatás szoros értelemben vett vallási vonatkozásain túlmenően — nagy fontosságot tulajdonítanak annak a ténynek, hogy az egyházfő megemlékezik a hitlerizmus elleni küzdelemben részt vett, illetőleg a nemzetiszocialista rémuralom áldozatává vált egyházi személyiségekről. Így a katolikus hittételek szerint boldoggá avatja Rupert Meyert, a nácikkal szembeni bátor fellépéséért koncentrációs táborba hurcolt jezsuita atyát és Edith Stein karmelita apácát akit a nácik zsidó származása miatt Auschwitzban meggyilkoltak. Hasonlóképpen imádkozni fog Clemens August Graf von Galen bíborosnak, a katolikus ellenállás egyik vezető alakjának sírjánál. Galen több szentbeszédben megbélyegezte a náci tömeggyilkosságokat. II. János Pál találkozik Richard von Weizsäcker szövetségi elnökkel, Helmut Kohl kancellárral. A nyugatnémet társadalmi szervezetek, pártok és az újságok üdvözölték II. János Pál pápa látogatását. A Német Szociáldemokrata Párt (SPD) és némely katolikus szervezet is mindamellett felhívta a figyelmet: a nácizmus elleni küzdelem önfeláldozó katolikus harcosairól és a hitlerizmus áldozatairól való mostani megemlékezés sem fedheti el azt a körülményt, hogy a hivatalos németországi egyházak — közöttük a katolikus egyház — a német történelem legsötétebb korszakában gyakran némán és tétlenül szemlélték az eseményeket. Savas esők HA LEBONTANÁK a kanadai —amerikai 2500 mérföldes határvonalat egyes becslések szerint akár tíz százalékkal is csökkenhetnének a megélhetési költségek az északi szomszédnál. A kanadaiak azonban büszkén vállalják a nemzeti különbözőség „árát” — teszik hozzá a szakemberek. A két észak-amerikai ország közötti szabadkereskedelmi övezet létrehozásának csak egyik akadálya a kanadai dac, az Egyesült Államok részéről sem feltétlen az elképzelés támogatása. A kanadai farmerek saját eladási lehetőségeiket féltik a határnyitástól, míg a túloldalon az olcsóbb fatermékek dömpingjétől tartanak. Az esetleges vámunió könnyen a kanadai autóipar visszaesését vonná maga után, hiszen a most érvényben levő különegyezmény biztosítékai, természetesen, érvényüket veszítenék egy szabadkereskedelmi megállapodás nyomán. A kanadai közvélemény számára különösen kényes probléma a kulturális fenyegetettség, amely a vámlebontással csak felerősödnék. Washington olyan egyezményre törekszik, mely általában is megszünteti az igen magasnak vélt ottawai export szubvenciókat, illetve lebontja az amerikai tőke számára az összes, még meglevő beruházási akadályt. A kanadai gazdaság nincs recessziós állapotban, igazolja ezt a 3-4 százalékos infláció, a három százalék körüli növekedési ütem, de a 9—10 százalékos munkanélküliség nem nagyon erősíti a derűlátó értékelést. Ottawai gazdasági szakemberek szerint lendületet adhatna az új piaci lehetőség, illetve a beáramló amerikai tőke. A „dacos” oldal, persze, rögtön hozzáteszi, hogy a kulcsiparágakban már így is 40—50 százalék körül van a déli szomszéd tőkerésze. Túl azonban a vélt és valós félelmeken, érdekeken az összkép valamivel egyszerűbb. A két ország között bonyolódik a világon a legnagyobb kétoldalú kereskedelem: tavaly 123 milliárd értékben. Ennek kanadai oldalon csak 30 százaléka esik körülbelül 10 százalékos vámkorlát alá, míg az amerikai fél az északi szomszéd termékeinek 15 százalékát sújtja átlagosan 5 százalékos vámmal. Gazdasági szakemberek szerint a teljes liberalizáció össznemzeti szinten csak hasznára válhatna a két országnak. BRIAN MULRONEY kormányfő és Ronald Reagan elnök éves megbeszéléseik keretében, áprilisban, immár harmadszor találkoztak egymással. A térnék maradtak a régiek: a kereskedelmi korlátok lebontása, a savas esők kérdése, illetve az amerikai részről szorgalmazott tevőlegesebb kanadai hozzájárulás a NATO- hoz, valamint az északnyugati átjáró problémája. Megnyugtató rendezés egyik esetben sem született. A savas eső kérdése az igazi össznemzeti kanadai ügy. Ottawában azonban mindössze annyi történt, hogy Reagan elnök ismét megértést tanúsított, sőt kilátásba helyezte annak a kanadai programnak az elfogadását, mely 2,5 miliárd dolláros közös költségvetést szán tisztább technológiák kifejlesztésére, de arra egyelőre nem tett ígéretet, hogy kevésbé szennyeznék a kanadai környezetet. Pedig erre az északi szomszéd nagyon büszke. A katonai ügyek terén Ottawa hajlik nagyobb pénzáldozatra, különös tekintettel az északi régiók védelmére (radarláncolat fejlesztése, légibázisok létesítése, tengeralattjárók építése). Nukleáris fegyverek tárolására változatlanul nem hajlandó. Kanada hozzájárulása az SDI-programhoz továbbra is megmaradt a nem hivatalos, vállalati szinten. Az északnyugati átjárót Ottawa saját felségterületének tartja, míg Washington nemzetközi vizeknek. Megfigyelők szerint a kanadai követelés elismerésével Amerika veszélyes precedenst teremthet például a szidrai öblöt illetően, az álláspontok a vámlebontás kérdésében közeledtek a leginkább. Reagan elnök jelezte, hogy ezt az ügyet minél előbb szeretné rendezni egy ,,történelmi horderejű" egyezménnyel. Az elnök komolyan tart attól, hogy a demokrata irányítás alatt álló kongreszus protekcionista hangulata törvényjavaslattá érik. Ezt ellensúlyozhatná egy „jó példa”, a kanadaiakkal kötendő szabadkereskedelmi egyezmény. Ottawa is siettetné a dolgot, épp a washingtoni honatyák diszkriminációs intézkedéseitől tartva, amiből a kanadai faipar pár hónappal ezelőtt már kapott egy kis ízelítőt. A két ország közötti szabadkereskedelmi egyezmény a század során már több ízben napirendre került, sőt volt már kormányt buktató tényező is Kanadában. A mostani konzervatív párti kormányt ezt most kevésbé veszélyezteti. A kanadai közvélemény évek óta kettő az egy arányban támogatja az észak-amerikai vámuniót. Az aggodalmat inkább az jelenti, hogy az emberek nem bíznak a tárgyalásokban, szerintük Mulroney rossz boltot köt majd az amerikaiakkal. A KANADAIAK persze, sok esetben túl érzékenyek az Egyesült Államokkal fennálló kapcsolataikban. Ha továbbra is elmaradnak az egyezmények, ez könynyen Amerika-ellenes hangulatot teremthet. Ám a büszkeséget és érzékenységet félretevő diplomaták szerint a mai amerikai—kanadai viszony összehasonlíthatatlanul jobb, mint a Trudeau-korszakbeli kapcsolatok. Annak ellenére, hogy vannak apróbb boszszúságok, mint például a favámháború, amelyről Mulroney megjegyezte: „Ilyen körülmények között igen nehéz barátságosnak lenni az amerikaiakhoz, még egy kanadai számára is. Tisovszky János 0 (Moszkva, MTI) Moszkvában Május 1-je előestéjén közzétették a Lenin-békedíjjal kitüntetett személyiségek névsorát. Az idei nemzetközi Lenin-békedíjjal kitüntetettek névsora: Julius K. Nyerere, a Tanzániai Forradalmi Párt elnöke, Herbert Mies, a Német Kommunista Párt elnöke, Petar Tancsev, a bolgár Államtanács első elnökhelyettese, a Bolgár Népi Földműves Szövetség titkára, Dorothy Hodgkin brit tudós, közéleti személyiség, Miguel d’Escoto Brockmann nicaraguai külügyminiszter. Péntek, 1987. május 1. Bódulat Nem szabad átengedni magunkat a nulla megoldás bódulatának — így fogalmaz egy nyugatnémet katonapolitikai professzor. Úgy hangzik ez, mint valami rejtvény: egy mondatban két kérdőjel. Bódulat? Miért használja ezt a nemzetközi témáknál ritka fogalmat? A professzort az ihlette ilyen költői fordulatra, ami — ellenkező előjellel ■— valóban megérdemelné akár a legszebb hasonlatot: az atomfegyvermentes Európa. A baj csupán az, hogy ő ettől óvja honfitársait és a Nyugatot. Ne révüljenek abba a szép álomba, hogy földrészünk rövid úton megtisztítható a rakétáktól. Mintha ezt mondaná: gyönyörű lenne, de óvakodni kell tőle. Nem mentség gél szót sem érdemelne ez a vélemény, ha magánszemély hangoztatná, de sajnos hatalmas nyugat-európai és amerikai kórus ismételgeti, kormányok foglalnak így állást, vezető politikusok. De nehogy a leegyszerűsítés vádja érjen bennünket, és valaki azt higgye, hogy az említett professzort vagy akár kormányfőket az atomháború utáni vágyakozással vádolnánk — igyekezzünk némi rendet teremteni a fogalmak között. Magyarázatot találni, miért vélekednek így. Annyit azonban bocsássunk előre, hogy a magyarázat nem mentség, és meglehetősen lesújtó képet mutat az a helyzet, amelyben az atommentes Európa „veszélyéről" beszélnek. Mindenekelőtt tisztázni kívánatos röviden, mi a nulla megoldás, pontosabban szólva: milyen fegyverek tűnnének el általa. Lévén főleg Európáról szó, az interkontinentális, az óriás rakétákkal más keretek között foglalkoznak, a többi azonban már terítékre kerül a Szovjetunió és az Egyesült Államok e témának szentelt genfi tárgyalásain. Ennél az asztalnál a közepes hatótávolságú, tehát az 1000—5500 kilométernyit áthidaló atomrakéták, s az 500— 1000 kilométer közötti eszközök sorsáról döntenek. Az elsőnek említettek közé tartoznak a szovjet SS—20-asok, valamint az amerikai Pershing—2-esek és a robotrepülőgépek, amelyeknek a rendszerbeállítása ellen 1979 és 1983 között olyan szenvedélyes tüntetések voltak. Ez idő tájt a nyugatiak fel is ajánlották e három típus teljes felszámolását — s megszületett a „nullamegoldás” kifejezés —, a Szovjetunió azonban akkor úgy döntött, hogy az ajánlatot nem fogadja el. A Gorbacsov—Reagan találkozón azonban ismét felbukkant a gondolat, majd egy szovjet javaslatsor és a moszkvai Schultz-látogatás után kézzelfogható közelségbe került ... azzal az amerikai fenntartással, hogy előbb konzultálni akarnak nyugat-európai szövetségeseikkel. Jól tudták, miért. Aggodalom-skála Hangadó nyugat-európai kormányok és erős politikai körök felépítettek ugyanis egy lépcsőzetes aggodalomskálát. Ha felszámolják Európában az említett közepes hatótávolságú rakétákat — így indul a gondolatsor —, még itt maradnak a kisebbek, amelyek tekintetében, véleményük szerint a Szovjetuniónak többszörös a fölénye. (Ezért ajánlotta fel Moszkva, hogy haladéktalanul kezdjenek tárgyalásokat a rövidebb hatótávolságúak megsemmisítéséről is.) Igen ám, de ha e tekintetben is beüt a nullamegoldás, megmaradnak még az ezeknél is kisebbek, amelyekkel szemben különösen az NSZK-nak vannak fenntartásai. Tűnjön el hát valamennyi atomfegyver Európából — javallja a távlatokat a szovjet fél. Ebben az esetben — így a Nyugat utolsó tromfja, kifogása — szemben áll velünk a NATO-nál erősebb hagyományos fegyverzettel felszerelt szovjet hadsereg. Következtetésük: a „szovjet fölényt” csak atomarzenállal tudják kiegyenlíteni, így tartható fönn az egyensúly. Vajon attól félnek-e, hogy a Szovjetunió megtámadja őket? Nem ezt állítják. Idézzük az említett professzort: „Nem a háború vagy a béke, a fegyverekről dúló vitában valami sokkal reálisabb dől el, miként akadályozhatjuk meg, hogy valamely nagy politikai válság esetén Nyugat-Európát és az atlanti szövetséget a szovjetek politikailag zsarolhassák." Mielőtt rámutatnánk ennek az érvelésnek a gyenge pontjaira, hamis voltára, szögezzük le, hogy a Nyugaton sem ítélik meg egységesen a helyzetet. Reagan elnök és Shultz külügyminiszter szemmel láthatóan szeretne valamilyen gyors, kompromisszumos eredményre jutni. Hazai ellenfelei nemelvetik a javaslatokat, vagy kerülőutakat ajánlgatnak, így például a rakétaügy és a hagyományos leszerelés összehangolását. A legfőbb gondot azonban pillanatnyilag nem is a washingtoni ellenzék, hanem Párizs, London és Bonn, a nyugat-európai szövetségesek erős csoportja okozza, s velük úgy kell bánni, mint a hímes tojással. Reagan elnök tanult Reykjavikból, amikor a megegyezés „bódulatába” esett és trohl kancellártól azt, az enyhén szólva furcsa szemrehányást kapta, hogy „új Münchent” készít elő. Washington most Nyugat-Európára mutat: nélkülük egy lépést sem. Ilyenformán az atlanti világban egy meglehetősenképlékeny frontvonal alakult ki: egyik oldalán azok állnak, akik szívesen felmutatnának egy szovjet—amerikai megállapodást az eurorakétákról, a másikon — Kissingertől Thatcher asszonyon át Mitterrand elnökig és a nyugatnémet kormány nagyobbik felét alkotó kereszténypártiakig — az aggodalmaskodók, akik az egyensúly és az elrettentés nevében ragaszkodnak több-kevesebb Európában telepített amerikai atomfegyverhez. Mi történnék, ha a két hatalom megállapodna és megsemmisítenének akár valamennyi ide helyezett közepes hatótávolságú és hadműveleti-harcászati rakétát? Vajon teljesen kiszolgáltatottá válna a NATO? Aligha. Megmaradna az angol és a francia atomarzenál, változatlanul készenlétben lennének a hajókon és a repülőgépeken elhelyezett amerikai rakéták. Ezt az állapotot azért mégsem nevezhetjük védtelenségnek. Való, a szovjet hadsereg hagyományos fegyverzete (tüzérség, harckocsik, gyalogság) tekintélyes erőt képvisel. Nos , így egy további szovjet javaslat i-. ha valóban lennének egyenetlenségek, asztalra velük, erről is lehet tanácskozni. Különös állapot Különös helyzet állt elő. A Szovjetunió az új gondolkodásmódnak megfelelően, belső és külső feladatainak megoldása szolgálatában minden fegyverkezési témáról kész becsületes alapon megegyezni, legfeljebb azt nem ígérheti a nyugat-európai kormányoknak, hogy „áthelyezteti magát" valamilyen más földrészre. Bele kell nyugodnia a másik félnek abba, hogy ez a nagyhatalom itt van, a többi európai állam szomszédságában. Ez azonban nem zárja ki, ellenkezőleg, szükségessé teszi a modus vivendi keresését, kissé szabad fordításban: a minél kellemesebb együttlét megteremtését. Az idézett professzor a fegyverek fölötti vitáról ír, s valóban erről van szó, de csak részben. A nyugat-európai kormányok aggodalmaskodása bizonyos, az Egyesült Államok iránti bizalmatlanságot is kifejez. Időnként előelőbukkan ugyanis a vád Párizsban, Bonnban, hogy a két nagyhatalom „szövetségeseik feje fölött" állapodik meg: ők maguk óriásrakétáikra támaszkodva biztonságban érzik magukat, de a szegény európaiak ki lesznek szolgáltatva ... De kinek-minek? Válaszul ki a kommunizmusra hivatkozik, ki a szovjet nyomás lehetőségére, más egy gazdasági válság által kirobbanó felfordulás veszélyére. A nyugati kormányoknak, sok pártnak, híveiknek ilyen a gondolkodásmódja. Ha nem is értünk egyet ezzel, tudomásul kell venni, talán sikerül az idők folyamán a bizalom növelésével leépíteni ezeket az aggodalmakat. Mert mi tudjuk, belülről látjuk a szocialista világ helyzetét és szándékait, emberöltőket kitöltő belső tennivalóink vannak, és csak kölcsönös előnynyel jár, ha a túloldal nyugalomban él, jó partnerként tart fenn kapcsolatot velünk. Az ilyen viszonyt erősítené és (minden más véleménnyel ellentétben) növelné a bizalmat a közepes hatótávolságú rakéták felszámolása. A mérleg nyelve most ide-oda billen a Nyugaton. Még nem tudni, elegendő támogatást kapnak-e azok, akik alá akarnak írni valamilyen egyezményt a kompromisszumért igen sokat tevő szovjet kormánnyal? Rövid másfél év alatt Moszkva számos fegyverzetcsökkentési tervet tett az asztalra, elébe ment egy sor,nyugati kívánságnak (maga a nulla megoldás és a szigorú ellenőrzés is ezek közé tartozik). Csak valahogy a Nyugat nehezen akarja Moszkvát „szaván fogni”. Mintha egy abszurd színház nézői lennénk: évtizedeken át bírálták a Szovjetuniót a fegyverkezés miatt, s most egy fokkal még erősebben tiltakoznak — a leszerelés ellen. Tatár Imre (Genf, UPI) Csütörtökön befejeződött a genfi leszerelési értekezlet tavaszi ülésszaka. A részvevő 40 ország küldöttsége június 9-én gyűlik majd újra össze, hogy folytassa tárgyalásait, és hogy a nyári ülésszak végén jelentést készítsen az ENSZ-közgyűlés számára. (Washington, TASZSZ) Csütörtökön reggel az Egyesült Állaomok nevadai kísérleti telepén újabb atomrobbantást hajtottak végre. A függőleges aknában, 600 méter mélységben felrobbantott nukleáris szerkezet hatóereje 20 és 150 kilotonna között volt — közölte a kísérleti telep információs szolgálatának szóvivője a TASZSZ tudósítójával.