Magyar Nemzet, 1987. június (50. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-19 / 143. szám

4 Hangverseny tízezer ember előtt Szenthelyi Miklós beszél brazíliai turnéjáról „Beethoven Hegedűversenyé­nek szólistája Szenthelyi Miklós volt. A nemzetközi zenei életben is jelentős pályát befutott ma­gyar vendég személyében olyan muzsikust hallhattunk,­­akinek játékát mély zeneiség és bámula­tos technika jellemzi, s aki a darab bensőséges líráját éppen olyan átéléssel, szuggesztív erő­vel képes közvetíteni, mint gran­diózus érzelmi kitöréseit. Ez az interpretáció olyan kivételes művészi kvalitásokról tett­­tanú­­bizonyságot, amelyek a magyar hegedűst a klasszikus iskola legnagyobb előadói közé emelik.” A kritika szövegét Terjék Mi­hály Sao Pauló-i magyar kongul fordította le Szenthelyi Miklós számára — a „Correro Popular" című lapban jelent meg a mű­vész Campinasban adott, két egy­mást követő napon lezajlott kon­certjei után. Milyen úton került kapcsolatba ezzel a távoli országgal? — Van egy olasz zongoramű­vész-barátom, akivel gyakran koncerteztem Itáliában. Brazíliá­ban született, és az ő ötlete volt, hogy elküldi oda egyik közös hangversenyünk felvételét. Ha­marosan megjött a válasz: egy háromhetes turnéra szóló meg­hívás. A sorozat április elején in­dult. Három városban léptünk fel: Campinasban, Curitibában és Surocabában, amelyek ott fontos kulturális központnak számí­tanak, Sao Paulóban pedig tele­víziós- és rádiófelvételt készítet­tek velünk. Szerepeltünk együtt és külön-külön is. A közös este­ken Beethoven-, Brahms- és Schu­­bert-szonátákat adtunk elő, én magam a különböző helyi együt­tesekkel a Beethoven illetve a Csajkovszkij Hegedűversenyt játszottam több alkalommal. A brazil közönség tulajdon­képpen csak az utóbbi időkben kezdett el komolyan érdeklődni az európai zene iránt, s talán ezzel magyarázható, hogy a ka­maramuzsikának még nem ala­kult ki széles tábora. A zenekari kompozíciókat és versenyműve­ket tartalmazó koncertekre vi­szont pillanatok alatt elkelnek a jegyek, a hallgatóság még a lépcsőket is ellepi, és az egyes számok után kirobbanó latin temperamentummal, szűnni nem akaró ovációval ünnepli az elő­adókat. A kitűnő campinasi ze­nekarral és nagyszerű karmeste­rével, Benito Juarezzel adott hangversenyeimen a publikum mindkét alkalommal színültig megtöltötte az 1200 személyes színház nézőterét. A sifcek­i­.ha­tá­­sára a menedzser három héttel meghosszabbította az eredetileg 21 naposra tervezett turnét. A koncertkörút csúcspontja szá­momra egy szabadtéri hangver­seny volt, amelyen­­tízezer ember előtt játszottam el Csajkovszkij Hegedűversenyét... Ön a Zeneművészeti Főiskola tanára, jelenleg 7 növendéke van. Foglalkozott-e valaki a fiatalok­kal ez alatt a hat hét alatt? — Én a zeneakadémiai mun­kát igen komolyan veszem és nagyon szeretem. A tanítás ugyanolyan fontos szerepet ját­szik az életemben, mint a kon­certezés. Éppen ezért, amióta rendszeresen és sokat utazom külföldre, állandó gondot és lel­­kiismeretfurdalást okoz a kérdés: hogyan oldjam meg, hogy a hangversenymeghívásoknak is­ eleget tegyek, és közben a gye­rekek se maradjanak magukra? Ráadásul az utóbbi időben van néhány olyan megbízatásom, ami szintén teljes embert kíván. Sze­rencsére pár évvel ezelőtt talál­tam egy nagyszerű segítőtársat Sándor Kinga, a Rádiózenekar szólamvezetőjének személyében. Távollétemben ő veszi át a nö­vendékeimet. Művészi és pedagó­giai elképzeléseink azonosak, tu­dom, hogy alapos munkát végez, és valahányszor megérkezem va­lahonnan, megnyugodva, jóleső­, én tapasztalom, hogy a gyerekek jó kezekben voltak. Ennek elle­nére egy-egy út után százszoros intenzitással vetem magam a ta­nításba. Így történt most is. — Ha már a Zeneakadémiáról beszélünk, hadd mondjak el egy örömhírt. Az Interkoncert támo­gatásával lehetőségünk nyílt ar­ra, hogy a júniusi Interfórumon két nagy tehetségű elsőéves főis­kolást mutassunk be. Az egyik Dodány Bea, Kovács Dénes ta­nítványa, a másik Kovács Anikó, az én növendékem, aki tavaly első díjat nyert Amerikában egy nemzetközi ifjúsági versenyen. Említette, hogy a koncertezésen és a tanításon kívül újabban egyéb elfoglaltságai is vannak . . . — Most egyről beszélnék szí­vesen. Körülbelül fél éve elnök­­helyettesi funkciót töltök be a száztagú Cigányzenekarnál. Elő­ször tiszteletbeli tagként, majd tanácsadóként vettem részt, en­nek az egész világon egyedülálló együttesnek a munkájában. Je­lenleg az a feladatom, hogy ösz­­szehangoljam a kapcsolatot a ze­nekar és a hangversenyélet kö­zött, valamint az, hogy tőlem tel­hetően segítsek a művészi kon­cepció és színvonal kialakításá­ban, a repertoárra kerülő dara­bok kiválasztásában. Ősszel a Budapesti Művészeti Heteken a Kongresszusi Központban Ravel Tzigane című művét fogjuk elő­adni, ami pedig az egyre sza­porodó külföldi meghívásokat il­leti: most folynak a tárgyalások egy távol-keleti koncertkörútról. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a zenekar felkért az együtt­működésre. Csodálattal figyelem ezeket a nagyszerű, gyakran egé­szen elképesztő tehetségű művé­szeket. Nem tagadom, szeretnék ezt-azt ellesni a titkaikból, mert van mit tanulni tőlük ... Milyen koncertjei, külföldi útjai lesznek a közeljövőben? — Június 4-én a Zeneakadé­mia nagytermében közös hang­versenyt adok a növendékeim­mel a Vasas Szimfonikus Zene­kar közreműködésével, Dömötör Zsuzsa és Vass Lajos vezényleté­vel. Ugyanebben a hónapban testvéremmel, Szenthelyi Judit­tal Finnországba utazom, ahol mesterkurzust tartok. Ezután Amerika következik: az Észak- Karolinai Zenei Fesztiválon Pa­ganini 24 Capriccióját játszom. Júliusban­­visszamegyek Finnor­szágba, folytatom a mesterkur­zust. Októberben a kanadai Ed­­montonban lépek fel Bartók Hegedűversenyével. Van-e szó újabb brazillal meg­hívásról? — 1988 októberében lesz a kö­vetkező turné. Műsorán többek között a 24 Paganini-Capriccio szerepel, valamint különböző hegedűversenyek. Alig­­ várom a találkozást azzal a publikummal, amelynek a most véget ért felejt­hetetlen hat hetet köszönhe­tem ... R. Szántó Judit Nyelvkönyv-történeti sorozat Évszázados módszerek A módszerek bűvöletében él­tünk, és most kezdünk kiábrán­dulni. Hittünk abban, hogy léte­zik egy mindenható tanulási szisz­téma, amelyik megment majd a tudás megszerzésének gyötrelmé­től, fáradságától. A technika el­kábított bennünket a hazavihető, kis­lemezekre préselhető tudás ígéretével, de egyre inkább be kell látnunk, hogy a tanuláshoz ketten kellenek: diák és tanár. Két em­ber. A tanároknak egyelőre még nem kell félteniük mindennapi kenyerüket. Sokan, akik kinőttek az iskola­padból, néhány év múlva vissza­ülnek nyelvet tanulni. Egyre na­gyobb igény van a nyelvtudásra, a nyelvet tudó emberre. Ahány tanár, annyiképp igyekszik segí­teni tanítványának. Sokszor azon­ban maga is botladozik a mód­szerek útvesztőjében, nem tudja, merre induljon, melyiket válasz­­sza, sőt lehet, hogy még a választékkal sincs tisztában. Nekik is segítség lehet az ELTE Bölcsészettudományi Kara ide­gennyelvi lektorátusának új so­rozata, amely ma már a hatodik kötetnél tart. A nyelvtudomány és a nyelv­­oktatás műhelyével összefoglaló­ sorozatcím is jelzi a szerkesztők: Antal Lajos, Horváth Iván és Miki Pálné szándékát, elapállá-­­­sát. Nem véletlenül került egy­más mellé a tudomány és az okta­tás fogalma. Sok jeles tudósem­ber példázta munkásságával, hogy tanítani igazán jól csak az tud, aki magas szinten műveli tudo­mányát. E két tevékenység kiegé­szíti, segíti egymást, az igazi tu­dós nem nézi le a tanári-oktatói munkát. Ez esetben a tudomány tárgya az idegen nyelv, illetve annak tudós elmék által kidolgo­zott módszertana. Nem is gondol­nánk, milyen sok jeles férfiú töl­tötte idejét nyelvkönyvírással, s milyen jó, még ma is használha­tó könyveket készítettek. Az idegennyelvi lektorátus munkatársai egy új műfaj szü­letésénél bábáskodnak. A nyelv­könyvek elemzésének, kritikájá­nak ez ideig semmiféle hagyomá­nya nem volt Magyarországon. A sorozat szerkesztői és szerzői most arra vállalkoztak, hogy sorra ve­szik az idegennyelvtanítás törté­netét, nagy magyar alakjainak a munkásságát, bemutatják a régi­ tankönyveket — módszerét, tan­anyagát, szövegeit, illusztrációit — így ráirányíthatják nyelvtanár kollégáik és a nyelvkönyvírók fi­gyelmét is ma­ már nem használt de sokszor mégis korszerű mód­szerekre. A régi tankönyvek kö­zül nemegy még reprint kiadást is megérdemelne. Szükség van erre a munkára A nyelvoktatás tudományában a leggyorsabb az információvesztés. Mivel a tankönyveket nem tekin­tik ma tudományos kézikönyvnek, ezek, ha kimentek a használat­ból, feledésbe is merülnek. S bár a nyelvtanítás fejlődő tudomány­-, ág, alapvető céljait tekintve min­dig ugyanaz marad, tehát a meto­disták ötvenévenként feltalálják ugyanazt. Már csak ezért is szükség van a magyarországi nyelvtanítási mód­szerek történeti összefoglalására. A sorozatnak eddig hat kis kö­tete jelent meg 1982 óta, s újabb kettő már nyomdában van. Az elsőt Mikó Pálné írta Márton Jó­zsefről, a magyar nyelv külföldi oktatásának egyik úttörőjéről, a következő kötet Antal Lajos, Hor­váth Iván és Mikó Pálné közös munkája Honti Rezsőről, a po­­liglott nyelvkönyvíróról. E két munka még a Bölcsészettudomá­nyi Kar gondozásában, támoga­tásával látott napvilágot. Megje­lenésük után az idegennyelvi lek­torátus jelentkezett a Művelődési Minisztérium pályázatára, s a következő kötetek már a minisz­térium százötvenezer forintos tá­mogatásával és a pályázatvezető Balázs János professzor irányítá­sával készültek el. Ezek: a ma­gyarországi német nyelvtanítás kezdeteit feldolgozó, Márton Jó­zsef és Márton István munkássá­gát ismertető kötet, Báti László arcképvázlata, az olasz gramma­tika magyarországi történetének összefoglaló tanulmánya és a ha­zánkban megjelent orosz nyelv­könyvek százéves történetének bemutatása. Már nyomdában van a Bárczy Géza életmű­vét, a francia nyelv oktatásá­ban végzett munkásságát, il­letve a Tamás Lajos roma­­nista tevékenységét feldolgozó két további kötet. A tervek között szerepel Krammer Jenő, Országh László és az autodidakta nyelv­tanuló és nyelvtanító Táncsics Mihály bemutatása, valamint a kü­lönféle irányzatok összefoglalása, megismertetése. A témák sora szinte a végte­lenségig folytatható. Az első ma­gyarországi nyelvtankönyv Syl­vester János nevéhez fűződik és 1539-ben jelent meg, de már első nyelvemlékeink között is találunk szószedeteket, a nyelvtanulásra, fordításra utaló szövegeket. A so­rozat készítőinek célja az is, hogy a rendkívül gazdag hazai nyelvtanítási, nyelvkönyvanyag bemutatásával felszámolják a tudományterü­let fehér foltjait­ és a mainál árnyaltabb képet alakítsanak ki nyelvtanításunk történetéről. Amit az idegen nyelvi lektorá­tus vállalt, misszió. Nem üzleti haszon reményében fogtak a mun­kához, hiszen az ötszáz példány­ban megjelenő köteteket ingyen küldték szét az ország középisko­láinak, főiskoláinak, egyetemei­nek, közkönyvtárainak és a nyelv­­tanítással foglalkozó intézmé­nyeknek. A már megjelent köny­vekből látszik, hogy íróik alapos tudományos munkát végeztek. Bebizonyították, hogy egy-egy nyelvkönyv nem csupán szakmai relikvia, hanem művelődéstörté­neti és történelmi dokumentum, hogy az elődök munkája méltó a megismerésre, sőt a követésre, s nem utolsósorban azt, hogy ezen a hazánkban még eddig járatlan tudományos területen is lehet színvonalasat teremteni. A köte­tek végén olvasható alapos jegy­zetanyag, bibliográfia a sorozat tudományos rangját is megadja. (hanthy) A Kaszinó-show 85 és 86 után Itt a 8? is: a tavaly előtti és a tavalyi után az idei nyárestékre is kínál műsort a Margitszigeti Kaszinó. Szeptember elejéig nem is lesz szünnap, hacsak a mennyeiek nem bocsátanak­­rájuk nyári zimankót. Nem nehéz egyébként megjósolni, hogy a külföldiek bizo­nyára a magyarnótás befejezést díjaz­zák, a hazaiak a revüpillanatokat idéző első részt, a „középutasok" pe­dig a hintón bevonuló csárdáskirály­­nőt (netán­­innának is Domonkos Zsuzsa primadonnacipőjéből pezsgőt, bár a mai árak mellett ezt nem árt meggondolni ...). A show sója, vagy­is sava-borsa az első rész. Mégpedig azért, mert l. a nálunk ismeretlen Jean Samson kanadai dzsesszénekes­­nő gyönyörű, hajlékony hangjában remek hangulatteremtő erő van, a dzsessz finomságait emeli ki, holott azt hihetnők, erre nem a szabadtér a legalkalmasabb. 2. Poór Péter talpraesett show-man, énekhangja ki­tisztult, teltebb-zöngésebb lett, mint régi tévésikerei idején (groteszk énekessors: most sokkal nagyobb fantázia van benne, mégis alig hal­lani róla). 3. zámbó Jimmy viszont kezd divatba jönni, egyre gyakrab­­­­ban sugározza felvételeit tévé és rá­dió, megjelenőben van első kisleme­ze. Itt is szinte pillanatok alatt meg­nyeri a közönséget erőteljes, termé­szetes szépségű éneke, született mu­zikalitása, s mindez sejteni engedi, hogy rövid időn belül nemzetközileg is „versenyképes” popénekessel gaz­dagodunk . 4. Rácz Kati ezúttal is egyéniség, pedig most nem csupán dzsesszt énekel, hanem néhány világ­­slágert; 5. szembetűnő az énekes és a táncos számok ügyes összefonódása, szellemes koreográfiája (Bélavári Anna és Vörös Boldizsár munkája); 6. a másfél órás Kaszinó-show 87 Halmi Gábor munkája, s az éjsza­kai műsorok szürke eminenciása ta­nújelét adja: tisztában van a hatás­keltés, a hangulatváltás, a szórakoz­tatás tudományával, amelyet le szokás becsülni, holott igen kevesen érte­nek hozzá; csodára persze ő sem ké­pes; revüt, operettet, népdalt képte­lenség műfajilag összeötvözni, igaz, csoda a mesében van, nem a kaszi­nóban ... (v.) Magyar Nemzet Balettórák (3.) Pas de deux, azaz tánckettős kapcsolatok Megrendítő és igazi felnőtt ön­vallomás Czétényi Lászlóé, aki még csak 11 esztendős, és­­az Ál­lami Balett Intézet elsőéves nö­vendéke. — Nekem a legrosszabb az lenne — kezdi elgondolkodva —, ha egyhelyben kellene ülnöm egy osztályban. Igaz, itt a munka ne­héz és véres — mondja szigorúan —, hiszen sokszor úgy jön­ be a mester az órára, hogy azt mondja, ma véres nap lesz! De ez engem nem zavar — vonja meg a vállát. — Úgy kell beállni a pozícióba — folytatja komolyan és határo­zottan —, mintha betontömb len­nék. Ez nagy erőfeszítést kíván. A maximumot kell teljesíteni, sőt még arra is rá kell tenni. Hiszen most szerezzük meg az alapokat, amelyekre később építeni lehet. A fiú arca egy pillanatra sem enged fel. Elképesztő, mennyire tud koncentrálni, látszik rajta, minden igyekezetével gondolatait rendezi össze, és önti formába. — A munka, a tánc, az élete­­met jelenti — folytatja, és nekem az az érzésem, hogy ő beszélgetés közben, lelki szemei előtt is tán­col. — Én táncos akarok lenni — mondja —, és tudom, hogy a tán­cos csak a sok munkától lesz táncos. Éppen ezért fáj borzasz­tóan, ha a mester azt mondja, hogy rosszul dolgoztam. Nyilas Tünde harmadikos, és az előbbi határozottságggal szemben neki talán az érzékenysége jelen­ti a védelmet. — Én a magam megítélésében pesszimista vagyok — mondja. — Amikor bekerültem az inté­­­zetbe, éreztem, hogy nagyon az alján vagyok a táncnak. És mi­vel­ tudom, hogy milyenek a ké­­­pességeim, örültem, ha rám szól­tak, ha szidtak, mert akkor fog­lalkoztak velem, hogy jobb le­gyek. Én mindig a legrosszabbra számítok, mert akkor nem érhet csalódás.* Solymosi Zoltán és Végh Krisz­tina egyaránt 19 évesek és végzős hallgatók. Alkatuknál és alakjuk­nál fogva egyben partnerek is. Nekem, mint civilnek és kívül­állónak nehéz átérezni a partneri viszony minden rezdülését, a kényszerűvé válható együttes munkát, az azonos életkorból adó­dó különbségeket (hiszen egy 19 éves táncos meg inkább fiú, míg egy hasonló korú táncosnő való­jában már kész nő), és az állan­dó­ testi közelség izgató vagy el­­fásult voltát. Hogy a páros munka csöppet sem könnyű és eleve magában hordozza a konfliktusok lehető­ségét, azt bizonyítja a balettver­senyek rendszere. A táncospár az egyesült álla­mokbeli Jacksonban lépett szín­padra. És bár közös produkciót mutattak be, a szabályok szerint a zsűri külön értékelte a fiú és a lány munkáját. — Mielőtt elindultunk volna Amerikába — mondja Solymosi Zoltán —, teljesen depressziós voltam. Elfelejtettem a technikát, alig tudtam magam összeszedni. Az utolsó héten jött vissza min­den, és lendültem százszázalékos formába. Nagyon nehéz volt eb­ből a mély szakadékból kilábalni. Ebben nagy segítségemre volt mesterem, Dózsa Imre. Már az ő próbán való jelenléte is ösztön­zött. Mi Krisztával, mint ember­nek is hálásak vagyunk neki. Az­tán már odakint Jacksonban, a versenyen, az ifjúsági kategóriá­ban, a 167 induló között ezüstér­mes lettem. — Jacksonban nem voltam jó passzban — mondja Végh Krisz­tina. — A verseny elején kiestem, de nem lehetett leállni, tovább kellett dolgozni, ahogy tőlem tel­lett, hogy a partnerem bentma­radjon a versenyben, és jó ered­ményt érjen el. . A két táncos habitusából adódó különbségek érzékeltetik egymás­hoz való kapcsolatukat, mely sok­kal érzelemtelibb és kényesebb, mint amit a mondatok önmaguk­ban érzékeltetnek, vagy ami a nyilvánosság elé kívánkozna. — Gyerekkorunk óta együtt va­gyunk a Krisztával — mondja Solymosi Zoltán —, akinek egész modora könnyed, fesztelen, s lát­szik rajta az az egészséges öntu­dat, amelyet eredményeinek kö­szönhet. — Az egymásrautaltság az utóbbi egy-másfél évben kéz-­­zelfogható igazán. A közöttünk lévő felszíni villongások ellené­re azért pontosan tudjuk, hogy a másik mire képes. — Zoli jó táncos — mondja Végh Krisztina —, de talán men­talitásában fiatalabb nálam. Ha külföldön együtt vagyunk verse­nyen, jól esne tőle egy kicsit több figyelem ... ő csak előre néz ... nincs más számára, mint... pe­dig ez együttes munka, oda kell figyelni a másikra is... A kívülálló számára talán a legizgalmasabb kérdés a partneri viszonyban a férfi és a nő kap­csolata. A táncosok önmagukban is szépek, esztétikai élményt nyújtanak, legyen szó akár a lá­nyok sudár, kecses alakjáról, fi­nom vonásaikról, vagy a fiúk gyönyörűen megmunkált, izmos testéről. És ezek a megkülönböz­tetett külsejű emberek nap-nap után egymás mellé állnak, sokkal iptimebb viszonyba kerülnek munkájuk által, mint sok esetben évtizedes házasság után férj és feleség. Talán jobban ismerik a másik testének minden titkos jel­zését, reakcióját, mint a sajátju­két, és a tánc bensőséges, érzelem­dús voltából adódóan aligha le­hetnek közömbösek egymás iránt. Ugyanakkor ez a közelség együtt­ jár a megszokással, a kiábrándu­lással, amikor a másik nemű em­ber csupán munkatárs lesz ... — Valahogy a mi évfolyamun­kon nem alakult ki szorosabb párkapcsolat — mondja Solymosi Zoltán. — A lányismerősök in­kább az­ alsóbb ■ évesek közül ke­rülnek ki, de azt hiszem ez má­sutt is így van. Az, hogy egy nő­vel, annak testével kell minden­nap együtt dolgoznom, számomra teljesen elfogadott, megszokott dolog. Ez van ... — Ezt a közelséget már meg­szoktuk — mondja Végh Kriszti­na. — Munka közben csak a tánc létezik, akkor elfelejtődik szá­momra, szexuális értelemben, a partnerem férfi volta. Ugyanerről a témáról ezt mond­ja Bocsák Attila: — Kétségtelen, hogy a kezdeti partneri kapcsolat izgalmas. Ta­lán az elején még több is van benne, mint izgalom. Mindeset­re az a tény, hogy mi nagyon csi­nos, jó alakú lányokkal vagyunk „összezárva", azt eredményezi, hogy a civil kapcsolatokban az ember nagyon igényes lesz a nők­kel szemben. Ám a magánéleti kapcsolatok még tovább bonyolítják a tánco­sok egymás közötti viszonyait. Solymosi Zoltán öccse a balett­­intézet hatodéves növendéke. — Az biztos, hogy a testvérem egy idő után esetleg a riválisom lehet, hiszen azt mondhatja ma­gában: ha ezt vagy azt a figurát a bátyám meg tudja csinálni, én is képes vagyok rá. Talán a test­véremnek annyival könnyebb lesz az útja, bár ki tudja(?), hogy a nyomdokaimban járhat, és eset­leg a mesterek rajtam keresztül ítélik meg. Végh Krisztina mondja önma­gáról és barátjáról: — Azt mondják, hogy a ter­mészet mindent megadott nekem, és hogy tehetséges vagyok. Sok­felé jártam a világban. Ugyan­úgy értek kudarcok, mint sikerek, mivel nekem a mesterem megad­ta azt a lehetőséget, hogy külföl­dön is bizonyítsak. Ugyanakkor az a véleményem, hogy teljesen elveszhetnek azok a táncosok, akik esetleg nem kapnak hasonló lehetőségeket az intézettől.-Köny­­nyen elkedvetlenedhet ilyenkor az ember, és azt mondja: minek dolgozzam hiába, feleslegesen?! Azt tartják: a táncosok belter­jes életet élnek, s hogy ez külö­nösen igaz az intézetiekre, akik­nek napjaik, többsége egy négyzetkilométernyi területen zajlik le: a Népköztársaság út­jai főépület, a Kazinczy utcai próbatermek és az Operaház kö­zött. Kora gyerekkoruktól kezd­ve szinte alig van magánéletük, és ilyen körülmények között a családok jelentősége sokszorosa lehet a szokásosnak. — A balett megváltoztatta ott­hon az életünket — mondja Soly­mosi Zoltán —, nálunk állandó téma a tánc. A szüleim úgy vi­szonyulnak ehhez, mintha az öcsém és az én menedzsereink volnának. Habár a táncosok a nap legna­gyobb részét munkával töltik, tá­vol az otthonuktól, s haza majd­nem mint az ágyrajárók mennek,, mégis ez a hátország az, amely megvédi őket egymástól, a kudar­coktól, a tánctól. Talán az utóbbi kijelentés, amely terjedelmét te­kintve szerényebb helyet foglal el, mint a szakmával kapcsolatos hitvallások, mégis a benne meg­búvó tartalom és biztonság, a ki nem mondott, igazából el nem mesélhető tények miatt a maga egyszerűségében egyenrangú a reflektorfényben pompázó mon­datokkal. Boros István Havas Eszter: Illusztráció Péntek, 1987. június 19. Kálmán Oszkár emlékezete „Gyönyörűen helytálltak az énekszerepekben Haselbeck Olga és Kálmán Oszkár. Produkcióju­kat csak akkor méltányoljuk tel­jesen, ha meggondoljuk, hogy egy új stílus hagyomány nélküli előadásmódját részben maguk­nak kellett megalkotni." A zene­­kritikát vajmi kevésszer író Ko­dály Zoltántól olvashatók ezek a sorok a Nyugat 1918-as évfolya­mában. Az alkalmat a cikkre az adta, hogy harcostársának és ba­­­rátjának, Bartók Bélának 1918. május 24-én mutatták be az Ope­raházban Egisto Tango vezényle­tével — egy estén A fából fara­gott királyfival — A kékszakál­lú herceg vára című operáját. A ma száz éve született Kál­mán Oszkár nemcsak Bartók korszakos jelentőségű művében remekelt, hanem egy sor más mo­dern zenei alkotás előadásában is. Egyebek között ő mutatta be Ko­dály sok dalát — Bartók zongo­­rakíséretével —, külföldön köz­reműködött Hindemith- és Stra­­vinsky-alkotások premierjén. Ám egyoldalú lenne a kép, ha az Ál­lami Operaháznak ezt a nagy­szerű basszistáját, aki 1913-tól 1927-ig, majd kétéves megszakí­tással 1940-ig, és a felszabadulás után egy ideig volt az Operaház tagja. 1946-tól pedig örökös tagja, csak kortárs művek előadójaként méltatnék. Nagy sikerrel énekelte el a legnépszerűbb Mozart-, Ver­di-, Puccini-dalművek, Wagner­­zenedrámák, orosz operák basz­­szushangra írt főszerepeit, amíg csak színpadon lehetett. A zenei közvélemény 1940-ig, amikor a fasiszta törvények le­parancsolták az Operaház szín­padáról, a Zeneakadémia és a Vigadó pódiumáról, és a zsidó művészeket foglalkoztató Gold­­mark-terembe száműzték, kiváló oratóriuménekesként is számon tartotta. Bach Máté- és János­­passiójának, h-moll miséjének, Haydn A teremtésének, Mozart Requiemjének, Beethoven Missa Solemnisének és IX. szimfóniá­jának ő volt az egyik ünnepelt művésze. 1932-ben Felix Wein­­gartner vezényletével, Bodó Er­zsi, Basilides Mária, Székelyhidy F­erenc társaságában, a Budapes­ti Hangversenyzenekar és a Szé­kesfővárosi Énekkar élén Kálmán Oszkárral szólalt meg a IX., akár­csak egy évvel később — ekkor Otto Klemperer irányításával és a szopránszerepben Bodó Erzsi helyett a tüneményes hangú Sza­bó Lujzával — ugyanez a Beetho­­ven-alkotás. A két világháború közötti ora­tóriumkultusz egyik legendás hí­rű apostola, Lichtenberg Emil vezényletével hangzott el 1934 tavaszán a Zeneakadémián a Má­­ta-passió, néhány év múlva pedig a Vigadóban Fleischer Antal ze­nei irányításával a IX. mellett Kodály Budavári Te Deu­ma; ez utóbbi estén az az éneknégyes szerepelt, amely eze­ket a hangversenyeket oly le­gendássá tette: Báthy Anna, Basilides Mária, Rösler Endre és Kálmán Oszkár. Nem sokkal a felszabadulás után, 1945. április 23-án a jórészt még romos álla­potban levő Zeneművészeti Főis­kola nagytermében hangzott el a IX. szimfónia, Sergio Failoni, a nagy olasz dirigens vezényleté­vel. Kálmán Oszkár partnerei ezúttal a szerencsére ma is köz­tünk élő Warga Lívia, valamint Basilides Mária és Nagypál Lász­ló voltak. Utoljára 1946 decemberében lé­pett a Zeneakadémia dobogójára Händel Messiásában a Ferencsik János vezényelte estén ez a kivé­teles tehetségű, külföldön is nagy hírnévre szert tett, és 1927 és 1929 között az Otto Klemperer vezette berlini Kroll Operben is működött jeles énekes. Hangját sajnálatosan kevés felvétel őrzi, így hát éljen legalább az emlé­kezetünkben a ma száz éve szü­letett és 1971-ben elhunyt Kálmán Oszkár. Gábor István

Next