Magyar Nemzet, 1987. május (50. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
Szombat, 1987. május 9. Magyar Nemzet Névsorolvasás Észrevették? Nem is vehették észre. Fesztivál zajlik Budapesten. Nevezetesen: az országos színházi találkozó. Mióta? Nem is tudom, mióta. A napokban kezdődhetett Hasztalan róttam az utcákat egy árva plakátba sem botlottam bele. Előkeresgéltem a szakmai szövetség értesítését de csak a szemle második feléről, a vidéki színházak vendégfelléptéről olvashattam benne. Valahára skerült meglelnem egy korai MTI-közleményt, amely a publikum tudtára adta, hogy május elején kezdődik a találkozó, a fővárosi társulatok előadásaival. Még csak nem is hibáztathatók a szervezők. Hiszen köztudomású, milyen ágrólszakadt a színházi szakma. Örvendeni kell, hogy megvan a pénz a találkozóra. Hogyan kívánhatnánk, hogy még a hírverésre is néhány garast előteremtsenek? Csakhogy mi az értelme az olyan szemlének, amely észrevétlen, már-már suttyomban zajlik? Ugyebár, a részvétel a fontos? A hat esztendő során, amióta az országos színházi találkozót megrendezik, sok-sokféle módon szervezték a programot. Hol egyvégtében követték egymást a vendégelőadások, hol kimaradt egy-egy nap, kis szusszanásnyi, azaz vitányi idő. Mert időnként voltak, időnként viszont nem voltak beszélgetések is. Hol élnek évadján, hol délelőtt, hol produkciónként, hol témakörönként. Eleinte nem osztottak díjakat, az utóbbi években már versenghetnek kilenc kategóriában az — egy kis summával is járó — elismerésért. S hogy a fővárosi művészek hátrányt ne szenvedjenek ez egyszer (máskor a vidékiek szoktak rosszul járni), újabban a budapesti színházak is beneveznek a mustrára. Mert bármilyen formális, azért fontos a részvétel? Volt egy évad vég, amikor a zalaegerszegi társulatvezetés szerényen úgy ítélte meg, hogy korábbi teljesítményeikhez képest semmi különöset nem hoztak létre, következésképp nem is léptek fel a szemlén, amelyet eredetileg a legjobb előadásoknak hirdettek meg. Ez idén — a kétprodukciós egri színházat kivéve — a névsorolvasásnál mindenki jelen lesz. Amint a programból máris szembeötlik, korántsem csak a legjelesebb színjátékokkal. Hiszen a szűkös anyagi viszonyok között élni kell a vendégszereplés lehetőségével. Legfeljebb szögre akasztják a szigorú mércét. Csak ott ne feledjék! (bogácsi) Ballagás Somerset Maugham, akinek siker, pénz és hosszú élet egyaránt megadatott, sokadik születésnapján arra a kérdésre, hogy mire vágyna még, állítólag ezt felelte: féltékeny férj pisztolya előtt állni... Hasonlóan oktalan kíváncsiskodásra ma sokan válaszolnak: ezekben a napokban ballagó diákok szeretnének lenni valamennyien. Hogy újra átéljük a naiv csodálkozást, íme, ez is elkövetkezett, sohasem hittük volna, hogy egyszer ilyen vének , csaknem felnőttek leszünk. Persze a keserűbbek olyasfélét is mondanának, hogy mostanság legszívesebben virágkereskedők lennének, esetleg úri, vagy hölgyszeabek valamely finomabb gimnázium szomszédságában, lehetőleg olyan varrodában, ahová tanárok is járnak olykor. Ami persze képtelenség. Olyan szabóság e honiban nem található, amelyikben a kedves fiatal, netán a szelíd meglett tanítónénik, tanárnők rendszeresen dolgoztatnának. Ezt leírva, feltűnik valami! Nézze meg az ember: a pedagógushivatásra gondolva mindig egy nőalak jelenik meg a szemünk előtt Akinek a tanárokról többnyire férfiak jutnak eszébe, az életében legalább egy nagy bolondságot elkövetett Tudniillik megöregedett, oly időben járt iskolába, amikor még férfiak is is álltak a katedrán. De szép is volt! És milyen szép lenne, ha az általános és középiskolákban a nemek aránya körülbelül olyan volna, mint a természetben: fele-fele. Az azt mutatná ugyanis, hogy az egyik legszebb hivatás visszaszerezte — vagy visszaadták neki — a rangot amely megilleti. Meglehet, ezért mi, korosabbak is tehetünk egyet s mást de kiváltképp azok tehetnek majd, akik most szomorkás diákdalokat énekelve ballagnak a meghatott társak, az elhalt kisebbek sorfala között azon töprengve, hogy az ördögbe vénülhettek meg annyira, hogy már cipelniük kell az útravalóul kapott jelképes batyut. Mi már tudjuk, hogy megesik az ilyen. És irigykedünk persze. Elképzeljük magunkat egy pillanatig abban az életkorban és állapotban, amikor még nem rontottunk el semmit amit roszszul csináltunk, az jóvátehető ... De szorongtunk is! Azon tűnődünk, milyen a világ, amit örökül kapnak, lesz-e erejük, hogy a kerekét forgassák , és forog-e az egyáltalán? Reménykedünk is: nekik talán több módjuk lesz arra, hogy e kényes szerkezethez hozzányúljanak... (megay) GYURKOVICS TIBOR Macska-arc A férfi homlokába hullott a haj. Hova hulljon? Nézte a vizet, a gyönyörű, égszínű vizet, az ékkő színű tengert. Egyenletesen dorombolt a víz, kiterjeszkedve, mint eleven macska, veszélyesen és szeszélyesen, dorombolt, hízelkedett, mintha valamit értésére kívánt volna adni. De Valér — így hívták a férfit — nem értette. Földközi-tenger! A víz belibbent az elegáns nyaralók és hatcsillagos, régimódi és fenséges szállodák közé, bekacérkodta magát a fehér penziók fehér mólói közé, benyaldosta magát nyelvével a föveny kis kalyibái közé, bekotyogott a kabinok nyárutón már érdes, tavaszelőn még nedves kabinjai közé. Befurakodott ez a tenger macska a szép lábívű babák combjai közé, mint vigasztalhatatlan szerelmes; benyávogott a dombon álló Villa Mimosa rózsaszín falaiba illesztett zöld zsaluk résein, bedorombolt az olasz üvegek ablakmezén, hogy reszketett belé a ház. Menton! Szerelmek,szerelmesek városa? Dehogy. Nyugalom, béke, tengerpart — „alkony, kis hotelszoba...", erre rohant a nizzai expresszel Ady Endre agyonűzött útjain. Menton, kifestve, megelevenedve, friss zöldségáruval a boltok tükörpultjain, és ezer és ezer halacskájával, halóriásaival, melyek meztelenül hevertek a vágódeszkákon vagy a fadézsákban. A kis olasz város némán tátogott a napfényben. Nem volt zengő meleg, csak fény, sok fény, azúz fény, földközi-tengeri ragyogás. Allt a levegő, mintha maga is azt kérdezte volna Valértől: — Érted? Tudod? — Valér csak állt a kis teraszon, nézte a vizet, haja homlokába hullt és hallgatta a tenger hatalmas dorombolását. Nem értette. A terasz egy zegzugos padlástérből nyílt a városra. Alant a város. Alant a tenger. A padláson, ősi magán-limlomok között lakott Antal, a festő. Gubancban állt a szakálla és boldogan prédikált a teraszra röppenő galamboknak és sirályoknak és csivitelő fecskéknek is. Derült, égre emelt arccal mesélt az őt körülvevő világnak és Valérnak, régi barátjának: — Negyven éve jöttem el Magyarországról ... Azóta a mediterrán eget nézem, ezt a vizet hallgatom ... Nem lettem francia, nem lettem a francia festőtársaságnak tagja, nem lettem semmi... Múltkoriban kértek föl egy kis montani óvoda társalgójának a falicsempéit megtervezni... Gyerekmunka, gyerekjáték. Miből élek? Magam sem tudom. A piacon már ismernek, gondolom, valami clochard-nak néznek, csavargónak... — Nem is csodálom — nevetett közbe Valér, fölényes félnyári zubbonykájában. Ahogy festesz. Na, nem a képeid, te magad. — Csak ne nagyon nevess. Ez a ruha — szinte belemart kertésznadrágja vállpántjába, kockás, piros-fekete ingébe —, jóformán mindenem. Bent, amit látsz, a fekete frakk az ágy fölött (mert ott lógott, hol lógott volna, hiszen az egész padláslakás alig állt másból, mint egy dunyhával elhalmozott faágyból, néhány régi szekrényből, egy evőasztalból, pár eldűlő székből), csak akkor volt rajtam, mikor átadták a város kisdíját... Persze, akkor se volt rajtam zokni, csak nem látszott — mondta magánfilozófusunk Valérnak, aki egyenesen Szent Ferencnek, vagy neve szerint szent Antalnak nézte régi barátját. — Várni kell — jelentette ki hirtelen Antal. Valér hirtelen körbe pillantott, hogy vajon mire? A terasz fölött oda-oda rebbentek a madarak. A hajukat súrolták. A víz ragyogott, elnyújtózott és dorombolt, valami gyönyörű és érthetetlen macskahangon. — Várni kell Az üres évek nem számítanak. Mehetnék, ötösével is. Nincs bennük töltés. Nincs bennük az a sűrű élet, ami fölfűti az agyat, borzolgatja a tüdőt és a szívet. Valér félve pillantott régi barátjára — nyilvánvalónak tetszett, hogy a drága, gubancszakállú ember megőrült. Elborult Vagy megvilágosodott? Gyanakodva figyelte bozontos arcélét ahogy az égre rajzolódott a menteni teraszon, a madarak röpte, mint könnyű háló, az égre akasztotta a festő fejét. — Várni kell. Ez a lényeg. Türelemmel. Nem mehetsz elébe a sorsodnak. Nem keresheted magad a célodat Nem kutathatsz valaki után, nem hajszolhatod surranó lépteit a kisvárosi sikátorokban ... Várni kell! — kiáltotta nagy erővel a kék város és kék tenger fölé. — Mindenkinek megvan a maga ideje. Amikor eljön, Valér megint szemlesungva próbálgatta találgatni, mi jön el? A világvége? Egy szerelmes arc? Egy gyerek, akit föl kell nevelni? A pillanat amikor el kell vállalni a halált? Mit jön el? — Várni kell. Amikor tehetséges lesz... Amikor beteljesedik az idő... Amikor megérted, mire való vagy... Nincs idő — kiáltotta a menteni arany-kék tájba Antal és égre emelte karjait mint Csontváry Prófétája. Valér hazatért házikójába, csinálta tovább az életét ette a kenyerét és nyomta a munkáját mint az igásló, hajszolta a dicsőséget és aratta sikereit mint kaszával a búzát napot napra élt. Fölakasztotta azt a festményt mit Antal barátjától kapott. Szerette a képet nagyon szerette. Valami fölfelé futó absztrakt kékpiros, sárga-piros nyomok suhantak az égbe, vastag festékkel megfestve, gyönyörű tagolásban. Esténként elnézegette, mint az imádságot mondani szokás. Szerette a festményt. Az erőteljes nyomok — vagy minek nevezhetnénk? — fölfelé íveltek. Mint egy kirobbanó égi plakát. Sárga-piros vonások az idő homlokán. Esténként elnézegette Valér a képet. Ismételgette, mint valami bibliai idézetet, mormolta, mint egy képi rózsafüzért. Biztos volt, Antal nem hiába adta neki ezt a festményt. Ahogy nézte, fölidéződött benne a nagy ragyogású tenger. Az ékkő színű, mámoros Földközi-tenger, ahogy elnyújtózkodott Menton, Montecarlo, Nizza alatt. Mint egy macska. Óriási, beláthatatlan dorombolású macska. A szívéig hatóan viszszahallatszott a nagy macskatenger dobaja, dorombolása. A nyomok! Talán a tenger macskájának szépséges nyomai! De hova? Vissza az óriási kék tengerhez? A halhatatlanul doromboló nősténymacskához? Tíz év telt el. És akkor egy este a nyomok alatt Valér megpillantott egy alig kivehető arcvonást. Tíz esztendő után. Egy arc. Nőarc? Macska-fej? Tenger-arc? Sötét szemek, égkék szemek? Hogy kerül tíz év után egy arc a nyomok alól kibukkanva a festménybe? S mikor maga maradt, egy óvatlan pillanatban odahajolt a festmény lehelletnyi arcához és megérintette az ajkával. — Várni kell — hallotta vissza tíz esztendő mögül Antal kiáltozását. És nézte, egész közelről a leheletnyi arcot, a szemvakulásig. Magyar Nemzet VILLANÓFÉNYBEN A Herder-díjas zenetudós 1954 júniusában jelent meg először az Országos Filharmónia műsorfüzete, amelynek beköszöntőjét Ujfalussy József írta. Egyebek között megállapította: „ ... az illendően szerény ismertető nem tehet mást, minthogy elvezeti a hallgatót a zene előcsarnokába, egészen a küszöbig, azután átadja a vezetést magának a zenének, önmaga egyetlen hivatott tolmácsának.” Művészeti, zenetudósi ars poeticájának is fölfogható ez a vallomás, hiszen a most Herder-díjjal kitüntetett kutató egész életében és minden funkciójában azt tette, hogy — ahogyan a beköszöntőben írta — hallgatóit-olvasóit „elvezeti a zene paradicsomának határáig, mint Vergilius Daniél, és azután engedelmesen átadja Beatricének”. Az olyan tanítómesterektől, mint például Szabolcsi Bence, Bartha Dénes, Kodály Zoltán voltak, többek között elsajátította azt a készséget és tudást, hogyan lehet és kell a muzsikát mindenki számára közkinccsé tenni. Eddigi életműve a példa rá, hogy a legnagyobb és legjobb zenetudósok hagyományait méltóképpen folytassa Ujfalussy József. Már debreceni egyetemista korában, mielőtt ott klasszika-filológiai doktorátust szerzett, zenekritikákat írt a helyi lapokba, és amidőn közéleti feladatai ezt lehetővé tették, folytatta recenzensi munkásságát Budapesten is. A Zeneakadémiának 1955-től zeneelmélet és zeneesztétika tanára, majd 1980 óta rektora, ugyanis a közéletben kezdte meg igazi pályafutását: 1948-tól kezdve a Kultuszminisztérium zenei főosztályának munkatársa, majd 1955-ig vezetője. Ez a közjó iránti elkötelezettség hatja át rektori tevékenységét is, amidőn elődei jó tradícióit is követve, sokat fáradozik azon, hogy egyetemi rangját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola minden szempontból kiérdemelje. Vezetői elfoglaltsága, a zenei ismeretterjesztésnek szóban és írásban végzett, magas színvonalú és mozgósító erejű tevékenysége azonban soha nem szorította háttérbe kutatói és tudományos munkásságát. Ennek szemléletes, Kossuth-díjjal is jutalmazott fele az 1965-ben megjelent, majd több kiadásban és számos idegen nyelven is napvilágot látott Bartókkönyve. Ez a monográfia, amely a hazai és külföldi kutatóknak ma is gyakran forgatott kézikönyve, jelentékeny kísérlet volt századunk egyik legnagyobb komponistájának értékelésére, a marxista zeneesztétika és -tudomány módszereivel. Szólhatunk azonban Ujfalussy József akadémikusnak, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökének olyan nevezetes köteteiről is, mint például A valóság zenei képe, vagy az 1980-ban, a szerző hatvanadik születésnapja tiszteletére kiadott Zenéről, esztétikáról című cikk- és tanulmány gyűjteménye. Ujfalussy Józsefnek, a fiatalabb és idősebb zenésznemzedékek köztiszteletben álló tanárának személyében csütörtökön a bécsi tudományegyetem dísztermében a Herder-díjat minden bizonnyal elsőként vehette át olyan marxista esztéta, aki nemzetközi tekintélyt szerzett a magyar zenetudománynak. Annak a tudósnak szólt e rangos kitüntetés, aki az antikvitás kultúraképét ötvözni tudja a kortárs zene kutatásával, és népszerűsítésével egyetemi óráin, írásaiban és a rádióban tartott előadásaiban is. (gábor) MAGYAR RÉMHÍR — Hallottátok?! Állítólag egy ufó wc-papírt árul a Kálvin téren!! (Ullochti István rajul s Marsallhoz A KÖVETKEZŐ TANÉV előkészítéséhez már az előző kezdetén hozzákezdenek a fővárosban. Vagyis tulajdonképpen állandó készültség van oktatásügyben, hogy a tervezett új létesítmények, bővítések időben elkészüljenek, az itt-ott jelentkező intézkedések általában hatásosnak bizonyulnak, ami természetesen nem jelenti azt, hogy ma is számottevő különbségek mutatkoznak oktatási intézmények között, jóllehet elvileg valamennyi óvodás, általános és középiskolás gyerek ugyanolyan marsallbotot szorongat a kezében. A fővárosi tanács végrehajtó bizottsága a közelmúltban tekintette át a soron következő 1987 88-as tanév előkészítésének alakulását, s megállapította, hogy a legkedvezőbb a helyzet az óvodákban. A csökkenő gyermeklétszám (az egyidejű, elsősorban lakótelepi fejlesztések mellett) még azt is lehetővé teszi, hogy több, kiszolgált óvodában ősztől általános iskola, illetve öregek napközi otthona kezdhesse meg nem kevésbé áldásos működését. Az egyenletes terhelés kialakítása érdekében ugyanakkor több kerületben körzetmódosítás lesz, s előreláthatóan 220 gyerek különbusszal juthat csak el első vagy új óvodájába. Jó hír viszont, hogy a zsúfoltság enyhülése a tartalmi munka megújulását eredményezheti. „Biztosítható a differenciált egyéni foglalkozás, személyiségkorrekció, a beszédhibák javítása, a tehetséggondozás, a tankötelezettség megállapítását előkészítő vizsgálatok lefolytatása a négy és fél, ötéves korosztály körében." Ha még mindehhez hozzávesszük, hogy továbbképzésük során az óvónők pszichológiai és pedagógiai kultúrájának szélesítésére is sort kerítenek, akkor nyugodt szívvel kijelenthetjük: érettebben iratkozhatnak majd be a gyerekek az általános iskolákba. Ahol viszont már távoliról sem olyan rózsás a helyzet, tovább emelkedik a demográfiai hullám, döntően a felsőtagozatosok jóvoltából. Éppen ezért gőzerővel folytatódik az iskolaépítés,' -bővítés, 's ahol lehet, gyorsítják a beruházásokat, előbbre hozzák az átadási határidőt. Összességében több mint száz új tanterem épül, mégis: „több kerület iskolán kívüli helyiségeket is igénybe vesz tanuló-, illetve napközis csoportok elhelyezésére; bölcsődékben, óvodákban, nevelőotthonokban, pártkörzetekben, művelődési intézményekben". Az előrejelzés szerint feszültség várható az újabb lakótelepeken : Kaszásdűlőn, Káposztásmegyeren, Gazdagréten, s máshol is. Ami azt sejteti, hogy a lakótelepek tervezésénél még mindig elsősorban a lakások számát tartják szem előtt s csak azután jön az egyébként nélkülözhetetlen infrastruktúra. VADONATÚJ gond a következő tanévben, hogy több iskola felújítása következtében a tanulókat máshol kényszerülnek elhelyezni az V., VI., XIII. és a XXI. kerületben. És hát lesz bőven körzetmódosítás, buszoztatás itt is. A végrehajtó bizottság megállapította, hogy csökken az érdeklődés a napközi iránt, ugyanakkor „az egész napos nevelés korszerű formái — iskolaotthon, klubnapközi — nehezen terjednek”. Legkrónikusabb gond a pedagógushiány. Az oktatási törvény értelmében az első két osztályban csak képesített pedagógus taníthat. Ennek következtében a harmadik és negyedik osztályok napközis csoportjaiban 32 százalék a tartósan távollevők aránya. A helyettesítés napi stratégiai feladat, amin túl továbbra is kell nyugdíjasokat foglalkoztatni és természetesen képesítésnélkülieket is. A felső tagozaton csaknem ezer státus betöltetlen vagy (gyes, tartós betegség, kiküldetés miatt) ellátatlan, s jó esetben is csak minden harmadik oldódik meg nagyjából az igényeknek megfelelően. Ezért gyakorlat marad itt is a nyugdíjasok behívása s a helyettesítés új módszere, amelynek lényege, hogy „az üres álláshelyen levő bér teljes mértékben szétosztható a feladatot ellátó pedagógusok között”. Emellett a pályát elhagyott, s más területen érvényesülő pedagógusok úgynevezett óradíjas foglalkoztatására is nyílt lehetőség. A PÓTMEGOLDÁSOK azonban csak ideig-óráig alkalmazhatók, s kétségtelenül azzal a veszéllyel járnak, hogy megsínyli az oktatás. Éppen ezért a fővárosi tanács mindent elkövet, hogy korrekt megoldást találjon. Így egyebek között ragaszkodik ahhoz, hogy felső tagozaton csak pedagógus szakképesítéssel rendelkezők taníthassanak Csodák azonban nincsenek: matematika, orosz és fizika szaktanár csak elvétve kerül ... Kevés pedagógus végez, s közülük számosan azonnal hátat fordítanak „választott” hivatásuknak. Történnek erőfeszítések az eltávozók visszatérítésére, vidékiek letelepítésére — lakást, „szolgálati férőhelyet” azonban, ha lehet, még nehezebb előteremteni. Éppen ezért a legreménytkeltőbbnek az a megállapodás látszik, amit a főváros a Művelődési Minisztériummal kötött. Lényege ennek, hogy ősztől a főváros átadja egy középiskola épületét a tanárképzés részére. Bízva abban, hogy az ott végzők talán erősebb elkötelezettségei rendelkeznek majd a jövő nemzedék nevelése, oktatása iránt. A középfokú iskolákban háromezerhatszáz tanulóval több gyereket kell befogadni az 1987/88-as tanévben. Ennek érdekében hét új iskola készül el, remélhetően időben, ami felülmúl minden korábbi középiskolai fejlesztést. Különösebb hozsannázásra mégsincs ok, mert hiszen az erőltetett menet bizonyos mértékben az éveken át tartó lassú poroszkálásnak is a kövekezménye. Lényeg azonban, hogy minden jelentkező tanulót elhelyeznek, beleértve több mint nyolcezer vidéki gyereket is. Természetesen nem mindenkinek teljesül az álma, számosanértő át irányítással) más iskolatípusban folytatják tanulmányaikat. A gimnáziumokban még nagyobb nyomatékot kap az idegen nyelvek oktatása , további lehetőségei nyílnak a fakultációk szélesítésének. Az idegen nyelv mellett speciális osztályok indulnak matematika, rajz, ének, testnevelés, kémia tantárgyakból. Az ipari szakközépiskolákban már 109 technikusképzést biztosító első osztály lesz. A szakmunkásképzőkben pedig 144 szakma elsajátítására nyílik lehetőség. A fejlesztésekkel párhuzamosan nőtt a szaktanárok iránti igény. Az intézmények 426 pályázatot tettek közzé, s igencsak szerény a valószínűsége annak, hogy ezek közül valamennyi állást be is töltenek. Felmérés készült az ELTÉ-n végzők elhelyezkedési szándékairól, s íme a sommás megállapítás: „nem látjuk biztosítottnak a szükséges pedagógus létszámot". „Várható viszont, hogy több, egyetemet végzett általános iskolai tanár kíván középfokú intézményekben elhelyezkedni, ami az általános iskolai ellátottságot tovább rontja.” NYILVÁN lesznek majd historikusai az oktatásügynek, akik elmondják: soha ennyi iskola nem épült Budapesten, mint az elmúlt s a jelenlegi tervidőszakban. Ami mindenképpen dicséretes igyekezetre vall. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy „a régi iskolaépületek állagának rohamos romlása miatt növekszenek a felújítási igények. A rendelkezésre áló pénzügyi lehetőségek ugyanakkor még a legsürgetőbb és halaszthatatlan karbantartások elvégzésére sem elegendőek. Az építőipari árak emelkedése miatt egyre nehezebb az épületek állagmegóvása, s így a romlási folyamat már-már feltartóztathatatlan.” Vagyis, amit nyer az oktatásügy az új iskolák építésével a réven, azt könnyen elveszítheti a régiek pusztulásával a vámon. Arról nem beszélve, hogy ad abszurdum még az is előfordulhat, hogy lesz végre elegendő iskola Budapesten, csak éppen kellő számú és elkötelezettségű tanító, tanár nem lesz, akik ezt a lehetőséget igazi alma materré varázsolhatják. Kertén Péter.