Magyar Nemzet, 1987. június (50. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-19 / 143. szám
4 Hangverseny tízezer ember előtt Szenthelyi Miklós beszél brazíliai turnéjáról „Beethoven Hegedűversenyének szólistája Szenthelyi Miklós volt. A nemzetközi zenei életben is jelentős pályát befutott magyar vendég személyében olyan muzsikust hallhattunk,akinek játékát mély zeneiség és bámulatos technika jellemzi, s aki a darab bensőséges líráját éppen olyan átéléssel, szuggesztív erővel képes közvetíteni, mint grandiózus érzelmi kitöréseit. Ez az interpretáció olyan kivételes művészi kvalitásokról tetttanúbizonyságot, amelyek a magyar hegedűst a klasszikus iskola legnagyobb előadói közé emelik.” A kritika szövegét Terjék Mihály Sao Pauló-i magyar kongul fordította le Szenthelyi Miklós számára — a „Correro Popular" című lapban jelent meg a művész Campinasban adott, két egymást követő napon lezajlott koncertjei után. Milyen úton került kapcsolatba ezzel a távoli országgal? — Van egy olasz zongoraművész-barátom, akivel gyakran koncerteztem Itáliában. Brazíliában született, és az ő ötlete volt, hogy elküldi oda egyik közös hangversenyünk felvételét. Hamarosan megjött a válasz: egy háromhetes turnéra szóló meghívás. A sorozat április elején indult. Három városban léptünk fel: Campinasban, Curitibában és Surocabában, amelyek ott fontos kulturális központnak számítanak, Sao Paulóban pedig televíziós- és rádiófelvételt készítettek velünk. Szerepeltünk együtt és külön-külön is. A közös esteken Beethoven-, Brahms- és Schubert-szonátákat adtunk elő, én magam a különböző helyi együttesekkel a Beethoven illetve a Csajkovszkij Hegedűversenyt játszottam több alkalommal. A brazil közönség tulajdonképpen csak az utóbbi időkben kezdett el komolyan érdeklődni az európai zene iránt, s talán ezzel magyarázható, hogy a kamaramuzsikának még nem alakult ki széles tábora. A zenekari kompozíciókat és versenyműveket tartalmazó koncertekre viszont pillanatok alatt elkelnek a jegyek, a hallgatóság még a lépcsőket is ellepi, és az egyes számok után kirobbanó latin temperamentummal, szűnni nem akaró ovációval ünnepli az előadókat. A kitűnő campinasi zenekarral és nagyszerű karmesterével, Benito Juarezzel adott hangversenyeimen a publikum mindkét alkalommal színültig megtöltötte az 1200 személyes színház nézőterét. A sifceki.hatására a menedzser három héttel meghosszabbította az eredetileg 21 naposra tervezett turnét. A koncertkörút csúcspontja számomra egy szabadtéri hangverseny volt, amelyentízezer ember előtt játszottam el Csajkovszkij Hegedűversenyét... Ön a Zeneművészeti Főiskola tanára, jelenleg 7 növendéke van. Foglalkozott-e valaki a fiatalokkal ez alatt a hat hét alatt? — Én a zeneakadémiai munkát igen komolyan veszem és nagyon szeretem. A tanítás ugyanolyan fontos szerepet játszik az életemben, mint a koncertezés. Éppen ezért, amióta rendszeresen és sokat utazom külföldre, állandó gondot és lelkiismeretfurdalást okoz a kérdés: hogyan oldjam meg, hogy a hangversenymeghívásoknak is eleget tegyek, és közben a gyerekek se maradjanak magukra? Ráadásul az utóbbi időben van néhány olyan megbízatásom, ami szintén teljes embert kíván. Szerencsére pár évvel ezelőtt találtam egy nagyszerű segítőtársat Sándor Kinga, a Rádiózenekar szólamvezetőjének személyében. Távollétemben ő veszi át a növendékeimet. Művészi és pedagógiai elképzeléseink azonosak, tudom, hogy alapos munkát végez, és valahányszor megérkezem valahonnan, megnyugodva, jóleső, én tapasztalom, hogy a gyerekek jó kezekben voltak. Ennek ellenére egy-egy út után százszoros intenzitással vetem magam a tanításba. Így történt most is. — Ha már a Zeneakadémiáról beszélünk, hadd mondjak el egy örömhírt. Az Interkoncert támogatásával lehetőségünk nyílt arra, hogy a júniusi Interfórumon két nagy tehetségű elsőéves főiskolást mutassunk be. Az egyik Dodány Bea, Kovács Dénes tanítványa, a másik Kovács Anikó, az én növendékem, aki tavaly első díjat nyert Amerikában egy nemzetközi ifjúsági versenyen. Említette, hogy a koncertezésen és a tanításon kívül újabban egyéb elfoglaltságai is vannak . . . — Most egyről beszélnék szívesen. Körülbelül fél éve elnökhelyettesi funkciót töltök be a száztagú Cigányzenekarnál. Először tiszteletbeli tagként, majd tanácsadóként vettem részt, ennek az egész világon egyedülálló együttesnek a munkájában. Jelenleg az a feladatom, hogy öszszehangoljam a kapcsolatot a zenekar és a hangversenyélet között, valamint az, hogy tőlem telhetően segítsek a művészi koncepció és színvonal kialakításában, a repertoárra kerülő darabok kiválasztásában. Ősszel a Budapesti Művészeti Heteken a Kongresszusi Központban Ravel Tzigane című művét fogjuk előadni, ami pedig az egyre szaporodó külföldi meghívásokat illeti: most folynak a tárgyalások egy távol-keleti koncertkörútról. Nagy megtiszteltetés számomra, hogy a zenekar felkért az együttműködésre. Csodálattal figyelem ezeket a nagyszerű, gyakran egészen elképesztő tehetségű művészeket. Nem tagadom, szeretnék ezt-azt ellesni a titkaikból, mert van mit tanulni tőlük ... Milyen koncertjei, külföldi útjai lesznek a közeljövőben? — Június 4-én a Zeneakadémia nagytermében közös hangversenyt adok a növendékeimmel a Vasas Szimfonikus Zenekar közreműködésével, Dömötör Zsuzsa és Vass Lajos vezényletével. Ugyanebben a hónapban testvéremmel, Szenthelyi Judittal Finnországba utazom, ahol mesterkurzust tartok. Ezután Amerika következik: az Észak- Karolinai Zenei Fesztiválon Paganini 24 Capriccióját játszom. Júliusbanvisszamegyek Finnországba, folytatom a mesterkurzust. Októberben a kanadai Edmontonban lépek fel Bartók Hegedűversenyével. Van-e szó újabb brazillal meghívásról? — 1988 októberében lesz a következő turné. Műsorán többek között a 24 Paganini-Capriccio szerepel, valamint különböző hegedűversenyek. Alig várom a találkozást azzal a publikummal, amelynek a most véget ért felejthetetlen hat hetet köszönhetem ... R. Szántó Judit Nyelvkönyv-történeti sorozat Évszázados módszerek A módszerek bűvöletében éltünk, és most kezdünk kiábrándulni. Hittünk abban, hogy létezik egy mindenható tanulási szisztéma, amelyik megment majd a tudás megszerzésének gyötrelmétől, fáradságától. A technika elkábított bennünket a hazavihető, kislemezekre préselhető tudás ígéretével, de egyre inkább be kell látnunk, hogy a tanuláshoz ketten kellenek: diák és tanár. Két ember. A tanároknak egyelőre még nem kell félteniük mindennapi kenyerüket. Sokan, akik kinőttek az iskolapadból, néhány év múlva visszaülnek nyelvet tanulni. Egyre nagyobb igény van a nyelvtudásra, a nyelvet tudó emberre. Ahány tanár, annyiképp igyekszik segíteni tanítványának. Sokszor azonban maga is botladozik a módszerek útvesztőjében, nem tudja, merre induljon, melyiket válaszsza, sőt lehet, hogy még a választékkal sincs tisztában. Nekik is segítség lehet az ELTE Bölcsészettudományi Kara idegennyelvi lektorátusának új sorozata, amely ma már a hatodik kötetnél tart. A nyelvtudomány és a nyelvoktatás műhelyével összefoglaló sorozatcím is jelzi a szerkesztők: Antal Lajos, Horváth Iván és Miki Pálné szándékát, elapállá-sát. Nem véletlenül került egymás mellé a tudomány és az oktatás fogalma. Sok jeles tudósember példázta munkásságával, hogy tanítani igazán jól csak az tud, aki magas szinten műveli tudományát. E két tevékenység kiegészíti, segíti egymást, az igazi tudós nem nézi le a tanári-oktatói munkát. Ez esetben a tudomány tárgya az idegen nyelv, illetve annak tudós elmék által kidolgozott módszertana. Nem is gondolnánk, milyen sok jeles férfiú töltötte idejét nyelvkönyvírással, s milyen jó, még ma is használható könyveket készítettek. Az idegennyelvi lektorátus munkatársai egy új műfaj születésénél bábáskodnak. A nyelvkönyvek elemzésének, kritikájának ez ideig semmiféle hagyománya nem volt Magyarországon. A sorozat szerkesztői és szerzői most arra vállalkoztak, hogy sorra veszik az idegennyelvtanítás történetét, nagy magyar alakjainak a munkásságát, bemutatják a régi tankönyveket — módszerét, tananyagát, szövegeit, illusztrációit — így ráirányíthatják nyelvtanár kollégáik és a nyelvkönyvírók figyelmét is ma már nem használt de sokszor mégis korszerű módszerekre. A régi tankönyvek közül nemegy még reprint kiadást is megérdemelne. Szükség van erre a munkára A nyelvoktatás tudományában a leggyorsabb az információvesztés. Mivel a tankönyveket nem tekintik ma tudományos kézikönyvnek, ezek, ha kimentek a használatból, feledésbe is merülnek. S bár a nyelvtanítás fejlődő tudomány-, ág, alapvető céljait tekintve mindig ugyanaz marad, tehát a metodisták ötvenévenként feltalálják ugyanazt. Már csak ezért is szükség van a magyarországi nyelvtanítási módszerek történeti összefoglalására. A sorozatnak eddig hat kis kötete jelent meg 1982 óta, s újabb kettő már nyomdában van. Az elsőt Mikó Pálné írta Márton Józsefről, a magyar nyelv külföldi oktatásának egyik úttörőjéről, a következő kötet Antal Lajos, Horváth Iván és Mikó Pálné közös munkája Honti Rezsőről, a poliglott nyelvkönyvíróról. E két munka még a Bölcsészettudományi Kar gondozásában, támogatásával látott napvilágot. Megjelenésük után az idegennyelvi lektorátus jelentkezett a Művelődési Minisztérium pályázatára, s a következő kötetek már a minisztérium százötvenezer forintos támogatásával és a pályázatvezető Balázs János professzor irányításával készültek el. Ezek: a magyarországi német nyelvtanítás kezdeteit feldolgozó, Márton József és Márton István munkásságát ismertető kötet, Báti László arcképvázlata, az olasz grammatika magyarországi történetének összefoglaló tanulmánya és a hazánkban megjelent orosz nyelvkönyvek százéves történetének bemutatása. Már nyomdában van a Bárczy Géza életművét, a francia nyelv oktatásában végzett munkásságát, illetve a Tamás Lajos romanista tevékenységét feldolgozó két további kötet. A tervek között szerepel Krammer Jenő, Országh László és az autodidakta nyelvtanuló és nyelvtanító Táncsics Mihály bemutatása, valamint a különféle irányzatok összefoglalása, megismertetése. A témák sora szinte a végtelenségig folytatható. Az első magyarországi nyelvtankönyv Sylvester János nevéhez fűződik és 1539-ben jelent meg, de már első nyelvemlékeink között is találunk szószedeteket, a nyelvtanulásra, fordításra utaló szövegeket. A sorozat készítőinek célja az is, hogy a rendkívül gazdag hazai nyelvtanítási, nyelvkönyvanyag bemutatásával felszámolják a tudományterület fehér foltjait és a mainál árnyaltabb képet alakítsanak ki nyelvtanításunk történetéről. Amit az idegen nyelvi lektorátus vállalt, misszió. Nem üzleti haszon reményében fogtak a munkához, hiszen az ötszáz példányban megjelenő köteteket ingyen küldték szét az ország középiskoláinak, főiskoláinak, egyetemeinek, közkönyvtárainak és a nyelvtanítással foglalkozó intézményeknek. A már megjelent könyvekből látszik, hogy íróik alapos tudományos munkát végeztek. Bebizonyították, hogy egy-egy nyelvkönyv nem csupán szakmai relikvia, hanem művelődéstörténeti és történelmi dokumentum, hogy az elődök munkája méltó a megismerésre, sőt a követésre, s nem utolsósorban azt, hogy ezen a hazánkban még eddig járatlan tudományos területen is lehet színvonalasat teremteni. A kötetek végén olvasható alapos jegyzetanyag, bibliográfia a sorozat tudományos rangját is megadja. (hanthy) A Kaszinó-show 85 és 86 után Itt a 8? is: a tavaly előtti és a tavalyi után az idei nyárestékre is kínál műsort a Margitszigeti Kaszinó. Szeptember elejéig nem is lesz szünnap, hacsak a mennyeiek nem bocsátanakrájuk nyári zimankót. Nem nehéz egyébként megjósolni, hogy a külföldiek bizonyára a magyarnótás befejezést díjazzák, a hazaiak a revüpillanatokat idéző első részt, a „középutasok" pedig a hintón bevonuló csárdáskirálynőt (netáninnának is Domonkos Zsuzsa primadonnacipőjéből pezsgőt, bár a mai árak mellett ezt nem árt meggondolni ...). A show sója, vagyis sava-borsa az első rész. Mégpedig azért, mert l. a nálunk ismeretlen Jean Samson kanadai dzsesszénekesnő gyönyörű, hajlékony hangjában remek hangulatteremtő erő van, a dzsessz finomságait emeli ki, holott azt hihetnők, erre nem a szabadtér a legalkalmasabb. 2. Poór Péter talpraesett show-man, énekhangja kitisztult, teltebb-zöngésebb lett, mint régi tévésikerei idején (groteszk énekessors: most sokkal nagyobb fantázia van benne, mégis alig hallani róla). 3. zámbó Jimmy viszont kezd divatba jönni, egyre gyakrabban sugározza felvételeit tévé és rádió, megjelenőben van első kislemeze. Itt is szinte pillanatok alatt megnyeri a közönséget erőteljes, természetes szépségű éneke, született muzikalitása, s mindez sejteni engedi, hogy rövid időn belül nemzetközileg is „versenyképes” popénekessel gazdagodunk . 4. Rácz Kati ezúttal is egyéniség, pedig most nem csupán dzsesszt énekel, hanem néhány világslágert; 5. szembetűnő az énekes és a táncos számok ügyes összefonódása, szellemes koreográfiája (Bélavári Anna és Vörös Boldizsár munkája); 6. a másfél órás Kaszinó-show 87 Halmi Gábor munkája, s az éjszakai műsorok szürke eminenciása tanújelét adja: tisztában van a hatáskeltés, a hangulatváltás, a szórakoztatás tudományával, amelyet le szokás becsülni, holott igen kevesen értenek hozzá; csodára persze ő sem képes; revüt, operettet, népdalt képtelenség műfajilag összeötvözni, igaz, csoda a mesében van, nem a kaszinóban ... (v.) Magyar Nemzet Balettórák (3.) Pas de deux, azaz tánckettős kapcsolatok Megrendítő és igazi felnőtt önvallomás Czétényi Lászlóé, aki még csak 11 esztendős, ésaz Állami Balett Intézet elsőéves növendéke. — Nekem a legrosszabb az lenne — kezdi elgondolkodva —, ha egyhelyben kellene ülnöm egy osztályban. Igaz, itt a munka nehéz és véres — mondja szigorúan —, hiszen sokszor úgy jön be a mester az órára, hogy azt mondja, ma véres nap lesz! De ez engem nem zavar — vonja meg a vállát. — Úgy kell beállni a pozícióba — folytatja komolyan és határozottan —, mintha betontömb lennék. Ez nagy erőfeszítést kíván. A maximumot kell teljesíteni, sőt még arra is rá kell tenni. Hiszen most szerezzük meg az alapokat, amelyekre később építeni lehet. A fiú arca egy pillanatra sem enged fel. Elképesztő, mennyire tud koncentrálni, látszik rajta, minden igyekezetével gondolatait rendezi össze, és önti formába. — A munka, a tánc, az életemet jelenti — folytatja, és nekem az az érzésem, hogy ő beszélgetés közben, lelki szemei előtt is táncol. — Én táncos akarok lenni — mondja —, és tudom, hogy a táncos csak a sok munkától lesz táncos. Éppen ezért fáj borzasztóan, ha a mester azt mondja, hogy rosszul dolgoztam. Nyilas Tünde harmadikos, és az előbbi határozottságggal szemben neki talán az érzékenysége jelenti a védelmet. — Én a magam megítélésében pesszimista vagyok — mondja. — Amikor bekerültem az intézetbe, éreztem, hogy nagyon az alján vagyok a táncnak. És mivel tudom, hogy milyenek a képességeim, örültem, ha rám szóltak, ha szidtak, mert akkor foglalkoztak velem, hogy jobb legyek. Én mindig a legrosszabbra számítok, mert akkor nem érhet csalódás.* Solymosi Zoltán és Végh Krisztina egyaránt 19 évesek és végzős hallgatók. Alkatuknál és alakjuknál fogva egyben partnerek is. Nekem, mint civilnek és kívülállónak nehéz átérezni a partneri viszony minden rezdülését, a kényszerűvé válható együttes munkát, az azonos életkorból adódó különbségeket (hiszen egy 19 éves táncos meg inkább fiú, míg egy hasonló korú táncosnő valójában már kész nő), és az állandó testi közelség izgató vagy elfásult voltát. Hogy a páros munka csöppet sem könnyű és eleve magában hordozza a konfliktusok lehetőségét, azt bizonyítja a balettversenyek rendszere. A táncospár az egyesült államokbeli Jacksonban lépett színpadra. És bár közös produkciót mutattak be, a szabályok szerint a zsűri külön értékelte a fiú és a lány munkáját. — Mielőtt elindultunk volna Amerikába — mondja Solymosi Zoltán —, teljesen depressziós voltam. Elfelejtettem a technikát, alig tudtam magam összeszedni. Az utolsó héten jött vissza minden, és lendültem százszázalékos formába. Nagyon nehéz volt ebből a mély szakadékból kilábalni. Ebben nagy segítségemre volt mesterem, Dózsa Imre. Már az ő próbán való jelenléte is ösztönzött. Mi Krisztával, mint embernek is hálásak vagyunk neki. Aztán már odakint Jacksonban, a versenyen, az ifjúsági kategóriában, a 167 induló között ezüstérmes lettem. — Jacksonban nem voltam jó passzban — mondja Végh Krisztina. — A verseny elején kiestem, de nem lehetett leállni, tovább kellett dolgozni, ahogy tőlem tellett, hogy a partnerem bentmaradjon a versenyben, és jó eredményt érjen el. . A két táncos habitusából adódó különbségek érzékeltetik egymáshoz való kapcsolatukat, mely sokkal érzelemtelibb és kényesebb, mint amit a mondatok önmagukban érzékeltetnek, vagy ami a nyilvánosság elé kívánkozna. — Gyerekkorunk óta együtt vagyunk a Krisztával — mondja Solymosi Zoltán —, akinek egész modora könnyed, fesztelen, s látszik rajta az az egészséges öntudat, amelyet eredményeinek köszönhet. — Az egymásrautaltság az utóbbi egy-másfél évben kéz-zelfogható igazán. A közöttünk lévő felszíni villongások ellenére azért pontosan tudjuk, hogy a másik mire képes. — Zoli jó táncos — mondja Végh Krisztina —, de talán mentalitásában fiatalabb nálam. Ha külföldön együtt vagyunk versenyen, jól esne tőle egy kicsit több figyelem ... ő csak előre néz ... nincs más számára, mint... pedig ez együttes munka, oda kell figyelni a másikra is... A kívülálló számára talán a legizgalmasabb kérdés a partneri viszonyban a férfi és a nő kapcsolata. A táncosok önmagukban is szépek, esztétikai élményt nyújtanak, legyen szó akár a lányok sudár, kecses alakjáról, finom vonásaikról, vagy a fiúk gyönyörűen megmunkált, izmos testéről. És ezek a megkülönböztetett külsejű emberek nap-nap után egymás mellé állnak, sokkal iptimebb viszonyba kerülnek munkájuk által, mint sok esetben évtizedes házasság után férj és feleség. Talán jobban ismerik a másik testének minden titkos jelzését, reakcióját, mint a sajátjukét, és a tánc bensőséges, érzelemdús voltából adódóan aligha lehetnek közömbösek egymás iránt. Ugyanakkor ez a közelség együtt jár a megszokással, a kiábrándulással, amikor a másik nemű ember csupán munkatárs lesz ... — Valahogy a mi évfolyamunkon nem alakult ki szorosabb párkapcsolat — mondja Solymosi Zoltán. — A lányismerősök inkább az alsóbb ■ évesek közül kerülnek ki, de azt hiszem ez másutt is így van. Az, hogy egy nővel, annak testével kell mindennap együtt dolgoznom, számomra teljesen elfogadott, megszokott dolog. Ez van ... — Ezt a közelséget már megszoktuk — mondja Végh Krisztina. — Munka közben csak a tánc létezik, akkor elfelejtődik számomra, szexuális értelemben, a partnerem férfi volta. Ugyanerről a témáról ezt mondja Bocsák Attila: — Kétségtelen, hogy a kezdeti partneri kapcsolat izgalmas. Talán az elején még több is van benne, mint izgalom. Mindesetre az a tény, hogy mi nagyon csinos, jó alakú lányokkal vagyunk „összezárva", azt eredményezi, hogy a civil kapcsolatokban az ember nagyon igényes lesz a nőkkel szemben. Ám a magánéleti kapcsolatok még tovább bonyolítják a táncosok egymás közötti viszonyait. Solymosi Zoltán öccse a balettintézet hatodéves növendéke. — Az biztos, hogy a testvérem egy idő után esetleg a riválisom lehet, hiszen azt mondhatja magában: ha ezt vagy azt a figurát a bátyám meg tudja csinálni, én is képes vagyok rá. Talán a testvéremnek annyival könnyebb lesz az útja, bár ki tudja(?), hogy a nyomdokaimban járhat, és esetleg a mesterek rajtam keresztül ítélik meg. Végh Krisztina mondja önmagáról és barátjáról: — Azt mondják, hogy a természet mindent megadott nekem, és hogy tehetséges vagyok. Sokfelé jártam a világban. Ugyanúgy értek kudarcok, mint sikerek, mivel nekem a mesterem megadta azt a lehetőséget, hogy külföldön is bizonyítsak. Ugyanakkor az a véleményem, hogy teljesen elveszhetnek azok a táncosok, akik esetleg nem kapnak hasonló lehetőségeket az intézettől.-Könynyen elkedvetlenedhet ilyenkor az ember, és azt mondja: minek dolgozzam hiába, feleslegesen?! Azt tartják: a táncosok belterjes életet élnek, s hogy ez különösen igaz az intézetiekre, akiknek napjaik, többsége egy négyzetkilométernyi területen zajlik le: a Népköztársaság útjai főépület, a Kazinczy utcai próbatermek és az Operaház között. Kora gyerekkoruktól kezdve szinte alig van magánéletük, és ilyen körülmények között a családok jelentősége sokszorosa lehet a szokásosnak. — A balett megváltoztatta otthon az életünket — mondja Solymosi Zoltán —, nálunk állandó téma a tánc. A szüleim úgy viszonyulnak ehhez, mintha az öcsém és az én menedzsereink volnának. Habár a táncosok a nap legnagyobb részét munkával töltik, távol az otthonuktól, s haza majdnem mint az ágyrajárók mennek,, mégis ez a hátország az, amely megvédi őket egymástól, a kudarcoktól, a tánctól. Talán az utóbbi kijelentés, amely terjedelmét tekintve szerényebb helyet foglal el, mint a szakmával kapcsolatos hitvallások, mégis a benne megbúvó tartalom és biztonság, a ki nem mondott, igazából el nem mesélhető tények miatt a maga egyszerűségében egyenrangú a reflektorfényben pompázó mondatokkal. Boros István Havas Eszter: Illusztráció Péntek, 1987. június 19. Kálmán Oszkár emlékezete „Gyönyörűen helytálltak az énekszerepekben Haselbeck Olga és Kálmán Oszkár. Produkciójukat csak akkor méltányoljuk teljesen, ha meggondoljuk, hogy egy új stílus hagyomány nélküli előadásmódját részben maguknak kellett megalkotni." A zenekritikát vajmi kevésszer író Kodály Zoltántól olvashatók ezek a sorok a Nyugat 1918-as évfolyamában. Az alkalmat a cikkre az adta, hogy harcostársának és barátjának, Bartók Bélának 1918. május 24-én mutatták be az Operaházban Egisto Tango vezényletével — egy estén A fából faragott királyfival — A kékszakállú herceg vára című operáját. A ma száz éve született Kálmán Oszkár nemcsak Bartók korszakos jelentőségű művében remekelt, hanem egy sor más modern zenei alkotás előadásában is. Egyebek között ő mutatta be Kodály sok dalát — Bartók zongorakíséretével —, külföldön közreműködött Hindemith- és Stravinsky-alkotások premierjén. Ám egyoldalú lenne a kép, ha az Állami Operaháznak ezt a nagyszerű basszistáját, aki 1913-tól 1927-ig, majd kétéves megszakítással 1940-ig, és a felszabadulás után egy ideig volt az Operaház tagja. 1946-tól pedig örökös tagja, csak kortárs művek előadójaként méltatnék. Nagy sikerrel énekelte el a legnépszerűbb Mozart-, Verdi-, Puccini-dalművek, Wagnerzenedrámák, orosz operák baszszushangra írt főszerepeit, amíg csak színpadon lehetett. A zenei közvélemény 1940-ig, amikor a fasiszta törvények leparancsolták az Operaház színpadáról, a Zeneakadémia és a Vigadó pódiumáról, és a zsidó művészeket foglalkoztató Goldmark-terembe száműzték, kiváló oratóriuménekesként is számon tartotta. Bach Máté- és Jánospassiójának, h-moll miséjének, Haydn A teremtésének, Mozart Requiemjének, Beethoven Missa Solemnisének és IX. szimfóniájának ő volt az egyik ünnepelt művésze. 1932-ben Felix Weingartner vezényletével, Bodó Erzsi, Basilides Mária, Székelyhidy Ferenc társaságában, a Budapesti Hangversenyzenekar és a Székesfővárosi Énekkar élén Kálmán Oszkárral szólalt meg a IX., akárcsak egy évvel később — ekkor Otto Klemperer irányításával és a szopránszerepben Bodó Erzsi helyett a tüneményes hangú Szabó Lujzával — ugyanez a Beethoven-alkotás. A két világháború közötti oratóriumkultusz egyik legendás hírű apostola, Lichtenberg Emil vezényletével hangzott el 1934 tavaszán a Zeneakadémián a Máta-passió, néhány év múlva pedig a Vigadóban Fleischer Antal zenei irányításával a IX. mellett Kodály Budavári Te Deuma; ez utóbbi estén az az éneknégyes szerepelt, amely ezeket a hangversenyeket oly legendássá tette: Báthy Anna, Basilides Mária, Rösler Endre és Kálmán Oszkár. Nem sokkal a felszabadulás után, 1945. április 23-án a jórészt még romos állapotban levő Zeneművészeti Főiskola nagytermében hangzott el a IX. szimfónia, Sergio Failoni, a nagy olasz dirigens vezényletével. Kálmán Oszkár partnerei ezúttal a szerencsére ma is köztünk élő Warga Lívia, valamint Basilides Mária és Nagypál László voltak. Utoljára 1946 decemberében lépett a Zeneakadémia dobogójára Händel Messiásában a Ferencsik János vezényelte estén ez a kivételes tehetségű, külföldön is nagy hírnévre szert tett, és 1927 és 1929 között az Otto Klemperer vezette berlini Kroll Operben is működött jeles énekes. Hangját sajnálatosan kevés felvétel őrzi, így hát éljen legalább az emlékezetünkben a ma száz éve született és 1971-ben elhunyt Kálmán Oszkár. Gábor István